FMB-3/2007.
(FMB-21/2006-2010.)
az Országgyűlés Foglalkoztatási és munkaügyi bizottságának
2007. március 5-én, hétfőn 10.00 órakor
a Művészetek Palotájában megtartott
kihelyezett üléséről
Tartalomjegyzék
Helyettesítési megbízást adott*
Hornungné dr. Rauh Edit megnyitója*
1."2007 - Egyenlő Esélyek Mindenki Számára Európa Év" magyarországi nyitórendezvénye
Az ülés résztvevői
Elnököl: Simon Gábor (MSZP), a bizottság elnöke
Bernáth Ildikó alelnök (Fidesz)
Kiss Ferenc (MSZP)
Nagy László (MSZP)
Rózsa Endre (MSZP)
Dr. Czira Szabolcs (Fidesz)
Kontur Pál (Fidesz)
Helyettesítési megbízást adott
Gúr Nándor (MSZP) Simon Gábornak (MSZP)
Dr. Bóth János (MSZP) Nagy Lászlónak (MSZP)
Dr. Vojnik Mária (MSZP) Rózsa Endrének (MSZP)
Nagy István (Fidesz) dr. Czira Szabolcsnak (Fidesz)
Rácz István (Fidesz) Kontur Pálnak (Fidesz)
Wittner Mária (Fidesz) Bernáth Ildikónak (Fidesz)
Filló Pál (MSZP) Kiss Ferencnek (MSZP)
Jelen voltak
Hozzászólók
Kiss Péter szociális és munkaügyi miniszter
Hornungné dr. Rauh Edit esélyegyenlőségi szakállamtitkár
Dr. Kaltenbach Jenő emberi és kisebbségi jogok országgyűlési biztosa
Dr. Lévai Katalin Európa parlamenti képviselő
Dr. Gurmai Zita Európa parlamenti képviselő
György Gábor, az Európai Bizottság budapesti képviseletvezetője
Dr. Gyulaváry Tamás egyetemi docens (Pécsi Tudományegyetem ÁJTK)
Arató Gergely államtitkár (Oktatási és Kulturális Minisztérium)
Dr. Farkas Lilla (Egyenlő Bánásmód Hatóság Tanácsadó Testület, Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány)
Sebestyén István (Központi Statisztikai Hivatal, Nemzeti Civil Alap)
(Az ülés kezdetének időpontja: 10 óra 00 perc)
Hornungné dr. Rauh Edit megnyitója
HORNUNGNÉ DR. RAUH EDIT esélyegyenlőségi szakállamtitkár (Szociális és Munkaügyi Minisztérium), az ülés levezető elnöke, továbbiakban ELNÖK: Tisztelt Miniszter Úr! Országgyűlési Biztos Úr! Képviselő Asszonyok! Képviseletvezető Úr! Államtitkár Urak! Tisztelt Foglalkoztatási és munkaügyi bizottság! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Köszönöm, hogy elfogadták meghívásunkat és részt vesznek azon a partnerkonferencián, amellyel Magyarország hivatalosan is megnyitja az "egyenlő esélyek mindenki számára európai év"-et. Azt gondolom, hogy egy újfajta gondolkodás, megközelítés elindulásának vagyunk ma mindannyian tanúi, hiszen az év során nemcsak megerősítjük a magyar antidiszkriminációs gyakorlatot, de elkezdünk egy párbeszédet is a különböző hátrányos megkülönböztetés területei között. Bízom benne, hogy novemberre, az év zárására mindannyian jobban és mélyebben átérezzük, mit is jelent a hátrányos megkülönböztetés, miért olyan romboló a hatása és mindenki egyénileg és az általa képviselt szervezet szintjén is további gyakorlatot szerez a diszkrimináció elleni fellépés lehetőségeiről. De talán ne szaladjunk még ennyire előre, hiszen előttünk áll egy egész éves munka. Ezennel tisztelettel felkérem Kiss Péter miniszter urat, hogy a magyar kormány nevében hivatalosan is nyissa meg az "egyenlő esélyek mindenki számára európai év"-et.
KISS PÉTER szociális és munkaügyi miniszter: Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Vendégeink! Hogy ez az ügy mennyire nem a hivatalosságok ügye, ezt világossá teszi maga a mai partnerrendezvényünk is, a megnyitó, amelyiket - bár hivatalosan most nyitja meg az évet, de a jelenlévők pontosan tudják, hogy - már gyakorlatilag régen megkezdtük. Nemcsak fizikailag és időt tekintve, hanem a rendezvényekkel, a partnerséggel, a gondolat közvetítésével nagyon sokan a jelenlévők közül sokat tettek nyilván a megelőző években is, hogy maga az ügy az európai közfigyelem középpontjába kerülhessen, de sokat tettek már abban az évben is, hogy világos legyen, hogy mindent is kell tenni itthon Magyarországon, hogy az esélyegyenlőség, az egyenlő esélyeket mindenkinek elgondolás az itthon ne csak a jog, ne csak a hivatalosság körében vagy elkötelezett civil körökben, hanem lehetőség szerint széles társadalmi körben váljék társadalmi megrendeléssé. Márpedig ez a tétje a mostani elkövetkező időszaknak. Egy olyan ügyről van szó és örülök, hogy az Országgyűlés Foglalkoztatási és munkaügyi bizottsága is jelen van, amelyik esélyes arra, hogy a pártpolitika feletti módon legyünk képesek közelíteni hozzá. Nagyon remélem, hogy sokak felfogása szerint a szó igaz értelmében, széles értelmében nemzeti közügyről van szó e tárgykörben is. Legalábbis, ami a hozzáállásunkat, a szándékainkat, mindazoknak a partnereknek a szándékát illeti, akiknek seregszemléjét illeti a mai összejövetel is.
Ilyen értelemben tehát az a kihívás, ami most előttünk áll, megerősítem még egyszer, egy, a rendszerváltást követő időszakban kialakult jogi, intézményi kereteket meghaladó új minőségi lépésnek a közös megkonstruálása, végrehajtása itt most Magyarországon. Tudjuk jól, önök közül sokan ennek alkotó részesei voltak. Mi minden lépést és kihívást jelentett, hogy az antidiszkriminációs és esélyegyenlőségi politikának a jogi és intézményi keretei a rendszerváltást követően elemi módon kialakuljanak. Igen, ez egy óriási lecke volt, óriási kihívást jelentett. Most egy újabb minőséggel kell szembenézni. Hogyan tudjuk ezt lehetőség szerint társadalmi megrendeléssé tenni úgy, hogy világos legyen, hogy amit teszünk, az nemcsak a kisebbségnek, a különféle élethelyzetekben vagy a különféle értékválasztások szempontjából kisebbségnek az érdeke, hanem jól felfogott többségi érdek is. És ehhez nyilvánvalóan jól felfogott többségi megrendelésre, társadalmi megrendelésre van szükség.
Ez az év arról szól szándékaink szerint, hogy tegyük világossá, hogy milyen előnyei is vannak az európai társadalmak sokszínűségének, hogy világos legyen az állampolgárok számára, hogy joguk van az egyenlő bánásmódhoz, diszkriminációmentes élethez és hogy megvan a szándék egyre többekben, hogy tudjunk egymásba kapaszkodni ahhoz, hogy ezt érvényre is legyünk képesek juttatni egyre inkább.
A mai rendezvény nyilván arról szól, hogy mindezt csak egy nagyon széles körű társadalmi partnerséggel lehet érvényre juttatni bármely társadalomban, így Magyarországon is. 2007 tehát az egyenlő esélyek éve, egy keringőre szóló felhívás mindenkinek, aki partner kíván lenni, hogy szólhasson az életünk egyre inkább a következő évektől kezdődően a befogadásról, a partnerségről, az együttműködésről, a diszkriminációkkal szembeni közös fellépésről. Azok fellépéséről, akiket éppen nem sújt diszkrimináció, azok partnerségéről, akik - ahogy az előbb fogalmaztam, - társadalmi többséggé tudnak tenni egy megrendelést, egy diszkriminációmentes élet megrendelését.
Közismert, hogy az európai év négy közösségi alap célkitűzése mellett további törekvéseket fogalmaztunk meg a magyar következő időszakbeli rendezvényekkel kapcsolatban. Az egyik, az maga a partnerség, mert világos, hogy az év rendezvényei nem merülnek ki a hivatalosságok által kezdeményezett rendezvényekben, sőt akkor érnek célba, ha sok száz szabad vegyértékkel vagyunk képesek kapcsolódni civil, személyes kisközösségi kezdeményezésekhez, mert ekkor érhetjük el csak a célunkat. Ezt persze természetesen nagyon színes és sok eszközzel operáló formában szeretnénk magunk is tenni, de itt a kulcs, a partnerség kulcsa a civilek kezében van, a szakmai műhelyek, kis közösségek és civil szervezetek kezében van. Az elkötelezett szakértőktől kezdve a laikus támogatók kezében van. Ilyen értelemben tehát természetszerűleg az év azokról szól, akikért történik, de azok által történik meg, akik egyre szélesedő körben e törekvések partnerei.
Azt szeretnénk, hogy ha mindaz, amit teszünk, nagyon világos decentralizáció eszközével, annak keretében valósulna meg. Ehhez felhasználjuk az országos esélyegyenlőségi hálózatot és természetesen a jelen lévő partnerek közreműködését is.
Úgy gondoljuk, hogy különösen most, amikor Magyarországon az európai fejlesztési források felhasználásával egyik oldalról új, általunk is megkívánt európai értékeket akarunk támogatni, tehát a fejlesztéseknek van önmagában is egy olyan célja, hogy átformálja a társadalmi együttműködést egy adott, jól felfogott érdekünknek megfelelő irányban, a másik oldalról azért is fontos, hogy összehangoljuk a fejlesztést és ennek az évnek a célkitűzéseit. Mert nyilvánvaló módon más kihívásokat jelent egy másképp működő ország, egy 8-10 ezer milliárdos fejlődéssel, fejlesztéssel a saját világát átalakító ország, az természetszerűleg új kihívásokat jelent az egyenlő esélyek értékei metszetében. És szeretnénk, ha maga az Új Magyarország fejlesztési program sok vonatkozásban, akár általában esélyegyenlőségi kérdések érvényesítésében példamutató lehetne. Példamutató, mert hiszen nyilvánvaló módon ez a legerősebb anyagi eszközrendszer, amelyik a közös értékválasztásainkat képes Magyarországon érvényre juttatni.
A magyar törekvések között speciális kiegészítő törekvésként szerepel az akadálymentesítés. Nemcsak a fizikai akadálymentesítés, hanem természetesen a közszolgáltatásokhoz, a szolgáltatásokhoz való szabad hozzáférés esélyének a növelése. Ilyen értelemben ez fizikai és infokommunikációs együttműködési akadálymentesítést is jelent, s e speciális törekvésünk mögött is ott áll a fejlesztési források ilyen célú felhasználása.
Ma Magyarországon úgy, ahogy az Európai Unióban is, a diszkrimináció az élet majd' minden területén tetten érhető általános jelenség, és ezt nem panaszként, kihívásként akarom itt a konferencia asztalára is tenni. Hogy ezek közül a legjelentősebbet, a legmarkánsabban érzékelhetőt említsem, a foglalkoztatási diszkriminációt, bizony ez az egyének társadalmi és gazdasági érvényesülését is alapvetően meghatározó dolog itt most, ezekben az években.
A foglalkoztatási diszkrimináció nagyon eltérő esélyeket takar. Ha Magyarországon a társadalmi többségnek a foglalkoztatási aktivitását, tehát az önálló életvitelhez való hozzájutásának az esélyét tekintjük, akkor ez nyugat-európai színvonalú. 64-65 százalékos aktivitási arány. Ha tekintjük azokat, akiket sújt a foglalkoztatási diszkrimináció életkori alapon, az 50 év felettieket és a fiatal pályakezdőket, a társadalmi csoportok szempontjából a megváltozott munkaképességűeket, a kisgyermekeket nevelő nőket és a romákat, akkor bizony láthatjuk, hogy az ő körükben bizony talán tízen százalékos aktivitásokkal lehet számolni, ami alapvetően határozza meg a szuverén élet lehetőségét és ennek kiindulópontjait ma Magyarországon. Ezért nyilvánvaló módon ezen speciális helyzetnek, ezen világosan kimutatható diszkriminációnak megfelelő szakpolitikát kialakítanunk a foglalkoztatásban. Másként fogalmazva, akkor, amikor szakpolitikai célokat fogalmazunk meg többek között az Új Magyarország fejlesztési terv egyik fő törekvéseként a foglalkoztatás, a foglalkoztathatóság bővítését, akkor legyen a szemünk előtt, hogy ez nemcsak egy globális gazdasági kihívás, nemcsak az ország egészére vonatkozó gazdasági versenyképességi kihívás, hanem egy nagyon világos esélyegyenlőségi, esélyegyenlőséget befolyásoló kihívás is. Megjegyzem: segíteni rajta, változtatni, a nemzeti fő törekvések sodrában jó irányban befolyásolni fejlesztéssel éppen úgy lehet, hogy ha ott avatkozunk be leginkább, ahol legnagyobb a kihívás. Tehát maga a szakpolitika, a versenyképességből következő kihívás összetalálkozik, azonos az esélyegyenlőség szempontjából megfogalmazott követelménnyel. Másként fogalmazva, sokkal nagyobb erőforrásokat kell szánni ahhoz, hogy hatékony, hatásos beavatkozást tegyünk a foglalkoztatásban az aktivitás növelésében, általában az érintett célzott körökben, hogy valóban nemzeti siker alakulhasson ki belőle.
Kifejezetten egyes társadalmi csoportokat érintő diszkrimináció tehát úgy fogható össze nagyon leegyszerűsítve, de címszószerűen, mert ez meghatározza a teendőinket, hogy a romák egyes szolgáltatásokhoz, az oktatáshoz, különösen az oktatáshoz és a munkaerőpiachoz való hozzáférése mint probléma, a nők hátrányos helyzete általában a munkaerőpiacon és az oktatásban, a fogyatékos személyek munkaerő-piaci érvényesülésének a korlátai, benne a közszolgáltatásokhoz való hozzáférés, a melegek jogai és a családon belüli erőszak kihívása. Nos, tehát van nem kevés olyan kérdés, ami technikai minimumként az őszinte szembenézést igényli, csak szakmai és civil körökben, ma még néhány területen csak alternatív fórumokon elhangzó érvek közkinccsé tételét, a szembenézésnek a kiszélesítését igényli az egyik oldalról, vannak ilyen területek is, és természetesen ezzel párhuzamosan közmegrendeléssé tenni, hogy a hátrányos helyzettel szemben az eszközök, az erőforrások felhasználásában túl kell lépni azon a nagyon sokszor hangsúlyozott, hangoztatott, szerintem rossz elven, minthogy ez esetekben az érintett kör létszámarányának megfelelő erőforrást kell ráfordítani a fejlesztésre, a helyzetből való kitörésre. Éppen a dolog lényege az erőkoncentrálás társadalmi szempontból is és természetesen a fejlesztési erőforrások szempontjából. Másképp fogalmazok: annak a lakmuszpapírja, hogy létrejött egy társadalmi megrendelés az esélyhátrányokkal szembeni közös fellépésre, hogy ez többségi akarattá formálódott, éppen az, hogy be tudjuk-e bizonyítani, hogy akkor, amikor döntéseket kell hozni az erőforrások felosztásáról, akár a szellemi-társadalmi együttműködési, akár a pénzügyi-fejlesztési erőforrásokról, akkor képesek vagyunk-e a létszámarányokon túli többleteket biztosítani éppen a startvonalra álláshoz, a megoldás mennyiségi többleteinek biztosításához, hogy az új minőségeket tudjon teremteni ebben a körben.
