az Országgyűlés Kulturális és sajtóbizottságának
2007. november 20-án, kedden, 10 órakor
a Parlament Delegációs(főemelet 40.) termében
"A színházi törvény koncepciójának megvitatása"
címmel megtartott nyílt napjáról
Tartalomjegyzék
Napirendi javaslat*
Az ülés résztvevői*
A bizottság részéről*
Megjelent*
Meghívottak részéről*
Hozzászóló(k)*
Jelen vannak*
Elnöki megnyitó*
Dr. Schneider Márta szóbeli kiegészítése*
Herczeg Tamás hozzászólása*
Mácsai Pál hozzászólása*
Szabó György hozzászólása*
Balázs Péter hozzászólása*
Márta István hozzászólása*
Béres Attila hozzászólása*
Dr. Csapó Csilla hozzászólása*
Léner Péter hozzászólása*
Babarczy László hozzászólása*
Novák János hozzászólása*
Zsámbéki Gábor hozzászólása*
Mádi Zoltán hozzászólása*
Lengyel Pál hozzászólása*
Hudi László hozzászólása*
Horányi László hozzászólása*
Székhelyi József hozzászólása*
Vándorfi László hozzászólása*
Szűcs Miklós hozzászólása*
Csizmadia Tibor hozzászólása*
Dr. Gyimesi László hozzászólása*
Bálint András hozzászólása*
Lőrinczy György hozzászólása*
Kiss János hozzászólása*
Halász János hozzászólása*
Fedor Vilmos hozzászólása*
Dr. Schiffer János hozzászólása*
Dr. Schneider Márta válasza*
A színházi törvény koncepciójának megvitatása
Elnököl: Dr. Pető Iván (SZDSZ), a bizottság elnöke
Dr. Jánosi György (MSZP), a bizottság alelnöke
Halász János (Fidesz, a bizottság alelnöke
Alexa György (MSZP)
Alföldi Albert (MSZP)
Bókay Endre (MSZP)
Fedor Vilmos (MSZP)
Halmai Gáborné (MSZP)
Dr. Schiffer János (MSZP)
Gulyás Dénes (Fidesz)
Dr. Gyimesi Endre (Fidesz)
Tellér Gyula (Fidesz)
Vincze László (Fidesz)
Dr. Lukács Tamás (KDNP)
Dr. Schneider Márta kulturális szakállamtitkár (Oktatási és Kulturális Minisztérium)
Herczeg Tamás igazgatóhelyettes (Szegedi Szabadtéri Játékok és Fesztivál Kht.)
Mácsai Pál művészeti igazgató (Örkény István Színház, Budapest)
Szabó György igazgató (Trafó Kortárs Művészetek Háza)
Balázs Péter igazgató (Szigligeti Színház, Szolnok)
Márta István igazgató (Új Színház Kht.)
Babarczy László rendező
Béres Attila megbízott főrendező (Budapesti Operettszínház)
Dr. Csapó Csilla alpolgármester (Székesfehérvár megyei jogú város Polgármesteri Hivatal)
Léner Péter igazgató (József Attila Színház Kht., Budapest)
Novák János igazgató (Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház)
Zsámbéki Gábor igazgató (Katona József Színház, Budapest)
Mádi Zoltán ügyvezető igazgató (Vígszínház, Budapest)
Lengyel Pál elnök (Magyar Bábművészek Szövetsége, Budapest)
Hudi László elnök (Független Színházak Szövetsége, Budapest)
Horányi László művészeti vezető (Esztergomi Várszínház)
Székhelyi József főigazgató (Szegedi Nemzeti Színház)
Vándorfi László igazgató (Pannon Várszínház Kht.)
Szűcs Miklós igazgató (Budapesti Kamaraszínház Kht.)
Csizmadia Tibor elnök (Magyar Színházi Társaság, Budapest)
Dr. Gyimesi László elnök (Művészeti Szakszervezetek Szövetsége, Budapest)
Bálint András igazgató (Radnóti Miklós Színház, Budapest)
Lőrinczy György elnökségi tag (Magyar Művészeti Ügynökségek Szövetsége)
Kiss János igazgató (Győri Balett)
Magi István nyugalmazott főosztályvezető (Oktatási és Kulturális Minisztérium)
Nagyné Varga Melinda főosztályvezető (Oktatási és Kulturális Minisztérium)
Radácsi Anikó színházi referens (Oktatási és Kulturális Minisztérium)
Perényiné Losonczi Júlia előadó-művészeti referens (Oktatási és Kulturális Minisztérium)
Bor Judit művészeti intézményi referens (Oktatási és Kulturális Minisztérium)
Szél Felícia
Balázsovits Lajos ügyvezető igazgató (Játékszín Kht.)
Bába Krisztina főtitkár
Balassáné Hőnig Zsuzsanna produkciós igazgató
Baráth Sándorné
Bartók Júlia igazgatóhelyettes
Dr. Bolvári-Takács Gábor ügyvezető igazgató
Borbély László produkciós igazgató
Dr. Bőhm András elnök
Csomós Miklós alelnök
Csóti József gazdasági igazgató
Darvasi Ilona igazgató
Dr. Éless Béla igazgató
Ertl Péter igazgatóhelyettes
Fekete Péter igazgató
Ficsórné Sárdi Ágota gazdasági igazgató
Gáspár Máté ügyvezető
Gedeon József igazgató
Gergely László rendező
Dr. Győrfi Beáta jogász
Gyüdi Sándor igazgató karnagy
Halasi Imre igazgató
Harsányi Sulyom László igazgató
Heiszmann Ildikó, a közalkalmazotti tanács elnöke
Hollerung Gábor művészeti menedzser
Horváth Csaba főpolgármester-helyettes
Horváth Jánosné igazgató
Huszti Péter művészeti tanácsadó
Joós Tamás igazgató
Juhász Judit művészeti vezető
Kirschner Péter kulturális főtanácsadó
Kosztolánczy Gábor gazdasági igazgató
Kovács Györgyi gazdasági igazgató
Kriaszter Attila igazgató
Lampl Lajos ügyvezető titkár
Láposi Teréz művészeti vezető
László Ferenc aljegyző
Lasztovicza Jenő elnök
Lázár Egon gazdasági igazgató
Marton László igazgató
Máthé Zsolt színész
Matók Szilvia
Mátyás Irén igazgató
Orbán Gyöngyi tag
Oros Péter gazdasági igazgató
Ottófi Rudolf alpolgármester
Pápai Zsuzsanna pénzügyi csoportvezető
Pass Andrea
Popa Péter titkár
Puskás Tamás igazgató
Radó Gyula művészeti igazgató
Dr. Ráksi Katalin ügyvezető titkár
Regős János igazgató
Dr. Sárközi István alpolgármester
Dr. Sasadi Judit osztályvezető
Sebők Gabriella gazdasági vezető
Smur Imre művészeti vezető
Szabó Ágnes
Szabó György igazgató
Szabó Péter igazgató
Szeleczki János alpolgármester
Széles László színész
Szirtes Tamás ügyvezető igazgató
Szolnoki András alelnök
Szögi Csaba alelnök
Szurdi Miklós igazgató
Tasnádi Csaba igazgató
Tímár Tibor
Török Jolán ügyvezető igazgató
Vágó Kata sajtóreferens
Vajda Márta
Dr. Venczel Sándor menedzserigazgató
Wettstein Tibor gazdasági igazgató
Závogyán Magdolna
(A nyílt nap kezdetének időpontja: 10 óra 11 perc)
DR. PETŐ IVÁN (SZDSZ), a bizottság elnöke, a továbbiakban ELNÖK: Jó napot kívánok mindenkinek! Az ülést megnyitom, tisztelettel és szeretettel üdvözlök mindenkit. A kulturális bizottság nyílt napján vagyunk, ezt feltehetően mindenki tudja, erre kapta mindenki a meghívót.
Először néhány technikai körülményről kell röviden számot adnom. Bevezetésként, illetve a technikai ismertetések előtt annyit, hogy a meghívó színházi törvényről, a színházi törvény megtárgyalásáról szól. Azóta, mióta a meghívót megfogalmaztuk, világosan látjuk, hogy hivatalosan már nem ez a címe a megtárgyalandó ügynek, hanem szól a táncművészekről, a zeneművészetekkel kapcsolatos szervezetekről is, tehát ne érezze senki kirekesztve magát, akiről önmagában az, hogy színházi törvény, nem szólt volna. (Az ülésterembe érkezik Halász János.)
A technikai körülményekről annyit - feltehetően mindenki észlelte, ahogy látom -, hogy azoknak a neve szerepel kiírva, akik felszólalásra jelentkeztek, akik pedig csak jelenlétükkel tisztelnek meg bennünket, azok ebben a pillanatban közönségként ülnek (Az ülésterembe érkezik Vincze László.), még vannak üres helyek.
Mindenki ugyanazt az értesítést kapta meg, tehát a hozzávetőlegesen harminc felszólalásra jelentkezett miatt kénytelenek vagyunk időkorláttal élni, azt is jeleztük mindenkinek, hogy hozzávetőlegesen öt perc felszólalási időt biztosítunk. Ez nem a parlamenti szokások miatt van így, hanem azért, hogy ésszerű kereten belül tudjuk tartani a mai diskurzust.
Néhányan jelezték a visszalépésüket, látva, vagy érzékelve azt, hogy hosszú a lista, nekik köszönjük (Derültség.), és feltehetően majd máskor el tudják mondani a véleményüket. Azoknak is köszönjük, akik nem léptek vissza, és majd elmondják a véleményüket.
A mai nap menete nagyjából úgy néz ki, hogy először szakállamtitkár asszony foglalja össze azt, amit minisztériumi aspektusból ma el lehet mondani, utána a mindjárt ismertetendő sorrendben a felszólalások következnek. Hozzávetőlegesen délben rövid szünetet tartanánk, és körülbelül kettőig tervezzük a mai ülést lebonyolítani. Azt gondolom, hogy négy óránál hosszabb időt, bár megér a téma, de megfelelő koncentrációval nehéz együtt tölteni.
Tulajdonképpen ennyi a technikai ismertetést igénylő ügy. A névsort, a felszólalók sorrendjét mindjárt felolvasom. A számítógép rakta össze a névsort, ahogy a jelentkezések sorrendje bekerült a számítógépbe. Végül is úgy döntöttünk, hogy ez a legobjektívebb, sem az ábécérend nem lenne szerencsés, sem valami vetésforgó, hogy ki a színházi ember, ki az önkormányzati ember, ki az érdekképviseleti ember. Tájékoztatásként mondom, hogy a felszólalók között, ha jól számoltam, tizenheten vannak, akik színházakat, mármint intézményeket képviselnek, hatan különböző egyesületeket, ketten szakszervezetet, és ami érdekesség, egy önkormányzati felszólalót várunk.
Mondom a sorrendet, és még egyszer hangsúlyozom, hogy emberi kéz közvetlen beavatkozása nélkül alakult ki a sorrend. Tehát ha nyitott igazgatói székekre pályázók véletlenül előbb lennének, mint mások, akkor az a véletlen műve. Az első felszólaló Herczeg Tamás, Szegedi Szabadtéri Játékok... Azt gondolom, hogy a jelenlévők többé-kevésbé ismerik egymást, tehát elég, ha a neveket mondom, és nem mondom a címeket, illetve azt, hogy ki honnan van. Szabó György, Balázs Péter, Márta István, Gáspár Máté visszalépett, Balázsovits Lajos, Babarczy László, Béres Attila, Csapó Csilla - ő a székesfehérvári alpolgármester -, Mácsai Pál, Léner Péter, Novák János, Zsámbéki Gábor, Mádi Zoltán, Lengyel Pál, Hudi László, Lampl Lajos, Horányi László, Székhelyi József, Vándorfi László, Szűcs Miklós, Csizmadia Tibor, Gyimesi László, Bálint András, Lőrinczy György, Kiss János, mármint Győri Balett. Ez a sorrend.
A felszólalásokról - és ez a parlamenti szokásoknak felel meg, egyébként a szokásos parlamenti ülésektől eltér egy ilyen nyílt nap ülésrendje, de a parlamenti szokásoknak megfelelően - gyorsírásos jegyzőkönyv készül. Gondolom, ez mindenkinek hasznos lesz, elérhető lesz interneten, vagy kinek-kinek kívánságára meg is tudjuk küldeni. Ha véletlenül kiadvány készülne az itteni megszólalásokból, akkor mindenkinek elküldjük, aki megszólal, a szövegét, hogy kontrollálni tudja, hogy az élőbeszédet pontosan írták-e le, illetve a szükséges stilizálást esetleg elvégezze. Ez nem ígéret, hogy lesz kiadvány, csak abban az esetben, ha valóban lenne.
Még annyit talán, ugye mégiscsak a Parlamentben vagyunk, a képviselők itt ülnek az asztalnál, az országgyűlési képviselők, már aki, mert van, aki nem ült ide. Itt nem mi, tehát nem a képviselők a főszereplők, a törvénytervezet mostani stádiumának megfelelően azt gondolom, a döntő többségünk hallgatóként és érdeklődőként van jelen. Házhoz szállítottuk a véleményeket (Derültség.), ennyi a mostani összejövetel funkciója. Természetesen a képviselők megszólalhatnak, de olyan típusú vita, mint amilyen az ezt megelőző, ugyanilyen, vagy hasonló tárgyú összejövetelnél volt, most nem lesz, és senkinek nincs, azt gondolom, szándékában, hogy ilyen vita legyen.
Talán, miután - hogy is mondjam - a személyi átfedés nem teljes az előző, hasonló jellegű összejövetelhez, ezért a teljesség kedvéért elmondom, hogy a kulturális bizottság, amelyik a jelen ülésnek is a szervezője, illetve házigazdája, a készülő színházi törvényről egyszer már tartott összejövetelt, az más műfajú összejövetel volt, ez év április elején. Akkor fordított volt némileg a helyzet, akkor a színházi ügyekben közvetlenül érintettek nem kaptak szót, hanem a képviselők beszélhettek elsősorban, és a minisztérium tájékoztatóját hallgattuk meg, hogy hogyan is áll a színházi törvény akkor még kezdeti stádiumban lévő előkészülete. Még egyszer mondom, ez most más műfaj, itt inkább a képviselők hallgatnak és figyelnek, hogy majd, ha törvénytervezet formájában eléjük kerül a javaslat, akkor tudják, hogy milyen szempontok is azok, amelyeket a szakma fontosnak tart.
Ennyi bevezető után megadom a szót Schneider Márta államtitkár asszonynak.
Dr. Schneider Márta szóbeli kiegészítése
DR. SCHNEIDER MÁRTA kulturális szakállamtitkár (Oktatási és Kulturális Minisztérium): Köszönöm szépen. Én is tisztelettel és szeretettel üdvözlök mindenkit, nem először találkozunk ez ügyben itt, és remélhetőleg nem is utoljára. Ezt csak azért mondom, mert úgy gondolom, hogy színházi törvényt, vagy ahogy most elnök úr elmondta, előadó-művészeti törvényt akarnánk együttesen alkotni.
Október 1-jén adta közre a tárca azt a koncepciótervezetet, amit engedjék meg, hogy néha előadó-művészeti törvénykoncepcióként, néha színházitörvény-koncepcióként említsek. A szakma minden vagy azt gondolom, hogy legtöbb szakmai szervezete ezt a tervezetet megismerte, meg is tárgyalta, és a tárgyalások eredményét eljuttatta hozzánk. A különböző szakmai szervezetek is - a zenei, a tánc, a színházi, ezen belül a bábosok, a vidéki színházak, a fővárosi színházak, a gyerekszínházak, a drámapedagógiai műhelyek, az alternatív színházak, a szabadtéri színházak és szakszervezetek - megtárgyalták ezt a tervezetet. A Magyar Színházi Társaság október 20-án egy nagyarányú egyeztetést, értekezletet tartott, és ennek eredményét is megküldte a tárcának. Nagyon sokféle vélemény érkezett a koncepcióról; nemcsak a szakmai szervezetek véleménye, hanem nagyon sok, hogy úgy mondjam, magánszemély, művész véleményét is megkaptuk. Összegzésképpen azt mondhatnám el, és ez talán - minekutána a Színházi Társaság anyagából kivett mondat - nem dicsekvés, hogy a szakmai szervezetek alapvetően pozitívan fogadták a tervezetet; valamennyi művészeti ág biztonságosabb és kiszámíthatóbb működésének a garanciáit vagy ennek kezdeményezését látta ebben a tervezetben.
Ami kritikaként fogalmazódott meg, arra később részletesen ki fogok térni, mégis két lényeges kritikát hadd említsek, mindenekelőtt azt, hogy a független, nem állami színházak vezetői, illetve képviselői hiányolták azt, hogy nagyobb állami garancia jelenjen meg a törvénytervezetben az ő működésüket illetően, illetve határozottabban szeretnék látni a koncepcióban az ő terepüket. A másik ilyen kritikai észrevételt - teljes mértékben egyetértek velük - a zenei, illetve a táncos szervezetek fogalmazták meg: a sajátos eljárásokat, szabályokat szeretnék még alaposabban kidolgozva látni a koncepciótervezetben. Ezzel is alapvetően egyet kell értenünk. Az oka természetesen az, hogy színházitörvény-tervezetként indultunk el koncepcióalkotás szintjén, de egyre inkább látható volt, hogy nagyobb területre kell kitekintenünk, pontosan azért, mert a színházitörvény-tervezet, az erről való gondolkodás nem fél éve vagy egy éve indult el, hanem sokkal hamarabb. Az elmúlt három, négy évben ugyanis - akár öt évet is mondhatok - folyamatosan érzékelhető volt a művészeti, előadó-művészeti terület részéről, hogy kell valami új eljárási mód, egy új szabályozás, mondjuk azt, új jogszabály vagy éppen törvény, amely bizonyos kérdésekre választ ad. Ilyen problémafelvetés és ilyen kezdeményezés volt a művészeti törvény kezdeményezése, vagy éppen a táncszakmai kerekasztal, a táncosokkal való tárgyalás.
Mindezekből az anyagokból és természetesen a színházi anyagokból állt össze az a koncepciótervezet, amely mindenki számára rendelkezésre állt. A törvénytervezet, a koncepció ezért arra tesz javaslatot, hogy mi az, amit a törvényben szabályozni kellene ezen a területen, illetve azt is megfogalmazza, hogy a törvényen kívül egyéb jogszabályokban különféle módosításokat kell végrehajtani, illetve új, kapcsolódó jogszabályokat kell létrehozni.
Megpróbálom röviden ismertetni a koncepció főbb fejezeteit és a közvetlenül melléjük csatolt szakmai véleményeket. Elöljáróban elmondanám, hogy a szakmai vélemények rendkívül eltérő mélységben tárgyalták a koncepciót. Voltak olyan vélemények, amelyek egészen aprólékos módon, nem is törvényi és nem is törvényi koncepció szinten, hanem már a kapcsolódó jogszabályokhoz kapcsolódóan mondták el véleményüket egészen aprólékos ügyekben; én megpróbálom a koncepcionális kérdéseket felvetni, mert akkor itt ülhetnénk nem kettőig, hanem este hatig is. A törvény céljaként tulajdonképpen tíz átfogó célt és szándékot fogalmaztunk meg, mégpedig azért, mert ha törvényt alkotunk, akkor a törvényben minden passzusnak valamelyik törvényi célhoz kapcsolódni kell, tehát a szövegben felsorolt célok mindegyikének meg kell jelennie a törvény szövegében. Ezek a célok a művészeti élet szabadságának támogatása megvalósításán keresztül egészen a gyerek és ifjúsági korosztály színházba jutási feltételéig, és azt gondolom, hogy a nemzetközi kapcsolatokig nagyon sok mindent tartalmaznak. A szakmai vélemények arra mutattak, hogy a szakma szeretné, ha a céloknál a "biztosítsa" kifejezést használnánk a "szorgalmazza" és "segítse elő" kifejezések helyett, érzékelhető módon tehát a szakma azt várja ettől a törvénytől, hogy határozottabban fogalmazza meg a színházzal kapcsolatos állami feladatokat. Ezen kívül még egyéb apró észrevételek voltak, de azt gondolom, hogy ez a legjelentősebb.
A törvény hatálya: a törvény hatálya tulajdonképpen azt határozza meg, hogy milyen szervezetekre vonatkozik mindaz a jogszabály, amelyről szó van, milyen kötelezettségeket, milyen jogokat állapít meg, és nagyon pontosan le kell határolni a hatásköröket, a törvény hatályát. Alapvetően, leegyszerűsítve azt mondanám, hogy a törvény hatálya mindazon szervezetekre, intézményekre vagy nem intézményekre, de színházi jogi személyiséggel rendelkező vagy nem rendelkező színházi szervezetekre kiterjed, amely állami forráshoz akar normatív módon hozzájutni. Talán ez a legegyszerűbb meghatározás. Természetesen nem terjed ki a hatálya azokra a szervezetekre, azokra a színházi szervezetekre sem, akik nem óhajtják az alappontot, a színházi nyilvántartásba vételt meglépni, ez ugyanis az alapfeltétele annak, hogy állami forrásokhoz lehessen hozzájutni; akik tehát ezt nem óhajtják, azokra természetesen nem terjed ki a törvény hatálya.
A nyilvántartásba vétel tulajdonképpen az egyik újdonsága a törvénytervezetnek. Ez a nyilvántartásba vételi eljárás a színházi művészeti területen még nem alkalmazott eljárás, azonban tulajdonképpen már ismert eljárás, hiszen ha a filmtörvényt vesszük elő, akkor ott volt az a pont, amikor a nyilvántartásba vételt, mint hatósági eljárást a törvény szabályozta, és megint csak ugyanúgy a nyilvántartásba vétel egy olyan jogi aktus, amely az állami forrásokhoz való hozzáférést alapozza meg. A nyilvántartásba vétel tulajdonképpen a szakmai, gazdasági és jogi garanciákat tárja fel, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a forrásokhoz hozzá lehessen férni, mégpedig normatív alapon.
A nyilvántartásba vétellel kapcsolatban tulajdonképpen a szakmai szervezetek egyetértettek ezzel az eljárási renddel, azonban nagyon-nagyon sok aprólékos észrevételt tettek, ami arra vonatkozott, hogy az eljárási rend, a nyilvántartásba vétel különféle szakmai kritériumai, kategóriái miket tartalmazzanak még azon túl, amit mi koncepcionálisan megfogalmaztunk. Néhány dolgot szeretnék említeni, ilyet például, hogy legyen a díszlet- és jelmeztervező normatív támogatással elismert, hogy a minimum egy állandó tervező legyen szakmai kritériumként megfogalmazva, de természetesen olyanokkal is foglalkoztak ebben a témakörben a szakmai szervezetek, amik azt gondolom, hogy talán nem a törvénykoncepcióhoz tartoznak, bár természetesen problémát jelentenek: ilyen például a színészlakások kérdése.
