FMB-6/2007.
(FMB-24/2006-2010.)
az Országgyűlés Foglalkoztatási és munkaügyi bizottságának
2007. március 19-én, hétfőn 09.30 órakor
a Képviselő Irodaház 128. számú tanácstermében
megtartott üléséről
Tartalomjegyzék
Napirendi javaslat *
A bizottság részéről *
Megjelent *
Helyettesítési megbízást adott *
Meghívottak részéről *
Hozzászóló *
Elnöki bevezető, a napirend megszavazása *
A "Legyen jobb a gyerekeknek!" nemzeti stratégiáról, 2007-2032-ig szóló határozati javaslat (H/2284. szám) (Általános vita) *
Dr. Krémer Balázs szóbeli előterjesztése *
Kérdések, észrevételek *
Elnöki összefoglaló *
Dr. Krémer Balázs záró összegzése *
Határozathozatal *
Egyebek *
Az ülés résztvevői
Elnököl: Simon Gábor (MSZP), a bizottság elnöke
Bernáth Ildikó alelnök (Fidesz)
Gúr Nándor (MSZP)
Kiss Ferenc (MSZP)
Nagy László (MSZP)
Rákóczy Attila (MSZP)
Rózsa Endre (MSZP)
Dr. Vojnik Mária (MSZP)
Dr. Czira Szabolcs (Fidesz)
Czomba Sándor (Fidesz)
Kontur Pál (Fidesz)
Nagy István (Fidesz)
V. Németh Zsolt (Fidesz)
Wittner Mária (Fidesz)
Helyettesítési megbízást adott
Dr. Bóth János (MSZP) Nagy Lászlónak (MSZP)
Filló Pál (MSZP) Gúr Nándornak (MSZP)
Geberle Erzsébet (SZDSZ) dr. Vojnik Máriának (MSZP)
Molnár Oszkár (Fidesz) Kontur Pálnak (Fidesz)
Rácz István (Fidesz) Nagy Istvánnak (Fidesz)
Dr. Krémer Balázs szakmai tanácsadó (Miniszterelnöki Hivatal)
(Az ülés kezdetének időpontja: 09 óra 34 perc)
Elnöki bevezető, a napirend megszavazása
SIMON GÁBOR (MSZP), a bizottság elnöke, a továbbiakban ELNÖK: Jó reggelt kívánok! Köszöntöm nagy tisztelettel a bizottság tagjait. A mai ülésünket az előzetesen kiküldött napirendünknek megfelelően fogjuk megtartani. Ebben a napirendi javaslatban, amit elektronikus úton kiküldtünk, két pontra tettem javaslatot. Az első napirend az érdemi, tartalmi napirend megtárgyalása, "Legyen jobb a gyerekeknek nemzeti stratégiáról 2007-2032" közti határozati javaslatnak a megtárgyalása és az általános vitára alkalmasságról való döntés. Ehhez kormányzati előadó is jelen van, őt is köszöntöm. És egy egyebek napirendet is kitűztünk. A bizottság határozatképes. Mindkét oldal érdemi munkát tud végezni. Az első döntésünk a napirendről szól. Aki egyetért az előzetesen kiküldött napirenddel, az kérem, szavazza meg. (Szavazás.) Egyhangú. Köszönöm szépen.
Nem is húzom az időt, kezdjünk is hozzá az első napirend megtárgyalásához. Egy szóbeli felvezetést fogok kérni a kormányzati előadónktól.
Dr. Krémer Balázs szóbeli előterjesztése
DR. KRÉMER BALÁZS (Miniszterelnöki Hivatal): Köszönöm szépen. Tisztelt Bizottság! Három dologról szeretnék a bevezetőben beszélni. Egyrészt a témát szeretném egy picit körülírni és jelezni az aktualitását, másrészt szeretnék egy picit reflektálni az anyagnak a stílusára és műfajára, ami az önök kezében van, és szeretném egy picit jelezni azt, hogy milyen további teendőket próbál meg az anyag felvázolni.
Először a probléma tartalmáról. A szegénység kérdése és ezen belül is a gyerekszegénység kérdése hosszú idő óta nemzetközi szervezetek, kormányok különféle üléseinek témája, tárgya. Ám az utóbbi időben egy furcsa műfaji váltásnak vagyunk tanúi. Hosszú ideig ti. a szegénységet, elsősorban a gyerekszegénységet egyfajta anyagi érdekeken felülálló morális kérdésként tárgyalták, amelyben a gyerekek különösen nem tehetők felelőssé a saját sorsuk alakulásáért, amiben mindannyiunknak vannak felelősségeink valahogy olyan szégyenteli sorsok iránt, amelyben gyerekek élhetnek, akik erről nyilvánvalóan nem tehetnek. És nagyjából ezt a morális szempontot jelenítették meg a legfontosabb, korábban született nemzetközi dokumentumok, mint például az ENSZ-nek a különféle, gyerekügyben hozott dokumentumai.
Az utóbbi időben egy jelentős fordulatnak vagyunk tanúi. A szegénység és a gyerekszegénység nem kizárólag morális kérdés, hanem egyre inkább anyagi érdek. Az a közös érdekünk fűződik a kérdéshez, hogy ha továbbra is alacsony marad az ország foglalkoztatási rátája, hogy ha a gyerekeinknek továbbra is elveszítjük 20-25 százalékát abból, hogy a piacon értékesíthető jó szakmával, jó munkával rendelkezzenek, akkor ez nem kizárólag egy morális problémát jelent, hanem nagyon durván fogalmazva, azt a problémát jelenti, hogy amikor önök és én nyugdíjasok leszünk, akkor ki fog járulékot fizetni. Az ország növekedése, egyáltalán Európa fejlesztési stratégiái ma egyre nyomatékosabban arról szólnak, hogy tulajdonképpen az európai vállalatok versenyképességével nincsen olyan nagy baj, a foglalkoztatási rátákkal van baj, kevés ember állít elő értéket és a jövőben, amikor ezt a demográfiai nyomások is terhelni fogják, tehát nőni fog az inaktív korosztályok aránya, csökkenni fog az aktív korosztályok aránya, még súlyosabb kérdéssé válik, hogy az éppen akkori aktív korosztályok lehetőleg jól kereső, értéket teremtő, produktív, versenyképes munkában legyenek. Ebből a szempontból egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy a gyerekeinket olyan nagy arányban veszítsük el, mint amennyire ma is elveszítjük. Ebben az értelemben a gyerekszegénység kérdése nem az ő problémájuk, nem egy ilyen, picit szenvelgő, hogy is mondjam, émelygős hozzáállást követel meg, hanem azt gondolom, hogy abszolút az ország érdekeit kell a szemünk előtt tartani.
Második köre a megjegyzéseimnek. Sokan kritizáltak bennünket azért, mert az anyag nem eléggé markáns, nem eléggé karcos, nem eléggé határozottan fogalmazunk meg tennivalókat. Igen, ez nem egy véletlen baleset műve, hogy úgy mondjam, ez a korábbi egyeztetési folyamatnak egy tudatos eredménye. Nagyjából megpróbáltunk arra játszani, hogy minden olyan pontot, megfogalmazást, minden olyan felvetést, amelyik bárhonnan éles ellenállásba ütközött, azt megpróbáltuk vagy kiszedni vagy kisimítani a papíron. Arra próbáltunk meg törekedni, hogy lehetőleg legyen egy olyan célrendszer, amelyikben politikai világnézetű ügyektől, pozícióktól, a különféle igazgatási szinteken való érdekektől függetlenül legyen felvetve valamilyen olyan irány, amelyben természetesen a mindenkori kormányoknak, a mindenkori önkormányzatoknak, azoknak, akik cselekvőképes helyzetben vannak, van szabadságuk abban, hogy az eszközöket megválasszák maguknak, de ezzel együtt próbáljunk meg egy olyan közösen vállalható célrendszert kitűzni, amely valóban az ország érdekeit szem előtt tartva egy morálisan, erkölcsileg vállalható közös akaratnak a kifejeződése lehet. És hogy ennyiben teljesen jogos az, hogy ez az anyag, bárki kritizálhat bennünket, elmaszatolt bizonyos vitákat. Azt gondoljuk, hogy ezeket a vitákat meg kell a későbbiekben vívni. Ebben természetesen a cselekvő pozíciókban lévőknek felelősséget kell majd vállalniuk, de a dologban mi mégis azt egy fontos célnak avagy fontos körülménynek tartottuk, hogy lehetőleg, amiben úgy tűnik, hogy van esély az egyetértések megtalálására, abban próbáljunk meg egyetértéseket találni. És némiképp ez az, ami indokolja azt, hogy sokak ízlése szerint ez egy picit puhább, tompább, nem túl karcosan fogalmaz ez az anyag.
A harmadik megjegyzésem a dologhoz, hogy mégis csak a cselekvések dolgában az anyag két irányban megpróbál gyakorlatiasabb lépéseket is tenni. Az egyik ilyen irány, hogy a mindenkori kormányok felelősségévé kívánja tenni azt, hogy időnként referáljanak arról, hogy mit értek el, milyen hatásokat bírtak kiváltani a cselekedeteikkel, az intézkedéseikkel és a terveikkel és hogy ennyiben az anyag, hogy úgy mondjam, nem megkerülni akarja a teendőket azzal, hogy egy elegáns és emelkedett gesztussal valamilyen országgyűlési határozatot hoz, hanem számon kérhető feladatokat és keretet akar a kormányok számára kijelölni.
Annyira, amennyire sikeredik, megpróbál az anyag kezdeményezni egyfajta előrelépést az unió legfőbb módszerei iránt. Leginkább a brit kormány nyelvhasználatával tudnám ezt érzékeltetni, ez a bizonyíték alapú politikacsinálás, ez az "evidence based policy making", ami felé az anyag megpróbál előremozdulni. Emiatt esik sok szó az indikátorok használatáról, arról a dologról, hogy itt nem pusztán emelkedett retorikai fordulatokra van szükség, hanem olyan mérhető hatásokra, amelyeket objektív, számszerűsíthető mérőszámokkal is ki lehet fejezni. Az anyagban ez az, ami miatt elég sok szó esik az indikátorok használatáról és mi úgy gondoljuk, hogy ezen túlmenően ez egy jó irányba mozdíthatná előre az ország dolgát.
