KORB-15/2007.
(KORB/32/2006-2010.)
Jegyzőkönyv*
az Országgyűlés Környezetvédelmi bizottságának
2007. május 21-én, hétfőn, 9 órakor
a Képviselői Irodaház I. emelet II. számú tanácstermében
megtartott üléséről
Tartalomjegyzék
Napirendi javaslat: *
Az ülés résztvevői: *
A bizottság részéről: *
Megjelent: *
Helyettesítési megbízást adott: *
Meghívottak részéről: *
Hozzászóló: *
Elnöki bevezető, a napirend megállapítása, elfogadása *
Tájékoztató a globális felmelegedés időszerű kérdéseiről *
Scott Frazier előadása *
Kérdések, hozzászólások, reagálások *
(Előadás és eszmecsere az előadóval)
Előadó: Scott Fraizer, a Nebraska állambeli Santee-sziu indián törzs tagja
Elnököl: Katona Kálmán (MDF), a bizottság elnöke
Dr. Nagy Andor (KDNP), a bizottság alelnöke
Dr. Józsa István (MSZP)
Kis Péter László (MSZP)
Dr. Oláh Lajos (MSZP)
Dr. Tompa Sándor (MSZP)
Balogh József (Fidesz)
Császár Antal (Fidesz)
Kékkői Zoltán József (Fidesz)
Molnár Béla (KDNP)
Helyettesítési megbízást adott:
Bányai Gábor (Fidesz) Császár Antalnak (Fidesz)
Farkas Sándor (Fidesz) Kékkői Zoltán Józsefnek (Fidesz)
Fehérvári Tamás (Fidesz) Balogh Józsefnek (Fidesz)
Scott Fraizer, a Nebraska állambeli Santee-sziu indián törzs tagja
(Az ülés kezdetének időpontja: 9 óra 08 perc)
Elnöki bevezető, a napirend megállapítása, elfogadása
KATONA KÁLMÁN (MDF), a bizottság elnöke, a továbbiakban ELNÖK: Köszöntöm a bizottság tagjait, az érdeklődőket. Köszöntöm Mr. Scott Frazier urat, aki a nebrascai sziu törzs tagja és a természet és a társadalom kapcsolatáról, problémáiról fog beszélni az ő sajátos szemszögéből. Azt gondolom, hogy annyit mondhatok helyette még, hogy az ősi hagyományokat próbálja összekapcsolni a mai élet problémáival, és ezen belül a környezeti nevelés a mostani élete ezen időszakának a küldetése.
Többet nem mondanék. Megkérem őt, hogy mutatkozzon be az érdeklődőknek és utána tartsa meg a prezentációját.
Tájékoztató a globális felmelegedés időszerű kérdéseiről
SCOTT FRAZIER: Köszönöm szépen. Rendkívüli megtiszteltetés, hogy itt lehetek önökkel, és tekintettel arra, hogy semmilyen hatóságot nem képviselek és nincsenek idevonatkozó jogaim, szeretném először az önök engedélyét megkérni, hogy szólhassak a plénumhoz.
ELNÖK: Már megkapta.
SCOTT FRAZIER: Köszönöm szépen. Engedjék meg, hogy először is azzal kezdjem, hogy megköszönjem a Theodora Alapítványnak azt, hogy lehetővé tette az utazásomat ide, hogy ilyen messzire elutazhassak, ilyen messzire az én otthonomtól, a hazámtól. De mégis eljöttem ide, és úgy ülök, hogy velem szemben vizet látok, ez rendkívül fontos és jó dolog számomra, hiszen az otthonomra emlékeztet. Mégis, amikor ilyen helyekre látogatok, talán hiányzik nekem egy kicsit a hegyvidék, a hegyi patakok vize. Mégis, bármilyen messziről jöttem, nagyon jól gondomat viselik, nagyon sokat hallottam önökről, meséltek nekem, és köszönöm szépen még egyszer, hogy itt lehetek.
Itt ülök a számítógép mellett, és nagy lenne a csábítás, hogy használjam, igazából megmondom, hogy nem tudom, hogy hogyan kezdjek hozzá. Kellene valamelyik kis unokaöcsém, aki ha itt lenne, segítene nekem a számítógépen eligazodni. Azt hiszem, rendkívüli módon a technikai dolgoktól áthatott időket élünk, rendkívül nagy a fejlődés. Nagyon sok unokaöcsém van, aki már kiválóan tudja kezelni ezt a gépet.
Nagyon sok olyan rokonom van, aki talán már nem tud eleget arról, hogy mit jelent a víz, vagy hogyan kell például egy őzet követni, nyomkövetni az erdőben, vagy hogy egyáltalán hogyan lehet táplálékhoz jutni. Amikor a Theodora üzembe látogattam, akkor az üzem igazgatója elvitt engem egy közeli vízforráshoz, egy természetes vízhez, és én ott elmondtam egy imát. Elmondtam egy imát, imádkoztam mindazon élőlényért, amelynek a növekedéséhez és az életéhez vízre van szüksége, jó minőségű vízre, és hogy legyen mindig víz. Sétáltunk tehát ezen természetes víz felé, és az üzem igazgatója mutogatta nekem a különböző növényeket, hogy ebből például teát tudunk készíteni. Aztán elmentünk egy eperültetvény mellett, aztán utána egy másik helyen olyan növényeket láttunk, amiből használati eszközöket lehet készíteni. És ahogy beszélt, eszembe jutott nagyapám, akivel ugyanúgy sétáltam a réten, a mezőn, és ugyanúgy ezt mutogatta nekem, hogy miből mit lehet csinálni.
A palackozó üzemben is, ahogy ott jártam, azt láttam, és valóban szembeötlő volt, hogy mennyire barátságosnak tűntek az emberek, mennyire boldognak, kiegyensúlyozottak voltak. Úgy éreztem, hogy a vizet nem felhasználják önös érdekeikre, hanem a víznek tiszteletet adnak és úgy kezelik, ahogy azt kell. Nagyon fontos, hogy a technológia világa ne hagyja figyelmen kívül a természeti világot. A mi úgynevezett őslakos programunk keretében tanárokat, oktatókat tanítunk meg arra, hogy a gyermekeknek hogyan adják át a vízzel kapcsolatos tudást. Az én főnököm, Dennis Nilson egyébként rendkívül okos és nagyon művelt módon tudja ezt megszervezni. Emlékszem, amikor engem felkért arra, hogy kezdjek el dolgozni nekik, eszembe se jutott volna, hogy egy nap eljutok, és itt vagyok ma Budapesten. Tegnap egyébként elvittek engem egy fesztiválra, ahol szintén a víz volt a központi téma, és a gyerekek között ülve tanultam meg oly sok mindent az önök kultúrájáról.