Nem kifejezetten ennek a fejezetnek a tartalma, mégis fontos megemlíteni, hiszen nagyon sok színházszakmai szervezet megemlítette a színház-rekonstrukciók kérdését, illetve tulajdonképpen a színház-rekonstrukciók folytatásának a kérdését. Nyilvánvalóan önök nagyon jól tudják, hogy az elmúlt tizenakárhány évben az úgynevezett címzett támogatások rendszerével lehetett a színházfelújításokat elvégezni. Címzett támogatások ebben az évben, illetve a múlt évben sem jelennek meg az államháztartásban, de a címzett támogatás jogintézménye benne maradt az államháztartási törvényben. Tehát abban az esetben, ha forrás kerül erre a célra, akkor természetesen újra felhasználható.
Egyébként a beruházások és a fejlesztések esetében, illetve az uniós fejlesztések esetében szeretném felhívni a szakma figyelmét egyrészt az uniós fejlesztéseknél megragadható forrásokra, bár az természetesen nem ugyanaz, mint az évente programszerűen véghez vihető színházfelújítás. Azonban olyan felújítási, és olyan tartalmi programok nyílnak meg például az Agóra és az Agóra Plusz fejlesztésnél, amely azt az igényt elégíti ki, amit például a független színházak fogalmaztak meg, ez pedig a befogadóhelyek létesítése. Ezt a lehetőséget az Agóra és az Agóra Plusz ingatlanfejlesztési program, valamint az ehhez kapcsolódó tartalmi fejlesztési program is biztosítja 2008-tól.
Nyilvánvalóan, ami tulajdonképpen a legtöbb kérdést, a legtöbb kritikát, és leginkább a legtöbb hozzászólást váltotta ki, az a költségvetési támogatás, és a költségvetési támogatás rendszerének átalakítása. Újdonságként fogalmazta meg a tervezet azt, hogy a színházak nyilvántartásához kapcsolódva, tehát ezekhez a szakmai-jogi kategóriákhoz kapcsolódva az állami támogatás egy része normatív alapon jelenhet meg a színházak számára.
Két finanszírozási modellt fogalmazott meg a tervezet, mindkét finanszírozási modellben a normatív állami támogatás szerepel, azonban a normatíva kiszámításának a módja tért el, vagy tér el egymástól. Az egyik számítás szerint a színházak alapvetően földrajzi elhelyezkedésük, tagozatszámuk, és egyéb szakmai kritériumok alapján kapnák meg a normatívát, illetve a kiegészítő normatívát. Természetesen az állami támogatásokból fennmaradó költségvetési pénzt egyéb, más úton lehetne a színházakhoz juttatni, pályázati úton. Ez mindkét konstrukcióban ugyanaz.
A másik konstrukció nem közvetlenül a színházakhoz juttatná az állami forrást, hanem az önkormányzatokat címezné meg, körülbelül úgy, ahogy most működik, azonban mégsem úgy, hiszen jelen pillanatban ez a támogatás nem normatív alapon működik, hanem egy tizenegynéhány évvel ezelőtt kidolgozott alapkonstrukció alapján.
A második támogatási modell, amely, mint mondtam, az önkormányzatokat célozza meg, azonban az önkormányzatok minden színházra, illetve előadó-művészetre felhasznált forrásához, forintjához mérné az állami támogatás nagyságrendjét. Emellé még a nézőszám állna be egy második kategóriaként, amely finomítaná ezt a rendszert. Ez a megoldás honorálja az önkormányzatok színház-, illetve művészeti intézményt fenntartó támogatását, és - nem tudok más szót mondani - bünteti azt, ha kevesebb támogatási összeget ad az intézményeknek.
Az első megoldásban is van az önkormányzati támogatáshoz kötött szabályrendszer, de nem ilyen egyértelmű, mint itt, a második kategóriában.
A szakmai szervezeteknél, mint mondtam, nyilvánvalóan a legtöbb vitát ez a kérdés váltotta ki. Tulajdonképpen mindkét konstrukció mellett voltak, és ellene is hangzottak el érvek. Úgy gondolom, hogy a normativitást mindenki támogatja, tehát valamilyen típusú normativitást mindenki támogat, azonban nagyon sok kérdés, aprólékos kérdés fogalmazódott meg. Úgy gondolom, a helyes megoldás az lenne, hogy a két konstrukcióból lehet egy harmadikat összegyúrni, és valószínűleg egy új konstrukcióval kell előállnunk. Azonban, mint mondtam, az alapelemeket, azokat is, amelyeket a szakma fontosnak tartott, meg óhajtanánk tartani.
Részletesebben néhány dolog, ami a finanszírozással kapcsolatban merült fel. A szakmai szervezetek azt javasolták, hogy hosszabb távú, általánosan három évre történő tervezhetőség esetére készüljünk fel, vagyis hogy olyan finanszírozási struktúrát dolgozzunk ki, amely lehetővé teszi azt, hogy hosszabb távon lehessen a költségvetési forrásokat megígérni.
Ezen kívül felmerült az a kérdés, hogy hogyan lehetne a finanszírozást úgy differenciálni, és úgy finomítani, hogy képes legyen kezelni a művészi értéket, vagy a kis nézőtéren megvalósuló értékeket, azzal szemben, hogy bizonyos nagy színházak, nagy befogadóképességű színházak, úgy gondolja a szakma, hogy egyértelműen a kommercializálódás irányába indultak el.
Fontos lenne, ha a művészi innovációra lenne valamilyen külön szorzószám, vagy éppen a színházi nyelv megújítására.
Ezen kívül a javaslat, tulajdonképpen a szakmai szervezetek egyöntetűen azt mondták, hogy a szakmának, a színházaknak az lenne megnyugtatóbb, ha az állami támogatás közvetlenül a színházakhoz jutna el.
Ami még lényeges, hogy a független színházakra vonatkozóan pedig az a bírálat hangzott el, illetve az az igény, hogy a független színházak különleges helyzete miatt egy egészen külön regisztrációs konstrukciót kell és érdemes kialakítani. Azt gondolom, hogy ebben majd biztosan partnerek tudunk lenni.
A következő rész, ami nem a normatív állami támogatást illeti, hanem a közvetett, egyéb közvetlen és közvetett állami támogatásokat, tulajdonképpen itt azt fogalmazta meg a koncepció, hogy a normatív összegeken túl milyen művészetpolitikai, kultúrpolitikai célok azok, amelyeket ki lehet tűzni, melyek azok a prioritások, amelyeket ki lehet tűzni, és amelyet az állami forrásokkal támogatni lehet. Itt kilenc témát javasolt a koncepció, a gyermek- és ifjúsági előadások bemutatásától kezdve egészen a nemzetiségi, illetve a szabadtéri színházakig, meglehetősen részletes prioritásokat. A szakmai szervezetek azonban ezt, érdekes módon, kevésnek tartották, és még újabb prioritásokat fogalmaztak meg. A következők hangzottak el: fontos lenne pályázatokat, tehát állami forrást fordítani például a szakmai ösztöndíjakra, az infrastruktúra fejlesztésére - itt visszatérnék a beruházási kérdésekre, hogy azt gondolom, hogy a beruházási kérdések nem ebben a törvényben kezelhetők -, a tudományos kutatómunka támogatására, az új magyar drámák születésére, a színházi közvetítések televíziós rögzítésére, és a magyarországi színházak külföldi vendégjátékainak támogatására.
A következő fejezet a munkavállalókra vonatkozó eltérő munkajogi szabályok kialakítása. Azt mondhatnám, hogy talán ebben a kérdésben vagyunk legelöl. A szakmai előkészítő-bizottság nagyon alaposan és jól ki tudta dolgozni ezeket a szabályokat, már csak azért is, mert ez volt az a terület, ahol nagyon konkrétan jelentkezett az előadó-művészeti intézményrendszer, és az elmúlt években - mint ahogy említettem - a művészeti törvény koncepciójától kezdve próbáltunk előrelépést tenni azokon a területeken, amelyek megfoghatóak az államigazgatás vagy a jogalkotás bizonyos szegmenseiben. Bizonyos eredményeket el tudtunk érni például a foglalkoztatás esetében vagy éppen az ekho bevezetésével; nem kell elmondanom, hogy ez miért fontos. Az előadóművészekre érvényes speciális rendelkezéseket, munkavállalói, munkajogi jogszabályokat úgy gondoljuk, hogy ebben a törvényben lehet és kell szabályozni, mégpedig úgy, hogy a munka törvénykönyve és a közalkalmazotti törvény bizonyos elemeit rakjuk össze, és kvázi egy új, speciális foglalkoztatási, munkajogi szabályrendszert alkotunk. Ez nem idegen a magyar jogtól, hiszen felsőoktatási vagy éppen a közoktatási törvényben ilyen elemek megjelennek.
A következő fontos kérdések fogalmazódtak meg: speciális munkakörben való foglalkoztatottság, határozott és a határozatlan idejű foglalkoztatás lehetősége. Itt bizonyos felmentéseket, bizonyos könnyítéseket fogalmazott meg a koncepció a határozott és a határozatlan idejű munkajogi szabályok esetében. Határozott kérés a kollektív szerződés - akár ágazati kollektív szerződés -, és természetesen a konkrét munkahelyhez kapcsolódó kollektív szerződés megléte is. Beemelné a törvény azokat a tulajdonképpen a színházi szervezetekben vagy intézményekben, előadó-művészeti intézményekben élő módszereket, csak éppen törvényi felhatalmazással, amely például az évadra vonatkozó szerződtetést jelenti, vagy éppen a zenekarok esetében már ismert szolgálatszám visszahozását az előadó-művészet területére. Ezzel szeretnénk egy kicsit tágabbá, rugalmasabbá tenni ezeket a jogszabályokat, amelyek nyilvánvalóan jelen pillanatban nem igazán kedveznek a nem költségvetési évben és nem munkahétben gondolkodó és működő előadó-művészeti intézményeknek, éppen ezért a különféle szolgálatszámok meghatározását havi, kéthavi és éves keretben is érdemes és kell meghatározni. Még egyszer említeném a kollektív szerződés létét. Úgy gondolom, hogy a munkaidőre, a pihenőidőre, a különféle juttatásokra vonatkozó kedvezményekre vonatkozó szabályokat ebben a szerződésben kell szabályozni.
A szakmai szervezetek tulajdonképpen rendkívül helyeselték ezt az irányt; azt fogalmazták meg, hogy a szerződéseknél az íratlan szabályt, mármint az eddig alkalmazott gyakorlatot írott szabállyá lehet formálni, és kell is formálni. Nagyon részletesen kérdések és részletes indoklások is megfogalmazódtak azzal kapcsolatban, hogy mi az, amit még ebben a tételben szeretne látni a szakma, egészen a szabadnapok kifizetésének rendjéig és lehetőségéig, a túlmunka lehetőségéig, problematikájáig rendkívül részletesen. Egy érdekes és azt gondolom, hogy megfontolásra érdemes, koncepcionálisnak tűnő kérdés fogalmazódott meg, mégpedig az, hogy a szakmai szervezetek egy része szükségesnek tartaná a törvény mellékleteként megjelentetni a színházi etikai kódexet, pontosan azért, mert ahogy fogalmaznak, egyetlen jogszabálygyűjtemény sem képes szerződéses formát adni annak az évtizedek alatt kialakult etikai rendnek, amely a színházi értékeket létrehozza. Ez egy olyan kérdés, olyan felvetés, amit érdemes megfontolni.
A következő fejezet az állami és önkormányzati színházak igazgatóinak megbízására vonatkozó rendelkezések: ez az a kérdés, amiről nem is tudom már, hogy mikor, de valamikor külön kulturális bizottsági ülésen vagy ellenőrző-bizottsági ülésen már szóltunk, és tulajdonképpen az akkor megfogalmazottak alapján dolgoztunk tovább. Melyik az az intézményi kör, amire vonatkozik ez a rendelkezés? Nyilvánvalóan csak az állami és önkormányzati fenntartású intézményekre, az intézményeken belül azonban nincs különbségtétel olyan tekintetben, hogy milyen szervezeti formában működik, vagyis mindegy, hogy költségvetési intézmény vagy éppen gazdasági társaságként, részvénytársaságként vagy nonprofit gazdasági társaságként működő előadó-művészeti intézmény. Pontosan azért szeretnénk egységes szabályokat alkotni az igazgatói kinevezés rendjére, hiszen függetlenül a működés szervezeti módjától, az állami támogatás, az állami garanciavállalás mindkét esetben ugyanaz.
Mint mondtam, ami rendkívül fontosnak tűnik, hogy a szakma megfogalmazta azt az igényét, hogy a lehető legnagyobb szakmai kontrollt, a lehető legnagyobb szakmai befolyást szeretné gyakorolni arra, hogy a fenntartó önkormányzat, állam milyen módszerrel, hogyan választja ki az igazgatót. Tulajdonképpen ez itt egy sarkalatos kérdés, hiszen itt két érvényes akarat ütközik össze, és ebben kell valamilyen megoldást találni, amely mindkét felet kielégíti: az egyik érdek a fenntartó érdeke és nemcsak érdeke, hanem jogosultsága, törvényi kötelezettsége is. A fenntartó az, amely a támogatást biztosítja, a fenntartó az, amely a felelősséget vállalja az intézményrendszerért, az intézményrendszer működéséért, pontosan ezért bizonyos döntési jogosultságokat, döntési kompetenciákat elvenni a fenntartótól nem lehet. Ez nem kulturális bizottság vagy nem színházi törvény kérdése, ez alkotmányos kérdés, és ha egy kicsit továbblépünk, akkor az alkotmányon túl önkormányzati törvény kérdése, de én azt gondolom, hogy ez alapvetően alkotmányos kérdés.
A másik akarat a szakmai kontroll biztosítása, hogy milyen módon és milyen mélységben lehet a szakma hangját hallatni a színházigazgatók választásában, de ennél továbbmegyek, a színházigazgatók és a színház profiljának meghatározásában, a színházigazgatók kiválasztásában, illetve elszámoltatásában, vagy éppen védelmében, abban az esetben, ha a fenntartó mást óhajt látni az igazgatói székben. Mi a szakma hatásköre, milyen mértékig szólhat ebbe bele? Ez az eljárási rend, amit mi a koncepcióban vázoltunk, azt gondolom, hogy elég mélyen bele tud szólni abba, hogy a fenntartó hogyan válasszon igazgatót, de engedjék meg, hogy ne csak azt mondjam, hogy a szakma ebbe beleszól, hanem segítséget is ad. Én úgy vélem, hogy nagyon sok probléma abból adódik, hogy a fenntartó, az önkormányzat, a különféle bizottságok vagy éppen az állam nem tudja igazán jól megfogalmazni azt, hogy mit szeretne, milyen színházat szeretne, milyen feltételeket tud ehhez biztosítani és garantálni, és ehhez milyen típusú igazgatót, vezetőt szeretne látni, valamint hogy folyamatában, az intézmény működésében lehessen visszakérdezni az igazgatót, és az igazgató kérdezhesse vissza a fenntartót, az önkormányzatot. Tehát valami olyan struktúrát, olyan mechanizmust kellene felállítanunk, amely egy folyamatos párbeszédre kényszeríti a fenntartót és az intézményt. Jelzem: nemcsak színház van a kulturális palettán, hanem sok egyéb intézmény is. Tehát ha úgy gondoljuk, vagy ha úgy nézzük, akkor ez nemcsak színházi kérdés, vagy színházigazgatói kérdés, hanem tulajdonképpen a vezető kiválasztásának általános kérdése.
Az eljárási rendben egyrészt azt javasolná a koncepció, hogy a fenntartónak már a pályázat kiírása előtt meg kelljen hallgatnia a szakmai szervezetek véleményét, természetesen a pályázati eljárás során, és aztán legyen lehetőség a visszakérdezésre is. A szakmai szervezet véleményét, illetve tulajdonképpen a fenntartó véleményét alá kell támassza egy tíztagú bizottság véleménye, amelynek felét a fenntartó választja ki, másik felét pedig a szakmai szervezetek, a koncepcióban leírt módon. A pályázat akkor támogatott, ha a bizottság több mint fele elfogadhatónak, támogathatónak véli, ebben az esetben terjeszti a fenntartó elé a bizottság a szakmai javaslatot. Abban az esetben azonban, ha nincs ilyen, többség által elfogadott vélemény, vagy többség által elfogadott személy, akkor azt javasolja a fenntartónak ez a tíztagú bizottság, hogy új pályázatot írjon ki. Majd, én azt gondolom, hogy megint csak egy lényeges eleme ennek a struktúrának az, hogy a fenntartónak az igazgatóval szerződést kell kötnie, és ebben a szerződésben részletesen szabályozni kell, hogy mi az elvárás az igazgatóval kapcsolatban, és mi a feltételrendszer, amelyet a fenntartó biztosít.
Felmerült nagyon sok szakmai véleményben az, hogy kicsit változtatni kellene, a végzettség esetében szabadabbá kellene tenni a végzettséget meghatározó szempontokat, nemcsak a Színművészeti Főiskolán végzett - most leegyszerűsítettem a felsőoktatási intézményt -, és nemcsak a jogász és a közgazdász, hanem léphessen be szakirányú bölcsész, vagy kulturális menedzser típusú igazgató is. Ebben az esetben viszont fontosnak tartja a szakmai szervezet megfogalmazni azt, hogy a második embernek művészeti végzettségűnek kellene lennie.
Felmerült az a kérdés, hogy lehessen behatárolni a megbízás vagy a felkérés időtartamát. Néhány színházi szervezet azt javasolta, hogy csak kétszer, vagy esetleg háromszor lehessen meghosszabbítható a vezetői kinevezés. Én ezt egy kicsit bajosnak tartom, de ez is szakmai kérdés.
A következő fejezet a szimfonikus zenekarokra, balettegyüttesekre, illetve nem balettegyüttes, most már el kell mondjam, hogy önálló táncművészeti szervezetekre vonatkozó javaslat. Mint ahogy a bevezetőben említettem, itt az eltérő javaslatok, illetve az eltérő szabályozási elemek fogalmazódnának meg a színházi törvényben. Minden, ami egyébként érvényes a zenekarokra és a táncművészeti szervezetekre, az természetesen a törvény által meghatározott, és ami speciális, az ebben a fejezetben jelenne meg. Itt az éves, havi, egyéb szolgálati időtartamtól kezdve a speciális táncművészeti ügyekre kitérő szabályok jelennének meg.
Szakmai szervezetek tulajdonképpen a normatíva elosztása esetében fogalmaztak meg módosításokat, de azt kell mondjam, hogy tulajdonképpen nem az alapkoncepciót megkérdőjelezve, hanem inkább azt finomítva, a normatíva elosztásának a különféle módozataira tettek javaslatot. Nyilvánvalóan azért, mert itt nem a földrajzi elhelyezkedés leginkább a fontos, ha az első kategóriát nézzük, hanem inkább az együttesek nagysága az, amelyik behatárolja a támogatásokat. De természetesen egészen részletesen kérték a kiegészítő támogatások felsorolását, a befogadóhelyekre való szabályozás belefoglalását a tervezetbe, a pályázati rendszert óhajtanák kiegészíteni megint csak zenei és táncos szabályozókkal.
A következő, és azt hiszem, talán az utolsó fejezete a törvényjavaslatnak az előadó-művészeti tanács létrehozása. Ennek tulajdonképpen az előzménye, vagy előképe a felsőoktatási törvényben, illetve a közoktatási törvényben megjelenő társadalmi-művészeti-szakmai szervezet létrehozása, amely rendkívül magas szintre hozná a szakmai érdekképviseletet, mármint nem a szakszervezeti, hanem a szakmai érdekképviseletét.
Az előadó-művészeti tanács a miniszter mellett működő szakmai szervezet, melynek a jogosítványai hét pontban fogalmazódtak meg, és nemcsak arra vonatkozik, hogy javaslatot tesz, hanem arra is vonatkozik, hogy szabályozási kérdésekben is állást foglal, vagy éppen a támogatási rendszer felülvizsgálatát indítványozza, és meglehetősen - hogy mondjam - szigorú és kemény hatáskörei lennének, egészen odáig természetesen, amíg nem veszi el a miniszter hatáskörét.
A szakmai szervezetek egyik része kissé szkeptikusan fogalmazott, és azt vetette fel, hogy vajon szükség van-e ilyen szervezetre, míg nagyon sokan azt mondták, hogy szükség van, és arra is szükség van, hogy ha az előadó-művészeti törvény megszületik, akkor legyen egy folyamatos szakmai kontroll, és ez a tanács gyakoroljon ilyen szakmai kontrollt a megvalósítás esetében.
Az utolsó részt már nem fogalmazom meg, az értelmező rendelkezések esetében nyilvánvalóan egy sor olyan definíciót kell megfogalmazni vagy pontosítani, amit eddig még soha nem fogalmaztunk meg, mert hiszen eddig még nem foglaltuk törvénybe a színházat. Ahogy Gulyás Dénes fogalmazott az egyik cikkében, azt próbáljuk itt nagy nehezen, és sok-sok definícióval megfogalmazni, ami elég nehezen megy. Gulyás Dénes azt nyilatkozta, hogy a színház a varázslat. Ezt itt, az értelmező rendelkezésekben nem ilyen egyszerűen, de megpróbáljuk valahogy megfogalmazni.
További menete a törvénytervezetnek: természetesen nem állunk meg, nagyon kíváncsian várom a szakmai véleményeket, illetve tulajdonképpen elindítottuk már a törvényhez kapcsolódó végrehajtási rendeletek szakmai kidolgozását. Úgy gondoljuk, hogy három témában kell törvényhez kapcsolódó rendeleteket alkotni, egyrészt a nyilvántartás esetében - és ez az alapja mindennek, tehát ezeket kell nagyon alaposan kidolgozni. A következő a finanszírozási része, a harmadik pedig a munkajogi kérdések. A munkajogi kérdések egy részét törvény, más részét pedig az éppen most folyó 150-es - mindenki tudja, aki intézményt vezetett - kormányrendelet módosítása tartalmazná. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Két hibát vétettem. Egyrészt a sorrendnél rossz papírt olvastam, de nem változik meg ettől semmi érdemben, egyedül annyi különbség van, hogy Mácsai Pál a második megszólaló. Elnézést kérek az utána következőktől.
Másrészt pedig, ha kiemeltem Gáspár Mátét, mint aki visszalépett, dicséretes módon a felszólalási szándéktól, akkor említenem kell - mármint előre visszalépett a korábbi szándékától - Ráksi Katalint és Szurdi Miklóst, akik ugyanígy bejelentették, hogy nem kívánnak hozzászólni. Ez természetesen - még egyszer szeretném hangsúlyozni - nem biztatás, tehát mindenkinek a véleményére kíváncsiak vagyunk. Elnézést az apróbb hibákért.
Most következik Herczeg Tamás. Jelezni szeretném, hogy először diszkréten, aztán kevésbé diszkréten jelezni fogom, amikor hozzávetőleg eltelt az öt perc. Köszönöm szépen.
Herczeg Tamás következik.