Végezetül a foglalkoztatással való összefüggésről két rövid megjegyzésem volna. Az anyagban a foglalkoztatás problémája két alapvető felvetésben kerül elő. Az egyik felvetés az, hogy ha a gyerekek szegénységéről akarunk beszélni, akkor lássuk be, az összes fogalmunk, mérőeszközünk a gyerekeket nem tudja másként szegénynek kezelni, mint a szüleiket. A gyerekek épp annyira és épp azért szegények, mint a szüleik. Tehát, ha jelenleg vagy rövid távon akar bárki módosítani a gyerekszegénységen, akkor alapvetően a szülők szegénységén kell valamilyen formában javítani. Az pedig, gondolom, az önök számára mindenki másnál világosabb, hogy itt a szülőknek az elsődleges szegénységi kockázat nem annyira a szociális és társadalombiztosítási jövedelmekhez való hozzáférés, hanem a munkajövedelmekhez való hozzáférés. Gyakorlatilag, akinek van legális bejelentett munkája, az ma Magyarországon a létező fogalmaink szerint nem tekinthető szegénynek. Tehát az elsődleges kérdés: rövid távon a gyerekek szegénységi helyzetének a javításában az, hogy a szülőknek a foglalkoztatási pozícióit mennyire tudjuk javítani, mennyire tudunk olyan intézkedéseket bevezetni, amelyek a szülőket bizonyos értelemben preferáltabb helyzetbe hozzák a munkaerőpiacon annál, mint ahol most vannak vagy akár másoknál.
A dolog második metszete a foglalkoztatás ügyében, amit korábban jeleztem, az egyszerűen arról szól, hogy azoknak a gyerekeknek, akiknél a dolgok jelenlegi inerciáját figyelembe véve nagy valószínűséggel nem lenne jó szakmájuk, nem lenne jó végzettségük, nagyon durván felvetve, akiknek nincs esélyük arra, hogy az érettségiig eljussanak, az ő számukra egyszerűen az ország jövőbeni foglalkoztatása érdekében kulcskérdés az, hogy azok a gyerekek, akik ma spontán módon vélelmezhetően nem jutnának el a megfelelő szakmák megszerzéséig vagy a megfelelő végzettségek megszerzéséig, tegyünk meg mindent, amit meg tudunk tenni saját érdekünkben azért, hogy ők is olyan végzettségekhez, meg képzettségekhez jussanak, amelyek révén - még egyszer - adófizető, járulékfizető, jól fizető produktív versenyképes munkába kerülhetnek. Sok szempontból azt gondolom, hogy ez a nagyobb tétje az anyagnak. Tehát a szülők szegénysége dolgában annyit tudunk tenni, amennyit tudunk. Az, hogy a szegény gyerekek esélyeit tudhatjuk-e javítani, ez egy releváns, fontos cél, amelyben én azt remélem, hogy eléggé széles körű egyetértésre lehet jutni ebben az országban. Köszönöm.
ELNÖK: Köszönöm szépen Krémer úrnak a szóbeli kiegészítést. Megnyitom a vitát. Először az ellenzéknek adom meg a szót. Alelnök asszony, tessék.
BERNÁTH ILDIKÓ (Fidesz): Köszönöm elnök úr. Kérdésként hadd tegyem fel a következőt: a 29. oldalon a legfontosabb célkitűzések szerepelnek, hármat jelölnek meg, ebből különösen az érdekelne, hogy mit értenek az alatt, hogy radikálisan csökkenjen a gyermeket egyedül nevelő foglalkoztatott nélküli családok száma és aránya. Ez mit jelent?
Ugyanez a kérdés, hogy az atipikus foglalkoztatási formák és a szociális biztonság garantálása, ezt ha lenne szíves konkretizálni.
A harmadikhoz pedig egy megjegyzésem van, méghozzá az, hogy a napközbeni ellátási szolgáltatásoknak a működtetése egy nagyon dicséretes elképzelés, csak arra lennék kíváncsi, hogy mondjuk ez Budapest határain kívül hogyan fog megvalósulni, különös tekintettel a bölcsődei elhelyezésre.
Én most csak az 5. fejezettel foglalkozom, mert az tartozik a bizottságunk szorosan vett hatáskörébe. Itt van egy olyan megjegyzés, hogy miközben azzal a megállapítással egyetértek, hogy a legnagyobb problémát az okozza, hogy ha az egyik vagy mindkét szülő munkanélküli. Hogy miért az, arról külön bizottsági ülést lehetne tartani, mert nyilvánvalóan számos oka van ennek, és csak halkan és szerényen megjegyzem azt, hogy az alacsony képzettségűeket említi meg ez az előterjesztés, ez nem jelenti azt, hogy kizárólag ez az oka a munkanélküliségnek, mert Budapest határain kívül is van élet, különösen a kisfalvakban is. Például Baranya megyében, ahol olyan falvak vannak, ahol gyakorlatilag mindenki munkanélküli és önkormányzati segélyből él, tehát azért a földrajzi különbségek vagy a régiók közötti, sőt még a régión belüli különbségek is, amelyek a munkavállalásban jelen vannak vagy a munkanélküliségben, ha úgy tetszik, jó lett volna, ha erre is kitérnek, mert nem minden vezethető vissza kizárólag az alacsony végzettségre.
Ha arra kívánja helyezni a hangsúlyt, hogy az elsődleges cél az kell, hogy legyen, hogy a szülőknek legyen munkája, akkor ez például hogyan fér össze azzal az elképzeléssel, hogy hosszú távon célszerű megfontolni a gyerekszám szerinti differenciált családi pótlékot. Mert a családi pótlék, meg az önkormányzati segély sok családnak a jelenlegi megélhetési formája. Egyrészt. Másrészt pedig sok esetben az így összegereblyézhető támogatásnak az összege több, mint például a közhasznú munkában kapható minimálbér. Ez az ellentmondás végül is hogy fog megoldódni, meg feloldódni, hogy ha emelt családipótlék-összeget kívánnak biztosítani a sokgyermekes családoknak.
A lakáselhelyezésről pedig csak annyit, hogy szociális bérlakás ma Magyarországon úgyszólván nincsen. Az a néhány száz lakás, ami még megmaradt, az abszolút nem oldja meg azt a problémát, ami ma különösen a roma lakosságot érinti. Ahhoz viszont, hogy szociális bérlakások épüljenek, ahhoz azért egy elég erős kormányzati elképzelés kellene egy hosszú távú program, mert ezt az önkormányzatok a saját pénzügyi forrásaikból nem fogják tudni megoldani. Ehhez olyan központi programnak kellene megszületnie, ami ezt a célt szolgálná vagy szolgálja.
Az oktatással kapcsolatban hogyan gondolják megvalósítani azt, hogy a szolgáltatásokhoz történő hozzáférés egyenlő esélyeket biztosítson különös tekintettel arra, hogy jelenleg éppen megszűnőben vannak azok a vidéki iskolák, amelyek eddig még úgy, ahogy talpon maradtak és a vidéken élő gyermekeket fogja ez elsősorban sújtani, amikor egyik településről a másikra kell utazni, miközben pedig vidéken a közlekedés nem úgy működik, mint Budapesten, hogy kétpercenként jön a villamos. És akkor a gyereknek az útba indítását még a szülő munkakezdéséhez is kell igazítani. Ezek az elképzelések vagy vágyak vagy célkitűzések nagyon derekasak, csak éppen azt nem látom, hogy ez reálisan hogyan fog megvalósulni.
Még egy kérdésem lenne, a 33. oldalon van ez a mondat, ezt tessék nekem lefordítani: "ösztönözni kell a gyermekközpontú közelítést, az intézmények nyitottabbá tételét, a legkisebbektől a túlsúlyos egészségügyi szemlélet komplexebbé tételét". Ezt, ha elmagyarázná, hogy ez mit jelent, azt megköszönöm.
Egyébként pedig összességében a cél kitűzésével, hogy a gyerekszegénységet lehetőleg a legrövidebb időn belül jó lenne megszüntetni, természetesen egyetértünk, de én ebből az anyagból nem látom azt, hogy ez miből, mikor és hogyan fog megvalósulni, mert különböző programok futnak itt párhuzamosan egymás mellett és akárcsak a párhuzamosok, úgy nagyjából a végtelenben találkoznak, mert nem látom az összehangoltságot akár az európai uniós források, akár a hazai források, akár pedig a különböző kormányzati intézkedéseknek az összehangolása között. Köszönöm.
ELNÖK: Köszönöm szépen. Úgy szoktunk volt haladni, hogy a kérdéseket, megjegyzéseket követően reagálásra van lehetőség. Egészen addig ebben a rendben haladunk, amíg úgy nem érezzük, hogy olyan mértékben körbejártuk a témát, hogy a végén összefoglalni is tudunk akár egy csomagban. Úgyhogy én arra kérem a kormányzati előadónkat, hogy reagáljon, aztán a kormányoldalon Vojnik Máriának adom meg a szót, majd Czomba Sándornak.
DR. KRÉMER BALÁZS (Miniszterelnöki Hivatal): Köszönöm szépen a kérdéseket, úgy gondolom, hogy fontos kérdéseket érintett. Általános megjegyzésem, én benne voltam a szövegezésben és minden ilyen egyeztetésnél az ember, ha nagyon benne van, kiderül, hogy néhol bicsaklik a szöveg, a szövegezésre vonatkozó kritikákat muszáj vagyok elismerni a dologban, de mégis csak megpróbálok a tartalmára rávilágítani, hogy ha a nyelvtanban nem feltétlenül tudom teljesen védeni az álláspontunkat. Az első pont, amit felvetett, ennek a mögöttes háttere az, hogy az unió statisztikái szerint Magyarországon a legmagasabb azon gyerekeknek az aránya, - második legmagasabb, a briteknél rosszabb ez az arány még nálunk is -, akik olyan háztartásban nőnek fel, ahol nincs aktív kereső. És mögöttük is nagy hányadot tesznek ki azok a családok, amelyek egyszülősek, ahol az az egy szülő sem dolgozik. Az előzőek szerint, amikor arról beszéltem, hogy itt a legfontosabb szegénységkockázat a munkaviszony léte vagy pénzkereső jövedelem léte vagy nem léte, ebből a szempontból "gambles haus ford", az unió így hívja ezt a mutatószámot, ez a legsúlyosabb kockázati tényezője a gyerekszegénységnek és ez az, amin valamilyen formában jó lenne változtatni. Halkan picit ráerősítenék arra, amit mondott, hogy Magyarországon sajnos a gyerekszegénységek igen jelentősek és ennek egy következménye az, hogy a családoknak nincsen meg az a kiegyensúlyozó szerepük, hogy az egyik szülő nem dolgozik, attól még a másik dolgozik. Jellemzően ma Magyarországon nullakeresős és kétkeresős családok vannak. Tehát ez a típusú kiegyenlítő szerep sincsen meg. Emiatt a legfontosabb kérdés azon családok, háztartások arányának a csökkentése, ahol nincsen aktív kereső.
A második probléma az atipikus munkahelyek, gondolom, hogy önök itt sokkal többet foglalkoztak azzal, amit én itt fel tudok vetni. Csak jelezni szeretném, hogy a munkák többsége ma alapvetően azokat a részidőre, szezonra folyó, tehát nem folyamatosan jelentkező munkaviszonyokat jelenti, ahol a keresetek nem érik el a minimálbért sem. Ezeknek egy része tulajdonképpen vonzó lehetőség a szülők számára, egy más részéről pedig azt kell mondjam, hogy nem túl jó munkák, de mégis jobbak a semminél, hogy ha pénzt tudnak keresni. Ha az a helyzet áll elő, hogy az így elérhető részjövedelem lényegesen alacsonyabb annál, mint amit szociális jövedelemként tudnak az emberek realizálni, akkor nem lesz túl vonzó az a dolog, hogy ezeket a mégis csak adódó munkalehetőségeket megragadják, hogy mégis csak végezzék el azokat a munkákat, amik adódnak.