Ez azért is nagyon érdekes volt, hiszen pont az egyik foglalkozás helyszínén papírt készítettek. Ez azért is érdekes volt számomra, mert én is próbálkoztam már ezzel otthon. Ellátogatok a rezervátumokba, ahol élünk, és azt látom, hogy a szemét tele van papírhulladékkal. A mi projektünk, a WET-projekt pontosan erről szól, hogy olyan tevékenységeket szervezünk, amelyekben igyekszünk például a gyermekeknek megtanítani azt, hogy hogyan lehetne felhasználni, például hogyan lehet papírt csinálni, hogyan lehet felhasználni mindazt, amit amúgy kidobunk.
Felötlött előttem, hogy az őseim, vajon, ahogy a papírt csinálták, és én is ezt csináltam. Vettem a papírhulladékot, felaprítottam apró darabokra és egy nagy vödör vízbe beleáztattam. Rájöttem, hogy túl nagy darabokat aprítottam a papírból, úgyhogy belopóztam a feleségem konyhájába és elloptam a konyhai aprítógépet, a rúdmixert. Fogtam a gépet, bedugtam az elektromos áramba, beleraktam a kis tartályba a papírdarabokat és elkezdtem összedarálni. Megnyomtam a gombot, a daráló elindul, egyszer csak elkezd füstölni, és aztán leég. Persze, bajba kerültem. Első dolgom az volt, hogy elmentem a boltba és vettem a feleségemnek egy új gépet, de még mindig ott volt, hogy papírt szeretnék csinálni. Megint belopóztam a konyhába, most ezúttal elvittem a már újonnan vásárolt gépet. Megint beraktam az alapanyagot, megnyomtam a gombot, füstölni kezdett, újabb gépet sikerült tönkretennem. Azon gondolkodtam, hogy biztos, hogy van valami jobb módja is ennek. Nem szabad, hogy azt tanítsam a gyerekeknek, hogy hogyan kell tönkretenni anya gépét. Aztán tegnap láttam ezen a fesztiválon egy mesterembert, aki egy nagy-nagy kádban ugyanezeket a papírdarabokat a vízben csak keverte, keverte, és hagyta, hogy a víz elvégezze a munkát. Akkor jutott eszembe, hogy itt van az, hogy gyakorlatilag a gépek és a természet közötti csatában állok középen.
Azt is meg kell mondanom, hogy a feleségem, látva ezt az embert, megkönnyebbült, hiszen most már tudja, hogy nincs veszélyben többet a konyhai gépe.
Sokszor küzdünk a gépek ellen, a gépekkel, de ha körbenézünk a világban, akkor az egész világ tele van gépekkel, gépezetekkel. Néha ezek a gépek segítenek nekünk, néha pedig éppen nem. Az én hazámban mostanában jöttek rá, hogy kihalóban vannak a méhek, amelyek a mézet tudják termelni. Egyesek arra gondolnak, hogy ez a globális felmelegedés hatása, mások viszont pontosan a mobiltelefonok elterjedésének tulajdonítják. Ha megbíztak volna bennünk a méhek, akkor talán megmondták volna, hogy mi történik, de már nem bíznak meg bennünk, az emberiségben, úgyhogy nekünk most már csak annyi maradt, hogy végignézzük a haláltusájukat.
Amire nekünk emlékeznünk kell őshonos lakosságként, az a négy elem: a föld, a szél, a víz és a tűz. Tehát ezek azok, amelyekben mindannyian azonosak vagyunk és egyezünk. Úgy utaztam ide önökhöz, hogy nem nagyon tudtam az önök országáról, nem volt az önök országával kapcsolatos tapasztalatom. Rendkívül barátságos helyre jöttem, amely tiszta, viszont tele van turistával. Nagyon-nagyon hasonlít az én otthonomhoz.
Azért mindig emlékeztessék a turistákat arra, hogy csak rövid ideig maradjanak, mert nekik is haza kell menni. A pénzüket itt hagyhatják. Viszont gondoskodniuk kell és oda kell figyelniük az önök országára.
Az egyik dolog, amiről tanítok az ifjú diákjaimnak, azok pontosan ezek az üveg vizek. A Missouri folyó mentén, a völgyében 28 őshonos törzs él. Nagyon sok iskolájukat meglátogattam, nagyon sok ottani diákkal találkoztam. Emlékeztettem őket arra, hogy kérdezzék meg a nagyszüleiket, hogy meséljenek a múltbéli, vízzel kapcsolatos dolgokról, mert ezek a fiatalok sokan úgy gondolják, hogy most már úgyis akkora a probléma, hogy mi nem tehetünk ellene. Én pedig azt mondtam, hogy igenis, tehettek ellene. Minden egyes iskolában, ahol jártam, ilyen üveges vizet láttam. Minden, a kormányzat által korábban megépített iskolában a vízvezetékrendszer elöregedett és most már rosszabb minőségű víz jön ki a csapból, mint ami bemegy a rendszerbe. Komoly problémánk van tehát a vízzel, de komoly problémát jelent az üveg maga.
Én mindenféleképpen arra ösztönzöm a fiatalokat, hogy foglalkozzanak az újrahasznosítással. Ha kiitták a tartalmát, akkor ne hagyják rajta a kupakot, mert az lehetővé teszi a még meglévő nedvességnek, a víznek az elpárolgást, hogy a víz, ami elpárolog, visszacsatlakozzon a természeti körforgásba, és ez, ahogy mi, az ottani, őshonos lakosság mondjuk, lehetővé teszi a víznek, hogy ismét szabad legyen.