Szeretném - nem vagyok egyedül hál' Istennek - a jelenlévőket megnyerni ahhoz, hogy a tevékenységünk, az önök tevékenysége, ami nem az évre szól és nem a mai napra szól, hanem sokak évtizedes, személyes elkötelezettségén alapul és évtizedes teljesítményen alapul, ez minden erőfeszítésünkben most irányuljon kifelé a társadalmi kapcsolatok irányába. Azok felé, akiket közösségükben vagy személyükben meg kell nyerni az esélyegyenlőség ügyének. Ha nem is ezzel a szóval, hogy egyenlő esélyeket mindenki számára, de azért azt kell mondjam, hogy ezzel a gondolattal már a magyar rendszerváltás és a rendszerváltást követő évek is összekötődtek. Van tehát mihez visszakapcsolódnunk a saját rendszerváltás körüli és utáni időszakunk történetében. Talán emlékeznek rá, amikor Csengey Dénes úgy fogalmazott egy más aspektusból, de idehozható feltétlen, hogy Magyarországon a legnagyobb kihívás a rendszerváltás és azt követő évek legnagyobb kihívása, hogy "Európába, de mindahányan!". Nos, ha magyar szlogent kell találni tehát a törekvéseinkhez, akkor természetesen erről van szó. Nem földrajzilag, nem csak egzisztenciális értelemben, hanem a vallott értékeket érintve sokkal komplexebben az Európába törekvést.
Nos ezekkel a szavakkal szeretnék köszönteni önöket, jó tanácskozást kívánva, a délutáni szekcióvitákhoz pedig bátor vitát, mert szükségünk van arra, hogy kimondott szó igazságával tudjunk partnereket találni magunknak. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
ELNÖK: Az egyenlő esélyek mindenki számára európai év az európai tematikus évek sorába illeszkedik. Ennek keretében minden ilyen év fel kívánja hívni a figyelmet egy adott témára, problémára, és keretet kíván adni az erről folyó társadalmi diskurzusnak. Miért lett 2007 az esélyegyenlőség éve? Mire számít az Európai Unió az évvel kapcsolatban? Mik lesznek az eredmények az unió szintjén? Felkérem György Gábor képviseletvezető urat, hogy az Európai Bizottság nevében nyissa meg az évet.
GYÖRGY GÁBOR budapesti képviseletvezető (Európai Bizottság): Jó napot kívánok Hölgyeim és Uraim! Köszönöm, hogy ezt megtehetem, amire államtitkár asszony kért és hogy elmondhatom önöknek az Európai Bizottság várakozásait ezzel az esélyegyenlőségi évvel kapcsolatban. Ugyanakkor meghallgatva a miniszter úr előadását és rápillantva az itt következő szakértők névsorára, igencsak csínján kell bánnom a szavakkal, nehogy abba a helyzetbe kerüljünk, ahogy egy német miniszter fogalmazott nemrég egy berlini konferencián, hogy itt már minden elhangzott, csak még nem mondta el mindenki ugyanazt.
Tehát nem kerülöm meg a felkérést, ugyanakkor fontosnak tartom, hogy önök tudják, hogy az Európai Bizottság általános stratégiáját milyen módon erősíti, milyen szervesen kapcsolódik hozzá az a kérdéskör, amely az itt jelenlévők számára a legfontosabb. A José Manuel Barosso vezette bizottság működésének félidejéhez érkezik. Már látni, hogy az alapvető célkitűzések, a nagy stratégiák, a prosperitás, a szolidaritás, a biztonság és mindezek fenntarthatósága, a célkitűzéshez milyen speciális követelmények csatlakoztak ebben a konkrét történelmi fejlődési szakaszban, amit - hogy csak egyet említsek - jellemez, hogy soha nem látott létszámban csatlakoztak új tagországok az Európai Unióhoz, csak 2004. május 1-jén tíz ország, közte a mi hazánk is. Ezek a specialitások abban nevezhetők meg, hogy immár 27-en egy közel 500 milliós piac alkotóiként sokkal nagyobb és minőségében is más felelősséggel tartozunk a világ egészének alakulásáért, mint korábban. A csatlakozás is és egyéb belső dinamikák is a korábbinál erőteljesebben vetik fel a belső kohézió és a kiegyenlítődés kérdését, amely kiegyenlítődés, hogy picit visszakanyarodjunk a kiindulópontunkhoz, nemcsak műszaki infrastruktúrákban történő kiegyenlítődést, hanem a társadalmi igazságosságban és más, a mai nap tárgyát képező értékekben való kiegyenlítődést is. De nem tudom megállni, hogy ne fűzzem hozzá, hogy semmiképpen sem nivellációt, nem középre igazodást, semmiképpen sem azt, hogy majd valakik azt mondják, hogy jó, akkor mi most álljunk meg a fejlődésben, mert az új tagországok mind gazdaságukban, mind infrastruktúrájukban, mind pedig társadalmi kohéziójukban fel kívánnak csatlakozni. Erre nem kell számítani, ez nem is volna reális.
És végül ennek a bizottságnak a kihívása, de egyben igen értékes felismerése és cselekvési területe is az Európai Unió működésének, demokratikusabbá, átláthatóbbá tétele, az európai polgárokkal folytatandó párbeszéd, vita és e viták eredményeinek a politikában való tükröztetése mint kihívás, illetve ebben a két és fél évben immár mint valóság.
Ami a mi gazdasági virágzásunknak a sajátosságát illeti, elnézést, nem akarok megbántani más és hatalmas országokat. Mi nem vagyunk és nem leszünk Európáról szólok, Kína vagy India, itt nem lehet a munkaerő megbecsülésének alacsony fokára építve fejlődni, itt nem lehet jogok meg nem adására építve fejlődni, hisz' akkor hol lennénk a szolidaritás jelszavával, de a prosperitáséval is, amely mint említettem, ennek a Barosso-bizottságnak az alapvető célkitűzései közé tartozik.
Alapvető európai értékünk a törvény előtti egyenlőség és a diszkriminációmentes élet. Én úgy gondolom, hogy ennek a jogi háttere megvan minden tagországban. Az elmúlt fél évszázad, hiszen idén ünnepeljük a Római Szerződés aláírásának 50. évfordulóját, az azóta eltelt út tisztességesen kodifikálta a törvény lapjain a női és férfi egyenlőséget. Kisebb útra tekint vissza az etnikai származás, a képességek korlátozottsága, a szexuális irányultság, a vallás és meggyőződés szerinti egyenlőség garantálása. Európa-szerte növekszik az érzékenység és növekszik a szolidaritás is a mássággal kapcsolatban. A kirekesztés immár nem természetes az európai társadalmak többségében bármilyen kisebbséggel szemben is.
A jog ugyancsak elismeri a munkához, a munkahelyhez fűződő, a munkahelyi egyenlőséghez fűződő jogokat, de ez már 2007-ben túlmutat a munka világán. Elvezet a társadalom dolgaiba való beleszólás, a társadalmi részvétel kérdéséhez, amely Európa boldogabbik felében, országaiban és reméljük, hamarosan hazánkban is immár a társadalmi viták főszereplője lett. Egykor az öregkorúak, a súlyos korlátozottsággal élők esetében a társadalom feladatának az ő alapvető szükségleteiknek a kielégítését értettük. Ma a cél az, hogy társadalmi segítséggel, benne állami segítséggel olyan helyzetbe kerüljenek, hogy szabadon gondoskodhassanak önmagukról, saját szándékuk és céljaik szerint, és hogy élhessen valamennyi demokratikus jogukkal, így hát a társadalmi részvétel előbb említett jogaival is. Ezek természetesen európai tendenciák, európai értékeink, azok, amelyek megkülönböztetnek bennünket a világ más részeitől, és amely célunk szerint motorja lesz annak az európai törekvésnek, hogy a globális versenyben Európa visszaszerezhesse és megerősíthesse pozícióit ott, ahol elvesztette és megőrizhesse, fejleszthesse ott, ahol mindig is az övé volt.
A tagországok közötti kétségtelenül meglévő különbségek aláhúzzák a nemzeti hatóságok, a nemzeti stratégiák és ezzel a levegővel egyszerre szeretném mondani a civil társadalom feladatainak fontosságát. A valóság - Hölgyeim és Uraim! - még olyan elintézettnek tekinthető kérdésben is, mint a férfi és nő egyenlősége, sem vág egybe mindig az elvekkel. Az Európai Bizottság erre az évre készülve az eurobarométer kutatások egy speciális felmérésében megkérdezte az európai polgárok véleményét, és azt találtuk, hogy az európai polgárok túlnyomó többsége mérhető eredményeket vár ettől az évtől. Elsősorban a diszkrimináció elleni fellépésben. Mik tekinthetők a bizottság gondolkodásában ilyen mérhető eredménynek. Az embereknek jobb tájékoztatást kell kapniuk saját jogaikról. A felmérés szerint kevesen ismerik még az alapvető jogaikat is, a diszkriminációt kizáró jogszabályokat. Ez az év reflektorfénybe, a színpad közepére állíthatja ezeket az információkat, amelyeknek az ismerete alapvető a változások érdekében. Ebben az évben közelebb kell kerülnünk ahhoz, hogy elmondhassuk: elértük, hogy valóban esélyegyenlőséget élvezhessen mindenki. Itt szeretném még egyszer megemlíteni a civil társadalom szerepét és felelősségének fontosságát. Ez az év ösztönözzön kezdeményezéseket. Ez az Európai Bizottság arra számít, hogy új kezdeményezések, ötletek, elgondolások fognak születni, amelyek dinamizálják a tevékenységünket. A XXI. század a sokféleség százada. Van ország, ahol a migráció, a bevándorlás a demográfiai változások meghatározójává lett. Ezekben az országokban sikeres, integrációs politikára van szükség és ugye nem kell részleteznem, hogy ennek mennyi köze van a mai központi témánkhoz. Emelkedik Európa-szerte az időskorúak aránya és itt az idő, hogy tartalmat adjunk az aktív idősödés fogalmának. Az Európai Bizottság idén novemberben Lisszabonban vissza fog térni arra, hogy mi az, amit elértünk, vannak-e és kellő mértékben mérhető eredmények. Én nagyon bízom benne, hogy a mérleg pozitív lesz és biztos vagyok benne, hogy ami itt, ma történik, az ehhez a pozitív mérleghez erőteljesen hozzá fog járulni, amihez jó munkát kívánok önöknek. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Következő előadónk 1995 óta vigyázza a nemzeti és etnikai kisebbségi jogokat, mint országgyűlési biztos. E témában több kutatás is fűződik nevéhez. Hozzászólásában, melynek témája az esélyegyenlőség etnikai dimenziói, gondolom, ezekre is kitér. Felkérem dr. Kaltenbach Jenőt, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosát, egyben az esélyév nagykövetét, tartsa meg beszédét.
DR. KALTENBACH JENŐ, a nemzeti, etnikai és kisebbségi jogok országgyűlési biztosa: Hölgyeim és Uraim! Talán el fogják hinni nekem, hogy kisebbségi biztosként nagy öröm számomra, hogy erre a programra sor kerül, hogy erre az akcióra sor kerül, hogy az EU az esélyegyenlőség évévé nyilvánította 2007-et, hiszen ettől azt várom én személy szerint és remélem, hogy ez a vállalkozás nem hamis, hogy egy olyan impulzust kapjon ez a gondolat, hogy a mindennapok részévé váljon az eddigiekhez képest még inkább.
Engedjék meg, hogy néhány kiinduló tételt fogalmazzak meg a mondanivalómmal kapcsolatban. Ezek nem új tételek, nem újdonságok, nem én találtam ki ezeket, mégis talán érdemes ezeket újra és újra az emlékezetünkbe idézni, hiszen tudnunk kell, hogy mik azok a tételek, gondolatok, amelyek a gondolkodásunkat meghatározzák, hiszen ezektől függ, hogyan döntsünk azokban az ügyekben, amelyek ezután következnek a teendőkben. Mit kell tennünk azért, hogy az esélyegyenlőség gondolata, a diszkriminációmentes, befogadó társadalom a mindennapi realitások szintjére szálljon le - ha úgy tetszik - a magasztos gondolatok szintjéről. Az első tétel úgy hangzik, hogy az elmúlt 200 év európai történelme a nemzetállami koncepció jegyében telt el. Ez leegyszerűsítve azt jelenti, hogy mindenki szabad és egyenlő egy feltétellel, ha hajlandó alávetni magát a domináns kultúra és nyelv egyeduralmának. Úgy is mondhatnánk, hogy az elmúlt 150-200 év európai történelme bizonyos értelemben a kultúrák harca az elsőségért a kulturális fölény jegyében, felállítva egyfajta hierarchiát a kultúrák között. Ebben a generációban, amelybe én is tartozom és az azt megelőző generációban ez egy, többé-kevésbé vitathatatlan fő tétel volt, ebben nőttünk fel, ehhez szoktunk hozzá. Éppen ezért olyan nehéz átállni egy új paradigmára, ami remélem, a ma és még inkább gondolom, hogy a jövőt meghatározó gondolat, és ez pedig az európai kultúrák integrációja, amelynek fő szorgalmazója ez idő szerint teljesen érthető módon az Európai Unió, hiszen hosszú-hosszú idő óta az unió az első olyan képződmény Európában, államszerű képződmény Európában, amelyiket nem egy domináns kultúra határozza meg, ahol nincs domináns kultúra, hiszen bizonyos értelemben az EU-ban mindenki kisebbség az egészhez képest. Még olyan nagy létszámú nemzetek is, mint például a németül beszélő közösség. Ha úgy tetszik, az Európai Unió először ad lehetőséget mindnyájunk számára, hogy a konfrontáció kultúrájával szembehelyezzük a kooperáció kultúráját, hogy leszokjunk a konfrontáció rengeteg szenvedést okozó, szörnyű eseményeket magával hozó múltjáról és átmenjünk egy olyan jövőbe, amelyikre nem a konfrontáció lesz jellemző, hanem a kooperáció. Azt hiszem, hogy Közép-Kelet-Európában ez különösen szükséges, hiszen ha volt része vagy területe Európának, ahol a konfrontáció talán az átlagosnál, ha van egyáltalán ilyen, az európai átlagnál is nagyobb volt, az éppen Közép-Kelet-Európa - sok minden okból.