A második pont arra vonatkozik, hogy ezekben az esetekben valamilyen formában olyan helyzetet kell előállítani, amiben megéri dolgozni, megéri még ezt a kisebb jövedelmet előállítani, ami döntően azt jelenti, hogy valamilyen formában összeilleszthetővé kell tenni a különféle szociális jövedelmeket, részleges szociális jövedelmeket, a részleges munkajövedelmeket ahhoz, hogy az emberek számára érdekké váljon, vonzó lehetőséggé váljon az, hogy a kisebb, nem teljes, nem nyolcórás munkalehetőségeket is ki tudják használni.
A harmadik kérdésnél el kell, hogy mondjam, hogy szándékaink szerint és sajnálom, hogy ezt nem lehetett kihallani belőle, de teljesen arra a problémára próbált meg utalni, amiről ön is beszélt, hogy itt a gyermekintézményeknek a hozzáférhetősége és ezen belül is meg kell, hogy mondjam, hogy az szomorú dolog, amivel, nem tudom megmondani, hogy miért nem foglalkozik ez az ország, de mindenki tudja, hogy az óvodáknál és a bölcsődéknél a gyerekeket 4-kor nekitámasztják a kerítésnek, hogy most már csak jön érted anyád, apád, leginkább anyád, ez egyszerűen nem elérhető forma a munkavállaláshoz, és különösen nem elérhető forma azokon a helyeken, ahol egy picit odébb kell menni dolgozni. Ez pont az a területi probléma, amit még a városokban csak-csak meg lehet oldani, de ha abban gondolkodnak, hogy egy középfokú végzettségű anya hol talál munkát, leginkább szerintem a kereskedelemben, vendéglátásban, és ma általában a boltok 6-ig vannak nyitva. És szerintem az nonszensz, hogy jelenleg nem próbálunk meg együttgondolkodni azon, hogy ha a boltok 6-ig vannak nyitva, akkor lehet, hogy az óvodák és a bölcsődék is lehetnének fél 7-ig nyitva, valami ügyeleti rendszert működtetve a dologban. (Bernáth Ildikó: Nyitva vannak 6-ig az óvodák.) Elvileg igen, gyakorlatilag nem. Az én összes kisgyerekes ismerősöm arról panaszkodik, hogy fél 5-kor, ha nem érnek oda, akkor az óvó nénik már szemrehánynak.
Abszolút alá szeretném támasztani azt, amit mondott, az alacsony képzettség az egyik fő kockázati tényező, a másik, ami az anyagban az elemző részekben is szerepel és a programszerű részekben különös nyomatékkal szerepel, az egyfajta földrajzi dimenziója a szegénység koncentrációjának. És teljesen azon a módon tárgyalja az anyag, ahogy ön ezt elővezette. Ma nem is annyira a regionális különbségek a legmeghatározóbbak, hanem a régiókon belül a centrumperiféria, alapvetően az intézmény nélküli kistelepülések vannak komoly hátrányban, és ez bizony a gyerekek szegénységi koncentrációjában is előjön.
Ha már itt tartok, hadd térjek ki a később felvetett kérdésére az iskolákkal kapcsolatban. Azt gondolom, hogy az iskolák megszüntetése dolgában ma két dologról kell nagyon mélyen elgondolkodni. Az egyik, hogy ha több tucat olyan iskola van Magyarországon, amelyikbe az elmúlt öt évben nem került gyerek, középfokú oktatásra gondolok, akkor bűn ezeket az iskolákat fenntartani. Ezt önök megint csak jobban tudják nálam, hogy sajnálatos módon az általános iskolai végzettségnek ma nulla az értéke a munkaerőpiacon. Tehát, hogy ha vannak olyan iskolák, amelyek a szaktanárokkal való ellátottságuk, a felszereltségük okán nem képesek olyan végzettséget adni a gyerekeknek, ami feljogosítja őket a továbbtanulásra, akkor a legbecsületesebb azt mondani, hogy járjanak ezek a gyerekek olyan iskolába, ahonnan van tovább út. Van továbblépés a középiskolák felé. Tehát azt gondolom, hogy alapvetően nem a kisfalvak, kisiskolák problémájáról kellene gondolkodni, hanem ott, ahol a kistelepülés kisiskolája jó kibocsátású, jó eredményekkel végzik el a gyerekek az iskolákat, ott mindent meg kell tenni, hogy ezek megmaradjanak, és ott, ahol az iskolákból nincs tovább út, ott meg kell találni a megfelelő módokat. Az, hogy 20 km-t ingázni kell, ez ma kevesebb általában, ha van iskolabusz vagy falugondnok, mint amennyit Budapesten szoktak általában a gyerekek utazni akkor, hogy ha három buszmegállónál messzebb van az iskola.
Két apró megjegyzés: a családi pótlék dolgában szeretném jelezni azt, hogy a családi pótlék szemben az önkormányzati segélyekkel olyan típusú szociális támogatás, aminek nincs ellenösztönző hatása. Ha a családi pótlékot emeljük, akkor ezt megkapja az is, aki dolgozik és megkapja az is, aki nem dolgozik, tehát ennek nincs olyan jellegű visszatartó hatása, mint amilyennek bizonyos jövedelemtesztekhez kötött, önkormányzati segélyeknek van. Amiatt mi kerültük azt a dolgot, hogy nagyon explicit dolog miatt a családi pótlék növelésére tegyünk javaslatokat. Vannak, akik ilyeneket képviselnek. Ebben az anyagban nem nagyon találnak olyat, ami ezt explicit módon tartalmazza, döntően azért, mert a konvergenciaprogramban és a költségvetési lehetőségekben pillanatnyilag nagyon óvatosan lehet csak bánni a családi pótlék emelésének a lehetőségeivel. Történetesen a legmagasabb szegénységi kockázatúak esetében azt gondolom, hogy van némi költségvetési tér is erre a dologra, pluszban nincs munka-ellenösztönző hatása, mint ami minden más szociális segélynek van.
Lakásügyben teljesen jogos a felvetése, híg a megfogalmazás, nem mertünk egyértelmű és explicit dolgokat jelezni, annyit próbáltunk meg jelezni, hogy ezzel valamit kezdeni kell. És ezt abszolút valljuk is, hogy valamit kezdeni kell. Ha valamilyen defenzív magatartásban, akkor legalább a kilakoltatásokhoz fűződő korlátozásokat erősítve, de természetesen szerintem ennél ambiciózusabb terveket kellene képviselni. Merem remélni, hogy már ebben a ciklusban és a következőkben már még ambiciózusabb ötletekkel lehet előjönni, de nem kívántuk a kormányok mozgásterét megkötni, a problémára kívántuk felhívni a figyelmet.
ELNÖK: Köszönöm szépen. Mielőtt megadnám a szót Vojnik Mária képviselő asszonynak, egy mondatos reagálást kért alelnök asszony.
BERNÁTH ILDIKÓ (Fidesz): Köszönöm szépen. Tényleg csak egy mondat a továbbtanuláshoz. Ön bizonyára pontosan ugyanolyan jól ismeri a demográfiai adatokat, mint mi itt, az, hogy ki tanul tovább és melyik iskola veszi fel a gyereket és melyik nem, majd öt év múlva tessék megnézni, hogy azok a gyerekek, akik eddig nem kerültek be a középiskolába, hogy be fognak kerülni, mert a hullám lefelé menő tendenciája most már eléri a középiskolákat is.
ELNÖK: Köszönöm szépen. Majd a végén van mód még reagálni. Vojnik Mária képviselő asszony, öné a szó.
DR. VOJNIK MÁRIA (MSZP): Köszönöm szépen. A legnagyobb erényének az előterjesztésnek azt tartom, hogy egy generációt átölelő programot tárt elénk. Ez az időtáv, amiben a stratégia készült, az alkalmas arra, hogy az azonnal, a rövid távon megteendő intézkedések mellé egy stratégiai gondolatmenet mentén egy, már a következő generáció életét is befolyásoló vagy a gyerekek életét is befolyásoló programot készítsen. Én szeretném egyetértésemet kifejezni, mert remélem, hogy ebben valódi társadalmi konszenzus van, hogy azt kell elérnünk, hogy a gyerekek és a gyerekeket nevelő családok szegénysége és kockázata csökkenjen, és hogy erősödjön az a társadalmi összetartozás, kohézió, ami abban is megnyilvánul, hogy közelednek az esélyek a különféle helyzetű családok gyerekeinek megélhetést biztosító lakhatáshoz és a tanulás esélyéhez.
Fontosnak tartom, hogy kitér arra az anyag, hogy szükségesnek tart egy olyan társadalmi stratégiát, amiben a gyerekek kirekesztése, a szegregáció elleni küzdelem is megnyilvánul és hogy valamennyire csökkenjenek a mély szegénység különféle megnyilvánulási formái. De leginkább annak, hogy olyan intézmények működjenek, amik hozzájárulnak ahhoz, hogy egy szemléletet tudjunk változtatni, amiben a szegénység és a kirekesztés újratermelődését tudjuk egy kicsit mérsékelni. Éppen ezért az a véleményem, hogy talán markánsabban is foglalkozhatott volna, bár megértem Krémer úr álláspontját, hogy amiben sok embernek kell egyetérteni, az szükségképpen alkalmas arra, hogy a valóságos konfliktusokat tompítsa. De azért mégis egy kicsit markánsabban kellett volna foglalkozni azzal, hogy generációk nőnek fel ma már ebben a szegénységben, vagyis, hogy a munkanélküli, alacsony iskolázottságú, a társadalmi lét peremére szorult családok gyerekeinek is a gyerekeivel találkozunk ma már, és hogy ez egy valóságos társadalmi probléma, amivel úgy tűnik, nem akarunk igazán szembenézni. Hogy nem lehet eseti iskola, eseti közmunkaprogram vagy néhány családot kiragadva lakhatási programokat gyártani, mert ezekből nem lehet alkalmi programokkal kitörni. Ezért én a programnak azokat az elemeit szeretném elsősorban markánsabban látni, amelyik ezt a prevenciós stratégiát és ezt a generációkon át öröklődő szegénységet kívánja megszüntetni.