Az újrahasznosítást nagyon sok helyen nem követik, az üvegeket gyakorlatilag úgy préselik össze, hogy benne marad a víz, örökre benne marad a víz. Ezen a földön a víz mennyisége adott. Kaphatunk valamennyi vizet a meteorbecsapódásokból, de amúgy adott, korlátozott a mennyisége. És ha ezt a korlátozott mennyiségű vizet még ráadásul ilyen üvegekbe zárva, szemétlerakókban elhelyezzük, örökre elveszítjük. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a víz számunkra az élethez szükséges. A mi kultúránk, az amerikai őslakosság kultúrája arra neveli a tagjait, hogy mindig négy generációval visszamenőleg is gondoljunk mindenkire, az őseinkre, és hét generációval előre is gondoljunk.
Gondoljunk a jövőre, de ne csak arra, hogy a jövő héten mi lesz, hanem a hosszú távú jövőre, hogy akkor mi lesz. A mi kultúránk azt tanítja, hogy ha egy virágot vagy egy növényt learatunk vagy egy fát kivágunk, akkor rögtön utána ültessünk a helyére újat. A WET-projekten belül is a mi programunknak az a célja, hogy az őshonos lakosság és mindazon lakosság számára a víz fontosságát ismételten előtérbe helyezzük, akik ezt már elfelejtették. Például több programunk fut a projekten belül: az egyik programunk a NASA-val folytatott program, amelyben ismételten az őshonos lakosság diákjainak, fiataljainak tanítjuk a távoli érzékeléssel, illetve a globális helyzetmeghatározással kapcsolatos ismereteket. Hogy például ennek segítségével a felnövő generáció képes legyen térképezni és figyelemmel követni a lápvidékek, illetve a folyóvidékek környékén a termékeny föld növekedését, illetve háttérbe szorulását.
Azt kell tapasztalnunk, hogy a diákok, a fiatalok nem nagyon hajlandók, hajlamosak mostanában a tudományok felé fordulni, hiszen feladatunk lenne a már a rezervátumainkban dolgozó, tudománnyal foglalkozók következő generációját kinevelni, hogy az összegyűlt adatokat, az ismereteket tudják továbbvinni. Az adatgyűjtés mellett ugyanúgy ezzel párhuzamosan megkerestük az öregjeinket, hogy meséljenek, beszéljenek ugyanerről a dologról, amiről most adatokat kell gyűjtenünk.
Nemrégiben egy törzsnél jártam Maine államban, gyakorlatilag az ország keleti részén, keleti partvidékén lévő államban, egy workshopon vettünk részt egy kutatóval, egy történésszel, aki ott egyféle vitába keveredett egy helyi tudóssal. A vita gyakorlatilag az adatgyűjtésről szólt. Én például arról beszéltem, hogy a mi adatgyűjtésünknek egy része szájhagyomány útján terjed, hiszen a mi törzseink attól, hogy generációról generációra ezen ismereteket egymásra hagyományozták, több ezer év alatt alakult ki az a tudás, hogy pontosan tudjuk, hogy mikor érkeznek meg a folyóba a lazacok, mikor jelenik meg a mi vadászmezőinken például a bölény. Ez pontosan ez a féle szájhagyomány, de ugyanolyan adatgyűjtés.
Azt mesélte például ez a gyűjtő, aki a törzsnél dolgozik, hogy azt tanulta ő az őseitől, az öregektől, hogy ha megetted a halat, akkor a szálkáit tedd vissza a folyóba. Nemrég aztán kiderült, hogy nemrégiben a tudósok viszont kimutatták, hogy évről évre a halak mennyisége a folyóban egyre csökken, és mindez azért történt, mert csökkent a folyó vizének, a folyó kultúrájának a kalciumtartalma. A kalcium viszont fontos a halak reprodukciós ciklusához, a kalciumhiány oda vezetett, hogy csökkent a halmennyiség. Bebizonyosodott, amit a néprajzkutató is mondott, hogy ha a szálkákat visszadobták volna a folyóba, akkor megmaradhatott volna a folyó halállománya. Mesélt arról, hogy az ősi időkben, régen az őseink mennyivel többet és mennyit tudtak a földről és a föld erőforrásairól.
Én arra bátorítom, buzdítom önöket, mindenkit, hogy segítsék a fiatalokat arra, hogy tanuljanak, tudománnyal foglalkozzanak, azonban ilyen szempontból a legjobb iskola mindig kívül van, a természetben. Én ugyanazt a hagyományt követtem most önökkel, amit velem az én őseim, ahogy mi szájról szájra hagyományozunk tudást. A törzsben, ha ülünk, sokszor mutogatunk így, és ahogy mi mutogatunk, az a mi ősi power point prezentációnk. Nemrégiben a NASA-nál járva kértek engem, hogy csináljak egy power point prezentációt. Vittem magammal valamilyen kis valamit, nem is tudom, micsoda, állítólag ide valahová oldalra be kell rakni, de annyira izgatott voltam, hogy beszélhetek előttük, hogy elfelejtettem bedugni ezt a valamit. Pontosan ugyanez történt velem most is itt önökkel. Van, készült egyébként egy hivatalos power point prezentáció önöknek is, de nem tudtam, hogy önök vajon milyenek lesznek, és kik fognak engem hallgatni. Ezért úgy döntöttem, hogy inkább a szívem mélyéről beszélek önökhöz, mert mindannyian ugyanazon Nap alatt élő emberek vagyunk, ugyanazon emberek vagyunk, csak bizonyos dolgokban különbözünk egymástól.
Nagyon jó eljönni és látni önöket, találkozni önökkel, már régen is nagyon sokat hallottam a Földnek erről a részéről, úgyhogy arra bátorítanám önöket, hogy önök is jöjjenek hozzám, látogassanak el hozzám, elmegyünk együtt és meglátogatjuk az enyéimet. Elmegyünk medvét lesni, a bölényeket, megnézzük a Napot és észre fogják venni, hogy ugyanaz a Nap kel fel nálunk is. Ugyanazon dolgok történnek velünk, mint önökkel, egész egyszerűen csak másutt élünk ezen a földön. Úgy hisszük, hogy vannak olyan fiatalok közöttünk, a mieink, a mi fiataljaink, akik ha elmennek máshová, elveszítik a kultúránkat. Emlékszem arra, amikor a szüleim gyakorlatilag bolondnak néztek engem, hogy miért kell a Beatlest hallgatni. De mi most a mi időnket éljük. Mindannyian most már szülőkké, nagyszülőkké válunk, és az ő idejük, a fiatalok ideje már nagyon gyors ütemű. Sokszor talán eljön vagy eljött az idő, hogy mi is egy kicsit lelassuljunk. Tanítsuk meg a gyermekeinknek azt, hogy ők kicsodák, hogy mi kik vagyunk, és hogy mennyi-mennyi sok dolgot, nagy dolgot értünk el.
