KSB-23/2007.
(KSB-41/2006-2010.)
az Országgyűlés Kulturális és sajtóbizottságának
2007. december 12-én, szerdán, 15 óra 30 perckor
a Képviselői Irodaház II. számú tanácstermében
megtartott üléséről
Tartalomjegyzék
Helyettesítési megbízást adott*
Dr. Hiller István oktatási és kulturális miniszter meghallgatása a Házszabály 68. § (4) bekezdése alapján*
Dr. Hiller István oktatási és kulturális miniszter beszámolója*
További kérdések, hozzászólások*
Dr. Hiller István további válaszai*
Dr. Vitányi Iván hozzászólása*
Elnököl: Dr. Pető Iván (SZDSZ), a bizottság elnöke
Dr. Jánosi György (MSZP), a bizottság alelnöke
Halász János (Fidesz), a bizottság alelnöke
Alexa György (MSZP)
Alföldi Albert (MSZP)
Bókay Endre (MSZP)
Halmai Gáborné (MSZP)
Dr. Schiffer János (MSZP)
Dr. Vitányi Iván (MSZP)
Dr. Cser-Palkovics András (Fidesz)
Gulyás Dénes (Fidesz)
Dr. Gyimesi Endre (Fidesz)
Kiss Attila (Fidesz)
Tellér Gyula (Fidesz)
Vincze László (Fidesz)
Dr. Lukács Tamás (KDNP)
Helyettesítési megbízást adott
Alexa György (MSZP) Alföldi Albertnek (MSZP) - megérkezéséig
Fedor Vilmos (MSZP) Halmai Gábornénak (MSZP)
Lukács Zoltán (MSZP) dr. Schiffer Jánosnak (MSZP)
Kubatov Gábor (Fidesz) dr. Cser-Palkovics Andrásnak (Fidesz)
Dr. Hiller István oktatási és kulturális miniszter
(Az ülés kezdetének időpontja: 15 óra 37 perc)
DR. PETŐ IVÁN (SZDSZ), a bizottság elnöke, a továbbiakban ELNÖK: Tisztelt Bizottság! Tisztelt Megjelentek! A bizottsági ülést elkezdjük. Üdvözlök mindenkit, aki megjelent a Kulturális és sajtóbizottság mai ülésén. Üdvözlöm az Oktatási és Kulturális Minisztérium nevében megjelenteket, miniszter urat, államtitkár asszonyt, államtitkár urat, és mindenkit, aki itt van. Üdvözlöm az érdeklődőket. Kinek-kinek tájékoztatására: velem szemben ülnek a minisztérium munkatársai, tőlem jobbra az érdeklődő vendégek, az asztal körül pedig a bizottság tagjai.
Mai bizottsági ülésünknek a javaslat szerint egyetlen napirendi pontja van, az oktatási és kulturális miniszter meghallgatása a Házszabálynak megfelelően. Kérdezem a képviselőtársakat, hogy a napirendi javaslathoz van-e valakinek észrevétele. (Nincs jelentkező.) Ilyet nem látok.
Kérdezem a bizottság tagjait, hogy ki az, aki a javasolt napirendet elfogadja - ez egyúttal létszámellenőrzés is, bár ma határozatot a napirend elfogadásán kívül nem kell hoznunk. Tehát ki az, aki a javasolt napirendet elfogadja? Aki elfogadja, kérem, jelezze! (Szavazás.) A bizottság határozatképes, és a napirendet egyhangúan elfogadtuk.
Mielőtt miniszter úrnak megadnám a szót, jelzem, hogy az elképzelés szerint hozzávetőlegesen két óra múlva szünetet tartunk, rövid szünetet, és utána, ha van rá igény, akkor folytatjuk a bizottsági ülést.
Annak rendje s módja szerint, ahogy ez már szokás, először miniszter úrnak adom meg a szót. Kérem, hogy az elmúlt év tevékenységéről adjon szóban tájékoztatást! Köszönöm szépen.
Dr. Hiller István oktatási és kulturális miniszter beszámolója
DR. HILLER ISTVÁN oktatási és kulturális miniszter: Elnök Úr! Tisztelt Bizottság! Köszönöm és köszönjük a lehetőséget, ami egyben parlamentáris kötelezettségünk.
Az Oktatási és Kulturális Minisztérium ebben a szervezeti formában először számol be éves tevékenységéről, így mielőtt az egyes tematikus pontokra rátérnék, fontosnak tartom, hogy így, ebben az egységben, mint Oktatási és Kulturális Minisztérium, szóljak és értékeljek.
Amint a képviselő asszonyok és képviselő urak ezt tudják, az Oktatási és Kulturális Minisztérium négy nagy feladatot lát el: az oktatás teljes körének koordinálása, a kultúra ügye, az egyházakkal való kapcsolattartás és a tudománypolitika, a Magyar Tudományos Akadémiával és intézményrendszerével való kapcsolattartás.
Amikor az Oktatási és Kulturális Minisztérium durván másfél évvel ezelőtt létrejött, akkor voltak bizonyos félelmek, aggályok, féltés, kinek-kinek habitusa, véleménye szerint, hogy a kultúra pozíciói ebben a szervezeti egységben érvényesülnek, gyengülnek, vagy képesek vagyunk-e ezt tartani. Úgy gondolom, hogy az elmúlt másfél év - értelemszerűen ebbe a 2007-es naptári évet is beleértem - azt bizonyította, hogy a kultúra és a kulturális politika érvényesülését, pozícióit ebben a szervezeti keretben is megtartani képes. Ez persze a mindenkori költségvetési helyzettől is függ, és bár erről részletesebben a későbbiekben szeretnék beszélni, úgy gondolom, hogy egy fegyelmezett és nagyon kemény költségvetési évben a kultúra az év első háromnegyed részében megtartotta a pozícióit, az utolsó negyedévben pedig ezeket a pozíciókat erősíteni volt képes; részben a költségvetés készítésének időszakában is, ami természetesen most a beszámolónak nem célja, csak annyiban tartom lényegesnek, hogy értelemszerűen a tárgyalások ebben a naptári évben folytak.
Tisztelt Bizottság! Négy fő pont köré szeretném a beszámolómat, a mondanivalómat csoportosítani. Az első a közkultúra helyzetének értékelése, a kulturális vidékfejlesztés kérdései. A második a kultúra finanszírozásának ügye. A harmadik a magyar kultúra külföldi bemutatása, és a külföldi kultúra itthoni bemutatásának kérdésköre, illetve a kulturális infrastruktúra, a kulturális beruházások kérdése.
Rátérve az elsőre, azt gondolom, hogy a közkultúra, a kulturális vidékfejlesztés ügyében a magyar kulturális politika a korábban megszerzett pozíciók megtartását tűzte ki a 2007-es évben, és ezt nem kis nehézségek árán az év végére, úgy gondolom, azt mondhatjuk, hogy képes volt megtartani.
Szeretném értelemszerűen a finanszírozás dolgával összhangba hozni a mondanivalómat. Az Oktatási és Kulturális Minisztérium költségvetésének egészéből 12,4 milliárd forint úgynevezett egyensúlyi tartalékba került; ebből a 12,4 milliárdból a minisztérium gazdálkodásának és teljesítményének megfelelően az év különböző negyedévi értékelése nyomán került, kerülhetett vissza a költségvetésbe tényleges összeg. Most, a költségvetési év utolsó napjaiban arról tudok beszámolni, hogy a kormány azt a döntést hozta, illetve az időnkénti negyedévenkénti értékelés arra az eredményre vezetett, hogy az Oktatási és Kulturális Minisztérium költségvetésébe ez a 12,4 milliárd forint gyakorlatilag maradéktalanul visszakerült; ennek felhasználása részben a második félév első felében megtörtént, részben pedig jelenleg is folyik.
A közkultúra kérdésében olyan programok alakultak az elmúlt időszakban, amelyeknek folytatása és megtartása lényegi és központi feladatunk volt. A magyar múzeumügyben elindított programok, az Alfa-program példának okáért, beváltották a hozzájuk fűzött reményeket, és ez a program a 2007-es évben is folytatódott, a program folytatása a költségvetés biztosította lehetőségekkel élt, ugyanakkor úgy látom, hogy se megszüntetni, se félbehagyni nem kellett. A múzeumügynél maradva, hasonlóképpen azok a kiállítások - immáron nemcsak a fővárosban, hanem vidéken is -, amelyek a magyar kultúra, illetve a külföldi kultúra bemutatására igencsak alkalmasak voltak, folytatódtak. Örömmel mondhatom, hogy 2007-ben a rendszerváltozás óta leglátogatottabb kiállítást rendeztük meg: a Szépművészeti Múzeum Van Gogh-kiállítása 485 ezer látogatót vonzott, és ez 1990 óta a leglátogatottabb kiállítás. Több olyan kiállítást rendeztek Magyarországon, amely meghaladta a 200 ezer fős látogatói létszámot, és értelemszerűen ennél még több a 100 ezer főt meghaladó is.
Nem az Oktatási és Kulturális Minisztérium szervezésében, ugyanakkor szeretném megemlíteni, hogy hosszú idők óta most először Magyarország egy kultúrvárosában, vidéki városában a 150 ezer fős látogatói létszámot meghaladó nagykiállítás volt sikeres, ez pedig Debrecenben a Leonardo-kiállítás volt. Én ezt lényegesnek és fontosnak tartom, már csak amiatt is, mert őszintén remélem, hogy az a múzeumi boom, amiről az elmúlt két-három évben itt a bizottságban is elég sokat beszéltünk, nem egy városra, tudniillik a fővárosra, hanem az ország több városára jellemző lesz, ahol magas színvonalú szakmai, kulturális tevékenység folyik. Nagyon remélem, hogy az elkövetkezőkben az ország más városai esetében is ilyen vagy hasonló kiállításról, kiállításokról tudok beszámolni.
Hasonlóképpen sikeresnek értékelem azt a programot, amelyre az jellemző, hogy érdemes építeni az ilyen programokra. A múzeumok éjszakája, amely 2002-ben elindult programsorozat volt, fokozatosan és folyamatosan épül be a vidék és Budapest kulturális programjába. Amíg az első alkalommal 7800 látogató volt, vagy vett részt ezeken a programokon, legutóbb 235 ezren, regisztráltan - tudniillik jegyet váltottak - vettek részt ezen a programon. 235 ezer ember Magyarországon jelentős sokaság, és örülök neki, hogy kultúrával, múzeumokkal és külön erre az alkalomra rendezett programokkal majd' negyedmillió ember részvételére számíthattunk.
A múzeumok kérdéskörében egy korábban sokat vitatott ügyet is meg kell említeni: ez a múzeumi ingyenesség kérdése, amely 2004. május 1-je óta volt érvényben. Ez ütközött az európai uniós feltételekkel és szabályokkal, és a szakma véleménye is több tekintetben eltért a bevezetett ingyenességtől, így egy hosszú egyeztetési folyamat eredményeként, annak a kormányhatározatnak a módosítása történt meg, amely különböző csoportoknak kedvezményeket biztosít, az ingyenesség ugyanakkor megszűnt az államilag fenntartott múzeumok állandó kiállításánál. A kedvezményezettség Magyarországon ebben az említett kategóriában az Európai Unió átlagát így is 10 százalékkal meghaladó mértékű, 35 százalékos. Számíthatunk és várhatunk arra, hogy az Európai Unió a továbbiakban is kérdéseket intéz Magyarországhoz és a magyar kulturális kormányzathoz ezekben az ügyekben és kérdésekben.
A közkultúra különböző programjai között szeretném megemlíteni a Közkincs-programot, amelyre 180 millió forintot, a PANKKK-programot, amelyre 165 millió forintot költöttünk, illetve a Tengertánc-programot, amelyet a közkultúra szintén sikeres programjai közé sorolok. A magyar könyvtárügy átalakulóban van. A portálprogram, amely fél évtizedes jövőre vázolja fel a magyar könyvtárügy jövőjét, a szakmával való teljes egyeztetési folyamat végén konszenzussal kezdi el, illetve folytatja tevékenységét, hasonlóan a levéltárügyhöz, ahol levéltári stratégia került kidolgozásra, értelemszerűen a szakma, illetve az érintett civil szervezet, szervezetek bevonásával.
A finanszírozás és a költségvetési helyzet összefüggésében szeretném a következő pontokat megvilágítani.
Törekedtem, és az elkövetkezőkben is törekedni fogok arra, hogy különböző olyan meghatározó, a magyar kultúrát fémjelző intézményeknél, szervezeteknél vagy csoportoknál, amelyek nagymértékben a magyar költségvetés támogatásától, vagy attól is függnek, olyan hosszú távú szerződéseket tudjunk aláírni és életbe léptetni, amelyek kiszámíthatóbb és tervezhetőbb ciklust és éveket jelenthetnek az adott intézmény számára. Ezért az elmúlt évben több olyan megállapodást írtunk alá, és még több olyan törekvésünk volt, amely nagyon különböző szervezeti egységek és nagyon különböző finanszírozási mértékek tekintetében tűzte ki ezt célul. Volt - ez a döntő többség -, ahol megállapodásra jutottunk, és alá is írtuk ezt az általában három évre szóló finanszírozási szerződést; más esetekben olyan pályázatokat írtam alá, amelyekben pályázati feltételként az szerepelt, hogy tudniillik az, aki egy fontos és jelentős intézmény majdani vezetője kíván lenni, az tudja, hogy mivel és hogyan gazdálkodhat, mi az a minimum, amelyet a költségvetés, a költségvetési támogatás garantál.
Ilyen szerződést írtunk alá a korábbiakban - ez négyéves - a Mozgókép Közalapítvánnyal a film állami támogatására. Minden évre lebontva, összegszerűségében meghatározva garanciát vállaltunk, így az éves költségvetésben - mint például a 2008. év kialakítandó költségvetésében, hiszen ezt a parlament még nem fogadta el - ez különösebb vitát nem hozott és nem okozott, ellentétben korábbi időszakokkal, amelyekre nyilván önök is emlékeznek. Ez több milliárd forintról szóló megállapodás.
Más nagyságrendben, de ugyanezt a tematikát követtem, amikor a Fesztiválzenekarral, az ország egyik legnevezetesebb zenekarával - nem kizárólag, de az egyik leghíresebb zenekarával - törekedtem arra, hogy hosszú távú megállapodást kössek. Ez a megállapodás végül hárompólusú, három pilléren nyugszik, azt gondolom, hogy hosszabb távon modellértékű, és az összegtől függetlenül érdemes erről a finanszírozási modellről beszélni. Arról van szó, hogy a Fesztiválzenekar, a főváros és az Oktatási és Kulturális Minisztérium egy évenkénti meghatározott, egyébként 450 millió forintos nagyságrendű megállapodást kötött, minden finanszírozó ezt az összeget vállalta, azzal, hogy a Fesztiválzenekar által vállalt kötelezettség, amennyiben nem teljesül, a másik kettő is csökkenti a hozzájárulását. Úgy érzem, hogy sok területen - nem minden területen, de sok területen - ez alkalmazandó és figyelemreméltó. Mi azt vállaltuk garanciaként, hogy az elkövetkező három évben ezt a 450 millió forintos hozzájárulást vállaljuk és teljesítjük.
Kérem tehát, hogy ne önmagában az adott zenekar kérdését, hanem egyfajta modellt is lássanak benne, mert én a későbbiekben törekedni kívánok olyan esetekben egy ilyen finanszírozásra, amikor a fenntartó nem kizárólag az Oktatási és Kulturális Minisztérium, illetve az állam, hanem több pilléren nyugszik. Csak szeretném a figyelmüket arra felhívni, hogy a magyar színházi struktúrában az esetek meghatározó többségében a színházak közös finanszírozású intézmények, ahol a fenntartó önkormányzat, illetve az állam, az Oktatási és Kulturális Minisztérium közösen finanszíroz.
Az előbb említettem, hogy ezt a fajta tervezhetőséget pályázati formában is érvényre kívántam juttatni. Két olyan pályázatról szeretnék beszélni, ahol a pályázati szövegben ez már szerepel. Az egyik a Magyar Állami Operaház esete, ahol az állami támogatás minimális garantált mértékét a pályázatban 5,3 milliárd forintban rögzítettük, és a pályázó, illetve pályázók ennek tudatában nyújtották, nyújthatták be a pályázatukat.
A másik egy még be nem fejezett pályázati forma, ez a Nemzeti Színház, amelynek pályázata, illetve a pályázat egésze még nem zárult le. Ott hasonlóképpen szerepel a pályázatban az az összeg, amivel az elkövetkező években, mint állami támogatás minimum garantált összegével a leendő pályázók, illetve a pályázatot benyújtók számolhattak. Itt szeretném megjegyezni, hogy tarthatónak látom azt az ütemtervet, amelyet néhány hónappal ezelőtt meghirdettem, és karácsony előtt meg fogjuk hozni, pontosabban meg fogom hozni azt a döntést, hogy a beadott pályázatokat érvényesnek tekintem-e, illetve, hogy ki nyeri el a Nemzeti Színház vezetőjének, főigazgatójának tisztségét.
A közkultúra kérdései dolgában néhány olyan kérdést is szeretnék felvetni, amelyek úgy a bizottság munkájában, bizottsági üléseken, mint a szélesebb nyilvánosság előtt is sokat emlegetett, sokat kritizált, illetve problémaként megjelent ügyek voltak.
Ilyen a sorszámáról 2118-asként megnevezett kormányhatározat, amely részben, nem kis részben, kulturális intézményeket is érintett. Azon intézkedések végrehajtása, amelyeket a kormányhatározat felsorolásában és megjelenítésében minden tekintetben részben alkalmasnak, részben pedig a magyar kultúra számára előnyösnek láttam és láttunk, haladék nélkül megkezdődött és be is fejeződött. Voltak olyan esetek, amikor a szakmai meggyőződés azt diktálta, hogy újabb egyeztetések történjenek, ezek az egyeztetések több esetben megvalósultak, és olyan eredményre vezettek, amely az Oktatási és Kulturális Minisztérium álláspontját tükrözi. Azt gondolom, hogy ez egy helyes irány, és örülök, hogy így került megvalósításra.
Itt szeretném említeni, mert nyilván akár kérdésként is felmerül, hogy miközben az előbb az MMKA, tehát a Magyar Mozgókép Közalapítvány finanszírozásáról már beszéltem, a Történelmi Film Alapítvány finanszírozási függetlenségét és tevékenységét a jövőben is fenn kívánom tartani, és erre 100 millió forint rendelkezésre fog állni.
A sajtóban is és a szakmában is vitákat hozott a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat létrehozása. Én a KÖSZ-t egy olyan intézménynek tekintem, amely tevékenysége első időszakában vitákat és viharokat kavart, ugyanakkor hosszabb távon - értem ez alatt mondjuk a következő naptári évet - számomra nem kétséges módon már beváltja a hozzá fűzött reményeket. Szükség volt annak az intézménynek a felállítására, illetve a korábbi intézmény működésére, amely végül is eredményeként ezt az új szakszolgálatot eredményezte.
Szeretném megemlíteni, hogy több olyan megállapodást kötöttünk az év során más minisztériumokkal, ahol a magyar kultúra pozíciói az OKM keretein kívül erősödtek. Biztos külön lehetne beszélni, és erről érdemes majd szólni, az európai uniós források és a magyar kultúra viszonyáról, az Új Magyarország fejlesztési tervben a kultúra pozícióiról.
Erről a korábbiakban, a csatlakozásunk előtt és a csatlakozás után is szóltunk. Kérem, engedjék meg, hogy néhány mondatban kifejtsem a véleményemet és a közös álláspontunkat. Az Európai Unió a kultúrát nemzeti hatáskörben tartja; ez helyes dolog, és nekünk, magyaroknak ez érdekünkben áll. Helyes, hogy nem valamiféle központ határozza meg egy-egy adott ország, tagország kulturális politikáját, miközben úgy gondolom, hogy ebből azt a következtetést levonni, hogy uniós forrásokat kulturális célokra felhasználni nem lehet, téves. Ezért abban a furcsa helyzetben voltunk, hogy az Új Magyarország fejlesztési terv elkészítésekor, majd azon belül az úgynevezett elfogadott projektek, illetve kiemelt projektek kategóriájánál úgy kellett tudni a kultúra érdekeit, pozícióit kivívni és megerősíteni, hogy más témakörökkel, más minisztériumok által képviselt területekkel ellentétben a kultúrának eredendően közös uniós támogatása nincs; ahogy az Európai Uniónak van közös agrárpolitikája, összehangolt vámpolitikája, úgy kulturális politikája nincs.
Azt gondolom, hogy ebben a fejlesztési terv felelőseivel, elkészítőivel majd Brüsszellel is egy nagyon hosszú, sok tekintetben igen kimerítő, végül is eredményes véleményazonosságot sikerült elérni, vagy pozíciókat kivívni. Olyan kérdésekben tudtunk eredményeket elérni, amelyek esetében a hagyományos értelemben vett magyar állami költségvetésből valószínűleg hosszú időn keresztül meg nem valósított tervek lehettek volna. Ennél még nehezebb volt - hadd fűzzek még hozzá két mondatot a korábbiakhoz - a magyar közkultúra és az Európai Unió, illetve a fejlesztési terv kapcsolatát megkeresni, és érvényre juttatni. Úgy gondolom, hogy az a szerződés, amelynek a részleteit nem kívánom ismertetni, hiszen nyilvános, hozzáférhető, és a sajtó előtt is beszámoltunk róla, amelyet a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériummal, illetve miniszter úrral az elmúlt évben megkötöttünk, a magyar közkultúra, annak intézményrendszere és tevékenysége számára olyan forráslehetőségeket biztosít, amelyek már a következő évben - egészen pontosan 2008 februárjától - csatornákat, finanszírozási lehetőségeket nyitnak meg. Legalább olyan mértékű támogatás nyerhető el, mint amilyen mértékben a magyar állami költségvetés a magyar közkultúrát, ezen belül a kulturális vidékfejlesztést hagyományos értelemben támogatni tudta. Szeretném, ha erről a jövő évben is úgy tudnánk beszélni, hogy erre a mai mondatomra visszatérhetnénk. (Dr. Lukács Tamás az ülésterembe érkezik.)
Az Unión belül egyetlenegy tagországnál és egyetlenegy területnél nem fordult még elő, hogy a lehetőségekkel száz százalékig élni tudjanak, magyarul hogy az a pályázati rendszer, amely egy adott összeget lehetővé tesz, tudniillik, hogy lehívjuk, száz százalékig megvalósul. Ha jó hatásfokkal dolgozunk, és egy 50 százalékos, kétharmados forráslehívást tudunk az elkövetkező években megvalósítani, akkor az említett területre 10 milliárd forintos nagyságrendre tudunk forrásokat behívni. Én ezt a szerződést előnyösnek látom, de persze a teljesítés végén tudunk mérleget vonni. Itt szeretném megemlíteni, hogy a Nemzeti Kulturális Alappal, annak vezetőjével, illetve kuratóriumával a kapcsolatot továbbra is rendezettnek látom, és nincsen olyan kérdéskör, természetesen a jogszabályok, illetve az NKA-törvény teljes betartása mellett, amiben ne tudnánk egyeztetni, és ne lenne megfelelő az egyeztetési folyamat.
Amikor engem ebben a minőségemben az Oktatási és Kulturális Minisztérium miniszterjelöltjeként a bizottság meghallgatott, beszéltem egy olyan kultúrafinanszírozási formáról, amelynek meghonosítását szerettem volna, illetve szeretném elérni; erről azóta elég sok szó esett, és érdemes rá a beszámolóban is kitérni. Az arts and business forma, amikor a kultúra és az üzleti világ összefogása, tehát az állami finanszírozás és az üzleti világ finanszírozása közösen hoz létre, vagy éppen tart meg értékeket, a továbbiakban is a kulturális politika egyik fontos eleme. Aki ezt bármilyen értelemben kiárusításnak látja, az nyilván nem tudott még rendesen tájékozódni erről az ügyről, mert éppen arról van szó, hogyan lehet behozni a kultúrába a pénzeket, és nem arról, hogyan lehet a kultúrát kivinni a biznisz, az üzlet világába. Vannak olyan területek, ahol hosszú távon van mód ennek meghonosítására, van olyan terület, ahol nem számítok eredményre, és van olyan terület, ahol már rövidtávon is - éppen a karakter, a terület sajátossága miatt - jelentős eredményeket sikerülhet elérni. Ezt bolondság lenne kihagyni.
Szeretném elmondani önöknek itt, ebben az összefüggésben, hogy az idei németországi magyar kulturális évad esetében fordult elő először - ez az Ungarischer Akzent elnevezésű évad volt -, hogy az első financiális gyorsmérleget elkészítve arról számolhatok be, hogy az évad költségeinek vagy az évad során felhasznált financiális eszközöknek a nagyobbik része nem magyar állami támogatásból, hanem a programiroda, a projektiroda tevékenysége révén, külső forrásból szolgálta a magyar kulturális évad sikerét. Itt százmilliós összegekről van szó. Ahogy ez ismertté vált, az egyik nagykiállítás, a Van Gogh-kiállítás esetében hasonlóképpen az összköltség 25 százaléka, kereken 100 millió forint, az üzlet világából érkező direkt támogatás volt. Ez a nagyságrend százalékos mértékben a korábbiakban ennél jóval csekélyebb mértékben öltött testet. A továbbiakban is arra törekszem, hogy ezt a modellt a magyar viszonyoknak megfelelően alkalmazzuk, és a közkultúrában, elsősorban a kortárs művészetben, ezen belül is a képzőművészetben, de jelesül a kortárs zene esetében is látom a lehetőségét, hogy újabb és újabb területekkel tudjunk újabb forrásokat mozgósítani a kultúra értékeinek kialakításába és megőrzésébe. Nem megfeledkezve arról, hogy a beszámoló az elmúlt időszakról szól, azt mondhatom önöknek, hogy a 2008-as költségvetés kialakításánál folytatott tárgyalásaink azt eredményezték, hogy az Oktatási és Kulturális Minisztérium rögzített költségvetése közel 20 milliárd forinttal haladja meg a 2007-est, belső szerkezetében jobb lehetőségeket biztosít, és nagyobb belső mozgástérrel rendelkezik.
A harmadik pontban a magyar kultúra külföldi bemutatását és a külföldi kultúra magyarországi fogadását jelöltem meg. Itt nem egyszerűen csak olyan kérdésekről szeretnék szólni, amelyek egy-egy konkrét programra vonatkoznak, hanem egy olyan szerkezeti átalakításról, amelyről szintén vita folyt. A Balassi Bálint Intézetet átalakítva létrehoztuk a magyar kulturális diplomácia központját, központi intézményét, a Balassi Intézetet; több, addig önállóan működő intézmény integrációjával valósult ez meg. A Balassi Intézet durván háromnegyed éves működését eredményesnek ítélem, az átalakítást sikeresnek tartom; egy olyan jelentős költségvetési forrásokkal rendelkező intézményt hoztunk így létre, amelynek gyakorlati tevékenysége az elvárásokat tükrözi. Itt szeretnék arra a kérdésre kitérni, amely a korábbiakban vitát váltott ki, és egy olyan ügyet tárgyal, amelyről leginkább nem szakmai, hanem politikai vita folyt. A politikai vitába én itt nem kívánok belefolyni, a szakmai vitát érdemesnek tartom a felelevenítésre.
Úgy érzem, hogy minden ország, amelyik önnön megbecsülésére ad, és amelyiknek fontos, hogy mások, és más ország hogyan gondolkodik róla, ezt az önképet tudatosan formálja. Nem hagyja, hogy csak formálódjék, miközben természetesen minden országról van máshol, idegenben, csoportokban, vagy akár egy egész országban kép.
Én a magyar kulturális politika fontos részének tartom az országképformálást, egy olyan tudatosan irányított folyamatot, amely, meghatározott célterületeket a képbe emelve, arra törekszik, hogy országunk imázsát külföldön, Magyarországot a magyar kultúrán, a magyar tudományosságon keresztül is láttassa. Ennek intézményrendszerét én az Oktatási és Kulturális Minisztériumban, illetve az előbb említett Balassi Intézetben helyesnek és jónak látom, azokat a költségvetési eszközöket pedig, amelyeket erre felhasználtunk, jó célra fordítottnak.
Mióta a kulturális politika a rendszerváltozás után ilyen kérdésekkel aktívan foglalkozik, azt gondolom, hogy e tekintetben a legsikeresebb évet tudhatjuk magunk mögött. 2007-ben két kulturális évadot valósítottunk meg külföldön. Munkatársaim és barátaim is sok kétséget fogalmaztak meg, amikor először felmerült, és a nyilvánosság elé is kiálltunk azzal, hogy egy nagyon távoli országban, Kínában magyar kulturális évadot rendezünk. Az elmúlt évtizedben számos országban, európai országban szép sikerrel valósítottunk meg úgy a kilencvenes évek második felében, végén, az új évezred első éveiben, mint az elmúlt öt-hat évben kulturális évadokat, de ilyenre a magyar kulturális politika még nem vállalkozott.