Én a fejlesztési irányok tartalmával és még a prioritásképzéssel is egyetértek. Tényleg azt gondolom, pedig egészségpolitikus vagyok, tehát biztos meg fogják nekem engedni, hogy erről legyen néhány mondatom, mégis úgy gondolom, hogy a tanulás és a munka azok a kulcsszavak, amiket nem győzhetünk eléggé hangsúlyozni. Mert én nem gondolom, hogy minden indikátor a felsőfokú végzettséget elérők arányát kell, hogy szem előtt tartsa. Ma a legnagyobb problémánk, hogy mi magunk állítottunk egy olyan helyzetet elő ebben a társadalomban, de talán még az országon túl is, hogy becsülete csak a diplomának lett. Miközben a másik oldalon ott sivalkodunk, hogy a szakképzett munkaerő hiánya nagyon súlyosan veszélyezteti az ország versenyképességét. Mégis miközben az egyik oldalon ezek a verbális offenzívák - bocsánat ezért a lehetetlen szóképért - megindulnak, a másik oldalon a valóságos offenzívák nem indultak meg. Hogy egy olyan alapképzés, és itt mondanám picit talán még vitatkozva is képviselőtársammal, hogy nem lenne szabad lebecsülni az alapfokú oktatás jelentőségét, mert itt alapozódnak meg azok a képességek, amelyekkel meg lehet szerezni az egy életen át való tanulás képességét is. Nemcsak a szövegértés, az olvasási készség kibontakozását. Nem mennék ebbe részletesen bele, hiszen nagyon rövid a bizottsági idő és a parlamentben ezzel még foglalkozni fogunk, de amikor képesítésekről beszélünk, arra kellene ezt felhasználni, hogy a gyerekeket alkalmassá tegyük a tanulásra, hogy olyan képességeket segítsünk bennük kibontakozni, amikkel olyan életpályát választhatnak, ami nem kizárólag a diplomavadászatban merül ki, és ezt az esélyt meg kell adni az ország bármely területén élő gyerekeknek.
Ami a szociális ellátásokat és a gyermekellátásokat illeti. Sok kezdeményezés volt. Nem akarok történelmi vitákat felnyitni, hogy mekkora hiba volt a bölcsődék megszüntetése a '90-es évek elején, amikor amúgy is mekkora bajba kerültünk, de azt tudjuk, hogy a nőknek ez nem adott kimenekülési útvonalat, ezzel szemben egy nagyon szerencsétlen társadalmi helyzetet igen. Ezt csak így zárójelben. De a kistelepüléseken indultak kezdeményezések amik jók. Ezek a családias otthoni napközbeni ellátások. Ez egyfelől foglalkoztatási lehetőséget ad nőknek, anyáknak, akik maguk is nevelnek gyermeket és még további családok gyermekeit tudják befogadni. Az a probléma, hogy a korosztályos különbségeket és a gyerekek speciális igényeit kell ezzel összehangolni. A másik pedig az alapfokú oktatás, közoktatásnak az a része, hogy egyszerre kell a gyerekeket valahol a szülők közelében megtartani, a másik oldalról pedig, ahogy a Krémer úr mondta, az nem elég, hogy a faluban van az iskola. Én egy falusi gyerek vagyok és pontosan tudom, pedig egy másik rendszerben, ahol legalábbis a felszínen mekkora törekvések voltak, hogy a gyerekeknek egyenlő esélyeik legyenek, egy városi középiskolába kerülve micsoda hátrányokat vitt magával egy falusi kisiskolában tanult gyerek.
És egyetlen mondatot az egészségügyhöz. A gyerekek esélykülönbsége már az anyaméhben megjelenik. Ha egyszer valaha valaki megcsinálja majd azokat a statisztikákat, amelyek egyébként most is összeszedhetők, hogy a nagyon nagy szegénységben élő anyák gyerekei a születési súlyukat tekintve, a magzati időszakukat tekintve mekkora hátránnyal indulnak a szüléskor és mekkora gondot jelent ezeknek a gyerekeknek az egészségben való felnevelése, akkor azt a mondatot teszem, hogy egyszer tartalmilag tudjuk kiírni, hogy túlságosan egészségcentrikus a gyermekek egészsége, mert akkor tudni fogjuk, hogy az a tartalom nem egyszerűen az orvosi ellátást jelenti, hanem az egészségben maradásnak olyan feltételeit, amit ma még nem akarunk igazából. Hogy megfelelő táplálás, megfelelő lakás, megfelelő környezet és foglalkoztatott vagy méltóságukat megőrzött szülők.
Összefoglalva, nagyon is támogatjuk ezt a generációs programot és reméljük, hogy a végrehajtás során sokkal egyértelműbb végrehajtási tartalmakkal fogjuk tudni ezt megtölteni. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönöm szépen. Krémer úrnak adom meg a reagálási lehetőséget.
DR. KRÉMER BALÁZS (Miniszterelnöki Hivatal): Köszönöm szépen. És köszönöm a hozzászólást is. Azt gondolom, hogy tartalmilag sokkal közelebb állnak a nézetek, mint ahogy a szavak ezt tükrözik és hogy egy csomó szempontból alulbeszéltek ezek a kérdések. Én az elején a felvetésemben azt jeleztem, hogy a foglalkoztatás dolgában két kulcskérdés van. Az egyik, hogy a szülők, hogy ha lehet, akkor legyenek kedvezőbb helyzetben a munkaerőpiacon, a másik, hogy ne veszítsük el azt a 20-25 százaléknyi gyereket. Fogalmazhattam volna úgy is, hogy most pillanatnyilag olyan erősnek tűnnek a szegénység reprodukciós ciklusai, hogy körülbelül 20-25 százalékra becsülhető azon gyerekeknek a száma, akik, hogy ha nem teszünk mérvadó, érzékelhető lépéseket, nagy valószínűséggel megöröklik a szüleiknek a szegény státusát. Igazából azt gondolom, hogy egy problémáról beszéltünk és nagyjából egy irányban próbáltunk meg a dolgon gondolkodni. Amit most picit alább vettünk, a programban elég komoly utalások vannak erre különben és ez picit az ön felvetéséhez is kapcsolódik, hogy ti. az oktatási rendszeren belül úgy tűnik, hogy a gyerekek felzárkóztatásának két döntő eleme van. Az egyik döntő elem, amiről manapság az oktatáspolitikusok a kompetenciaalapú képzésnél szoktak beszélni, ez primitív magyar nyelven azt jelenti, hogy a gyerekeket meg kell tanítanunk biztonságosan olvasni, szöveget érteni, számolni. Jelen pillanatban az iskolarendszerünknek a legnagyobb baja valóban az, hogy a lexikális tudást próbálja a gyerekek fejébe tölteni és azokat az alapvető képességeket, amelyek őket alkalmassá teszik arra, hogy továbbtanuljanak, ezekben sajnálatos módon nem tanítják kellően. Sajnálatos módon a PISA-jelentés nagy pofonjába rohantunk, amelyik azt mondja, hogy a magyar iskolarendszer nem eléggé jól készíti fel a gyerekeinket erre, és ami még szomorúbb, szintén az ön által elmondottakhoz kapcsolódóan: borzasztóan nagyok a területi egyenlőtlenségek ebben a dologban, mindenhol máshol az iskolán belül általában nagyobbak a különbségek. Magyarországon az iskolák homogénebbek és az iskolák között alapvetően terület szerint borzasztó nagyok a különbségek.
A másik dolog. Azok a gyerekek, akik óvodában járnak, pláne, akik bölcsődébe járnak, nemcsak azért vannak szerencsés helyzetben, hogy az anya dolgozhat, hanem abban is, hogy olyan alapvető magatartási képességekre tesznek szert, amelyek a későbbiekben nagyobb valószínűséggel teszik sikeresebbé az ő iskolai karrierjüket. Megint csak halkan szeretném megjegyezni, hogy ma Magyarországon sajnálatos módon számos önkormányzat olyan szabályokat fogad el, amelyikben az otthon lévő anya gyermekét nem veszik fel a gyermekintézményekbe, amivel tevékenyen hozzájárulunk a szegénység reprodukálásához. Én azt gondolom, hogy ezeknek a változásoknak az elősegítése nem feltétlenül jelent horribilis pénzeket. Amiben egy pici vitatkoznivalóm volna, az az, hogy természetesen azt gondoljuk mi is, hogy az egy döntő kérdés, hogy a gyerekek milyen sikerrel fogják az iskoláikat elvégezni. Nem csupán az általános iskolát, hanem lehetőleg az érettségiig hogyan fognak eljutni. Csak egyetlen egy dolgot tudunk a nemzetközi tapasztalatok alapján, hogy ezt nem lehet a szülők ellenében elérni a gyerekeknél. Tehát akkor, amikor mi itt megpróbálunk nem kizárólag oktatási kérdésként vagy nem jó gyerek intézményi kérdésként viszonyulni ehhez a dologhoz, abban számunkra egy kulcskérdés az, hogy valahol a szülőknek a kooperációját, a szülőknek az együttműködését is muszáj ebben a dologban valahogy elnyerni. Valahogy a szülőknek is ambicionálniuk kell a gyerekeknek a továbbtanulását.
Jogos, hogy a terhesség alatti kockázatoknak kimutatható, továbbgyűrűző kockázati hatásai vannak. Ismét egy olyan téma, amivel nem mertünk foglalkozni, illetve menet közben ejtettük, mert hogy olyan új vitákat nyitott fel, amiben nem láttuk esélyét annak a dolognak, hogy itt valamilyen konszenzusra lehet jutni.
Az előbb egyelten egy kérdésre nem reagáltam, de most hadd térjek erre vissza. Források dolgában maximálisan igyekeztünk a szinergiákra játszani. Tehát azok a programpontok, amelyek itt szerepelnek, azoknak, ha fejlesztésre és beruházásra játszanak, megvannak a nemzeti fejlesztési tervben a pillérei. Tehát igazából a fejlesztési forrásoknak a döntő hányadát az uniós forrásokból kinyerhetőnek véli ez az anyag. Ami miatt most mégis csak szükség van erre az anyagra, az az, hogy nem kizárólag beruházási, fejlesztési jellegű feladatokat próbál meg kijelölni, hanem szabályozási, intézményműködtetési, kvalifikációs stb. ügyeket.
Az utolsó megjegyzés: egyelőre azt gondolom, hogy nyitott a vita, sajnálom, hogy nem eléggé explicit a vita, valóban a különféle családi napközik és alternatív gyermeknevelési formák egy kapacitásbővítési lehetőséget jelentenek, ugyanakkor tény és való, hogy senki nem lehet meggyőződve arról, hogy a gyerek felnevelkedése szempontjából azokat a progresszív hatásokat, amikre a szakszerű óvodapedagógusok felügyelete alatt vagy nevelése mellett a gyerekek az óvodások szert tesznek, azt vajon egy ilyen családi napközi képzetlen, anyatársa vajon tudhatja-e. Hogy ebben a dologban mik az árak és mik a hasznok, ebben, azt gondolom, hogy további vitákra és egyeztetésekre lesz szükség, de számolunk ezzel a lehetőséggel. Köszönöm.
ELNÖK: Köszönöm szépen. Czomba Sándornak adom meg a szót.