Hiszem azt, hogy ahhoz, hogy önök eljussanak oda, hogy ebben a teremben üljenek, ilyen társaságban, mindenféleképpen fontos emberekké teszi önöket. Nagyra értékelem, hogy itt lehetek, nagyra értékelem és köszönetem fejezem ki a Theodora Alapítványnak, hogy lehetővé tette ezt a sok-sok különböző lehetőséget, amit kapok, míg itt vagyok. Az biztos, hogy most hazamegyek, és sokat fogok mesélni arról, hogy itt voltam, önökkel voltam, ennyi sok kamera között.
Legközelebb, ha eljövök, szeretném elhozni a testvéremet és a feleségemet, énekelnénk is önöknek. Természetes, hogy a világban a különböző helyeken élő helyi népek énekelnek. Öt évvel ezelőtt Jeruzsálemben járva, arra kértek engem, hogy énekeljek. Az ottani Holokauszt Múzeumban a megbékélés napján. Hazaérve elmeséltem a testvéremnek, hogy énekeltem. Eszembe juttatta, hogy "te nem is tudsz énekelni". Mert ő aztán úgy énekel, mintha madárdal lenne. Ha legközelebb eljövök, szeretnék hozni többeket közülünk, hogy még jobban bemutathassam a kultúránkat, hogy bebizonyítsam önöknek, hogy mindaz, amit elmondtam, az igaz, hogy többen legyünk.
Tegnap ezen a fesztiválon járva, amiről beszéltem már, valami olyasmit tettem, ami azért nem jellemző rám. Amikor ott jártam - amint említettem már -, ahol a gyár található, beszéltünk arról, mondtam a lányomnak, beszéltem magamról, hogy meghaltak a szüleim, és hogy kimentünk a temetőbe virágot tenni a sírjukra. És jó látni azt, hogy végül is hová jutottak az emberek. Hallottam beszélni a családjáról, és akkor még nem volt a lányom, mert a törzsemnek az a hite, hogy nincsenek árvák. Ezért tegnap a hallgatóságomnak elmondtam, hogy szeretnék egy olyan ceremóniát végigcsinálni, ami nálunk hagyomány, és örökbe fogadtam a lányomat, lányommá fogadtam, ez azt jelenti, hogy most már itt is van egy örökbe fogadott gyermeken keresztül egy családom, növekszik és terjeszkedik a törzsem az önök közösségével. Úgyhogy valóban most már úgy érzem, mintha rokoni kapcsolatban is lennénk egymással.
Beszéltem tegnap a fiataloknak arról, hogy ha egy kicsit több időt foglalkoznánk azzal, hogy egymást így jelképesen örökbe fogadjuk és kevesebbet vitatkoznánk egymással, talán kevesebb lenne a háborúskodás. Ezek azok a dolgok, amelyekről beszélek, amelyeket tanítok az enyéimnek, és amelyeket én tanulok tőlük. Még egyszer köszönöm, hogy időt szakítottak rám, köszönöm a családjaiknak, hogy elküldték, elengedték önöket ma ide, áldásom önökre és nagyon szépen köszönöm. (Taps.)
ELNÖK: Köszönjük szépen, de azt gondolom, hogy ennyivel azért nem lehet megúszni. Lenne egy olyan kérdésem, hogy van-e olyan indián dal, amit középkorú, sziu indián férfi szokott énekelni? Mi nem tudjuk, hogy mi ennek a dallama. Ha esetleg hamisan énekel, azt hisszük, hogy így kell egy indiánnak énekelni, de ajándékozzon meg minket egy énekkel, ami az eszébe jut. (Scott Fraizer elénekel egy indián dalt. - Taps.)
Most mondja el, hogy miről szólt.
SCOTT FRAIZER: Az imént beszéltem róla, hogy ugyanezt a dalt énekeltem Jeruzsálemben. (Dr. Oláh Lajos: Most elnök úr viszonzásul egyet! - Derültség.) Az elnökségnek az a nagy előnye, hogy ki lehet jelölni valakit. Felkérem Oláh képviselő urat, hogy egy magyar népdalt énekeljen el viszonzásként. (Derültség.)
Kérdések, hozzászólások, reagálások
DR. OLÁH LAJOS (MSZP): Köszönöm szépen. Ha az elnök úr megadja a hangot, akkor persze, akár kánonban is. De hadd kérdezzem meg, ha már megkaptam a szót, hogy hogyan gondolja, meddig tudják Amerikában megőrizni ezt a gondolkodásmódot?
SCOTT FRAIZER: Nagyon jó kérdés. Néhány hagyományunk már eltűnt, az óriásbölény kipusztult. A ceremóniáinkhoz használatos fákat kivágták és beépítették házakba. A szent, az óriási nagy prérit gyakorlatilag felásták, felszántották és bevetették búzával, hiszen azelőtt ott a szent növényeinket termesztettük.
Kultúránk azt mondja, hogy mindaddig, ameddig imádkozni tudunk, addig a teremtő velünk lesz és megmutatja az utat. Többféle vallásos ember létezik, van olyan, aki tradicionalista, van olyan, aki fundamentalista. A fundamentalisták csak úgy fogják a ceremóniát megcsinálni, elvégezni, ahogy gyakorlatilag az idők kezdete óta végezzük. A tradicionalista kész arra, hogy megtanulja egy új módját. Ha az őshonos amerikaiak valódi tradicionalisták lettek volna, soha nem ültek volna fel a lóra, vagy soha nem használtak volna lőfegyvert életükben. Nagyapám azt mondta egyszer, hogy félti a Földet. Azt mondta, hogy rakétákat lövünk az égbe, és ezzel kilyuggatjuk az eget. Aztán felküldtek egy embert a Holdra. Ránéztem, és azon gondolkodott, hogy ha ő ment volna a Holdra, hogyan tudott volna ott imádkozni? Mert mi a földről imádkozunk a napnak, a holdnak, a csillagoknak és az égnek.