HERCZEG TAMÁS igazgatóhelyettes (Szegedi Szabadtéri Játékok és Fesztivál Kht.): Jó napot kívánok! Köszönöm szépen. Bizonyosan bele fogok férni az öt percbe. Gulyás Dénes művész úr hasonlatával élve, boldog lennék, hogyha nem is varázslatot csinálnánk, de belevarázsolhatnánk a törvénytervezetbe a művészeti fesztiválokkal, szabadtéri színházakkal kapcsolatos különös szabályozókat. Miként a szimfonikus zenekarok tekintetében is, a nyári fesztiválok, nyári színházak csakugyan sajátos helyzetben léteznek a magyar színházi életben és struktúrában: számos együttműködő partnerrel, számos koprodukciós partnerrel kell együtt dolgozniuk. Azt gondolom, hogy mindenképpen egy olyan speciális létük van, amelyet érdemes, és ha egy törvény születik, akkor talán kell is szabályozni; ha máshol nem, legalább az értelmező rendelkezésekben.
Ha koprodukciókról beszélek, akkor azt gondolom, hogy továbbgondolásra lenne érdemes a koprodukciós előadások elszámolási rendje. Miközben arra törekszünk, és mindenféle gazdasági érdek azt mutatja, hogy az immár majdan regisztrálandó színházi szervezetek között egyre nagyobb mérvű együttműködés, koprodukciós előadás jöjjön létre, eközben azt gondolom, hogy igazságtalan ennek elszámolási rendje, ha büntető erejű, tehát legalább valamilyen százalékos megosztást javaslok, amikor regisztrált színházi szervezetek működnek együtt. Nem szorosan az én szabadtéris létemhez tartozik, de ha a szabadtéri színházak különös szabályozásáról beszélek, akkor egészen biztosan fontosnak tartanám, hogy a vidéki nemzetiszínház-jelleget is valamilyen módon szabályozza ez a törvény. Úgy érzem, hogy ez nemcsak egy cím, nemcsak egy név, ami talán mára egy kicsit a tartalmától kiüresedett, hanem abban a régióban, ahol egy-egy vidéki nemzeti színház működik, fontos, különleges helyzete és felelőssége van, ha máshol nem, az ifjúságnevelés területén egészen biztosan. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Mácsai Pál!
MÁCSAI PÁL művészeti igazgató (Örkény István Színház, Budapest): Köszönöm szépen a lehetőséget. Tegnap jeleztem, hogy szeretnék 12-kor színházi próbára menni, tehát ezért fúrtam be magam előre; elnézést mindenkitől.
A törvénytervezet számos kérdést felvet; egyesekre reagál, egyesekre kimerítően. Fájóan hiányolom a szöveg, azaz az egész jogszabálytervezet lelkiségét és ethoszát. Egy jó törvénynek van eszmeisége. Az épület, amelyben most tartózkodunk, valamivel több, mint száz éve áll; az intézményes magyarországi színjátszás valamivel több, mint kétszáz éve létezik. Olyan színházitörvény-szövegre van szükség, amely alapvetésként több mint száz év múlva is számba vehető. Feladata kellene, hogy legyen, hogy meghatározza, körülírja a magyarországi színházművészet egyedi jellemzőit, eredeti, csak ránk jellemző kvalitásait, hogy miért van rá szükség, és hogy ez a szükségesség miért megkerülhetetlen. Ennek legalább egy preambulumból, helyes esetben az egész szöveg gondolatiságából ki kell derülnie, és ehhez a törvényszöveg alkotóinak előbb meg kellene határoznia a helyünket és helyzetünket a jelenben, egyáltalán egy ilyen törvénynek elvek mentén kellene megfogalmazódnia.
Mire gondolok? A színház, ez a sokezer éves közösségi jelenség - mindannyiunkkal együtt - először találkozik például a tömegkultúrával, először találkozik a hagyományos európai kulturális emlékezet eróziójával, először találkozik a globalitással. A törvényszövegnek valami módon tudnia kellene arról, hogy mi Magyarországon és Magyarországról semmi mást nem tudunk hozzátenni a globálishoz, csak a saját, eredeti gondolatot, ami nem hasonlít, ami a miénk, a világnak belőlünk egyedül az érdekes, márpedig a színház minden írott műből egyedi értelmezést hoz létre. A leggyengébb színházi előadásban is több eredeti kvalitás van, mint a legsikerültebb tévéshow-ban. A szöveg alkotóinak elemezni kellene azt a helyzetet, hogy benyomásözön van, hogy ezek túlnyomó részét a média hangolja, amelynek ingerküszöbe roppant magas, felületessége iszonyatos, ostobasága befolyásolhatatlan. Elemezni kellene, hogy a civilizáció történetében máig ismeretlen jelenség ez: a sekélyes, a fölösleges, a lényegtelen inváziója, a legkisebb közös szellemi nevező. Ez az áradás nem marad következmény nélkül, még sincs legalább a szövegnek egy sora, hogy a színház műfaja a nagyon kevés esélyek egyike a nem felületi, hanem értelmes és mély közösségi élményre; nincs szó arról, hogy a színház a szellemi szuverenitás megőrzésének egyik terepe; nincs szó arról, hogy a színházi élmény nemcsak alapvető emberi kvalitásokat tart meg, hanem alapvető emberi kvalitásokat hoz létre. Nagyon kevés ilyen terep van: az egyik az olvasás. Ha olvasunk, saját világ születik, vízió - valami lesz, ami eddig nem volt. Pontosan ilyen terep a színház is, ahol a befogadóban intenzív képzet teremtődik, ahol belső alkotómunkája egyáltalán megtörténik. Ez a hallatlanul aktív belső állapot, a nézőé, az átélés és a fantázia egymásba játszása törvényszerűen egyedi folyamat. Egy ország kulturális javaihoz elválaszthatatlanul hozzátartozik az, hogy legyen hely, terep arra, hogy eredeti gondolat, eredeti képzet jöjjön létre. A színházban ez a képesség megkerülhetetlen, ez a befogadás alapja.
A legfontosabb, szerintem egy színházi törvény szövegéből kihagyhatatlan, hogy a színház nemcsak igényli ezt az alapvető emberi képességet, hanem létre is hozza. Kicsit ugrom: egy kis ország esélye szellemi erejében, eredeti gondolataiban, tudományának, kultúrájának összetéveszthetetlen minőségében áll. A törvénytervezetben nincs szó arról, hogy a színházművészet lényegi munka, hogy nemzeti ügy, hogy sokakhoz, tömegekhez szóló, nagy társadalmi hatású munka, amit a színház műfaja ma, ha nem is egyedül, de nagyon kevés társsal együtt végez; nincs konkrét szó arról, hogy ez a nagy társadalmi súlyú feladat mibe kerül. Az időm fogytán; nem beszéltem még az anyanyelvünkről, amelynek máig a színház az egyik legfontosabb fennmaradási és megújulási terepe, nem beszéltem a társadalmi önismeretről, amelynek szintén a színházművészet az egyik legfontosabb katalizátora, és nem beszéltem ennek a művészetnek a komplexitásáról, amiben szintén egyedül áll. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Szabó György!
SZABÓ GYÖRGY igazgató (Trafó Kortárs Művészetek Háza): Szabó György vagyok. Amit én mondanék, az egy kicsit hasonló ahhoz, amit a Pali mond: nekem a törvénytervezet hiányossága abban áll, hogy nemigen érzékelek benne egy jövőképet. Ennek több hangsúlyt kellene adni a következő időszakban, mert én azt érzékelem a munkám folyamán, hogy nem mindenki gondolkodik úgy, hogy azokban a formákban dolgozzon, ami az elmúlt 30-40 évben nagyon fontos volt és nagyon jól működött. A törvénynek véleményem szerint egy kicsit arról kellene szólnia, hogy emancipálja az egyéb munkaformákat, hogy másféleképpen is lehessen dolgozni, és biztosítsa a művész számára annak lehetőségét, hogy ezek között a formák között valós döntései lehessenek, mert úgy érzem, hogy ma nincsenek valós döntések. A törvény számomra akkor jó, és sokak számára akkor lesz elfogadható, ha ezeket a döntési helyzeteket felmutatja, és ezt valamiféleképpen garantálja a jelennek és a jövőnek. Többet mondtam volna, de a többi mondandómat lényegében már elmondták mások.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Balázs Péter!
BALÁZS PÉTER igazgató (Szigligeti Színház, Szolnok): Hölgyeim és Uraim! Kulturális Szakállamtitkár Asszony! Tisztelt Elnök Úr! Mindenkinek, aki 2007-ben színházi törvényről, illetve a színházak mind financiális, mind művészeti átalakításáról elmélkedik, tudomásul kell vagy kellene vennie, hogy az elmúlt 15 évben példátlan változáson ment át a világ és benne Magyarország is. 15 éve még vártuk a vezetékes telefont, ma szinte teljesen átvette a helyét a mobil; 15 éve még három televízió között válogathattunk, ma ez a szám 40-50, és mind magyar nyelvű; 15 éve még a reklámozni kívánó cégeknek nem volt sok választásuk, ma a tömegeket elérni képes felületek száma elképesztően nagy.
Nos, amennyiben a törvény művészeti alkotófolyamatokat kíván szabályozni, szembe kell néznie azzal, hogy ez majdnem lehetetlen. Ennek a törvénynek egyetlen objektív és lényeges része lenne a színházak finanszírozásának a biztosítása, ezért a törvénynek szerintem azt a címet kellene viselnie, hogy törvény a színházak finanszírozásáról. Egyszerű a képlet: állami támogatás, fenntartói támogatás, jegybevétel, pályázatok, egyéb gazdasági bevétel, reklám, szponzoráció. Mindenképpen zsákutcának érzem ez utóbbiakat önmagukban kezelni. Egy színház nem képes olyan felületet biztosítani senkinek, amit ne kaphatna meg olcsóbban és nagyobb hatásfokkal más médiumoktól. Jegy hátán logó? Vagy plakáton a támogató neve, címe? A XXI. században ez már nem érték! Talán lehet misszió, de sosem lesz folyamatos. Ezért a koncepció kizárólag az adótörvény egyidejű változtatásával életképes. Hasonlóan a filmtörvényhez, az esetleges támogatók az adójukból - nem az adóalapjukból, hanem az adójukból - vonhatnák le a kultúratámogatásra szánt összeget. Ebben az esetben van esélye egy új mecenatúra kialakulásának. A törvénytervezet vagy koncepció ebben a tekintetben elnagyolt, és az állam visszavonulását vetíti elém. Az állami források várható csökkenésével egy időben az állam mégis jobban bele kíván szólni a nem általa, vagy nemcsak általa fenntartott intézmények életébe.
A törvény a realitások figyelembevételével differenciálja a jogosult színházak normatív állami támogatását - ez belőle egy idézet volt. Milyen elvek mentén, és ki tudja, mi a realitás? Értelmezhetetlen ez így, és eléggé szubjektív. Ebben az esetben minden színház aláveti magát egy későbbi központi akaratnak.
A minimum kétszáz évenkénti kötelező előadásszám, a megosztás, a jelen munkaköri helyzet megosztása, az igazgatók választásának anomáliái nem a megoldás irányába mutatnak. Ez a koncepció tovább fokozza a bizonytalanságot. Milyen törvény lesz az, ami bármikor felülírható rendeletekkel? Milyen törvény az, amelyben még ilyen mondat is előfordul -legalábbis a tervezetben -, hogy a támogatás teljes összegének meghatározásával, illetve ennek az egyes színházakra, önkormányzatokra való lebontása révén nyilvánvalóvá válik, hogy az állam milyen kulturális, politikai preferenciákat követ.
Végezetül pedig engedjék meg, hogy az előző találkozások egy beszélgetéséből idézzek, ahol elhangzott, hogy ez a törvény tulajdonképpen olyan lesz, amilyet a politika akar. De ennek a törvénynek igazából csak akkor van értelme, ha utána a színházaknak tíz százalékkal több lesz a pénze. Reménykedjünk, hogy az akarat majd itt találkozik a politikával. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Márta István!
MÁRTA ISTVÁN igazgató (Új Színház Kht.): Ezúttal nem filozófiai, vagy nem esztétikai oldalról közelíteném meg ezt a törvénytervezetet. Valamikor, néhány hónappal ezelőtt színházi törvénytervezettel hajtottam fejem a párnákra, majd néhány hónap múlva a színház, zene- és táncművészet szervezetének működéséről, állami támogatásáról és sajátságos munkajogi szabályairól szóló törvény tervezetére ébredtem.
Néhány praktikus dolgot szeretnék megkérdezni, illetve javasolni.
Az első: történt-e a Pénzügyminisztériummal, az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztériummal, illetve az Igazságügyi és Rendészeti Minisztériummal valamifajta előzetes tárgyalás és egyeztetés? Amennyiben történt, akkor erről jó lenne valamit tudnunk, ha az nem titkos. Illetve miként képzeli el a tárca, vagy miként képzeli el a szakma, vagy a szakmai szervezetek későbbi érdekérvényesítését ezen tárcáknál? Hisz minden összefügg mindennel, tehát ha nincsenek megszólítva ezen tárcák, akkor hiába dolgoznak itt grémiumok és társadalmi szervezetek, de maga a minisztérium is - gondolom én.
A második kérdésem, hogy történt-e külföldi kitekintés, tehát tanulmányok, elemzések Európából, vagy akár Európán kívülről is. Ezeket figyelembe vettük-e, vagy vették-e, ezeknek a különféle, elemzéskor meglévő, elemzés utáni állapotukat.
Egy harmadik kérdésem van még: a független, illetve az úgynevezett alternatív színházaknál történt-e valamifajta felmérés, hogy hány csoportról beszélünk, ezekben a csoportokban hány úgynevezett független művész - és most színházasokról beszélek - működik az országban, illetve a városokban? Az ő működésük hány nézőt vonz, illetve hány előadást tartanak meg évente?
Számtalan kérdés felmerülne bennem a törvény-előkészítéssel kapcsolatban, de nem tartom fel önöket. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Itt jelzem, hogy természetesen államtitkár asszony a végén, amikor a felszólalások elhangzanak, akkor összefoglalja a minisztérium nevében a véleményt, és nyilván a kérdésekre is igyekszik válaszolni.
Balázsovits Lajos!
BALÁZSOVITS LAJOS ügyvezető igazgató (Játékszín Kht.): Köszönöm szépen a szót, de visszalépek.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Béres Attila!
BÉRES ATTILA megbízott főrendező (Budapesti Operettszínház): Jó napot kívánok! A Budapesti Operettszínház természetesen egyetért azzal, hogy 17 évvel a rendszerváltás után kell egy színházi törvény, hiszen ez hivatkozási alapot jelenthet majd az elkövetkező lépésekkel.
A törvénytervezettel kapcsolatos észrevételek, javaslatok abból a megfontolásból születtek, hogy felhívjuk a törvényalkotók figyelmét a Budapesti Operettszínház különleges helyzetére, valamint az operett, mint specifikusan magyar nemzeti érték megőrzésének fontosságára és szükségességére.
Azt gondolom, mindannyian elismerjük, hogy az operett hungarikum, nemzeti kulturális örökség, a színházi műfajok sokszínűségében az operett jellegzetesen magyar. Meggyőződésünk, hogy az Operettszínház - mind a hungarikumot képviselő operett-tagozatával, mind a Rockszínház utódjaként működő ifjúságcentrikus musicaltagozatával - nemzeti értéket képvisel. Azt szeretnénk, hogy a törvénytervezet e funkciót és értéket deklarálja, ha máshol nem, az értelmező rendelkezésekben, a törvénytervezetben előforduló fogalmak jelentésénél külön taglalva az opera, a színházi tagozat satöbbi fogalmakat. Kérjük, amennyiben figyelembe veszik elkövetkező észrevételeinket, az operett is természetszerűleg kerüljön külön megjelölésre.
A törvény célját felsoroló tíz ponttal egyetértünk. Fontosnak tartjuk a színház-, zene- és táncművészet nemzetközi kapcsolatainak fejlesztését, színvonalas külföldi alkotások magyarországi bemutatását, ám azt is, hogy a törvény segítse magyar produkciók külföldi megjelenítését, ezzel is támogatva a magyarországi színházak külföldi vendégjátékát. Pont ezért kérjük azt is, hogy a szakminiszter, vagy az ágazati körbe tartozó szervezet pályázat útján nyújthasson támogatást magyarországi színházak külföldi vendégjátékaihoz is.
Ugyanehhez a témakörhöz kapcsolódik, hogy új magyar zenés színpadi művek bemutatására is lehessen pályázni. A törvénytervezet mindenhol új magyar dráma bemutatásának és kortárs magyar darabok továbbjátszásának kiemelt támogatásáról tesz említést. A Budapesti Operettszínház alapvető célkitűzése, hogy a zenés műfajon belül is jöjjenek létre magyar darabok, ezért kérjük, hogy a törvénytervezet megfogalmazásában a "kortárs magyar drámák" helyett "kortárs magyar művek" megfogalmazás szerepeljen.
A tervezet elismeri: a struktúrán belül kiemelkedően fontos szerepet töltenek be a többtagozatos színházak, melyek a vállalt feladatokkal arányosan további kiegészítő támogatásra jogosultak. Mivel a Budapesti Operettszínház speciális helyzetben van, hiszen a fenntartó által is elfogadott és deklarált kéttagozatú, operett- és musicaltagozattal rendelkezik, ezért javasoljuk, hogy a törvény szövegében az opera, balett, tánc meghatározás mellett az "operett és más zenés tagozat" megjelölés is szerepeljen.
Ennek következtében az értelmező rendelkezések részben kérjük a többtagozatos színház fogalmi magyarázatát az alábbiak szerint módosítani: alapító okirata szerint állandó jelleggel opera, operett vagy más zenés balett, vagy táncos színpadi műveket bemutató színház.
Az állami normatív költségvetési hozzájárulás, és igénybevételeinek koncepciójában nem értjük, hogy a törvénytervezet miért sújtja a színházak koprodukciós együttműködését, azaz, hogy a koprodukcióban részt vevő két fél közül csak az egyik érvényesítheti együttműködését az állami támogatás terhére. Véleményünk szerint ugyanis éppen a koprodukciók nyújtotta közös költségmegosztás lehetősége nyújt további előremenekülést - például az előadásszám növelésével - a folyamatos támogatáscsökkentésben részesülő színházaknak, tehát segíteni és nem gátolni kellene ezt a megoldást.
Üdvözöljük a törvénytervezetben annak felismerését, hogy az élőzene előnyben részesítését és az ennek megszólaltatásához szükséges létszámú zenekar alkalmazását támogatja. A meghatározott munkaidőkeret - kéthavi 64 szolgálat - helyett javasoljuk, hogy csak az évi szolgálatszám megadása szerepeljen, 302 szolgálatban. A szimfonikus zenekarokra, az énekkarokra és az önálló balett- és táncegyüttesekre vonatkozó különös szabályok keretében az operett- és musical-előadásban teljesített közreműködésnek is természetszerűleg előadásnak kell számítania.
Nem értünk egyet ugyancsak a finanszírozási fejezetben található azon kitétellel, hogy a fővárosban egyes színházak közönsége jegyvásárlásával közvetve más színházakat támogat, ez ugyanis azt sejteti, hogy állami támogatás nélkül, sőt átcsoportosítással hasznot lehet képezni egy előadásból. Ez a jelenlegi magyar viszonyok között nem lehetséges - de a világon sehol sem - két, központi támogatással rendelkező, de önálló színház között. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Csapó Csilla következik.
DR. CSAPÓ CSILLA alpolgármester (Székesfehérvár megyei jogú város Polgármesteri Hivatal): Köszönöm szépen. Elnök Úr! Államtitkár Asszony! Hölgyeim és Uraim! Kicsit meglepett, hogy egyetlen önkormányzati képviselőként én szólalhatok fel ezen a megbeszélésen, ezen a nyílt ülésen. Egyrészt köszönöm a lehetőséget, másrészt viszont kiemelném, hogy úgy gondolom, hogy minden józan gondolkodású önkormányzat érdeke megegyezik a saját fenntartású intézménye érdekeivel. Itt például kiemelném, hogy Székesfehérváron a színház állami támogatása 2003 óta változatlan, 284 millió forint, és ehhez képest önkormányzatunk a forrásaiból ennek közel másfélszeresét biztosítja a színház működésére. A 284 millió forint, ahogy mondom, 2003 óta változatlan, holott azóta egy új színházunk van, ami munkajogi állományát, dologi kiadásait tekintve is jelentősen megnövekedett kiadásokkal bír. Üdvözöljük egyébként a színházról szóló törvény koncepcióját, hiszen azt hiszem, hogy az előző felszólalóhoz csatlakozva mi is megemlíthetjük azt, hogy örülünk, hogy legalább lesz egy alap, amihez aztán természetesen majd tudunk hozzátenni, de remélem, elvenni már nem veszünk el belőle.
Ami a munkajogi státuszokat illeti, azt is örömmel hallottam, hogy ez van a legelőkészítettebb állapotban, azonban sajnálattal láttam, hogy a színészekre, a zenekarra, a balettosokra kitérnek, de a műszaki dolgozókra nem, holott én úgy gondolom, hogy a műszaki dolgozók tekintetében is eltérő munkaidővel, pihenőidővel, szabadságkiadással kell számolni, tehát szerintem mindenképpen szükség lenne arra, hogy ez is külön szabályozásra kerüljön. Ezt tapasztalatból mondom, mert a Munkaügyi Felügyelőség Székesfehérváron már heti vendég, és jelentős bírsággal sújtják a színházat, aminek következtében nemcsak a költségeit növelik, hanem pályázatokon sem tud indulni, tehát így saját forrást sem tud szerezni a működéséhez.
A másik probléma a zenekar, hiszen itt a törvénytervezet beszél zenekarról, de olyan zenekarról, ami az értelmező rendelkezésekben van, amely főfoglalkozásban vagy tartós jogviszonyban áll. Én úgy látom, hogy a zenekarok többsége, legalábbis egy része nem ilyen, hanem ezeknek a zenekaroknak a tagjai más jogviszonyban, zeneiskoláknál tevékenykednek, legalábbis Székesfehérváron így van, és csak további jogviszonyt tudnának létesíteni a színháznál. De milyet? A Munkaügyi Felügyelőség sem a megbízási, sem a vállalkozási jogviszonyt nem fogadja el, hiszen azt mondja, hogy ez munkajogi jogviszony, és kizárólag közalkalmazotti jogviszonyt lehetne így létesíteni. Egy közalkalmazotti álláshelyen négy, öt zenekari tagot foglalkoztassunk? Én úgy gondolom, hogy ez nonszensz, tehát ez így egy megfogalmazhatatlan, alkalmazhatatlan dolog, és ezért is várunk arra, hogy a színháztörvény majd ezt a részt is mindenképpen rendezi.