A kínai évadról teljes mérleget csak az évad egészének lezárása után lehet megvonni, ugyanakkor a kétharmadának, háromnegyedének befejeztével azt mondhatom, hogy várakozáson felüli az eredményessége, és őszintén remélem, hogy az elkövetkező negyedévben a döntő többségében Hongkongban megvalósítandó évadrész is így ér véget. Amire vállalkoztunk, azt úgy tudtuk megvalósítani, hogy ebből Magyarországnak és a magyar kultúrának hosszú távú előnye származik.
Azt pedig csak esetleges kérdés nyomán tartom érdemesnek hosszabban kifejteni, hogy kulturális bemutatkozásnak milyen hatása van és lehet gazdasági kapcsolatokra. Úgy látom, hogy a globalizáció durván tíz évének, másfél évtizedének elemzése nyomán ez az első olyan vonás, amikor direktkapcsolat mutatható ki kulturális szerepvállalás és gazdasági eredményesség között.
A másik magyarországi évad, amit ezzel párhuzamosan, mármint időben párhuzamosan valósítottunk meg, a más összefüggésben már említett németországi magyar kulturális évad, az Ungarischer Akzent. Itt nagyon más a helyzet, mint Kína esetében. Németországban van Magyarországról kialakult kép. Nekünk az volt a célunk, hogy ezt a pozitív, ám nem modern országképet korszerűsítsük, nem általában Németországban, hanem öt szövetségi államban és a szövetségi fővárosban, több hónapon keresztül, illetve egy éven keresztül tartó programsorozattal. Ez a programsorozat november végén ért véget, és úgy a németországi szakközvélemény, mint a németországi sajtó, illetve talán azt is mondhatom, hogy a magyarországi érdeklődő közvélemény is pozitív eredményként tudta ezt be, úgy az egészet, mint bizonyos részleteit.
Itt kell áttérnem a negyedik pontra, amely a kulturális beruházások kérdését taglalja. Részben már érintve az európai uniós forráslehetőségeket a kulturális politikában, úgy láttam, és úgy láttuk, hogy egy koncentrált érdekérvényesítő küzdelemben - mert ez azért, meg kell mondjam, hogy igen erős lobbiharc - sikerülhet megvalósítani. Így 2007 végén arról számolhatok be, hogy a Magyar Köztársaság európai uniós fejlesztési tervében a kiemelt projektek között több kulturális célú projekt van. Ilyen a budai Vár-projekt, a Szépművészeti Múzeum projekt, a szentendrei Skanzen projekt, az Európa kulturális fővárosa Pécs projekt, amelyek realizálása nyilván az elkövetkező évben valósul meg. E tekintetben azt mondhatom önöknek a legfrissebb értesüléseink, illetve információink szerint, hogy az európai uniós projektek előkészítése tekintetében, már a 2007-2013-as ciklus ügyében országunk a tíz vele együtt csatlakozó ország közül az első helyen, az Európai Unió 27 tagállama között pedig a negyedik helyen szerepel Brüsszel november végi kimutatásai szerint.
Hasonlóan olyan kulturális beruházásokat sikerült végigvinni, amelyekről érdemes néhány szót szólni. Az egész történetét nem tudom feleleveníteni, mert akkor éjszakába menően beszélgetnénk, ami természetesen ettől függetlenül is megvalósíthat, mi szívesen állunk, illetve ülünk elébe. A berlini Collegium Hungaricum megépítését és átadását én Magyarország, és nemcsak a magyar kulturális politika egy fontos lépésének és eredményének tartom. Európa, sőt, talán a világ egyik nagyon gyorsan alakuló, és a kortárs kultúra metropoliszának is tekinthető város, Berlin központi részén a magyar kultúra régi-új területén adtuk át, építettük fel, és kezdte el tevékenységét a tizenkilencedik magyar kulturális intézet. Őszintén remélem, hogy azok a programok, amelyeket megvalósít, az adottságainak megfelelőek lesznek. 2003 óta folytak közvetlenül ennek a beruházásnak az előkészületei - még egyszer mondom, a történetét nem taglalva -, és most november végén tettünk pontot erre.
Hasonlóan fontosnak tartom a Magyar Köztársaság legértékesebb külföldi ingatlanán, a Római Magyar Akadémián végzett felújítási munkálatokat. Ezek szintén 2007 nyarán, az Akadémia 80. születésnapjára majdhogynem befejeződtek. A majdhogynem azért van, mert ott van egy olyan különleges műemlékrész, a Borromini által elkészített loggia, amelynek a renoválása még hosszabb időt vesz igénybe, de maga az épületfelújítás megtörtént.
Szeretném jelezni, hogy a külföldi magyar intézetek tevékenységében két másik intézmény esetében is jelentős változások várhatók. Az egyik a párizsi magyar kulturális központ, a másik pedig Varsó. Itt a munkálatok, a szervezés megkezdődött; ha ennek részleteire kíváncsiak, természetesen beszámolok erről is.
Tisztelt Kulturális Bizottság! Az előbb említett nehéz és szigorú költségvetési év körülményei között eredménynek tekintem, hogy a magyar kulturális diplomáciában egy új intézményt tudtunk létrehozni, és megvalósítani a magyar kulturális szakdiplomata-hálózatot. Erre külön forrást nem igényeltünk, hanem az előbb említett területekről, belső átcsoportosítással, mintegy 200 millió forint erejéig hoztuk létre azt a hálózatot, amely úgy gondolom - és ez több mint remény -, hogy a magyar kulturális diplomácia az országképformálás jelentős instrumentuma lehet. Olyan területeken, ahol a magyar kulturális diplomácia nem volt jelen, tudtunk pályázat útján szakértőket, hozzáértő kulturális diplomatákat küldeni, így ebben az évben lebonyolítani a pályázatot. Pekingbe, Sanghajba, Tel-Avivba, Belgrádba és Zágrábba küldtünk kulturális diplomatát, ezek közül az öt közül három megkezdte a tevékenységét Pekingben, Sanghajban és Tel-Avivban, Belgrádban és Zágrábban pedig a következő év első heteiben a pályázatot elnyert személyek megkezdik a munkájukat. Úgy gondolom, hogy olyan kérdéseket érintve tudtam a bizottságnak beszámolni, amelyek a kulturális politika és az Oktatási és Kulturális Minisztérium tevékenységének egészét lefedik. Értelemszerűen minden részletre, minden egyes pontra, minden egyes programra, minden területet külön-külön részletezve a beszámolóban kitérni nincsen lehetőség. Az elhangzott és el nem hangzott kérdéskörökben, témakörökben, ha a bizottság tagjai kérdésüket felteszik, véleményüket megfogalmazzák, a minisztérium vezérkara és természetesen én személy szerint is rendelkezésre állunk.
A befejezés előtt szeretnék egy olyan programról beszélni, amely szintén az érdeklődés középpontjában van, és az Európai Unió szabályzata szerint egy sajátos határvilágot jelent. Az "Európa kulturális fővárosa Pécs, 2010" programról kell itt szólni. Az Európai Unió ebben az egyébként számos tagországban már lebonyolított programjában egy olyan ötletet valósít meg, amikor egy arra érdemes város önmaga Európa kulturális fővárosa, vagy inkább egy Európa kulturális figyelmét magára vonó város programsorozatát nyújtja. Ezekben az esetekben az Európai Unió és az adott város viszonyáról van döntő többségében szó; a kormányzatoknak igen korlátos a programban való részvételük, illetve a programra való befolyásuk. Én azt szeretném, ha ezekkel a lehetőségekkel a mi kulturális fővárosunk, Pécs, úgy tudna élni, hogy a város és az ország számára is a legjobb programot, produkciót és képet tudná megvalósítani. Minden kérdésben és minden részletben, amelyben lehetősége van a kormányzatnak, arra törekszem, hogy ez megvalósuljon, azzal, hogy a döntés joga az Európai Unió felfogása szerint az adott városnál van; véleményem persze van az egészről, ezt a véleményt a nyilvánosság előtt is elmondtam, és ezt a véleményt tartom.
Két pontban szeretném ezt összefoglalni. Nekünk közös érdekünk, hogy Magyarország első Európa kulturális fővárosa projektje sikeres legyen. Ebben nem kételkedhet senki, és azon vagyok, hogy mindenkit ennek a célnak a szolgálatába próbáljunk állítani. A másik, hogy úgy gondolom, hogy azokkal a döntési kompetenciákkal az adott város, a mi esetünkben Pécs, mint Európa kulturális fővárosa rendelkezik, helyettük más döntéseket nem hozhat meg, ez az ő felelősségük és az ő döntési jogkörük.
Úgy gondolom 2007. december 12-én, hogy 2010-ben sikeres projekt lehet a pécsi Európa kulturális fővárosa projekt, de az utolsó pillanatokban vagyunk, hogy ez még kijelentő mondatokban hangozhassék el. Minden elvesztegetett hét megnégyszereződik 2010-ig; minden elvesztegetett és felesleges vitával eltöltött nap megnégyszereződik 2010-re. Az a nyilvánosság előtt is immáron a figyelem középpontjában lévő személyi változássorozat, amelyhez a rendező városnak természetesen joga van, amit senki nem von kétségbe, ugyanakkor az eltelt időt tekintve is nem tesz jót ennek a programnak se szakmaiságában, se a helyes megvalósításában. Nem feledve, amit mondtam, hogy mindenki abban kell, hogy érdekelt legyen, hogy ez sikeres legyen, és nem abban, hogy itt valami megbicsaklódjék. Itt nincs kormánypárti és ellenzéki ilyen város, meg olyan város, főváros és vidék; kérem, 2017-ig más magyar város nem lesz Európa kulturális fővárosa, és ezt mindenkinek meg kell értenie Pécsett is és mindenütt az országban. Nekünk ez a célunk, és az általam koordinált kulturális politikának és minisztériumnak is ez a célja; döntési jogköröket se elvonni nem lehet, se szándékomban nincs.
Az a célom, hogy jó döntések szülessenek, és hogy ehhez hozzájáruljunk. Helyettük más dönteni nem tud, azonban fel kell hívni a figyelmet a tapasztalatokra, a nemzetközi kitekintésekre, hiszen 2010-ben is egyidejűleg lesz három város Európa kulturális fővárosa: Essen, Isztambul és a mi városunk, Pécs. 2009-ben egy ausztriai város lesz Európa kulturális fővárosa nemzetközi tapasztalatokkal, és nem is olyan régen egy másik osztrák város volt, hasonló geográfiai adottságokkal. Érdemes tapasztalatot meríteni, és jó döntéseket hozni. Ebben mi élünk azzal a lehetőségünkkel, hogy ezt ösztönözzük. Ezen kívül - hogy értse mindenki, aki ebben a döntési folyamatban az Európa kulturális fővárosa projektben benne van -, egy város van megnevezve, de több város vett részt a pályázatban, érdemi döntések és előrelépések születtek máshol is, és az országunk egészéről is szó van kulturális értelemben. Én azt gondolom, hogy helyes, ha felhívjuk a figyelmet arra, hogy sokkal közelebb van 2010, mint ahogy a naptár azt egyébként prózai értelemben mutatja, és hogy ebben az esetben nem lehet azt mondani majd egy programra, egy projektre, hogy megvalósul, csak egy évet késik, mert 2010-ben lesz ez a program.
Én arra kérem a kulturális politika formálóit, és ebben is teljes együttműködést ajánlok és kérek, hogy közösen tekintsük ezt egy, az országunk egésze számára fontos projektnek. Felelősséget nem lehet átvenni, és nem is kell, de fontosnak tartom azt elmondani, hogy abban vagyunk érdekeltek, hogy sikeres program legyen, és hogy voltak az elmúlt időszakban olyan döntések - személyi és konstrukcionális döntések -, amelyek ezt nem segítették elő. Erre felhívni a figyelmet nekem, a kultúráért felelős miniszterként felelősségem és kötelességem, de helyettük meghozni állásfoglalásokat nem tudok, és nem is tehetem meg.
Mindez, a közkultúra, a kulturális finanszírozás, a magyar kultúra külföldi bemutatása és a külföldi itthoni fogadása, a kulturális infrastruktúra és beruházások kérdése együttesen, úgy gondolom, hogy kitesz egy egészet.
Elnök Úr! Tisztelt Bizottság! Út közben vagyunk, út közben egy program megvalósításában, és nagyon sok tekintetben út közben konkrét programok véghezvitelében. Az elmúlt évben a minisztérium vezetői, államtitkárok többször voltak konkrét kérésre a bizottság előtt, és sok programban - úgy a külföldi évadok, mint kormányhatározat -, a gazdálkodás esetében a tisztelt bizottság rendelkezésére álltak. Ez így lesz a továbbiakban is.
Természetesen, ahogy mondtam, azt szem előtt tartva, hogy a kultúra kérdését minél inkább próbálom a napi politikai, elsősorban pártpolitikai csatározások mezejéről kivonni, egy olyan szakmai vitára, kritikára, véleményütköztetésre érdemes teret biztosítani, amely az elmúlt évre egy miniszteri beszámoló kapcsán módot ad, más tekintetben pedig az Oktatási és Kulturális Minisztérium feletti parlamentáris kontrollt a bizottságon keresztül megvalósít.
Minden elhangzott, és minden el nem hangzott, az Oktatási és Kulturális Minisztérium döntési kompetenciájába tartozó kérdésről szívesen várom a bizottság tagjainak kérdéseit, véleményét, és tehetségem szerint válaszolok azokra. Nagyon köszönöm, hogy meghallgattak.
ELNÖK: Köszönjük szépen. A bizottság tagjaié a szó. (Jelentkezésre:) Kiss Attila képviselő úr jelentkezett elsőként.
KISS ATTILA (Fidesz): Köszönöm szépen. Elnök Úr! Tisztelt Miniszter Úr! Kedves Vendégek! Tisztelt Bizottság! A miniszter úr Alfa-programról, illetve múzeumi boomról is beszélt az előzőekben. Jó néhány éve figyelemmel kísérem a miniszteri meghallgatásokat, és mindig szívesen jövök ide, különösen, ha Hiller miniszter urat hallgathatom meg, talán harmadik vagy negyedik alkalommal találkozunk ilyen meghallgatáson. Kétségtelen, hogy nagyon izgalmas, és nagyon felüdítő hallgatni miniszter úr szavait.
Egy idézet: "Én, amikor ezt a fajta szakmai-politikai döntést meghoztam, egyértelműen annak az álláspontnak az alapján hoztam, hogy mivel nekünk nincsenek gyémántmezőink, és olaj- vagy aranybányáink, a kultúra az a terület, ahol mi az értékeinket, a mentalitásunkat, a múlt és jelen kapcsolatát be tudjuk mutatni. Ez, és számomra elsősorban ez az ingyenesség igazi tartalma, és azt szeretném, hogyha meggyőző érv lenne, hogy ennek a finanszírozása a magyar adófizetők pénzéből nemcsak hogy reális, hanem kitűnő befektetés. Bár minden kormány minden befektetésében látnék annyi garanciát, mint már középtávon ebben, hogy tudniillik ez megéri! Még egyszer mondom: lehet, hogy ez nem egy év alatt mérhető le forintban, dollárban, euróban, de megingathatatlan vagyok abban, hogy a kultúránk, a kulturális értékeink bemutatása már középtávon, a gondolkodás, a rólunk kialakított kép, a kapcsolatrendszerünk bővítése kérdésében is igenis lefordítható csengő-pengő eurókra. Megéri. Én ezt vállalom, emelt fejjel és meggyőződéssel." - nyilatkozta ezt miniszter úr 2003 decemberében, az akkori miniszteri meghallgatás alkalmával itt, a bizottsági ülésen. Azóta tudjuk, hogy 2004. május 1-jétől valóban ingyenessé váltak a múzeumok állandó kiállításai, és 2008-tól ismét nem lesznek ingyenesek ezek a kiállítások.
Nos, kérdezem, miniszter úr, hogy ezek a csengő-pengő eurók ma már nem annyira csengenek-pengenek, vagy mi a probléma ezzel a kérdéssel, de ugye azt látjuk, hogy megszűnik az ingyenesség.
Ha még az Alfa-programról is, a nagy múzeumi boomról is egy gondolatot megoszthatok önökkel, azt is látjuk, hogy meglehetősen nagy veszteség érte ezt a területet, bár évről évre mindig azt halljuk, hogy a mindenkori kulturális minisztérium, most az Oktatási és Kulturális Minisztérium mindig nyertese az adott év, a következő év költségvetési osztozkodásának a kormányon belül. Azért az látszik, hogy a múzeum mostohagyermekké vált, a múzeumi terület legalábbis mostohagyermekké vált. 2005-ben több mint egymilliárd, 1,1 milliárd forint volt csak az Alfa-programra. Ez még azt mondható, hogy szép összeg, bár 2002-ben egész pontosan 3,6 milliárd forint volt. Tehát 1,1 milliárd forint volt 2005-ben, mára a teljes kulturális vidékfejlesztés támogatása 700 millió forintra csökkent, kevesebb, mint a felére, és ebben nemcsak az Alfa-program van, ebben benne van a levéltár és nyilvánosság, a nemzeti közművelődési könyvtári fejlesztési program, a PANKKK, a program az élő népi kultúráért, tehát nagyon sok olyan feladat, ami nagyon jelentős. Összesen kevesebb, mint fele lett, mint eredetileg volt, az Alfa-program.
Azt gondolom, hogy ezek után valóban azt mondhatjuk, hogy hallgatni nagyon szeretjük önt, miniszter úr, de a valóság sajnos köszönőviszonyban sincs a tényekkel.
Egy másik érdekesség: a 2008-as költségvetésben, a minisztérium költségvetésében Hiller miniszter úr nagy örömmel jelentette be, hogy a 2008-as évben 4 milliárd forintot szánnak a reneszánsz kulturális év eseményeire. Az, hogy a minisztériumi vezetők nem teljesen egységesen nyilatkoztak erről a kérdésről, az egy más kérdés. Ön azt mondta, hogy négy nagy kiállítás lesz, egyik kollégája azt mondta, hogy még két koncepció küzd a színtéren a dologban, de ez belügy, ebbe mi nem akarunk beleszólni.
Igazából a konkrétumokat szeretném megemlíteni. Az elmúlt valamelyik bizottsági ülésen szó volt arról, hogy az egyházi közgyűjtemények milyen gondban vannak, és 100-200 millió forint nekik az életet jelentené. Nagyon nagy pénz 100-200 millió forint, nyilván tudja mindenki, illetve aki látott már annyit, az tudja, akinek meg hiányzik, az még inkább tudja, hogy mennyi pénz ez. Akkor felmerült képviselőtársam részéről, hogy nem lehetne-e esetleg a 4 milliárdos összegből 100-200 millió forintot áthelyezni az egyházi közgyűjteményekhez, azzal vélhetően megoldódna, vagy legalábbis mérséklődne az a nagyon nagy gond, ami a közgyűjteményeknél, az egyházi részen legalábbis felmerült; megoldódna ez a hatalmas probléma, és az a 4 milliárd forint igazából minimálisan csökkenne. Akkor az volt a válasz, hogy nem lehet a kettőt összemosni, illetve, ha jól idézem, nem volt még akkor pontosan meg a 4 milliárd költségvetése, hogy mire lehet elkölteni. Ezt egyébként elfogadom, el tudom fogadni.
Azóta vélhetően megvan a 4 milliárd forint, a reneszánsz év eseményeire fordítható 4 milliárd költségvetése, illetve leosztása, hogy milyen területekre mennyit lehet költeni, hiszen egy nagyszerű kiadványt vehettünk át december 6-án, a Mikulás hozta ezt a kis kiadványt (Felmutatja az újságot.), ez a bizonyos Bors című újság különszáma. Talán emlékszik miniszter úr, két évvel ezelőtt Sági képviselőtársammal egy Mikulást hoztunk be, illetve Mikulás-jelmezben jöttünk be az akkori miniszteri meghallgatásra, most pedig egy ilyen kis Mikulás-számmal érkeztem a reneszánsz év kapcsán.
Bors, szórakoztató napilap, különkiadás, 2007. december 6-a, csütörtök, és a címoldalon a reneszánsz év 2008 logója - gondolom, ez lesz a végleges logója -, egy szép, ízléses logó. (Derültség.) Kellemes ünnepeket és boldog reneszánsz évet kíván nekünk a kiadvány. A Mikulásoktól - ugyanis reneszánsz Mikulások osztogatták a Vörösmarty téren ezt a kis kiadványt - boldogan vettem át, hogy gyermekeimnek majd átadom, mert kicsi gyerekek, a Mikulástól még félnek, de hadd örüljenek, lehet, hogy egy kis kiadvány majd tetszeni fog nekik. És akkor kinyitottam. Először meglepődtem. Mondtam, biztosan összecserélték a lapokat a standon, ez nem teljesen reneszánsz kiadvány. Az első oldalon a következő cikk: zsenivé tesz a gyakori szeretkezés. (Derültség.) Elnézést kérek a hölgyektől, vagy az érzékenyebb lelkületű uraktól, hölgyektől, mindenkitől, tehát ez az újság 2., 3. oldala. Mondom, akkor ezt a gyerekeknek már csak nem viszem haza, legfeljebb én elolvasom...
A következő oldalon: Edina szerb börtönben maradt. Jó, mondom, hagyjuk akkor, ez biztosan tévedés. Lapozgattam tovább. Van ilyen is benne, egy érdekes cikket még megmutatnék: világhálón lesik Erika testét. (Felmutatja az újságot.) Akkor megnéztem, és kiderült, hogy a Barátok közt tegnap esti adásában mi történt, mi nem történt, és Szabó Erika főhős képei vannak itt. Hát, mondom, ez akkor már nem reneszánsz, ez teljesen más, vagy én nem tanultam meg annak idején történelemből a reneszánsz hazai vagy éppen európai történetét. A nap lányáról már nem is beszélek; reneszánsz szépségnek éppen mondhatjuk, de nem tudom, hogy az adófizetők pénzéből kell-e ilyet finanszírozni. És akkor van itt egy ilyen szép cikk a 24-25. közös oldalon: "Szerelmet ígér a piros ász, gyors karriert a tök alsó". Hát, mondom, ez már tényleg izgalmas, érdekes kis újság lesz, most már végigolvasom az egészet. Azt is megtudhattam az újságból, hogy Alonso aláírt a Ferrarihoz (Közbeszólások: Renault!), vagy éppen Romárióról, a hajerősítőről, és az utolsó oldalon azt is megtudtam, hogy az angol focinak mi a baja: "Botrányok gyengítik a bombaerős angol focit", és az egyik labdarúgó barátnőjét vagy szeretőjét láthatjuk a fotón.
Nos, kérem szépen, semmi probléma az ilyen kiadványokkal, mármint azzal, hogy újságos standon meg lehet venni mindenféle magazinokat, lapokat. Nem mindenkinek kell szépirodalmat olvasni, nem mindenkinek kell magaskultúrát fogyasztani; ez teljesen rendben van, tízmillió magyar ember van, és mindenki azt olvas, amit akar. A végén már Mucuskát kerestem, hogy bizonyára a híres Mucuska is benne lesz a lapban; őt nem találtam meg, de ha esetleg miniszter úr vagy kollégái tudnak segíteni, hogy róla hol tudok majd olvasni, akkor szívesen elolvasom azt a lapot is. Azt nem értem egyszerűen, hogy a reneszánsz évre 4 milliárd forint van - nem mondom, hogy ez sok vagy kevés, ezt döntsék el önök, önök vannak kormányon, önöknek kell eldönteni -, 150-200 millió forint nem jut az egyházi közgyűjtemények megmentésére, de 4 milliárd forint jut Mucuskára, egészen pontosan a tök alsóra és még nem tudom, milyen baromságokra, angol focisták szeretőire. Én azt gondolom, hogy akkor valami probléma van a magyarországi kultúrában vagy kulturális politikában, miniszter urat idézve. Ha 4 milliárd forintot lehet ilyenekre költeni, akkor nem tudom, hogy pontosan miről is van szó, más területen pedig nagyon-nagyon komoly hiányokról beszélhetünk. Nem tudom, hogy ön a nap lányát, Joe Cole angol futballista szeretőjét, Mészáros Dórát, aki a szappanoperákért rajong vagy a Barátok köztből Szabó Erikát tartja a megújuló Magyarország reneszánsz szimbólumának vagy jelképének. Csinos hölgyekről van szó kétségtelenül, de lehet, hogy a reneszánsz év és a reneszánsz kultúra máshol kezdődik; én ezt csak ilyen feltételezéssel kérdeztem meg.
Miniszter Úr! Én szánalmasnak tartom ezt a reklámot. Az teljesen rendjén van, hogy a reneszánsz évet és az értékes kulturális programokat vagy dolgokat meg kell ismertetni mindenkivel, és egyetértek azzal, hogy nem biztos, hogy a lexikonokat, a több tízezer forintos, értékes, színes kiadványokat megveszi mindenki, de hogy egy ilyen újságban... Nem az újsággal van bajom, mert megvan mindennek a maga helye, de egy ilyen színvonalú újságban kell a reneszánsz évet hirdetni? Itt van, hogy www.reneszanszev2008.hu, tehát teljesen nyilvánvalóan a program támogatásával jött létre ez az újság. Én ezt egy elbaltázott, egy rettenetesen alpári dolognak tartom. Nem biztos, hogy a reneszánsz évet össze kellene ezzel keverni; mindennek megvan a maga helye. Mondja azt a minisztérium, hogy a Bors magazint azért támogatjuk, mert barátaink adják ki a lapot, vagy azért, mert szép, színes képek vannak benne, de ne keverjük oda a reneszánsz évet, mert nevetségessé és teljesen komolytalanná tesszük az egészet.
A végén csak annyit tudok mondani, hogy boldog reneszánsz évet kívánok önnek is, miniszter úr, hiszen ezek után, gondolom, jövő évben minden a reneszánszról fog szólni. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Jánosi alelnök úr, utána Gulyás Dénes.
DR. JÁNOSI GYÖRGY (MSZP): Tisztelt Bizottság! Tisztelt Miniszter Úr! Kedves Vendégek! Az utóbbi megszólítás azért volt ideillő, mert mindannyiunkat szeretném emlékeztetni, hogy a Magyar Országgyűlés Kulturális és sajtóbizottságában ülünk, és azt hiszem, hogy ettől a bizottságtól másokhoz képest is talán jobban elvárható, hogy olyan stílusban, olyan hangnemben beszélgessünk egymással, ami a kultúrához illő - mindezt Kiss Attila képviselő úrnak is címeztem. Még egy szubjektív megjegyzés: ne csodálkozzunk, ha ilyen hangnem, ilyen stílus hallatán már teljes mértékben elfordul a társadalom a politikai elittől. Én ezt csak jelezni szeretném; ez az önök dolga, én ebben a felelősségben nem vagyok hajlandó osztozkodni önökkel.
Szeretném azt is leszögezni rögtön, hogy én ügyrendileg szeretném magam tartani ahhoz, ami egy-egy ilyen miniszteri meghallgatáskor kötelező számunkra, ilyenkor ugyanis nem a jövőről beszélgetünk, nem a jövő évi költségvetésről, nem a reneszánsz évről, nem arról, ami várható (Kiss Attila: Idei újság!), hanem arról beszélünk, ami a legutóbbi meghallgatás óta történt a kulturális tárca irányításával. Lehet sajtót lobogtatni, képviselő úr, megteheti nyugodtan, de akkor már hadd reagáljak erre is. Az, hogy egy tárca hirdetést ad fel különböző lapokban, különböző sajtóorgánumokban, médiumokban, azt gondolom, hogy teljesen természetes, normális, de a minisztérium nem tehető felelőssé az összes többi oldalért; azt tessék számon kérni azoktól a szerkesztőktől, akik ezt az újságot előállították. Én az elmúlt időszakhoz szeretnék ragaszkodni. Mindannyian tudjuk, hogy rendkívül nehéz költségvetési év van mögöttünk, mindannyian tudjuk, hogy ez egy picit igenis a megszorítások éve volt, és azt is tudjuk, hogy milyen mozgástérben kellett megtalálnia a tárcának a maga tevékenységét. Éppen ezért én örömmel hallottam a beszámolónak azokat a részeit, amelyek mindezek a nehéz év, a nehéz helyzet ellenére új tendenciákat mutattak fel a kultúra területén, amelyek azt hiszem, hogy a jövőbe mutatóak. Ha ezeket összefoglaló néven kellene megneveznem, akkor azt mondanám, hogy elindultunk egyfajta kulturális expanzió felé, annak ellenére, amilyen évet zártunk.
Három tendenciát hadd emeljek ki, ami - úgy láttam a beszámolóból - ezt igenis alátámasztja: az egyik a kultúra expanziója a közkultúra és a vidék kultúrája irányában. Bár a korábbi években is nagysikerűek voltak azok a központi rendezvények - múzeumok éjszakája, nagykiállítások -, amelyek százezreket vonzottak kulturális intézményekbe, én most örömmel hallottam azt az elmozdulást, amely megpróbálja beemelni ezekbe a nagy, kiemelt programok sorába a vidéki régiókat, vidéki nagyvárosokat is. Azt hiszem, hogy ez további lépéseket hozhat magával, mert tudjuk, hogy sokan nem tudnak Budapestre jönni egy-egy ilyen kiemelt programra, kiállításra, viszont ha Debrecenbe, Pécsre vagy régiós központokba visszük, többen tudják mindezt meglátogatni.