A harmadik tétel az úgy hangzana, hogy a sokszínű multikulturális EU nem a nemzetállamok szövetsége. Hogy nem lehet multikulturális EU, ha a nemzetállamok továbbra is megmaradnak olyannak, amilyenek, nem lehet nemzetállam-építő kövekből felépíteni egy multikulturális Európát. Vagyis az a paradigma, ami igaz az EU-val kapcsolatban, az igaz kell, hogy legyen a nemzetállamokra is, hiszen ez határozza meg a viselkedésünket, a másikhoz való viszonyunkat, a kultúránkat, éppen ezért a nemzetállamoknak ehhez kell alkalmazkodniuk.
És végül a negyedik tétel szerint a belső állami struktúrát meghatározó gondolatról, intézményről, tételről van szó. Tehát nem arról van szó, hogy az esélyegyenlőség, az egyenlő bánásmód valamiféle szektorális feladat, nálunk a Szociális és Munkaügyi Minisztérium terráriumába tartozik, ő felel ezért, ő illetékes az ügyben, hanem az egész államot meghatározó gondolkodásmódról, illetőleg politikáról van szó. Hogyan lehet ezt elérni? Melyek azok az eszközök, amelyek közelebb vihetnek bennünket és amelyek a siker reményével kecsegtethetnek bennünket? Nyilvánvaló, hogy a jogi keretek rendkívül fontosak. Ezt nemcsak jogászként mondom, hanem azért, mert hiszek abban, hogy a jog nemcsak következménye a társadalom gondolkodásának és viszonyainak, hanem egyfajta motorja is, egyfajta befolyásolója a társadalmi viszonyoknak, a jog által is alakul a társadalom. Ezért azt gondolom, hogy az antidiszkriminációs jogrend, az esélyegyenlőség érdekében hozott különböző jogintézmények ebből a szempontból is nagyon fontosak. És azt is tudjuk, hogy vannak területek, ahol az általános jogelveken kívül még külön koncentrálnunk kell, a szakirodalom pontosan meghatározza, gondolok itt a lakhatásra, az oktatásra, a foglalkoztatásra, az egészségügyre vagy általában a közszolgáltatásokra, sőt bizonyos tekintetben a magánszolgáltatások szférájára.
A jogrend azonban önmagában nem elegendő, hiszen az nem magától érvényesül, vagyis olyan viszonyokat kell teremtenünk, ahol azok a jogintézmények, amelyek holt papírként viselkednek ellenkező esetben, megtelnek tartalommal, életszerű, mindennap tetten érthető joggyakorlattá alakulnak át, és ez nem megy másképp, csak akkor, hogy ha a jog végrehajtásáért, érvényesítésért felelős legkülönbözőbb állami szervek magukévá teszik ezt a gondolatot, és a holt betűkből mindennap átélhető valóságot varázsolnak, hiszen ma ott tartunk, hogy ehhez kell bizonyos varázslat, hogy ha megnézzük, hogy az egyébként európai szempontból is példás magyar antidiszkriminációs jogrendszer végrehajtása, érvényesítése kapcsán milyen súlyos nehézségeink vannak. Anélkül, hogy egy szektort ki akarnék emelni, hadd világítsak rá egy összefüggésre, amiről kevesebbet szoktunk beszélni. Egy ilyen gondolatnak az elterjesztése, egyfajta megkövetelése a közigazgatásban viszonylag egyszerűbb - idézőjelbe téve -, hiszen a közigazgatás egy hierarchikus szervezet és ott bizonyos dolgokat el lehet rendelni és számon lehet kérni. De nem kevésbé fontos az igazságszolgáltatás. Minden bírói igazságszolgáltatási függetlenség mellett és ennek tisztelete mellett is rendkívüli jelentősége van annak, hogy a bírák, az igazságszolgáltatás fórumai mit gondolnak erről. Mire hajlandók? Befogadják-e ezt a szintén bizonyos értelemben paradigmaváltást jelentő jogászi gondolkodást, hiszen Magyarországnak a jogi hagyományai nem igazán kedvezőek egy ilyen gondolatnak a megvalósításához, meghonosításához. Tudom, hogy kívülről nagyon nehéz beleszólni ezekbe a viszonyokba, mégis azt gondolom, hogy léteznek olyan módszerek, eljárások, elsősorban az oktatásra, képzésre gondolok, amelyek alapján ez lehetséges. Beleértve még olyan magas bírói fórumokat is, mint az Alkotmánybíróság.
A következő teendő a személyzeti ügyekben, személyzeti politikában történő döntő változás elérése. Itt nemcsak arra gondolom, hogy a foglalkoztatásban az esélyegyenlőségért tennünk kell, hanem az állam számára ez egy ráadásul olyan lehetőség, amelyet külső beavatkozás nélkül maga is példaszerűen meg tud valósítani. Arra gondolok, hogy ma még és még hosszú ideig valószínűleg, Magyarországon feltétlenül, az állam a legnagyobb foglalkoztató. Nyilvánvaló, hogy azokat az esélyegyenlőségi, egyenlő bánásmód elveket, amelyeket a jogi szabályok rögzítenek, amelyek hivatalos állami politikaként megjelennek, azok akkor lesznek igazán hitelesek, ha az állam elsősorban saját magára nézve tartja ezt kötelezőnek, tehát a saját állami, személyzeti politika, a közszféra mintegy saját példájával is ösztönzi a magánszférát arra, hogy ezeket az elveket érvényesítse.
És végül utolsóként nagyon fontos dolog a kommunikáció. A partnerek meggyőzése arról, hogy ez közös érdekünk. Itt többször elhangzott, hogy ez nem az érintettek, nem a csoportok érdeke, hanem mindnyájunk közös érdeke. Nem boldogulhatunk egymás ellen, csak egymással együtt, egyszerre, igen együtt Európában mindenkinek. Ez a kommunikáció meg kell, hogy mutatkozzon a legkülönbözőbb területeken. Itt most nemcsak a kommunikáció hagyományos intézményrendszerére gondolok, a médiára, amit ezzel kapcsolatban szoktunk emlegetni, hanem például olyan területekre is, amelyek nem kevésbé fontosak, sőt talán még ennél is fontosabbak, az oktatás. Az, hogy a következő generáció mit tanul az iskolában kicsi kortól kezdve, az meghatározó jelentőségű az egész gondolkodását illetően és abban a korban ezek a generációk sokkal, de sokkal fogékonyabbak ezekre a gondolatokra, ha úgy tetszik, az ellenkezőjével sokkal kevésbé fertőzöttek, mint mi, felnőttek. Éppen ezért a kommunikációt nagyon fiatal korban, kicsi korban el kell kezdeni és az összes olyan intézmény, mindenekelőtt persze az oktatási rendszer mindent el kell, hogy kövessen annak érdekében, hogy ez a gondolat természetes részévé váljon a mindennapi értékrendünknek. Köszönöm a figyelmüket, és mint nagykövet én arra kérem önöket, hogy segítsenek nekünk és hogy ha valamit tehetek ebben a funkcióban is, akkor ne habozzanak. Köszönöm szépen. (Taps.)
ELNÖK: A magyar esélyegyenlőség történetében kiemelkedő jelentőségű volt a 2003-as év. Ekkor alakult meg az Esélyegyenlőségi Kormányhivatal mint a téma képviseletének magas szintű államigazgatási egysége és ebben az évben fogadta el az Országgyűlés az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőségről szóló törvényt. Mindkét eredményhez nagyban hozzájárult következő előadónk. Felkérem dr. Lévai Katalint, európai parlamenti képviselő asszonyt, hogy adjon betekintést az Európai Parlamentnek az évvel kapcsolatos munkájába.
DR. LÉVAI KATALIN európai parlamenti képviselő: Köszönöm szépen. Tisztelt Miniszter Úr, Államtitkár Asszony, Országgyűlési Biztos Úr! Mindenkit nagyon nagy szeretettel köszöntök, nem tudok elsorolni most minden tisztséget, de örülök annak, hogy ilyen sokan itt vagyunk együtt és együtt gondolkodhatunk arról, hogy hogyan tudnánk ezt az évet mindannyiunk legnagyobb hasznára fordítani.
Sokféle Európa létezik. Van egy fényes, gazdag és vidám Európa. Van egy kopott, de tisztes jólétben élő, kicsit szomorkás Európa, van egy öreg, szegény, lerobbant Európa, van egy bevándorlókkal, menekültekkel, szegényekkel, gettókkal tarkított Európa. És nincsen egy közös európai identitás. Ma minden európai demokráciában létezik diszkrimináció. És azt gondolom, hogy nekünk éppen az a dolgunk, hogy lebontsuk a diszkrimináció kordonjait, mert ezek a kordonok választanak el minket attól az Európától, amelyben mindannyian élni szeretnénk. Esélyegyenlőségi évre pedig azért van szükség, mert ha nincs esélyegyenlőség, akkor van diszkrimináció, van rasszizmus, van antiszemitizmus és mindenféle megkülönböztetés azokkal szemben, akik nem tudják jól megvédeni magukat és nem tudják egészen erőteljesen képviselni az érdekeiket. De ez nem lehet egyetlen év. Az esélyegyenlőség éve, ha csak egyetlen évre korlátozódna, akkor nem érné el azokat a mérhető eredményeket, amelyekről itt hallottunk az előadások során és amelyeket valamennyien közös célnak, közös célkitűzésnek tekintünk. Nem is lesz csak egyetlen év, azért, mert elég sokan vagyunk, hogy ezt ne engedjük és azért, mert az Európai Unió politikusai elég bölcsek ahhoz, hogy eldöntötték, hogy nem egy év lesz az esélyegyenlőség éve, hanem folytatódik a társadalmi párbeszéd évében.
És azt is felismertük, hogy az érintettekkel együtt lehetünk eredményesek, mindent velük, semmit sem nélkülük. Ez az a jelszó, talán mondhatnám így, de jó értelemben véve, amit most mindannyian a zászlónkra tűzhetünk. Civilekkel együtt, hálózatépítésben, a gazdasági élet szereplőivel együtt, akik egyre inkább megnyerhetők egy olyan politikának, amely az esélyegyenlőséget szolgálja, és természetesen az állammal együtt, tehát egy több szereplős, partnerségi játékban. Beszéltünk már arról, hogy a kulturális sokszínűség elfogadása, a tolerancia elfogadása mennyire fontos, és én örömmel hallgattam Strassbourgban és Brüsszelben is Angela Merkel asszonyt, a német kancellárt, aki a soros elnökség vezetője most ebben a félévben. Aki azokat az értékeket, mint tolerancia, szolidaritás, kulturális sokszínűség, alapvető és kiemelkedő értékeként határozta meg az ő elnökségének, és egy nagyon fontos dolgot tett hozzá, ami egybecseng azzal, amivel én itt kezdtem a mondandómat, hogy nem egy évről van szó, nem egy félévről van szó az ő szempontjából nézve, hanem szeretné folytatni a következő elnökséggel együtt a munkát. Vagyis egy másfél éves periódusban gondolkodik, amihez már most szeretné megnyerni a következő elnökségnek a képviselőit.
Nagyon fontos tehát, hogy az Európai Unió elkötelezett, hogy a német elnökség, tehát a soros elnökség elkötelezett amellett a gondolatiság mellett, amelyet itt most mi valamennyien osztunk. Ugyanakkor pontosan látnunk kell, hogy ezeket az értékeket nagyon nehezen tudjuk megvalósítani. Miért? Azért, mert még 40 év és 20 millióval kevesebben dolgoznak majd az európai munkahelyeken. 18,8 millióról 34,7 millióra nő a 80 éven felüliek száma, egyre kevesebb ember tart el egyre több embert, e közben csökken a születésszám olyan európai országokban is, amelyek hagyományosan nagy családot kedvelő és a nagy családi életet élő országok voltak, mint például a déli országok, Spanyolország és Olaszország. És Európa elvesztette demográfiai motorjait, Európa öregszik, Európa egy része pedig szegényedik. Aki öreg és szegény, az a legszegényebb. Az unió 25 tagállamából 17-ben mutatták ki, hogy az idős nők szegényebbek, mint a férfiak. És ez nem nagyon meglepő adat, hiszen tudjuk, hogy a női életkeresetek átlagosan az Európai Unióban 12 százalékkal maradnak el a férfiakétól, így természetesen a nyugdíjaik is alacsonyabbak. A nők ráadásul tovább élnek, átlagosan 3-3,5 évvel. Többnyire magányosan, szeretteik elvesztése után magukra maradva és nem tudom, hogy Európa felkészült-e arra, hogy otthona legyen a magányos, idős asszonyoknak. Európa másik nagyon komoly kihívása és különösképpen a csatlakozás után Románia és Bulgária most ez évi, 2007-es csatlakozása után a romák kérdése. A romaintegráció kérdése, hogy pontosabban fogalmazzak, amely elválaszthatatlan a szegénység, a foglalkoztatás és az oktatás kérdéseitől. Ma Európa legnagyobb kisebbsége a roma kisebbség. 13-14 millióra teszik a számukat. A legszegényebb kisebbség, a gettóban élő kisebbség, az, amelyik leginkább, leggyakrabban kimarad a foglalkoztatásból és ezért is tartanám különösképpen fontosnak, hogy ha Magyarország folytatná azt az irányvonalat, azt a hagyományát, amelyet néhány évvel ezelőtt elkezdett és az európai integrációs romapolitika élére állna és olyan konkrét programokat indítana el, amelyek példamutatóak lehetnek más országok számára is. Erre, úgy látom, hogy van esély.
A fogyatékossággal élőkről nagyon gyakran megfeledkezünk, szinte úgy tekintjük őket, mintha láthatatlanok lennének, holott a legnagyobb problémát éppen az jelenti, hogy az akadálymentesség még mindig nincsen biztosítva nagyon sok országban. Nagyon nagy különbségeket látok e tekintetben a fejlett régi demokráciák és az új demokráciák gyakorlata között, és én szeretném, hogy ha ebben Magyarország ugyancsak a régi demokráciák jó gyakorlatához zárkózna fel. Nem feledkezhetünk meg mindarról a keretről, arról a mozgásról, ami a magyar és az európai társadalmakban végbe megy. A magyar társadalomban a társadalmi mobilitás az utóbbi években lelassult. A vidéken élő, a falvakban élő embereknek kisebb esélyük lett arra, hogy bekerülhessenek jó munkahelyekre, jó oktatásba, és ez egy olyan spirál, egy olyan folyamat, amit meg kell állítani, és ez az év megint csak egy jó alkalom lehet arra, hogy ezt megállítsuk.