Még egyszer kitérnék arra, hogy örülünk a színháztörvénynek, és még egyet kiemelnék, hogy az itt megfogalmazott, úgynevezett intézményesített mecenatúra pedig mindenképpen hozzájárulna ahhoz, hogy további forrásokból tudjon a színház gazdálkodni. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Léner Péter következik, utána Babarczy László. Mielőtt megadnám a szót, hadd tegyem szebbé a képet annyival, hogy a parlamentben az önkormányzatok erőteljesen képviselve vannak. Itt az asztalnál is ül három olyan, önkormányzati, kulturális ügyekben fontos befolyással rendelkező ember, alpolgármester, illetve polgármester, akinek lesz módja képviselni az önkormányzatok álláspontját: miskolci, debreceni kulturális alpolgármesterek, illetve az előbb még itt volt, és nyilván visszajön a zalaegerszegi polgármester. A parlamentben még más önkormányzatok is erőteljesen képviselve vannak, de itt - ahogy az elején mondtam - csak egy önkormányzati képviselő, illetve alpolgármester jelentkezett.
Léner Péteré a szó.
LÉNER PÉTER igazgató (József Attila Színház Kht., Budapest): Azt gondolom, hogy a legfontosabb az, hogy ez a törvény létrejöjjön, és nem az a célunk, hogy jó beszélgetéseket folytassunk, és jó bizottságokban jól értékeljük az eddigi imponáló munkát, hanem a végső cél a fontos, nevezetesen az, hogy ez létrejöjjön. Mi itt a legtöbben - a hozzászólók - azt mondjuk, hogy színházi törvény, holott ez nem színházi törvény, és azt gondolom, hogy ez a fogalom, hogy előadóművész-törvény, sem esztétikailag, sem a közönség szempontjából, se művészi szempontból nem egy olyan kategória vagy olyan fogalom, ami megragadható, és ami mindanniyunkban ugyanazt a tartalmat jelenti. Én azt gondolom, hogy ennek vagy színházi törvénynek kellene bátran lennie, vagy még tágabban a magyar kultúra törvényének, tehát én pont ezt a méretet tartom a legkevésbé szerencsésnek, annak ellenére, hogy a kimunkálás nagyon imponáló ebben a formájában is.
Azt gondolom, hogy ebből a komoly munkából hiányzik az, amit Mácsai már lényegében elmondott, és én talán a magam szavaival tudom megindokolni, hogy meg kellett volna fogalmazni, hogy miért kikerülhetetlen ez a színházi törvény, tehát milyen történelmi, társadalmi okai, milyen mély emberi magyarázata van annak, hogy a magyar közélet, a magyar társadalom nem kerülheti ki azt, hogy ezt a törvényt létrehozza. Erre az igazi választ, a történelmi, az eszmei, a művészi választ hiányolom ebből. Rendkívül jó ez a sok praktika benne, nagyon jó ez a sok szakszervezeti megközelítés, de mégis ez a nagyszerű kétszáz éves magyar színháztörténet igényelné, szükség lenne annak megmagyarázására, hogy miért szükséges ez a törvény. Ennek van egy teljesen, hogy úgy mondjam, aktuálpolitikai magyarázata is. Mi ebben az országban élünk, ami ilyen megosztottságban él, mint amilyenben él, és ez a megosztottság nemcsak ma van, hanem ez a megosztottság egy nagyon régi megosztottság. Valójában a kultúra az egyetlen olyan híd, egy olyan téma vagy egy olyan lehetőség, ami valójában mindenkit összeköt, tehát ennek jelentősége, a kultúra lehetősége és jelentősége rendkívül nagy a mai mindennapokban, a magyar politikában, és nem érzem eléggé megfogalmazva ennek a jelentőségét.
Van kísérlet arra, hogy az államnak és a kultúrának, vagy az államnak és a színháznak egy újfajta megfogalmazását keresse, de mindaddig, ameddig ez nem eléggé mély, és nem eléggé végiggondolt, mindaddig csak praktikusan beszélünk arról, hogy mi a befolyása, a beleszólási joga a szakmának, mi a befolyása az államnak, az önkormányzatnak a kinevezésekbe. Azonban ezt meg kellene előznie egy olyan elemzésnek, egy olyan társadalomtudományi elemzésnek, hogy mi az aktuális kapcsolata az államnak és a kultúrának, az államnak és a művészetnek, adott esetben konkrétan az államnak és a színháznak.
Egyvalamit szeretnék még mondani. Amikor a színházakat értelmezik, akkor én ajánlom, hogy vegyék figyelembe az adott színház alapítási évét. Ugyanis egy színház létjogosultságát... Nem azt mondom, hogy egy színházat könnyű elindítani, de egész más dolog egy színházat elindítani, mint egy színházat fenntartani. A színház valódi legitimációját az idő adja. Én mindenképpen javaslom, amikor értelmezik a színházakat, ennek a szempontnak az integrálását is. Köszönöm.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Babarczy László, utána Novák János jön.
BABARCZY LÁSZLÓ rendező: Sok szeretettel köszöntök mindenkit. Színházi törvénytervezetről beszélünk, de ez valójában nem létezik. Van egy szöveg, amit megvitatott a szakma, így, úgy, amúgy, egyetértett, nem értett egyet vele. Tehát kicsit túl komolyan hangzik az, hogy hozzáfűzzünk észrevételeket ehhez a szöveghez.
Másrészt én azt gondolom, hogy egy ilyen grémium nem alkalmas arra, hogy részletkérdéseket megvitasson.
A lényeg, tehát a legfontosabb kérdések nagyon könnyen áttekinthetők. Az egyik az, többen is hivatkoztak már rá: színházi törvény ebben az országban kétszáz éve van. A színházi törvény az, hogy a magyar polgárok szeretik a színházat, szeretik és támogatják a színházat. Most utoljára, szégyenszemre, Szombathely az a város, nagyobb város, ahol létre fognak hozni, nem állami kezdeményezésre, nem kulturális kampány keretében, maguk a polgárok egy színházat. A magyar polgárok akarják a színházat. Ez egy nagyon fontos alaptétel. Többféleképpen akarják. Egyrészt úgy, hogy azt akarják, hogy legyen színházuk, amibe eljárnak, másrészt úgy, hogy maguk is csinálják. Én több intézményben is tanár vagyok, és felvételiztető ember, és tudom, hogy micsoda iszonyatos tömegek akarnak színházat csinálni ebben az országban. A színház a mi kultúránkban valamifajta létmegoldási eszköz lett, és ezt nem tudjuk letagadni, kikerülni, ez így van. Ebből lehet üzletet csinálni, lehet ideológiát csinálni, és lehet - hogy mondjam - önmegvalósítást csinálni.
A most szóban forgó színházi törvény nem szól másról, mint arról, hogy a magyar demokrácia megkísérli meghatározni a viszonyát ezzel a hatalmas kulturális fenoménnal. Tehát alapvetően félreértitek a dolgot: nem a mi dolgunkról, nem a mi ügyünkről van szó. A magyar demokrácia és a magyar politikusok ügyéről van szó, akik természetesen ügyesen megpróbálják ránk hárítani az egész témát, de nekik kell megoldani azt, amiről itt szó van.
Hogy mégis egy kicsit tovább menjek ennél, alapvetően négy megoldandó kérdést látok itt. Az egyes számú a finanszírozás kérdése, mert az egész kulturális csodának, amiről beszéltem, alapvető tulajdonsága az, hogy túlságosan sok drága, magasan kvalifikált élőmunkára van szüksége ahhoz, hogy működni tudjon, ezért a világon mindenütt és mindenkor finanszírozni kell. De ez nem egy mai probléma, ezt a múlt század közepén is megoldották valamilyen módon az aktuális politikusok, és finanszírozták a színházakat, és Európában is finanszírozzák, és akármit mond akármilyen liberális gazdasági filozófus, mind a mai napig, kivéve néhány iszonyatosan nagy, városban működő bulvárszínházat, finanszírozni is kell, ha azt akarjuk, hogy legyen. És a polgárok mindenütt a világon azt akarják, hogy ez a dolog legyen. Ez az egyik kérdés tehát, amit meg kell oldani önkormányzati és állami szinten. Hogy ez hogyan jön össze, az részletkérdés.
A másik kérdés, amit meg kell oldani, az a törvények összhangba hozatala a színházi működéssel. Erről elég sok szó esett, és ennek az igencsak felületes vázlatnak, amit most törvénytervezetnek neveznek, nagyjából a legjobban kimunkált része az, hogy hogyan is kellene a munkajogi és egyéb törvényeket úgy igazítani, hogy a színházak működőképesek legyenek. Ugyanis a meghozott törvények évtizedek óta súlyosan veszélyeztették a színházak működését.
A harmadik téma szintén téma volt, hogy kik vezessék a színházakat. Ez politikai téma, és sajnos egyre inkább az. Volt egy rövid, ideális időszak, amikor arról volt szó, hogy megfelelő szakemberek vezették a színházakat. Ez nagyon rövid időszak volt. Alapvetően politikailag megbízható pasikat neveznek ki, vagy ritkább esetben hölgyeket arra, és nagyjából a hajdani szabad nép félórák ideológiai megfontolásainak szintjén, hogy kik vezessék a színházat. Ezt könyörtelenül számon kellene kérni, hogy ez ne folytatódhasson.
A negyedik téma, amiről beszélni akarok, az a jövő. Egy ilyen állami hozzáállásnak a színházakhoz valamifajta jövőképpel kellene rendelkeznie, és valamilyen érzékenységgel az iránt, hogy merrefelé is fejlődik a színházunk élete, és ez alapvetően nem esztétikai kérdés, hanem strukturális kérdés.
Ha figyeltek, ezzel kapcsolatban lenne javaslatom. Budapesten különösképpen, de a legtöbb magyarországi nagyvárosban sorozatban jönnek létre az új - nevezhetjük alternatívnak, de nem fontos - színházi kezdeményezések. Tehát a pécsi harmadik színház, most még Kaposváron is van egy rockszínháznak nevezett, a Csiky Gergelytől teljesen független színház. (A mikrofon nem működik.) Ez megdöglött.
ELNÖK: Nem, ez egy óvatos figyelmeztetés szeretett volna lenni.
BABARCZY LÁSZLÓ rendező: Bocsánat. Köszönöm, befejeztem. Egy mondatom van még, hogy ki kellene dolgozni egy olyan tervezetet, amelyik egy második színházi struktúrát épületeiben, társulataiban, személyeiben támogat, mert a magyar színház fejlődése ezt akarja.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Elnézést, hogy jeleztem az idő múlását. Novák János következik, utána Zsámbéki Gábor.
NOVÁK JÁNOS igazgató (Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház): Köszönöm a szót. Csak nagyon röviden, mert nagyjából minden fontos dolog elhangzott. Én azt gondolom, hogy ebből a jövőképből - ez többször felmerült - nem maradhatnak ki a következő generációk, hiszen egyrészt fogynak a gyerekek, és ez nagyjából a közönséget is prognosztizálja városokon belül, hogy a lakosság kevesebb lesz, tehát ha a színházak jövőjéről beszélünk, akkor valószínűleg a társadalmi bázis kiszélesítése lehet az egyik cél.
Most, mint az ASSITEJ képviselője - ez a gyerekszínházak nemzetközi szervezete - kértem szót, ahol 2004-ben a belépő európai államok számára az összes gyerekszínházi szervezet deklarálta, hogy az a célkitűzés, hogy évente legalább egyszer minden gyerek láthasson színházi előadást a saját országában; Németországban ezt a célt már két előadásnál tűzik ki, tehát ott egy gyerek 0-18 éves korosztályig már évente kétszer jut el színházba. (Halmai Gáborné az ülésterembe érkezik.) Azt gondolom, hogy a színházi törvény, mint lehetőség, ennek az első komoly lépéseit megtette, hiszen a fontosabb célkitűzések között megjelentek ennek a korosztálynak az érdekei, de azt gondolom, hogy akár a színház lelkéről beszélünk, akár arról, hogy mi lesz a jövőben, minden generációnak a hagyományokhoz való viszonyát újra kell definiálni. Ebben valóban benne vannak az új formációk, például a színházi társulatok vagy a bábszínházak országos jelentősége - ebben a korosztályban az első színházi élmények valóban többnyire a bábszínházhoz kapcsolódnak - és a gyermek- és ifjúsági színházak, amelyek Európa-szerte érvényesen tudják ezeket a korosztályokat a színházi kultúrához kötni, ugyanakkor nagyon elhanyagolt korosztályok is vannak a magyar színházi életben, és ez pont az ifjúsági korosztály. 12 éves kor fölött igazából csak a felnőtt előadások adódnak, és azok a speciális, ennek a korosztálynak a szocializációját, társadalmi leszakadását, az élményközösségben való részesítését biztosító darabok - amik, most már mondhatom, hogy Európa-szerte több mint divatosak, hiszen a gyerekszínházak jó része az ifjúság felé orientálódott - országunkban még kevéssé és csak első fecskeként jelentkeznek.
Azt gondolom tehát, hogy azok a programok, amik az ifjúság színházi szocializációját segítik, a leszakadó rétegek, a szegregáció ellen hatnak, és egyfajta integrációt jelentenek a mostani változó társadalomban - ez igenis kulturális szerep. Ezt a kulturális szerepet a színházi törvény, úgy gondolom, hogy jól tudja szolgálni azzal, hogy biztosítja az intézmények jövőjét. Azt gondolom tehát, hogyha csak a 10 százalékot biztosítaná, amit Balázs Péter mond, már akkor is nagyon támogatni kellene, de ennél sokkal többet ígér már jelenlegi formájában is a színházi törvény, és pont az ifjúság és a jövő generáció nevében azért drukkolok, hogy ez megvalósuljon, méghozzá olyan garanciákkal, ami a társadalmi bázis kiszélesítését jelenti a jövőben. Köszönöm.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Zsámbéki Gábor, utána Mádi Zoltán következik.
ZSÁMBÉKI GÁBOR igazgató (Katona József Színház, Budapest): Tisztelt Bizottsági Tagok! Tisztelt Kollégák! Európa számos országában van színházi törvény, és nagyon sok országában nincs színházi törvény. Ha valaki arra kíváncsi, hogy ez milyen viszonyban van egy ország színházi életének fejlettségével, akkor azt kell mondanom, hogy nincs direkt kapcsolatban. Nem feltétlenül ott gazdagabb és fejlettebb a színházi élet, ahol van törvény, és nem ott elesettebb, csenevészebb, ahol nincs; ez egy dologtól függ, hogy a kormányzat mennyire tartja fontosnak a kultúrát, és arra milyen összegeket áldoz. Elég jól látszik egy ország színházművészetének állapotában, hogy mik az éppen aktuális kormányzati szándékok.
Ha ez úgy hangzik, mintha feleslegesnek tartanám a színházi törvényt, akkor ez téves következtetés lenne; én azt gondolom, hogy szükséges. Amúgy is nagyon hosszan, régóta vajúdó dologról van szó, és jó lenne, ha valami eredményre jutnánk. Amikor egy ilyen lépésre készülünk, annak oka az, hogy számos helyen gondokat, veszélyeket vagy növekvő bajokat látunk, és nyilván ezek ellenére próbálnánk létrehozni valamiféle színházi törvényt. Nagyon leszűkítve a kérdést, azt gondolom, hogy az utóbbi időben jelentősen növekedett a színházak száma, és eközben jelentősen növekedett a létező színházak veszélyérzete is, tehát egyre kevésbé érzik magukat biztonságban: ez a sűrűn változó támogatási adatoknak és sok minden egyébnek is köszönhető. Ha tehát a színházi törvény a legfontosabb célkitűzései között azt tartja elsősorban számon, hogy Magyarországon ne lehessen színházat megszüntetni, akkor ennek érdekében mindenfélét ki kell találni, és mindenféle jogi eszközt meg kell ragadni.
A másik pont az, hogy úgy mondjam, Magyarországon a szerződéses fegyelem link. Mindenki, aki külföldön is dolgozik, nagyon jól tudja, hogy Magyarországon egy szerződés valamiféle papír, lehet éppen tárgyalási alap, a dolgok akár úgy is történhetnek, ahogy a szerződésben van rögzítve, és természetesen történhetnek és történnek is sokszor egészen másképp. Hogy ez mennyire átszövi az egészet, erre azt tudom mondani, hogy egy vezetői kinevezés esetében a másik oldali garanciák nem vagy nagyon kevés esetben léteznek - elsősorban a financiális garanciákra gondolok. Amíg egy vezetői kinevezésben nincsen benne az, hogy a vezetői időtartamra mik a financiális garanciák a fenntartó részéről, addig ez nem egy kétirányú és két oldalról megkövetelhető szerződés, hanem valami, ami egy kicsit még félfeudális. Ez a szerződéses linkség tulajdonképpen a legkisebb részletekig áthatja az egész területet, ahogyan nincsen szabályozva, és nem történik semmi akkor sem, ha egy színész egy váratlanul bejövő filmfőszerep miatt hirtelen rettenetes bajba sodorja a színházát anyagilag is és így tovább.
Minden, ami annak érdekében történik, hogy ezek komolyabban számon kérhetők legyenek, hasznos. A következő időszakra vonatkozólag azt érzem, hogyha mindenki megpróbálja betuszkolni a törvénybe a maga személyes kis érdekeit - ezek jó esetben a színházának az érdekei -, akkor tulajdonképpen szétforgácsoljuk a dolgot. A mostani anyagban is azt látom, hogy vannak benne törekvések lényeges dolgok megoldására, vannak benne olyan szakszervezeti típusú kérdések, amelyekről azt érzem, hogy nem egy színházi törvénybe valók, azokat más fórumokon kellene megoldani, egyszóval, ha kizárólag csak a kis módosítások taktikáját alkalmazzuk, akkor jól tudjuk, hogy annál sikeresebb halogatás nem létezik.
Egyetlenegy dolog még, amit fájdalmasan hiányzónak tartok belőle, bár értem, hogy jogilag nehéz vele foglalkozni: ez az oktatás, az utánpótlás kérdése. Tudom, hogy ez az Oktatási Minisztérium ügye, amibe nem lehet beavatkozni idegen területekről, mégis az anyagban valamiképpen szándékokat kellene tükrözni, arról kellene szólnia, hogy milyen lépések történnek.
Ha azt mondtam, hogy gondok orvoslásáról van szó, akkor az alapvető gondok között tartom számon a szakmai felhígulást, aminek mindenféle kétségtelen jelei vannak, részint eltűnőben vannak a szakmai kapuk, másrészt felhígulnak azok a folyamatok, amelyeknek révén erre a pályára lehet kerülni. Erre nem akarok hosszan példákat mondani, mindenki tanúja. Ha mást nem tesz valaki, csak hallgatja azt, hogy milyen színvonalú szinkronok szólnak ma a filmek esetében, és milyenek szóltak húsz évvel ezelőtt, akkor pontosan tudja, hogy mi történik. Ez egyéb területeken is történik. Tehát úgy gondolom, hogy ez valami olyasmi, amiről kell szólni, ahol legalábbis szándékokat fel kellene sorolni, és jelezni kellene. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Mádi Zoltán következik, utána Lengyel Pál.
MÁDI ZOLTÁN ügyvezető igazgató (Vígszínház): Tisztelettel köszöntök mindenkit! Mádi Zoltán vagyok, a Vígszínház ügyvezető igazgatója. A finanszírozásról szeretnék beszélni. A normatív finanszírozás rendszere Európa több országában jól működik, Hollandiától Lengyelországon át Magyarországig, célja az állami bevételek allokálása. Ennek megfelelően Magyarországon például az alapfokú oktatásra a székesfehérvári önkormányzat, a XIII. kerületi önkormányzat, és Tótkomlós is ugyanakkora normatívát kap. A XIII. kerületi önkormányzat úgy döntött, hogy a pedagógusok bérét magasabbra emeli, ezért ott keresetkiegészítést ad ehhez a normatívához hozzá.
Nézzük meg, hogy az előttünk lévő színházi törvény hogyan befolyásolja, hogyan allokálja ezeket a bevételeket a színházi szféra egészében! Vegyünk először mondjuk egy Nabucco előadást! Játsszák ezt az Operaházban, játsszák a debreceni Csokonai Színházban, és a szegedi Szabadtéri Színpadon. Vegyünk egy Lear király előadást! Legyen ez mondjuk a Nemzeti Színházban, legyen a Szkénében, és legyen mondjuk a nagyon szép makói művelődési házban. Mit látunk akkor, ez a törvény hogyan allokálja ezeket a bevételeket? A hat különböző helyzetet hat különböző módon szabályozza jelen pillanatban a magyar törvénykezés. Mi ennek az oka? Az az oka, hogy van ez a 40 milliárdos kulturális terület, a színház, ebben 27-28 milliárdnyi állami pénz van. Ami előttünk van törvénytervezet, az összesen 10 milliárd működését szabályozza a 27-28 milliárdon belül, és automatikusan teremt versenyhátrányt, versenyelőnyt, különbözőségeket a különböző intézmények között.
Ha kilépünk az ágazatból, akkor ezt a problémát még növeli az, hogy itt 10 milliárdot szabályozunk, úgymond normatívan. Mondjuk a MŰPA támogatása 11,2 milliárd, ami nagyobb, mint amiről itt beszélünk, és amit elvileg normatívan szabályozunk, és a MŰPA ily módon való támogatása teremt egy olyan versenyproblémát, mondjuk az ezer férőhely feletti színháztermek bérbeadásának piacán - mert erre csak a MŰPA, az Operaház és a Vígszínház alkalmas -, ami egy eleve versenytorzító tényező. Tehát az állam a saját területén belül teremt nem indokolható különbségeket.
Mi lenne a megoldás, vagy milyen megoldás felé lehet menni? Én személy szerint az olyan típusú normatív finanszírozásban hiszek, amely egy normatíva, ez a normatíva illeszkedik az állami költségvetéshez, beilleszkedik a magyar normatív rendszerbe, ami 12-től 67-ig különböző számokban állapodott meg, évtől függően, és ezt a normatív finanszírozási rendszert egy nagyon erős, decentralizált tulajdonosi rendszer, erős önkormányzatok egészítik ki, és egy erős pályázati rendszer.
Egressy Zoltánnak van egy nagyon szép mondata. Azt írja, hogy Meseország kapujában áll egy bohóc, és a felnőtteket nem engedi be. A színházak még Meseországban vannak. Látjuk azokat a területeket, amelyek már Meseországon kívül vannak, mondjuk a Magyar Televízió, a Magyar Rádió, a könyvkiadás, vagy például a filmterületnél, hogy mennyibe került az államnak a piacra lépés költsége újra, vagy ezek a területek mennyibe kerültek. Tehát nagyon végig kellene gondolni, hogy vajon Meseországon belül hagyjuk ezt a területet, vagy Meseországon kívülre visszük. És miért kellene, hogy Meseországon belül maradjon? Azért, hogy a gyerekeinknek tudjon ki mesét mondani. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Lengyel Pál következik, utána Hudi László.