Örömmel hallottam a kulturális expanzió keretei között az elmozdulást az Európai Unió irányában. Azt hiszem, hogy nagyon jó és nagyon erős kezdeményezés volt a kulturális attaséhálózat kiépítése, mert mindannyian tudjuk, hogy egy kis ország, mint Magyarország, ha Európában értékekkel akarja megtalálni a helyét, és Európa számára értékeket kíván felmutatni, akkor az elsősorban a magyar kultúrában keresendő. Én üdvözlöm ezt a törekvést, ezt a támogatást, mert ez valóban jelentheti majd azt, hogy az európai uniós forrásokból egyre többet tudunk majd mozgósítani a közösségi színterek, a kultúra, a közkultúra javára is.
Végül örömmel hallottam azt a tendenciát is a kultúra expanziója jegyében, amely erősödő magántőke-részvételt jelez a kultúra egészében. Ez hihetetlenül fontos, és az én tapasztalataim is azt igazolják vissza, mintha megnőtt volna a vállalkozói körben, a magántőke körében a kultúra támogatása iránti igény és szándék. Én azt hiszem, hogy jól kell tudni sáfárkodni ezzel, mert olyan többletforrások bevonását hozhatja ez magával a magyar kultúra területére, ami bizony elkél, ami bizony fontos lehet a magyar kultúra fejlesztése, fejlődése szempontjából.
Azt hiszem, ezt erősíteni kell, de figyelni is kell arra, hogy bizony a magántőke ma még a kultúrának csak egyik-másik területét, egyik-másik szegmensét célozza meg. Éppen ezért, talán joggal várható el a tárcától majd, hogy azokra a területekre kicsit nagyobb figyelmet fordítson, amit egyelőre a magántőke még nem célzott meg, még nem ért el.
Két kérdést szeretnék végezetül feltenni miniszter úrnak, várva majd válaszát.
Félszavakkal hallottam a beszámolóban arról, hogy egy új program indult el, aminek eddig sokunk számára pozitívak voltak a visszajelzései; ez pedig a kistelepülések, hátrányos helyzetű települések kisiskolásainak kulturális programok szervezése a fővárosban. Erről, ha hallhatnánk egy kicsit többet, egy kicsit részletesebben, mert én azt gondolom, hogy ez is a kultúra expanziójának kérdéskörébe tartozik.
A másik kérdésem pedig a Nemzeti Kulturális Alapra vonatkozik. Az alap forrásai, mindannyian tudjuk, több milliárdos nagyságrendben kiegészítő forrást adnak a magyar kultúra számára a költségvetési pénzeszközökön kívül. Van-e elmozdulás a finanszírozás struktúrájában, tükrözi-e a Nemzeti Kulturális Alapnál a támogatási rendszerek működtetése azt a fajta kulturális expanziót, amiről miniszter úr is beszélt, és amit én kiemeltem ebből a beszámolóból, mert rendkívül pozitívnak és előremutatónak tartom? Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Gulyás Dénes képviselő úr!
GULYÁS DÉNES (Fidesz): Köszönöm szépen, elnök úr. Először is szeretettel üdvözlök mindenkit, kollégáimat, és mindenkit, aki megjelent.
Miniszter Úr! Engedje meg, hogy az egy évvel ezelőtti, hasonló alkalomból történt találkozásunk jegyzőkönyvéből idézzek! "Nem történt olyan döntés, amely az Erkel Színházra vonatkozik és befejezett volna. Következésképpen nem tudok ilyen döntésről beszámolni, mert nem történt ilyen döntés." Aztán egy kicsivel lejjebb: "Biztos vagyok benne, ha egy év múlva ilyenkor itt ülünk, akkor ön kérdéseket fog nekem föltenni erre vonatkozólag. Én meg azt remélem, hogy olyan dolgok történnek, ahol mélyebben és megvalósuló dolgokról tudok beszámolni. Az, hogy sikerült kiemelni az Operaházat a botrányok világából, és ma megkérdőjelezhetetlenül a közvélemény előtt is nyugodtabb bázis van, mint fél évvel ezelőtt, ez eredmény." Valóban eltelt egy év, és ön ezt akkor nagyon jól érezte, hogy kérdéseket fogok föltenni ezzel kapcsolatban.
Ezek után engedje meg, hogy néhány szóban, vagy mondatban a mai helyzetről azért valamit mondjak! Ön akkor azt mondta, hogy nem terveznek semmit az Erkel Színházzal. Ehhez képest az Erkel Színházat, ha jól tudom, májusban bezárták, a kórust szélnek eresztették, 40 embert az utcára raktak. Az Operaházban a közalkalmazotti viszony megszűnőben van. Ugye tudjuk, hogy volt százhuszon-egynéhány közalkalmazott operaénekes, jelen pillanatban 49 van, közülük is most jó néhánynak útilaput készülnek kötni a talpára. Mindezt úgy, hogy nem is olyan régen még arról volt szó, hogy ez törvénysértő... Úgy útilaput, hogy néhánynak közülük megadják azt a lehetőséget, hogy eseti megbízással dolgozzanak esténként a színházban. Mindezt úgy, hogy nem is olyan régen arról volt még szó, hogy ez bújtatott munkaszerződés, és ezt nem szabad, merthogy ez tilos.
Évtizedeket az Operaházban éneklő művészeket küldenek az utcára, olyan művészeket, akiknek a taníttatása rengeteg sok pénzbe került, olyan művészeket, akik hosszú évtizedeket az életükből, nem mondom azt, hogy áldoztak, mert hiszen ez számukra nem áldozat volt, hanem öröm, de mégiscsak a színház és a műfaj érdekében dolgoztak végig. Most hat-nyolc havi fizetés-végkielégítéssel tesznek az utcára, ugyanakkor, amikor az előző operaházi igazgatót tíz hónap rombolás után sok millió forint végkielégítéssel küldtek el. Az a kérdésem, hogy összeegyeztethető-e ez ön szerint, elfogadható-e ez, hogy ilyen bizonytalanságba taszítsák az énekeseket.
Ön a kiszámíthatóságról beszélt. Az éves költségvetése 5 milliárd 300 millió forint, amelyet a színház meg fog kapni 2010-ig minden évben. Az azonnali kérdésre is, amit más témában, amire itt azért szeretnék majd kitérni, tettem föl, ön válaszként ezt hozta, hogy beszéljünk inkább arról a kiszámítható támogatásról, amit a színház kap. Véleményem szerint ez a kiszámítható támogatás gyakorlatilag körülbelül 30 százalékos elvonást jelent 2010-ig, miután az energiaköltségek, a bekerülési költségek, egy díszlet, egy 80 fős kórus jelmezének elkészítése mind nagyon sokba kerül, és egyre emelkedő ára van. (Az ülésterembe érkezik Alexa György.) Ehhez képest, ugye, lesz egy kis infláció is, meg mindenféle közmű- és energiaár-emelkedés, a támogatás viszont ugyanaz marad. Ez valójában a következő három évben egy súlyos elvonást jelent. Lehet, hogy emiatt kell ezeket az énekeseket kirakni az utcára?
Ön beszélt itt az előbb zenekarok támogatásáról is, erről a bizonyos 400 millió forintos támogatásról. Ez is ilyen hasonló módon lesz kiszámítható?
Azon kívül azt szeretném kérdezni, hogy a Nemzeti Filharmonikusokkal tárgyalt-e ön ez ügyben, van-e valami hasonló terv velük kapcsolatban.
Természetesen felvetődik a kérdés ilyenkor bennem, végigolvasva a jegyzőkönyvet az elmúlt évről, ami az elmúlt évi meghallgatásának a jegyzőkönyve, úgy érzem, hogy ami itt azóta történt, az nagyon sok ponton ütközik azzal, ami ott elhangzott. Amióta ön a minisztériumban ül, a Rádió művészeti együttesei leépülnek, a MÁV-zenekar is nagyon komoly gondokkal küzd. A Matáv-zenekar, ami hosszú-hosszú évtizedekig magyar tulajdon volt, jóllehet most Telekom-tulajdon, és gondolom, nincs jogunk beleszólni, hogy a Telekom mit csinál a saját tulajdonával, de azért mégiscsak hosszú évtizedekig az egy magyar kulturális érték volt, ugyanúgy, mint az Operaház művészei. Tesz-e ön valamilyen lépést azért, hogy ezek a kulturális értékek megmaradjanak, vagy egyetért azzal, ami most történik itt?
Mindig arra gondolok, hogy ezek az emberek - akár az itt ülő művészek - mennyi pénzbe kerültek ennek az országnak, míg kitanulták a hivatásukat. Aztán arra gondolok, hogy mennyi pénzt adóztak. Aztán arra gondolok, hogy nagyon sokan közülük, akik itt ülnek, vagy nem jöttek el, de ott ülnek, bent a színházban ma, hogy azok hány millió forintot hoztak be az úgynevezett nettó feles kötelező bevallás, kötelező beszolgáltatás idejében. Vagy hány millió forintot adóztak a mostani, úgynevezett Harmadik Magyar Köztársaságnak? Hogy valóban meg lehet-e csinálni ezekkel az emberekkel azt, hogy ilyen körülmények között rakjuk őket utcára? Az életükről van ugyanis szó, az egészségükről és az életükről. Nem egy közülük családos.
Én azt gondolom, hogy önök előszeretettel hangoztatták mindig azt, és hangoztatják most is, hogy önök szociáldemokrata kormány. Valóban úgy érzi, hogy ezek a lépések összeegyeztethetők a szociáldemokrata értékrenddel? Én nem nagyon hiszem.
Azon kívül engedje meg, hogy még egy apróságra kitérjek, mert ez is az azonnali kérdésem egyik témája volt, lehet, hogy nem tettem fel elég érthetően, vagy esetleg félreértette. Én azért címeztem önnek ezt a kérdést, mert egyszerűen megengedhetetlennek tartom azt, hogy október 22-én a művészekről, akik felléptek Gyurcsány Ferenc beszéde alkalmával az Operaházban, adatokat gyűjtöttek, de nemcsak a művészekről, hanem a művészek családtagjairól, hozzátartozóiról is adatokat gyűjtöttek. Nem tudjuk, mi van ezekkel az adatokkal, nem tudjuk, egyáltalán hogyan képzelhető el ma, 2007-ben, hogy ilyen megtörténik. Nem tudom, hogyan képzelhető el, hogy egy egész városnegyedet lezártak ezért. Nem tudom, hogyan képzelhető el az, hogy a rendőrség a táncosokat átizzadt próbaruhájukban kizavarta az utcára, amíg ők megnézték, hogy van-e bomba az épületben, nem voltak hajlandóak várni negyed órát, amíg felöltöznek.
Azért tettem fel azt a kérdést akkor önnek, és most is ezért teszem fel, mert engem nem az érdekelt, és most sem az érdekel, hogy a rendészeti miniszter mit tett ez ügyben, vagy mi erről a véleménye; engem most is az érdekel, hogy mi az ön véleménye arról, hogy az ön minisztériumához tartozó intézményben ilyen dolgok fordulnak elő, mint ami most a magánénekes kollégákkal előfordul, emberek lehetetlenné tevésével, megaláztatásával kapcsolatban előfordul. Szándékozik-e ön valamilyen módon ennek gátat vetni? Itt az is elhangzott, hogy akik vállalták most a színház igazgatását, pontosan tudták, hogy 5 milliárd 300 millió forintot fognak kapni. Lehet, hogy ezek után önnek ki sem kellett mondani azt, hogy de kérem, akkor tessék kirakni az összes énekest, mert ők fogják tudni ebből az összegből, hogy úgysem tartható fenn a színház, tehát kénytelenek lesznek a közalkalmazotti státuszt megszüntetni. Lehet, hogy ön ezt nem mondta ki, mégis gyakorlatilag ez történik most: emberek az utcára kerülnek, még egyszer mondom, olyan művészek, akik nagyon sok pénzbe kerültek, és még mindig dolgozhatnának.
Volna még egy-két kérdésem. Egyetértek a kulturális expanzióval kapcsolatban, amit Jánosi alelnök úr mondott. Összevetve ezeket a tényeket, egy kicsit furcsa expanziónak tartom ezt, de lehet, hogy ez is az egyik formája ennek. A reneszánsz évvel kapcsolatban azt gondolom, hogy arról fölösleges beszélni, hogy a reneszánsz év a jövő zenéje, hiszen nem lehet a jövő zenéje akkor, ha ebben az évben semmi nem történik, tehát szerintem ide való az asztalra. A reneszánsz év durván egy hónap múlva elkezdődik, és semmit nem tudunk a programokról, semmit nem tudunk arról, hogy mennyibe kerül, mire megy el a 4 milliárd forint, kik fognak fellépni, kik azok, akik ezt szervezik, milyen körülmények között fog lezajlani, tehát a reneszánsz év programja, jóllehet, 2008-ban indul, mégiscsak ide tartozik, azt hiszem. Ilyet még nem láttam, hogy egy egyéves programról, ami jövő év januárjának 20., 21., 22. napján indul - nem tudom pontosan, mikor -, egy hónappal előbb semmit nem tudni. Ebben a szakmában dolgozom már 36 éve, de még olyan rendezvényt nem láttam - nem egy egészéves rendezvényt, egy kéthetes rendezvényt sem -, amelyikről az indulás előtt egy hónappal még nem tudtunk semmit. Szerintem ez abszurd, tehát ezért igenis ide tartozik ez elé a bizottság elé. Teljesen igaza van abban, ha Jánosi alelnök úr szakmai hozzászólást kért: azt gondolom, hogy ez szakmai kérdés lehet ebben a tekintetben, a reneszánsz év problémája átnyúlik erre az évre. Azért arra kíváncsi lennék, hogy a Bors című lapnak ki a tulajdonosa, és mennyi pénzt kapott ezért a reklámért.
Volna még egy kérdésem. Nagy tisztelettel kérem önt, hogy tájékoztasson engem arról, hogy mi lesz a Balett Intézet épületével - ha tudunk róla valamit -, kik vásárolták meg; mi lesz a Hajógyári-szigeten tervezett kulturális központtal, épül-e ott operaház, és ha igen, akkor mi lesz a Magyar Állami Operaház sorsa, és mi lesz a most a Magyar Állami Operaházban dolgozó művészeknek a sorsa, hány fog közülünk még az utcára kerülni. Köszönöm szépen. Első körben csak ennyit szerettem volna kérdezni.
ELNÖK: Köszönöm szépen. Az egyértelműség kedvéért szeretném csak elmondani, hogy minden ide tartozik, mármint a bizottsághoz, csak nem mindegy, hogy milyen alkalommal. Most ez egy kötött műfaj annyiban, hogy az éves beszámolója a miniszternek az éves tevékenységéről szól; ettől függetlenül más alkalommal, mint arra már kísérlet történt a további évek terveiről, a bizottság nyilván jogosan kér felvilágosítást, tehát a reneszánsz év ide tartozik, de nem erre a bizottsági ülésre.
Gyimesi képviselő úré a szó.
DR. GYIMESI ENDRE (Fidesz): Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Miniszter Úr! Igen szomorú éveket élünk: gazdasági válság van, az önkormányzatok kivéreztetése folyik. Azok, akik a kultúrából az elmúlt esztendőkben 10 milliárdokat kivontak, talán azzal a szlogennel élnek, hogy üres fejjel lehet élni a XXI. században, üres hassal nem; azt hiszem, mi valamennyien, akik vagyunk a teremben, inkább egy másik szlogent követünk, hogy művészetek nélkül lehet ugyan élni, de nem igazán érdemes.
Nehéz, nagyon szép és felemelő feladat egy kulturális tárcát irányítani, és nagy felelősség is egyben: őseink több évezredes, sok-sok vérrel, verejtékkel megteremtett kultúráját kell megőriznünk, a hagyományainkat kell megőriznünk, ezeket alkotó módon továbbítanunk kell unokáink felé, és ez nem kis feladat. Én úgy gondolom, ha ennek egyetlenegy eleme is elveszik, akkor az egész magyarság lesz sokkal szegényebb, ezért ne tekintse miniszter úr az általunk megfogalmazott kritikát ellenséges megnyilvánulásnak. A közös érdek, a kultúra, a művészetek fejlesztése érdekében fogalmazunk néha keményen, és többet akarók vagyunk, szeretnénk, ha az adott lehetőségekből sokkal többet ki tudnánk hozni. Nekem is temérdek kérdésem van, és igyekszem rövid lenni, ezért néhányat le is írtam közülük, amit mindenképpen fontosnak tartok.
Az első talán, hogy hogyan áll a központi kulturális intézmények összevonásának ügye; kormányhatározat van erről. Valóban lesz ebből megtakarítás? Én őszintén remélem, hogy elfelejtettük ezt a rosszízű kormányhatározatot, hiszen a kulturális bizottság egy éve várja vissza az anyagot, ahogy ez akkori tárgyalás végeredményeként megszületett. Szeretném tudni, hogy az alapfokú művészetoktatásról hogyan gondolkodik a miniszter úr, ennek finanszírozási lehetőségeiből valóban ki kíván-e vonulni az állam, hiszen a mindenkori költségvetésekben óriási vita van róla, és a visszafejlesztése minden esztendőben egy lépcsőfokkal megtörténik.
A közművelődési törvényben az önkormányzatok számára előírják a közösségi tér fenntartását és működtetését. A településre jutó kulturális normatíva a közösségi terek rezsiköltségét sem fedezi. Mi a véleménye erről a miniszter úrnak? A kulturális pályázati rendszerben egyértelműen tapasztalható, hogy a pályázatok meghirdetése és a pályázatok beadási határidejének meghatározása úgy történik, hogy lehetőleg minél kevesebben tudjanak élni a pályázati lehetőségekkel, így ez persze sok esetben virtuális pályázatnak tekinthető. Lehet-e változtatni ezen a rosszízű tendencián?
A nemzeti évfordulók megünneplése sajnos előkészítetlen és nagyon sokszor tartalmatlan. A Kodály-év majdnem észrevétlenül vonult el, a Batthyány-év legnagyobb eseményei még mindig nem történtek meg, és vége van az esztendőnek. A Wass Albert-év következik: úgy tudom, hogy az előkészítése eléggé gyatrán áll. Remélem, a Zala György-emlékévnek pozitívabb visszhangja lesz.
Szeretnék kifejezetten néhány területre rátérni, ebből az első a színház. A növekvő infláció, a gáz-, áram- és egyéb díjak emelése ellenére egyetlen fillérrel sem nőtt a támogatás, ráadásul 2007-től megszűnt az úgynevezett színlelt szerződésekre vonatkozó moratórium, így aztán nagyon nehéz helyzetbe kerültek a színházak, hiszen sem az állam, sem pedig az önkormányzatok nem tudtak ebben anyagilag jelentősen segíteni a színházak számára; a főváros is elvont támogatást a színházaktól. Igen soványka gyógyír, hogy az eddig törvénytelenül elvont áfa-visszatérítést 2006 óta teljes egészében megkapják.
A jelenlegi kormányzó párt választási programjában az volt, hogy "A színházművészet területén érvényesülő támogatási rendszer változatlanul hagyása mellett garantálja, hogy 1 forint önkormányzati támogatáshoz ugyanannyi központi forrás járuljon.". 2005-ben az ígért 1 forint helyett már 30 fillér volt az állami támogatás, 2006 óta pedig már nem is adják, mert annyira megnőtt az önkormányzati támogatás aránya, hogy a filléres támogatást beépítették, most az új tervek pedig arról szólnak, hogy az épületek fenntartásában is esetleg még további önkormányzati pénzeszközre kívánnának hagyatkozni.
Hova vezet ez? Én azt gondolom, hogy ön téved akkor, ha azt gondolja, hogy eredmény, hogy nem csökken jövőre, vagy az idén a színházak támogatása. Sajnos az előbb említettek miatt jelentős mértékben csökkent a támogatás mértéke, annak reálértéke főleg. Nem lenne szerencsés az a gyakorlat, hogy a november-decemberi fűtésszámlákat és fizetéseket a következő esztendőre tolják el a színházak.
A színháztörvény koncepciójával kapcsolatban néhány mondat. Az Alkotmánybíróság 695/G/2007. szám alatt nyilvántartásba vette a Kulturális és sajtóbizottság kérdését. Ebben a beadványban a művészeti élet szabadságának alkotmányban foglalt jogáról kérdeztük az Alkotmánybíróság álláspontját. Lehetséges, hogy ha ezt a koncepciót iktatnák törvénybe, akkor bizony elbukna az alkotmányosság vizsgáján. A koncepciónak van több pozitív eleme is, például a társasági adókedvezmény. Nagy kár, hogy az adótörvényben viszont nem látjuk nyomát sem.
A koncepció még kidolgozatlan, átgondolatlan a legtöbb ponton, sőt, néhány pontja kifejezetten visszalépést jelentene a magyar színházi kultúra számára.
Javasoltuk, hogy kérjük meg a minisztériumot egy hatástanulmány elkészítésére. Ha január végéig elkészítenék a finanszírozási, pénzügyi, működési modellt a 2006. évet tekintve alapnak, akkor pontosan látnánk, hogy ha 2006-ban a koncepció alapján finanszírozták volna a színházakat, zenekarokat, tánccsoportokat, akkor hogyan tudtak volna működni. Ezért a 2006. évet érdemes modellezni, és ennek alapján kellene a támogatás mértékét majd meghatározni. Kérdezem, hogy miután a minisztériumhoz eljuttattuk ezt a kérést, ön támogatja-e ezt a javaslatot.
A munkaanyag az állami finanszírozás teljes átalakítását célozza, a támogatottak köre bővül, miközben az állami támogatás teljes keretösszege az inflációval arányos mértékben csökken, ellentétes arányban, az önkormányzatok meg évről évre kevesebb pénzből gazdálkodhatnak. Hová vezet ez?
A minisztérium szerint megengedhető, hogy azoknak a színházaknak és szimfonikus zenekaroknak, amelyek az eddigi működésüket nagymértékben az állami támogatásra alapozták, azoknak a költségvetése jelentősen csökkenhet? Az Operaháznál láttuk ezeket a gondokat.
Esetleg úgy akarják átalakítani a finanszírozást, hogy csökkenjen a jelenlegi színházi támogatás? Ezzel kapcsolatban szeretnék egy mondatot idézni a koncepcióból: a támogatás teljes összegének meghatározásával, illetve ennek az egyes színházakra, önkormányzatokra való lebontása révén nyilvánvalóvá válik, hogy az állam milyen kulturális, politikai preferenciákat követ. Gondoljuk meg ezt a mondatot! Ezzel egyetért, miniszter úr? Ez annyit jelent, hogy 2008-ban csak a baráti vezetésű városok kapnak támogatást? Ez azt jelenti, hogy többet kap a Magyar Színházi Társaság elnökének a színháza? Így akarjuk a szakmát, vagy esetleg a képviselők szavazatait megszerezni a törvényhez? Én úgy gondolom, hogy ezek a kérdések mindenképpen áttekintendők.
Áttérve a helyi önkormányzatok művelődési támogatási rendszerére: a megyei közművelődésnél a 2006-os önkormányzati választások után a költségvetési törvényt úgy fogadták el, hogy a megyéknek a kötelező feladatain kívül semmilyen forrást nem biztosítottak. Ön szerint ez rendjén van-e? Mi lesz a levéltárakkal, mi lesz a múzeumokkal? Ezek megyei fenntartású intézmények. Mi lesz a megyei könyvtárakkal, a megyei művelődési házakkal? A megyei művelődési házakkal kapcsolatban el tudom mondani, hogy 2007-ben ezeknek a megszüntetése elkezdődött: Nógrád, Somogy, Jász-Nagykun-Szolnok, Békés, Zala, Csongrád, Borsod-Abaúj, Hajdú megyékben megszűnt a megyei művelődési központ, Hevesben pedig folyamatban van az átalakítás. Azt hiszem, hogy közösen aggódhatunk, hogy nem jó ez a tendencia, amiről szó van. 2007-ben 500-600 millió forinttal csökkent a megyék támogatása, mivel 1997 óta nem kötelező feladata a megyéknek a művelődési központ fenntartása. Ezt a feladatot elláthatja egy iroda is.
Noha nem csökkent a megyei művelődési normatíva, de az önkormányzatok ezt nem tudják kiegészíteni a jelen viszonyok között. Lehetne ezt tovább folytatni, de inkább csak egy-egy elemét szeretném kiemelni. A KÖSZ létrejötte: jó megoldásnak tartja-e miniszter úr ezt, ezt a Kulturális Örökségvédelmi Szolgálatot, amit nem igazán értenek a kultúrában dolgozók, hogy miért volt ennek a létrehozására szükség. Én úgy tudom, hogy a múzeumi szervezet, miután legkeményebben őket érinti a régészeti lehetőségek bizonyos mozgástere miatt, rendeletmódosítást kezdeményezett, ez a minisztériumnál van. Szeretném kérdezni, hogy ez a rendeletmódosítás megtörténik-e, illetve ön hogyan látja a KÖSZ szerepét.
Szeretném megkérdezni, hogy a címzett támogatások megszüntetése után hogyan fogják folytatni a levéltári ágazat felújítási koncepcióját, hiszen rendkívül fontos lenne, hogy erre sor kerülhessen. Egyébként is aggodalmas vagyok a levéltári ágazattal kapcsolatban. Három kérdést hadd fogalmazzak meg e tekintetben, hiszen azt hiszem, abban valamennyien egyetértünk, hogy ez az az ágazat, ahol nem szabadna spórolni egyetlen fillért sem, hiszen ha egy-egy dokumentum megsemmisül, elporlad, akkor az egész múltunk egy darabkája tűnik el a semmiben, és azt hiszem, hogy valamennyien felelősséggel tartozunk a következő nemzedékek számára.
A levéltárak szakmai felügyelete az OKM hatáskörébe tartozik. Az OKM-ben a legutóbbi kormányátalakításig önálló főosztály keretében működött a levéltárak szakmai irányítása, de azóta is létezik a levéltári referatúra a közgyűjteményi főosztály keretei között, ahol főosztályvezető-helyettes feladata a levéltárügy szakmai képviselete. Hogyan lehetséges mégis, hogy a levéltárüggyel kapcsolatos jogszabályok előkészítését az utóbbi időben egy másik minisztérium, az ÖTM szakmailag inkompetens szervezeti egysége, a kormányzati iratkezelési felügyelet látja el? A levéltáros szakma komoly ismereteket igényel, öt évig képzik egyetemen a levéltárosokat, az ő munkájukat érintő kérdésekben ugyanakkor az utóbbi időben kívülállók hozzák a döntéseket. Én úgy gondolom, hogy ez ügyben a minisztériumnak feladatai vannak.
A második kérdésem: az elmúlt héten több médium is foglalkozott az állami iratok kezelésével, az új kormányzati negyeddel, a Magyar Országos Levéltárral. A parlamentben interpelláció is elhangzott e témában. Tudomásunkra jutott, hogy az ÖTM egy kormány-előterjesztést készít elő, aminek hamarosan államtitkári egyeztetése is megtörténik. Ebben a kormány-előterjesztésben az ÖTM azt javasolja, hogy az állami iratok kezelésére külső vállalkozókat kell bevonni. Ez a magyar levéltári és adatvédelmi jogszabályokkal ellentétes, és az európai uniós gyakorlatnak sem felel meg. Az állam felelős az általa keletkezett iratokért. Tett-e észrevételt az OKM a javaslattal kapcsolatban, és nem látja-e problémásnak ezt a helyzetet miniszter úr?
Én azt gondolom, hogy elég hosszan húztam az időt, talán a harmadik kérdést ebben a körben nem is tenném fel, viszont úgy gondolom, hogy sok olyan kérdéskör nem is hangzott el, nem is hangozhatott el, amely a kulturális életben dolgozókat rendkívüli módon érinti. Az új bértábla esetében ki védi meg a népművelőt? A vasutasok ki tudnak menni sztrájkolni, jelen pillanatban ez nem adatik meg a kultúra dolgozóinak, fokozatosan kiszorulnak a támogatottak köréből. 2008-ban a közművelődési intézményeknél minősítési rendszer lesz, semmit nem tudnak a képviselők, tehát a szakma képviselői, hogy egyáltalán mit tartalmaz ez, mire kell felkészülni. A kulturális fejkvóta egyre kevesebb, inflációval kellene emelni, és a falvaknak semmi esélyük, kulturális támogatást, miniszter úr, európai uniós pénzekből szerezni, hiszen az önrészük nincs meg, tehát ha bármihez önrészre van szükség, ebben az esetben kiesnek a pályázati lehetőségek közül. És egy speciális téma: a jelenlegi rendszer szerint egy intézmény egy pályázatot adhat be. Ez az ÁMK-k esetében óriási probléma, hiszen többféle feladatot látnak el, és legfeljebb egy eleme, amire pályázni tudnak. Szeretném kérdezni, hogy nem tervezett-e a minisztérium az ÁMK-k számára speciális projektszintű támogatást a jövőt illetően. Röviden talán ennyit első körben. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Halmai Gáborné következik! A többieket is feljegyeztem.