Nem lehet különbség a szerint sem, hogy hol születtünk, nem kerülhet a hátrányos helyzetbe senki csak azért, mert mondjuk vidéken vagy városban vagy egy kistelepülésen látta meg a világot. Nem kerülhet hátrányba egy gyerek csak azért, mert mondjuk Budapest szegény kerületébe született és ezért már a születése pillanatában veszít az életéből hét évet, mert egy másik kutatás kimutatta azt, hogy körülbelül ennyi különbség van egy VIII. kerületben élő roma gyerek életesélye és egy Rózsadombon felnövekedő középosztálybeli gyerek életesélye között. Ezek megengedhetetlen, elfogadhatatlan, európai gondolkodók számára visszautasítandó léthelyzetek. Mik azok a konkrét eredmények, amelyeket eddig elértünk, hiszen mi sem most kezdtünk el gondolkodni azon, hogy mit tegyünk ebben az évben, hanem folyamatosan többen dolgozunk azon, hogy eredményeket érjünk el.
A múlt évben európai női civil szervezetekkel egy esélyegyenlőségi hálózatot, egy európai esélyegyenlőségi hálózatot hoztunk létre, amely többek között nagy sikerrel vitte be a médiába azt a kérdést is, amely a nők önrendelkezési jogát határozza meg, és talán nem túlzás azt állítani, hogy ennek eredménye lett az, hogy több olyan országban, ahol tilos volt az abortusz, négy ilyen ország van Európában, most már mindenütt megtörik a jég és a legalizálás, a liberalizálás irányába mozdul el a jogalkotás. Azt hiszem, hogy ennek a civil női mozgalomnak ez egy komoly eredménye volt, többek között az is, hogy folyamatosan a médiában a figyelem középpontjában tartotta azokat a kérdéseket, amelyek a női társadalom fiatal tagjai számára jelentenek komoly problémákat.
Ugyancsak ez a civil szervezet tanított meg engem arra, hogy létezik egy olyan intézmény, amelyet a közmeghallgatás intézményének nevezünk. A közmeghallgatás egy nagyon fontos és sikeres intézmény az Európai Unióban, és ennek mintájára honosítottuk meg itthon a közmeghallgatás intézményét, amely ugyancsak arra szolgál, hogy azokat a létező joghézagokat, amelyek valamilyen módon hátrányt okoznak különböző csoportok számára: kisebbségek, nők, fogyatékossággal élők számára, azokat eseteken keresztül megmutatva, az egész ország-világ szeme elé tárva és nagy médianyilvánosságot biztosítva neki, elérjük azt, hogy a jogalkotás megváltozzon. Volt ilyen sikerült a tavalyi évben: egy oktatási eset kapcsán változtatás történt, jogszabály-módosítás történt, és ezt a gyakorlatunkat folytatjuk. Az ügyvédnők szervezete állt mellénk, és itthon Magyarországon folyamatosan, körülbelül kéthavonta rendezünk nyilvános közmeghallgatást civil szervezetek bevonásával, médianyilvánossággal biztosítva azt, hogy azok a létező joghézagok, amelyek most még megvannak, a jövőben szűnjenek meg, tűnjenek el.
A romakérdésről, a romaintegrációról, mondom a szegénység és oktatás kérdésébe ágyazva beszéltem. Az Európai Roma Fórum elnökeként rendszeresen tartok olyan találkozókat, ahol civil roma szervezetek jelennek meg és elmondják azokat a példákat, amelyekkel egymást segíthetik, több olyan országban jártunk, ahol konkrétan megnéztük, hogy milyen diszkrimináció, támadás érte a helyi roma közösséget és megnéztük, hogy erre milyen válaszokat adnak. Ezeket közzétettük, az európai közvéleményt erről folyamatosan értesítjük, tehát egyfajta diszkriminációkövető vagy diszkriminációfigyelő rendszert működtetünk. Elhangzott már az, hogy a kommunikáció a lelke és lehetséges motorja az esélyegyenlőségi évnek. Természetesen csak akkor, hogy ha megfelelő konkrétumokra épül, az üresben futó kommunikációnak nincs értelme, de nem is erre gondolt közülünk senki sem, hanem a köztudatformálásra, arra, hogy az eseteken keresztül megismertetni az emberekkel azt, hogy milyen diszkrimináció érhet valakit, milyen nehézségekkel szembesülhet valaki, hogy ezeknek a feloldására milyen lehetőségek vannak, ez hihetetlenül fontos. Régóta szorgalmazzuk többen, hogy a médiába kerüljenek bele olyan műsorok, amelyek a kisebbségek életét mutatják meg, nem feltétlenül negatív, sőt elsősorban nem negatív példákon keresztül, hiszen, akik itt vagyunk, valamennyien pontosan tudjuk, hogy a magyar média éppen úgy, mint a többi európai média a szenzációra figyel oda. Akkor kerülnek be esetek, amikor valami negatív dolog történt, rablás, gyilkosság, stb., tehát a kisebbségek méltó reprezentációja a sajtóban egyáltalán nem valósult meg. Sokkal gyakrabban szerepelnek a bűnügyi hírek között, mint az úgynevezett normális hírek és műsorok között. Tehát az lenne a cél és úgy tudom, hogy a minisztériumnak ez szándéka is és erre keretet különített el, hogy a médiában nagyobb szerepet kaphassanak a pozitív példák. Azok a minták, amelyekkel a kisebbségek a saját identitásukat mutatják meg és azt, hogy milyen értékeik vannak. Hiszen ez lenne az a kulturális sokszínűség, lehetőség, hogy megismerjük egymás kultúráját és ilyen módon tudjunk közeledni egymáshoz. Mivel úgy látom, hogy mind az esélyegyenlőségi év, mind a társadalmi párbeszéd éve nagyon komoly politikai támogatást élvez. Nagyon komoly civil támogatást élvez. Hogy a gazdasági szektorból egyre többen keresnek fel és ajánlják fel a segítségüket, hogy a magyar kormányzat mélyen elkötelezett az európai esélyegyenlőség éve mellett, ezért hiszem azt, hogy a közeljövőben egy olyan szabad és büszke Európában élhetünk, amelyik otthont ad minden a hátrányos helyzetű csoportjának. Köszönöm szépen. (Taps.)
ELNÖK: A nők és férfiak közötti esélyegyenlőség kérdésköre az EU antidiszkriminációs jogi szabályozásának kezdetétől fogva napirendjén van. Jogosan, hiszen a női lét sok szépségével együtt, sok-sok hátrányt is jelenthet. Ezért is fontos a gender mainstreaming fogalma, amely annyit tesz, hogy a döntések minden szintjén beépítjük a nők és férfiak esetenként eltérő szempontjait. Következő előadónk rengeteget tett ezért, többek között, mint az Európai Parlament nőjogi és esélyegyenlőségi bizottságának alelnöke. E tisztségében nem rég egyhangúlag újra is választották. Ezennel megragadom az alkalmat, hogy gratuláljak dr. Gurmai Zita európai parlamenti képviselő asszonynak és megkérem, tartsa meg beszédét.
DR. GURMAI ZITA európai parlamenti képviselő: Tisztelt Konferencia! Hölgyeim és Uraim! Miniszter Úr! Nagykövet Úr! Kedves Államtitkárok! Külön köszöntöm édesanyámat, aki szintén részt vesz a mai konferencián. Nagy örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy itt lehetek önökkel. Ez a rendezvény egy kiváló példa arra, hogy a helyi értékeket, lehetőségeket és a kiváló összefogást be tudja mutatni. Ebben mindig is partner volt a minisztérium, nagyon fontos, hogy van egy olyan együttműködő csapat, akikkel mi nap mint nap konzultálunk ahhoz, hogy az esélyteremtés Magyarország és Európa között valóban létrejöhessen. A 2003-as év az egyenlő bánásmódra és a diszkriminációmentességre irányult, valamennyi tagállamnak az volt a feladata, hogy figyelemfelkeltő kampányokat szervezzen. Ennek megfelelően nagyon fontos, hogy 2007 az esélyegyenlőség európai éve. Ezt nemcsak kiváló eredménynek, hanem nagyon jelentős kihívásnak, feladatnak is tartom. Éles bizonyítéka ez annak, hogy az elmúlt időszakban az esélyegyenlőség egyre erőteljesebben jelenik meg a közösségi döntéshozatalban. Ennek az évnek az a célja, hogy az európai társadalom figyelmét valóban az igazságos és összetartó, a mindenki számára esélyegyenlőséget biztosító társadalom előnyeire irányítsa. Hogyan juthatunk el ehhez? Hogy ha vannak olyan szakembereink például a Közép-Európai Egyetemen és most szeretném köszönteni Koncz Katalint, akik segítik ennek a gondolkodásnak a kialakítását. Egyáltalán nem véletlen, hogy 2007 az esélyegyenlőség éve, hiszen éppen 50 évvel ezelőtt írták alá a Római Szerződést, és mint azóta mindig, napjainkban is arra törekszünk, hogy ezt érvényesítsük Európában, hogy a jogi és törvényi szabályozásban egyenlőség legyen, mindenki diszkriminációmentesen élhessen, ahogy ezt Vladimir Spidla szociális biztos megfogalmazta. Persze a szociális foglalkoztatásért és az esélyegyenlőségért is felel a volt cseh miniszterelnök. Egy olyan konferenciára került sor 2007 január végén Berlinben, a soros elnök Németországban, ahol valóban első alkalommal, végre 50 év után van némi ügy, amit elértünk, ez volt az úgynevezett első esélyegyenlőségi csúcs. Ennek az évnek a jelentőségét növeli az is, hogy megkezdi a működését az Európai Társadalmi Nemek Intézete. Ennek az az elsődleges célja, hogy támogassa az Európai Unió és a tagállamok erőfeszítéseit a férfiak és nők közti egyenlőség előmozdítása érdekében, Litvánia lett ennek a központja. Ez egy olyan ügynökség, amely önálló, magas színvonalon tevékenykedik és uniós szintű intézetként fog funkcionálni. Információkat fog gyűjteni, elemezni és reményeink szerint terjeszteni is, amelyekre bizony nemcsak Brüsszelnek, hanem Magyarországnak is szüksége van. Üléseket szervez a döntéshozóknak, szakértőknek, tapasztalatcseréket is bonyolít.
Az Európai Unióban két európai direktíva foglalkozik a diszkriminációval, csak hogy egy kicsit a saját témámra is térjek, mégpedig a faji egyenlőségről, valamint a foglalkoztatási keretekről szólók határozzák meg a diszkrimináció elleni alapvető jogi védelmet. A direktívák az etnikai alapú, valláson, illetve hitbéli meggyőződésen, fogyatékosságon, életkoron vagy szexuális irányultságon alapuló, elsősorban munkahelyi diszkriminációt igyekeznek megelőzni az Európai Unióban. Ezek csak alapot jelentenek az elmúlt 30 évben megszületett számos törvényhez, amelyek a nemi alapú diszkrimináció ellen jöttek létre és a nők és férfiak munkahelyi, egyenlő bánásmódját szolgálják. Nagyon örülök, hogy Demeter Judit is itt van az első sorban, az Egyenlő Bánásmód Hatóságtól. Több száz ilyen megkeresés érkezett, azonban, amikor arra kerülne a sor, hogy arcát adja az adott nő vagy az adott diszkriminált férfi, sokkal nehezebb helyzetben vagyunk. Nagyon nehezen rávehetők, hiszen tudjuk-e biztosítani az ő jövőjüket, hogy ha vállalták az arcukat.
A széles körű jogi védelem ellenére a diszkrimináció továbbra is létezik Európában, így további erőfeszítéseket kell tennünk annak érdekében, hogy valóban 2007. január 1-jével a tovább bővült Európában a diszkriminációellenes jogokat hatékonyan tudjuk biztosítani.
Sajnálattal kell megállapítani, hogy az európai társadalom továbbra sem képviseli megfelelően a sokféleséget. A legfeltűnőbb módon ez a határozathozatalban és a politikai döntéshozatal arénájában mutatkozik meg. Mire gondolok? Miért van az, hogy még mindig 50 évvel a Római Szerződés elfogadása után, ahol már az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét megfogalmazták, még mindig 15 százalék a bérkülönbség nők és férfiak között? Miért van az, hogy február 22-ig 54 nappal tovább dolgozik a nő jelképesen ugyanazért a bérért, míg ugyanaz a férfi csak december 31-ig? Hasonló a helyzet a döntéshozatal területén is, hiszen az európai parlamenti helyek mindössze 24 százalékát foglalják el nők. Az idei kitüntetett év remek alkalommal szolgál arra, hogy megvizsgáljuk, hogyan lehetne a jelenlegi diszkrimináció elleni jogszabályok hatását maximalizálni. Először is tisztában kell lennünk azzal, hogy egyáltalán mi is a diszkrimináció, hogyan értelmezzük és hogyan értelmezik a diszkriminációt az európai állampolgárok. Az az év célja, hogy tájékoztassuk az állampolgárokat jogaikról, hogy eközben próbáljuk meg ünnepelni a sokszínűséget és előmozdítani az esélyegyenlőséget mindenki számára.
Azonban van egy álmom, van egy álmunk, ami csak akkor fog megvalósulni, hogy ha a társadalmi-gazdasági életerő fejlődési forrást is mellé tudjuk tenni. 2007-ben sem felejthetjük el, hogy az esélyegyenlőség nem áll meg az unió határainál. Nem véletlen, hogy egyre fokozottabban jelenik meg az EU harmadik országokkal és nemzetközi szervezetekkel az emberi jogokról folytatott párbeszédek során is. Az EU folytatni fogja e téren az együttműködést az érintett nemzetközi szervezetekkel is.
A múlt héten a bizottságunkba egy afgán nőkből álló delegáció érkezett. Egyikük véleménye különösen megragadott: "azáltal, ha segítjük őket, magunknak is segítünk", fogalmazta. Ezt állandóan szem előtt kell tartanunk. Ez a bizottság aktívan dolgozik, következetesen ragaszkodva ahhoz, hogy a nők érdekei a közösségi szabályozások által érintett, az élet valamennyi területén érvényesüljön. Hogyan? 2006 és 2010 között elfogadtunk egy esélyegyenlőségi ütemtervet. Nagyon fontos, hogy a minisztérium arra a hat prioritásra létrehozta a hat munkacsoportot és kiegészítette ezzel a bizonyos nagyon nehezen kimondható gender mainstreaming-es munkacsoporttal is. Mit jelent ez? Már az elmúlt évben megírta az Economist április 14-én, hogy felejtsd el Indiát, Kínát, felejtsd el az internetet, nők a munkaerőpiacon! Ez az igazi kihívás. Tehát valóban a gender mainstreaming nem más, mint amit az én bizottságom is folytat, folyamatosan felügyeli, hogy a különböző döntéshozatali folyamatokban valóban az esélyteremtés nyilvánul-e meg.