LENGYEL PÁL elnök (Magyar Bábművészek Szövetsége): Köszönöm. Lengyel Pál vagyok, a Magyar Bábművészek Szövetsége részéről. Akik elolvasták, tanulmányozták, leírták, kötelezőnek tartom, hogy ne ismételjék, amit egyébként elmondtunk, leírtuk.
Két dolgot szeretnék csak érintőlegesen, nem mélyen, és főleg nem hosszan aláhúzni. Ebből az egyiket itt többen érintették, de nyilván azért, mert ez nagyon-nagyon fontos, tehát nemcsak a mi, gyerekeknek, ifjúságnak játszó szakmánkat illeti. Azt gondoljuk, hogy minden olyan esetben messzemenően támogatandó a tervezet későbbi formája is, amikor a bennfoglalt játékszabályok pontosan definiáltak, egyértelműek, és nyilvánvaló, hogy valamilyen módon közösen elfogadottak, ezért mindenki érvényesnek tarthatja magára. Sokan beszéltek erről természetesen, csak szeretném erősíteni, hogy abban a pillanatban, mihelyt a "garantáltan" és "tartozik" pregnánsan, jól értelmezhetően megjelenik, én azt hiszem, egyezségközeli helyzet teremthető.
A másik a szűkebb tevékenységi körünkkel kapcsolatos, ez pedig - Novák János is errefelé vette a kanyart, utalt rá - az ifjúsági, és gyermekeknek szóló színház, színjátszás. Nyilvánvaló, hogy a bábjáték, a bábművészet elsősorban ide tartozik. Meg kell mondjam, hogy eddig, az esetek túlnyomó részében ilyen borzasztóan jól hangzó frázisokkal voltunk kisámfázva, mert mindenki tudja, hogy az ifjúság, a gyerekek - az ide vonatkozó igéket, azt hiszem, valamennyien bármikor el tudjuk mondani. Mi már annak is örültünk, ha valamilyen kampányba sikerült egy kicsit beszuszakolni magunkat, vagy beszuszakolni minket. Azt hiszem, hogy ez az első olyan helyzet, vagy az első olyan helyzetek egyike, amikor valamilyen módon megfogalmazódva látszik ennek a műfajnak a fontossága - senkit nem megbántva, és főleg nem kielőzve a többi műfajt és kollégát sem -, a prioritások. Meggyőződésem, hogy ezek - megint ki fogom hagyni a szlogeneket - nagyon fontosak. Azért merem ezt mondani, mert nyilvánvaló, hogy ez nemcsak a bábszínházakra vonatkozik, hanem valamennyi gyermekeknek és ifjúságnak játszó színházra Pesten éppúgy - hiszen itt is számtalan színház csinál gyerekelőadásokat -, mint ahogy vidéken is, és természetesen az a 13 bábszínház is hozzájuk tartozik - sőt, merem azt mondani, hogy meghatározói, és ez nem szerénytelenség -, akik szintén gyerekeknek és ifjúságnak játszanak.
Visszatérve tehát, én nagyon fontosnak tartom, hogy ezek a végső stádiumban is ugyanilyen nyomatékkal legyenek képviselve, mint a jelenleg kialakulófélben lévő formában, hiszen - és itt egy kanyar megint az ASSITEJ-t képviselő Novák János felé - ez Európában már nagyon-nagyon hosszú ideje így van, kiemelt szempont, sőt, azt kell mondjam, hogy kiemelt támogatást élveznek az ilyen típusú színházak, amelyek ezt a közönséget, kizárólag ezt a közönséget célozzák meg. Halk zárójel, és legyen ez a vége: Kelet-Európában is, és nemcsak Nyugat-Európában, és mi is szeretnék valamerre tartani, én úgy hallottam. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Hudi László következik, utána Lampl Lajos.
LAMPL LAJOS ügyvezető titkár (MASZK Országos Színészegyesület): Köszönöm szépen, én nem kérek szót.
ELNÖK: Akkor nem adunk szót természetesen. Akkor Horányi László.
HUDI LÁSZLÓ elnök (Független Színházak Szövetsége): Köszönöm szépen én is a szót, és üdvözlök mindenkit.
Részletes hozzászólásunkat már mi is elküldtük, illetve hozzácsatoltuk ehhez a törvényhez, ezért most én is szélesebb aspektust nyitnék, mégpedig én is a jövőről, illetve a jövőhöz kapcsolódnék, bár egy kicsit messzebbről kezdeném.
Egy Zsámbéki Gábornak tulajdonított, élesen fogalmazó, de elgondolkodtató mondattal kezdeném a felszólalásomat. A színház, mint intézményrendszer, nem követte a társadalmi változásokat. Ezzel a fogalmazással rögtön a mai magyar színházi életben kavargó problémák közepén találjuk magunkat, mivel az idézett megállapítás nemcsak a szűken vett színházi intézmények rendszerére, de az egész színházi struktúrára is vonatkozik.
Talán nem lehet vitás, hogy társadalmi változások alatt az idézett mondat, legalábbis részben, a rendszerváltozással eljött szabadságra utal. De vajon végiggondoljuk-e következetesen, hogy ez a szabadság miként befolyásolja a színházi struktúrát, milyen kultúrpolitikai feladatokat vet fel? Mert ugye a szabadság elsősorban feladat, nem pedig adomány. A szabadság színházi értelemben alapvetően a művészi kifejezés szabadságát, korlátozhatatlanságát jelenti, vagyis mindenkinek az alapvető és személyes szabadságjogaihoz tartozik a művészi kifejezés lehetősége, ez ugye evidens. Magát ezt a lehetőséget a mai színházi struktúra nem is korlátozza, nem is tehetné, viszont úgy tűnik, nehezen tud megbirkózni az ezzel járó heterogén tendenciákkal, nehezen tudja integrálni a sokféleséget, és nehezen tudja kezelni az egyediséget, amelyek a kitágult világgal mind együtt járnak.
Színházi életünkben többféle erő van jelen, amelyek a köztudatban művészi attitűdök megkülönböztetése által nyilvánulnak meg: egyesek például a hagyományok megőrzésére, mások pedig innovációra törekednek, egyesek a klasszikus, mások a kortárs színházi kifejezést preferálják, és sokszor tűnik úgy, hogy ezek egymás ellentéteiként választásra kényszerítenek. Kétségtelen, hogy a jelenlegi színházi struktúra diszkriminál, de alapvetően nem különböző művészi elkötelezettségek mentén teszi ezt. A történelmi, financiális és szakmai érvekkel magyarázott megkülönböztetés fő csapásiránya két alapvető működési formát érint: ezek az állami, önkormányzati és a független vagy az úgynevezett független szakmai nonprofit működési formák.
Mára egyértelművé vált, hogy mindkét területen professzionális munka folyik, tehát semmiféle szakmai érv nem indokolhatja megkülönböztetésüket. Ezek a működési formák elsődlegesnek és alapvetőnek nevezhetők, mivel magukba foglalják az olyan specifikus jelleget, mint a gyerekszínház a tánc és a többi. Az állami, önkormányzati intézmények könnyen meghatározható és könnyen ellenőrzés alatt tartható területet, a független szakmai nonprofit szervezetek autonóm és heterogén területet képeznek. Az állami, önkormányzati intézmény olyan adott működési formaként jelenik meg, amelyhez a művészeti erőnek igazodnia kell, amelyet a művészi erőnek ki kell szolgálnia, a független szakmai nonprofit formát viszont mindig maga a művészi erő hívja létre, és tartja életben.
Színházi életünk tekintélyelvűsége folyamatosan törekszik arra, hogy a zárt, statikus felépítést és működést konzerválja; a heterogén folyamatokat például károsnak, szakmaiatlannak tünteti fel, amivel azt akarja elérni, hogy a sokféle és egyedi megnyilvánulásokat kívül tartsa a színházművészeten, mint olyanon. Pontosan tudja, hogy ezek a tendenciák előbb-utóbb szétfeszítik a statikus intézmények egyoldalú hegemóniája által kialakított korszerűtlen struktúrát. Ha a sokféleséget és az egyediséget ténylegesen elismerné, akkor szembe kellene néznie azzal, hogy a rendelkezésre álló források egy részéről le kell mondania annak érdekében, hogy kiegyensúlyozott, egységes és egészséges színházi struktúra jöhessen létre, amely képes az európai színházi élet teljes jogú és természetes részévé válni. Egyértelmű, hogy csak akkor történik meg a szükséges szemléletváltás - nevezzük talán modernizációnak -, ha ennek költségvetési vonzatai is vannak, kommunikációval ezt nem lehet helyettesíteni és elodázni, ráadásul a rendszerváltozás óta eltelt időre tekintettel ezt már régen meg kellett volna tenni, és előbb-utóbb meg is kell tenni.
Mindezek ellenére a mai magyar színházi életben már megjelentek olyan jelenségek, amelyek előrevetítik a változásokat, ezért a kultúrpolitikának is figyelembe kell vennie, hogy már nemcsak kevés, jól definiálható és főleg jól kontrollálható művészi aktivitás van jelen a társadalomban. A különböző művészetszemléletek egymás mellettisége egyenlőtlen körülmények között ugyan, de kezd megvalósulni; a sokszínűség, a struktúrafelépítés szükségszerű töredezettsége egyre inkább jellemzővé válik; a művészeti megnyilatkozások összessége, köztük az egyedi profilú, kis műhelyekből származó személyes és professzionális alkotások már olyan bonyolult kínálatot mutatnak, hogy sem a kultúrpolitika, sem a közönség egyedül nem tud válogatni, legalábbis esetlegesen kapcsolódik a művészethez. Ebben a helyzetben a kultúraközvetítés jelentősége, mint intézményi szerep, megnő. Az információáradatban gyakran hátrányos helyzetbe kerülnek értékek, ami a közönség kiszolgáltatottságának jelentős növekedésével is együtt jár, ennek következtében azok az intézmények, amelyek különböző szakmai kritériumok alapján csokorba szedik a sokszínű művészet virágait, rendkívüli fontossággal bírnak, és a jövőben ez a tendencia, úgy tűnik, elkerülhetetlenül erősödni fog. Nemcsak kulturális, de tisztán politikai jelentősége is van annak, hogy a színház sokszínűségét képesek legyünk felmutatni, hiszen a színházi kifejezés heterogén volta biztosítja a közönség heterogenitását is. Ez azt jelenti, hogy a közönség sokrétű kapcsolódásának lehetőségét csak a sokrétű színházat egyenlő feltételekkel reprezentálni képes struktúra és intézmény biztosíthatja. Az ilyen jellegű színház felmutatása, az ilyen jellegű színházra való nevelés a tolerancia, az egymás kultúrájának, életstílusának, megoldóképleteinek megértését és elfogadását célzó élet és nevelés alapja, végül is a demokráciában való jártasság kialakításának gyakorlata.
Meggyőződésem, hogy a mai magyar színházi struktúrában és kultúrpolitikában vannak olyan erők, amelyek belátják az eddigiekben vázolt folyamatok elkerülhetetlenségét, rendkívüli fontosságát, és tevőlegesen tesznek egy korszerűbb színházi berendezkedés megvalósításáért. Az a színházi törvény, amely figyelembe veszi ezeket a tendenciákat, feltétlenül hatásos, eszköze lehet a szükséges kulturális modernizációnak, ha azonban konzerválja a meglévő struktúra anomáliáit, akkor kifejezetten káros lehet. Rendkívül pozitívnak ítéljük azt, hogy bizonyos fajta párbeszéd már kialakult mind kultúrpolitikai, mind szakmai szinten, de ezek nagyságrendje és kimenetele még nem látható pontosan.
Fontosnak tartjuk, hogy a megindult folyamatok folytatódjanak, amihez szükség van egy nagy adag őszinteségre, tisztességre, nyitottságra, felelősségre és pénzre, amelynek volumene viszont egészen csekélynek mondható ahhoz képest, amilyen jelentőséggel az ügy bír. (A mikrofon nem szól.)
ELNÖK: Bocsánat, megint az idő múlását kellett érzékeltetnem.
HUDI LÁSZLÓ elnök (Független Színházak Szövetsége, Budapest): Utolsó mondatom: kérem, járuljanak hozzá ahhoz, hogy a magyar színházi berendezkedésben végre egyensúly alakuljon ki, ahol a klasszikus és a kortárs értékek, a költségvetési és a független intézmények egymást kiegészítik, nem kirekesztik. Kérem, segítsék azt a törvényt, amely ezt lehetővé teszi. Köszönöm.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Horányi László következik, majd Székhelyi József, és utána szünetet tartanánk, tízpercnyi időtartamra tervezetten.
HORÁNYI LÁSZLÓ elnök (Független Színházak Szövetsége, Budapest): Tisztelt Államtitkár Asszony! Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Először is szeretném megköszönni a lehetőséget, hogy felszólalhatok; ígérem, hogy nem fogok visszaélni a helyzettel. Valóban csak pár mondatot szeretnék mondani a szabadtéri színházak helyzetéről, néhány gondolattal megvilágítani azokat a koordinátákat, amelyek pozicionálják a szabadtéri színházakat.
A szabadtéri színházak abba a regisztrációs kategóriába szeretnének tartozni, ahova a kőszínházakat sorolják. Nem azért szeretnének oda tartozni, mert az érdekérvényesítő reflexeik túlburjánzanak, vagy azért, mert hasonló és azonos harcokat kell megvívniuk a fenntartó önkormányzatokkal, nagyon sok esetben reménytelen és kilátástalan csatákba belemenni, és elnézést kérek a kivételtől, de néha egészen elkeserítő tisztánlátási dimenziókat kell felhomályosítani; azért szeretnénk oda tartozni, a szabadtéri színházak azért szeretnének azonos kategóriába tartozni, mert lényegében hasonló jelleggel működnek, mint egy befogadó stílusú kőszínház. A szabadtéri színházak egy évad folyamán több száz előadást hoznak létre, az önálló színházi kultúra, kulturális értékek megteremtésében pedig saját előadásokat produkálnak akár önállóan, akár különböző társszínházakkal összefogva. Elnézést a kitérőért, de az Esztergomi Várszínház pár évvel ezelőtt egy drámaíró pályázatot hirdetett meg - Bereményi Géza: Az arany ára, Kiss Anna: Basarózsák, Nagy András László: Knédli - Négy Habsburg-recept című darabja is ezen a pályázaton született -, és ezeket a darabokat be is mutattuk, nemcsak az esztergomi színház, hanem több más színház is. Mégis, amikor a működési és a produkciós költségeket próbáljuk összerakni, akkor azt tapasztaljuk, hogy a színházi szakma a szabadtéri színházakat próbálja áttolni egy kicsit a turizmus területére, a turizmus területéről pedig próbálják visszatolni a szabadtéri színházak térfelére. Én azt hiszem, hogy ebben van némi logika is. Most ebbe ne menjünk bele, részint az idő rövidsége miatt sem, de azt azért el kell mondani, hogy a szabadtéri színházak előadásán nagyon sok, nemcsak külföldi, hanem hazai turista is megjelenik, és sok esetben a hazaiak is, de a külföldiek tekintetében mindenképpen a hazai kulturális életről, a színházi kultúra jelenéről egy-egy szabadtéri színházi előadás kapcsán kapnak képet.
Ha elfogadjuk azt a definíciót, hogy a kultúra az országkép-modernizációs folyamat jelentős eszköze, akkor ebből már egyenesen következik az, hogy a szabadtéri színházak tevékenységeikkel jelentős befolyással bírnak külföldön a hazai kulturális, illetve színházi életről alkotott kép megrajzolásában.
A színházi törvény megszületését valószínűleg a kor követelménye kényszeríti ki belőlünk, úgyhogy a magam és a magunk részéről ezt a gondolatot maximálisan üdvözölni tudjuk, és reméljük, hogy azt a célt fogja szolgálni, amiről itt mindannyian beszélünk. Köszönöm, hogy meghallgattak.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Székhelyi József következik.
SZÉKHELYI JÓZSEF főigazgató (Szegedi Nemzeti Színház): Nagyon fontosnak tartottam 17 évvel ezelőtt, amikor jelölt voltam, hogy létrejöjjön egy kulturális kerettörvény, és ezen belül ágazati törvények, mert már akkor azt láttam a szakmámban, hogy valami végzetes alultápláltság következtében az egész intézményrendszer össze fog omolni. Akkor az úgynevezett maradványelvű kulturális támogatás örvendeztetett meg minket. A rendszerváltás óta, ha nem is így hívjuk, megmaradt a maradványelv, csak közben elfogyott a maradvány.
Rémálomnak tartom azt, hogy országosan 35-38 milliárd forintról beszélgetünk, amely ma megjeleníti a színházi intézményrendszer működtetőbázisát, és amelynek jelentős hányadát úgynevezett vizitdíjakban, bérletekben és szabadpiaci jegyekben jelentős mértékben visszaáramoltatunk a rendszerbe. Hogy ez az általam ismert szám igaz-e vagy sem, azt nem tudom, de megközelítőleg azt gondolom, hogy nagyságrendet nem tévedtem, és éppen ezért kapcsolódnék Mácsai kolléga, Mádi Zoli és Babarczy kolléga felvetéseihez, amelyben államfilozófiai kérdések is tárgyalandók, az államarc kérdése is komolyan felvetődik, és az önkormányzatiság kérdése is komolyan felvetődik. Azt gondolom, hogy addig nem lesz színházi törvényünk, amíg a működésünkkel összefüggésbe hozható, kapcsolódó törvényekben nem csinálunk rendet, azok nem lesznek koherensek és teatrofilok. Olyan törvényi keretek közé kell vinni az intézményrendszert, amely teatrofil, amely szereti ezt a műfajt. A színház ugyanis tökéletesen más algoritmusú intézmény, akármennyire is költségvetési intézmény, mint akár a múzeum, az iskola, az óvoda satöbbi. Ma az az abszurd helyzet áll elő, hogy amikor színidirektorként veszekszem egy költségvetési vita kapcsán a kulturális bizottság ülésén, akkor természetes ellenségem a múzeum, a zenekar, a köztéri szobor, az óvoda, az iskola, ahelyett, hogy természetes szövetségesei lennénk egymásnak.
Tehát azt gondolom, hogy az a törvény, amire olyan nagyon büszkék voltunk a rendszerváltás idején, nevezetesen az önkormányzati törvény, leváltandó a tanácsrendszert, az alapvetően módosítandó, miképp a Balázs kolléga, és a többiek által is emlegetett adótörvények.
Az a helyzet ma, hogy én úgy érzem, hogy szerencsésebb világban az élet utánozta a művészetet, most pedig a művészet kezdi utánozni az életet, és ettől van aztán ez az egész, szörnyű dzsuva, például mondjuk az igazgatói kinevezések kapcsán. Ez a pályázati rendszer szerintem úgy pocsék, ahogy van. Csordultig van politikával egy politizálni, normálisan politizálni képtelen országos helyzetben. Minden pályázat megvalósítási súlyából annyit veszt, mint amennyit az általa generált politikai szarkeverés súlya nyom. Ezt szívja meg az egész szakma mindenhol. (Derültség.)
Nézetem szerint egész egyszerűen az önkormányzati törvény módosításával és a polgármesterek nagyszerű személykiválasztásával az önkormányzatnak megrendelőként kellene fellépnie, az államnak pedig intézményfenntartóként, megfelelő bér- és létszámkerettel, olyan normatívával, amelyet megfelelő, igényes szakmai előkészítés után kellene javasolnunk a törvényalkotóknak, ez egy szakmai kérdés. Az önkormányzati törvénybe pedig be kellene vinni azt az elemet, hogy az a normatíva, amely normálisan fenntartja az egész intézményrendszert, az a normatíva legyen itiner az önkormányzat számára, amely ugyanezt az összeget szavaztassa meg a közgyűlésével, hogy a megrendelését érvényre lehessen juttatni. A saját bevételt pedig, leszámolva a kiskincstári rendszerrel, nem szabadna visszapörgetni az önkormányzatok pénztárába, hanem ott kellene hagyni a színháznál, hogy a direktorok - hiszen ez egy direktorminősítő bázisa a színháznak - gazdálkodjanak vele. Az a pénz, ami a saját bevételt megjeleníti - a bérletek, a szabadpiaci jegyek, az áfa-visszaigénylések, a bérlések, satöbbik, a színházi vállalkozások -, mint a költségvetés jelenleg harmadik lába, egy nagyon szigorú elszámoltatási rend mellett az intézmény egyszámláján maradna, és ezzel úgy kellene sáfárkodnia egy valamirevaló direktornak, hogy karizmatikusan fejlessze a társulatát, szociális és premizáló gesztusokra is fusson, szellemi innovációra, továbbképzésre, oktatásra, ifjúsági projektekre, utánpótlás-nevelésre, kísérletekre, alternatív megoldásokra satöbbi, satöbbi, satöbbi.
Én azt gondolom, hogy mindent összevéve nagyon nagy szükségünk van ma egy törvényi szabályozásra, mert azt hiszem, hogy exlex vagy pszeudolex állapotban működünk. Nekem nincs olyan munkanapom, hogy 16 törvényt 46 törvényhelyen meg ne sértenék folyamatosan, de ha nem teszem, nincs előadás.
Most nem akarom untatni a grémiumot azzal, hogy szerintem elképzelhetetlen a színház működése, ha nem vizsgálják felül a közbeszerzési törvényt és annak értékhatárát. A Kjt.-t és a munka törvénykönyvét alkalmazhatatlannak tartom a színházra, és agyrémnek tartom, hogy egy alacsonyabb rendű jogforrással szakácskodunk, a kollektív szerződéssel, egy alapvetően individuális pályán. Értelmezhetetlennek tartom, ráadásul a jogérzékemet is sérti, mert két hatályos törvény közé besuszterolok egy alacsonyabb rendű jogforrást, hogy működni tudjunk. Egy agyrém! Jogállamban ez képtelenség.
Valamint, befejezésül: illene kimondani talán, és lehet, hogy most megbotránkozást okozok, hogy ez egy olyan speciális foglalkozás, mint a dinnyeszedés. (Derültség.) Ez szezonmunka. (Derültség.) Ez egy szezonális foglalkozás. Ha felismernénk azt a tényt, hogy itt nem a 13. és a 14. havi fizetések, meg a közalkalmazotti bértáblák merevítenék a közgondolkodásunkat, hanem nagyon józan állampolgárként, és művészemberekként azt mérlegelnénk, hogy mi tíz hónapig, mint az állat, úgy dolgozunk, és két hónapig készenlétben vagyunk, akkor ehhez kellene kalibrálni a gázsikat. Ezt a gyanúmat megerősítendő, tegnap éjjel még felhívtam a Csillag börtön gazdasági igazgatóját (Derültség.), és megkérdeztem - már bocsánat, hogy ilyen profán vagyok -, hogy mennyi egy korrekt rabkeresmény. A Csillag börtön ma az ország egyik legszigorúbb börtöne. Az a fogvatartott, aki mondjuk szerencsés, és a Picknél henteskedik - mert ebben nagy praxisa volt már a megelőző életében (Derültség.) -, az 60 ezer forintot küld haza per hó. Közben lakik, világítunk, fűtűnk, eszünk satöbbi. Az én táncosnőm, aki isten bizony, hogy zseniális aranyvirág, a közalkalmazotti tábla következtében, ha hazavisz 58 ezret, dögöljek meg, de dögöljek meg szerinte is, mert én vagyok a direktora (Derültség.), és ebből az 58-ból fizeti a szolgálati lakása rezsijét, villanyszámláját satöbbi. Ez agyrém!