HALMAI GÁBORNÉ (MSZP): Köszönöm szépen a szót. A hozzászólásokból, kérdésekből is látszik, hogy milyen összetett a kultúra kérdése, és az egymás után felszólaló képviselő uraknál is nagyon jól látszott, hogy milyen fontos mondjuk az Operaház a nemzeti kultúra, a főváros és egyáltalán a külvilág felé való képviseletben, Gyimesi képviselő úr hozzászólásából pedig kiderült, hogy milyen fontos lenne az, hogy vidéken a kultúra ugyanilyen fajsúllyal megjelenjen, és ez a hozzáférés minél szélesebb körű legyen. Persze abban is vannak ellenpontok, hogy ki hogyan látja ezt a területet: én is hadd mondjak néhány számot.
Ott, ahol én élek, az elmúlt időszakban, az utolsó két évben a kistérség 26 településéből 14-ben történt felújítás: megújultak a könyvtárak a mozgókönyvtári normatíva segítségével, ami tavaly alakult ki. A szekszárdi Wosinszky Mór Múzeum benne van az év tíz leglátogatottabb múzeuma között, köszönhetően annak, hogy az előző évben az Alfa-programból egy olyan felújítás történhetett, ami a látogatóbarát múzeum címet viseli, tehát hogy valódi interaktív, a múzeumot a hétköznapokban is használni, megérteni tudó szakmai programok alakultak ki. Emiatt is én azt nagyon fontosnak tartom, hogy ezekről valóban beszéljünk, és az én kérdésem sokkal inkább az, hogy hogyan tudjuk biztosítani azt, hogy az önkormányzatok ne csupán az egyik oldalon várják azt, hogy a régi támogatási rendszerek megmaradjanak, hanem hogy hogyan tud kialakulni egy több lábon álló kulturális finanszírozás. Itt nem elsősorban a vállalkozói vagy a gazdasági tőke bevonását emelném ki, bár az is nagyon fontos, és az egy fontos szám volt, amit miniszter úr elmondott, hogy vannak esetek, amikor akár 25 százalékig is egy ilyen programba bevonható a támogatói finanszírozás, de alapként azt gondolom, hogy minden ilyen helyi programban a leglényegesebb az, hogy ebben a helyiek érdekeltek legyenek. Meggyőződésem, hogy az a fontos, hogy a romló finanszírozási körülmények ellenére azok a települések, köztük 300, 1500 fős települések is, ahol ezek a felújítások a Közkincs-hitelprogram - és ez hitel volt, nem odaadott pénz - vagy éppen támogatás segítségével megvalósultak, hogyan tudnak a későbbiekben is fennmaradni, ezért ehhez kapcsolódóan két kérdést szeretnék megfogalmazni. Az előző időszakban nagyon fontos volt az, hogy ahogy közeledtünk az Európai Unióhoz, a tervezés ne csak a minisztériumi szinteken valósuljon meg, hanem ennek legyenek helyi lábai is. Megalakultak az úgynevezett regionális közkincsbizottságok, és az előző évben volt egy pályázati lehetőség, ami a kistérségi közkincs kerekasztalok létrehozásához és működéséhez, programjaihoz adott támogatást. A kérdésem egyrészt az lenne, hogy hány esetben és hogyan indult ez el, és hogy milyen tervek vannak a folytatást illetően, és persze az is kérdés, hogy a későbbiekben a minisztérium ezeknek a létrejött grémiumoknak milyen jövőbeni szerepet szán.
A másik konkrét kérdésem az, mert itt már felmerült az előzőekben, hogy nagyon fontos az érdekeltség. Az előző évben, éppen az előző évi költségvetési vitában, komolyan harcoltunk azért, hogy megmaradjon az úgynevezett érdekeltségnövelő támogatás; valahol olvastam arról, hogy elég sok esetben megvalósult a könyvtárak területén. Általában kérdezném, hogy az érdekeltségnövelő támogatás az idei évben hány helyen, milyen formában, hogyan valósult meg, mert én ezt nagyon-nagyon fontosnak tartom.
Miniszter úr említette azt, hogy az európai uniós finanszírozásban nem találjuk meg direktben a kultúra finanszírozását külön sorokon, hanem nagyon fontos az, hogy ezt a különböző érdekeltségi területek, közte más minisztérium fennhatósága alá tartozó ágazati programok is megvalósítsák. Én néztem számokat az előző időszakban, és azt láttam, hogy a kulturális területen a szolgáltatásfejlesztésre - ami alatt persze értek szolgáltatásokat és kulturális szakmai tartalmakat vagy szakmai tartalmak megújítását is - 18 milliárd forint lehetőség lesz, az infrastruktúra fejlesztésére 24 milliárd. Említette miniszter úr azt a programot, amelynek kialakításában én magam is igyekszem szakmailag részt venni, ez a kistelepüléseken az úgynevezett integrált közösségi szolgáltató keretprogramja, ahol a mostani tudásom szerint közel 27 milliárd forint fejlesztés áll majd rendelkezésre.
A kérdés kettős: vajon ismerik-e ezeket a programokat, eleget tettünk-e azért, hogy ezekbe a programokba bele tudjanak kapcsolódni az érintettek, maguk a települések és a közösségek, és a másik, hogy eleget tettünk-e azért, hogyha itt sok-sok fejlesztés megvalósul, azok a későbbiekben fenntarthatóak legyenek, mert ezt tartom még nagyon fontosnak. Az előző kérdésekből is nagyon sok helyütt kiderült, hogyha egyszer valahova bármilyen kulturális program, érték finanszírozására egyszer egy összeg odakerült, akkor természetesen mindenki azt várja, hogy ez minimálisan a következő évben is ott legyen, rendelkezésre álljon, biztosítva legyen. A legrosszabb befektetés az, amikor van egy fejlesztés, és aztán ezt utána nem tudjuk fenntartani. Nagyon lényeges kérdésnek tartom azt, hogy azok az új fejlesztési programok, azok a kistérségi finanszírozási rendszerek, amelyek megvannak, a jövőben is garantáltan rendelkezésre álljanak. Köszönöm.
ELNÖK: Köszönjük. Cser-Palkovics képviselő úr!
DR. CSER-PALKOVICS ANDRÁS (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Bizottság! Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Vendégek! Csak annyiban térnék vissza erre az ominózus kiadványra, hogy ami az idei évben jelenik meg, az az idei évhez tartozik, tehát annak értékeléséről is szót lehet ejteni. Azt ugyanis a miniszter úr nem tudhatja, hogy egy héttel ezelőtt, amikor a költségvetési módosító indítványokkal kapcsolatban volt bizottsági ülés, én voltam az, aki megkérdeztem, hogy pontosan milyen lebontású ez a 4 milliárd forint, és nincs-e esetleg lehetőség arra, hogy ebből valamennyit más kulturális célra - akkor én konkrétan az egyházi közgyűjtemények problémájának a részbeni megoldására utaltam - átcsoportosítsunk. Akkor egyébként az államtitkár úr korrektül válaszolt az én kérdéseimre. Én nem ismertem akkor ezt a kiadványt, de azt a kérdést tettem fel, hogy mennyit fog e programon belül PR- és kommunikációs tevékenységre fordítani ez a program; ha tudtam volna, akkor valószínűleg keményebben fogalmazok. Kérdezem is a miniszter urat, hogy egyetértünk-e abban, hogyha az a kérdés, hogy valamennyi pénzt - nem tudom, hogy mennyibe került ez a hirdetés -, mondjuk legalább ennek az összegét egy ilyen kiadványra, egyébként különkiadásban való hirdetésre vagy valamilyen kulturális célra kell-e inkább fordítani, akkor én remélem, hogy egyetértünk abban, hogy kulturális célra kellene inkább fordítani, nem pedig ilyen hirdetésekre. Ennyiben, azt gondolom, hogy ez akár az idei beszámolókon is feltehető kérdés, tehát én erre kérnék választ, de tulajdonképpen nem ezért kértem szót.
Egy-két olyan kérdésről szeretnék szólni, ahol nagy, jelentős bejelentéseket kevés eredmény vagy probléma, vagy mondhatjuk akár, hogy botrány követte, és erre szeretnék rákérdezni, hogy miniszter úr milyen intézkedéseket tett, tesz annak érdekében, hogy ezeket el lehessen kerülni. Gondolok itt akár a Cannes-i botrányra, nyugodtan mondhatjuk ezt, ahol Magyarország helyett Lengyelország került fel a meghívott országok listájára, és ezzel elvesztettünk egy lehetőséget, és amiről egyébként nem egy ellenzéki politikus, hanem egy internetes portál írta le, hogy "Hiller nyomulása fúrta meg a magyarok Cannes-i szereplését". Mi a véleménye erről az ügyről, illetve milyen lépéseket lát, annak érdekében milyen lépéseket tud tenni, hogy ez a jövőben ne történhessen meg?
Végezetül két olyan problémára kérdeznék rá, ami pedig azt gondolom, hogy pártállástól függetlenül kérdés lehet, és én kérem, hogy ne is pártpolitikai természetű kérdésnek tekintse, és annak megfelelően válaszoljon. Az egyik a budai Várral kapcsolatos kérdés, ahol szintén komoly bejelentések történtek, majd a mai sajtó is foglalkozott vele, hogy sok tekintetben átláthatatlan viszonyok uralkodtak el, és ennek következtében veszélybe kerülhet az uniós források egy része. Még egyszer mondom: ezt sem mi állítjuk, hanem a sajtó teszi fel kérdésként. Tehát én is kérdésként tenném fel a miniszter úrnak, hogy egyrészt ez a 10 milliárd forint pontosan mire lesz ön szerint elegendő, másrészt hogy biztosítottnak látja-e, hogy a határidőket ebben az ügyben tartani lehet. Én remélem, hogy a miniszter úr válasza egyébként megnyugtató lesz.
A másik problémakör, amire szeretnék rákérdezni, az pedig a tokaji történelmi borvidékkel kapcsolatos kérdés, ami ugye 2002-ben került fel a világörökségi listára, szerencsére, azt gondolom, hogy közös örömünkre. Tudjuk, hogy ezekben a hetekben, hónapokban bizony felmerült több olyan erőmű létesítése is, ami ezt a kérdést veszélyeztetheti. Miért teszem fel önnek a kérdést? Nem biztos, hogy mindenki tudja, ezért rögzíteni szeretném, hogy a világörökségi területek kormányszintű felelőse az ön minisztériuma, és a Világörökség Magyar Nemzeti Bizottság vezetője pedig ennek a minisztériumnak a mindenkori minisztere, így ebben a pillanatban ön. Ezzel kapcsolatban azt kérdezném, hogy mi a minisztérium álláspontja ezzel a kérdéskörrel kapcsolatban. Ezeknek az erőműveknek a megvalósítása a világörökség listáján szereplő tokaji borvidékre gyakorolt hatása tekintetében mi a minisztérium álláspontja, és tudja-e garantálni, hogy nem kerül fel ezeket a lépéseket követően a veszélyeztetett világörökségi területek listájára, illetve nem veszíti-e el a világörökségi címet, nem veszítheti el. Remélem, hogy ebben is megnyugtató válaszokat fogok kapni.
Felhívnám arra is a figyelmét mindenkinek, aki ezzel az üggyel foglalkozik, hogy Fodor miniszter úr a sajtó, illetve a nyilvánosság tanúsága szerint ebben a tárgykörben önnek, illetve az ön minisztériumának írt egy levelet, amiben sürgette, vagy kérte, vagy javasolta a szükséges jogszabályi változások mihamarabbi megtételét. Azt kérdezném, hogy ez hogyan áll, milyen előkészítési fázisban van, mikorra látja ön ezeket a szükséges jogalkotási eljáráson való végigvitel tekintetében megvalósíthatónak.
Én előre is köszönöm a választ. Nem tudom, hogy itt a sok válasz közben mikor kerül ezekre a válaszokra sor, nem tudom, hogy én még itt tudok-e akkor lenni egy másik feladatom miatt. Azt gondolom, hogy ettől függetlenül ezekben az ügyekben a bizottság minden tagja választ vár, így ne vegye, kérem, udvariatlanságnak, miniszter úr, és kérem ennek ellenére mindenképpen a válaszokat. Köszönöm szépen előre is.
ELNÖK: Vincze képviselő úr jelentkezik, utána szünetet tartunk. A jelenlévők, és esetleg a szünetben távozásra kényszerülők kedvéért mondom, hogy minden ilyen bizottsági ülésről jegyzőkönyv készül, és a jegyzőkönyv a bizottság honlapján megtalálható. Tehát aki nem tudja a válaszokat megvárni, az utólag elolvashatja a válaszokat is, meg persze a további kérdéseket is.
Vincze képviselő úr következik, utána szünetet tartunk, majd további felszólalók következnek természetesen.
VINCZE LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Miniszter Úr! Kedves Vendégek! Hölgyeim és Uraim! A Nemzeti Kulturális Alap bevételei nagyjából és viszonylag tűrhetően emelkedtek 2005-ig, azóta viszont drasztikus csökkenésnek vagyunk tanúi. Jövőre a kulturális tárca, ha így halad, nem fogja tudni a biztonságos pályáztatást biztosítani. Vajon gondoltak-e arra, kedves miniszter úr, hogy módosítanák a törvényt? Fogják módosítani, vagy az így marad, és lemondanak erről a lehetőségről?
A magyar kultúrától az utóbbi négy évben a különböző csomagok, maradványképzési kötelezettségek, jogtalan elvonások miatt több milliárd forintot vontak el. Ebben a pénzben nincs benne az elmúlt években felgyorsult infláció miatti veszteség. Az intézmények és szervezetek költségvetési helyzete katasztrofális. Önök is elismerik, hogy évről évre ismétlődő maradványképzéssel az egyszeri forráskivonás összege eltűnik a tárcától és az intézményektől is. A 2008-ra benyújtott költségvetés változatlanul hagyja a 2007. évi megszorításokat, és ehhez jön még persze az infláció, a fölpörgött közüzemi díjak. A kulturális területen 2003 óta folyamatosan csökken a támogatás, így a működtetés is gyakran nehéz, időnként megoldhatatlan helyzetbe hozza az intézmények és szervezetek vezetőit. Ebben a helyzetben szinte teljesen leálltak a beruházások is. Tulajdonképpen az intézmények megszüntetésében és a költségvetési támogatás csökkentésében merült ki a szocialisták reformja. Valódi reformokat nem tudtak, vagy nem sikerült, vagy nem akartak a kulturális területen sem végrehajtani.
Idézem miniszter úrnak egy régi mondását: "Könyvtáros fia vagyok, könyvtárban nevelkedtem. Ilyen értelemben szubjektív vonzalmam a könyvtárhoz megmarad, és meg is fog maradni." Ez így rendben is lenne. "A megyei könyvtárak felújítása, vagy egy megyei könyvtár teljes átalakítása olyan nagyságrend, amely ebbe az úgynevezett revitalizációs programba nem fér bele. Ez idáig is a címzett támogatással futott nagy valószínűséggel ez a rendszer, a továbbiakban is a címzett támogatások kategóriájában fut. Tehát kérem, hogy különböztessünk meg kistelepülési könyvtárt, ami a kulturális tárca költségvetésében helyet foglalható nagyságrend, és megyei szintű könyvtárat, ami a címzett támogatások nagyságrendje." Ebből mára mi maradt? Megszűntek a címzett támogatások, ráadásul abból a 800 millióból 2007-re jó, ha 200 millió forint maradt. Mi fog történni? Hogyan fogják önök a címzett támogatásokat helyettesíteni, és mivel képzelik helyettesíteni? Hogyan kívánnak a közművelődés helyzetén egyáltalán javítani?
Másik dolog: többen érintették képviselőtársaim az alapfokú művészeti oktatás helyzetét. A különböző módon végrehajtott minősítési rendszernek - idézőjelben - köszönhetően mára százezer gyerek, vagy valamivel több is, kiszorult ebből a képzési formából. Hogy milyen okok és egyebek miatt, számomra ez majdnem mellékes. Viszont az a szám, hogy százezer gyermek nem érheti el a jövőt illetően, tehát kiszorult ebből az oktatási formából, ez tragikus. Ez drasztikus visszaesés, aminek a felelősségét valakiknek magukra kell vállalniuk.
Ugyanakkor tetten érhető, sajnálatos módon a tárcához is köthető - ha nem így van, cáfoljon meg, kedves miniszter úr - a pazarlás. Hiszen nem tartom másnak, mikor ilyen helyzetben digitális táblákra 25 milliárd, vagy a jó ég tudja, hány forintot szánnak, és előfordulhat, hogy az általános iskolákban majd nem lesz fűtésre, és egyéb másra pénz, és nem lesz kultúrára, és bármilyen minőségi oktatási formára pénz, nem fog jutni.
Várom megtisztelő válaszát! Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Tíz perc szünet következik, fél 6 után 13 perccel folytatjuk a bizottsági ülést.
(Szünet: 17.38 - 17.51)
ELNÖK: Tisztelt Bizottság! A bizottsági ülést folytatjuk. Tellér képviselő úr következik, mert nem látom az előtte jelentkezett képviselőt. A szünetre jelzett idő eltelt, miniszter úr itt van, úgyhogy nem látom akadályát, hogy folytassuk a munkánkat.
TELLÉR GYULA (Fidesz): Én is köszöntöm a miniszter urat és a megjelentek közül azokat, akik ténylegesen itt is vannak, beleértve a bizottság tagjait! Miniszter úr saját maga említette az emlékezetes 2006-os, 2118. számot viselő kormányhatározatot és annak végrehajtását. Miniszter úr maga mondja, hogy egyes esetekben az ebben a határozatban előirányzott összevonások gyorsan elkezdődtek - pontosan nem tudom, hogy befejeződtek-e, vagy be is fejeződtek-e -, más esetekben pedig elálltak az előirányzott összevonások vagy átszervezések végrehajtásától. Igazán pontos listát és pontos beszámolást ennek a kormányhatározatnak a végrehajtásáról nem kaptunk a bizottságban, külön-külön sem, úgyhogy én kérdezném, hogy hol áll ez az egész átszervezés. Abban, hogy hol áll, nemcsak a szoros értelemben vett szervezeti változtatások állapotáról szeretnék hallani, hanem főleg a szervezeti átalakításoknak, hogy úgy mondjam, a tartalmi vonatkozásairól. Emlékezetem szerint ezek az átszervezések a hatékonyságnövelés jelszava alatt, zászlója alatt indultak el.
Kérdésem, hogy mit ért miniszter úr ebben az esetben a hatékonyság fogalmán. Naiv kiegészítésképpen kérdezem, hogy a múzeumok az eddiginél sokkal jobb kiállításokat rendeznek, vagy a könyvtárakban a távoli raktárakból gyorsabban hozzák be az olvasóknak a könyveket, a levéltárakban az eddiginél arányosan sokkal több levéltári forrást sikerült digitális hordozókra felvinni, vagy éppen a meglévő iratanyag állagmegóvásában sikerül jelentős mértékben előbbre haladni? A par excellence tevékenységben valamilyen javulás, bővülés, növekedés történt-e, jelenti-e ezt a hatékonyságnövekedést? De ha itt kizárólag a költségoldalról van szó, akkor legalább ilyen fontos kérdés az, hogy mekkora költségmegtakarításra vezetett az átszervezés folyamata, ezek a költségmegtakarítások milyen költségtételek megtakarításából erednek, és mi volt, mi lett a sorsa az így megtakarított pénzeknek, tehát mire fordítódnak, hová kerülnek azok az összegek, amelyeknek így meg kell takarítódni.
Egy mellékes, de azért talán nem érdektelen megjegyzést szeretnék tenni. A szocializmus törekedett arra tulajdonképpen már a '60-as évektől kezdve folyamatosan, hogy úgynevezett méretgazdaságossági megtakarításokat érjen el szervezet-összevonásokkal. Nem azért említem ezt, távol legyen tőlem, mintha a miniszter urat valamilyen módon a Kádár-rendszerrel össze akarnám kapcsolni, hanem a tapasztalatokat szeretném emlékezetbe idézni, amiket ezek az összevonások hoztak magukkal. Nevezetesen, hogy ezek az összevonások, amelyek akkor irányítástechnikai és ugyancsak gazdaságossági érvekkel következtek be, nem vezettek olyan mértékű megtakarításhoz, vagy egyáltalán kérdés, hogy vezettek-e olyan megtakarításhoz, ami miatt ezeket érdemes volt végrehajtani, mert amit megnyert az átszervező a réven, azt az irányítástechnikai bonyolódással és egy csomó más, pótlólagos költség felmerülésével elveszítette.
Ennek az összevonás-sorozatnak van egy másik összefüggése, amelyet ugyancsak nem hagyhatunk figyelmen kívül, ez pedig a következő. A 2006-os esztendőről készült költségvetési zárszámadás, beszámoló, a 2007-es költségvetés és a 2008-as költségvetés is olyan módon tüntet fel intézmények finanszírozására fordítandó összegeket, hogy nincsen egyértelműen hozzárendelve az intézményhez az összeg, hanem kettes, hármas vagy nagyobb intézménycsoportok jelennek meg, és az ezekhez a csoportokhoz együttesen rendelt összeg jelenik meg. Ez az én megítélésem szerint teljes mértékben ellentmond az államháztartási törvénynek, amely törvény a világosság, az átláthatóság, a pontosság és az összehasonlíthatóság szempontját követeli meg; ezek közül a szempontok közül egyik sem teljesíthető az ilyen bugyrokba kötött intézményfinanszírozással kapcsolatban. Hozzáteszem, hogy az összehasonlíthatóság például már ott csorbát szenved, hogy nem tűnik ki, hogy a költségvetési törvényekben a kultúrára par excellence mekkora összeg jut, mert több ponton kulturális és oktatási intézmények vannak úgy összekapcsolva, és együttesen finanszírozva, hogy megint csak nem lehet szétválogatni őket, és nem lehet tisztán látni. Azt is meg kell mondanom, hogy ugyanezzel az átszervezéssel kapcsolatban egy másik törvény is sérült, nevezetesen a jogalkotásról szóló törvény, amely előírja, hogy a törvényben meghozott intézkedések hatását, következményeit előre fel kell becsülni, és meg kell írni. Nem jutott a kezünkbe olyan tanulmány, amely például az itt általam feltett kérdésekre előre valamilyen becsült választ adott volna, ennek következtében nem tudjuk összehasonlítani, hogy mekkora megtakarítást remélt például az összevonásoktól a kormányhatározatot meghozó kormány, és hogy vajon ezek teljesültek-e, vagy nem teljesültek. Ezeket lényeges kérdésnek tekintem.
Még egy dolgot ide tudok kapcsolni, hogy tudniillik azt sem tudom megállapítani, hogy a magántőke-bevonás, amelyről itt hallottunk, hogy főleg két esetben tekinthető jelentősnek, az egyik a Van Gogh-kiállítás magánfinanszírozása, és a másik, ha jól értettem, a németországi kulturális év költségeihez való német hozzájárulás. Egyéb esetekről nem hallottunk. Nem zárom ki természetesen, hogy ilyen esetek voltak, de nem tudom megbecsülni, hogy most ezek az összegek jelentősek vagy nem jelentősek. Valószínűleg egy-egy projekt vonatkozásában, ahol voltak ilyen források, ott jelentősek voltak, de az egész minisztériumi kulturális költségvetés szempontjából az az érzésem, hogy elenyészőek. Ezt azért említem fel, mert úgy emlékszem, hogy amikor a miniszter urat, mint miniszterjelöltet meghallgattuk 2006-ban, akkor igen nagy várakozásokat fűzött ehhez a finanszírozási formához.
Általában a kultúrával kapcsolatban kérdéseinkben is, eszmecseréinkben is a kultúrának a szervezése és a finanszírozása, illetve bizonyos személyi kérdések szoktak felmerülni, de a kultúra tartalmi kérdéseivel valamilyen okból kifolyólag nemigen foglalkozunk. Most én szeretnék ezzel kapcsolatban felvetni miniszter úrnak kérdést, hogy tudniillik mi az a kultúra, amelyet Hiller miniszter úr képvisel, amiért felelősnek érzi magát.
Szűkítem a kérdésemet. Azt gondolom, hogy a kultúra legfontosabb funkciója - ezt úgy mondom, mint szociológus, és nem úgy, mint az Operának vagy a színháznak az érdekképviselője -, hogy a társadalom belső összetartó erőit növelje, illetve megvalósítsa. A kultúra teszi az embert szervezhetővé, a többi emberrel való együttműködésre késszé, és a kultúra az, amelyik közvetíti az ezzel kapcsolatos emberi személyiségi tulajdonságokat, a tisztességet, a korrektséget, az igazmondást, a felelősségvállalást, a szorgalmat, azt, hogy az ember a saját tevékenysége és a saját munkája alapján akarjon megélni, hogy a közösségért legyen hajlandó áldozatokat vállalni és így tovább, és így tovább.
Úgy gondolom, hogy a Kulturális és sajtóbizottság általában a kultúra kérdéseivel kell, hogy foglalkozzék, de miután miniszter úr egyszersmind oktatási miniszter is, azt gondolom, és remélem, hogy nem tévedek, hogy amit én itt az előbb, mint a kultúra fontos tartalmát, vagy fontos tartalmi mozzanatait felvetettem, hogy a miniszter úr ezt képviseli az oktatási intézmények legfőbb irányítójaként. (Dr. Hiller István helyeslően bólint.) Azt gondolom, hogy ez a fajta nevelő hatás, amelyet nem minden elődje vallott magáénak, mert ha jól emlékszem, tán éppen a Magyar Hírlap volt, aki annak idején Magyar Bálint oktatási miniszter úrnak azt a mondatát idézte, hogy az ő ideálja a nevelés nélküli iskola. Mondom: erősen remélem, hogy Hiller miniszter úr más állásponton van ezzel kapcsolatban.
De ha más állásponton van, akkor most felvetem a következő kérdést. Mit szól a miniszter úr ahhoz a tartalmi kisugárzáshoz, életmódsugallathoz, ami elsősorban a kereskedelmi televíziók műsoraiból áramlik, ahol 12 éves korhatárjelzéssel botrányos jeleneteknek, félrészeg vagy teljesen részeg, primitív házaspárok verekedésének, pofozkodásának vagyunk szemtanúi, annak, hogy a terhes nőt a barátja leteperi, vagy felteszi neki a kérdést, hogy a kutyától estél-e teherbe, és ott zajlanak, a 12 évesek számára engedélyezett műsorokban ilyen jelenetek. Órákig tudnám ezeket sorolni, mert ezeket a botrányos példákat gyűjteni igyekszem, mint botrányát a magyar kulturális életnek. Én tudom, hogy a médiumokra a médiatörvény vonatkozik, tudom azt, miniszter úr, hogy az Országos Rádió és Televízió Testület volna, vagy lenne, vagy lett volna hivatva arra, hogy ennek a, mondjuk sajátos kulturális hatásnak gátat vessen vagy útját állja. De tisztelettel megkérdezem a miniszter urat, mint aki a kultúráért felelős, hogy tett-e, vagy szándékozik-e tenni valamit annak érdekében, hogy azt a hatást, amit az egyik oldalon mint a közoktatás felelőse igyekszik létrehozni az új nemzedékben, azt a másik oldalon vastagon rombolják különböző kereskedelmi televíziók a szólásszabadságra, és nem tudom, még milyen más nagyszerű elvekre hivatkozva.
Ugyanitt vetem fel a következő kérdést: ez ugye a kisebbségek érzékenységének a védelme. Általában kisebbségként az ilyen összefüggésben a magyarországi zsidóságot és a magyarországi cigányságot szokták emlegetni. De vajon miniszter úr felelősnek érzi-e magát például azért a sértéssorozatért, ami mondjuk a keresztény egyházak híveit éri a jelképeik, szimbólumaik folyamatos leminősítéséért, méltatlan környezetbe helyezéséért plakátokon és más helyeken, az abszurdig vitt lejáratásukig. Ez szerintem döntő fontosságú kérdés. Tehát a kultúrának nemcsak az az oldala fontos szerintem, hogy a nagy magyar alkotók alkotásai közül mit és hogyan mutatunk be külföldön. Fontos, tehát én ezt nem leminősíteni akarom, csak azt kell mondanom, hogy elsőrendű fontossága annak van, hogy a kultúra a társadalomszervező, a társadalomkohéziós erő növelő funkcióját itt Magyarországon hogyan látja el, és hagyjuk-e, hogy valakik ezt vastagon széjjelrombolják. Nem a hírműsorok problémájáról beszélek, hanem arról az életsugallatról, életfelfogás-, életmódsugallatról, ami az egyéb műsorokból, hirdetésekből kisugárzik.