Örömmel tapasztaltam, hogy mellettem ülő kiváló államtitkár barátom is arról beszélt, hogy ő maga is a döntéshozatal során bizony belebotlik ebbe a fajta diszkriminációba. Nyilvánvaló, hogy nagyon fontos a figyelemfelkeltő kampány, ösztönözni a párbeszédet és a helyes gyakorlatok cseréjét. Hogyan? Úgy, hogy Kiss Péter miniszter úr meglátogatja svéd minisztertársát és kifaggatja arról, hogy ez a bizonyos gender mainstreaming hogyan zajlott az elmúlt időszak svéd kormányában, mert akkor van igazán esély arra, hogy pontosan tudjuk, hogy hogyan lehet a legjobb példákat persze magyarra fordítani, hiszen nagyon fontos, hogy a magyar íz ebben benne legyen.
Milyen elveket kell 2007 során szem előtt tartanunk? Figyelemfelkeltés a diszkriminációmentesség jogára, képviselet, társadalmi vita arról, hogyan lehet a diszkriminációval sújtott társadalmi csoportokat képviselni. Tudják-e, hogy őket lehet képviselni? Elismerés, sokféleség és egyenlőség és tisztelet. Kérem szépen, bátran ki merem mondani ebben a teremben, hogy ma Magyarországon a tisztelet az a fogalom, amit helyre kellene állítani, mert akkor beszélhetünk egy összetartóbb, szolidárisabb társadalomról, hogy ha ez sokkal inkább létezik. Milyen kihívásokkal nézünk szembe mindeközben? Diszkriminációval és az esélyegyenlőséggel mind a foglalkoztatás, az oktatás és mondjuk az akadálymentesítés terén. Az antidiszkriminációs és esélyegyenlőségi politika jogi és intézményi keretei között. A civil szervezetek szerepe pedig a diszkrimináció elleni küzdelemben természetesen elengedhetetlen. Mire alapozom ezt a kijelentésemet? Az eurobarométer legutóbbi felmérésére, amire természetesen György Gábor is utalt. A közvélemény-kutatás alapján az európaiak nagy része szerint a diszkrimináció szélesen elterjedt az országunkban. Ezen belül elsősorban az etnikai alapú diszkrimináció a legelterjedtebb, közel három európaiból kettő állítja ezt, 64 százalék, ugyanakkor az eredmények jelentősen változatosak országonként. Közel minden második európai szerint a fogyatékosságon, szexuális beállítottságon alapuló diszkrimináció szélesen elterjedt. A kor szerinti diszkrimináció 46 százalék, a vallási vagy hitbéli 44, a nemi 40 százalék, előfordul, de igaz, csekélyebb mértékben is.
Az állampolgárok többsége szerint tehát a fogyatékosok 79 százalékban, a romák 77 százalékban, az 50 év felettiek 69 százalékban vagy más etnikai eredetűek pedig 62 százalékban a társadalom diszkriminációval leginkább sújtott rétegei, ezt gondolják ma az európai állampolgárok. Ezzel egy időben, négy kivételével valamennyi tagállamban a polgárok többsége úgy gondolja, hogy a más etnikai eredetűek gazdagítják a nemzeti kultúrát; a közös együttélést kell természetesen megtanulnunk.
Van egy jó hírem: az unió lakosságának többsége azon a véleményen van, hogy több nőnek kellene menedzseri pozíciókba kerülni, 77 százalék. Parlamenti képviselőnek 72 százalék. Nagyon örülök egyébként, hogy Simon Gábor, a Foglalkoztatási és munkaügyi bizottság elnöke ott ül fönt, ővele is együtt dolgoztam hosszasan, a munka világát igazgatja most már hosszú ideje.
A nagy többség szerint a fogyatékosok 74 százaléka és az 50 év felettiek 72 százaléka a munkahelyeken alulreprezentált, szívesen látnák a javulást. Nos, azt gondolom, hogy ez a mostani tanulmány nagyon tisztességesen bizonyítja, hogy az Európai Unió polgárainak mindössze harmada, 32 százaléka van tudatában jogaival, amennyiben diszkrimináció vagy zaklatás áldozata, a közvélemény a legkevésbé tájékozott a kor 31 százaléka, szexuális beállítottság 30 százalék alapján történő diszkrimináció jogi tiltásáról.
Mi az, amit mi tehetünk? Mi európai parlamenti képviselők. Olyan akciókat kezdeményezhetünk, amiben megpróbáljuk megtudni, hogy partnerek-e az európai állampolgárok. Amikor az elmúlt héten csütörtökön találkoztam a baloldali szociális és munkaügyi miniszterekkel - Csizmár Gábor képviselte Kiss Péter miniszter urat -, akkor valóban arról beszéltünk, hogy a valós esélyteremtés a gazdaságban a nők és férfiak számára valóban ennek a bizonyos fizetési ollónak a bezárását jelenti. Hiszen mi a helyzet a mai Magyarországon? Nem szívesen szülnek a mai lányok, asszonyok, nem szívesen lesznek állapotosok, mert nem érzik biztosnak a jövőt. Lévai képviselő asszony arról beszélt, hogy elöregszik Európa. Igen! Egy újfajta felelősségvállalás fog megjelenni. Megjelenik az úgynevezett negyedik generáció, nagyon fontos, hogy ilyen sokáig élünk, azonban az eltarthatósága Európának megváltozik. Arról is beszéltünk, hogy mi nők bizony Magyarországon kilenc évvel továbbélünk, mint férfi társaink. Míg a skandináv férfiak viszont hat évvel tovább élnek, mint a magyarok. Ugyanaz a példa igaz Spanyolországra és Olaszországra, ami egyébként igaz Magyarországra is. Miért? Mert az az ország, ahol van közös teherviselés, ahol össze lehet egyeztetni a munkát és a családot, ott bizony az együttműködő férfi strapabíróbbá válik. Ezért él tovább. Ezen kell gondolkoznunk, hogy mi történik a magyar férfiakkal, amikor kikerülnek a munkaerőpiacról. Tegyük a szívünkre a kezünket: egészen más az életpálya egy férfi esetében, mint egy nő esetében. Tegyük a XXI. századot a változások századává! Ezt csakis akkor tudjuk megtenni, hogy ha pontosan ismerjük a saját környezetünket. Hogy ha szervezünk olyan kampányokat, mint tavaly a világbajnokság előtt az emberkereskedelemről szóló kampány. Amikor 12 ezer aláírással bementem Barosso biztos úrhoz, pontosan tudta, hogy ezzel az üggyel foglalkozni kell, és igenis megállítottak 700 autót és nagyon fiatal lányt visszaküldtek a futtatókkal, mert hogy az ember érték az Európai Unióban. Természetesen, amikor Franco Frattinivel találkoztam, akkor már volt közel 130 ezer aláírásunk, de megérttettük velük, hogy az európai állampolgár az első. Legyen ehhez alkotmány, legyen ehhez esély! Ez az év valóban mindenkinek esélyt biztosít arra, hogy csináljuk együtt, közösen jobban akciókkal, őszinteséggel, tisztességgel és egy jóval jelentősebb szolidaritással. Ez az ország megérdemli. Köszönöm szépen. (taps.)
ELNÖK: Tisztelt Konferencia! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Szeretném önöket tájékoztatni arról, hogy miniszter úr most a parlamentben folytatja a munkáját, de délután újra csatlakozik hozzánk és lesz lehetőségünk beszámolni a nap eredményeiről. Úgyhogy köszönjük szépen miniszter úrnak és viszontlátásra este.
Térjünk át az oktatásügyre, hiszen az antidiszkriminációs intézkedések egyik kiemelt területe, és azt is pontosan tudjuk, hogy az iskoláskorban kialakult hátrányok soha vagy csak nagyon nehezen hozhatók be a későbbi életkorban. Idén az Oktatási és Kulturális Minisztérium újraszabályozta az előnyben részesítésre vonatkozó felsőoktatási felvételi szempontokat. Gondolom, Arató Gergely államtitkár úr előadásában erre is kitér. Felkérem államtitkár urat, hogy mondja el beszédét.
ARATÓ GERGELY államtitkár (Oktatási és Kulturális Minisztérium): Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Vannak a közéletnek, a politikának, a társadalomnak néha divatszavai. Vannak olyan divatszavak, amelyek jönnek és mennek, egy-két év és elfelejtjük őket. Nos, úgy látom, hogy az oktatási esélyegyenlőség nem ilyen. Évek, talán évtizedek óta az oktatásról folytatott minden vitánknak kulcsszava, kulcskérdése az esélyegyenlőség, legyen szó akár a szaksajtóban megjelenő cikkekről vagy éppen hangzatos választási programokról. És nem véletlenül van ez így, mert ma nemcsak az oktatás, én hiszem, hogy az egész ország egyik legnagyobb kihívása az, hogy képesek vagyunk-e az oktatási rendszerünket alkalmassá tenni arra, hogy ne növelje, hanem csökkentse az esélykülönbségeket, hogy ne elvegye a gyerekektől az esélyt és a lehetőséget, hanem többet adjon nekik. Bizonyára önök is tudják, sok felmérés van, sokat beszélünk róla, ma az oktatási rendszerből a diákok 20-25 százaléka jól használható alapképességek, jól használható szakképzettség nélkül kerül ki. Rábíznánk-e a pénzünket egy olyan bankra, ahol egynegyede elveszik a pénznek? Befektetnénk-e egy olyan vállalkozásba, ahol egynegyednyi a veszteség? Márpedig az oktatás talán a legfontosabb befektetésünk a jövőbe. Ma ez a befektetés veszteséges azért, mert nem tudjuk minden gyereknek megadni azt a lehetőséget, hogy kibontakoztassa a benne lévő képességeket és tehetséget. Mert ebből az oktatási rendszerből, ennek a fősodrából kiszorul az, aki így vagy úgy különbözik. Kiszorul az, aki szegényebb, aki iskolázatlanabb családból jön, kiszorul a roma, kiszorul a fogyatékkal élő, kiszorul mindenki, aki ilyen vagy olyan ok miatt nem illeszkedik bele az átlagba. Sokan azt gondolják, hogy a hiba valahol az iskolákban, a tanárokban van. Biztosan van ott is hiba, de én azt tapasztalom, ahogy járom az országot és ezekről a kérdésekről beszélek pedagógusokkal, kollégákkal, hogy sokkal több szövetségesünk van, mint azt gondolnánk.
Sokkal több olyan ember van a helyi közösségekben, az iskolákban, az óvodákban, a kollégiumokban, aki szeretne tenni az esélyegyenlőségért, a gyerekek esélyeiért. Sokan vannak, de gyakran úgy érzik, hogy nem kapnak megfelelő támogatást. Hogy nincsenek meg az eszközeik, hogy nem figyel oda rájuk a társadalom, hogy nem kapnak elég segítséget és lehetőséget. Ezért az oktatáspolitikánk fő célpontja az kell, hogy legyen, hogy több segítséget, több lehetőséget adjunk az esélyegyenlőség megteremtésére ott, ahol a dolgok valójában történnek. Az iskolákban, az óvodákban, az osztálytermekben, a csoportszobákban. Mi abban hiszünk, hogy csak jó oktatásban lehet több esélyegyenlőséget teremteni, de nem lehet jó oktatást teremteni anélkül, hogy a fejlesztéspolitikánk középpontjában ne az esélyegyenlőség állna. Ezért ebben az évben és ez egy nagyon szerencsés összeesés, a kormány párbeszédre hívja a magyar társadalmat egy nemzeti kerekasztal keretében az oktatás minden szereplőjét, hogy találjuk meg azokat a lehetőségeket, azokat az eszközöket, amelyek több esélyt juttatnak a gyerekeknek, amelyek úgy fejlesztik az oktatást, hogy ebből minden gyerek számára jusson valami, mert nekünk minden gyerek fontos.
Eddig sem keveset tettünk. Sokat tettünk, de nem eleget. Hiszen az elmúlt években elindult 70 tanoda, 400 iskolában támogattuk jogi, pénzügyi és szakmai eszközökkel az integrációt. Sok olyan új iskolaépület épült, amely már akadálymentes és megközelíthető. De azt is tudjuk, hogy ez nagyon kevés, mert sokkal több ma még az olyan iskola, amelyik nem akadálymentes fizikailag és szellemileg sem. Nem befogadó iskola, mert nincs meg a megfelelő szemlélet, nincsenek meg a szükséges eszközök, nincsen meg a megfelelő pedagógiai gyakorlat. Ezért a következő években fejlesztési politikánk középpontjába az esélyegyenlőség-központú fejlesztéspolitikát állítjuk. Egyetlen fillért sem fogunk elkölteni sem hazai forrásból, sem uniós forrásból olyan programokra, amelyek nem közelebb, hanem távolabb visznek minket az esélyegyenlőségtől. Minden felújításnál, minden pedagógiai fejlesztésnél meg fogjuk követelni azt, hogy jelenjenek meg az esélyegyenlőség szempontjai, hogy természetesen érvényesüljenek ezek a szempontok minden fejlesztésnél, mert azt hisszük, hogy ha ez így lesz, akkor természetesen fognak érvényesülni majd az iskolák, az óvodák az oktatási rendszer mindennapi életében is.
Sokan azt mondják, hogy szép célok ezek, jó elképzelések, fontos dolgok. De hát higgyük el, hogy ez lehetetlen. Lehetetlen, mert a társadalmi környezet nem fogadja el, lehetetlen, mert szakmailag megoldhatatlan, lehetetlen, mert sokkal több forrás kellene hozzá. Hadd mondjak egy példát: Magyarországon, tudják, több, mint ezer éve van oktatás. Az első női felsőiskola 160 éve 1846-ban nyílt meg, a nőket először az egyetemekre 1896-ban alig 110 éve engedték be, akkor is szigorúan csak nőies pályákon, bölcsésznek és orvosnak. Általánosságban az egyetemek először 1946-ban nyíltak meg a nők számára. El nem tudják képzelni azt, hogy micsoda nagyszerű és csodálatos irodalma volt ennek a szegregációnak. Milyen kiváló, hosszú könyveket írtak arról, hogy miért nem lehet a nőket együtt nevelni a férfiakkal. Miért van szükség szegregált, különálló iskolarendszerre. Miért teszi tönkre a sok tudás a nőket. Miért nem alkalmasak a nők a tudás megszerzésére. Talán nem véletlen a sok áthallás, talán nem véletlen, hogy ma is olvasunk ilyen cikkeket, hallunk ilyen véleményeket.