Ezt csak azért mondtam el, mert 17 évvel ezelőtt, drága barátaim, engem az vitt a politikába, az Iván és a Tellér Gyuszi mellé még akkor, mert Ráckevei Annával játszottam együtt a Madách Kamaraszínházban, egy Szeged, Szeged előadásban, ahol megtudtam, hogy a Ráckevei Anna - aki egy igen tehetséges pályakezdő volt anno - fizetése kicsit kevesebb, mint egy korrekt rabkeresmény a Csillagban. Ennek utánajártam 18 év elteltével, és azt kell mondjam, hogy szégyellhetjük magunkat.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Bár picit prózaian hangzik ezek után, de fél előtt öt perccel - nem aszerint az óra szerint, hanem a tényleges idő szerint, aszerint az óra szerint félkor - folytatnánk.
(Szünet: 12.20 - 12.40 óráig)
ELNÖK: Kérek mindenkit, hogy foglaljon helyet! Folytatnánk a munkát. (Rövid szünet.)
Felszólalásra következik Vándorfi László, utána Szűcs Miklós.
VÁNDORFI LÁSZLÓ igazgató (Pannon Várszínház Kht.): Tisztelt Bizottság! Kedves Kollégák! Köszönöm a szót. Bizonyára több sebből vérzik a tervezet, én mégis mellette szólnék, hiszen a tervezet első momentumaként, amikor miniszter úr összehívta a színházigazgatókat a Kolibribe, az a tanácskozás nem sok reményre jogosított, hogy egyáltalán a mai napon idáig juthatunk.
Két dolgot szeretnék megemlíteni a tervezet kapcsán. Az egyik, amit rendkívül pozitívnak érzékelek - bizonyára ebben van némi önzés is - a színházfenntartás fogalmának bizonyos fajta kiszélesítése és kitágítása. Mi, a Pannon Várszínház egy veszprémi székhelyű, önerőből létrejött közhasznú társaság vagyunk, melynek a tulajdonosi összetételében az önkormányzatiság kisebbségben van, és a helyszínünk, székhelyünk, Veszprém, illetve Veszprém megye önkormányzata nincs is ebben benne. Ez nagyon fontos volt az önállóságunk, függetlenségünk biztosítása érdekében, ugyanakkor ezzel együtt járt az, hogy nem tudtunk a jelenlegi törvényi keretek figyelembevételével belekerülni az állami támogatási körbe. A mostani tervezet a fenntartó és a fenntartás viszonyát kitágítva ezt lehetővé teszi számunkra, és a hozzánk hasonló típusú szervezetek számára, amelyek egyaránt játszanak kortárs magyart, alternatív színházat, és játszanak nyilván szórakoztató műfajokat is.
Nagyon fontosnak tartom, összefüggésben az imént elmondottakkal a közhasznúsági, illetve közszolgáltatási szerződések megemlítését, mint önkormányzati garanciát. Bár Zsámbéki Gábornak igaza van abban, hogy a magyarországi szerződési fegyelem olyan, amilyen, és korántsem tökéletes, én mégis fontosnak tartanám, hogy önkormányzat és színház között, legyen az akár önkormányzati fenntartású színház is, szerződések jöjjenek létre, nagyon pontosan meghatározva azt, hogy kinek mi a kötelezettsége. Ne legyen egyoldalú, ne legyen ez az eddigi, félfeudális függőség.
A másik, amit említeni szeretnék - és nagyon örülök, hogy elhangzott ez a fogalom, a színházi etikai kódex -, csatlakozván részben a Mácsai Pali által elmondottakhoz, és nagyon-nagyon-nagyon támogatva azt: úgy gondolom, hogy éppen a szerződések kapcsán, a mi saját, belső szerződéseink, színész és egyéb művészeti szerződéseink kapcsán is fel kell vessük ezt a kérdést, hiszen nincs olyan jogi forma, olyan megbízható jogi forma, ami minden tekintetben rögzítené azt, ha már a színház varázslat, hogy meddig varázsló a varázsló, és meddig más, meddig ügyes vállalkozó, meddig tehetséges közszolga, vagy meddig csak megélhetési igazgató, színész, tervező vagy rendező. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Szűcs Miklós, utána Csizmadia Tibor következik.
SZŰCS MIKLÓS igazgató (Budapesti Kamaraszínház Kht.): Köszönöm a szót, elnök úr. Szűcs Miklós vagyok a Budapesti Kamaraszínházból.
Én négy praktikus dologról szeretnék szólni - lehet, hogy részletkérdésnek tűnik. Az első talán egy kérdés inkább. Úgy olvasom az anyagból, hogy az öt jelenlegi tárcaszínház nem tartozik bele a leendő törvénybe, vagy nem vonatkozik rájuk majd a leendő törvény, amit én nem egészen értek.
A következő, hogy a tervezet kétszáz előadásban határozza meg a viszonyítási pontot. Kétszáz előadás alatt szankcionálja az adott színházat, kétszáz fölött viszont nem jutalmazza, vagy nem dotálja. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a mi színházunk a három helyszínen több mint hatszáz előadást csinál.
A harmadik kérdés a szponzoráció, a szponzorok kérdése. Itt többen felvetették: nem mindegy, hogy az adóalapból vagy az adóból vonják le a pénzt, amit adnak, és nem egészen értem, hogy miért kell limitálni az adható összeget, de ha már limitáljuk, akkor miért a jegybevételhez van viszonyítva. Ebben az esetben az összes kisszínház és művészszínház rosszul jár, és nem hiszem, hogy ez volna a cél. Sokkal igazságosabb volna, ha az állami támogatás összegéhez, vagy az össz működési költséghez viszonyítanák az adható összeg nagyságát.
Az utolsó dolog, amihez hozzá szeretnék szólni, ez pedig a színházi kinevezés, az igazgatói kinevezések. Érthetetlen számomra, hogy hogy került vissza a július 1-jei kinevezés, amikor a szakma évekig azért harcolt, hogy január 1-jétől legyen kinevezve az igazgató, akkor teljes költségvetési éve van, két-három hónapon keresztül tájékozódik, majd március végén, április elején szerződtet az adott év augusztus 1-jétől a következő szezonra. Ha az igazgató nincs kinevezve január 1-jétől, akkor az elődje fog szerződtetni az ő kontójára. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Csizmadia Tibor, utána Gyimesi László.
CSIZMADIA TIBOR elnök (Magyar Színházi Társaság): Elnök Úr! Kedves Barátaim! Tulajdonképpen nem tudom, hogy milyen minőségemben szóljak hozzá: nem mint egri színházigazgató, hanem mint a Színházi Társaság, egy olyan szervezet elnöke, amelynek az a feladata, hogy a színházi szakmát egységben lássa.
Bizony a nyáron nagyon gyomron ütött az az újságcikk, amelyik feltette azt a kérdést, hogy mi a szakma, mert én is rögtön elkezdtem keresni ennek a definícióját, és tulajdonképpen ez a munkaanyag létrejötte, az előkészület, illetve az utána történő hozzászólások erre azért választ adtak nekem. Az derült ki, hogy a körülbelül 15 vita, ami lefolyt különböző szakmai szervezetekben, az a durván írásban 60 hozzászólás, ami jött a társasághoz, mégis azt bizonyította, hogy igenis létezik valamilyen nagyon nehezen definiálható szakma, ha egyszerűen mondanám, akkor azt mondanám, hogy egy sokszínűségében egységes szakma. Itt most nagyon hangsúlyoznám a sokszínűséget, mert egy kört mindig valahogy úgy lehet definiálni, hogy kizárunk másokat belőle. Itt most a hozzászólások, az észrevételek természetesen a saját tapasztalatból táplálkoznak, és mégis rengeteg eltérő területnek voltak közös átfedései, illetve átfedések. Én ezt azért merem mondani, mert ugye azt, amit a minisztériumba végül is, mint egyesített szakmai véleményt beküldünk, az többé-kevésbé az én nevemhez fűződik. Azért mondom, hogy többé-kevésbé, mert igyekeztem a személyes preferenciákat a háttérbe szorítani, és azokra érzékenyen figyelni, amik a vitákban, illetve az írásbeli hozzászólásokban elhangzottak. Itt a lényeg tulajdonképpen az, hogy mindenki azt akarja, hogy megőrződjenek azok az értékek, amiket értéknek gondolunk, ugyanakkor ez ne menjen egy nyitottság, egy továbbfejlődés, egy önmagát is fejleszthető törvény rovására. Ez az egyik.
A finanszírozási modellek közül mindenképpen szükségszerűen egy szakma csak a feladatcentrikusságot támogathatja, tehát ilyen szempontból az első finanszírozási modell kapott több támogatottságot, és ez nagyon fontos.
Felmerül vitaként az, hogy a sajátos munkajogi szabályok hogyan alakulnak a színházban, és elhangzik véleményként az, hogy vajon ezt itt kell-e szabályozni. Igen, bennem is felmerül, de végül is azt gondolom, hogy itt jelezni kell, és ha lehet, szabályozni ezeket, mert ahogy az előttem felszólalók mondták, mindenképpen egy speciális területről van szó, amit én inkább a tengerhajózáshoz, mint a dinnyetermeléshez hasonlítanék. Úgyhogy ez mindenképpen fontos.
Még, ami nagyon fontos, a definíciók. Itt mindnyájan mást gondolunk bizonyos fogalmakon, és ennek a törvénynek az egyik legfontosabb feladata pontosan definiálni ezeket a fogalmakat, egészen odáig menően, hogy mit nevezünk előadásnak. Még azt is el tudom képzelni, hogy azt is definiálni kellene, hogy mit nevezünk nézőnek, mert ha definiálni tudjuk, hozzá tudunk rendelni bizonyos normatívákat. Itt még egy nagyon nagy munka van hátra.
Én azt gondolom, hogy szeretünk ellenségképeket gyártani. Az önkormányzatok nem ellenségek, nekünk feladatunk, hogy szövetségessé tegyük őket; kétségtelen, hogy ők máshogyan gondolkodnak, tehát adott esetben jogszabályok felől közelítenek, más intézményekkel való összehasonlításban. Itt létre kell hozni egy szövetséget, és ez a jövőben nagyon fontos, hogy működni tudjon. Még egy dolog, hogy tulajdonképpen mindig, amikor beszélünk, itt pénzről beszélünk; ez formálisan, informálisan is elhangzik. Én azt látom most, összesítve a hozzászólásokat, átnézve az összes anyagot, hogy tulajdonképpen első körben - óvakodok számot mondani, ezt ki sem mondtam - 5 milliárd forint bevonásával ez a rendszer, ami itt fel van vázolva, működőképessé válik, legalábbis alapszinten, én így számolom. Ez már az én véleményem; ezt vagy megerősítik a szakértők, vagy nem, úgyhogy nem fogunk egymásnak esni. Ennek a törvénynek az a lényege, hogy tud-e behozni kiszámítható külső pénzeket, ebben viszont szükség van a közgazdászok, a politikusok segítségére is. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Gyimesi László következik, utána Bálint András.
Dr. Gyimesi László hozzászólása
DR. GYIMESI LÁSZLÓ elnök (Művészeti Szakszervezetek Szövetsége, Budapest): Köszönöm, elnök úr. Tisztelettel köszöntök mindenkit! Gyimesi László vagyok, kettős minőségben: a Művészeti Szakszervezetek Szövetségét, valamint a Zenész Szakszervezetet is képviselem. Ha megengedik, két tisztségemet szétválasztva, először a zenész ügyekről beszélnék, hiszen a mai napon érthetően színházi szakemberek szólaltak meg, és a zenekarok ügyeire nem volt még alkalom felszólalást hallgatni.
Szeretném elmondani azt, hogy a zenész szervezetek nagyon alapos munkát végeztek a koncepció vizsgálatával kapcsolatban, és egy meglehetősen egyhangú, támogatásra vonatkozó álláspont alakult ki. A zenész szervezetek alatt értem elsősorban a Szimfonikus Zenekarok Szövetségét, valamint a zenei életet átfogó Magyar Zenei Tanács véleményét is. Ezt a közös álláspontot a szakszervezet is magáévá tette, és ezt továbbítottuk a minisztériumnak, illetve a Színházi Társaságnak, tehát ennek részleteit talán felesleges lenne itt ismertetni, ennek ellenére azért fontosnak tartom, hogy három jelentősebb fordulata elhangozzék itt is. Túl azon, hogy a zenész szakma üdvözli ennek a tervezetnek a megszületését, fontosnak tartja azt hangsúlyozni, hogy olyan alapvető kérdésekben, mint a zenekarok finanszírozása, a színházi elképzelések aligha alkalmazhatóak, tehát ettől eltérő modelleket kell keresni. Erre nekünk is vannak különböző javaslataink, de azt gondolom, hogy ebben a pillanatban inkább ennek rögzítése volt fontos, hozzátéve azt is, ami valószínűleg a színházi szakma álláspontjával is egyezik, hogy magának az egész finanszírozásnak csak egy olyan megoldását tudjuk elképzelni, ami további források bevonását eredményezi, és nem a jelenlegi forrásoknak egy más módon történő elosztását. A másik, ugyancsak az eltérésre vonatkozó fontos megállapítás az volt, hogy szemben a színházi élettel, a zenekari életben a munkajogi környezet többé-kevésbé - inkább többé - szabályozott, ezért nincs szükség olyan alapvető változtatásokra, amelyeket a színházaknál indokoltnak látunk, és fontosnak tartanánk a jelenlegi pozíciók megőrzését.
A harmadik gondolat pedig egy sajátos zenekari ügy, de feltehetően nemcsak zenekari ügy, hiszen elhangzott ehhez hasonló megszólalás: a fenntartók körének áttekintése. A javaslat a fenntartók körét önmagában is bővíti a jelenlegihez képest; ehhez képest a zenei területen vannak olyan specialitások, mint például gazdasági társaságok által fenntartott intézmények sorsa, amelyet fontos lenne figyelembe venni a további munkákban. Befejezve a mondandómnak ezt a részét, a zenei területet nagyon röviden így tudtam összefoglalni.
A második részben szakszervezeti vezetői minőségemben szeretném a munkajogi rész néhány gondolatát idézni. Alapvetően fontosnak tartom azt rögzíteni, hogy ennek a munkajogi résznek a megjelenése a koncepcióban álláspontom szerint két okra vezethető vissza. Az egyik az, hogy a művészeti terület sajátos munkajogi szabályokat igényel - ezt el is ismeri az anyag -, de a másikról nem beszél: ez a deficitek törlesztése, olyan deficitek törlesztése, ami jelenleg hiányzik a magyar művészeti foglalkoztatásból. Készítettem egy táblázatot, amit természetesen nem fogok felolvasni: 25 pontban sikerült kimutatni azt, hogy mely nemzetközi, illetve hazai jogszabályok nem vonatkoznak a színészekre, amikor foglalkoztatják őket, miközben vonatkozni kellene reájuk. Ez nem szemrehányás senkinek, a legkevésbé a jelenlévő igazgatóknak; ez a magyar jogalkotás, illetve a jogalkalmazás rendkívül furcsa eredménye, de ha megengedik, azért néhány alappontot hadd idézzek, hogy mi hiányzik ebből a rendszerből. Hiányzik a színészeknél a határozatlan idejű munkaviszony, hiányzik a színészeknél a minimális díjazás lehetősége, hiányzik a felmondási idő, az azzal járó juttatások és a többi, hiányzik a munkajogi védelem teljes köre, hiányzik a végkielégítéshez való jog - akár határozott, akár határozatlan időben -, és hiányzik a művészek munkavállalói minőségében keletkező speciális jogaiknak elismerése. Itt gondolok arra, hogy a művész nem egy akármilyen munkavállaló, hanem egy olyan munkavállaló, aki egyébként egészen másfajta alkotói, szerzői, előadói jogokkal is rendelkezik.
Ez egy szolid összefoglalás volt az anyagból. Az anyag megkísérli ezeket a problémákat megoldani. Amennyiben a dinnyecsőszök, illetve a matrózok világába keveredünk, akkor talán nem igazán szerencsés úton járunk, ha a szakszervezettől azt várjuk, hogy elismerjék a művészekről, hogy a hozzájuk legközelebb álló foglalkozások, a két említett foglalkozás. Ennél viszont sokkal komolyabb dologról van szó. Arról van szó, hogy egy törvény kapcsán képesek vagyunk-e a művészek munkavállalói és egyben valóságos alkotói, előadói jogait egyidejűleg érvényesíteni. Nagyon büszke vagyok arra, hogy többen a hozzászólók közül szakszervezeti túlsúllyal emlegették ezt a törvényt; a szakszervezet ritkán kap ilyen dicséretet a másik oldalról. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Bálint András, utána Lőrinczy György.
BÁLINT ANDRÁS igazgató (Radnóti Miklós Színház, Budapest): Tisztelt Bizottság! Kedves Kollégák! Színházi emberként szeretem a konfliktust, a drámai fogalmazást. Engedjék meg, hogy a törvénytervezet kapcsán néhány kérdésben hagyjam összecsapni az ellentétes véleményeket: a pozitív és negatív vélekedést, a dicsőségest, a szégyenletest, a nagybetűst, és a csupa-csupa kisbetűst.
Jegyeladás: 4,5 millió színházjegyet adnak el nálunk évente. Ez fantasztikus szám, Európában egyedülálló a lakosság 46 százalékos színházlátogatási aránya a rendszerváltás óta. A rendszerváltás óta alig csökkent a nézőszámunk, büszkélkedünk, ugyanakkor tudjuk, hogy sokkal kevesebben járnak színházba, viszont gyakrabban; az összlakosságnak csak 3-4 százaléka vásárolja a jegyek döntő többségét. Érdemes lenne e törvény kapcsán újra egy alapos és reprezentatív felmérést készíteni a színházba járási szokásokról.
"Nálunk olcsó a színházjegy" - így szól az egyik vélekedés. Ez így nem igaz. Bécsben, Londonban vagy Berlinben az átlagfizetés 1-2 százaléka, 30-40 euró egy prózai előadás jegyára. Nálunk is a havi jövedelem 1-2 százaléka a mintegy 2000 forintos átlagár, tehát egyáltalán nem olcsóbb a színházlátogatás Magyarországon; a színházjegy árai már európai színvonalúak saját jövedelmünkhöz képest. Az önkormányzati autonómia működik, nincs központi irányítás vagy cenzúra, a kultusztárca nem avatkozik bele a helyi közösségek belügyeibe, jól működik az igazgatói pályázati rendszer; ez példás és nagyszerű, viszont igencsak nyugtalanító, hogy a minisztérium és a helyi hatóságok viszonya nem ideális. Számos városban politikai döntés bírálta felül a szakmai tanácsadó testületek véleményét. A színházak támogatásának nagyobbik része országos - ez parlamenti döntés -, és csak a kisebbik a helyi önkormányzat hozzáadása, tehát logikus következmény lehetne, hogy a magyar színházművészet, a többség képviselője nagyobb beleszólást kapjon a helyi döntésekbe, ez viszont ellenkezik az önkormányzatisággal. Alig feloldható dilemma, a törvénytervezet nem is próbálja áthidalni.
Ugye emlékeznek az Ady-versre: "Mi mindig mindenről elkésünk"? Mi mindig mindenről elkésünk, például a színházigazgatók pályáztatásával. Számos vidéki városban majdnem májusban nevezték ki az új évad igazgatóját. A Nemzeti Színház igazgatói pályázatának beadási határideje november vége; a jó esetben karácsony előtt megválasztott direktor reménytelenül későn kezdhet munkához. Hogy a pályázatkiírás 9 hónappal előzze meg a régi direktor szerződésének lejártát, ahogy a tervezet javasolja, is kevésnek tűnik. Bécsben, Párizsban, Berlinben, de boldogabb városokban legalább kettő évvel munkája megkezdése előtt kapja megbízatását az ottani színházigazgató. "Mi mindig mindenről elkésünk, / Mi biztosan messziről jövünk" - Ady.
Budapesten három igazgató kollégám szerződése januárig tart. Legjobb tudomásom szerint nincs döntés pályáztatás, illetve nempályáztatás kérdésében. Hogy lehet így tervezni, dolgozni, játszani? Milyen színházi közérzetet teremt a hónapokig tartó bizonytalanság? "Mi mindig mindenről elkésünk, / Késő az álmunk, a sikerünk, / Révünk, nyugalmunk, ölelésünk, / Mi mindig mindenről elkésünk" - megint Ady.
Amúgy a törvénytervezet július 31-ét nevezi meg az igazgatóváltás ideális fordulójának. Nem óhajtom fárasztani a jelenlévőket e késői dátum képtelenségével.
Az ajánlott kettős igazgatás abszurdum, és káoszt eredményez.
Az összeg, amit a Magyar Köztársaság színházai működésére fordít, hatalmas - elhangzott -, ám reálértéke az utolsó 18 évben harmadával csökkent. Minden évben kevesebb, kivétel talán a 2003-as esztendő volt.
Évek ót a legpozitívabb, legmegnyugtatóbb kijelentésnek szánja a kultúrpolitika azt a mondatot, hogy a színházra fordított állami támogatás nem csökken. Mint a biztatás maximuma, az állami jóindulat felsőfoka, egy fillért sem veszünk el a tavaly adott összegből. Ilyenkor hálásan összemosolygunk, alig akarunk hinni a fülünknek, és megköszönjük. Kedves Barátaim! Ebben az országban infláció van, 6, vagy 7, vagy 8 százalék. Ha nominálisan nem is csökken az összeg, reálértékben értelemszerűen kevesebb. Egyébként 2007-ben nominálisan is csökkent.
Úgy vélem, hogy a színházi törvényben fontos lenne leszögezni az állami támogatás viszonyát a mindenkori inflációhoz. A színházi fizetések szégyenteljesen alacsonyak, nem tudnám pirulás nélkül bevallani egy Kossuth-díjas művész havi jövedelmét.
A műszaki szakemberek sorra elpártolnak jobban fizető ágazatokba. Egyre kevésbé lehet hivatkozni a szerelemre, tudniillik hogy úgyis szerelemből csinálod, nem pénzért.
A megszülető színházi törvénynek garantálnia kell a következő nemzedékek biztonságos munkakörülményeit.
Tisztelt Bizottság! Kedves Kollégák! Ezen az anyagon sokan nagyon sokat dolgoztak, ám szerintem is számos sebből vérzik, hadilábon áll a magyar nyelvvel, kidolgozása sem mondaható sebesnek: "Mi mindig mindenről elkésünk".