CZOMBA SÁNDOR (Fidesz): Köszönöm szépen. Látva, hogy sokan jelentkeztünk, tényleg pattogósra veszem. Látom, hogy az összes szegény 55 százaléka falun él, településen. Tehát gyakorlatilag, ha ebben a témában mi érdemben előre akarunk lépni, akkor a vidéket mindenképpen figyelembe kell vennünk, a vidék jelenlegi helyzetét. Egy másik mutató van Budapesten, ha egynek vesszük az országos átlagot, Budapest, 0,4, Észak-Magyarország 1,8. Tehát amikor az előbb beszéltünk, hogy iszonyatos különbségek vannak országon belül is. Én ezt úgy fordítottam le magamnak, hogy Budapesten, illetve a jó helyzetben lévő régiókban inkább morális kérdés, máshol pedig inkább anyagi kérdés. Inkább egzisztenciális és anyagi kérdés a gyerekszegénységgel való foglalkozás.
A nagycsaládosok szegénységével kapcsolatban nekem vesszőparipám a főállású anyaság kérdése, és megint felteszem magunknak is a kérdést, miért félünk mi ettől az intézménytől. Amit most gyet-nek nevezünk, kvázi főállású anyának mondjuk, de gyakorlatilag nincs főállású anya. Ha folyamatosan azt mondjuk, hogy gondunk van, kevés a gyerek, stb. stb., miért nem vállaljuk fel azt, hogy aki a magyar társadalomban ma gyereket nevel, az legalább olyan hasznos tevékenységet folytat, mint aki egyébként munkahelyen van. Miért nem vállaljuk fel? És nem az öregségi nyugdíj minimumát kellene odaadni, hanem a mindenkori minimálbért. Nyilván itt előjön a veszélye annak, hogy ha visszaélnek vele, mi történik. De megvannak a technikái is annak, hogy hogyan lehet ezt ilyen csatornákon keresztül csinálni. Nem ragozom, majd a parlamentben beszélünk róla, de ne féljünk tőle, mert szerintem ez nagyon fontos üzenete a politikának a társadalom felé és szakmai szempontból is szerintem egy nagyon lényeges kérdés.
Benne van az anyagban, hogy radikálisan csökken a gyermeket egyedül nevelő foglalkoztatottak nélküli családok száma és aránya. Jó kép, de hogyan? Vásárosnaményből jövök, ez nincs egész tízezer lélekszámú kisváros, nincs bölcsőde. Nincs bölcsőde. Két évvel ezelőtt szűnt meg a bölcsőde, innen kezdődően hová teszi a gyereket a szülő? Sehová. Még ha lenne is munkahelye, hogyan tudja megoldani?
A közoktatással kapcsolatban a szakértő úr jelezte, hogy vannak olyan kistelepülések, ahol, ha megvizsgálnánk az általános iskolát végzetteket, hogy középiskolába hogy tudnak elhelyezkedni, ott nagyon minimális létszám lenne, tehát ezeket az iskolákat fölösleges fenntartani. Jelzem, hogy olyan településről jövök, Szabolcs legkeletibb részéből, az ukrán határ térségéből, ahol a 41 településből, ami hozzánk tartozik, 34 kistelepülés, és ezen belül is több, mint 20 500 lélekszám alatti. Én is ilyen helyről jöttem annak idején és csak sikerült 3-4 diplomáig eljutnom és csak sikerült ide kerülnöm a parlamentbe. (Közbeszólás: kivétel erősíti a szabályt.) Tehát én azt mondom... ez nem kivétel, de én azt látom, hogy kistelepüléseken, kisiskolákban ott, ahol egyébként van lehetősége a pedagógusnak talán bizonyos szempontból többet foglalkoznia a diákkal, mint egy konglomerátumban. Ahol 35-40 tanuló van egy osztályban, nem lehet érdemi munkát elvárni a pedagógustól. Jelezném, hogy rengeteg roma származású gyerek él a térségben. Nyilván, ha gyerekszegénységről beszélünk, a roma társadalom hatványozottan van jelen. Jelen pillanatban az a helyzet, hogy ott, ahol 12-13-14 roma gyerek maradt egy osztályban, ugye tudják, hogy a szülők mit tesznek. Elviszik a kvázi nem roma származású gyerekeket a városba, a legközelebbi nagy iskolába, mert nem akarnak roma osztályban tanulni. Ezzel a folyamattal, amiről mi most beszélünk, csak felerősítjük ezt a dolgot. Tehát itt gyakorlatilag arról kellene beszélni és ebben nagyon egyetértek, hogy a szülőt partnerré kell tenni. Ha a szülő nem partner, a gyerekszegénységgel kapcsolatban nem fogunk tudni előrelépni. Miért nem lehet azt megtenni, hogy ott, ahol 16-17 roma származású gyerek van, azt mondom, hogy az az osztálylétszám, amit a közoktatási törvény mond, számomra nem osztálylétszám, számomra nem az az érdekes, hanem az az érdekes, hogy ott maradjon, helyben maradjon, az ottani pedagógus foglalkozzon vele, az ottani körülmények között. Látszanak a jelenlegi törekvések, akár szándékos, akár nem szándékos, azt látjuk, hogy a vidék elsorvasztása zajlik gyakorlatilag egyértelműen. Ez igaz az iskolára, az egészségügyi ellátásra, sok mindenre. A vidéknek lehetőséget kell adni, és ez egy nagyon fontos kérdés a gyerekszegénységgel kapcsolatban is.
Nyilván sok mindenről lehetne még beszélni, de nem akarom elvenni a szót a többiektől, majd a parlamentben folytatjuk.
ELNÖK: Köszönöm szépen. Gúr Nándornak adom meg a szót.
GÚR NÁNDOR (MSZP): Köszönöm elnök úr. Én a kulcsszavakhoz nyúlnék vissza, az egészséghez, a tanuláshoz, a tudáshoz, a munkához. Ezek azok a kulcsszavak, amelyeket már Vojnik Mária képviselőtársam elmondott, amelyek alapvetően meghatározzák a gyerekszegénység kialakulásának vagy felerősödésének a kérdését. És hogy át nem ismételgetve az elhangzott mondatokat, de nagyon sok tekintetben Czomba Sándor képviselőtársammal is egyet tudok érteni a vonatkozásban legkiváltképp, hogy azok a területi különbségek, amelyek ma Magyarországon e tekintetben adottak, azok tovább mélyülhetnek, hogy ha specifikus, nemcsak és időszakos jellegű, alkalmi megoldások megvalósítását tesszük meg, hanem nem szánja rá mondjuk magát az ország 16 év eltelte után, kormányzati színezetektől függetlenül arra, hogy bizony a pozitív diszkriminációnak a létéről nemcsak beszélni kell vagy kismértékben érvényesíteni, hanem mértékadó módon hozzá kell tudni nyúlni. Mondok példákat.
Azt gondolom és ezt azért merem mondani, mert a választókörzetem 63 településből áll, a 63 településből egy van olyan, amelyik tízezer fő feletti település és ha jól emlékszem, három olyan, amelyik kétezer fő feletti. Azt hiszem, innentől kezdve elfogadják tőlem azt, hogy ismerem a kistelepülések életét, működési metodikáját. Látom azt, hogy azokon a településeken, ahol gyakorlatilag sajátos összetételű osztályok verbuválódnak össze, Czomba képviselőtársam exponálta ezt a kérdést, ott gyakorlatilag adott esetben ugyanolyan normatívák keretei között nagyon nehéz azt a képzettségi szintet elérni a gyerekekkel még akkor is, ha rátermett pedagógusok állnak rendelkezésre, mint egyébként nyilván egy nagyobb városi iskolában.
Tehát törvényszerű az, hogy ezek a területi különbségek, ha pozitív diszkriminációkkal nem párosulnak a folyamatok, akkor a végeredmény tekintetében nyilván csak hátrányos helyzeteket szülhetnek és a meglévő a hátrányos helyzeteknek a további növekedéséhez vezetnek el.
Nagyon nehéz azokban a mikrokörzetekben vagy kistérségekben, ahol a lakónépesség összetételéből fakadóan nemcsak az aluliskolázottság, hanem a munkához való hozzáférés lehetősége is visszaszorított, magyarul nincs mese, a kulcsszavak tekintetében történő helyzet változtatását kell tudni megalapozni. Ha ezt nem tudjuk kezelni, bár azt hiszem, az első direkt lépés, a gyors lépés valószínű nemcsak a szülők helyzetének a javításán keresztül érthető el, de ez igen fontos, akkor bármit is tehetünk, a gyermek adott élethelyzetből való jó értelmű kiszakítása tekintetében és egy olyan közegben való elhelyezése vonatkozásában, amely a tudás megszerzésének a lehetőségét adja meg, hogy ha nincsenek olyan társadalmi finanszírozási hátterek ehhez illesztetten, amelyek a nyugodt feltételrendszerét megteremtik mindennek, akkor a szülői háttér hiányaiból fakadóan ezek nem kivitelezhetőek. Ilyen értelemben tényleg csak és az érhető el, hogy a hátrányok még inkább halmozott hátránnyá alakulnak. Tapasztalható, az elmúlt 16 évben mérhető ennek az alakulása. És azt mondom, hogy kormányzati színezetektől függetlenül nem arról lehet számot adni, hogy ez a trend, tendencia gyakorlatilag a ma hátrányos helyzetű térségeknek vagy mikrokörzeteknek nevezhető territóriumokat pozitív irányba tudta volna elmozdítani.
Éppen ezért nincs mese, effektív kézzelfogható, mértékadó, az alkalmi lehetőségeken túli, más típusú módszerek integrálására is szükség van. Én legfontosabbnak ezt tartom. Ha ebben sikerül előrelépni, ha ebben sikerül megindítani egy olyan kereket, amely hosszabb időn keresztül meg tudja mozdítani a társadalmat és ki tudja mozdítani ezeket a mikrokörzeteket a mai helyzetükből, akkor meggyőződésem szerint mértékadó eredményt lehet elérni. Egyébként minden megoldás, amelyet alkalmaztunk az elmúlt 16 esztendőben, lehet, hogy részeredményekre vezet, de generálisan ezt a problematikát nem fogja megoldani. Márpedig ennek a problematikának nemcsak morális, hanem önző, anyagias megfontolása is van, a társadalom mindenkori túlélése, a társadalom mindenkori megélési lehetőségeinek a bővítése tükréből nézve. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönöm szépen. Czira Szabolcs képviselő úré a szó.
DR. CZIRA SZABOLCS (Fidesz): Köszönöm a szót elnök úr. Előrevetném, hogy ahogy Vojnik Mária mondja, hogy egészségpolitikus, én mint állatorvos mondom, hogy amikor a beteghez kimegy az ember egy helyzetfelmérést kell csinálni, hogy most milyen állapotban van a beteg és abból, hogy lehet kiindulni. És én nem akarom itt a bizottsági ülésen a politikai vitát elkezdeni, mert ez a bizottsági ülés nem arról szólt, de nem hagyhatjuk a jelen állapot felmérésnél a jelenlegi politikát a szegénységnél úgy átlépve, mintha nem most lenne a legnagyobb szegénység. Ahogy már mondtuk, hogy 16 éve megvan, de szerintem ez egyre jobban súlyosbodik. A mostani helyzetben talán a legsúlyosabb.