Végül igen fontosnak tartom a következőt - az apropója annak, amit mondok, ez a bizonyos reneszánsz év, de szerintem mélyebb kérdésről van szó, és szerintem helyénvaló ezt itt, ezzel az apropóval feltenni. Ez pedig a következő: a kulturális intézményeink, gyűjtemények, könyvtárak, levéltárak és így tovább, és így tovább, itt elhangzott többször is, lassanként a puszta működésükhöz szükséges forrásokkal sem rendelkeznek, tehát, hogy úgy mondjam, le vannak szegényítve. A másik oldalról pedig megjelenik egy óriási pályáztatási forrás a reneszánsz év 4 milliárd forintjával, és ki fog derülni, hogy az a múzeum, az a könyvtár, az a levéltár, amelyik eddig azért kapta a működéséhez szükséges pénzt, hogy mint könyvtár jól kölcsönözzön, hogy mint levéltár megfelelően gondoskodjon a rábízott anyagról, és így tovább, és így tovább, most ezeknek az intézményeknek valamilyen kulturális pályázaton kell részt venniük. Nagy kérdés, hogy milyen szempontok alapján fogja az igen tisztelt majdani zsűri elbírálni, hogy ez a levéltár jól - bocsánatot kérek a szleng kifejezésért - domborított-e a kormány számára, és akkor megkapja az összeget, ami különben hiányzik a működéséhez, vagy nem domborított eléggé, és akkor nem kapja meg, és megnézheti magát, hogy hogyan fog tovább működni.
A kérdés tehát az, hogy milyen kultúrát fog képviselni és megkövetelni az igen tisztelt minisztérium, és személy szerint a miniszter úr ezeknél a pályázatoknál, a pályázati elbírálásoknál, miután egyelőre olyan dokumentummal, amelyik ezeket a szempontokat előre rögzítené, nem rendelkezünk. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Alföldi képviselő úr következik, utána Lukács képviselő úr.
ALFÖLDI ALBERT (MSZP): Köszönöm szépen. Örömmel hallottam Tellér képviselő úrtól, hogy nemcsak pénzről szól a mai beszélgetés, mert már attól lettem szomorú, hogy lehet, hogy a költségvetési bizottság ülésére kerültem, és nem is kulturális bizottságéra. Engedelmükkel, én nem kívánok olyan hosszan beszélni, mint tisztelt képviselőtársaim: egy dolgot szeretnék kérdezni miniszter úrtól.
A schengeni határokkal most alapvetően megváltozott a határon túli magyarokhoz való viszonyunk: egy részük kikerült, szegény, egy részük pedig elvileg közelebb került hozzánk. Ezzel kapcsolatosan nyilván volna, vagy van a kulturális tárcának valamiféle feladata, és ha erről néhány megnyugtató mondatot mondana miniszter úr, azt köszönettel venném. Köszönöm.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Lukács képviselő úr következik.
DR. LUKÁCS TAMÁS (KDNP): Tisztelt Miniszter Úr! Azt hiszem, kétségtelen, hogy az elismerés hangján kell szólnom a miniszter úr teljesítményéről két szempontból: az egyik az állóképesség, a másik pedig a kifinomult előadásmódja. Az állóképesség: tegnap volt az emberi jogi bizottság beszámoltatója, és hogy ezek után vállalta a kulturális bizottságot, ezzel kétségtelen, hogy bátor tettre vállalkozott, és ez az állóképességét dicséri. A kifinomult előadásmódját pedig egy kicsit, azt hiszem, hogy az angolnához tudnám hasonlítani - nevezzük ezentúl angolnaeffektusnak -, hogy kiválóan ki tudja választani azokat a pontokat, amiről szép dolgokat el lehet mondani, mintha problémamentes volna ez a tárca, és mintha semmiféle feszültséggel, problémával nem kellene szembenézni. Ez kiváló, tehát ekkora teljesítményt az elmúlt évszázadban nagyon kevesen nyújtottak, próbálunk azért mégis a párbeszéd jegyében problémafeltárást tenni.
Elfogadva Jánosi alelnök úr felvetését, azt gondolom, hogy miután parlamenti bizottsági meghallgatásról van szó, a végrehajtó hatalmat ellenőrizni kívánja a parlament, ezért néhány kérdést fel kell tenni, mindenekelőtt a törvényesség kérdése okán. A tegnapi bizottsági ülésen elhangzott az egyházi gyűjtemények kérdése, hogy ne a pénzről beszéljünk; nem arról van szó alapvetően, hogy ez több, kevesebb, hanem arról van szó, hogy alkotmányossági aggályt vet fel abból a szempontból, hogy ezt e kormányzat, illetőleg a korábbi kormányzat sokszor eljátszotta. Képviselőtársam, Semjén Zsolt az Alkotmánybírósághoz fordult, és ma több alkotmánybírósági határozatot tudok mutatni arra, hogy az intézmények közötti különbségtétel alkotmányos érv nélkül nem megengedhető; majd el fog telni újabb két év ebben az ügyben is, és az Alkotmánybíróság megállapíthatja, hogy az egyházi gyűjtemények eltérő finanszírozása alkotmányos szempontból aggályos. Nem az összegről van szó. Nem vagyok benne biztos, hogy egyébként a reneszánsz év mellett megéri ez a kérdés, hogy ezt a kérdést legalább a költségvetési módosító indítványoknál nem tudtuk kezelni, de nagyon nehéz kezelni, amikor olyan kijelentés hangzik el felelős köztisztviselőtől, hogy például a vatikáni szerződés már nincs érvényben; majdnem az asztal alá kellett süllyedni, egyébként a jegyzőkönyv tartalmazza. Azt gondolom tehát, hogy ilyenfajta tudatlansággal szembenézni, meg kell mondanom, hogy nagyon nehéz egy képviselőnek, akinek az volna a feladata, hogy a végrehajtó hatalmat ellenőrizze.
A másik kérdés: nem tudom, hogy miniszter úr találkozott-e a mai közleménnyel, amelyet az Oktatási és tudományos bizottság ellenőrzési albizottsága adott közre, amiben nem kevesebbet állítanak a bizottság megállapításai során, minthogy a pedagógusok és a tanulók százezreinek személyes adatait jogosulatlanul gyűjtik, illetőleg kezelik. Az ellenőrzési albizottság munkája során feltártuk, hogy a törvény által kormányrendelet számára előírt szabályozási kérdéseket alacsonyabb szintű jogszabályba, oktatási miniszteri rendeletbe foglalták, és most jön az érdekes dolog, hogy az Oktatási és Kulturális Minisztérium képviselője is alkotmányosan aggályosnak nyilvánította ezt a megoldást. Az ellenőrzés során azt hiszem, hogy részben alkotmányossági, részben törvényességi kérdéseket kénytelenek vagyunk felvetni, mert azt gondolom, hogy a képviselőtársam, Gulyás Dénes által elmondott adatgyűjtések operaénekesekről, vagy a művészeti oktatási intézmények minősítése tárgyában adatgyűjtés tanulókról és pedagógusokról, vagy egy törvény által, kormányrendelet által előírt szabályozási kör oktatási minisztériumi rendeletben történő szabályozása a jogalkotási törvényt, azt gondolom, hogy alapvetően sértik. Azt gondolom, hogy ezekben az esetcsoportokban nagyon adekvát, pontos választ kellene arra adni, hogy rendezni kívánja-e az egyházi gyűjtemények finanszírozását, vagy megvárja az alkotmánybírósági döntést a minisztérium két év múlva, vagy végigtekinti azokat az alkotmánybírósági határozatokat, ami ebben a tárgykörben született. A másik pedig, hogy a művészeti oktatási intézmények minősítése tárgyában kíván-e törvényességi vizsgálatot folytatni az oktatási albizottság közleményét követően, vagy megint itt lóg a levegőben; törvénysértő, de akkor mi van, törvénysértést már láttunk többször.
Rátérek a mostani kifinomult, angolnaeffektus típusú előadásmódra. Azt mondja a miniszter úr, hogy fontos, hogy egy másik ország hogyan gondolkodik róla, és fontos, hogy kineveztünk kulturális attasékat; egyet is értek. Akkor most nézzük meg Jan Kennis holland kulturális attasénak a hétvégén az Élet és Irodalomban adott interjúját, hogyan vélekedik rólunk. Többek között úgy vélekedik rólunk, hogy Magyarországon a politika pórázon tartja a kultúrát. Úgy vélekedik rólunk, hogy "Nem látok olyan kulturális jövővíziót, amely felé az ország, illetve egy-egy város törekedne, helyette egy automatizmusként minősülő, korrekt, de kicsit idejemúlt hagyomány folytatódik.", mondja rólunk, mert azt kérdezte a miniszter úr, hogy egy másik ország hogyan gondolkodik rólunk.
Nem az ellenzék mondja, nem egy jobboldali lapból idézek, az Élet és Irodalomból a holland kulturális attasé véleményét idézem. Azt gondolom, hogy legalábbis elgondolkoztató ez a vélemény; azt gondolom, hogyha párbeszédet akarunk folytatni, akkor minimálisan ezt a kérdést nem kerülhetjük meg, és különösképpen nem kerülhetjük meg egy ilyen beszélgetésnél vagy egy ilyen bizottsági ülésnél, hogy ezekről a kérdésekről, amit itt felvet, vagy annak megoldásáról beszéljünk. Megmondom őszintén, hogy én egyébként nem értek egyet a holland kulturális attasé véleményével, tudniillik igazságtalan és nem tisztességes számon kérni a kormány egy tagjától a jövő víziójának hiányát, amikor a kormány bármelyik tagjától számon lehetne kérni. Ön egy kormány tagja; a vajdasági magyarokról próbáltam kérdezni tegnapelőtt a Külügyminisztériumot, és ugyanúgy nem tudtak a schengeni határ kérdésére válaszolni, tehát én nem tartom tisztességesnek és igazságosnak, hogy pont a Kulturális Minisztériumtól kérjük számon a jövővízió hiányát, mikor bármelyik tárcától visszakérdezhetnénk a jövő víziójának hiányát. Ettől függetlenül a kérdés még fennáll, de tudomásul vettük, hogy ilyen kormány van, tehát ezzel együtt kell tudnunk élni, amíg együtt élünk, utána pedig majd reméljük, hogy változtatunk rajta.
Egy másik kijelentését is hadd idézzem a mostani meghallgatáson - újabb kiváló angolnateljesítmény. Azt mondja, hogy eredménynek minősíti a kínai kulturális kapcsolatokat, hogy ennek közvetlenül gazdasági eredményei is vannak. Hát, hadd mondjam, hogy 1 százalék alatti növekedés esetén a gazdasági eredményeket nehéz volna megítélni, és a közvetlen hatásait a kínai gazdaságnak. Ez a kulturális erő akkora materiális erővé vált, hogy csak mi nem érezzük, de valahol ez biztos jelen van, csak nem tudom, hol. Ugyanakkor meg kell mondanom, és ezt most komolyan mondom, hogy a bizottság meghallgatta a német rendezvény szervezőit, és kétségtelen tény, hogy erre viszont azt kell mondanom, hogy valahogy így kell csinálni, és sikerként kell elkönyvelni azt a gondolkodást, hogy tartományokban gondolkoztak, nem Németországban. Azt gondolom, hogy a bizottság egészének az volt a véleménye, hogy ez egy valóban fontos esemény volt.
Most jön a legjobb, Pécs. Ragyogó, ezt komolyan mondom, politikusi teljesítmény. Miután érezhető, hogy baj van, itt már mindenki lemondott, mindenki próbálja, hogy csak a felelősség ne legyen az enyém, azt mondja, és igaza van, hogy a döntési kompetencia ott van. Ugyanakkor a másik állítás, hogy közös érdekünk, hogy ez siker legyen.
Tehát a kormánynak nem kell semmit tenni, nem kell az utat megépíteni, nem tudjuk, hogy hogyan fognak eljutni Pécsre, mert nyilvánvaló, hogy Pécs városa rossz döntéseket hozott, vagy majd kiderül, hogy jó döntéseket hozott. Én bocsánatot kérek: az őszinteség megkövetelné azt, hogy ezzel a problémával itt a parlamenti bizottság is tényleg nagyon komolyan nézzen szembe. Szóval azt gondolom, hogy nemcsak, hogy az utolsó perc, és nemcsak az, hogy az elvesztegetett idő megnégyszereződik. Én azt gondolom, hogy itt most, például, amikor a reneszánsz év pénzeiből esetleg megpróbálnánk oda valamit átcsoportosítani, helyesen járnánk el. Most, miután a reneszánsz év programját nem ismerjük, és nem tudjuk, hogy mit takarnak ezek a pénzek, azt gondolom, hogy ebben az esetben, bármilyen vezetésű a város, bármit érdemelnének, bármilyen rossz döntéseket hoznak, Magyarország alapvető érdeke, hogy ettől a fajta botránytól mentsük meg az országot. Ennek következtében azt gondolom, hogy nem lehet úgy viselkedni, hogy ez az ő döntési kompetenciájuk, és rossz döntéseket hoztak. Egyelőre minden hír arról szól, hogy komoly veszélyekkel jár ennek a rendezvénynek a sikere.
Azon kell gondolkodnunk, hogy jelen helyzetben, egy tényleges tényfeltárás esetén mit tudunk tenni annak érdekében, hogy elkerüljük azt, hogy utána felelősöket keressünk és mutogassunk egymásra. Most még lehet, hogy az utolsó percben vagyunk ebben a kérdésben. Azt megígérem, hogy ha kritikus szellemben tudunk erről a kérdésről gondolkodni, akkor megpróbálunk ebben partnerek lenni. De itt tényleg le kell mondani arról, hogy látszatintézkedéseket tegyünk, és látszatdolgokat tegyünk, és valamilyen statisztikai adatokat szolgáltassunk, és a statisztika alapján magunkat próbáljuk úgy beállítani, mintha tényleges teljesítmények lennének itt.
Ezek után a kérdéseim, persze időközben azért próbáltam feltenni a kérdéseket is. Rendezni kívánja-e az egyházi közgyűjtemények kérdését, rendezni kívánja-e azokat a kérdéseket, amiket törvényesség szempontjából itt felvetettek a parlament Oktatási és tudományos bizottságának ellenőrzési albizottságában? Egy kérdésem még maradt. Végeztek-e a minisztériumban olyan felmérést, hogy az utóbbi évek, és különösképpen a konvergenciaprogram hatásai révén a kulturális területen az ország széttagoltsága, szétszakadottsága növekedett vagy csökkent. A kérdést költőinek szántam, de miután tudományos értékű adatokkal ezen a területen nem rendelkezünk, úgy gondolom, hogy a tárcának nagyon fontos volna ezeket a kérdéseket feltenni, mert nem humornak szánom. Szóval egy olyan programot feltenni, hogy a kisiskolások majd utaznak Pestre, de ahol bezárták a kisiskolákat, onnan nagyon nehéz a kisiskolásokat utaztatni. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Vitányi képviselő úr!
DR. VITÁNYI IVÁN (MSZP): Csak egypercest kívánok hozzászólni. Holnap lesz két hete, hogy a holland királyi palotában a holland trónörököstől azt hallottam, hogy a legnagyobb megbecsüléssel vannak Magyarország kultúrája iránt, nemcsak azért, mert Bartók és Kodály népe, nemcsak azért, mert a holland és magyar kultúra hagyományai évszázadok óta igen szorosak, sőt, bizonyos értelemben hasonlóak vagyunk, hanem azért, mert a mai magyar kultúra eredményeit, amit nagyra becsülnek, akarják jutalmazni Forgács Péter előadói díjában. Úgyhogy az attasénak, vagy kinek a véleményét magánvéleménynek kérem tekinteni.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Bókay képviselő úr!
BÓKAY ENDRE (MSZP): Elnök Úr! Köszönöm a szót. Pécs szóba került, ezért szükséges néhány dolgot elmondanom. Két nagyobb csoport van, ami a kulturális fővároshoz kötődik: az egyik a beruházások, a másik pedig a programok, ami ehhez kapcsolódik.
A beruházások esetében öt kulcsprojektet jelölt ki a város. Az egyik a koncert- és konferenciaterem, a másik a Zsolnay gyár, a harmadik a nagy kiállítótér, a negyedik a tudásközpont, az ötödik pedig a terek megújítása.
Talán az ötödik lesz az egyik leglátványosabb, hiszen Pécs arculatát teljesen átalakítja, visszaadja a városnak azt a régi hangulatát, amikor valaha a patak, a vízfolyás az utcákon ment keresztül. Megújulnak a tereink, és biztosan állíthatom, hogy ezt meg fogjuk tudni csinálni, mert ezek a pályázatok egymástól függetleníthetők.
De néhány alapvető gondra hadd hívjam fel az önök figyelmét, amiről sajnos a média nem számol be. A médiának elsősorban az a hír, ha valahol gond vagy botrány van. Az nem hír, ha rendben van, vagy nem hír az sem, hogy a dolgokról, problémákról egy komplex tájékoztatást adjon.
Vegyük elsőként a konferencia- és koncertközpontunkat! A város körülbelül hat-hét évvel ezelőtt elhatározta, hogy mivel van egy rendkívül színvonalas, Pannon Filharmonikusok névre hallgató szervezetünk, az ő számukra egy koncertközpontot érdemes megépíteni. Tettünk kísérletet régi mozi felújításával, egyebekkel, de ezek félsikerek voltak, tehát nem hozták meg a várt eredményt. Mielőtt elindult volna ez a program, a város hozott egy döntést, hogy zöldmezős beruházásban a város egyik központi területén, beépítetlen zöldterületén, a Balokányra építi meg. A terület egyedül ez volt, ami az önkormányzat tulajdonában volt. Tehát ezen utána nagyon nehéz lett volna változtatnunk, és sokáig ezen ment a városon belül is a vita, hogy jó-e ez a terület, meg lehet-e építeni a többi intézményt ekörül, vagy valamin változtatni kell.
A másik komoly problémánk: most készül a tanácsadói tender, ami azt vizsgálja, hogy ezek a beruházások fenntarthatók, működtethetők-e hosszú távon, tehát mit és mekkorát érdemes építeni a városnak.
A tender két kérdést vet fel, és teljesen joggal. Ha a konferenciát vesszük elsősorban a működtetés alapjául, akkor az uniós támogatásoknak csak az 50 százalékát kapja meg a város, mert bevételből ki kell pótolni, illetve jobban ki tudja pótolni a bevételeiből, és a működésre ebben az esetben kisebb összeget kell fordítani. Ha a koncertet vesszük előre, akkor megkapjuk a 85 százalékos uniós támogatást, de akkor ez a működést veszélyezteti. Tudja-e a város finanszírozni? Fenn tudja-e tartani ezt az intézményt? Lesz-e annyi látogatója, lesz-e akkora érdeklődés, és tud-e olyan színvonalas rendezvényeket készíteni?
Az én kérdésem az lenne miniszter úrhoz, hogy ebben az esetben, mivel tudom, hogy a szerződés során erre sor kerül, kaphat-e, számíthat-e a város központi támogatásra. Tulajdonképpen ez az egyetlen olyan tiszta beruházás a városban, aminek elkészítettük a pályázatát, tehát kész van, és megegyeztünk a tanácsadói tender készítőivel, hogy amennyiben ők leteszik az asztalra, hogy mit ajánlanak, azután tudja eldönteni a város, és kiírni az építési-kivitelezési pályázatokat.
A másik ilyen nagyberuházásunk a nagy kiállítótér. Azt tudni kell mindenkinek, hogy a városon belül ezt nem a város fogja megépíteni, hanem a megye, de a megyének van egy rendkívül nagy, és nagyon színvonalas múzeumhálózata a városon belül. A nagy kiállítótér gyakorlatilag ezeket integrálná. A helyet, amikor kerestük rá, valóban itt is vita volt. Ezek nem politikai viták voltak, hanem nagyon is tartalmi viták, hiszen egy ilyen beruházás nem tíz vagy húsz évre épül, hanem reményeink szerint legalább száz évre, vagy annál is több időre. Itt viszont már nem a város építkezik, hanem a megye, egy másik önkormányzat bejön ebbe. Ez teljes egészében a megye beruházása, a város részt vesz ebben, a működésből kiveszi a részét, illetve bizonyos, úgymond jelenleg lévő kiállításokat a város el kíván itt helyezni.
A harmadik ilyen nagyberuházásunk az úgynevezett tudásközpont. Ez, ha leegyszerűsítem, akkor azt mondom, hogy a megyei könyvtár, a városi könyvtár és az egyetemi könyvtár valamifajta összeköltöztetését, egy sajátos szintézisét, és egy magasabb színvonalra történő emelését jelenti. A tudásközpontot a város fogja finanszírozni, illetve ő végzi el a beruházást, de három önkormányzattal együtt fogja működtetni.
Ezekhez a megállapodásokhoz, akik ismerik az önkormányzatok világát, tudják, hogy komoly problémákkal kell megküzdeni, megegyezni ahhoz, hogy egy tartósan jól működő új intézményt tudjunk létrehozni. Én úgy vélem, hogy most mind a három önkormányzat megegyezett, elosztották egymás között a várható működési költségeket és részeket, úgyhogy véleményem szerint ez a, tulajdonképpen tudásközpontnak nevezett hatalmas objektum is meg fog épülni.
A harmadik a Zsolnay gyár. Azt mindenki tudja, aki itt ül, illetve a politikában egy picit jártas, hogy magát a Zsolnay gyárat a város 1,5-2 évvel ezelőtt kapta a tulajdonába. Egy olyan örökséget kaptunk, hogy magán a Zsolnay gyáron belül három különböző cég működik, három önálló kht., egy részvénytársaság és egy manufaktúra, amely ott szervezi a mindennapi munkáját és az életét. Maga a gyár nem rentábilis, veszteséges, az ÁPV Rt. és a Magyar Fejlesztési Bank felé is komoly hitelekkel tartozik. A város ezzel együtt vette át, mert aki járt a gyáron belül, az tudja, hogy tulajdonképpen egy paradicsom van ott csodálatos miliőben, fantasztikus felhalmozott értékekkel, és nekünk elsősorban erre volt szükségünk.
Amikor kritikát kaptunk, hogy egy önkormányzat mit akar egy gyárral, akkor mi nem a gyárral akartunk valamit tenni, de ezt a miliőt szeretnénk visszaadni az embereknek. Amikor a koncepciót hiányolják, akkor azt tudom mondani, hogy pont talán Hollandiából érkezett az az amszterdami intendáns, aki vezette az akkori kulturális főváros kapcsán ezt az évet, és ő mondta azt, hogy ennél szebb és összetettebb dologgal nem találkozott, hiszen itt valósul meg először a képzés, az oktatás, a gyártás és a magas szintű művészeti tevékenység. Így is rendezték be valamikor a gyárat, hiszen Zsolnay, az alapító, pontosan azért készített egy csodálatos házat a gyár területén belül, hogy akiknek van valami elképzelésük, és szó szerint egy műalkotást hoznak létre, azoknak a gyártását és kivitelezését mellette mindjárt meg lehessen kezdeni. Valóban kínlódunk ezeknek a problémáknak a megoldásával, és ez sem egyszerű. Csak annyit mondok példaként, és nem akarom ezzel untatni önöket, hogy a kht.-ban csak egy fél százalékos tulajdonos van, és ma még nem tudom, hogy sikerült-e ezt a fél százalékot megszerezni.
Mindenki tudja, aki ennél az asztalnál ül, hogy ilyen esetben mindenki úgy gondolkodik, hogy ez az adott önkormányzatnak nagyon sokat ér, és mindenki sok bőrt szeretne erről lehúzni; ez érvényes a telkekre, területekre. Konferenciaközponthoz kapcsolódó kisajátításoknál gyakorlatilag ezt levezettük: úgy tudom, hogy egyetlenegy olyan tulajdonos van, akit nem találunk, és ezek nagyban nehezítik a dolgunkat, úgyhogy nagyon sajnálom, hogy sem a sajtóban, sem máshol nem írják le ezeket. Természetesen ennek van egy másik oka is. Korábban nagyon erősen foglalkoztunk azzal, hogy hogyan oldjuk ezt meg: egyszer a beruházásokat, amely egy minőségi léptékváltást jelent, és a programok megvalósítását. Az első lépésben két különböző szervezetet hoztunk létre: az egyik a beruházásokkal foglalkozik, és egy másikat, amely a programokkal foglalkozik. Ekkor merült fel, hogy tulajdonképpen a programok nélkül nem tudjuk élettel megtölteni ezeket a beruházásokat, és úgy merült fel bennünk, hogy vagy azt a megoldást keressük, hogy mind az öt beruházáshoz - pontosabban négyhez, hiszen a közterekhez nem kell - külön-külön létrehozunk egy projektcsoportot, és azok valósítják meg, vagy pedig a két szervezetet egybeépítjük, és a két szervezet ezentúl együtt dolgozik. A legutóbbi időszakban ez a lépés történt meg, és így a programok - ez természetes, és szerintem senkit nem kell erről meggyőznöm - szervesen összefüggnek a magán alberuházással.
A beruházás kapcsán most nemrég Brüsszelben volt egy prezentációja a városnak, amit Brüsszel elfogadott, és elismert. Ahogy tájékoztatást kaptunk építészektől - és nem ötletemberektől -, ezek a beruházások az ő véleményük szerint 14, illetve 16 hónap alatt elkészíthetők, megépíthetők. Az is lehetséges, hogy esetleg nem január 1-jére, hanem akár a koncerttermeket márciusra tudjuk beüzemelni, de ezek az eddigi tájékoztatás szerint állni fognak. Mi magunknak találtunk egy másik programot is, hiszen mindazok a programok, mint említettem, elsősorban a város menedzselésével foglalkoznak, de ez felvet egy kérdést: ez a város a Dél-Dunántúlon nem a határáig tartja a tevékenységet, hanem ezt bőven ki lehet szélesíteni azzal, hogy mind a kulturális, mind az oktatási és egyéb igazgatási tevékenység az egész régióra kiterjed. Nekünk hihetetlen dilemmánk, hogy egy városi költségvetésből egy régió kultúráját, oktatását és egyéb szolgáltatásait próbáljuk meg finanszírozni; ez tartósan nem megy. Erre volt egy javaslata a kormányzatnak még a ciklus elején, hogy regionális körzeteket alakítsunk ki, de valódi régiókat alakítsunk ki. Ez hiányzik, és ez hiányzik a kulturális főváros finanszírozásából is, hiszen önök is tudják - akár Graz példáját vagy bármelyiket felhozhatnánk -, hogy a forrásokat ők kapták az országos központi kormányzattól, kapták a régiótól, és kapták a várostól, illetve a mecénásoktól is. Nekünk erre ebből tulajdonképpen kettő jut, a harmadik egyszerűen nincs, nem működik. Ezeket nagyon nehéz összeegyeztetni, főleg úgy, hogy ezeknek a kapcsolatrendszereknek a kiépítése pillanatnyi hangulaton is múlhat, hogy mely önkormányzat milyen mértékben vesz ebben részt.
A város megközelíthetősége. A magam részéről nem merem azt mondani semmire sem, hogy teljesen biztos, mert nyilván minden dolog - amikor megnyitottak egy utat, átadtak egy vasútvonalat -, akkortól kezdve biztos, amikor megtörtént. Most azonban, amit a parlament elfogadott a 6-os út felújításával kapcsolatban, és amit megnyert a tenderen a magánberuházó, elnézést, hogy ezt mondom, egy rendkívül komoly dolog, komolyabb, mint az állami beruházások. Ha itt bármennyit csúszik, a magánberuházó milliárdokat veszít a beruházásán. Feltételezzük - én úgy vélem, hogy joggal és kellő megalapozottsággal -, hogy ezek a beruházások időben megvalósulnak, és abban a pillanatban Pécs valóban egy nemzetközi vérkeringésbe lesz bekapcsolható, hiszen Pécstől, illetve a bekötőúttól 17 kilométerre van Ivándárda és onnét Horvátország. Mi felvettük a kapcsolatot a horvát társainkkal, és Horvátország is vállalta azt, hogy abban a pillanatban, hogy a 6-os út odaér - ezt nevezzük másik nevén V/C nemzetközi korridornak -, ők is hozzácsatlakoztatják a saját autópályáikat, és a tengerpart így megközelíthető lesz. Így úgy véljük, hogy Pécset és vele együtt a régiót fellendíthetjük. Ugyanilyen gonddal készültünk a MÁV fejlesztésére is. Itt elindult gyakorlatilag Pusztaszabolcsig a pályák korszerűsítése; megkezdődött, véleményünk szerint még nem záródott le, de ebben is segítséget kaptunk, és szerintünk meg is fog valósulni.