A tervezet hallgat arról az alapkérdésről, hogy mi a magyar színház dolga Európában ma. Ha a Radnóti homlokzatára nézek a Nagymező utcában, két zászlót látok: egy európai sokcsillagos kéket, és egy piros, fehér, zöld magyart. Valahogy így: korszerű, európai legyen, és tartsa meg a magyar színház évszázados hagyományait. Őrizze meg, ha úgy tetszik, konzerválja, ami érték a tradícióból. Én konzervatív vagyok, kedves kollégák, egy '43-as konzervatív. (Taps a hátsó sorokban.)
ELNÖK: Köszönjük szépen. Lőrinczy György következik, utána Kiss János.
LŐRINCZY GYÖRGY elnökségi tag (Magyar Művészeti Ügynökségek Szövetsége): Szeretettel köszöntök mindenkit. Amikor Pető Iván ismertette a sorrendet, akkor gondoltam, hogy nem fogok jó helyzetbe kerülni, mármint András után, ez be is igazolódott. Én a Pentaton Koncertügynökség igazgatója vagyok, de itt a Magyarországi Művészeti Ügynökségek Szövetségét képviselem. Szövetségünkről talán nem mindenki tudja, hogy alapvetően menedzsereket és menedzserirodákat képvisel, és főleg, mivel a magyar piac elég kicsi, a nemzetközi piacon dolgozunk.
Bár a tanár urak hozzászólásai elbizonytalanítottak, mégis azt gondolom, hogy kitartok a felhatalmazásomnál és az eredeti tervemnél, és két konkrét dologhoz szeretnék röviden hozzászólni, mert azt gondolom, hogy a kis dolgoknak is van jelentőségük.
Ez a két dolog a menedzserléthez, illetve a nemzetköziséghez tartozik. Bár mind a kettőre van utalás a Színházi Társaság beadványában, és ezt köszönöm, fontosnak tartom, hogy amellett, hogy új értékeket hozunk létre, képviseljük azt, hogy mi az, amit a nemzetközi élet, a nemzetközi művészeti élet Magyarországról ismer, mi az, ami hungarikum. A néptánc, a népzene, a klasszikus zenei együtteseink, a magyar szerzőink, Bartóktól, Kodálytól Kálmán Imréig és Kurtág Györgyig, ennek nem látjuk igazán a nyomát, és azt gondolom, hogy a cigányzene is ide tartozik. Tehát igazából nagyon fontos lenne az új értékek mellett a hagyományok vagy tradíciók megőrzése is.
Szeretnénk konkrét javaslatként, ha az előadásszámba beletartozna a zenekarok, illetve a társulatok külföldi szereplése is, mert az ma már tévhit, hogy a külföldi szereplések akár a Krétakörnek, akár a Katonának, akár az Operettszínháznak vagy a Fesztiválzenekarnak jelentős bevételeket hoznának, viszont csak olyan társulatok érnek el jelentős nemzetközi sikereket, akik magyar műfajban dolgoznak, jelentős műhelymunkával, és jelentős művészegyéniségek körül szerveződnek. Ez a mi tapasztalatunk. Még az is elképzelhető, hogy ahogy a szimfonikus zenekaroknál, egy automatikus plusz szorzó vagy plusz adalék van azoknál, akik gyermek- vagy ifjúsági koncerteket csinálnak, vagy ugyanígy, aki jelentős külföldi jelenléttel bír, az esetleg valami előnyt élvezzen, de semmiképp ne kerüljön hátrányba, mert az sok önkormányzatnál probléma, hogy elismerjék a külföldi előadásszámot. Csatlakoznék Márta Istvánhoz, aki azt mondta, hogy ez persze összefüggésben van más tárcákkal, mert ha a minisztérium el tudná érni, hogy a turizmus s szárnya alá vegye a magyar társulatok külföldi fellépéseit, az természetesen nagy segítség lenne. Ami a módosításban szerepel, az is, ha ilyen pályázatok léteznének.
A másik téma a színházi menedzserek, vagy a művészeti menedzserek kérdése. Határozottan úgy érezzük többen, akik ezen a területen dolgozunk, hogy bár a művésztársadalom folyamatosan beszél a menedzserek hiányáról, vagy a menedzserek fontosságáról, ennek érdekében semmit nem tesz, sem az oktatásban, sem azok elismertetésében. A törvénytervezetből is kiderül, hogy míg egy menedzserigazgatónak kötelessége a művész partnert értelemszerűen és teljesen evidensen megnevezni, ez fordítva nem igaz. Tehát művész végzettségű adott esetben pályázhat úgy a törvény szerint - bár a kiírások ezt többségében tartalmazzák -, hogy meg kellene neveznie, hogy ki az, aki a menedzseroldalt - ami nem egyenlő szerintünk a gazdasági igazgatóval - képviseli, ezért kértük, hogy a bölcsész végzettséget, illetve a szakmai tapasztalatot is vegyék ide. Tehát mindenképpen azt tartanánk fontosnak, hogy a művészeknek is kelljen megnevezniük olyan menedzsert, vagy gazdasági vezetőt, akivel együtt fogják irányítani a színházat. Ha ez így lett volna, akkor egy csomó színházi nehézség különböző intézményekben az elmúlt években, úgy érezzük, hogy megelőzhető lett volna.
Még egy utolsó gondolat, egy felvetés, mert talán azon kevesek közé tartozom, aki - bár ez még mindig szitokszónak számít a kulturális életben - egy kft. ügyvezetőjeként, tehát egy nevében profitorientált cég vezetőjeként foglalkozom a kulturális élettel és a művészetekkel. A fővárosban készül egy törvénytervezet, ami, nem tudom finomabban kifejezni, bizonyos színházak privatizációjára készül, amit természetesen, mint egy magáncég vezetése, bizonyos szempontból üdvözlök. Nagyon régen szó van a kultúra privatizációjáról, de szeretném felhívni a figyelmet, hogy a koncertéletben rengeteg rossz példa van, hogy nagyon kell félni a kalandoroktól, és nagyon kell figyelni, hogy ezek a kiírások hogyan fognak megszületni. Mert ha ez kizárólag a "ki ígér kevesebb pénzt" elvén fog működni, illetve ha valamilyen szakmai legitimációja az első szervezeteknek nem lesz, akik ilyen színházat akár magánszínházként fognak működtetni, akkor ez borzasztó rossz eredménnyel fog végződni. Szeretnénk ez ügyben a szakmai szervezetek segítségét felajánlani. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Kiss János következik, utána Halász képviselő úr, a bizottság alelnöke.
KISS JÁNOS igazgató (Győri Balett): Köszönöm szépen a lehetőséget. Kiss János, a Győri Balett igazgatója vagyok. Hosszú éveken keresztül a Magyar Táncművészek Szövetségének az elnöke voltam. Mivel utolsó hozzászóló vagyok a szakma részéről, még a számítógéprendszer is tudja, hogy a táncosok az utolsó helyre vannak besorolva. (Derültség.) Természetesen nem mint a Győri Balett igazgatója kívánok szólni, hanem mint a táncosokért küzdő, és a táncosok megbecsüléséért dolgozó állampolgár.
A tisztelt bizottsági tagoknak, a mindenkori miniszternek, a minisztériumban felelős posztokat betöltő tisztségviselőknek abszolút tudniuk kell, és nagyon jól tudják is, hogy milyen a magyar táncművészek megbecsülése az elmúlt időszakban és a jelen helyzetben is. A magyar táncművészek megbecsülése jelen pillanatban egyre rosszabb, ezt hangsúlyoznom kell. Itt az általam nagyon tisztelt Bálint András által idézettekre utalnék, hogy mi mindig, mindenről lekésünk. Mi mindig mindenről elkésünk, hiszen nagy esélye volt a szakmánknak a táncművészek kerekasztalának létrejöttével és azzal a párbeszéddel kapcsolatban, ami elkezdődött a Kulturális Minisztériummal, hiszen önöknek tudniuk kell, hogy valójában minden terület - a néptánckultúránk, a balett, a kortárs terület - milyen viszonyok között dolgozik. Nekünk nincsenek színházaink, a táncosaink munkaviszonya vagy közalkalmazott, vagy pedig olyanok, akik napról napra élnek. Azok a társulatok, akik nemzetközi hírűek a kortárs területen - nem mondok neveket -, akik évről évre pályáznak működési költségre, hosszú évek óta kérjük, hogy legalább hároméves pályázati lehetősége legyen ezeknek a nemzetközi hírű társulatoknak, de sajnos ez a mai napig nem történt meg.
Nagyon örülünk, és természetesen nagyon fontosnak tartjuk, hogy a törvény létrejöjjön. Itt beszélünk színházi törvényről, beszélünk előadó-művészi törvényről. Nagyon jól tudjuk, hogy van a Budapest ország és van a vidék ország; mi nagyon szeretnénk azt, ha a vidék fejlesztésében a kultúra erőteljes szerepet kapna, és ezen keresztül természetesen a táncterület, hiszen az elmúlt időszakban, ha megfigyelik, nemhogy létrejöttek volna együttesek, hanem megszűntek. Ha csak példát akarok felhozni - és ez is jelzi az elmúlt 50 évét -, a Pécsi Balett mostanában múlt el 50 éves, tagozatként működik, alapító okirata sincs, mindig a mindenkori színház igazgatójának jóindulatán múlt a támogatása, és sorolhatnám azokat a társulatokat, akik megtűrtként vagy helyet kapva tudnak dolgozni és létezni.
Ami nagyon fontos véleményem szerint, hogyha a törvény létrejön, elkerülhetetlen, hogy az oktatás területét ne érintse. Ha ez a törvény jó lesz, a művészeti oktatást maximálisan helyzetbe tudja hozni; ha ez a törvény rossz lesz, akkor pedig a jövőnk, a fiatalok jövőképe - itt konkrétan a táncművészekre gondolok, akiknek az élete, az életpályája nagyon rövid - egyszerűen megkérdőjeleződik. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Megjegyezte, hogy ő az utolsó hozzászóló; ezzel valóban az utolsó. Azt azért szeretném vigasztalásként elmondani, hogy az utolsó felszólalásra többnyire emlékeznek az emberek, az elsőre is, a közbeesőkre kevésbé.
Komolyabbra fordítva a szót, Halász alelnök úr, utána Fedor képviselő úr következik.
HALÁSZ JÁNOS (Fidesz): Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Nyilván csak jó törvényt érdemes csinálni, rossz törvényt nem érdemes hoznunk, és ahhoz, hogy ez a törvény - nevezzük színháztörvénynek - jó legyen, szerintem oda kell figyelnünk a területet érintő más jogi történésekre.
Legutóbb, amikor április elején itt találkoztunk, én szóba hoztam egy kérdéskört - amiről azóta a kulturális bizottság tárgyalt, és támogatta -, mégpedig azt az elemet, miszerint az alkotmány 70/G. §-a kimondja, hogy a Magyar Köztársaság támogatja a művészeti élet szabadságát. Azt mondtuk, azt kértük, most már a kulturális bizottság is kérte ezt az Alkotmánybíróságtól, hogy értelmezzük ezt a rendelkezést. A beadványunkban például szerepel egy mondat, amelyben kérdezzük, hogy köteles-e az alkotmány alapján az állam jogszabályban rögzíteni azt, hogy a művészeti élet szabadságának támogatását milyen feltételrendszer szerint valósítja meg. Ha készül a színházi törvény, egészen biztos vagyok benne, hogy figyelemmel kell lennünk az Alkotmánybíróság imént említett, ide vonatkozó majdani határozatára.
Azt hiszem, hogy elengedhetetlen a finanszírozási oldal kapcsán másik, legalább két törvénnyel való összhang. Az összhang úgy teremthető meg, hogy amikor a színháztörvényt tárgyaljuk a parlamentben, egyúttal tárgyalnunk kell a költségvetési törvény módosítását és az adótörvények módosítását is. Ha a terület kevesebb állami támogatást vagy ugyanannyit kap, mint korábban, akkor a helyzet romlik, erre pedig nincs szükség. A törvény akkor lesz jó, és akkor teszünk jót, ha változatni tudunk a finanszírozási feltételrendszeren és a támogatás nagyságán is; számunkra, számomra ez is elengedhetetlen ebben az ügyben. Úgy hiszem, hogy folytatni kell ezt a törvény-előkészítő munkát; ritkán van alkalma a magyar parlamentnek és a kulturális bizottságnak is ilyen érdemi módon részt venni egy törvény elkészítésében. Ha elkészül a törvény szövege, mondjuk februárra, ha jól sejtem - ez talán még reális is -, akkor szerintem érdemes ragaszkodnunk ahhoz, hogy egyúttal a törvény szövege ismeretében készüljön egy hatástanulmány is. Nem sietünk sehová, készüljön ez el, és arról egy újabb nyílt nap keretében tárgyaljunk. Ez a hatástanulmány például tartalmazza azt, hogyha ez az elkészült törvény érvényes lett volna 2007-ben és 2006-ban is, akkor például finanszírozási területen itt és itt ezt és ezt eredményezte volna, mert rögtön látni fogjuk, hogy jó-e ez a törvény, vagy nem, és ez nemcsak a finanszírozási területre, hanem sok minden másra érvényes.
Azt javaslom tehát magunknak, hogy februárban kezdjük úgy a parlamenti tavaszi ülésszakot a kulturális bizottságban, hogy amikor a minisztérium elkészül a szövegtervezettel, és a hatástanulmány is elkészül, azt kapja meg a szakma minden érintett képviselője, mi is, és egy újabb nyílt nap keretében én ugyanígy örömmel - és remélem, hogy további épülésünkre -, szívesen hallgatom az önök véleményét. Köszönöm a figyelmüket.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Fedor képviselő úr következik. Bocsánat, hogy közbevetem: Halász képviselő úr Debrecen kulturális alpolgármestere, Fedor képviselő úr pedig, hogy megkíméljem őket az ilyen dimenziók bemutatásától, Miskolc kulturális alpolgármestere.
FEDOR VILMOS (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Államtitkár Asszony! Hölgyeim és Uraim! Nagyon sokszor fordult már elő a beszélgetés során, hogy vajon az önkormányzatok hogyan viszonyulnak ehhez a kérdéshez. Valaki megfogalmazta, és én magam ezzel értenék és értek is egyet, hogy az önkormányzatnak szövetségesnek kell lennie, és az önkormányzat szövetséges is. Mondom ezt azért is, mert az elmúlt időben, ha azt vizsgálnánk, hogy a szerényebb költségvetési támogatás mellett is Szombathely eldöntötte, hogy színházat épít, Székesfehérvár bővítette a színházát, Eger úgyszintén, Tatabányán hallottuk, hogy mi történt, és komoly kulturális beruházások voltak Debrecenben és Miskolcon, ez talán jelzi, hogy az önkormányzatok hozzáállása ehhez a kérdéshez, a támogató szándék érthető. Ugyanakkor, amit Mácsai Pál az elején elmondott, azt kell mondanom, hogy azzal én is egyetértek, tudniillik én magam is nagyon sokat vitatkozom társaimmal - és ez most pártfüggetlen - arról, hogy vajon most, a XXI. század elején, amikor meglehetősen nehéz helyzetben vannak az önkormányzatok, mennyire fontos egy önkormányzatnak a kultúra támogatása, finanszírozása. Vajon hogyan lehet meghúzni a határt, hogy meddig terjedhet az önként vállalt feladatok teljesítése, mert azt tudjuk valamennyien, hogy ez nem mehet annak rovására, amit kötelezően el kell látnia egy önkormányzatnak. Én magam azt képviselem - valaki említette -, hogy ebben a néha párbeszéd nélküli világban mégiscsak a kultúra az, amelyik alkalmas arra a bizonyos hídra.
Engem mindig meglep, amikor... Most Miskolcon éppen Bulgakov Moličre-je megy, és amikor az emberek a végén megértik, hogy miről szólt a darab, és kijönnek, és ballagnak a miskolci éjszakában a főutcán, és pontosan értik, hogy valami olyasmit éltek át, ami kicsit olyan, mint a mai világ, ez a megosztottság, utaltak rá többen.
Tehát én azt gondolom, hogy nekünk, akik a kultúrával foglalkozunk, sokkal több a feladatunk, és nagyobb lett a szerepünk, mint egész egyszerűen országgyűlési képviselőnek lenni, alpolgármesternek lenni, vagy politikusnak lenni.
Nem hiszem, hogy az jó dolog lenne, ha változatlanul hagynánk a színházi élet, a zenei élet finanszírozását; és ez most átível kormányokon, azt gondolom, politika, pártok nélkül. Egy régi és megoldatlan kérdésről beszélünk, ugyanis nem vette figyelembe a finanszírozás azt, hogy változott a helyzet, változtak a színházak, épültek, bővültek, tagozatok jöttek létre, és maradt a finanszírozás. Nem fogom untatni a jelenlévőket azzal, hogy számokat mondok, hiszen ezt jó néhányan tudják. Azt gondolom, hogy akkor lesz jó ez a törvény, ha hatással lesz a színházi életre, és ez a hatás pozitív lesz. Akkor van értelme foglalkozni ezzel az egésszel, amikor majd eljutunk oda, hogy nekem sem kell vitatkoznom kollégákkal azon, hogy vajon megtérül-e a kultúrába fektetett pénz, mert ilyen egyszerűen szokták feltenni a kérdést.
Azt gondolom, hogy ma Európa elsősorban arról szól, hogy a kultúra segítségével igenis újjá lehet építeni lerombolt városokat, tönkrement emberi sorsokat, családokat, közösségeket. Valaki említette azt, hogy az imázsjavításban milyen fontos szerepe van a kultúrának. Egyáltalán nem mindegy, hogy mi hangzik el egy országról. Sokszor veti fel a szakma, hogy nincs nemzetközi megmérettetés, hogy miért csak POSZT van, miért nincs nemzetközi színházi fesztivál Magyarországon, többször elmondták, hogy lássuk a magyar színjátszás helyzetét, hogy tudjunk viszonyítani, hogy el tudjuk képzelni a saját helyünket, és mondjuk jöjjenek hozzánk máshonnan is. Azt gondolom, hogy ezt is támogatni kellene, és akkor megvalósulhat az a híd, amiről itt többen beszéltek.
Valamit kérek a kormányzattól, meg a törvénytől is. Mi azt várnánk, hogy támogassa azt, ha egy önkormányzat vállal ezen a téren, és többet vállal, mint akár az ereje, a lehetősége engedi. Tehát legyen ösztönző ilyen módon is, és ne kezdjünk egalizálni, és azt gondolom, hogy ez nagyon jó hatással lesz a színházakra. Mindig az jut eszembe, valaki említette a magyar nyelv fontosságát, hogy én megnéztem a múltkor, a miskolciak közel húszezren voltak 1823-ban, eldöntötték, hogy színházat építenek, mégpedig magyar nyelven játszó színházat. Egy közel húszezres város. Azt gondolom, oda kell visszamennünk, hogy itt valóban összefogásra van szükség, most mindentől függetlenül, és egy ilyen összefogáson alapuló, és a szakma nyilvánossága előtt zajló vitában érlelődő - most sok közhelyet nyomtam itt egymás után, elnézést kérek, de végül is ez a lényege, hogy találkozzunk még többször, meg beszélgessünk, és legyen egy jó törvényünk. Azt gondolom, hogy ezért jött mindenki ide. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Utolsó felszólalónak jelentkezett Schiffer János képviselő úr.
Dr. Schiffer János hozzászólása
DR. SCHIFFER JÁNOS (MSZP): Két idézettel szeretném kezdeni. "A színház tisztátalan művészet, amely gátlástalanul felhasznál mindent, ami az útjába akad. Mindig hűtlen marad az elveihez. Magától értetődően kacsint össze a kordivattal, képeket lop el más médiumoktól, néha lassan beszél, máskor hadar, dadog, elnémul, emelkedett és közönséges, egyes történeteket elkerül vagy tönkrezúz, másokat mégis elmesél."
A másik idézet pedig: "A színházban - meg ez is köztudomású - egyetlen olyan szó el nem hangzik, aminek bármi köze lenne a valósághoz, pláne az igazsághoz. Minden kiejtett szó kimódolt, kitalált, megkonstruált, hamis, talmi, ha úgy tetszik, hazug. Hát akkor mégis mi jó benne? Miért adunk pénzt olyasmiért, ami nem igaz, mi a csoda vonz oda, ahol eleve tudjuk, hogy rafináltan átráznak, átvernek bennünket?"
Ez két üzenet volt, az egyik Tankred Dorst volt, a színházi világnapra, a másik Darvas Iván volt, ugyancsak a színházi világnapra küldte ezt az üzenetet.
Miért idéztem ezt a kettő dolgot? Mert úgy tűnik - ugye ez mind a két ünnepi alkalom volt, amikor ezek a szavak elhangoztak -, hogy egy nagyon komplikált, sok áttétellel rendelkező dologról van szó. Amikor ezt törvénybe akarjuk fogalmazni, akkor az egy nagyon-nagyon nehéz feladat. Ez derült ki a koncepcióból is - mert ez nem törvényjavaslat még -, de a vitából is.
Csizmadia Tibor azt mondja, hogy ha 5 milliárd forint bejön, akkor nagyjából rendben van. De vajon az 5 milliárd forint hová jön? Abba a széles skálába, amiről Hudi László is azt mondja, hogy ugye itt újak jelentkeztek, de mások is említették, vagy pedig a meglévő struktúrába? Tehát ez egy komoly vita még előttünk, hogy ki mit ért benne. Mindenki a maga intézményrendszerében gondolkodik.
Amiben igaza van ugyancsak Hudi Lacinak, hogy nem követte az intézményrendszer egy része, ha nem szedem szét, egy rész tényleg nem követte a társadalmi változásokat. De feltenném a kérdést: a társadalom vajon követte-e a társadalmi változásokat? Mert azok a megjegyzések, amelyek az önkormányzathoz kapcsolódnak, vagy Halász János alelnök úr kérésében is szerepel, a kulturális élet szabadságának a kérdése, vajon ha a társadalom változásai követték volna azokat a változásokat, amelyek beálltak, akkor ezek a kérdések például felmerülnének-e. Tehát felmerülne-e az, hogy az önkormányzat, vagy az állam mennyire kell, vagy szólhat bele az intézményvezetők kiválasztásába, vagy ne adj' isten, az intézmények programjába.
Csak azért gondoltam ezt a két kérdést felvetni, mert erre törvényi választ nem lehet adni. Ehhez az kell, hogy a társadalmi változások is kövessék az intézményrendszer változásait, az, hogy a társadalom kultúrája, a politika kultúrája is kövesse, és megfeleljen annak az elvárásnak, amit egy ilyen intézményrendszer - most nem a színházra, hanem a társadalmi intézményrendszerre gondolok - igényelne. Ennek a kettőnek az ellentmondásában kell persze ugyanakkor kodifikált törvényjavaslatot készíteni, ami azt gondolom, hogy nem könnyű dolog. Azonban egyetértek azzal, hogy nem kell elkapkodni, tehát van időnk arra, hogy tényleg végigtekintsük és ütköztessük már a konkrét szabályozásnál azt, hogy ki mit ért a másik megjegyzéséből, és hogy ezek a szabályozások hogyan hatnak a másik területre, főleg kibővítve azzal, hogy nemcsak színházakról - ugye kilencvenvalahány százalékban színházak vannak jelen - van szó, nemcsak önkormányzati és állami színházakról van szó. Tehát azért úgy érzem, hogy a mai vitánál sokkal komplikáltabb ügy, mint ami a mai vitából kijött. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Most államtitkár asszonyé a szó, hogy a felvetett problémákra és a felvetett konkrét kérdésekre próbáljon reagálni.