Tudom persze, ha nem tudnám, képviselő asszony már valóban felhívta a figyelmemet, hogy persze a női egyenjogúság kérdésében is sok dolgunk van még az oktatás területén. De mégiscsak sokkal előrébb vagyunk, mint 150 évvel ezelőtt. Én azt hiszem, hogy nincs újabb 150 évünk. Nincs újabb 150 évünk arra, hogy megteremtsük a romák, a szegény gyerekek, a fogyatékkal élők, a beteg gyerekek esélyegyenlőségét az oktatásban. Azt is tudom, hogy ez nem egyszerű és nem könnyű, tudom azt, hogy sok az ellenérdekelt és sok a téves gondolat, sok a hibás nézet. Ezeket nem elnyomni kell, nem háttérbe szorítani. Ezekkel vitatkozni kell és vitában kell őket legyőzni. Én azt kívánom magunknak, hogy a következő év erre a vitára teremtsen nagyszerű lehetőséget, egy olyan őszinte, tényeken alapuló vitára, amelyikből több születik, mint néhány ember és néhány minisztérium elszántsága, egy olyan társadalmi összefogás, amelyik több esélyt és több lehetőséget biztosít minden gyereknek. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak és külön köszönöm a tolmácsolást. (Taps.)
ELNÖK: Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A partnerkonferencia plenáris részét három előadással folytatjuk és ezt követően lesz szünet. A három előadás során körbejárjuk a diszkrimináció elleni fellépés lehetőségeit. Első előadónk dr. Gyulavári Tamás, az ELTE állam- és jogtudományi karának docense, a magyar esélyegyenlőségi törvény egyik szülőatyja. Parancsoljon!
DR. GYULAVÁRY TAMÁS egyetemi docens (Pécsi Tudományegyetem - ÁJTK): Két kisegér beleesik egy tejesbödönbe. Az egyik kisegér kapálódzik, nagyon hosszan küzd az életéért, de aztán egy idő után feladja és megfullad. A másik kisegér viszont sokkal kitartóbb, addig kapálódzik a lábával, ameddig vajat nem köpül a tejből és aztán egyszerűen csak kimászik a bödönből. Hát nekünk is, tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Kollégák, hasonlóan nehéz a dolgunk. Én arra a kérdésre próbálok választ adni, hogy kimászunk-e a bödönből vagy esetleg fuldoklunk majd benne.
Az előadásom címe, jogi számvetés, sikerek és kudarcok. Én jogászként az Egyenlő Bánásmód Tanácsadó Testület tagjaként jogi kérdésekről próbálok meg egyszerűen, 15 percben beszélni. Majd önök megmondhatják, hogy sikerül-e. Mennyire sikeresek a jogszabályaink? Sikerek és kudarcok. Igyekszem olyan előadást tartani, amelyben, aki örülni akar a magyar jogszabályoknak és a jogi szabályozásnak és elégedett akar lenni, az is megtalálja a részét, aki viszont elégedetlen próbál lenni és azt mondja, hogy sehová nem jutottunk el, az is megtalálja a maga részét.
Az első dián megpróbáltam összefoglalni azt, hogy melyek voltak a céljaink, amelyeket a jogi szabályozással el szerettünk volna érni. 2004-ben lépett hatályba az egyenlő bánásmódról szóló törvény és 2005-től működik az Egyenlő Bánásmód Hatóság. 2004-ben a kitűzött céljaink azok voltak, hogy legyenek egyértelműek a játékszabályok, tehát pontosan tudjuk megmondani a tilalmakból, hogy mi az, ami jogszerű magatartás és mi az, ami jogszerűtlen. Ez volt az egyik célunk. Ebből azt gondoltuk, hogy következik az is, hogy nő majd az eljárások száma, azaz jogi útra tudjuk terelni az eddigi politikai konfliktusokat, tehát amikor utcán dőltek el ilyen kilakoltatási és egyéb ügyek, ezeknek a helye az igazságszolgáltatás előtt van és az olyan ügyek is, amelyeket elhallgattak és semmi nem történt, ezek is majd az igazságszolgáltatás, a bíróságok és az egyéb hatóságok elé kerülnek. Tehát azt gondoltuk, hogy több eljárás lesz, ez volt a célunk, ugyanis riasztóan alacsony volt a perek száma, akkor van antidiszkriminációs jog, nem akkor, hogy ha van törvény, hanem akkor, hogy ha vannak jogesetek, van esetjog. Magyarországon ilyen 2004-ben picit leegyszerűsítve, nem létezett. Tehát elég egyszerű volt a dolgunk sikereket elérni, ugyanis a nulláról kellett kezdeni.
Legyenek visszatartóak a szankciók. Hiába vannak nagyon szép jogszabályok és tilalmak, tessék annak az orrára koppintani, aki diszkriminál és ez róla kiderül. Legyenek olyan szankciók, amik miatt majd meggondolják a munkáltatók például vagy akár az állami hatóságok, mint legfőbb diszkriminálók, hogy elkövetik-e ezt a jövőben. És végül ott látják alul "közösségi jog átvétele, feleljen meg ez az európai normáknak", mert egyébként majd az Európai Bíróság jól eljárást indít ellenünk. De egyébként se csak a szövegének feleljen meg ez a joganyag, hanem a mondanivalójának is, legyen hatékony, visszatartó hatású jogi eljárás.
A számvetésem szempontjai. Az első szempontom az, hogy nem tudok elmenni emellett a kérdés mellett, nagyon sok vita volt anno 2002-ben, 2003-ban, egy törvény vagy több törvény. Szeretnék számot adni arról, hogy mit gondolok erről a kérdésről, jó volt-e ez a döntésünk vagy sem. Mármint, hogy egy törvény született. A második: milyenek ezek a tilalmak? Jól sikerültek-e ezek a tilalmak? Kiderül-e belőlük az, hogy mit szabad és mit nem?
A harmadik szempontom, hogyan is lehet keresztülvergődni egy ilyen eljáráson, milyen bizonyítási szabályok vannak, ezek hogyan működnek, és végül az antidiszkriminációs intézményrendszerről fogok beszélni nagyon röviden és arról, hogy több lett-e az eljárások száma, milyenek ezek az eljárások.
Nézzük meg az elsőt, az egységes szabályozást. Egyetlen törvény született, anno nagyon sokan amellett érveltek, hogy legyen külön törvény a nőknek, legyen külön a faji etnikai diszkrimináció tilalmáról és így tovább. Végül egy törvény lett. Egy új intézmény lett, tehát az Egyenlő Bánásmód Hatóság hatásköre valamennyi hátrányos helyzetű csoportra, összesen 18 tulajdonságra, egyéb helyzetre is kiterjed, és egységes a bizonyítási eljárás, ugyanazokat a szabályokat kell alkalmazni, bárkivel szemben követik el, legyen az fogyatékossággal élő vagy nő. Ennek a szabályozásnak az is a következménye, hogy a többszörös diszkrimináció, tehát amikor egyszerre mondjuk valaki kerekesszékes roma nő 50 év felett, remélem, nem felejtettem ki semmit, esetleg a szokásostól eltérő szexuális irányultsággal, ebben az esetben sokkal egyszerűbb egy egységes intézménynek egységes szabályozás alapján fellépnie, mint a másik modell alapján. Azt gondolom, hogy persze, hogy vannak hátulütői az egységes törvénynek, erről nagyon szívesen beszélgetek majd önökkel a jogi panelben, de azt gondolom, összefoglalva, hogy egyszerűbb, olcsóbb, alkalmazhatóbb az egységes törvény.
A második kérdésünk: jók lettek-e a tilalmak? Az biztos, hogy hosszúak lettek és sok lett belőlük. Öt tilalmat találnak a törvényben, közvetlen, közvetett hátrányos megkülönböztetés, azt gondolom, hogy ezeket ismerik, és én plusz kettőként idehoznám még az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét a munka törvénykönyvéből és ide hoznám még az akadálymentesítési kötelezettséget a '98-as esélyegyenlőségi törvényből. Hát elég bonyolultak lettek ezek a szabályok. Pontosak lettek, többé-kevésbé megfelelnek a közösségi jognak is, és a jogászok remekül tudják őket értelmezni. A probléma velük az, hogy a bonyolultságnak és az összetettségnek az a következménye, hogy csak egyetlen egyet alkalmazunk, ez a közvetlen diszkrimináció tilalma. Tehát vannak nagyon szép fogalmaink, kiváló szakcikkeket lehet róluk írni, önök és az eljáró hatóságok nem nagyon szeretik a többit. Hogy ennek mi az oka, ezen lehet vitatkozni, a tanácsadó testületben szoktunk is. Az én álláspontom az, hogy egyrészt bonyolultak a fogalmak, amin nehéz lesz majd egyszerűsíteni, másrészt nagyon keveset tudnak önök, fogyasztók és az eljáró hatóságok is ezekről a fogalmakról, mondjuk a közvetett diszkrimináció tilalmáról, ilyen eset még nem nagyon volt. A Farkas Lilla-féle véleményt pedig nem sokára meg fogják ismerni.
Még azt írtam ide, hogy a foglalkoztatás dominál. Megnézzük, hogy hol fordulnak elő a hatóságok elé érkezett esetek, ítéletek és a határozatok mit mutatnak, akkor azt látjuk, hogy a foglalkoztatás az, ami dominál. Hogy mely csoportok a legaktívabbak? Arra lehetett számítani, hogy szinte csak roma esetek lesznek csak az Egyenlő Bánásmód Hatóság előtt, de ennyire nem egyszínű a kép. Azt látom, hogy tényleg a legtöbb ügy roma panaszként érkezik be, de láthatják, nők és fogyatékossággal élők is elég gyakran fordulnak panaszokkal a hatósághoz és más bíróságokhoz.
A következő szempontom, hogy milyenek ezek a bizonyítási szabályok és milyenek a kimentési lehetőségek. Kimentési lehetőség az, hogy ha például egy munkáltató különbséget tesz A és B munkavállaló között, akkor ő mégis mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy. Ezek a kimentési szabályok, hogy ezekkel kezdjem, eredetileg is bonyolultak és rendkívül generózusak voltak a diszkriminálók felé. Ezek szigorodtak a 2006 végi módosítással, azonban tovább bonyolódtak. Ha megnézik őket, négy helyen vannak szétszórva a kimentési szabályok. Utaltam rá, hogy az egy törvénynek igenis vannak hátrányai, a kimentési szabályok bonyolult rendszere az egy törvényből következik.
A bizonyítási szabályok tehát rendkívül bonyolultak, nagyon nehéz keresztül vergődni egy ilyen diszkriminációs eljáráson, nehéz az eljáró szakemberek számára, de nagyon nehéz nyilvánvalóan az ügyfelek számára. Ez a bizonyítási szabályrendszer azonban nehezen egyszerűsíthető. Talán inkább megtanulható, erre kéne a hangsúlyt helyezni.
Elérkeztem az intézményrendszerhez. Ez az egész rendszernek mindig a legérzékenyebb pontja szokott lenni. Ez volt az, amin szintén nagyon sokat vitatkoztunk, hogy milyen is legyen. Itt látják a végeredményt, mindegyikhez hozzátennék néhány szót. A bíróságok szerepe alapvető kell, hogy legyen a diszkrimináció elleni küzdelemben. Ez a szerep szinte alig létezett 2004 előtt, nagyon kevés ilyen per volt, ami volt, azokat is szinte kizárólag jogvédők indították és nyerték meg. Rendkívül bonyolult, hosszú, költséges és nagy szaktudást igénylő eljárás, 3-4 éves is tud akár lenni.
Nőtt a perek száma, de nem számottevően. Tehát, míg korábban egy kezemen meg tudtam volna számolni, talán most már két kéz is kell hozzá, hogy évente hány ilyen per fut. Tehát nő folyamatosan a perek száma, de leginkább a bíróságok az Egyenlő Bánásmód Hatóság által hozott határozatok felülvizsgálatában jeleskednek. Én ezt egy problémának érzem, erre vissza fogok térni.
A másik az Egyenlő Bánásmód Hatóság szerepe. Egyetlen új intézményt hozott létre a törvény, ez az, innentől kezdve hadd említsem EBH-nak, a magyar jogi szabályozás az ügyeket az EBH fele tereli be. Ennek van jó és van rossz oldala. Az Országos Munkabiztonsági és Munkaügyi Főfelügyelőségnek és a Fogyasztóvédelmi Felügyelőségnek a szerepe elhanyagolható ezekben az ügyekben. Szinte alig indítottak ilyen eljárást, és ez megint olyan téma, amiről sokat szoktunk vitatkozni a tanácsadó testületben, hogy ez jó vagy rossz.
Végül az ombudsmanok szerepe, különösen a kisebbségi ombudsman szerepe. Azt gondolom, hogy ott lehet alapvető a szerepe, hogy az Egyenlő Bánásmód Hatóság a hivatalbóli eljárások megindításában nem különösebben jeleskedik. Tehát nagyon kevés ilyen hivatalbóli eljárást indít, és az ombudsmanhoz befutó ügyeken keresztül lehetne ezeket az állami szférában tapasztalható jelenségeket leginkább megfékezni. Én azt gondolom, hogy a két intézménynek az együttműködése alapvető, illetőleg a kisebbségi ombudsmannak az amicus curiae-a alkalmazása, amikor szakértőként véleményt mond egy bíróság előtti eljárásban és azt befolyásolja, ez megint egy rendkívül értékes eszköz, amivel, azt gondolom, élni kell a jövőben.
Eljárások száma. Sok lett a per, kevés lett, elég lett, nézzük meg ezt. A perek száma nő, de lassan nő. Tehát a bíróság előtt, közvetlenül a bíróság előtt indított eljárások száma kevés, viszont 25 bírói ítélet született az Egyenlő Bánásmód Hatóság által hozott határozatok felülvizsgálatára. Tehát a bíróságok szerepe rendkívül kicsi jelen pillanatban. Azok az ügyek is az EBH-hoz futnak be, amint láthatják, amiknek szerintem a bíróság előtt lenne a helye, ugyanis kompenzációt csak és kizárólag a bíróság előtt nyerhetnek és még egy nagyon fontos szempont, hogy a Legfelsőbb Bíróság ítéletének azért sokkal jelentősebb hatása van a joggyakorlatra, mint mondjuk egy EBH-határozatnak. Azért ezt valljuk be.
Az EBH a számok tükrében 2005-2006. Láthatják, hogy a panaszok száma nő, és a százas nagyságrendet érte el, sőt 600 volt tavaly, idén az első két hónapban, ha jól tudom, 120 panasz érkezett. Érdemi határozat: nézzük 2006-ot, 212. Tudom, hogy kevés számot szabad mondani egy előadásban, ezért hadd mondjam azt, hogy 600 beérkezett panaszból összesen 27 megállapító, tehát diszkriminációt megállapító határozat született. Hát ez nem olyan sok. Ez nem olyan sok. Nézzük meg majd mindjárt az előadás legvégén az okait. A 27 bírói ítéletből, ha jól emlékszem, 22 volt helyben hagyó, tehát úgy tűnik, hogy jó a hatóság és a bíróságok közötti összhang. Az elérendő célok tehát ezek voltak, legyenek egyértelműek a tilalmak, több eljárás legyen, legyen visszatartó hatású a szankció.