Krémer úr az előterjesztők nevében mondta, hogy talán kicsit puha, talán picit tompa, talán nem elég karcos ez az anyag. Ebben a helyzetben nagyon nehéz olyan anyagot készíteni, amelynél azt várjuk, hogy valóban megfeleljen annak az elvárásnak, amit mi szeretnénk. Ha ezen változtatni szeretnénk, a jelen helyzetben megnézzük, hogy a kormányzati programok vagy a kormányzat ebben jelenleg mit tesz. Amikor azt mondjuk, hogy mindenek felett a gyermek érdekeit szolgáljuk, akkor igazából a jelenlegi intézkedések, tudom, hogy a gyerekekre nincs vizitdíj, de amikor beszélünk a szegénységről, a családok szegénységét tudjuk lemérni, amikor arról beszélünk, hogy az utazási kedvezmények megvonása, ez nem abba az irányba fog mozdítani, mert ha szegényebb, még hátrányosabb helyzetbe kerül. Vagy a tandíj bevezetése. Tudjuk, hogy 18 éves korig beszélünk a gyerekekről, de azok a családok, akiknek a gyerekét szeretnénk, hogy kiemelkedjen, ezek a mostani intézkedések nem ezt a célt szolgálják. Nem növelik az esélyegyenlőséget és a szegénységet még tovább fogják növelni. A szakadékot még nagyobbá teszik, sőt a középréteg is elindul lefelé.
Az anyagban nagyon értékes az a rész, amibe betekinthetünk, ami megállapítja, hogy az egygyermekes családokhoz képest most 70 százalékkal több a kétgyermekes családoknál a szegénység, és ez három és félszerese a három- és többgyerekeseknél. Akkor most milyen családmodellt vázol fel a kormány? Mi most az egygyermekes családmodell felé haladunk vagy a többgyerekes családmodell felé? Megoldjuk azzal a problémát, ha esetleg mások települnek be? Vagy az a kérdés, hogy a magyaroknak legyen érdemes több gyereket vállalni? És hogy ezt a jelenlegi kormány hogy akarja? Mert kiragadhatunk szép szlogeneket ebből az anyagból és ez valóban rengeteg jó dolgot is tartalmaz, néhány ellentmondás is van, és ez természetes, mert felkéri a kormány, hogy az államháztartási egyensúly, a versenyképesség megtartása, a foglalkoztatás fejlesztésének elsődlegességével oldja meg a problémát. Ugyanakkor egy pár oldallal később pedig a gyermekek mindenek felett való érdekét szolgálja. Hát ezt párhuzamosan kellene végezni.
Amikor azt mondja Krémer úr, hogy nem elég karcos az anyag, például a 6. oldalon nagyon értékes megállapítás van: "a jó kormányzás elve", ezt írja az előterjesztő. Érdemes lenne a kormánynak is ezt elolvasni, itt széles körű részvételről, konszenzusra törekvésről, felelősségvállalásról és felelősségre vonásról írnak, hát most tényleg nem vitát indukálva, de a balatonöszödi beszéd óta mikor beszélünk felelősségről és a felelősségre vonás kérdéséről? Azóta nem tudunk erről beszélni.
Rosszkor készült ez az anyag, úgy gondolom, bár ennek már végül el kellett készülnie, de igazából nem látjuk a mostani intézkedések sorában azt, hogy ez elindítja a folyamat. Lehet, hogy úgy kellett volna ezt írni, hogy nem 2007-től, hanem 2010-től szeretnék megvalósítani, mert 2007-8-9-10-ben, ebben a kormányzásban az előbb elmondottak bizonyára nem fognak segíteni. Ugyanakkor természetesen sok mindent az Európai Unióval akarunk megoldani, de együttműködést az önkormányzatokkal, civilekkel. Nem arra halad, hogy az önkormányzatok is megerősödnének, tehát nehezen fognak tudni segíteni ezen maguk az önkormányzatok is, mert a jelenlegi kormányzati politika ezt nem támogatja.
Én azt is el tudom mondani, hogy nemcsak a kistelepüléseken, hanem az ország közepén, ahonnan én jövök, ott is óriási a szegénység és egyre nagyobbak a különbségek. Ezt a szót idáig nem is nagyon lehetett használni, hogy szegény családok, mert ha jöttek különböző egyházi szervezetek, amelyek különböző ajándékokat adtak karácsonykor, az önkormányzatoknak neveket kellett volna adniuk, hogy melyik szegény családokat hívják meg. De nevesíteni nem lehet a családokat, általában beszélhetünk a szegénységről, pedig ez egy élő dolog, és pont nem tudjuk helyzetbe hozni őket, ha nem mondhatjuk, hogy ők tényleg sajnálatos módon szegénységben élnek. És így sajnos nem mindig azokon tudunk segíteni, akik kaphatnának, mert sokszor ezt megbélyegzésnek veszik.
A magam részéről az előterjesztést jónak és támogatandónak találom, de a jelen helyzetben a kormányzat kiszámíthatatlanságánál nem látom, hogy ez mennyire viszi előre ezt problémát. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Wittner Mária képviselő asszonyé a szó.
WITTNER MÁRIA (Fidesz): Köszönöm a szót. Teljesen igazat adok Vojnik Mária képviselő asszonynak, amikor azt mondja, hogy 40 év alatt kinőtt egy olyan helyzet, hogy a diplomásokon kívül talán más nem is ember. Abszolút státusszimbólummá vált a diploma, miközben kihaló szakmák vannak és a valamikori régi jó szakérettségi helyett, ahol szakmát és érettségit kaptak egyben a gyerekek, a diploma ér csak valamit. Ezt kellene felfejleszteni, mert nagyon sok szakma ma Magyarországon nem művelhető.
Azon kívül azok a szülők, akik mondjuk egykeresős szülők a családban a létminimum keresményével az egyre növekvő rezsiköltség mellett valóban nem tudja másra fordítani a pénzt. Miközben az iskolában is megszűntek az ingyenes tankönyvek és az étkeztetés díja is emelkedett. Ezt a kettőt nem tudom összeegyeztetni, hogy támogatunk és elvonunk. Ugyanakkor az önkormányzatok az egyre csökkenő kormányzati támogatottság mellett nem fogják tudni ezeket is pótolni. Én azt hiszem, erre is oda kellene figyelni. Viszont volt az Orbán Viktor idejében egy olyan dolog, hogy a családi támogatást, illetve a családi pótlékot abban az esetben kapta meg egy család, ha iskoláztatta a gyereket. Ez egyfajta kényszer is a szülőnek, tudatosította a szülőben, mert ha ez megmaradt volna, akkor már mennének középiskolába azok, akik kijárták a nyolc általánost. Miközben négy év után ez megszűnt és elmaradt a gyerekek további oktatása. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönöm szépen. Kontur Pál képviselő úr következik.
KONTUR PÁL (Fidesz): Köszönöm szépen a szót elnök úr. Itt szerintem jó előterjesztést van előttünk, Krémer úr prezentációja igen őszinte volt, ritkán hallottam ilyen őszintén foglalkozni a problémákkal, ahogy ő ezt megtette. Viszont többször említette azt is és ez lehet, hogy az én vesszőparipám, de nem létezik a gyerekszegénység szó. Nem tudom, hogy miért használunk olyan kifejezést, ami önmagában nem áll meg, mert a gyermek az nem munkavállaló, az nem tud önmagától szegény lenni, az csak kizárólag a család által tud szegény lenni. Azt pedig Krémer úr elmondta szintén, és itt több képviselőtársamnak is ugyanez volt a véleménye, a család pedig, ha szegény, úgy tud kilábalni ebből, ha a munkahelyteremtés előtérbe kerül. A megoldás felé nem látom az utat. Ahogy ezt Czira Szabolcs is elmondta, szépeket lehet mondani, ha külföldről jött ez a szó, nagyon jó píár szöveg, de önmagában nem létezik szegény gyermek, hanem szegény családok léteznek. Szegény családokról beszéljünk. Én szeretném, ha ezt megváltoztatnánk és nem egy ilyen hangzatos elnevezést használnánk.
A másik pedig: szó esett az oktatásról. Arról is szó esett, hogy a gyerekeknek, és ez nem a demográfiai hullámmal függ össze, 25 százaléka megy szakiskolába, azelőtt 50 százalék ment. Hol van az a 30 százalék? Nem tud minden gyerek felsőoktatásba menni. Lesz 50 százalék, aki szakiskolába kell, hogy menjen. Viszont ezek a gyerekek többek közt azért nem tudnak tanulni, mert problémát okoz nekik az olvasás. Ez akadályozza őket a tanulásban. Lemorzsolódnak, mert nem értik meg, amit olvasnak. Ezek a gyerekek, akik reményeink szerint a szakmunkásképzésben fognak részt venni a jövőben, ha el tudnak odáig jutni, hogy tudnak olvasni, meg tudnak maradni minél többen ebben a képzésben. Ha úgy fejleszthető ez a képzés, hogy utána munkahelyhez is jussanak, akkor nincsen probléma. De ebbe az irányba nem látom a változást. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Kiss Ferencnek adok szót.
KISS FERENC (MSZP): Tényleg nagyon röviden szeretnék szólni. Ez a gyerekszegénység nemcsak Magyarországra jellemző. Ez világprobléma, és ebben Magyarország a nemzetközi összehasonlításokban viszonylag jól helyezkedik el. Mint ahogy a szegénység kialakulását sem lehet egy kormányzati ciklushoz kötni. Úgy gondolom, hogy ennek a felszámolása is egy hosszabb folyamat és ez a stratégia 25 évre szól. Ez kormányokon átívelő program és ebből tényleg ki kellene venni azokat a napi politikai dolgokat, amiket hozzá tudnánk csatolni, hiszen ennek a végrehajtását az fogja minősíteni, hogy mennyi konkrét végrehajtható feladatot és pénzt tud az adott kormány ehhez a programhoz hozzárendelni. Tehát az ezzel való foglalkozás egy kormányzati ciklusokon átívelő feladat és ebben közös lesz a felelősségünk.
KONTUR PÁL (Fidesz): Elnézést, elfelejtettem valamit mondani. A hároméves szakiskola például az én tapasztalataim szerint, én 37 évet autószerelőként dolgoztam, akik hároméves iskolát végeztek, azok meg tudtak maradni a szakmában. Tehát ez egy sikeres képzési forma, az, hogy utána még az érettségiig eljusson, az egy lehetőség, ami rajta múlik. Nem jut el minden gyerek az érettségiig, de igenis, a lexikális tudásra utalva, valamilyen műveltségre szert kell tennie egy magyar fiatalnak. Valamit kell, hogy lexikálisan is tudjanak! Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönöm szépen. Először is szeretném megköszönni a bizottság minden tagjának a mai vitában való részvételt, mert nagyon konstruktív, izgalmas és nagyon informatív vita volt a mai. Ez egy igazi szakbizottsághoz illő témamegtárgyalás volt. Volt benne érzelem is. Nem baj! Még akkor is, ha ez mindig egy kicsit szubjektívvé teszi az érvelésünket, de ez hitelesíti is azt, hogy itt egy olyan társadalmi problémáról, gazdasági metszetű problémáról beszélünk, ami nagyon alkalmas arra, hogy sok problémát felszínre hozzon. Sok olyan bennünk hordozott, meg nem oldott kérdés kerüljön ki az asztalra, amiről aztán újabb és újabb jó ízű vitákat lehetne szervezni.