Szokták mondani, engedjék meg záró példaként, hogy túl nagyok a beruházásaink, megalománok vagyunk. Amikor otthon a saját barátaimmal is vitatkozunk ezen, két példát szoktam felhozni: az egyik a Nemzeti Színház, a másik a jelenlegi Városháza. Az egyiket 1905-ben, a másikat 1907-ben adták át. Akkor Pécs városa 28 ezer fő körüli volt, ma ez a Nemzeti Színház szolgálja ki a 160 ezer fős várost. Bizony, nagyon komoly viták voltak ebben, egyszer a sajtóban is lehoztunk egy egyoldalas cikket, ami nagyon jól prezentálta ezt; ha eltakarjuk az évszámokat, majdnem a mai viták bontakoznak ki előttünk. Ha akkor azok az emberek, akik építtették, visszalépnek, és azt mondják, hogy túl nagy a mi városunknak egy ekkora színház vagy túl nagy egy ekkora városháza, akkor most nemcsak egy konferencia- és zeneterem vagy egy központ hiányozna részünkről, hanem hiányozna egy színház, és hiányozna a közösségnek az önkormányzat egy csodálatos épülete; ennyivel lennénk szegényebbek.
Végezetül tisztelettel arra kérem önöket, hogy értsék meg, és fogadják el azt, hogy nem könnyű egy 34,5 milliárdos beruházást levezényelni egy év alatt, főleg úgy, ha egy város költségvetése 39 milliárdos. Ezek nem mennek viták és konfrontációk nélkül, ezt nem tudjuk kivédeni, ezzel együtt kell élnünk. Amit Hiller miniszter úr az előbb mondott bevezetőjében, ez egy közös ügyünk, és attól félek, hogy néha - bocsánat, hogy ezt mondom - mintha többen örülnének is, hogy no lám, ha itt ennyi ember lemond, akkor biztos valami baj van. Én azt szeretném, ha ezt nem így fogadnák el, hanem azt mondanák, hogy nekünk fontos Pécs és fontos Magyarország, és Pécsen keresztül fogja Európának megmutatni magát Magyarország, de vigyázzunk vele, hogy hova értékeljük, hiszen három kulturális főváros van 2010-ben: Essen egy hatalmas vidékkel a háta mögött, elképesztő anyagi és kulturális gazdagsággal, csodálatos infrastruktúrával - mi még ezzel is tartozunk, hogy kiépítsük. Kérem, ne várják el tőlünk, hogy mi Essent, majdnem azt mondtam, hogy visszaszorítsuk; nem fogjuk tudni. És van egy Isztambul, ami az Uniónak önmagában egy sajátos ízt ad, hiszen egy más világ, a török világ kultúrájáról van szó, de nemcsak arról, hanem arról is, hogy ott földrészek találkoznak; ezzel valószínűleg nem tudunk versenyezni. Azt kérem másodsorban a segítség mellett, hogy amikor a városunkról beszélünk, és értékeljük, akkor vegyük figyelembe a versenytársakat, és közösen állapítsuk meg azokat a kulturális értékeket, amit mi a világnak e sajátos tengelyében teszünk.
Egy városépítő azt javasolta nekünk, hogy mi elsősorban úgy próbáljunk fellépni a világ előtt, hogy Pécs az az eldugott, de csodálatos miliő, az a csodálatos kis kincsesláda, amit az embereknek Európában érdemes megtalálni. Én ehhez kérem az önök segítségét, és bízom abban, hogy meg is fogom kapni, mert azt hiszem, hogy ez politikamentes érdekkörbe tartozhat. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Tisztelt Bizottság! Tisztelt Vendégek! Aki eddig szót kért, mindenki szót kapott, most Gulyás képviselő úr kért még egy ráadás hozzászólásra lehetőséget. Nem szeretnék senkit olyan félreértésbe beleszorítani, mintha ez az utolsó megszólalási lehetőség lenne. A miniszter úr válaszolna a kérdésekre, az észrevételekre, és mint máskor természetesen, ha további hozzászólásokra van igény, akkor, mint miniszter úr is jelezte, gondolom, addig marad, ameddig a bizottság tagjai őrzik a lángot. (Derültség.) Tehát nem kell most mindenkinek megszólalni, akinek mondanivalója van.
Gulyás képviselő úr, a többieket is látom... Tessék parancsolni!
GULYÁS DÉNES (Fidesz): Köszönöm szépen. Igyekszem rövid lenni. Tisztelettel azt jegyezném meg, hogy nagy érdeklődéssel hallgattam, amit képviselő úr Pécsről mondott, de hirtelen a pécsi közgyűlésen éreztem magam. Nem értettem, hogy ez mennyiben tartozik miniszter úrra, kérdés sem hangzott el. Szóval nem értem. Azt hittem, hogy a miniszter úr meghallgatásán ülünk most itt.
Viszont konkrét kérdéseket szeretnék ezzel kapcsolatban feltenni, az irodalommal, a könyvkiadással kapcsolatban. 2007 májusában nyílt levélben tiltakozott hét irodalmi szervezet, mert megszüntették az egyesületek működésére szánt forrást. Zentai Péter László szerint a kultusztárca csak tűzoltásra elegendő pénzt adott az egyetemi tankönyvekre - ez egy 2007. november 21-i idézet.
Gyurgyák János "Az út vége" című cikkében megoldást várt a tudományos könyvkiadás válságára: "nem kell magyar nyelvű könyvkiadás, írjunk angolul, mert láthatólag az állam - vagyis, teszem hozzá, a szocialista kormány - nem akarja a filmes pénzek ötödéből megmenteni a magyar könyvkiadást. Ebbe nemcsak a tudományos, de a szépirodalom is beleférne."
A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete 2006 szeptemberében öt pontból álló javaslatot fogalmazott meg. A magyar irodalom és minőségi magyar könyvkiadás támogatásának Márai-programja több hónapos, széles körű szakmai egyeztetés után nyerte el végleges formáját. A kész tervezetet az egyesület rögtön el is jutatta az Oktatási és Kulturális Minisztérium illetékeseinek, mindenekelőtt miniszter úrnak. Azóta nem történt semmi ezen a téren. Ennek a költségvetési kihatása körülbelül 2 milliárd forint. Ezt nem kapják meg, ezt nem adják oda, de a Nagy Könyvre másfél milliárdot elköltöttek. Kérdések ezzel kapcsolatban merülnek fel, amelyek így hangoznának: nem érzi-e, vagy nem gondolja-e azt, hogy az erre a célra fordított pénz 15-20 évre megoldotta volna a kortárs szerzők könyveinek eljuttatását a közönséghez? Nem gondolja-e, hogy etikátlan ennyi pénzt egy ilyen showműsorra költeni ma Magyarországon, amikor 15 éve nem jelent meg Thomas Mann? És nem gondolja-e, hogy sokkal inkább kereskedelmi forgalomban nem kapható könyvek kiadására kellett volna fordítani ezt az összeget, vagy esetleg könyvtári beszerzések támogatására? Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönöm szépen. Mielőtt Gyimesi képviselő úrnak megadnám a szót, csak jelezni szeretném, hogy szerintem ne nyissunk arról vitát, hogy egymás felszólalásairól a képviselők mit gondolnak. Én úgy ítélem meg, hogy miniszter úr beszélt róla, és nem is mellékes kérdés az európai kulturális főváros ügye. Az, hogy egy pécsi képviselő fontosnak érzi, hogy a maga más aspektusából ugyanarról a kérdésről beszéljen, az szerintem nem azt jelenti, hogy a pécsi közgyűlés ügyeit hozza ide. Ha ez leleplezés, akkor most leleplezés következik: szerintem a képviselő úr részben vitatkozott a miniszter úrral, és ha jól értem, akkor az ellenzéki képviselők is vitatkoznak. Miért kell emiatt egy kormánypárti képviselőt felelősségre vonni? (Gulyás Dénes: Felelősségre senkit nem vontam.) Akkor miért kell kommentálni? Nem hiszem, hogy... (Halász János: Miért ne mondhatná?) Mondhatja, csak szerintem akkor erre is lehetne azt mondani, hogy koncentráljunk arra, hogy ki-ki tegye fel a maga kérdését. Természetesen jogos az, ha valaki elmondja egy másik képviselő felszólalásáról a véleményét, ez sincs tiltva, csak én úgy éreztem, hogy nem lóg ki a sorból ebben az ügyben Bókay képviselő úr megszólalása, én a motiváltságot éreztem.
Tessék, képviselő úr, öné a szó.
DR. GYIMESI ENDRE (Fidesz): Köszönöm szépen. Én nem kritizálni akarom Bókay képviselő urat, hanem elmondani azt, hogy a pécsi pályázat szlogenje az volt, hogy "Egy mindenkit visz", úgyhogy a megyei jogú városok készséggel állnak rendelkezésre, és a programban, ha igényli Pécs városa, várjuk is azt, hogy segítsünk.
Nagyon örülök annak, hogy több szó esett arról, hogy a magyar kultúrát a nagyköveteink milyen nagyszerű módon képviselik a határainkon túl. Azért rendkívül fontosnak tartom, hogy erre még hatékonyabban figyeljünk oda a jövőben, és a saját presztízsünk okán az egyéni sikereknek is teremtsünk fórumot, és dicsérjük meg azokat, akik nagyszerű eredményeket értek el. Néhány nappal ezelőtt Bagó Bertalannal találkoztam, aki azt mondja, hogy kapott egy telefonhívást a Külügyminisztériumból, egy ügyintézőtől, hogy ha arra jár, akkor ugorjon már be hozzájuk, mert van ott egy oklevél, meg valami díj, amit át kellene majd vennie. Bagó Bertalan rendező úr elment a Külügyminisztérium felé, és megtudta, hogy mintegy másfél hónappal ezelőtt a Vadászat angolokra című filmje az indonéz filmfesztivál fődíját nyerte el, több ezer ember látta, a magyar nagykövet vette át a díjat, jó volt magyarnak lenni. Erről majdnem két hónappal később, itthon értesült. Tehát én azt gondolom, a saját presztízsünk miatt ezekre figyelni kell.
Viszont én nem ezért kértem szót, hanem néhány olyan területről szeretnék pár szót szólni, amiről talán nem esett szó. Finanszírozás kérdéseiben két javaslatom hadd legyen! Az egyik az, hogy nagyon sok esetben, nagyon sok országban, most Lengyelország példáját említem, úgy van megoldva a kultúra finanszírozása, hogy a mindenkori költségvetés bizonyos százalékában állandóként van meghatározva. Én úgy érzem, hogy ebben az esetben, ha ezt az állandóságot sikerül megteremteni Magyarországon, nem maradványelv szerint fog a kultúra részesedni a nehéz gazdasági helyzetben, és azt hiszem, hogy ez rendkívül fontos lenne.
Nem vagyok híve annak, hogy beszéljek róla, vagy esetleg fokozzam a főváros-vidék kulturális megkülönböztetést, hiszen nyugodtan mondhatom azt, hogy a vidéki műhelyekben több tekintetben sokkal színvonalasabb és hatékonyabb művészeti alkotómunka folyik, mint sok fővárosi műhelyben, mégis megfontolásra ajánlanám, hogy nem lenne-e hasznosabb a jelenlegi, központi kulturális finanszírozás regionális elven történő átszervezése. Érdemes lenne egy tervezetet ezen a területen esetleg kidolgozni, és vitára bocsátani.
Ugyanígy szeretnék néhány keresetlen szót mondani az MKA-ról, miután azt hiszem, nem esett szó róla. A magyar kultúra védjegye - hirdeti magáról. Nagyon sok kritikus azt mondja, hogy ez egy erőteljes túlzás, mert belterjes emberek egy bizonyos okból fontosnak tartott néhány szervezet között osztják el rendszeresen a kulturális javak jó részét. Tudom, hogy miniszter úr erre azt fogja válaszolni, hogy a kollégium tagjai mindig maguk döntenek, de azért mégiscsak állami pénzekről, támogatásról van szó. Ezért megemlíteném például azt, hogy az idei évi támogatásban a folyóiratok esetében a magyarországi irodalmi és kulturális folyóiratok közül 34 részesült támogatásban, ebből 17 budapesti, a fele budapesti, 5 dunántúli és 5 kelet-magyarországi, a többi pedig könyvszemle, internetes és külföldi. Megemlíteném, hogy délnyugat-dunántúli régió egyetlenegy lapja sem kapott támogatást, és a határon kívüli területekről bizony a kárpátaljai és a szlovéniai magyar lapok hiába keresték magukat ezen a listán. Úgy gondolom, hogy a támogatási rendszer racionalizálása esetleg itt is napirendre kerülhetne.
A színházról elég sokan, sokszor beszéltünk. Két rövid dolgot szeretnék kérdezni; az egyiket a tervezettel kapcsolatban. Mi célja van a tervezetnek az előadó-művészeti tanács megteremtésével, hiszen az anyag alapján kiderül, hogy nagyrészt nem szakemberekből álló tanácsról lenne szó. A másik pedig, hogy egy kicsit furcsállom azt, hogy egyik oldalról nagy intézményeink összevonásáról próbálunk gondolkodni, máshol pedig a támogatási rendszerrel inkább azt próbáljuk erősíteni, hogy ne vonjunk össze bizonyos intézményeket. Gondolok itt arra, hogy állami normatívát csak abban az esetben kap egy bábszínház, ha önálló bábszínház, ha egy nagy színháznak a tagozata, akkor nem kap állami támogatást, tehát érdemes lenne ezeket a dolgokat is végiggondolni.
Végül pedig három dolog a pályázatokkal kapcsolatban. Úgy érzem, hogy a középvárosok és az annál kisebb városok, ha nagy pályázati lehetőségek vannak kulturális fesztiválra, teljesen kiszorulnak, tehát olyan a pályázatírási lehetőség, hogy nincsen módjuk ezekbe bekerülni. Úgy érzem, hogy hosszú ideje nem történt pályázatkiírás köztériszobor-állításra sem - talán nem lenne baj, ha ezen gondolkodna a kulturális vezetésünk -, és nincsenek kulturálisintézmény-felújítási pályázatok sem a hagyományos művelődési otthonok vagy a színházművészet területén, amire sok esetben, úgy gondolom, hogy elengedhetetlenül szükség lenne. Köszönöm a szót.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Az első kört lezárjuk. Miniszter úré a szó!
DR. HILLER ISTVÁN oktatási és kulturális miniszter: Elnök Úr! Tisztelt Bizottság! Hadd kezdjem Gyimesi képviselő úr egy korábbi hozzászólásával, amikor azt mondta, hogy ne tekintsem ellenséges megnyilvánulásoknak a kérdéseket. Biztosíthatom a képviselő urat arról, hogy természetesen nem tekintem ellenséges megnyilvánulásnak, sőt a legkomolyabban mondom, hogy én ezt nagyon élvezem.
Nagyon fontosnak tartom, ahogy kérdések és vélemények érkeznek, a megfogalmazásokat, a kérdésfelvetéseket, a problémák igazi meglátását. Én azt gondolom, hogy ez a minden éves beszámoló nagyon komoly lehetőséget biztosít nemcsak a tények kontrollálására és nemcsak a folyamatok áttekintésére, hanem ilyen értelemben koncepciók ütköztetésére is, mint ahogy Tellér képviselő úr is azt gondolom, hogy nagyon pontosan, egyben nagyon szellemesen mondta, hogy köszönti a megjelentek közül azokat, akik tényleg itt is vannak. Akkor ezt még nem tudtam értelmezni, de mivel tényleg itt voltak, amikor a kérdésüket feltették, most viszont már nincsenek itt, amikor én a válaszomat a kérdésükre elmondhatom, telitalálat ez a megfogalmazás, és egyben egyfajta jóslásnak is lehetett tekinteni, ami megvalósult. Például, ha sorrendiségben próbálok válaszolni, máris Kiss képviselő úr kérdéseibe ütközöm, aki saját önmagában szimbolizálja a Tellér képviselő úr által előbb elmondott véleményt, hiszen egy azon megjelentek közül, akik tényleg itt is voltak, most meg nincsenek itt. Nyilván az nem zavarhat minket, hogy a kérdést feltette, aztán a választ már saját kérdésére nem tudta megvárni, hogy megválaszoljuk ezt a kérdést.
Én úgy gondolom továbbra is, hogy kulturális értékeink bemutatása valóban csengő eurókban és egyébként kulturális élményben is megmutatkozik, semmi nem változott a véleményemben, amit ő egyébként nagyon korrekt módon és helyesen idézett. Ez az Alfa-programra éppúgy igaz, amely számának ugyan talán nem sikerült pontosan utánanézni, pedig a 2007-es költségvetés az interneten hozzáférhető, mindenesetre a program kétségkívül folytatódik azzal a céllal, amivel létrehoztuk, hiszen erről mi a bizottságban a létrehozás pillanatában is sokat beszéltünk, hogy mi ennek a célja. Örömmel látom, hogy az akkori kétségek elmúltak, és immáron a megvalósítás különböző fázisaiban van legfeljebb különbség közöttünk.
Nem gondolom egyébként, hogy a reneszánsz év kapcsán véleménykülönbség lenne közöttünk, mert ahogy ezt Kiss képviselő úr felvetette, valóban értelmezés kérdése, hogy tudniillik a reneszánsz kizárólag önmagában egy csodálatosan ránk maradt épület itt vagy Európa más részén, vagy pedig egy mentalitás. Tényleg egyszerűen csak a Piazza Segniorián egy épület Firenzében, a keresztelőkápolna híres ajtaja, amelyet az első reneszánsz műalkotásnak szokás nevezni, a Via Largán a Medici-Riccardi-palota, ami megmaradt, és bemehetünk oda, vagy valami más. Tényleg csak az, amit kézzel meg lehet fogni, vagy pedig egyfajta szellemiség? Vajon az is a reneszánsz-e, amit Rotterdami Erasmus írt, mondjuk a De civilitate morum puerilium című művében, ott tudniillik arról értekezik - 1521, Párizs -, hogy hogyan illik egy asztalnál viselkedni. Illik-e köpködni? Hogyan viselkedik az ember, hogyha a sorsa úgy hozza, hogy egy szállodai szobában egy másik ismeretlen emberrel egy szobába kerül? Sőt, többet mondok: külön fejezetet írt arról, hogyan kell orrot törölni; hogy illik-e villával vagy pedig puszta kézzel belenyúlni egy tálba. El nem fogják képzelni, egy külön fejezetrész azzal foglalkozik, hogy hogyan illik vizelni. Kérem, hogy nézzék meg ezt! Vajon ez is a reneszánsz? Vagy ilyenkor szemlesütve azt mondjuk, hogy ez nem illik bele a mi képünkbe?
Tudják, van egy nagyon híres példa, pedig ez nem Michelangelo művére, a Sixtus-kápolnára és festményeire vonatkozik, hanem számos városban, Mantovában például a Gonzaga-palotában érdemes megnézni a hat képből álló nagyszerű sorozatot, A ló farát. Nézzék meg! Az első képen egy függöny van, semmit nem látnak. A másik képen egy kicsit fellebben egy függöny, és már-már kisejlik, hogy az micsoda. A harmadik képen nincsen ott a függöny, csak egy ló fara hátulról, úgy, ahogy egy ló egyébként hátulról látszik. A negyedik képen kicsit lelibben a függöny, és kezdünk gyanakodni, hogy ez mi volt. Az ötödik képen a függöny mögül már csak két, tehát kettő szőrös lóláb látszik, a hatodik képen pedig semmi nincsen, csak egy függöny. Ez is a reneszánsz? Ugye, milyen furcsa? Azt mondhatnánk, hogy minek megfesteni hat óriási táblaképen egy ló farát.
Aztán, tudják, voltak olyanok, akik azt mondták, hogy ez így nem helyes, menjünk el, és fessük ezt le, hogy néz az ki, hogy a ló fara látszik. Kétségkívül máshol embereket festettek falra, és egy korábbi felfogás szerint meztelenül; nem Michelangelo és nem Leonardo, náluk sokkal kisebb művészek. Dehogy akarom én azt mondani, hogy bármilyen párhuzamot lehet vonni! Egyszerűen azt mondom, hogy az emberek tudomására nemcsak szóval lehet információt hozni, hanem egy olyan korban, amikor még sokkal-sokkal kevesebben tudtak olvasni, akkor bizony a képeknek volt egy olyan funkciója, hogy láttassanak, és tanítsanak. Például sok-sok olyan egyházi ábrázolás is van a reneszánsz korból, amikor nem viselnek ruhát a képen látottak; vannak képes bibliák, ameddig a reneszánsz tartott földrajzi értelemben, lehet ilyet látni. Aztán voltak, akik azt gondolták egy bizonyos idő után, hogy ez tűrhetetlen, ez így nem megy, hogy ábrázolnak egy emberi testet ruha nélkül, és azzal még ráadásul információt is akarnak adni.
Kérem, képzeljék el az Ószövetség számos bibliai részét képen ábrázolva! És aztán azt mondták, hogy egy, le kell festeni, kettő, takarjuk le, és akkor ráfestettek mindenfélét - rémület egyébként, bocsánat a szubjektív megjegyzését.
Értem persze, amit mondanak. Vinnék az ecsetet, igaz? (Derültség.) Megfogni a vödröt, lemázolni. Vagy pedig azt mondjuk, hogy a reneszánsz valami más. Hová tartoznak, képviselő asszonyok és képviselő urak? Lefessük? Ne lássuk? Ilyenről nem szabad írni? Vagy pedig valami más.
Hihetetlen jó viták voltak a reneszánszban. Többen emlegették Hollandiát. Milyen fontos! Ott jelentek meg az első Neue Zeitungok. A Neue Zeitungokban városok köznapi, polgárok egymás közötti viszonyáról lehetett olvasni, végre nemcsak arról, hogy egy szentnek milyen volt az élete. Nagyon fontos! De vital sanctorum, rengeteg ilyen kiadványt, könyvet tisztelünk, én magam is többet olvastam.
És akkor történt valami, ami azt mondta, hogy nemcsak erről kell írni, hanem például arról, hogy Augsburg városában, vagy Antwerpenben, Leidenben vagy Nürnbergben az egyik polgár hogyan viselkedik a másikkal. Hihetetlen hétköznapi, majdhogynem azt mondanám, hogy közönséges történetek vannak benne. Ez is a reneszánsz.
Na, most akkor mi történjen? Ezekről nem beszélünk, csak a Palazzo Vecchioról? És annak is melyik történetéről? Amikor a Mediciek elleni lázadókat ott lógatták föl, ki az ablakon? Arról beszélünk most, vagy nem? A leírások szerint előtte volt, akinek felvágták a gyomrát, kilógott a bele. Arról szabad beszélni, vagy nem?
Én helyesnek tartom azt, ha minél többen tudnak arról, hogy reneszánsz év lesz Magyarországon. Helyesnek tartom azt, hogy akár nagyon különböző vélemények és vélekedések, akár egymással ütköző nézetek csapnak össze. És ha egy újság, amelyben... Én nem tudom pontosan a napi példányszámot, hogy hányan veszik meg; arra a kérdésre pedig röviden válaszolok, fogalmam nincsen, hogy ki a tulajdonosa. Ha ebben a reneszánsz év az előlapon és a hátlapon szerepel, én azt gondolom, hogy ebben semmi kivetnivaló nincs. Igen, olyan reneszánszos. Azt gondolom, hogy nincs ebben semmi kivetnivaló, hogy különböző nézetek, vélemények és ízlések ezzel kapcsolatban ütköznek, az szerintem helyes. Talán még többen tudjuk akkor, hogy jövőre reneszánsz év lesz. Annak az értékelését persze majd megejtjük jövő decemberben, amikor eljövök önöknek beszámolni a 2008-as évről.
Tudják, tisztelt képviselő asszonyok és képviselő urak, meg lehetne ülni Hunyadi Mátyás királyunk trónra lépésének 550. évfordulóját csak úgy is, hogy semmi másról nem esik szó, csak Mátyás királyról. Azt gondoltuk, hogy valami mást tervezünk.
Azzal kapcsolatban pedig, hogy milyen részletek vannak, és hogy többen kifejtették aggodalmukat, hogy nem hallottak erről információt, tisztelettel megjegyzem, hogy 2007. szeptember 25-én, 11 órakor az Ernst Múzeumban egy nemzetközi sajtótájékoztató keretében mutattuk be, azóta a www.reneszanszev.hu honlap működik. Kérdések hangzottak el a finanszírozásról, a tartalomról, az egyes programokról, még az internetes honlapon megjelent játékról is. Következésképpen semmi takargatnivaló nincsen benne. Még azt sem mondanám, hogy szeptember 25-e és december 12-e között nem lett volna elég idő, hogy esetleg az ott fel nem tett kérdéseket feltegyék, de már akkor megteremtettük a lehetőséget, hogy egyébként ez meglegyen.
A magyar és a nemzetközi sajtó képviseltette magát, és én örömmel mondhatom önöknek, hogy ennek a koncepciónak a fölvázolása, részletes bemutatása után olyan személyek vállalták el a reneszánsz évad védnöki testületének tagságát, mint Hankiss Elemér, Szekeres Pál, Gönczöl Katalin, Vekerdy Tamás, Polgár Judit, Várszegi Asztrik, Parti Nagy Lajos. Külön-külön és együtt arcukat adják, nevüket adják, és fontosnak tartják. A pannonhalmi főapáttól kezdődően a Kossuth-díjas íróig, a nyomorékká tett, nagyszerű vívótól kezdődően a híres pszichológusig, a világhírű sakkozótól kezdődően egészen a szociológusig. Szerintem egy nagyon színes társaság, a reneszánsz és a humanizmus XXI. századi megtestesítői. Nem azt mondom, hogy csak ők, de az, hogy ők ehhez a nevüket adták, azért mindenesetre a reményt nyújtja, hogy ez egy olyan rendezvénysorozat lesz, amelynek bezárása után, és itt, az én elszámolásomnál, amikor önöknek elmondom a következő év, a 2008-as év kulturális eseménysorozatát és folyamatait, akkor jó véleménnyel lesznek önök is.
Én egyébként nagyon szívesen venném, ha részt vennének benne! Őszintén szeretném! Egy kicsit színesebbé tenné, ha sikerülne a hétköznapi csatározások unalmából a magyar politikai élet krémjét, a parlamenti képviselők sokaságát ebbe bevonni. Tisztelettel meghívom önöket erre!
Sok-sok rendezvény, amint említettem, sorát bemutattuk a szeptember 25-i sajtótájékoztatón, egyébként nem véletlenül az Ernst Múzeumban, nem valamiféle, a reneszánsz művészetet centrumába állító intézményt, hanem az Ernst Múzeumot választva ennek színhelyéül. Kérem, hogy vegyenek részt! A magyar történelem olyan sokszínű és izgalmas részeit tudja a reneszánsz a korában, hogy akár a Műcsarnokban, akár a Szépművészeti Múzeumban tartandó rendezvényekbe, vagy éppenséggel a legkülönbözőbb kulturális eseményekbe kapcsolódjanak bele.
Jánosi képviselő úr kérdéseire és a véleményére azt szeretném mondani, hogy én őszintén remélem, hogy amikor lezárul ez a program, aminek a felénél tartunk, akkor sokan látják azt a szándékot, amit megvalósítunk. A rendszerváltozás utáni legnagyobb ilyen akcióban vagyunk benne, és részleteiben akkor tartom majd érdemesnek minden tekintetben az eredményeket, a tapasztalatokat összegezni, amikor vége lesz. 4907 halmozottan hátrányos helyzetű általános iskolást hoztunk a mai napig kulturális programra, szegény családból származó szegény gyerekeket. Egy-egy alkalommal én is ott voltam. Őszintén örülök, hogy az összes felkért múzeumunk - a Szépművészetitől a Iparművészetiig, a Nemzeti Múzeumtól kezdődően a Természettudományi Múzeumig - az első kérésre csatlakozott. Háztól-házig hozzuk-visszük a gyerekeket, elvisszük őket egy múzeumba, szakavatott tárlatvezetők mutatják be nekik a múzeumot. Jó idő esetén a budai Várban töltik a délutánt, ha szomorúbb az idő, akkor a Művészetek Palotája, vagy a Nemzeti Színház biztosít egy-egy kis programot, aztán este hazatérnek. Én egy Somogy megyei faluból érkezett 40 diákkal jártam végig a Természettudományi Múzeumot, Kutasról érkeztek. Számosan közülük még soha nem jártak Budapesten.
Amikor befejezzük a programot, 16500 gyermeknek biztosítottunk, reményeim szerint egy jó, kultúrált napot. Nem szeretném a történetet ezzel abbahagyni: több olyan programot tervezünk, amelyek egyébként érdeklődő, csillogó szemű diákoknak, gyermekeknek a magyar kultúrát, vagy legalábbis egy napba összesűrített lényegét hozzák. Idáig 38 millió forintba került, és ha befejeződik a program, 78-80 millió forintba fog kerülni. Kérem, hogy amikor befejeződik, hasonlóképpen érdeklődjenek, érdeklődjön képviselő úr, és természetesen minden kérdésre válaszolok.
Az NKA forrásait, az NKA bevételét és a struktúrát több ellenzéki, kormánypárti kérdés is érintette. Én azt gondolom, hogy ez egy nagyon is aktuális dolog, mert nemcsak az egyik évről a másikra történő változás mérhető le ebben, hanem egy kulturális fogyasztás, egy kulturális szokásváltozás fogható meg. Az történik ugyanis, hogy amikor az NKA-törvényt megalkották, egy mellékletben felsorolta a törvényhozó, a jogalkotó azokat a járulékokat, amelyeknek összessége kiadja a Nemzeti Kulturális Alap bevételét. Tíz év alatt több olyan van, amin mi most már csak mosolygunk, aztán ha elmondom a tényeket, akkor a kultúráért felelősséget vállalók már kevésbé mosolyognak, a szokás a fogyasztásban ugyanis annyira megváltozott, hogy az, ami tíz évvel ezelőtt bevételt jelentett, kulturális járulékot hozott, mivel ma már nem vásárolják, egész egyszerűen, bár tételként ott szerepel, nem gyarapítja a Nemzeti Kulturális Alapot.