Hogy értük el ezeket a célokat? Nézzük meg az utolsó előtti diát. Mindig a jó hírrel érdemes kezdeni, mik voltak a sikerek. Én azt gondolom, hogy az egységes törvény és az egységes törvényben szereplő részletes szabályozás nemcsak azért siker, mert jókat lehet róla írni, hanem azért is, mert talán hozzájárul ahhoz, hogy egyértelműbb legyen a kép, mit szabad és mit nem. Én azt gondolom, hogy a jogharmonizáció nem formális jogharmonizáció volt, hanem valóban megpróbáltuk, többé-kevésbé sikerült is elérni azokat a célokat, amik a közösségi jog mögött vannak, tehát nemcsak a papírt követtük, hanem a szellemet is. Több lett az eljárás, az Egyenlő Bánásmód Hatóság felé terelődnek be az ügyek, sajnos azok is, amiknek a bíróság előtt kéne végződniük, de az eljárások száma nőtt. Olyan ügyekben születtek döntések, mint egyenlő munkáért egyenlő bér elve vagy szakszervezeti tisztségviselők jogai vagy akadálymentesítési ügyek, amik precedensértékűek és amikről sokat beszéltünk, hogy léteznek ezek a problémák, csak éppen ítéletek nincsenek.
Nézzük meg a kudarcokat, amin változtatni kell. Kevés a perek száma. Ez arra utal, hogy nagyon nehéz, hosszú, bonyolult az eljárás, kevés az információ. Csak a közvetlen diszkrimináció tilalmát használják a gyakorlatban, azt gondolom, hogy ezen is érdemes lenne tájékoztatással változtatni. A panaszokhoz képest kevés az elmarasztalások aránya. Ezzel nem azt akarom mondani, Demeter Juditnak, az Egyenlő Bánásmód Hatóság elnökének címzem ezt a mondatot, hogy a hatóságnak többet kéne lesújtani ezekben az ügyekben, hanem az, hogy ez azt mutatja, hogy maguk a panaszok, amik beérkeznek, azok közül nagyon sok alaptalan és nagyon sok elakad a bizonyítási szabályokon az egész procedúrában. És azt gondolom, hogy a kudarcok közé sorolandó az, hogy az esélyegyenlőségi tervet mint eszközt, nem nagyon sikerült eddig kiaknázni.
Az utolsó dia: mit kellene szerintem tenni? Ez mindig egy személyes vélemény. Sokkal több információ kellene azoknak, akik használják ezeket a hatóságokat és azokat kellene képezni, akik ebben a munkában közreműködnek. Ehhez jó indulás a 2007-es év. Én azt kívánom, hogy ne fejezzék be ezt az évet, hanem sokáig tartson, mert úgy érzem, hogy ez a kampány két évet elkésett, ennek igazából 2004-ben, a törvény elfogadása után kellett volna következnie, sosem késő.
Az Egyenlő Bánásmód Hatósághoz vannak beterelve az ügyek, ezért az ügyek számához képest én úgy látom belülről, hogy kezd túlterhelődni a hatóság. Hogy ha egyre több határozatot dobnak vissza a bíróságok, hogy ha egyre többet kell várni az ügyfeleknek majd a döntésekre, akkor látják, hogy túl vannak terhelve. Úgyhogy a működési feltételeiket meg kéne erősíteni. Az esélyegyenlőségi tervben sokkal több van. Kellene önkormányzati esélyegyenlőségi terv és komolyan kéne venni az állami szférában azt, hogy ezt meg kell csinálni és jól kéne megcsinálni és akkor ki lehet terjeszteni majd újabb és újabb körökre, mint mondjuk 200 fő fölötti munkáltató vagy akár a 10 ezer fölötti településeknek kötelező jelleggel. Ez csak ötlet volt, lehet gondolkodni rajta.
A szabályozás. Azt gondolom, hogy ha hozzányúlunk a későbbiekben, csak egyszerűsíteni szabad, bonyolítani tovább nem, mert belehalunk.
Ha a két kisegérre visszanézünk és ez két közép-európai kisegér és az egyik magyar, akkor azt mondhatom, van egy jó hírem: a kisegér nem fog megfulladni, kezdi kicsit kihúzni magát ebből a bödönből. Ez mégis csak egy vízilabdán nevelkedett kisegér. Köszönöm szépen. (Taps.)
ELNÖK: Köszönjük szépen. Gyulaváry Tamás előadásához szorosan kapcsolódik dr. Farkas Lilla előadása, aki folytatja az Egyenlő Bánásmód Hatóság antidiszkriminációs tevékenységének a tapasztalatairól szóló tájékoztatást. Ő egyébként a hatóság tanácsadó testületének az elnöke is. És ha szabad, most az utolsó két előadót arra kérem, hogy az időt szigorúan tartsák. Tíz perc késésben vagyunk csak egyébként. Köszönöm.
DR. FARKAS LILLA (Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány): Köszönöm szépen. Jó napot kívánok mindenkinek. Nekem még éjszaka van, mert New Yorkból érkeztem körülbelül két és fél órával ezelőtt, úgyhogy lehet, hogy egy kicsit látszani fog rajtam és nem leszek olyan forradalmi, mint amilyen szoktam lenni.
Nos én azért állok itt önök előtt nőként és fiatal ügyvédként az Egyenlő Bánásmód Hatóság tanácsadó testülete képviseletében, mert nálunk működik a gender mainstreaming, amiről Gurmai Zita képviselő asszony beszélt. És egyben azért is állok is, mert azon privilegizált magyar ügyvédek közé tartozom, akik több, mint tíz éve foglalkoznak az egyenlő bánásmód kérdéskörét érintő perekkel, és azt megmutatandó, hogy én ténylegesen nagyon ritka állatfajta vagyok, arra szeretném megkérni önöket, hogy tegye fel a kezét, aki hozzám hasonlóan egyenlő bánásmóddal kapcsolatos ügyeket bíróság előtt képviselt már. Jól látom, hogy egy darab ilyen ember nincsen rajtam kívül? Más hatóság előtt, amiket a Tamás felsorolt? Egy embert látok jelentkezni és itt van még egy.
Amiről én szeretnék beszélni, a legfontosabb üzenete ennek az előadásnak, hogy természetesen ezek az eljárások csak egy részét képezik annak, amilyen módon civil szervezetek igényt érvényesíthetnek az egyenlő bánásmód követelménye terén, a másik pedig, hogy ezek az eljárások nagyon sok pénzbe kerülnek. Tehát, ha arról beszélünk, hogy valaki bíróság előtt visz ilyen ügyeket, akkor arról is beszélnünk kell, hogy ahhoz az ügyvédet meg kell fizetnie, vagy pedig olyan ügyvédhez kell hozzájutnia, amilyet az állam neki biztosítani tud az antidiszkriminációs ügyvédhálózat keretein belül, illetve kell tudnia szereznie egy olyan ügyvédet, aki el tudja vinni neki ingyen ezt az ügyet. Azt gondolom, hogy annak nagyon prózai okai vannak, hogy miért találunk Magyarországon ma ilyen kevés bírósági ügyet, momentán az, hogy speciel a magyar állam olyan túlságosan sok pénzt nem fektetett abba bele, hogy ezek az bírósági ügyek fussanak. Sőt, megengedném magamnak azt az állítást, hogy igazából az egy Soros Györgyön kívül talán néhány nyugat-európai nagykövetség finanszírozott hasonló típusú ügyeket.
Az egyik oka annak, hogy elvállaltam azt, hogy itt beszéljek, az az, hogy felhasználjam ezt az alkalmat arra, hogy együttesen próbáljunk meg egy olyan fajta igényt érvényesíteni, hogy ha komolyan gondoljuk azt, márpedig komolyan lehet gondolni, hogy a magyar állam elkötelezett az egyenlő bánásmód követelményének megvalósítása irányában, akkor nemcsak, hogy az Egyenlő Bánásmód Hatóság finanszírozását kell egy kicsit megfejelni, hanem kifejezetten további pénzeket kell arra biztosítani, hogy a civil szervezetek hozzájuthassanak a bíróságok előtti eljáráshoz. (Taps.)
Nos, amiből én is kiindulnék. A Tamás már elmondta azt, amit szerettem volna mondani, ez az uniós jogszabályi háttér, és Gurmai Zita is említette, hogy van a 2000-ből származó egyenlőségi irányelv, az egyik a munka világában foglalkozik az öt különböző védett csoporttal, a másik pedig a faji irányelv, aminek egy sokkal szélesebb körben elképzelt tárgyi hatálya van, de mindkettő megegyezik abban, hogy a civil szervezeteknek milyen módon képzeli el az igényérvényesítését. Megpróbálom bemutatni, hogy ahhoz képest, hogy mit mond az uniós jogi szabályozás, a magyar jogi szabályozás honnan indult és hogy igazából ágazati jogszabályokban valósult meg, amely ágazati jogszabályok nagyrészt megmaradtak annak ellenére, hogy megalkotódott az egyenlő bánásmód törvény, ami 2004. január 27-e óta hatályos, valamint ennek a kormányrendelete is.
Íme, a legfontosabb része, ami szerintem egy civil szervezetet érinthet, az az, hogy ki képviselheti ez eljárásban a védett csoportok jogait. Egyrészt látjuk, hogy a 18. szakaszban kifejezetten megemlítődnek az érdekképviseleti szervek - egyesületek, alapítványok is idetartoznak -, és hogy milyen módon járhatnak el. Eljárhatnak-e saját jogukon, illetve mindenképpen kell-e meghatalmazást szerezniük egy-egy embertől.
Amire igazából ki szeretném hegyezni a mondanivalómat, hogy azon túl, hogy természetesen a közigazgatási eljárásokban, amilyen például az EBH előtti eljárás, illetve az OMMF vagy a Fogyasztóvédelmi Felügyelőség előtti eljárás is, részt vehetnek a civil szervezetek meghatalmazás alapján és ilyenkor vonatkozik rájuk a közigazgatási eljárás összes szabálya. Más jogok is megilletik őket. Ilyen például a közérdekű igényérvényesítés joga, és az a szervezet, aminek én jelenleg dolgozom, kifejezetten ilyen ügyekben szokott eljárni. Miért teszi ezt? Miért van az, hogy azt gondolja ez a szervezet, az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány, hogy igazából nem érdemes néha megvárni azt, hogy egyéni ügyfél előjöjjön az ő maga problémájával és aztán azt a 3-4 éves eljárást, ami folyik a bíróság előtt, végigküzdje, illetve végigküzdje azt a másféléves eljárást, ami a bírósági felülvizsgálattal együtt az EBH előtti eljárásnak a hossza. Nos, azt gondoljuk, hogy kifejezetten a roma ügyekben, és ugyanezeket hallom a kerekes kocsisoktól, a nőktől, számos más védett csoporthoz tartozó személytől, hogy nagyon kevesen merik vállalni a peres eljárásokat, illetve még kevesen merik vállalni a peres eljáráshoz hasonló nyomással, stresszel, a másik féllel való szembenállással nem járó, Egyenlő Bánásmód Hatóság előtti eljárásokat. Miért van ez?
Ugye azt mindenki látta, amikor elolvasta a törvényt, hogy vannak benne olyan furcsa dolgok, hogy például a zaklatástól és a megtorlástól való félelem és az ennek alapján a törvény védelme a zaklatást, illetve a megtorlást elszenvedők irányában. Én azt tapasztalom eljáró ügyvédként, hogy aki ki mer állni a jogaiért, az nagyon gyakran a további hátrányos következményektől. Azért szeretném felhívni mindenkinek a figyelmét arra, hogy a közérdekű igényérvényesítés egy olyan módja az eljárásnak, amit civil szervezetként mindenképpen bátorítani kell és fel kell vállalni. A legújabb módosítások alapján most már nemcsak bíróság előtt lehet közérdekű igényérvényesítési pereket indítani, hanem az Egyenlő Bánásmód Hatóság előtt is. Egy civil szervezet, ha úgy gondolja, hogy megfelel a kritériumoknak, akkor meg tudja indítani ezeket az eljárásokat.
Miután Tamás nem foglalkozott ezzel, hogy a hatóság pontosan milyen ütemben és milyen módon jár el, szerettem volna csak így röviden felvázolni, hogy mit is csinál. A hatóság egy közigazgatási szerv, ami azt jelenti, hogy ha hozzá érkezik egy panasz, legyen az egy közérdekű igényérvényesítési panasz vagy egy egyéni ügyfél panasza, azt meg kell vizsgálnia. A vizsgálat során tárgyalást tart, és itt nagyon fontos, hogy egyéni ügyfélről van-e szó vagy pedig nem jelenik meg az egyéni ügyfél az eljárásban, hogy a tárgyaláson az ellenérdekű fél képviselője is jelen lehet. Tehát lehetősége van arra, hogy ha mondjuk ügyvédet tud meghatalmazni, és mondjuk egy önkormányzat, hogy ha egy cigány emberrel szemben áll, könnyen elképzelhető, hogy ezt megteszi, akkor az az ügyvéd zavarba tudja hozni az ügyfelet. A hatóság a vizsgálata során mindenképpen számít arra, hogy az ügyfél segítse a bizonyítékok feltárásában, mert ugyan csak valószínűsíteni kell, hogy diszkrimináció történt, az ügyfél részéről egy tipikus peres eljárásnál, de mivel a hatóság egy közigazgatási szerv, neki meg kell tudnia állapítani az ügyfél által rendelkezésére bocsátott adatokból és aztán a kimentési bizonyítás során az eljárás alá vont szerv által rendelkezésére bocsátott adatokból, hogy ténylegesen volt-e a diszkrimináció és a védett tulajdonság között egy ok-okozati kapcsolat. Hogyha ez megtörtént, tehát az ügyfél segítségével a hatóság feltárta a tényeket, akkor határozatot fog hozni, szankciót szab ki, amibe beletartozik a bírság is. És nagyon fontos még egyszer hangsúlyozni, hogy ebben az eljárásban, tehát amikor az Egyenlő Bánásmód Hatóság eljárását kéri egy ügyfél vagy közérdekű igényérvényesítés folyik az Egyenlő Bánásmód Hatóság előtt, nem jár kártérítés az ügyfélnek. Azt vagy külön eljárásban kérheti a bíróságtól vagy pedig úgy dönthet, hogy teljes mértékben lemond róla. A hatóság természetesen más jogkörökkel is rendelkezik, így például felléphet perben, illetve ő maga is perelhet közérdekű igényérvényesítőként. Ugye a hatóság fellépett az ismert jászladányi ügyben, ez az egyik legeklatánsabb példája az önkormányzati faji alapú szegregációnak Magyarországon, a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróság tárgyalta, egy közigazgatási per volt, és az, hogy a hatóság perbe lépett a romák képviseletében, úgy vettem észre, hogy különösebben a bíróságot nem érdekelte. Nem volt akkora súlya sajnos a hatóság fellépésének ebben az eljárásban, ami a bíróságnak a véleményét megváltoztathatta volna. Itt teszem zárójelbe azt, hogy az egyetlen egy bírósági ág, amelyik nem kapott Magyarországon ma még antidiszkriminációs képzést, az a Közigazgatási Bírák Kollégiuma és ez is egy közigazgatási ügy volt. Lehet, hogy ha képzésük lett volna, egészen másképp tárgyal a bíró úr.