Elmentem a NASA-ba, és ott megkérdeztem, hogy elmehetnék-e a Holdra. Nem. Nagyon szűkös volt a hely, ahol laknom kellett volna odautazva. A hagyományunkat élő hagyománynak tartom, amely növekszik, fejlődik. Ezért van az, hogy felismerjük, fel tudjuk ismerni az üvegnek, már mint edénynek az erejét, mert megvan az ereje, hogy elvegye a vizünket. De megvan az az ereje is, hogy vízhez juttasson akkor, amikor szükségünk van rá.
1960 óta mondom azt, hogy élő a kultúra. Az amerikai indián mozgalom volt az, amely segített megőrizni ezt a kultúrát. A mostani fiatalokat nem érdeklik azok a dolgok, amelyek engem érdekeltek. De ez nem azt jelenti, hogy semmi sem érdekli őket. Valami érdekli őket. Az én bölcsességemre is szükség lesz ahhoz, hogy a Teremtővel együtt megtaláljuk, hogy mi az, ami érdekli őket, hogy átadhassam a mi kultúránkat, az én kultúrámat nekik, és rajtuk keresztül hét jövőbeli generációnak.
30 éve csinálom, végzem a ceremóniánkat, három-négy napon keresztül semmilyen táplálék, semmilyen folyadék. Úgy érzem, hogy ha én, csak én életben maradok ezen ceremóniák miatt, ezek hatására, akkor a kultúránk is életben marad velem.
DR. OLÁH LAJOS (MSZP): Köszönöm szépen. Engedje meg, hogy egy kéréssel forduljak önhöz. Azt szeretném, hogy ha visszamegy, látogasson el a Fehér Házba, Amerika mostani elnökének ugyanúgy adja elő ezt az éneket, ugyanúgy mondja el a mondanivalóját, mert számomra, környezetvédő számára elfogadhatatlan az a hozzáállás, ahogy az amerikai elnök a környezetvédelemhez viszonyul. Ön amerikai állampolgár, bízom benne, hogy ön nagyobb sikerrel jár, mint a nemzetközi szervezetek, amelyek régóta próbálnak Amerikára nyomást gyakorolni, hogy a környezetvédelmet ne a sorban az utolsóként tekintse. Ha önnel beszél, az talán nagyobb hatással lehetne, mint ahogy mi tudunk rá lenni. Köszönöm szépen.
SCOTT FRAIZER: Ha én ezt megteszem, hogy elmegyek a Fehér Házba, szeretném, ha eljönne velem, mert nem szeretnék egyedül menni, mert minél több torokból jön a hang, annál jobb. Világszerte minél többől.
Az őshonos amerikaiak olyanok, mint egy homokszem. Néhány millióan vagyunk mindösszesen. Ha eljutok oda, akkor elhívom önt is, valóban ki kell mondanunk dolgokat, ki kell tudni mondanunk azt, ami tiszta szívünkből szól. Veszélyes területre tévedtünk, vékony jégre, megértem.
ELNÖK: De van egy egyszerűbb megoldás is, hogy a képviselő úr elviszi Scott Fraizer urat a saját kormányához, és elmondják, hogy a környezetvédelem fontosabb annál, mint ahogy ők tekintik. Ez adott, tehát itt vannak ketten, ezt meg tudják ma délután oldani, csak az időpontot kell egyeztetni.
SCOTT FRAIZER: Valóban fel kellene kelnünk végre az álmodozásból. Én életemben nagyon-nagyon sok időt töltöttem azzal, hogy a felhőket nézegettem. Most már lassan odajutok, hogy ha nem vigyázok, én is egy felhővé válok. Ezért vagyunk itt.
Ha eljutok haza és elmondom, akkor mindannyian együtt fogunk énekelni, mert úgy hiszem, hogy az örökkévalóságért mindannyian együtt vagyunk itt most ebben a pillanatban. Amikor eljutok olyan helyekre, ahová nem is gondoltam, hogy eljutok és nem ismerem, nézzenek rám, lehet, hogy én majd ott ülök az elnökkel szemben, de a szívemben ott lesznek önök is mindannyian, és garantálom, hogy elmondom azt, amit el kell mondanom.
ELNÖK: Azt gondolom, hogy minden kormánynak meg kell ezeket az üzeneteket adni. Úgy gondolom, hogy a képviselő urakon kívül a vendégek is szólhatnak, ha kívánnak. De még Nagy Andor képviselő úr kíván szólni.
DR. NAGY ANDOR (KDNP): Köszönöm a szót, elnök úr. Ma sem keltünk fel hiába. Említette Scott, hogy nem gondolta volna, hogy egyszer eljut Magyarországra, amikor az Alapítványnál elkezdte a munkát. Ebben az országban a mi generációnk, és ebben a teremben, azt gondolom, hogy mindenki részben indián regényeken nőtt fel és olvasott. Nálunk Karl Mayt olvasták akkoriban és Coopert, és mi akkor egy szocialista országban éltünk, és gondolom, azért olvastuk részben ezeket a regényeket, mert akkor Amerika az ellenségünk volt, és az indiánok voltak a jók, a jenkik pedig a rosszak. Mi a jóknak, az indiánoknak drukkoltunk természetesen, és imádtuk az indián hősöket. Én is elolvastam minden létező indián regényt, amit csak lehetett, és nem gondoltam volna, hogy egyszer látok élőben egy indiánt Budapesten, meg hogy én politikus leszek, és a környezetvédelmi bizottságban hallok egy sziu indiánt énekelni. Ha valaki nekem ezt tizenvalahány éves koromban mondja, biztosan kinevettem volna.