Mondok konkrétan ilyesmit. Tíz évvel ezelőtt elég jelentős forrásbevételt hozott az audiokazetták eladása, ennek meghatározott tizedszázaléka volt a bevétel egyik forrása. Ma már nem, vagy alig vásárolnak audiokazettát, igazából a piacról ki is vonták a forgalomból: egy, a törvényben szereplő tétel a mellékletben, amely a gyakorlati életben már nem jelent semmit. De mondok ellenkező példát is. Olyan kulturális információkra is alkalmas elektronikus vagy digitális adathordozók, amelyek a mindennapi életünk részei, nem szerepelnek az NKA-törvény mellékletében, nem is szerepelhetnek, mert tíz évvel ezelőtt egyszerűen nem voltak, ennyit változott a világ, csak ez a Nemzeti Kulturális Alapnál igen jelentős bevételmódosulást eredményezett. Nem arról van tehát szó, hogy a különböző járulékokat nem fizetik be, vagy éppenséggel nem hajtják be. Felmérettük: teljesen csekély az a százalék, amely egyébként ilyen értelmű, nevezzük most fegyelmezetlenségnek, és nem folyik be a Nemzeti Kulturális Alaphoz. Egy évtized alatt Magyarország kulturális fogyasztási szokásrendje nagyságrendet változott, és úgy gondolom, hogy ezt követni kell. A bizottság egy másik tagjának kérdésére tehát azt tudom válaszolni, hogy igen, törekvésünk, hogy a járulékok sorát, ami felsorolásra került, módosítsuk, és a mai gyakorlathoz és a mai napi valósághoz jobban idomítsuk.
Gulyás képviselő úrnak az első felszólalási körben döntő többségében a Magyar Állami Operaházzal voltak kapcsolatosak a kérdései, megjegyzései; volt általánosabb és volt konkrétabb. Először talán összefüggéseiben az általánosabb kérdésekről szólnék. Én úgy ítélem meg, képviselő úr, hogy a másfél évvel ezelőtti - amikor tehát én ennek a minisztériumnak a vezetését átvettem - és az egy évvel ezelőtti állapotokhoz képest is a Magyar Állami Operaház helyzete és kulturális életben való szerepvállalása jobb, megnyugtatóbb és jobban rendben van; amint talán hallotta, középfokú mellékneveket használtam. Nem gondolom, hogy az a folyamat minden tekintetben készen van, és véget ért, amire vállalkoztunk, de hogy az irány jó, azok az intézkedések, amelyeket a pályázattal, majd a pályázat elbírálásával meghoztunk - nem akarok általános alanyokat használni, én döntöttem, meghoztam -, akár a főigazgató, akár a főzeneigazgató személyével és feladatkörével kapcsolatosak, azt igazolni látom. Helyesnek tartom, hogy a pályázat úgy került kiírásra, ahogy kiírásra került, és nagyon örülök, hogy a magyar zenei élet egyik nemzetközileg is legelismertebb tekintélye benyújtotta a pályázatát, és vállalta a főzeneigazgatói posztot. Őszintén örülök, hogy egy, az Állami Operaház életében is olyan szervezőkészséget mutató ember, mint a főigazgató, együttműködik, és együttműködnek egymással, tehát azt gondolom, hogy előbbre vagyunk.
Ami a konkrétan is feltett kérdéseket illeti, bár nem tudtam, de ismerve a képviselő úr, művész úr elkötelezettségét, kértem írásban egészen pontos információkat, amelyet a mai nap dátumával a főigazgató úrtól meg is kaptam. Ebből egy rövidebb részt idéznék, és a levél másolatát teljes egészében szívesen a képviselő úr rendelkezésére bocsátom. Azt írja tehát Vass főigazgató úr, hogy "A közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény 30. § (1) bekezdés b) pontjának megfelelően a 8/2007. számú főigazgatói utasításban (XII. 5.), mint a Magyar Állami Operaház központi költségvetési szerv vezetője, átszervezést, létszámcsökkentést rendeltem el. Ennek értelmében közalkalmazotti magánénekesi munkakörben a létszámleépítést, átszervezést megelőzően 54 álláshelyet határoztam meg, melyet a létszámcsökkentés után 43 álláshelyre kívánok csökkenteni. Hat közalkalmazott jogviszonyát létszámcsökkentésre, átszervezésre hivatkozva, míg öt közalkalmazott jogviszonyát nyugdíjra való hivatkozással kívánom megszüntetni. Fontos információ, hogy a közalkalmazottakon túl az Operaház megbízási, vállalkozási szerződéssel további 93 énekest is foglalkoztat. Tájékoztatom továbbá, hogy fent jelzett szándék mellett Fischer Ádám főzeneigazgató úr a mellékelt levélnek megfelelően személyesen is tárgyalt öt kinevezett közalkalmazott magánénekessel jelenlegi és esetlegesen változtatni kívánt jogviszonyukról a kinevezésükkel kapcsolatosan. Hangsúlyoznám, hogy jogviszonyuk kizárólag jóváhagyásukkal történő esetleges változása, jövedelmük változatlanul hagyása mellett, közalkalmazotti jogviszonyuk megszűnne, Fischer Ádám úr javaslata alapján a nemzetközi gyakorlathoz is igazodna.". Ennyi, amit most idézek, és a levél rendelkezésre áll.
Én bízom azokban a vezetőkben, képviselő úr, akiket kineveztem. Nem fogok soha beleszólni Fischer főzeneigazgató úr művészeti munkájába, se egy darab összeállításánál, kiválasztásánál, se a főigazgató úr jogszabályi keretek között és a törvényeknek megfelelően megtett intézkedésébe. Azért vannak egy intézménynek vezetői, azért bízom bennük, mert abban hiszek, hogy más intézmények és a Magyar Állami Operaház esetében is ez az Operaház érdekeit szolgálja. Amíg jogszabályt nem sértenek, addig az intézmények belső életébe, döntési mechanizmusába nem fogok beleszólni, azért van főigazgató és azért van főzeneigazgató, következésképpen a feltett kérdésekre ez a mai keltezésű levél, úgy gondolom, hogy kellő alapot teremt a válaszhoz. Az 5,3 milliárd forint, amit idézett, korrekt, és ez az állami támogatás minimális garantált összege, ami nem jelenti azt, hogy ennél nem lehet több, de ennyi biztos, és ezt nem utólag mondtuk meg. Nem úgy írtam ki a pályázatot, ami egyébként a korábbiakban volt számos vita centruma, hogy tudniillik úgy foglalta el, úgy vállalta el, úgy adta be a pályázatot bárki is, hogy tisztában volt-e, hogy mi vár rá. Az vár rá, hogy garantált 5 milliárd 300 millió forintos minimum állami támogatással milyen színvonalon tudja működtetni az Operaházat. Hogy az 2010-ig reálértékében mit jelent, azt majd a 2010-es beszámolóban fogjuk tudni eldönteni, merthogy tudniillik az 5,3 milliárd forint 2010-ben is 5,3 milliárd lesz-e, az majd azon a költségvetésen, amit 2009 végén megvitatunk, eldől. Én azt tudom mondani, hogy nem lesz olyan eset, amikor 5,3 milliárd forintnál kevesebb lesz, én ezt garantáltam, és tartom is a szavam, mint ahogy a következő évre is tartottuk.
A Nemzeti Filharmonikusok ügyében folytak és folynak tárgyalások, én magam Kocsis Zoltánnal találkoztam, beszéltünk. Ez az ügy még nincsen lezárva, de arra a kérdésre, hogy folytak-e tárgyalások, azt a választ adom, hogy igen.
Több kérdés volt a 2118-as kormányrendelettel kapcsolatban. Többen, de először Gyimesi képviselő úr vetette fel, és azt kérdezte, hogy hol állunk ebben. Képviselő úr, úgy állunk, hogy meghoztunk minden döntést, további, a kormányhatározatból fakadó döntés végrehajtása nem várható, és ezt lezártnak tekintem. Voltak olyan részek, amikor, éppen a szakmai tapasztalat miatt, visszamentem a kormányhoz, és azt javasoltam, hogy ezt vagy azt a pontját gondoljuk át. Pontosan tudom, a beszámolót is megkaptam, és a jegyzőkönyvet is elolvastam, amikor az államtitkár asszony itt volt, illetve a miniszteri biztos asszony a bizottság előtt. Ez számos fontos véleményt, megállapítást tartalmazott, így ebből is merítve, voltak olyan esetek, amikor a kormányhatározat módosítását kezdeményeztem, és minden ilyen kezdeményezést a kormány elfogadott.
Az alapfokú művészetoktatás kérdésére - és ezúton köszönöm meg Lukács képviselő úrnak, hogy az oktatás és a kultúra összefüggésére is rámutatott - érdemes részletesen kitérni. Azzal sincsen semmi bajom - megköszönve az állóképességem dicséretét, ezt természetesen csak megemlítem, hogy ez nem a második, hanem a harmadik bizottsági meghallgatás, mert az oktatási bizottságnál voltunk először, tegnap az emberi jogi bizottságnál, és ma a kulturális bizottságnál -, ha ezt és a válaszaimat angolnastílusnak tartja. Én ezt nem bánom, csak tessék már megmondani, hogy a keréknyomangolnára, vagy a tüskés angolnára gondolt. Ebben nagyon komoly értékbeli különbség van a piacon! (Derültség.) A keréknyomangolna a mai nap 590 forint/kilogramm árban volt, míg a tüskés angolna 1500 forint/kilogramm, és ez a majdnem háromszoros különbség engem mégiscsak arra sarkall, hogy tudjam már, hogy hogyan gondolkodik erről, mert mégsem mindegy, hogy az ember egy közönséges keréknyomangolnával látja magát összehasonlítva, 590 forint/kilogramm értékben, vagy esetleg mégis a tüskés angolnára gondolt a képviselő úr. Ezt csak azért merem felemlíteni, mert biológia tagozaton érettségiztem, és ott minket arra szoktattak, hogy bizony a növények esetében Linnét, és az állathatározót is úgy használjuk, hogy nem bírnám megállni, ha nem tudnám meg ma estére, hogy mégis, akkor most... Talán egyetérthetünk abban, hogy ez a tüskés angolna egy közös kiegyezési alap, és akkor majd erre a képviselő úr talán elmondja nekem a nagy titkot.
Na, szóval, az alapfokú művészetoktatás kérdésében az oktatási bizottságban is számos kérdés felmerült. Én ugyanúgy tekintem ezt kulturális, mint oktatási kérdésnek, és a művészetoktatást a magyar oktatási rendszer, az alapfokú, és egyébként a középfokú oktatási szisztéma egy komoly értékének. Azt azonban fontosnak tartom, hogy lássuk: az alapfokú művészetoktatás, illetve azok az intézmények, amelyek ilyen oktatási formára vállalkoztak az elmúlt években, évtizedben különböző mértékű, a költségvetési évtől függően külön normatívával rendelkeztek, és ez az esetek meghatározó és döntő többségében jó helyre, és jó útra jutott. De tisztelettel kérem annak belátását, hogy bizony voltak olyanok, akik ezt az állami támogatást nem arra a célra használták, ami eredendően az elképzelés volt. Teljes mértékben támogatom, hogy úgy a zenei képzésnél, mint a képzőművészeti képzésnél mindaz az érték, amit megteremtettünk, változatlanul maradjon, de szükség volt egy kontrollmechanizmusra, mert nem gondolom, hogy bárki magántánciskolájának az iskolába telepítéséhez állami normatívára lenne szükség. Ezért kellett ezt a kontrollmechanizmust életbe léptetni.
Egy másik felvetésnél, szintén az alapfokú művészetoktatással kapcsolatban azt hallom, hogy az Oktatási és tudományos bizottság ellenőrzési albizottsága egy állásfoglalást adott ki. Itt van a szöveg a kezemben, és azt kell mondanom, hogy nem adott ki, hanem az ellenőrzési albizottság elnök asszonya, KDNP-s képviselő asszony, és az albizottság egy tagja, a fideszes képviselő úr, ketten egy közleményt adtak ki. Természetesen, ha a képviselő asszony, vagy képviselő úr hozzám interpellál, kérdést tesz fel, akkor mi ezt megválaszoljuk, de minthogy a bizottság ellenőrzési albizottsága semmilyen döntést nem hozott, a bizottság döntésével, ami tehát nem létezik, egyelőre nem tudok mit kezdeni, hogy tudniillik törvénytelen vagy nem törvénytelen a minősítés.
Gondolom, ha úgy gondolják az aláírók, hogy az Alkotmánybírósághoz fordulnak, hallok ilyet, akkor az Alkotmánybíróság erről dönt, de én gondolom, hogy ezt sem külön-külön, sem egyenként nem kívánjuk befolyásolni. Azt tudom, hogy ezeket a félelmeket és aggályokat én nem osztom, de ha a képviselő asszony és képviselő úr erről a taláros testületet kérdi, akkor nyilván választ fognak kapni. Ami lesz a döntés, azt az Oktatási és Kulturális Minisztérium végre fogja hajtani.
A számos kérdező közül még Gyimesi képviselő úr kérdezett és utalt az emlékévekre, például a Kodály-emlékévre. Én más véleményen vagyok, mint ön. Úgy gondolom, hogy a Kodály-emlékévről többen tudnak, és éppen a mai nap hirdettük meg a Kodály-maratont. Ezt például a Magyar Rádió 3, illetve a Duna Televízió részleteiben, illetve egészében élőben közvetíti. A Kodály-emlékévnek számos hazai és határon túli rendezvénye Kanadától Japánig, és a Felvidéktől Budapestig volt, a hét végén éppen Galántán. Abban az egészen sajátos és szerencsés helyzetben vagyunk, még pontosabban ön abban a helyzetben van, hogy pont ön mellett ül Gulyás művész úr, aki a hét végén, a Kodály-emlékév zárásaként, ahogy tudom, fel is lép. Tehát mégiscsak érdemes megkérdezni padtársunkat, szomszédunkat, és máris többet tudhatunk erről az ügyről, mert a hét végén, az emlékév lezárása kapcsán, a legnagyobb nyilvánosság előtt, őszintén remélem, hogy sokak tetszésére lesz a Kodály-év lezárása, az esti koncerten én magam is szeretnék ott lenni.
A színházi támogatás és a színházi törvény kapcsán, minthogy törvényről nem, koncepcióról már beszélhetünk, ennek a törvénykoncepciónak az előzménye egy hosszú, gyakorlatilag az évet átfogó szakmai egyeztetés volt, és a szakmai egyeztetések köre után került ez a kormánykabinet elé. A kormánykabinet úgy gondolta, hogy ez egy megfelelő és helyes irány, következésképpen folytatjuk a munkát, és arra látok esélyt, hogy a színházi törvény a 2008. évben a parlament elé kerül, és remélem, hogy esetleges támogatásukkal ezt minél nagyobb többséggel el is fogadjuk. Hogy ebben milyen financiális részek lesznek, minthogy erről értelemszerűen még nem született döntés - mivel a törvény még nem került a kormány elé, hanem csak a törvény koncepciója -, ezt akár az adókérdések, akár a költségvetés egyéb részeire visszatérve tudjuk elmondani.
Ami a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálatot illeti, képviselő úr kérdezte, hogy jó megoldásnak tartom-e: igen, jó megoldásnak tartom. A levéltárak kérdésében, hogy tudniillik miért az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztérium felel bizonyos kérdésekért, azt gondolom, hogy talán bizonyos fogalmak és tartalmak nem kerültek elég különbségtételre. Amiről képviselő úr beszél, az nem a levéltár, hanem az irattár. Az irattár ugyanis a levéltári törvény értelmében az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztérium hatásköre, és ebben az értelemben hozza meg a rendeleteket az ÖTM, a levéltárak kérdésben pedig az Oktatási és Kulturális Minisztérium.
A falvak, kistelepülések kulturális pályázata esetében az önrészt biztosítjuk, egészen pontosan szintén az Önkormányzati Minisztérium költségvetésében szerepel önrészhányad, következésképpen nem kell önrészről gondoskodni annak, aki az európai uniós forrást pályázaton elnyerte. Az pedig, amit az Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériummal szóló megállapodás tartalmaz, és egyben Halmai képviselő asszony közművelődéssel és infrastruktúrával kapcsolatos kérdéseire is átvisz, pont a multifunkcionális közösségi terek felújítása és építése, erre tehát európai uniós forrás elnyerhető az előbb említett forrásellátottsággal, száz százalékos támogatással. Képviselő asszony a regionális közkincsbizottságok, mint tovább élő grémiumok szerepéről beszélt. Én úgy gondolom, hogy ezek beváltották a hozzájuk fűzött reményeket, jól működnek, ráadásul egy-egy terület, egy-egy régió kulturális, közművelődési életét legjobban ismerő, életük jó részét a közművelődésben töltő személyek fogadták el a felkérést. Én azt gondolom, hogy bízvást számíthatunk az ő munkájukra, és építeni is kívánunk erre.
Ami a fenntarthatóság kérdését illeti, mármint hogy egyes intézmények megépülnek vagy felújulnak, ez minden esetben a fenntartó, illetve a pályázó megfontolását is jelenti. Nem elég valamit korszerűsíteni, hanem amikor belevágja az ember vagy még pontosabban a fenntartó ebbe a fejszéjét, akkor látni kell azt is, hogyha majd készen lesz, ennek mennyi lesz a fenntartási költsége. Egyébként az európai uniós pályázatok a forrásegyüttest úgy bocsátják rendelkezésre, hogy az első egy-másfél évben a fenntartási költségek egy részét is fedezhetik, amennyiben a pályázat erre kitér, de gondolom, hogy hosszabb időre terveznek egy-egy ilyen intézményt. Ez a fenntartó, döntő többségében az önkormányzat saját döntése és fontos szempontja.
Cser-Palkovics képviselő úr kérdésére, aki Kiss Attila képviselő úr mellett ült, azt tudom mondani, hogy a költségvetési tárgyalások, amelyek valóban a 2007-es évben folytak, és a jövő héten hétfőn a parlament ülésén lesz a zárószavazás, azt erősítették meg, hogy az Oktatási és Kulturális Minisztérium egészének költségvetése 402 milliárd forintról valamivel több, mint 421 milliárd forintra emelkedne. Minden valószínűség szerint ez a szám már nem fog változni, ez hozzávetőlegesen tehát 20 milliárd forintos emelkedés. Nyilván kijelentő módban akkor lehet fogalmazni, amikor a parlament már elfogadta, de jó esélyét látom annak, hogy a parlament a végszavazáson a költségvetést megszavazza, és ezen belül az előbb említett számmal szerepel az Oktatási és Kulturális Minisztérium költségvetése.
A képviselő úr kérdezett a 2007. májusi Cannes-i filmfesztiválról. Azt szeretném mondani, hogy 2003-tól, de főleg 2004-től kezdődően a magyar filmek Cannes-i bemutatása, bemutatkozása egy igazi sikertörténet úgy külön-külön, mint általában magyar film. Hosszú idők után, több mint egy évtized után egyébként ezen a Cannes-i filmfesztiválon magyar filmrendező, Tarr Béla filmje a fő programban is szerepelt. Erről Halász képviselő úrral volt egy interpellációs kérdés-válaszunk, és én ott nem mondtam el, amit pedig el kellett volna mondanom, tudniillik az volt a felvetés, hogy nekünk ehhez mi közünk. Azt kellett volna igazából mondanom, hogy erről legjobban Tarr rendező úr szólt, mert írt egy levelet, és megköszönte azt a támogatást, amit mi nyújtottunk ahhoz, hogy ez a film úgy készüljön el, hogy Cannes-ban bemutatásra kerülhet. Én örülök, hogy ott volt, arról pedig, hogy melyik ország kerül meghívásra ebben az előbb említett, illetve még nem említett részprogramban, a Cannes-i filmfesztivál előbb említett programjának igazgatói döntenek. Ahogy erről az úr, egyébként Serge Koussevitzkyről van szó, a Magyar Távirati Irodának részletesen nyilatkozott, ennél többet én hozzáfűzni vagy elmondani nem tudok. Teljesen hétköznapi dolognak tekintette mindazt, ami történt, és őszintén remélem - nem tudom megmondani, hogy jövőre, két év múlva vagy mikor -, hogy Magyarország ebben a programban is szerepelhet, de ebben én a Cannes-i rendezőkkel olyan konfliktust, mint amiről itt szó volt, nem láttam, és most sem látok.
A kérdés még az volt - a képviselő úr több kérdése a nagyprojektekre, az uniós forrásokra, a budai Várra vonatkozott -, hogy a nagyprojektek veszélyben vannak-e. Először is én nagyon fontosnak tartom, hogy ezek a kiemelt nagyprojektek között vannak, ebben semmi automatizmus nem volt. Az, hogy az előbb említett és önök által is megnevezett projektek a Magyar Köztársaság uniós fejlesztési tervében elfogadott nagyprojektként, tehát ilyen értelemben automatikusan finanszírozott projektként szerepelnek, siker. Semmilyen olyan kötelezettség nem volt, hogy kulturális projektek és az előbb említett kulturális projektek ezek között legyenek, tehát én ezt egy sikeres érdekérvényesítő munka eredményének tudom be. Nem látom veszélyben, hogy például a budai Vár-projekt megvalósul-e, illetve az uniós források felhasználásra kerülnek-e.
Fontos kérdés volt, amit képviselő úr a tokaji világörökségi területtel kapcsolatban feltett, illetve egy olyan erőművel kapcsolatban, ami ott épül. Egy nagyon fontos megkülönböztetés: az erőmű nem a világörökségi területen épül. Jogi értelemben ez lényeges megkülönböztetés, ugyanakkor a környezetvédelmi miniszter úrral és az önkormányzati és területfejlesztési miniszter úrral kétségkívül egy olyan közös megállapodást és projektet kívánunk előkészíteni, ami kétségtelenné teszi, hogy itt minden rendben megy és mehet. Nem látom veszélyben Tokajt a világörökségi lista szereplőjeként, és őszintén remélem, hogy mindaz, ami az együttműködésben megvalósul is, ennek megfelelően történik.
Az épülő erőmű minden szükséges engedélyt beszerzett előzetesen: környezetvédelmi, illetve műemlékvédelmi engedélyt is kért. Megjegyzem, ezek nélkül nem is kezdődhetett volna, de hogy ennek pontosan mi a sorsa, ez a hármas együttműködésből derüljön ki. Természetesen a magyarországi világörökségek dolgáért a kultúráért felelős miniszter felelős, illetve ő is felelős, ezért Fodor miniszter úr megkeresésére azonnal a legteljesebb együttműködési szándékunkat és készségünket fejeztük ki.
Vincze képviselő úr kérdése részben a Nemzeti Kulturális Alappal volt kapcsolatos, ezt egy más összefüggésben már érintettem.
Maradványképzés ügyében pedig azt tudom önnek mondani, hogy őszintén remélem, és ez azért több mint remény, mert a költségvetési tárgyalásokon úgy alakítottuk a Pénzügyminisztériummal folytatott tárgyalást, hogy a jövő évtől kezdődően az Oktatási és Kulturális Minisztériumot nem terheli maradványképzés.
Alapfokú művészeti oktatás kérdésében a monitoringról részben már beszéltem, 128 iskola nem felelt meg a követelményeknek, 60 nem kérte az akkreditációt, 659 művészeti oktatást, alapfokú oktatást végző iskola pedig teljes elismeréssel folytatja ezt a munkát. Ezek tehát az arányok.
Tellér képviselő úr 2118-as kormányhatározattal kapcsolatos felvetéséről egy másik kérdés kapcsán már beszéltem. Egyébként, hogy azok a megtett lépések, amelyeket tehát a kormányhatározatból úgy ítéltem meg, és a megbeszélések gyanánt is támogatandónak láttam, hatékonyak voltak-e? Úgy gondolom, hogy igen. Mondok példát erre: a kormányhatározat tartalmazza példának okáért a Balassi Intézet létrehozását. Amennyire tapasztalattal lehet szolgálni fél év után, azt mondhatom, hogy hatékony, és ez a hatékonyság működési hatékonyságot jelez, de kétségkívül igaz, hogy azért legalább egy-másfél évnek el kell telni, hogy ezt ténylegesen lássuk. Amiről én most be tudok számolni, az az, hogy a meghozott intézkedések, és azoknak a kérdezett működési hatékonysága áll.
Hogy a költségvetésben, intézménycsoportok szerepelnek, ez, én nem gondolom úgy, hogy az államháztartási törvénynek ellentmond, hiszen nem lehet minden egyes oktatási vagy kulturális intézményt külön soron szerepeltetni. Ezt egyébként ÁSZ-vizsgálat sem kérte tőlünk, ezért az olyan együttes finanszírozás, amely intézménycsoportot nevez meg, és a sor végén szerepeltet egy összeget, azt gondolom, hogy nem mond ellent törvénynek. De ha bármely intézménycsoport költségvetésének belső elosztását kérdezi a képviselő úr, erről információt kér, hogy mennyi volt ez például a 2007-es évben, vagy akár korábban, semmilyen akadálya nincs annak, hogy bármely megnevezett intézménycsoport belső felosztását és a hozzárendelt költségvetési számokat átadjuk és bemutassuk. Tisztelettel kérem, hogy ha ilyen érdeklődése van, akár írásban tegye meg, és tisztességes választ fogunk rá adni.
A magántőke bevonása, még pontosabban az arts and business modell, két példát említettem, de valóban, képviselő úr, nemcsak két példát lehetne említeni. Hogy ez a 424 milliárdos, még pontosabban 2007-ben 402 milliárdos összköltségvetésű, az Oktatási és Kulturális Minisztérium költségvetésének kis részét, vagy számszerűségében csekély részét adja, ez így van, de nem is tudtam azt ígérni, hogy egy modell megvalósítása az első évben olyan nagyságrendet hoz, ami ehhez a 402 milliárd forinthoz képest szemmel látható nagyság. Azonban azt mondhatom, hogy számos olyan projekt, amely sikeres volt, akár az előbb említettek, akár meg nem nevezettek, azok e nélkül nem valósultak volna meg. Minden egyes, a kultúrába bevont forintnak, azt gondolom, hogy sikerként örülhetünk, és a nagyságrend a németországi magyar évad kapcsán, ami meghaladja a 200 millió forintot, vagy akár a 100 millió forintnyi Van Gogh-kiállítás 350 millió forintját, mindig lehet mondani, hogy kevés, de pont 350-nel több, mint amennyi nem lett volna, ha ez a modell nem működik.
Azt mondhatom, hogy az érdeklődés immáron nemzetközi. Volt olyan konferencia, nem a minisztérium szervezésében, amely ennek a tapasztalatait, életképességét vizsgálta, és természetesen az ottani véleményeket felhasználtuk. Azt mondhatom, hogy mindenki arra biztatott minket, hogy menjünk tovább ezen az úton, hogy csináljuk.
A holland nagykövetség kulturális attaséjának gondolatait ismerem, és megköszönöm Vitányi képviselő úrnak, hogy önök előtt is felelevenítette azt, ami nem a magyar kulturális politika, de a magyar kulturális élet nagy-nagy elismerése. Erasmus-díjat nem kapott még magyar ember. Forgács művész úr ezt kapta meg, és időben majdhogynem egybeesett a díj átadása és a kulturális attasé úr ÉS-ben közzétett véleménye. Ott az államtitkár asszony képviselte az Oktatási és Kulturális Minisztériumot, illetve Vitányi képviselő úr szintén. Én azt hallottam, külön-külön mondták el mind a ketten, hogy túl a művész úr kvalitásain és eredményein, a magyar kultúra, a magyar kulturális hagyományok, és a jelen magyar kulturális életének nagyon komoly méltatása történt meg a Holland Királyság trónörökösétől. Úgyhogy nekünk kötelességünk most a Holland Királyság magyar nagykövetségéhez fordulni, és megkérdezni, hogy akkor mit tekintsünk holland véleménynek: azt, amit a Holland Királyság trónörököse a legnagyobb nyilvánosság előtt elmondott, vagy azt, amit a Holland Királyság budapesti kulturális attaséja leírt, mert a kettő éles ellentétben áll egymással; ráadásul néhány napnyi különbséggel hangzott el, illetve került leírásra. Így aztán a nagykövet úrhoz és a nagykövetséghez fordulunk, hogy ezt akkor ők hogyan értik. Merthogy magánemberként mindenki azt mond, amit akar, ezt én maximálisan tiszteletben tartom, de ha a Holland Királyság magyarországi egyik diplomatája, képviselője, kulturális attaséja írásban megnyilvánul, és ez az értékelés, leírt értékelés gyökeresen ellentétes azzal az értékeléssel, amit a Holland Királyság trónörököse képvisel, akkor nekünk tudnunk kell, hogy mégis mi a Holland Királyság álláspontja, hivatkozva arra is, hogy azt egyébként parlamenti beszámolómban ellenzéki képviselők feltették, és akkor kérjük, hogy a beszámoló megfelelősége miatt erről a Holland Királyság rendkívüli és meghatalmazott budapesti nagykövete nyilatkozzon nekünk. Természetesen, amikor ezt a véleményt megkapjuk, és nyilván a Holland Királyság nagykövete ismeri azt, amit királyságának trónörököse mondott és azt is, amit beosztottja írt, akkor nekünk megfelelő eligazítást fog mondani. Én egyébként így előzetesen a Holland Királyság hivatalos véleményét nem kívánom megelőlegezni, de ahogy megérkezik a válasz, képviselő úrhoz, illetve a bizottság elnökéhez, alelnökeihez ezt eljuttatom.