Néhány megjegyzéssel szeretném a beszélgetést gazdagítani. Az első és itt visszautalok több képviselőtársam megjegyzésére is, hogy ez nem egy ma keletkezett, nem rövid távon megoldható, komoly probléma. Egy olyan komplex probléma, ami az oktatással, a lakhatással, a munkaerőpiaccal, sok mindennel összefügg. Egy olyan komoly társadalmi komplex probléma, aminek a megoldása valószínűleg az egész össztársadalmi helyzetünket előbbre fogja vinni.
Teljesen igaza van Vojnik Mária képviselő asszonynak, de ezt többen is visszaigazolták, jó az a megközelítés, hogy egy hosszú távú stratégiában gondolkodunk, ami alkalmassá teszi, hogy a rövid távú kormányzati ciklusokból egy kicsit kilépjen a probléma megoldása. Tehát más metszetben lehet szemlélni a kérdést. Másfajta nézőpont, szemlélet kapcsolódhat ehhez.
Ami egy picit konkrétabb, mi szakbizottságként többször beszéltünk róla, alelnök asszony is említette, én magam is úgy látom, hogy a képzettség és a foglalkoztathatóság szoros összefüggése ebben a metszetben is jelen van. Az tud a munkaerőpiacon elhelyezkedni, akinek van a munkaerőpiacra beléphető, alkalmas, konvertálható tudása és ezért ezt a két dolgot itt nagyon szoros összefüggésben szemlélném. Igaza van a képviselő uraknak is, többen említették, véleményem szerint is ez így van, hogy a problémát a mögötte álló intézményrendszer fejlesztése nélkül nem lehet megoldani. Gondolok itt a bölcsődékre és az összes többi olyan szociális ellátást nyújtó intézményrendszerre, ami ennek a problémának a része, a megoldásnak a feltétele. Éppen ezért azt gondolom, hogy a plenáris vitán egy nagyon komoly szakmai vitára fog sor kerülni. Én csak bíztatnám a bizottság tagjait az aktív részvételre, nem baj az, hogy ha egy plenáris vita keretében látják azt sokan, hogy ebben egy komoly szakmaiságot magában foglaló véleménysorozat van.
Egy dolgot tennék hozzá a végén, a forrásokat. Mert hogy azért pedzegettük, hogy hol van erre forrás. Én három szeletet említenék a rendszerből, nem a teljesség igényével, inkább csak említés szintjén: van egyszer 21 milliárd forint a TÁMOP 5. prioritásában, amely a szegénység újratermelődésének a megakadályozására fordítható pénzforrás. Van a TÁMOP 1. prioritásában 12 milliárd forint, amely munkaerő-piaci programok bonyolítására, szervezésére fordítható és van önmagában, ezt képviselőtársaim, akik kistérségből jöttek, jobban tudják, a komplex kistérségek fejlesztésére egy 120 milliárd forintos támogatási forma. És vannak egyéb programok, amik most nyilvánvalóan ennyire nem összegszerűsíthetők, de a XXI. század iskolája programtól kezdve a különböző szociális ellátórendszerek fejlesztésén át egy csomó egyéb lehetőség. Tehát azt gondolom, hogy ilyen értelemben a kiútnak az egyik része az, hogy ezeket a forrásokat lehívjuk, programmá formáljuk és ezeket meg fogjuk oldani. Ennyi kiegészítést követően azt szeretném kérni Krémer úrtól, hogy egy rövid reagálást tegyen az elhangzott kérdésekre, mert itt kicsit a bizottság tagjai egymással is iteráltak és ez nagyon helyes, mert nem önnel kell ezt a kérdést megvitatni, hanem egymással is, úgyhogy ez egy jó formája volt a mai bizottsági ülésnek.
Dr. Krémer Balázs záró összegzése
DR. KRÉMER BALÁZS (Miniszterelnöki Hivatal): Köszönöm elnök úr. Tisztelt Bizottság! Meg kell hogy mondjam, hogy én ebben a mai világban nem számítottam ilyen modorra, meg diskurzusra, aminek itt tanúja voltam, úgyhogy ezt ilyen magánpolitizáló "állatként", egy picit kilépve a szerepemből hadd köszönjem meg. Ez jó élmény volt.
Amire most itt reagálni tudok, abban szintén egy picit ki kell, hogy lépjek a szerepemből, és egy picit hadd legyen szociológus, aki ezekhez a dolgokhoz úgy viszonyul, hogy értelmiségiként szeretné azt hinni, hogy lehet néha része abban, hogy a politikai diskurzusnak a racionálisabbá tételéhez hozzájáruljon, és most hadd próbáljak meg néhány fogalomhoz vagy felvetéshez nem kormányzati képviselőként, hanem szociológusként reflektálni.
Az egyik ilyen kérdés a gyerekszegénység-ügy. Az anyagnak nem gyerekszegénység a címe és körülbelül hasonló megfontolásokból, mint amire ön is utalt. De azért szeretném jelezni azt a dolgot, hogy a gyerekszegénységnek van racionális tartalma és értelme. Nevezetesen, ha megnézzük azt, hogy a szegények körében kiket találunk és a szegénységet úgy szoktuk mérni, hogy ha jövedelme szerint a társadalmat sorrendbe rakjuk, akkor a középső jövedelme, azaz a mediánjövedelemnek a 60 százaléka alatt élőket szokás az unióban szegénynek tekinteni. Ha ezt a kört megnézzük, akkor sajnálatos módon egyre több a gyerek közöttük. És amikor gyerekszegénységről beszélünk, akkor alapvetően erről a tendenciáról próbálunk meg beszélni, hogy növekszik a szegények között a gyerekek reprezentációja. Ebben most megint csak vissza kell, hogy kanyarodjak, a dolog természetesen alapvetően ahhoz köthető, hogy a munkanélküli szegény embereknek általában több gyerekük van, mint a középrétegeknek. Ez nem egy magyar sajátosság, nem is szabad rajta különösebben cigányozni sem, meg semmit sem, a magyar népi írók leírták, hogy amikor már a vagyon felosztása számba jött, akkor az egykézés lett Magyarországon is a meghatározó. Azok a szegényebb családok, ahol nem realizálják a gyerek felnevelésének a legnagyobb költségét, az iskoláztatás költségét, ahol a gyerek a háztartás vitelében részt vesz, ott sajnálatos módon azok a születéskorlátozási elvek nem nagyon működnek, mint a középosztályok körében, és emiatt a szegények körében egyszerűen nagyobbak a családméretek. Most ez egy létező folyamat, ezzel valamit kezdeni kell. Én nagyon örülök annak, hogy ebben tulajdonképpen konszenzus van, hogy ezzel a dologgal valamit kezdeni kell. Azt gondolom, hogy tényleg nagyjából azokon az utakon lehet kezdeni, amiben itt megpróbáltunk most is valahogy utakat keresgélni.
Némiképp hadd reagáljak a diploma, nem diploma kérdésére. Az én generációmnak, de önöknek is nehéz az iskolához való viszonyunkat a mai helyzethez viszonyítani. Nekem ezzel akkor kellett szembesülnöm, amikor az egyetemen elkezdtem főállásúként tanítani. Ti. az a helyzet, hogy én mondjuk '57-ben születtem, az én generációm körülbelül 8-10 százaléka szerzett diplomát. Ma, a ma egyetemista korú generációnak már a nagyobbik fele egyetemre, főiskolára jár. Körülbelül az a helyzet, hogy a mi generációnkban kisebb arányban szereztek érettségit, mint ahányan ma diplomát szereznek. Most ez természetesen a ritkaságértékét a diplomának leviszi, tehát mi privilegizált népek voltunk, a 8 százalékhoz tartoztunk akkor, amikor az egyetemet végeztük, ma nem ér ennyit ez a diploma. Ma a PhD ér annyit, mint korábban az egyetem. Most hogy ebben, hogy ha szisztematikusan kimaradnak emberek és társadalmi csoportok és szociológiailag alá tudom támasztani azokat a csoportokat, akiket önök itt körülírtak, tehát település szerint, származás szerint, családi méretek szerint, amelyik nem kerül, gyakorlatilag nincs esélye az 50 százalékba való bekerülésbe, ez egyfajta rossz jel, egyfajta kasztosodás felé mutat, ez egyfajta olyan dolog, amelyiket valahogy jó lenne megszüntetni. Persze azt gondolom, hogy önöknek ez mindennap egy nehéz probléma, szembesülni azzal, hogy hogyan alakul ez a világ nap mint nap. Nemcsak a foglalkoztatottságok dolgában, hanem a munkakörök dolgában. Én jókat szoktam azon nevetni, hogy az emberek nagyon sokszor azt gondolják, hogy a magyar munkásnő az a konfekcióiparban dolgozik. Nem, kérem szépen, a konfekcióipar már mind Ukrajnában, meg Pakisztánban van. Ma a magyar munkásnő a szépségiparban van. Most azzal, hogy "a munkásosztály a szoláriumba ment" mit tudnak kezdeni ideológiák vagy foglalkoztatási programok, ez egy komoly kihívás, amivel valahogy meg kellene tudni birkózni. Pillanatnyilag alapvetően azt gondolom, hogy mégis csak azon kell gondolkodnunk, hogy azok a gyerekek, akikről beszélünk, azoknak legyen állása. Ha nem a konfekcióüzemben, akkor a szépségiparban, de még inkább, hogy ha lehet, legyen esélyük eljutni a diplomáig is.
És ennyiben egy változó világban élünk, amelyikben - azt gondolom - nem szabad azokhoz a hagyományos fogalmakhoz kötni magunkat, amelyben mi felnőttünk, mert hogy ahhoz képest borzasztó sok minden változott.