Magyarországon az élet nagyot változott 1990 óta, mert egy új rendszerben élünk hál' istennek. Nagyon értékelem azt, hogy az Alapítvány pont egy indiánt választott nagykövetének, a víz nagykövetének, mert úgy gondolom, hogy a víz sorsa és az indiánok sorsa egy kicsit hasonló lehet, hiszen ki gondolta volna, hogy egyszer az indiánok a kipusztulás ellen küzdenek. És most azt gondoljuk, hogy a víz is örök, de lehet, hogy ez nem lesz mindig így. Gondolom, ez lehet a message abban, hogy pont egy indián képviseli ezt a gondolatot.
Mi egy szerencsés országban élünk, mert a mi őseink, nekünk is volt egy törzsfőnökünk, Árpádnak hívták, aki hét törzzsel együtt jött erre a területre, a Kárpát-medencébe, és okosan választották ki azt a helyet, ahol szerencsére elég sok víz van. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden rendben lenne, és mi, mint környezetvédelmi bizottság sokat foglalkozunk a vízminőséggel, a szennyvíztisztítással. Mi európai uniós tagország lettünk, és vannak bizonyos kötelezettségek, amelyeket át kell venni azért, hogy a vízminőség jobb legyen.
Hogy legyen valami, amit ön is hazavihet magával ebből a teremből, el szeretném mondani, hogy most egy olyan bizottságban ül, amelyik a környezetvédelemmel foglalkozik, persze a természetvédelemmel is, a vízzel is. Magyarországon a parlamentnek vannak ilyen bizottságai, és ezekbe a bizottságokba a pártok delegálják - érthető módon - a képviselőiket. Önnek biztosan nem volt elég ideje a magyar politikai életről tájékozódni, de ebben az országban ma a politika egy kicsit abnormális állapotban van. Túl átpolitizált minden az országban. Ez összefügg a rendszerváltással és egyéb dolgokkal is. De szerintem ez a bizottság egy olyan bizottság, amelyben az itt lévő pártok képesek egymással összefogni a környezetvédelem, a természetvédelem, a víz érdekében, mert ezek nem pártügyek, nem is feltétlenül nemzeti ügyek, hanem globális ügyek. És ugyan kicsi ország vagyunk, de mi is hozzá tudunk tenni valamit azért, hogy globálisan rendben legyenek a dolgok.
Köszönjük szépen, hogy eljött ide, és hogy énekelt nekünk. Javaslom az elnök úrnak, hogy ezentúl, ha jönnek a tárcák képviselői, énekeltesse meg őket, és javaslom, hogy tartsunk egyszer egy kihelyezett bizottsági ülést Nebrascában, semmi sem lehetetlen. Köszönöm.
SCOTT FRAIZER: (Leveszi és átadja a nyakkendőjét Katona Kálmán elnöknek.) Emlékezzen ezzel egy kicsit a bölényre, emlékezzen a találkozónkra, és arra, hogy a mi természetünk és a kultúránk egy kicsit most az öné is.
ELNÖK: Ez is mutatja, hogy több mint egy egyszerű ember, mert belelátott a fejembe. Folyamatosan azon törtem a fejem, hogy honnan tudnék egy ilyen nyakkendőt szerezni. (Derültség.) Ő nem tudja, de ez az adatátvitel a fejek között, ez nem pendrive, hanem egy ősi hullám, és egy pillanatra a két hullám összeakadt, és ha egy frekvenciára jutunk, akkor megérti, hogy mire gondol a másik.
Én pedig azt gondoltam, hogy bizonyára örülne, ha a magyar természetvédelmi területekről kapna egy könyvet, fogadja el a nyakkendőért cserébe. (Taps.)
SCOTT FRAIZER: Remélem, nem valami szerződés, egyezmény van benne. (Katona Kálmán elnök felveszi az ajándékba kapott nyakkendőt.)
DR. NAGY ANDOR (KDNP): Most kiderül, hogy tud-e elnök úr nyakkendőt kötni.
ELNÖK: Ne irigyeljetek, majd kaptok róla egy fényképet. Ezért jó egyébként elnöknek lenni.
DR. NAGY ANDOR (KDNP): És most jöhet a dal! (Derültség.)
ELNÖK: Közben mondanám azt, hogy a vendégek is kérdezhetnek, nemcsak a bizottsági tagok.
PETŐCZ GERGELY (Magyar Nemzet): A kérdésem arra vonatkozik, hogy Fraizer úr mondta, hogy az ifjaikat és a felnőtteiket is oktatják, átadják azt az 5 ezer éves tudást, amit felhalmozott a kultúrájuk. Az a kérdésem, hogy az amerikai közoktatásban esetleg ezt a tudást valahogy át lehet-e csepegtetni? Tehát van-e arra esély, hogy a közoktatásban is Amerikában vagy akár más országokban bekerüljön az a tudás, az a kultúra, amit önök át tudnak adni nekünk?
SCOTT FRAIZER: Azt azért tudjuk, meg kell érteni, hogy az Egyesült Államok is csak úgy van összerakva, hogy van egyszer a kormány és vannak az emberek, a nép. Van olyan, hogy a nép éppen nem szereti a kormányt. A '90-es évek elején, tehát nem szövetségi, hanem állami szinten, a törvényhozók hoztak olyan állami szintű szabályozást, hogy tudniillik az iskolákban tanuljanak valamennyit a gyerekek az őshonos kultúráról, az őshonos népességről. Tehát annak ellenére, hogy törvény van arról, hogy az iskolákban tanítani kell és tanulni kell erről, a törvényhozók ehhez pénzforrást nem rendeltek a törvény mellé.
Az én államomban, tehát ahol én élek, az embereknek nincs tudásuk arról, hogy hány indián él ott például, hány törzshöz tartoznak. A legtöbb nem indián egyetlen nyelvet ismer, a legtöbb őshonos indián ismeri a saját törzsi nyelvét, beszél angolul, és valószínűleg egy másik törzs nyelvét is. De mégis úgy kezelik őket, mintha nem léteznének, nem lennének ott az osztályteremben, és nagyon sokuknak nem adatik meg és nem segítik őket a tanuláshoz, nem segítik őket ahhoz, hogy továbbjussanak és továbbtanuljanak. Egész egyszerűen nagyon sok helyen a tanárok részéről is azt tapasztaljuk, hogy egész egyszerűen butának tekintik őket.