Sokkal fluidabb szabályozás az, hogy társadalmi párbeszédet kíván meg az Európai Unió a kormányzat és a civil szervezetek között. Ezt mind a két irányelv tartalmazza, illetve a nőkkel szembeni bánásmódra vonatkozó egyenlő bánásmód irányelv is. Az, hogy Magyarországon ez milyen mértékben valósul meg, amit mögöttem a kivetítőn látnak, az szerintem kérdéses. Nem mennék most bele a konkrét jogi szabályozásba, de azt gondolom, hogy az nem elegendő, hogy ha a kormányzat az Egyenlő Bánásmód Hatóságon keresztül képzeli el a legfőbb formáját a társadalmi párbeszédnek. Nagyon fontos, hogy a minisztérium ezt folytassa. Tudom, hogy erre vannak kezdeményezések, de azt gondolom, hogy egyrészt össze kéne hozni az összes civil szervezetet, a különböző védett csoportokat a társadalmi párbeszédben, tehát nem szabadna őket külön tartani és mindenképpen rendszeressé kéne tenni, például olyan módon, amit Lévai képviselő asszony említett a közmeghallgatás esetében.
A következő dia pedig arra vonatkozik, hogy a munkaügyi területen hogyan lehet megállapodni a civil szervezetek, illetve a munkavállalók és a munkáltatók között.
És az utolsó dia, amiben még szerepet látok és kifejezetten nagyon fontos szerepet látok a civil szervezeteknek. A magyar kormánynak, mint minden egyes európai uniós tagállami kormánynak, jelentéstételi kötelezettsége van a faji irányelv és a foglalkoztatási irányelv végrehajtásával, illetve a nemzeti jogba való átültetésével kapcsolatban. A bizottsághoz kerülnek be ezek a kormányjelentések, viszont semmi nem tiltja, hogy úgy, ahogy néhány civil szervezetek már ENSZ-egyezményekkel kapcsolatban már régóta csinálja, magyar civil szervezetek a bizottsághoz eljuttassák a saját információjukat arról, hogy szerintük a tételes jogban hogy nem sikerült átültetni a különböző irányelveknek a rendelkezéseit, illetve a gyakorlatban mi az, amit tapasztalnak, mi az, ami ellentétesen kerül megvalósításra az irányelvek szövegével szemben. Azt gondolom, hogy ez egy nagyon fontos tevékenység, amit a civil szervezetek végezhetnek, hiszen a bizottság az, amelyik őrködik az irányelvek nemzeti jogba való átültetésén és a bizottság az, amelyik eljárást tud kezdeményezni a magyar kormánnyal szemben, hogy ha úgy tapasztalja, hogy ez az átültetés nem volt sikeres. Tehát az, hogy a civil szervezetek rendszeres kommunikációban legyenek a bizottsággal, az nemcsak, hogy kívánatos, de szerintem elkerülhetetlen is. És amit ezzel kapcsolatban fontos tudni, hogy a bizottság tárt karokkal várja ezeket a fajta civil megkereséseket.
Ez volt az utolsó, és én még két gondolatot szerettem volna megosztani, miután most érkeztem az Egyesült Államokból. Az egyik az, hogy hogy került hozzánk az egyenlő bánásmód követelményével foglalkozó joganyag. Lehet, hogy meglepetésként éri önöket, de ez az Egyesült Államokból indult. Az Egyesült Államok fekete felszabadítási mozgalmának az eredményeképpen a '60-as évek végén került ott törvényi szintre, majd onnan az Egyesült Királyságba importálták mint szuper, az etnikai kisebbségek és többség közötti ellentétet megoldó jogi keretrendszert. Aztán 2000-ben, amikor, talán visszaemlékeznek rá, Jörg Haider szélsőjobboldali politikussal szembeni ellenállásképpen is születtek ezek a 2000-es irányelvek az Európai Unión belül, akkor, miután semmilyen másfajta részletes jogi keret nem állt rendelkezésre Európában, ezért az Európai Unió lényegében az Egyesült Királyságnak a jogi rendszerét emelte be a közösségi jog szintjére. Miért fontos ez? Lényegében nem lenne fontos, hogy tudjuk, csak hogyha már 45 éves késéssel elérkezett hozzánk az egyenlő bánásmód követelményével kapcsolatos szabályozás, akkor talán érdemes megnézni, hogy mit értek el ezen szabályozás alapján az Egyesült Államokban az ottani feketék, latinok. És azt kell, hogy mondjam, hogy eléggé kiábrándító a kép. Hogy ha nincsen kormányzati megerősítés, támogatás az ilyen típusú joganyag végrehajtásával kapcsolatban, akkor az semmit nem ér. Papírra vetett néhány betű. Azt tapasztalhatjuk az Egyesült Államokban, hogy a legfelsőbb bíróság sem mer szembe menni a jelenlegi Bush-kormányzattal, ami kifejezetten az egyenlő bánásmód megvalósításával szembehelyezkedve próbálja meg például lerontani az ottani egyenlő bánásmód hatóságnak a munkáját. Tehát ez egy nagyon fontos dolog, hogy ez a kormányzati eltökéltség megmaradjon.
A másik az, hogy ezek az irányelvek, amikről beszélünk, nemcsak emberi jogi dokumentumok, hanem igazából az Európai Unión belül a szociálpolitika részei. És miért? Azért, mert azok a védett csoportok, amelyekről itt beszélünk, lényegében egész Európában a legszegényebbeket alkotják. Így van ez Magyarországon is, ahol a 800 ezer mély szegénységben élő ember közül 400 ezer cigány. Ezt nem lehet eltagadni, ezzel valamit kezdeni kell, és azt gondolom, hogy pontosan ezért fontos az, hogy a mögöttem levő év szlogenje nem az egyenlő bánásmód, hanem az egyenlő esélyek. De ahhoz, hogy egyenlő esélyeket tudjunk biztosítani, kifejezetten több pénzt kell pumpálnunk ebbe a szektorba. Köszönöm szépen. (Taps.)
ELNÖK: Nagyon sok szó esett ma már a civil társadalom szerepéről az esélyegyenlőség elősegítésében. Tulajdonképpen erre kértük Sebestyén Istvánt is, hogy tartson egy előadást a civil társadalom esélyegyenlőségi potenciáljáról. Ő két minőségében van jelen, részben a Központi Statisztikai Hivatal főtanácsosa, civilként pedig a Nemzeti Civil Alap tanácsának a képviselője is. Kérem szépen, tartsa meg előadását.
SEBESTYÉN ISTVÁN (Központi Statisztikai Hivatal, Nemzeti Civil Alap): Köszönöm szépen. Tisztelettel köszöntöm önöket. Azt hiszem, akkor lehetek sikeres, ha nagyon rövid leszek. A címe az előadásnak az lenne, hogy a civil társadalom esélyegyenlőségi potenciálja. Mindez statisztikai adatok fényében. Azt hiszem, nagyon röviden is be tudnám fejezni az előadást, azt mondhatnám, hogy statisztikailag ezt meghatározni nem lehet. Ennek ellenére azért megpróbáljuk körüljárni a kérdést. Úgy gondolom, hogy ha magának az egész szektornak az esélyegyenlőségi tevékenységére nem is tudunk adatokkal szolgálni, azért meghatározhatjuk a szektoron belül azt a szegmenst, ami kifejezetten esélyegyenlőséggel foglalkozik. Hogy lehetne ezt meghatározni? Két dolog. Az egyik, hogy melyek azok a funkciók, amelyek valamilyen módon az esélyegyenlőség érdekében, azzal összefüggésbe hozhatóak. Olyan szolgáltatások, tevékenységek, amelyek elősegítik az esélyegyenlőséget. Az első rögtön a szolgáltatás. Elhangzott ma is, hogy sok olyan szervezet működik, amely olyan szolgáltatásokat nyújt, hogy az esélyegyenlőséget elősegítse, növelje.
A másik szintén klasszikus civil társadalmi funkció a jótékonyság. Számos szervezet próbálja a jótékonyságon keresztül helyzetbe hozni az esélyegyenlőség érdekében a a hátrányos helyzetben lévőket. Olyan szolgáltatásokat, támogatásokat nyújtanak, hogy ezek egyenlő eséllyel vehessék fel a küzdelmet. A harmadik hagyományos civil funkció az érdekképviselet. Számos olyan szervezet jött létre, amelynek kifejezetten határozottan az érdekképviselet a feladata, hogy az esélyegyenlőség érdekében biztosítsák a jogaikat. És végül, azt hiszem, ez a legfontosabb, és erről esett a legkevesebb szó ma, az önsegítés. Arról beszéltünk együtt, hogy a hatóságok, a civil szervezetek, a különböző közösségek mit tehetnek az esélyegyenlőség érdekében, mások esélyegyenlőségének érdekében, de úgy gondolom, nagyon fontos az is, hogy maguk ezek a társadalmi csoportok maguk is tegyenek valamit. Úgyhogy ez is az a civil funkció, ami említést érdemel.
A másik, hogy meghatározhatjuk a szektoron belül azokat a tevékenységi területeket, amelyek kötődnek az esélyegyenlőséghez. Az első és ez a prioritásokból is kiderült, az etnikai, vallási, jogi, nemi ügy. Az ezekkel foglalkozó szervezeteket joggal tekinthetjük esélyegyenlőségi szervezeteknek.
A másik ilyen a fogyatékosügy. Erről is sokat beszéltünk ma. A foglalkoztatásügy, ez szintén egy nagyon fontos probléma, a szociális ügy és még egy jön, az idősügy. Ez az az öt terület, ami alapján megpróbáltuk meghatározni, hogy mekkora a mai magyar civil társadalomban, a civil szektorban ez az alszektor vagy ez a szegmens.
Körülbelül 53 ezer civil szervezet működik most Magyarországon, ebből körülbelül 8500 olyan szervezetet találtunk, amelyek ezen a területen tevékenykednek, vagyis durván minden hatodik magyar civil szervezet valamilyen módon kötődik az esélyegyenlőséghez.
Látható, hogy ennek az egyhatodnyi szektornak a legnagyobb része a foglalkoztatásüggyel foglalkozik és a legkisebb ezen belül az idősügyi szervezetek aránya.
Milyen kapacitása van ennek az esélyegyenlőséggel foglalkozó részszektornak? Látható, hogy ez a 16 százaléknyi szervezet a humán erőforrás arányában sokkal nagyobb, mint amit az egyhatod magának meghatározhatna. Az önkéntesek a rendszeres és alkalmi önkéntesek aránya is nagyobb, mint amit a szervezetszám meghatároz. A foglalkoztatottság több, mint egynegyede a civil szektorban foglalkoztatottaknak, az esélyegyenlőséghez kötődő szervezetekben találtak munkát. És látható az, hogy nagyon nagy a taglétszám arányában, több, mint az egyharmada a magyar civil szervezetek tagságának ilyen típusú szervezetekben tevékenykedik.
Ha az anyagi forrásait, bevételeit nézzük az alszektornak, látható, hogy ez a 8500 körüli szervezet körülbelül 137 milliárd forintnyi bevétellel rendelkezett. Ebből olyan 69 milliárd az állami támogatás, magántámogatás 23 milliárd és saját bevétel 45 milliárd. Ez azért érdekes, mert ha megnézzük, szintén azt láthatjuk, hogy mind a magán, mind az állami támogatás a szektor részarányához képest sokkal magasabb.
Két dolgot emelnék még ki. Az egyik, hogy az 1 százalék 1,4 milliárd forint, amit a legutolsó években kapott ez az alszektor. Ez azt jelenti, hogy az adófizetők is úgy gondolják, hogy ez az esélyegyenlőség témakör megérdemli azt, hogy ilyen módon is támogassák.
Ami még nagyon fontos, az önkéntes munka értéke. Erről mindig elfeledkezünk, amikor a civil szektorról beszélünk, hogy meghatározhatjuk a bevételeket, forintosíthatjuk, de a legnagyobb és az egyetlen olyan dolog, amivel ez a szektor rendelkezik, hogy önkéntes munkát tud felvonultatni, ez igen komoly, 24-25 milliárd forintos értéket termel egy évben. Látható, hogy ebből is az esélyegyenlőséghez köthető civil szervezetek majdnem 5 milliárd forinttal járultak hozzá.
Még egy grafikont mutatnék. Az előzőekben mutattuk, hogy a bevételek milyen forrásból származnak. A szektor egészében valamivel több, mint 40 százalékot képvisel az állami támogatás és a magántámogatás, tehát ez a két támogatási forrás van, a második csak 13 százalékot. Ha megnézzük, hogy az esélyegyenlőséggel foglalkozó szervezeteknél milyen ez a két arányszám, azt láthatjuk, hogy az állami támogatás 50 százalék, a magántámogatás 17. Tehát a szektoron belül úgy tűnik, hogy mind a magán, mind az állami szféra úgy gondolja, hogy érdemes belefektetni ebbe a területbe és sokkal inkább támogatja ezt a területet, mint a civil szektor egészét.
Nagyon röviden megpróbáltam felvázolni azt, hogy hogy is néz ki ez az alszektor, ami kifejezetten köthető az esélyegyenlőség témaköréhez, de meg szokták kérdezni, hogy ez most sok vagy kevés, mit lehet erre mondani. Én úgy gondolom, hogy a kérdést nem így kell feltenni, hanem úgy is feltehetnénk, hogy vajon jobb lenne-e az, ha a szektoron belül sokkal nagyobb hányaddal, kapacitással tudna dolgozni az esélyegyenlőség érdekében. Lehet, hogy rövid távon azt mondanánk, hogy igen, ez kívánatos lenne, de ebben az is benne van, hogy azt gondoljuk, hogy ez az esélyegyenlőségi kérdéskör csak nőni fog. Tehát azt is el lehet fogadni, hogy jó lenne, ha az esélyegyenlőség témakörével foglalkozó szervezetek aránya rövid távon nagymértékben csökkenne. Köszönöm szépen. (Taps.)
ELNÖK: Ezzel a délelőtti plenáris ülésnek vége van. Szeretném megköszönni az elnökségben helyet foglaló előadóknak a részvételét, önöknek a türelmet.
(A plenáris ülés befejezésének időpontja: 12 óra 20 perc)
Simon Gábor,
a bizottság elnöke
Jegyzőkönyvvezető: Lajtai Szilvia