DR. SCHNEIDER MÁRTA kulturális szakállamtitkár (Oktatási és Kulturális Minisztérium): Köszönöm szépen. Nem lesz egyszerű feladat, és elnézést kérek, de egészen biztos, hogy nem fogok minden problémára vagy kérdésre reagálni, mert azt gondolom, hogy képtelenség. Viszont nagyon szépen köszönöm, és köszönjük a munkatársak nevében az elhangzott véleményeket. Elkérjük természetesen a jegyzőkönyvet, és dolgozunk abból, amit önök itt mondtak.
Schiffer János azt mondta, hogy van idő a törvény elkészítésére, és én is azt gondolom, Halász Jánossal egyetértve, hogy jó törvényt kell alkotnunk. A másik oldalról pedig, ami itt elhangzott, és az elmúlt hónapok is azt bizonyították, hogy viszont idő van arra, hogy meg kell csinálni ezt a törvényt.
Herczeg Tamás gondolatára reagálnék, és többekére, akik a szabadtéri színpadok ügyét felvetették. Természetesen nincs kifelejtve a szabadtéri színpadok problematikája a törvényből. Megint csak arra utalnék, hogy kell, hogy jó definíciók legyenek, kell, hogy jó fogalommeghatározások legyenek ahhoz, hogy képesek legyünk ennek a színházi ügynek minden szegmensét kezelni, de nincs feledve a dolog.
Mácsai Palinak köszönöm szépen, amiket mondott, annál is inkább, mert azt gondolom, hogy el fogjuk kérni ezt a konkrét szöveget. Természetesen a törvénynek lesz preambuluma, ezt nem fogalmaztuk meg Hogy is mondjam: nagyon szikáran fogalmaztunk meg egy többszörösen bővített mondatot, amely megpróbálja a célt megfogalmazni, de azt gondolom, hogy ebbe az eszmeiségbe behelyezve kell a színházi törvényt elindítanunk.
Szabó György a jövőképről beszélt, és sokan mások is beszéltek erről. Természetesen az a kérdés, hogy az a törvényi szabályozás, amit most elkészítünk, kellőképpen dinamikus lesz-e ahhoz, hogy nemcsak, hogy követni tudja a valóságot, hanem dinamizálni is a képes a folyamatokat. Itt nyilvánvalóan az a cél, hogy ne csak lekövessünk valamit, hanem hogy valamit elősegítsünk, sok mindennel - a finanszírozással, a szerkezettel, a szervezeti módosításokkal, a munkajogi jogszabályokkal, a szakmai szervezetek bevonásával - együtt.
Balázs Péter azt mondja, hogy a művészeti alkotó folyamatot szabályozni nem lehet, valamint arról is szólt, hogy az állami források várható csökkenése az, ami a törvényt indukálja. Én azt gondolom, hogy messze nem erről van szó. (Dr. Jánosi György távozik az ülésteremből.) Egyikünk sem ülne most itt, ha nem arra gondolnánk, hogy ez a törvény azért kell, hogy jobb helyzetet teremtsen ezen az előadó-művészeti területen, sok mindenben jobb helyzetet: átláthatóbbat, világosabbat és természetesen a finanszírozás tekintetében is jobb helyzetet kell teremteni.
Márta István a szakértői egyeztetéseket kérdezte. Nyilvánvalóan a kormányprogramban szerepel a színházi törvény megalkotása, a parlament előtt jogszabályalkotásként elő van írva nekünk, tehát az egyeztetések az államigazgatás szabályai szerint folynak, de azért szeretném elmondani, hogy a szakmai kör elsősorban most ebben a fázisban nagyon fontos, hogy úgy tudjunk a kormány, kormánykabinet elé menni, hogy már van egy erős szakmai akarat és álláspont is a törvény mögött.
Béres Attila az operett kérdését vetette fel. Megint csak visszautalnék, hogy nem kihagyni akarjuk ezeket a dolgokat, hanem beemelni a törvénybe, és megint csak nem tudunk definíciót adni; a legegyszerűbb kérdéseket is meg kell fogalmazni, mégpedig úgy, hogy azok a törvényalkotó számára is használható fogalmak legyenek. Ezek egészen biztos, hogy utálatos módon fognak hangzani, ha leírjuk, de kényszerűségből - és nemcsak kényszerűségből - csak így lehet törvényt alkotni és szabályozni. Valószínűleg Attila egy kicsit félreértette a koprodukciós támogatások esetét, hiszen itt abban az esetben a nézőszám esetében merült fel az, hogyha koprodukció van, akkor a nézőszámot csak egy helyen lehet elszámolni, tehát ez részletkérdés.
Csapó Csilla: nyilvánvaló, hogy az önkormányzat és az intézmény érdeke azonos, amit természetesen így gondolunk mi is. Az önálló zenekar esetében megfogalmazott kérdés, megint csak azt mondanám, hogy valószínűleg egy kis félreértésen alapul, hiszen itt mi az önálló zenekarok alatt a hivatásos zenekarokat értettük, és nem a színháznál működő zenekart, ami ilyen is meg olyan is lehet. Intézményesített mecenatúrát vetett fel Csapó Csilla, vagyis tulajdonképpen azt, hogy milyen források fordíthatók az előadó-művészet területére, tehát nemcsak önkormányzati és állami források, hanem hogy nyitható-e a forprofit szférából egy olyan kis csatorna, egy olyan csap, ami az előadó-művészet területére csordogálhat. Mi úgy gondoljuk, hogy ez ügyben van lehetőség, és ez ügyben el szeretnénk indulni, hogy ez az adótörvények felülvizsgálata esetében legyen egy feladat, hogy a Pénzügyminisztérium, illetve mi egy tanulmányt készítsünk erről, vizsgáljuk meg ennek a lehetőségét - én ezt fontosnak tartom.
Léner Péter egész kulturális törvényt javasolt. Mondanám, hogy van kulturális törvény, mármint van egy olyan kulturális törvény, amely a kultúra közgyűjteményi területét fedi le, kicsit még több is, van filmtörvény, van örökségvédelmi törvény, ha a kultúra területeit nézzük, és azt gondolom, hogy talán az előadó-művészet az a terület, amely nem volt ilyen egységes törvénnyel szabályozva. Én úgy gondolom, hogy többek között ez is egy ok, amiért érdemes ezt végigcsinálni.
Babarczy László nagyon örült Szombathelynek, és azt mondta, hogy a polgárok akarják és szeretik a színházat, ezért aztán alapítanak egyet. Abszolút egyetértek vele, de azért azt elmondanám, hogy ehhez még legalább 100 millió forint állami támogatás kell így első lépésben, és ez így van jól, szeretném mondani, ez így működik: a polgárok akarják, és szeretik a színházat, az államnak meg az a dolga, hogy ehhez hozzásegítse a polgárokat. Most körülbelül ezt csinálnánk.
ELNÖK: Más polgárok pénzéből is.
DR. SCHNEIDER MÁRTA kulturális szakállamtitkár (Oktatási és Kulturális Minisztérium): És más polgárok pénzéből is - igaz, Iván - hozzásegítse a szombathelyi polgárokat a színházhoz. Azt mondja Babarczy, hogy tulajdonképpen részletkérdés a finanszírozás állami vagy önkormányzati része, de én azt gondolom, hogy ez abszolút nem részletkérdés, ez itt az egyik meghatározó eleme a szabályozásnak, arról pedig, hogy itt milyen politikai kérdés van a kinevezésekben, már ejtettünk szót.
Fontos, amit Babarczy László mond a jövőképről, hiszen megint csak visszautalnék arra, hogy azt, hogy merre fejlődik a színház, a színházművészet, a jogszabálynak nem merevíteni kell, hanem tágítani kell ezeket a lehetőségeket, tehát itt van megint benne a jövőkép. Nyilvánvalóan a célokat tudom megfogalmazni, illetve bizonyos elemei szerintem már megjelennek ennek a tervezetnek, hogy ne korlátozzuk, hanem próbáljuk meg felszabadítani a különféle lehetőségeket akár strukturálisan, akár a működési módot illetően.
Novák János és még sokan mások az ifjúságra, a bábszínházra és egyáltalán a színházi nevelésre vonatkozó véleményével tökéletesen egyetértek - és itt térnék ki az oktatás kérdésére. Valóban teljesen jogos a kérdés: ez a koncepció sem a közoktatás, sem a művészeti oktatás, sem a felsőoktatás kérdéseit nem érinti. Ez nem jelenti azt, hogy ezen az úton vagy ezen a területen nem akarunk elindulni, azonban úgy gondoljuk, hogy le kell határolni a törvény szabályozási keretét, hogy ez itt a határ, azonban a célokban megfogalmazhatjuk, hogy ez ügyben szükségesnek tartunk továbblépni, és további is fogunk lépni.
Zsámbéki Gábor: itt az oktatási ügyek fordultak újra elő. Azt mondta Gábor, hogyha az állami támogatás nagyobb vagy jelentősebb lenne, akkor talán a magyar színházi élet minősége is jobb lenne. Nyilvánvalóan van köze a támogatás nagyságának, illetve a gazdagságnak, a működésnek ahhoz, hogy nagyszerű alkotások születhessenek, de azért azt gondolom, hogy ennél azért differenciáltabb a kép, és pontosan ezt a differenciált működési módot próbálnánk meg törvénybe foglalni.
Mádi Zoltán a versenyhelyzetről mondott el néhány gondolatot. Valóban van a kulturális területen olyan helyzet, amikor nem igazán egyenlő versenyfeltételekkel indulnak az intézmények. Az a megoldás, amit ön mond, hogy legyen egy normatíva, a helyi közösségek pedig működtessék a színházukat - azt gondolom, hogy ezt erre értette -, és legyen egy nagy pályázati rendszer. Én azt gondolom, hogy ez egy másik, fenntartói, kulturális intézményi felfogás.
Lengyel Pál nagyon jól megfogalmazta, hogy tulajdonképpen a játékszabályokat kell definiálnunk, ez a törvény tartalma, és ha mindenki tudja, hogy milyen játékszabályokhoz kell alkalmazkodni, akkor a játékot is jobban tudja csinálni.
Hudi László az átrendeződésről, illetve megint csak a jövőképről beszélt. Igen, az, hogy a független szakmai nonprofit forma bekerült, illetve bekerül néhány olyan fenntartói forma, ami eddig nem volt elismert, vagy nem így volt, vagy nem normatív alapon volt elismert, azt gondolom, hogy ez megint csak a törvénytervezet, illetve a szabályozás kereteit bővítené.
A szabadtéri színházakról már szóltam.
Székhelyi József nagyon érdekeseket mondott, de én azt gondolom, hogy különösen az "irány a Csillag börtön"-t most eltesszük egy nagyon jó beau monde-nak, de ezt a törvénybe talán nem fogalmazzuk be. Ettől függetlenül, amiket mondott, azt gondolom, nagyon fontosak, különösen az, hogy intézményi esetekben, illetve a szervezeti működés megengedi-e azt, hogy a bevétellel az intézmény maga gazdálkodjon, és ha igen, akkor milyen szabadságfokkal. Én azt gondolom, hogy ebben is tudunk előrelépni, nemcsak e törvény keretében, hanem a költségvetési intézmények formálódó szabályozása keretében is.
Vándorfi László a fenntartó fogalmának kiszélesítését pozitív eredményként értékelte. Igen, az volt a célunk, hogy próbáljuk minél rugalmasabbá tenni az intézményfenntartók fogalmát.
Szűcs Miklós megint csak a szponzorációt érintette, illetve a színházigazgatók kinevezését. Szerintem ez alapvetően egy szakmai kérdés. Hogy is mondjam, önöknek kell egyezségre jutni az ügyben, hogy mi az, ami a kedvezőbb kinevezési időpont: az évad kezdete, vagy az év kezdete. Én emlékszem, a fővárosi időszakban megpróbáltuk minden színházigazgató kinevezését évadhoz kötni, és egy időpontra tenni. Az azonban, hogy legyen átfedés az igazgatók kinevezése között, azt az igényt elégítené ki, hogy legyen idő, ne késsünk el, az új igazgató se késsen el, hanem legyen ideje a következő évadra felkészülni. Egyébként a Nemzeti Színház pályázata esetében is így működik a dolog, a kinevezés január 1-jétől szól, de Jordán Tamás a szezon végéig még a Nemzeti Színház élén van, tehát van egy párhuzamosság a kinevezésben, ami lehet, hogy - hogy mondjam - különleges együttműködésre készteti a vezetőket, de én azt gondolom, hogy a folyamatosság biztosítása érdekében biztosan jó.
Csizmadia László is azt mondta, hogy definíciók kellenek. (Közbeszólás: Tibor!) Igen, pontosan erről van szó... Pardon! Ne haragudjon! Azért, mert itt annyi Laci van, Gyimesi is itt van előttem, szóval Tibor, ne haragudjon. Tehát definíciók kellenek, pontosan. Definíciók kellenek, nagyon pontos szakmai regisztráció kell, és azt gondolom, hogy ezekhez lehet a finanszírozás normatív elemeit hozzáilleszteni, tehát ezért szükségesek a nagyon pontos definíciók.
És akkor itt van Gyimesi Laci, aki Laci. Mindenekelőtt köszönöm, hogy a deficitekről szólt. Igen, nagyon sok munkajogi és egyéb deficit van ezen a területen, aminek egy részét szeretnénk majd a törvényben törleszteni.
Bálint András igazgatói kinevezésére már reagáltam, de még egy kérdés. Azt mondta András, hogy csökken az összeg, a színháztámogatásra rendelkezésre álló összeg. Igen, tudjuk, hogy hol vannak a problémák, hol vannak a gondok. Az állami támogatás nominálisan értéken maradt, de reálértékben természetesen csökkent. Azonban, ha az önkormányzati szférát egészében nézzük, akkor tudjuk, és ki tudtuk számolni, hogy 2004-től az önkormányzati szférából körülbelül egymilliárd forint hiányzik. Nemhogy nominális értékben maradt volna, hanem ennyi kikerült ebből a rendszerből, és ez egészen biztos, hogy látnivaló problémákat okoz.
Megnézzük, hogy a magyar nyelvet hol rontottuk el, és természetesen javítani fogunk.
Lőrinczy György, köszönjük szépen, hogy a képesítési követelményeknél behozták vagy behoztátok a kulturális menedzsert, illetve a bölcsészdiploma lehetőségét, én ezt nagyon fontos dolognak tartom, pontosan azért, mert nagyon sokszor egész másról szól már egy intézmény menedzselése vagy igazgatása, mint az elmúlt időszakban.
Fővárosi színházak privatizációja, ezt is talán Gyuri mondta. Igen, azt gondolom én is, hogy ez a működésnek a privatizációs lehetősége. Igen, én azt gondolom, hogy sokkal szélesebbre kell ezeket a kapukat tárni, de úgy, hogy nagyon pontos, jogszabályi feltételeknek megfelelő módon lehet ezeket a lépéseket megtenni. Egész biztos, hogy például egy ilyen megoldással be lehet hozni egyéb forrásokat erre a területre.
Kiss János... János, azt gondolom, hogy a táncos kerekasztal folytatódik itt. Ha nem is teljes egészében fedi le most a színházi törvénytervezet azt, amiről beszéltünk néhány évvel ezelőtt, de azt gondolom, hogy a lényeges elemei itt megtalálhatók, és ebből lehet tovább is építkezni.
Alelnök úr finanszírozási kérdésére: a költségvetési törvény és az adótörvények valóban meghatározói lesznek a színházi törvénynek. Azonban jelen pillanatban azt gondolom, hogy ott tartunk, hogy meg kell tudnunk állapítani, hogy mit finanszírozunk, mit akarunk finanszírozni, és akkor meg fogjuk tudni mondani, hogy ahhoz mennyi kell. Tehát a finanszírozás áttekintése tulajdonképpen elkezdődik, elkezdődött. Tudjuk, hogy ez a finanszírozási metódus nemigen tartható. A bevezetőmben mondtam, hogy én alapkérdésnek tekintem, de szerintem a szakma is, a regisztráció kérdését. Tehát megint csak vissza: definíció, regisztráció és az ehhez hozzárakható finanszírozási elemek, normatív és nem normatív elemek egyaránt.
Az, hogy Fedor Vilmos azt mondja, hogy olyan legyen a finanszírozási rendszer, amely ösztönző, én abszolút egyetértek vele. Én úgy gondolom, hogy az a jó konstrukció, amely ösztönzi a fenntartókat - és természetesen alapvetően az önkormányzat itt a nagy intézményfenntartó szervezet -, igen, ösztönző legyen, ha lehet, akkor ne nagyon büntessen, de ne is engedje meg azt, hogy büntetlenül kivonuljon a fenntartó a finanszírozásból.
Schiffer Jánosnak is természetesen azt mondanám, hogy pontosan igazad van. Ha tudjuk, hogy mit akarunk finanszírozni, akkor fogjuk tudni megmondani, hogy az mennyi legyen, és nemcsak az, hogy tudjuk, hogy mit akarunk finanszírozni, hanem hogy ki akarja finanszírozni, mert ez is többszereplős történet lehet.
Ennyit reagáltam volna a kérdésekre, nagyon szépen köszönöm mindenkinek a segítségét.
Ha szabad egy köszönetet külön elmondanom, éspedig a Színházi Társaságnak szeretném külön megköszönni azt, hogy az egész koncepcióalkotás folyamatában nagyon nagy segítségünkre volt. Természetesen minden szakmai szervezet anyagát köszönöm, de a Színházi Társaság vállalta azt a feladatot, hogy a szakmai anyagokat összegyúrja, ezeket a beszélgetéseket lebonyolítja, és ezt köszönöm szépen ezúton is, és az elkövetkezendőkben is számítunk minderre. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Én is a köszönetekkel folytatnám. Két dolog miatt is köszönöm szépen mindenkinek, aki megjelent, és aki elmondta a véleményét. Egyrészt, megvallom őszintén, a reméltnél sokkal könnyebb volt elnökölni, nagyon - hogy is mondjam - fegyelmezetten és önkorlátozó módon mindenki tartotta magát lényegében véve az előre kért és jelzett időkerethez.
Sokan voltak, akik önmérsékletből nem is mondták el a véleményüket, holott az ilyen fórumok azért sokszor olyan alkalmak, amikor - hogy is mondjam - meg is akarják mutatni magukat a szereplők vagy a szakmában szereplők. Itt is köszönöm szépen még egyszer mindenkinek, aki elmondta a véleményét, és annak is, aki megállta, hogy nem mondta el. Másrészt annyiban is köszönettel tartozom, azt gondolom, hogy kollégáim, mármint a kulturális bizottság tagjai vagy a parlamenti képviselők nevében is, hogy nagyon színes képet lehetett itt alkotni a színházi törvénynek nevezett tervezet vagy elképzelés kapcsán. Én a magam nevében mondom ezt, amit mondok, tehát nem konzultáltam a többiekkel. Benyomásom szerint ez az elképzelés még abban a stádiumban van, amikor nagyon sok mindent bele lehet fantáziálni, hogy így fogalmazzak, a leendő törvénybe, egymásnak meglehetősen ellentmondó dolgokat. Nyilván egy későbbi fázisban, amikor már kodifikált szöveg lesz, valószínűleg élesebben fogalmazódnak meg a kritikák, esetleg a hiányosságok.
Megvallom őszintén, esetleg egy olyan törvénycímet, hogy előadó-művészekről szóló törvény, nagyon veszélyesnek éreznék. Hogy csak egy nagyon konkrét dolgot mondjak, a kulturális bizottság nem olyan nagyon régen foglalkozott a magyar jazz-zene helyzetével. Ha egy olyan törvényt hoznánk a parlament elé, amely előadó-művészekkel foglalkozik, de például a magyar jazz képviselői nem látják a maguk szempontjait - amelyek nem nagyon különböznek a táncosok szempontjaitól, legfeljebb az intézményi keretek -, akkor jogos lenne a kifogás. Erre és az ilyesmire mondtam azt, hogy itt a fantázia még sok mindent megenged ennek a törvénytervezetnek, elképzelésnek a kapcsán, amit valószínűleg nem lehet egy törvény keretein belül elintézni. Azt is hozzá kell tennem, ami itt nem hangzott el, talán csak nem ezen asztal körüli megnyilatkozásoknál, hogy az is érdekes színházi vagy előadó-művészeti törvény lenne, amelyben nem esik szó a Nemzeti Színházról, a Fesztiválzenekarról vagy általában az ezen a területen működő nemzeti intézményekről, holott nyilván, ha finanszírozási, intézményi értelemben másként is működnek, ennek ellenére ennek a területnek a részei. Szűcs Miklós említette, hogy a költségvetésből közvetlenül működő intézmények ebbe a törvénykoncepcióba nem férnek bele.
Azt gondolom, hogy szerencsés pillanatban tartottuk ezt az összejövetelt. Ez nem a mi dicséretünk, hanem annak jelzése, hogy parlamenti képviselőkként a témával még találkozunk, valószínűleg élesebb viták, konfliktusok és szigorúbb kritikák hangzanak majd el egy kodifikált vagy kodifikáció közelében lévő szöveg kapcsán, különösen, ha már amögött ott lesz esetleg a Pénzügyminisztérium, az igazságüggyel foglalkozó minisztérium, tehát nemcsak a kultúra ügyében elkötelezett minisztérium álláspontja is. Hogy milyen formában foglalkozik a bizottság a továbbiakban ezzel a tervezettel, elképzeléssel, azt én most nem szeretném megmondani, hogy egy hasonló nyílt napnak van-e praktikus értelme vagy valamilyen más módon; ezt nyilván később eldöntjük.
Azzal szeretném zárni a mai ülést, hogy az biztos, hogy a mai alkalommal ez a nyílt nap hozta - szerintem legalábbis, a képviselők számára - azt, amit egy ilyen alkalommal egy ilyen stádiumban lévő koncepció kapcsán várni lehet, és ezt még egyszer köszönöm szépen mindenkinek. Viszontlátásra! Hangosan mondom, de ez már a képviselők belügye, hogy a kulturális bizottság 15 órakor ugyanitt ülést tart; az már sokkal prózaibb dolgokról fog szólni.
(Az ülés befejezésének időpontja: 13 óra 54 perc)
|
|
Dr. Pető Iván |
Jegyzőkönyvvezetők: Biczó Andrea és Várszegi Krisztina