Viszont vannak jó tanárok is, akik szeretnének többet megtudni az őshonos lakosságról. Azt hiszem, az oktatás szempontjából a valódi nagy változás korát éljük. Sajnos, azonban a törvényhozóink nem fiatalok, és maguk nem akarnak változni. Nagyon kevés pénzt biztosítanak az oktatásra. Tehát ezért látjuk és mondjuk azt, hogy az Egyesült Államokban az őshonos lakossággal kapcsolatos ismeretek, azoknak az oktatása nagyon-nagyon lassan halad.
PETŐCZ GERGELY (Magyar Nemzet): A kérdésemmel azt is szerettem volna megkérdezni, hogy a környezettudatos nevelést emelte ki ön is az oktatásból jelen előadása során, és ennek átadása mondhatom úgy, hogy globális érdek. Ennek az átvitele esetleg a közoktatásba vagy az oktatásba, ez sem lehetséges?
SCOTT FRAIZER: Azt hiszem, hogy a környezet kérdése most már egyre több szemet nyit ki világszerte. Nekem fiatalon azt mondták, hogy az vagy, amit eszel, és ha beteg a föld, akkor te is beteg leszel. Az én hazámban most már egyre többen próbálnak organikus élelmiszereket, tápanyagot fogyasztani, egyre többen isznak természetes ásványvizet, tehát valami történik. De azt hiszem, hogy mindaz, amiről én beszélek, amit mondok, az nem újdonság, hanem egész egyszerűen olyasmikről beszélek, amelyekről egy jó ideje már nem esett szó. Hiszen mindannyian, így vagy úgy, de valamilyen őshonos forrásból származunk. Mindannyian egy forrásból fakadunk.
Valahol az idők során úgy gondolhattuk, hogy mi nagyobbak lehetünk a hegynél, de mindazok, akik így gondolták, hogy nagyobbak lehetnek a hegynél, azokról csak annyit, hogy a hegy még itt van, ők pedig már rég meghaltak. Lehet, hogy talán így emberekként össze kellene fognunk, elmenni valahová egy hétig, úgy élni együtt, hogy semmi politika. Ott lennének velünk a fiataljaink, a gyerekeink, az öregjeink, és együtt énekelnénk. Emlékeznünk kell még mindig arra, hogy hogyan arassuk le a megtermelt eledelt.
Elmondok az étellel kapcsolatban egy történetet. Fiatalon elmentem vadászni édesapámmal, nagypapámmal, persze meg kellett tisztogatni a lőfegyvereinket. Apám két háborút járt meg, ott volt Ivojimánál és ott volt Koreában, és tanult, tanultunk a fegyverekről. Aztán megtanított bennünket vadászni, és azt tanította, hogy fogjuk meg a golyót és beszéljünk a golyóhoz, hogy azt szeretném, ha megtalálnád az őzet, azt szeretném, ha gyorsan találnád meg az őzet, fájdalommentesen találnád meg az őzet, hogy az enyém legyen. Azonban azt mondta, hogy ha az az egyetlen őz kerül csak a puskád elé, mielőtt lőnél, adjál neki esélyt, hogy elmeneküljön. Az elsőt mindig engedd el. Amikor feltűnik majd még egy, mondd el az imát, utána helyezkedj úgy, hogy lásson az őz, tehát kerüljetek szemkontaktusba. Nem lehetsz orvgyilkos. Ennyit meg kell adni az őznek is.
Lelövöd az őzet, odamész, megnyomod a mellkasát, és ha kijön belőle a levegő, a szusz, akkor még azt lélegezd be, mert akkor így belélegezve a belőle kijött levegőt, ránézve azt mondod, az utolsó leheleted az én első leheletem és innentől kezdve együtt járunk. Ez valahol ugyanez, mint amikor az ember arat, az egészben nincsen sehol adrenalin.
Amikor így eszünk manapság, ezt elfelejtjük, elfelejtettük. Vadászként is egész egyszerűen csak gyilkolunk. Ha egy kicsit másképp tudnánk a világra nézni, ha megadnánk az állatnak az esélyt, hogy átadja magát nekünk, akkor lehetnek nagy lakomák és ünnepségek a fiatalokkal és az öregekkel, miközben a politikusok valahol nyaralnak, mert mindenkinek pihenésre is szüksége van.
ZÁGONI MIKLÓS: Zágoni Miklós fizikus vagyok. Nekünk a környezetvédelemnél van egy tágabb feladatunk is, ez a fenntartható fejlődés megtalálása, tehát annak a fejlődési pályának a módosítása, amelyen részben Magyarország, részben az egész világ mozog. Mi innen úgy látjuk, hogy az Egyesült Államok nagyon nem fenntartható pályán mozog. A kérdésem az lenne, hogy egyrészt az indián törzsek között van-e kommunikáció, együttműködés, valamiféle tágabb, több millió személyre kiterjedő összefogás, legalább laza szinten, és lát-e arra esélyt, hogy ez a tradicionális, és meggyőződésem szerint fenntartható életforma, amelyet az indián törzsek évezredeken keresztül folytatni tudtak, és amelynek a kulturális befogadására mostanában tényleg mintha nyílna esély, tud-e esetleg az Egyesült Államok habitusára, lakosságára előbb-utóbb olyan tágabb hatást gyakorolni, amely esetleg el tudja mozdítani a közpolitikát a világ és a fenntarthatóbb fejlődés felé? Köszönöm szépen.
SCOTT FRAIZER: Az én hazámban is él népesség, én is az egyike vagyok. Egyáltalán nem örülünk annak az iránynak, amerre tartunk. A legutóbbi kormányzat alatt megváltozott már a környezettel kapcsolatos politika, azonban a legutóbbi választások során megint egyféle szembenállást tapasztaltunk ezzel kapcsolatban. Az amerikai emberek, tehát az állampolgárok nem jutnak hozzá az összes információhoz. De mégis azt mondom, hogy a lakosság szintjén odafigyelünk az újrafeldolgozásra, a fényforrások lekapcsolására, egyre többször kényszerülünk arra, hogy kevesebbet használjuk a gépjárműveinket, merthogy az üzemanyag ára emelkedik. El fog jönni a változás, de nagyon lassan. Amire azonban szükség lenne: a tudomány emberei felmásznának a hegy tetejére és a Teremtőtől kérnének iránymutatást, hogy a nagy intellektusukat felhasználhassák, és némi alázattal megkérdeznék a Teremtőtől, hogy hogyan tovább, hogyan tudnánk mindannyiunk javára szolgálni, mert igenis, van válasz erre a fejtörőre. Lehet, hogy némi szenvedés lesz az ára, de a szenvedések útján tanulnak meg az emberek nagy dolgokat.