A települési kérdésben gyakorlatilag teljes a konszenzus. Tehát igen, a kistelepülésen élés egy nagyon komoly hátrány. Amit fontos dolognak tartok és ebben is úgy tűnik számomra, hogy van egyfajta konszenzus, hogy itt nem szabad doktriner módon viszonyulni egyes eszközökhöz. A kisiskola kérdése most nem úgy eldönthető, hogy kisiskola vagy nem kisiskola, hanem, ha abban van egyetértés, hogy lehetőleg a gyerekeknek olyan iskolába kell járni, ahonnan van esély arra, hogy továbbmenjenek, akkor ebben, azt gondolom, hogy differenciáltan kell látni. Mert van olyan helyzet, amikor a kisiskola is magas szintű értékes bizonyítványt ad ki, és van olyan helyzet, amikor bűn a gyerekeket olyan iskolába járatni, ahol 0 esély van arra, hogy érettségit szerezzenek. Az egész települési kérdésben azt gondolom, hogy amerre a világ megy, ebben szintén egyfajta furcsa váltás időszakában vagyunk. Ez a váltás nagyjából arról szól, hogy mi még mindig a kistelepülések problémájáról valahogy a népi írók világában gondolkodunk, hogy a falu az az intézményein keresztül kapcsolódik a világhoz, és a falunak akkor van esélye bekapcsolódnia a világ körforgásába, ha van neki iskolája, meg kocsmája, meg temploma, meg egyéb intézménye. Ma, azt gondolom, hogy a magyar lakosságban gyakorlatilag mindenkinek mobiltelefonja van és a motorizációban teljesen más helyzetet jelent. Ma, azt gondolom, hogy sok szempontból a mobilitás esélyei azok, amelyek a felemelkedésnek a reális lehetőségeit jelentik. Itt ez az anyag is eléggé hangsúlyozza azt, hogy lehetőleg a mobilitás lehetőségeiben kell gondolkodni, hiszen bármennyire is mögöttünk van az unió, nincs annyi tőke, hogy minden faluban jelentős munkahely, jelentős gazdasági prosperitás legyen. Nincs mese, hogy ha a "hegyek nem mennek a Mohamed-ekhez"(sic!), akkor a Mohamed-eknek kell menni iskolába, munkahelyre, stb. És hogy ehhez képest ma tényleg össze lehet vetni azt a dolgot, hogy mennyibe kerül egy iskola fenntartása és mennyibe egy falugondnok fenntartása a hárommilliós dízel mikrobusszal meg a 600 ezer forintos normatívájával. Tehát azt gondolom, hogy sok mindenben lehet és szükséges is másként gondolkodni.
Még egy kérdés: időben vagyunk vagy nem vagyunk időben? Én azt gondolom, sokakkal szemben, hogy időben vagyunk. Ti. akkor érdemes szisztematikus változásokat előkészíteni, amikor még nem dől a pénz. Ha már itt van a pénz, nincs mód, nincs idő arra a dologra, hogy az ember koncepciókat, meg intézményi struktúrákat alakítgasson. Most hogy nagyjából látjuk, hogy lesz pénz, még a legjobb időben vagyunk ahhoz, hogy azokat a szükséges szerkezeti változásokat megtegyük, amelyek fogadókésszé teszik az országot arra, hogy progresszíven, jól lehessen felhasználni a pénzeket.
Két kis apró megjegyzés, amiben hosszú viták lesznek még és én nem szeretnék itt nagyon markánsan állást foglalni, de mégis csak jelezni szeretnék két problémát. Az egyik, ami elhangzott, a főállású anyaság kérdésében, ami ideológiailag nagyon komolyan terhelt dolog, csak annyit szeretnék jelezni, hogy általában, amikor az ember foglalkoztatásról gondolkodik, akkor a legkevésbé sem tartom szerencsésnek én magam, és ezt tekintsék szubjektív állásfoglalásnak, amikor bizonyos szociális segélyeket megpróbálunk munkaviszonynak átkeresztelni. A munkaviszony az, amit a piacon realizálnak, amiért fizetnek, ami adóbevételt hoz az államnak és így tovább, hozzá kell tegyem, amit az unió jogszabályai szabályoznak és vonatkoznak rá a helyettesítés rendjére, a fegyelmi jogkörökre, és egyébre vonatkozó szabályok. Amiből az következik, hogy talán, ha racionálisan közelítünk ehhez a problémához, lehet mérlegelni azt, hogy mennyi ideig hagyjuk azt, hogy a nők otthon maradhassanak és milyen nagy stílűen próbáljunk az anyáknak pénzt adni ahhoz, hogy neveljék a gyerekeiket akkor is, ha nincs munkajövedelmük. De ezt nem biztos, hogy szerencsés a munkajog kereteibe terelni. Halkan: nem biztos, hogy szerencsés például az ápolási díj kapcsán hasonlóan gondolkodni, amelyik szintén arról szól, hogy ha fontosnak tartjuk azt, hogy az anyák maradhassanak otthon a gyerekeikkel, akkor adjunk nekik több pénzt. De lehet, hogy azt még fontosabbnak akarjuk tartani, hogy legyen értelmi fogyatékosok napközije és az anya tudjon dolgozni és a gyerekét tudja az intézményben hagyni. Ezek sajnálatos módon egymással összevethető prioritások.
Utolsóként a falusi kérdésre szeretnék még egyszer reagálni: azt hiszem, hogy nem pusztán arról van szó, hogy egyfajta rugalmas, sokszínű intézményrendszerben kellene gondolkodni, hanem valóban illúzió azt várni, hogy a faluban ugyanolyan differenciált intézményrendszer legyen, mint a városban, azt hiszem, hogy abban a kérdésben, hogy mégis csak a falusi emberek számára is hozzáférhetők legyenek majdnem ugyanazok és majdnem ugyanolyan minőségben a különféle közszolgáltatások, mint a városban, ez alapvetően nem az intézményeknek az odavitelében teremthető meg ma, hanem sokkal inkább abban, hogy az emberek 20 perc alatt érjék el azokat a helyeket, ahol megkaphatják ugyanazt, amire szükségük van.
Egy adat, amivel nem nagyon szoktak az emberek szembesülni: az Egyesült Államokban az iskolabuszok, amit sok filmen látnak, az a sárga busz, amit tanító nénik szoktak vezetni, az 75 km-nyi körzetből viszi be a gyerekeket. És azt mondják, hogy ahol másfél órán belül össze lehet szedni a gyerekeket a jó iskolába, az megéri. És a tanító néni is vezetheti ezt a buszt és nem igaz az, hogy csak képzetlen sofőr lehet ott a buszon és közben énekelhetnek is a gyerekek, meg egy csomó mindent tehetnek, ami hasznos időtöltés. Ma, azt gondolom, hogy amikor 30 km-es távolságokról van szó, akkor másképp kell egy picit gondolkodnunk, mint akár 20 vagy 50 évvel ezelőtt gondolkodtunk ezekről a kérdésekről.
Bocsánat, hogy kiléptem a szerepemből, remélem, hogy mégis csak a további vitákhoz valamennyit tudtam adni és kívánok önöknek ebben a modorban és hangnemben, ha lehet mint állampolgár kérnem ilyet, racionális, eredményes és bölcs vitákat a későbbiekben. Köszönöm.
ELNÖK: Köszönöm szépen. Jó érzés, amikor megdicsérik a bizottságot, csak hát nekünk is megvan a magunk felelőssége és feladata egy-egy ilyen ügy kapcsán. Ritka pillanatok, amikor sikerül egy-egy szakmai ügyben elérni azt, hogy egy ilyen konstruktív vita, beszélgetés jöjjön létre. Alelnök asszony azt mondja, hogy nem ritka kivétel, ez tényleg így van. A mi bizottságunkban ez általános tendencia.
Mielőtt szavaznánk, szeretném bediktálni a helyettesítéseket: Nagy László képviselő úr dr. Bóth János képviselő urat helyettesíti, Gúr Nándor Filló Pált, dr. Vojnik Mária Geberle Erzsébetet, Kontur Pál Molnár Oszkár képviselő urat és Nagy István Rácz István képviselő urat helyettesíti. Így jön ki a 10:9-es szavazási arány.
Döntenünk kell az általános vitára alkalmasságról. Ki tartja alkalmasnak az anyagot általános vitára? (Szavazás.) A bizottság egyhangúlag általános vitára alkalmasnak találta az anyagot. Bizottsági előadót kell kijelölnünk. Eredetileg a többség nevében tettem volna javaslatot dr. Vojnik Mária személyében. Megoldhatónak látja-e a bizottság, hogy a bizottság teljes véleményspektrumát magában foglalva mondjon egy bizottsági álláspontot? (Nincs ellenvetés.) Aki egyetért Vojnik Mária személyével, kérem, szavazzon. (Szavazás.) Egyhangú. Köszönöm szépen. Megköszönöm az előterjesztőnek a részvételt.
Következik az egyebek napirendi pont. Az első dolog, elektronikus úton is körbeküldtük az OFA szakmai műhelyének a konferenciájára való meghívást. Március 27-én lesz.
A következő dolog, március 26-án, a tervek szerint bizottsági ülést tartunk. Egyelőre a most megtárgyalt előterjesztés egy hetet csúszik. Szeretném jelezni, hogy előzetesen tervezettek alapján április 17-e környékén ejtenénk meg a kihelyezett bizottsági ülésünket, amely elsősorban a Románia-Bulgária európai uniós csatlakozása kapcsán a Dél-Magyarországon kialakult munkaerő-piaci helyzetet kívánná feltérképezni több megyére kiterjedően. Ahogy az időpont véglegesedik, tájékoztatom a bizottságot erről.
Van-e egyéb bejelentenivalója valakinek? Czomba Sándor.
CZOMBA SÁNDOR (Fidesz): Körülbelül két héttel ezelőtt javasoltam, hogy kapjunk több információt a munkaügyi szervezet felállásáról. Hogy áll most ez a dolog, a regionális munkaügyi központok helyzete?
FARKASNÉ DR. MOLNÁR VALÉRIA bizottsági tanácsadó: Most tárgyaltuk meg a módosítást a munkaügyi tanácsok kapcsán az egyes munkaügyi tárgyú, T/2160. számú törvényjavaslatban.
ELNÖK: Van egy konstruktív javaslatom. Április első felében vendégünk lesz a szociális és munkaügyi miniszter. Én előzetesen jelezni fogom neki, hogy egyéb témák mellett számítson ilyen kérdésekre is, mert akkor ezzel az éves beszámolóját is meg fogja tartani, és kinyitnánk ebbe az irányba is a kérdéseket. Más megoldás, hogy írásban fordulunk a tárcához és írásban fogunk kapni egy választ. Ezt is meg tudjuk tenni, de annak az átfutási ideje is körülbelül 30 nap, tehát a két dolog egybeesne egymással. Kiss Ferenc, tessék.
KISS FERENC (MSZP): A legutóbbi bizottsági ülésen kiegészült az Európai ügyek albizottság Czomba Sándor személyével, akit névnapján is köszöntök. Az lenne a kérésem, hogy beszéljük meg a további programot, hogy az albizottság is megkezdhesse a munkáját.
ELNÖK: Mindkét bejelentést köszönöm. Örülök, hogy a bizottság albizottság nekikezdhet a munkának, az ellenőrző albizottság már dolgozik, ma a diszkrimináció elleni albizottság is megtartotta az első munkamegbeszélését.
Kellemes napot kívánok, találkozunk a jövő hét hétfőn.
(Az ülés befejezésének időpontja: 11 óra 16 perc.)
|
|
Simon Gábor |
Jegyzőkönyvvezető: Lajtai Szilvia