MENYHÉRT PÉTER: Menyhért Péter vagyok, Csepelről jöttem egy kis környezetvédő szervezettől. Először is szeretném megköszönni a szavait, mert nagyon sok olyan gondolat van, ami ránk fér Európában, annak ellenére, hogy egy sziu törzs tapasztalatait hozta el. Egyetlenegy dolgot szeretnék kiemelni, ami most nagyon megragadott és nagyon aktuális nekünk is: amit mondott, hogy a víz mennyisége a földön adott. Ezzel mi nagyon nem foglalkozunk Magyarországon, túl sok víz van, túl természetes és túlzottan gazdagok vagyunk ebben, de sajnos, nekünk is kellene foglalkozni vele, hogy minden egyes csepp víz számít. Úgy gondolom, hogy az a szokása, amit mondott, hogy a kupakot nem csavarja vissza az üres flakonra, és ezzel szabadságot ad néhány csepp víznek, ha ilyen apróságokon is elkezdünk gondolkodni és lépni és megérteni, hogy hiába itt a hatalmas Duna, attól még az az egy csepp víz is számít, azt hiszem, akkor már megérte ma leülni beszélgetni.
A másik, amit szeretnék mondani, nem kérdés, inkább tapasztalat. Mi kis ország vagyunk, én egy kis településrészről jöttem, nincsenek nagy bölényeink, csak kis állataink és kis növényeink, és ezeket meg kell védeni, mert nálunk is, ez az ország a kultúra és a civilizáció nevében nagyon könnyen elveszítheti az értékeit, amit Amerika már sok esetben elvesztett. Mindezek mellett szeretnék önnek egy könyvet adni, ami szintén a természetvédelemről szól, a pici ország pici városának a még picibb területéről egy kis környezetvédő könyv. Ugyan magyarul íródott és érthetetlen nyelv ez önöknek, de a sok kép, a sok állat- és sok növényfotó talán felvidítja majd a későbbiekben is. Köszönöm szépen.
SCOTT FRAZIER: Beszélt a kisállatokról, ön tart kutyát?
MENYHÉRT PÉTER: Igen, van kutyám, macskám, mindenféle állat.
SCOTT FRAZIER: Az állataink, a kisállataink is tőlünk függnek, és azért sokszor az ember elgondolkodik azon, hogy ki, kit szolgál ebben a kapcsolatban. Az én kutyáim valóban családtagok, olyanok, mintha a gyerekeim lennének. Nemrégiben nagy riadalmat okozott az országomban, amikor kiderült, hogy mérgezett a kisállatok eledele. Gyakorlatilag valamilyen szén-melléktermék keveredett bele az állateledelbe, és sorban pusztultak el a kisállatok, akik ettek belőle. Szörnyűség volt. Egész egyszerűen kezdtük felismerni, az emberek kezdték felismerni, hogy mennyire közel vannak hozzánk az állataink. Sajnálatos, hogy katasztrófa kell ahhoz, hogy az emberek felismerjék, ráismerjenek arra, hogy tulajdonképpen milyen csodálatos az élet.
Azt hiszem, hogy mindannyian rendkívül szép munkát végeznek, amikor ezt a kicsi országot - amilyen kicsi országuk van, azért tudják, hogy ekkora és ilyen szép, egyébként amikor én először földet vettem, ami először az enyém lett, az 20 hektár volt, és akkor a nagymamám azt mondta, hogy az univerzum egy része a tiéd lett. Hogyan is lehetséges az, hogy az univerzum egy része az enyém lett? Tehát földtulajdonosként a Föld egy darabkája az enyém lett, de az én nagymamám számára ennek nem volt értéke, mert ő úgy gondolkodott, hogy a Föld az univerzum része. Amikor ráébredünk arra, hogy mi a földön élünk és kilépünk az univerzumba, akkor azért oda kell figyelnünk arra, hogy a helyén kezeljük. Ha egyszer majd kilépünk a Földről és tovább kell lépnünk, akkor arra kell odafigyelnünk, hogy ott már ne azt csináljuk, amit itt csináltunk. Volt egy csodálatos programunk, aminek gyakorlatilag az volt a lényege, hogy a csomagolással, a csomagolástechnikával próbáljuk a környezeti hatásokat csökkenteni. A csomagolás konkrétan például arra vonatkozott, hogy ha elmentünk a természetbe, akkor mindenki, amit magával vitt, azt vissza is kellett hogy hozza. Óriási ötletnek bizonyult.
Mégis azt vettem észre, hogy olyan szép tiszta az önök országa. Tényleg tisztelettel adózom mindazon munkáért, amit végeznek, és tényleg örülök, hogy eljöhettem.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Sajnos, az idő lejárt, az én nyakkendőmet irigylitek? (Derültség.) Nem adom, ne is nézegessétek. Azt gondolom, hogy Scott szavaiból valamit megéreztünk abból a misztikus világból, ami az indián kultúra része, és valóban, ha még tovább beszélgetnénk, akkor lassan mi is bele tudnánk ebbe a gondolatkörbe kerülni. Ami közös a mi ősi kultúránk és az indián kultúra között, azt hiszem, úgy lehet megfogalmazni, hogy a természetközeliség, ebből kell visszahoznunk minél többet.
Köszönjük, hogy ezt megosztotta velünk, és egy kis prózai rész következik. Átrendezzük magunkat és egy rövid sajtótájékoztatót tartunk. Köszönöm szépen a bizottság tagjainak, hogy részt vettek az ülésen és természetesen a sajtótájékoztatón is, aki akar, részt vehet. Köszönöm szépen.
(Az ülés befejezésének időpontja: 10 óra 30 perc)
|
Katona Kálmán |
Jegyzőkönyvvezető: Pavlánszky Éva