Tellér képviselő úr a kereskedelmi médiumok szerepét, illetve azt kérdezte tőlem, hogy én hogy vélekedem erről - hadd ne idézzem azt, amit képviselő úr mondott -, hogyan vélekedem oktatás és nevelés viszonyáról. Amikor tanítottam is úgy vélekedtem, családapaként is úgy vélekedem, és miniszterként is ugyanaz a véleményem, mint az előbb felemlített két másik helyzetemben: az én véleményem szerint az iskola nem egyszerűen csak a tudásátadás, tudásátvétel helyszíne és terepe, hanem a szó legnemesebb értelmében vett nevelés színtere is. Ebben nagy szerepét látom az óvodának, fontos szerepét az általános és középfokú oktatásnak. Az egyetemen, ahol felnőtt emberek, mármint jogi értelemben, választók és választhatók tanítanak felnőtt embereket, tudniillik választókat és választhatókat, ott más a megítélésem. Ha például azt kérdezi tőlem, hogyan vélekedem a politika, ezen belül a pártpolitika megjelenéséről a közoktatásban, élesen ellenzem, de ha azt kérdezi tőlem, hogy látom-e ennek terepét és lehetőséget felsőoktatási intézményben, akkor azt mondom, hogy igen, minden további nélkül. (Tellér Gyula: De én ezt nem kérdeztem.) De szerencsére most olyan a helyzetem, hogy én időkorlát nélkül válaszolhatok (Derültség.). A kulturális bizottságnak volt már olyan ülése, amikor ez 10,5 órában történt (Tellér Gyula: Szívesen hallgatom.), és én úgy is rendeztem be a mai délutánomat, estémet és - természetesen nem párhuzamot vonva a kereskedelmi televíziózás és az én programom között - az éjszakámat is, hogyha kell, akkor azt itt fogjuk tölteni, és én a kérdéseire válaszolok, hallgatok, amíg önök kérdeznek, és válaszolok úgy, ahogy ezt a legmegfelelőbbnek gondolom megítélni.
Annak, hogy különböző televíziók különböző programokkal jelentkeznek, és nem egy csatorna vagy egy műsor van, én örülök, és ha valami nem tetszik - és így gondolkodom egyébként másokról is -, akkor megvan a lehetőség, hogy lekapcsoljuk, vagy hogy átkapcsoljuk. Én a választás lehetőségét tehát fontosnak tartom, és e tekintetben azt gondolom, hogy amíg törvényt nem sért valami, addig ez a véleménynyilvánítás szabadsága, és rábízom arra, hogy tetszik, vagy nem tetszik, mert szerencsére van választási lehetőségem, és nem is kötelező ezt tekinteni. Szóval meg lehetne fordítani - dehogy gondolok én az ORTT vagy más testület dolgába beleszólni, a magyar kulturális életről beszélünk -, hogy jó az, hogy választhatunk. Látom a digitalizálás lehetséges következményeit. Sok-sokszáz tévécsatorna közül lehet választani. Most egy átlagos háztartásban, ahol kábeltelevíziózás van, 30, 50, 70, lesz, amikor 500, ezer csatorna lesz; szerintem ez jó, hogy lehet választani. És akkor mit csinálunk az internettel? Én híve vagyok az internet terjesztésének, annak, hogy minél több, például többfunkciós kulturális térben, iskolában és otthonban legyen széles sávú internet. Természetesen értem a képviselő úr kérdése mögötti aggodalmat, de nem tudok másra hivatkozni, mint az oktatás és nevelés kapcsolatára. Én nem tiltom meg törvénybe nem ütköző műsor megtekintését senkinek, de próbálom elérni, ami nem egy tanév, hogy legyen olyan ízlésvilága, hogy tudjon dönteni, és ha úgy dönt, akkor elkapcsol, és nem tudom, és nem is akarom egy website megtekintési lehetőségét korlátozni, de nagyon szeretném, ha minél többen tudnák, hogy az ott szereplő kép, adat, információ mit ér, hova rendezi el magában. Ez nem egy rövidtávú cél, de úgy gondolom, hogy nem vezetne jobbra a korlátozás, inkább ez a fajta oktatás és nevelés.
Mivel kérdésként felmerült a kisebbségek ügye, amiről tegnap szintén beszéltünk a szakbizottságban a beszámolónál - hiszen kisebbségekkel is foglalkozik a bizottság, mint ahogy a kulturális bizottság is -, hogy milyen szimbólum és milyen kisebbség, ön a zsidóságot és a cigányságot említette, és mintha valamiféle ellentétbe állította volna a kereszténység szimbólumainak esetleges meggyalázásával. Én mindenféle minőségemben - magánemberként, állampolgárként éppúgy, mint a Köztársaság minisztereként - minden Magyarországon törvényesen működő szervezet és természetesen kisebbség, etnikum megsértését súlyos véteknek tekintem, és e tekintetben nincsen bennem különbségtétel. A korábbi időkben is felszólaltam, és most is. A mai napon például, amíg itt ültünk, a korábbiakban kormányülés volt, és olyan dolgokat tapasztaltam az elmúlt időkben, amikor a kormányülésen felszólaltam, és a kormány megbeszélésének eredményeként a kormány kiadott 15 óra 28 perckor egy nyilatkozatot, amely megvalósult cigányellenes rasszista akciókról fejti ki a kormány elítélő véleményét. Az van benne, hogy a kormány hisz abban egy demokratikus köztársaságban, hogy a jognál is erősebb fegyver a közösség szolidaritása, egységes fellépése, morális tiltakozása az ilyen, korábban megnevezett fasisztoid, kirekesztő jelenségekkel szemben. Szolidaritásunkat fejezzük ki minden honfitársunkkal, akikben ezek a gyűlöletkeltő szavak és akciók félelmet keltettek, és egyidejűleg biztosítjuk őket arról, hogy a magyar állam vezetőiként mindent megteszünk, hogy megvédjük mindannyiukat a kirekesztéstől, illetve a gyűlölet közvetlen megnyilvánulásaitól. Én úgy gondolom, hogy ez valóban közösen vállalható gondolategyüttes; nem hiszem, hogy ellenzéki vagy kormánypárti, hanem demokráciában élő emberek véleménye, és fedi azt, amit én egyébként képviselő úr kérdésére, lett légyen az bármilyen kirekesztés, válaszolni kívántam.
Alföldi képviselő úr, azt gondolom, hogy olyan kérdést vetett fel, amelynek több bizottságban is, de leginkább a közös gondolkodásban kellene differenciálódnia, tudniillik a határon túli magyarság kérdése és Schengen ügye, ami szerencsére már napokon belül tény, mármint Schengen.
Akárhogy is nézzük, itt arról beszélhetünk, hogy a Kárpát-medencei magyarság ilyen értelemben három csoportra osztható - mármint viszonyrendszer dolgában. Olyan, nem Magyarország területén élő magyarok, akik velünk együtt az Európai Unió tagjai lettek, vagy például korábban Ausztriában élő magyarok. Olyanok, akik eséllyel pályáznak arra, hogy a belátható jövőben az Európai Unió polgárai legyenek, de még nem azok. Én látom ennek az esélyét, például Horvátország esetében ez egy belátható jövő, és a horvátországi magyarok kérdése, és látok olyan országokat, amelyek esetében nem látom középtávon sem az esélyt arra, hogy az Európai Unió tagjai legyenek. Úgy gondolom, hogy ha Horvátországot az előző kategóriába tettem, akkor Ukrajna biztos, hogy ez utóbbiban van, miközben ugyanúgy magyarok élnek mindhárom említett országcsoportban.
Ezért én fontosnak tartom, hogy a kulturális politika ezt a helyzetükben, lehetőségeikben bekövetkezett különbséget érzékelje, és közös projekteket működtessen ott, ahol lehetőségünk van európai uniós tagország területén működő intézménnyel közösen európai uniós pályázatokban részt venni és elnyerni - ez vonatkozik kulturális tevékenységre, filmprodukciókra, és például felsőoktatási tevékenységre. Minden további nélkül benyújthat például, ha majd akkreditált lesz, az Erdélyben működő Sapientia Egyetem és egy magyar egyetem közös projektet európai uniós forrásra. Kevesebb az esély olyan területeken, ahol nincsen meg ez a lehetőség, oda meg érdemes a magyar állam költségvetési támogatását jobban koncentrálni, de ezt úgy, hogy mindenkinek elmondani, magyar-magyar találkozókon ezt megbeszélni. Szerintem a többiek is értik, hogy ahol van lehetőség kreatívan közös európai uniós forráshoz jutni, ott legyen ez az irány főként, ahol pedig nincs, oda több magyar forrást, mármint állami költségvetési forrást tenni és juttatni. A Délvidéken szintén ez utóbbi a helyzet. Én azt gondolom, hogy ezt érdemes átgondolni.
Lukács képviselő úr effektushasonlatára már kitértünk, tehát én ugye ezt dicséretnek veszem, és nagyon köszönöm.
Tegnap Semjén képviselő úr is feltett kérdést, és én úgy láttam, hogy az ott adott válaszomat a bizottság ülésén elfogadta. A képviselő úr önnek párt- és frakciótársa, tisztelettel kérem, hogy kérdezze meg, de természetesen szívesen elmondom, hogy én a vatikáni szerződést, mint a Magyar Köztársaság törvénybe iktatott nemzetközi megállapodását betartom, tisztelem, törvényben lévőnek látom, és semmi kétségem nincs, hogy ez a törvényes, következésképpen e tekintetben sincs vita közöttünk.
A művészeti bizottság ügyére részben már válaszoltam. Itt van tehát ez a bizonyos, két képviselő által kiadott közlemény, de függetlenül attól, hogy ez nem bizottsági vélemény, utána fogok nézni annak, amit kért, tudniillik hogy törvényességi aggályok merültek fel a kontrollmechanizmust illetően. Csak hogy egyek legyünk: nem bizottsági álláspont, hanem két képviselő megfogalmazott véleménye.
Még egyszer nem térnék ki a kulturális attasé úr egy következő kérdésében megemlített véleményére, de eljuttatom önnek a választ majd, ha megkapjuk.
Vitánk van, képviselő úr, mert nem értünk egyet a kínai kulturális évad, és annak haszna megítélésében, de azt gondolom, hogy nagyon helyes, hogy ezt megcsináltuk, és az országunk hasznot húz ebből, és érdekében állt, hogy megcsináljuk. Gondolom, hogy egy olyan országban, ahol jövőre olimpia, 2010-ben világkiállítás lesz, és minden ország, amelyik megteheti, fontosnak tartja, hogy képviselete legyen, kulturális képviseletet megerősítsen vagy létesítsen, ott kulturális évadot rendezni előny. Nem akarok hatásvadász képekkel élni. Én azt tudom, hogy egy olyan országban, ahol 14,9 millió ember érettségizik egy érettségi szakaszban, ott jó, ha Petőfi versét, a Szabadság, szerelem! című verset ismerik. Őszintén mondom önnek, nem volt olyan kínai döntéshozó, aki nemhogy Petőfi nevét ne ismerte volna, hanem azonnal ne idézte volna a verset. Ez nekünk előny! Erre építeni kell! Az innovációért felelős miniszter éppúgy, mint a kulturális vagy az oktatási. Hogy ennek gazdasági haszna van, vagy lesz, én ebben hiszek, és úgy gondolom, hogy messze többet hoz, mint amennyibe egyébként került - 250 millió forintunk van a kínai kulturális évadban.
A német évaddal kapcsolatos elismerését pedig tisztelettel megköszönöm.
A kisiskolák kérdése és az utaztatás ügye. Itt is véleménykülönbség van, mert én azt látom, hogy azok az intézkedések, amelyek a közoktatási törvény módosításából fakadnak, döntő többségében a felső tagozat integrációját jelentik. És kérem, nézzék meg, ha rákérdeztek, akkor erről két percet hadd beszéljek: egyidejűleg, vagy majdnem egyidejűleg Magyarországon három nemzetközi oktatási felmérés jelent meg. Az egyik az OECD felmérése, a másik a tízéves gyermekek olvasási és szövegértési készségét vizsgáló, úgynevezett PIRLS-felmérés, a harmadik pedig a tizenöt éves diákok szövegértési és természettudományos kompetenciafelmérő vizsgálata, a PISA.
A tízéves gyermekek esetében a felmérés azt állítja, hogy Magyarországon az oktatás erre a korszakra és időszakra jó úton halad, és a felmért több mint harminc ország esetében a legkitűnőbbek között vagyunk, tudniillik ötödikek. Azt írja a Bostonban közzétett jelentés, hogy a magyar diákok felmért képességei a csoportból, több mint harminc országból kiemelkedők.
A tizenöt éves korban lévők PISA-felmérése... Ja, még valami: a legutóbbi felmérés 2001-ben volt, ehhez képest szignifikáns javulás tapasztalható - írja a Bostonban kiadott jelentés, ezzel a fejezetcímmel.
A PISA-felmérés, amely tizenöt éves diákoknál méri fel az előbb elmondottat, ott romlás nincs, javulás sincs. Egypontos javulás van, nem szignifikáns. Azt mondja, hogy elsajátítják a gyermekek az alsó tagozatban az olvasást, szövegértést, de nem hagyunk nekik kellő teret, hogy ez a tudás beérjen, megszilárduljon, és mire ráépítjük az első, úgymond tudományos ismereteket a felső tagozaton, addigra ez a meg nem szilárdult alap képlékennyé válik, és gond lesz. Nem azt mondja tehát, hogy elejétől fogva mindennel probléma van. Kiemeli az óvoda szerepét, jelentőségét, és hogy helyes, amit csinálunk; kiemeli azt az irányt, ami alsó tagozatnál van, és azt mondja, hogy tíz- és tizenöt éves kor között jelentkeznek az iskolarendszer problémái. Én azt mondom, hogy ezek szerint, ha tízéves kor esetében azt mondják, hogy szignifikáns a javulás az elmúlt öt évben, akkor engedjük végigfutni ezt, hogy tudniillik eljusson tizenöt éves korba, hogy engedjük megszilárdulni ezt az alapvető tudást.
Tudom, hogy ez az oktatás szakkérdése, de annyian mondták, hogy az oktatás és a kultúra hogyan függ össze, és ebben a kérdésben is kisiskolások utaztatásáról volt szó, hogy mit csinál akkor, amikor az iskolája megszűnik. Azt mondhatom, hogy meghatározó többségében az alsó tagozat ugyanott és ugyanúgy folytatja tevékenységét, egyébként nem kismértékben vagy számos esetben tagintézményként, ami az oktatásszervezés tekintetében fontos, a 9 éves gyermek számára pedig nem. A felső tagozatnál minden felmérés azt mutatja, hogy a döntő különbség - és itt megbecsült és neves szociológusok is vannak a bizottság tagjai között -, azt állítják egymástól függetlenül, hogy a legnagyobb problémánk, hogy a családi, társadalmi, szociológiai háttér meghatározó jelentőségű a diákok későbbi érvényesülésében. Magyarul az, hogy mennyire módos ma egy család, és milyen iskolába járatja a gyermekét, tehetségtől függően két és félszeres különbséget jelent az érvényesülésben, és ez nem az alsó tagozatnál jelentkezik, hanem ahogy mondom, a felső tagozatnál.
Én tehát helyesnek látom, ha minél több olyan kulturális programot tudunk szervezni, ami a leginkább hátrányos helyzetű, mondjuk ki, legszegényebb magyar gyerekeknek, akik nem tehetik meg, és esélyük sincs, hogy megtegyék, lehet, hogy most csak egy nap, de tömegével szervezünk kulturális programokat, és valóban ilyen a Harmadik Köztársaság életében még nem volt. Én szeretném ezt minél gyakrabban és minél többször megszervezni, persze változatosságban; lehet, hogy nem mindig nekik kell jönni, érdemes szervezni olyan programokat, amikor mi megyünk oda, de amíg ezt a tárcát én vezetem, addig erre, ilyen programokra forrás is és programszervezés is lesz. Tudják, minden gyermek kap egy kis ajándékot: egy egyszerű számológépet, egy könyvet. Hetek óta sok-sokezer csomagot készített így a minisztérium, és fog januárban, februárban is, nehogy valaki Mikulás-akciónak gondolja, mert a Mikulás szóba került egy más összefüggésben. Kérem, hogy ezt támogassák! Azt szeretném, ha időről-időre, negyedévenként eljutnánk hozzájuk, a legszegényebb 17 ezer magyar gyerekhez, és akkor már tettünk valamit; lehet, hogy kicsit, és azt mondják, hogy miért nem költünk erre több pénzt, ebben igazuk van, de erre látok reális financiális lehetőséget, és ezt a továbbiakban is meg fogom valósítani.
Vitányi képviselő úr megjegyzését, felszólalását már egy másik összefüggésben megköszöntem. Azt gondolom, hogy akkor, amikor Európa egyik legelismertebb kulturális díját egy magyar ember kapja meg - még egyszer mondom, ez a kulturális teljesítménye, és nem kívánom a kulturális politika eredményeként feltüntetni, de örömeként igen -, akkor ez azért egy mondatot a Köztársaság parlamentje kulturális bizottsága előtt, azt gondolom, hogy megér, annyit mondani neki, hogy örülünk, gratulálunk, és csinálja tovább.
Bókay képviselő úr véleménye, állásfoglalása feltétlenül összecseng, de az összes többi is, látom - hol kritikusan, hol úgy, mint aki helyi képviselőként jobban ismeri a részleteket -, és jó dolog, hogy ezt másokkal is megosztja. Nekünk, még egyszer mondom - a nekünk most nem a minisztérium - az az érdekünk, hogy az Európa kulturális fővárosa program 2010-ben jól sikerüljön. Én ezért teszek, döntési kompetenciákat meg még egyszer nem ismételek meg.
Gulyás képviselő úr második hozzászólása egy teljesen más kérdéskört és területet érintett: irodalom és könyvkiadás kérdéseit. Az, hogy a Márai-program kapcsán - hogy in medias res mondjam - nem történt semmi, nem felel meg a valóságnak. Az egyesület elnöke hónapokkal ezelőtt járt nálam, ott aztán megállapodtunk egy menetrendben, én utána két héttel az idegen nyelvű könyvtárban sajtótájékoztatót tartottam, ennek a programnak a részletei a sajtóban megjelentek. Lehet azt mondani, hogy egyszerre kellene költségvetési forrást hozzárendelni, és megvalósítani, én ezt részletekben látom biztosítottnak financiális okok miatt, egyébként a Márai-program tartalmát kimondottan progresszívnek, és a megközelítést is abszolút elfogadhatónak tartom és látom.
Az irodalom kérdésében is szólt - könyvkiadás, irodalom. Én egy alkalommal már a nyilvánosság előtt a magyar közszolgálati televízióban tettem egy kijelentést, ami vitát kavart, és úgy gondolom, hogy igazam volt, így aztán megismétlem. Azt állítom önöknek, hogy a magyar irodalom olyan korszakát éli, amire ha fél évszázad múlva visszatekintenek, akkor a magyar irodalom egyik aranykoraként fogják említeni - ezt az állításomat fenntartom -, az összes problémájával és gondjával együtt. Olyan szakaszt én még nem láttam, amikor gond és probléma nem volt, de azt gondolom, hogy érdemes megbecsülni, hogy egy olyan anyanyelven jelenik meg irodalom, mint a miénk, ami számunkra a legszebb, legcsengőbb és legértékesebb, de azért valljuk meg, mégiscsak egy izolált anyanyelv. Egy olyan nyelvről beszélünk, hogy nagyon kis rétegtől eltekintve elmondhatjuk, hogy a mi anyanyelvünkön csak magyarok beszélnek: magyarul csak magyar tud. Persze nem abszolutizálom ezt, de nagyságrendben ez mégis így van. Érdemes megbecsülni azt, hogy egy ilyen nyelven megjelenő irodalom mesze a határainkon túl ismert és kedvelt, hogy a német évad kapcsán nem volt olyan német város, amikor meghirdettünk egy irodalmi felolvasóestet - tudatosan nem mondok írónevet -, akármekkora teremben, szalonban, városházán hirdettük meg, hogy ne lett volna tele, és néhány nappal ezelőtt tanúja voltam annak, amikor magyar írók mondataiért Berlinben tolongott az elkényeztetett közönség. Mindamellett persze, hogy akár a fordítással, akár az összegszerűséggel kapcsolatban lehetnek kevesellő vélemények - így van. De azt nem látni, hogy olyan szakaszában vagyunk az irodalomtörténetnek, amikor a magyar irodalom számos szerzőnk nemzetközi ismertségnek és elismertségnek örvend? Hogy valóban jó azt érezni, hogy nincs olyan kulturális intézetünk Londontól New Yorkig vagy olyan szakdiplomatánk Pekingtől immáron Tel-Avivig, aki ne akarna irodalmi programot, mert erre igény van, szeretik? Ez szerintem egy nagyon-nagyon érdekes, izgalmas és értékelendő helyzet. A Nagy Könyv-programról is szót ejtett a képviselő úr; bár ez nem tavaly volt, részben a nevemhez fűződik. Én a Nagy Könyv mellett kiállok, szerintem az eredményei a könyvtárlátogatás, -használat tekintetében jók és megállnak, és ha azt kérdezi, hogyha most kellene arról döntenem, hogy elindítjuk-e a Nagy Könyv-programot, akkor azt mondanám, hogy igen.
Gyimesi képviselő úr újabb felszólalása folyóirat-támogatás és a Nemzeti Kulturális Alap belső tevékenységét vizsgálja. A határon túli magyar laptámogatás a Nemzeti Kulturális Alap és a Szülőföld Alap közös programjaként a következő eredményeket hozta; mert azt tetszett mondani, hogy nem kaptak határon túli magyar folyóiratok támogatást. Erdélyben a Korunk, a Látó, a Székelyföld, a Vajdaságban a Híd és a Létünk című, a Felvidéken pedig a Kalligram. Kárpátalján és Szlovéniában nincsen olyan kulturális lap, ami a kiírásnak megfelel. Ezt érdemes passzítani. Csak szeretném a felsorolással azt mondani, hogy esetleg olyan mechanizmus, ami a Nemzeti Kulturális Alap támogatási rendszeréből a határon túli magyar irodalmat vagy lapokat kizárná, természetesen nincs, nem is ezt mondta a képviselő úr, csak nehogy valakiben ez a képzet keltődjék.
Egyébként pedig köszönöm, hogy az NKA bevételeiről való gondolkodást többen felvetették, elmondtam a korábbiakban, hogy arra törekszünk, hogy az úgy bővüljön, ahogy a mai kulturális fogyasztás ezt lehetővé teszi.
A színházi törvény kapcsán biztos, hogy sok vitánk és megbeszélésünk lesz. Próbálunk arra törekedni, és ezt előre mondom, hogy a bizottság képviselőivel - és itt nevesül főként az ellenzéki képviselőkre is gondolok - olyan javaslatot állítsunk elő, amiben akár az önök véleménye, talán még a beterjesztés előtt is, és nemcsak módosító indítványban szereplő véleménye testet öltsön. Akkor, ha persze ezt tudjuk vállalni, de e tekintetben valóban teljes nyitottságot mutatok, együttműködést kérek, és együttműködést ajánlok. Majd elmondják, hogy hogyan állnak ehhez a dologhoz.
Szeretnék egy olyan törvényt, amely egyébként egy nagyon fontos szakmai terület - ugye színházról beszélünk, de tudjuk, hogy itt szélesebb körről van szó - érdekeinek megfelel. Megváltást nem fogok tudni hozni, de a törvénnyel egy olyan szabályozást szeretnék alkotni, ami ezt a nagyon fontos szakterületet előbbre viszi, kiszámíthatóbbá és jól szabályozottá, de nem túlszabályozottá teszi. Ha lesz normaszöveg, kérem, hogy nézzék meg. Szívesen javaslok erről egy olyan megbeszélést - én a bizottságnak nem írhatok elő semmit -, ahol a parlamenti döntés előtt nézzük meg, hogy ezt hogyan lehet jobbá tenni. Biztosan lesz olyan vélemény, ami önökben fogalmazódik meg.
Én tehát itt, a bizottság nyilvános ülésén, a színházi törvény kapcsán - zárójel: is, zárójel bezárva - együttműködést ajánlok, és remélem, hogy egy olyan törvényt sikerül alkotni, ami szélesebb együttműködést és támogatást tükröz, mint kormánytöbbség. Ez 2008-ban esedékes, de minthogy az előkészületi munkák megtörténtek, erről ennyit most mondani fontos, nyilván valamiféle reagálást szívesen fogadunk.
Az előadó-művészeti tanáccsal kapcsolatos kritikai megjegyzés: nézzük ezt abban a kontextusban, amiről beszéltem. Ugye, még persze fel sem állt, próbáljuk úgy megalkotni, hogy ennek a működését jobban elő tudjuk segíteni. De mondom még egyszer: előzetes, tehát nem utólagos kritikát, előzetes megbeszélési, véleményegyeztetési lehetőséget szívesen kínálunk, örülnék, ha elfogadnák.
Köztéri szobrokra, miközben... Nagyságrendileg igaza van, 43 millió forintot egyébként költöttünk erre 2007-ben. Nagyon szeretném, ha kortárs kultúrára, kortárs képzőművészetre egy új mechanizmusban ennél lényegesen több pénz jutna és juthatna.
A művelődési házak dolgáról pedig csak annyit, hogy abban a pályázati lehetőségben, amely a megállapodásunk alapján az FVM-mel él, februárban meghirdetésre kerül, és erre, művelődési házak felújítására, korszerűsítésére jelentős pályázati források állnak rendelkezésre az előbb elmondott paraméterekkel.
Digitális tábla kapcsán volt még megjegyzés. Kétségkívül oktatási témakör, csak jelezni szeretném, hogy ez a magyar állami költségvetést nem csökkenti-csorbítja, merthogy európai uniós forrásból van. Az oktatási költségvetés összességében egyébként nő, ez nem ennek a rovására megy.
Azt kell mondanom önöknek, hogy mindazokra a kérdésekre vagy kérdéscsoportokra, amelyeket föltettek, próbáltam válaszolni. Volt olyan, amikor - nem név szerint, egy képviselő úrnál, mert átfedések voltak más képviselői megszólalásokkal - összefüggéseiben, és ott, ahol pedig lényeges volt, konkrét felvetéseire a válaszokat megadtam. Kérem szépen, hogy ott, ahol a válasz a jövőbe is visz, ott lássák az együttműködés felajánlását, és valóban az együttműködés szándékát.
Ahol véleménykülönbség van, egész egyszerűen azt gondolom, hogy nem kell titkolni, úgy egy bizottsági beszámolóban, mint a parlament plenáris ülésén, ez nem harag, nem harag kérdése, természetes. Hozzuk nyilvánosságra, mondjuk el, hogy az egyik így látja, a másik pedig úgy látja. Abban pedig, hogy a források, a kultúrára rendelkezésre álló források felhasználásában a kontrollfunkciót a parlament és a bizottság ellátja, ezt én a demokratikus működés egy nagyon fontos részének tekintem, és természetesen úgy, ahogy eddig, most is, meg a későbbiekben is mindenben próbálunk ennek megfelelni.
Elnök úr, köszönöm szépen, az első körre a válaszaimat befejeztem.
További kérdések, hozzászólások
ELNÖK: Köszönjük szépen. A bizottság tagjaié a szó. Én tudom, hogy ismétlés, mert az előző, hasonló bizottsági meghallgatáson is nagyjából ezt mondtam, bizonyos félreértések és a változó közönség ismeretében mondom, teljesen összecseng a miniszter úr válaszának végével: nem az a célja a bizottsági ülésnek ilyenkor, hogy valaki töredelmesen bevallja a bizottsági ülés végén, hogy a másiknak volt igaza, tehát hogy neki nem volt igaza, és nem az a cél, hogy addig üljünk itt, ameddig mindenki mindenkivel egyet nem ért. További kérdéseknek, értékeléseknek természetesen helyük van, félreértés ne legyen, azonban ez nem biztatás (Derültség.), csak ténymegállapítás.
Gulyás képviselő úr, utána Lukács képviselő úr.
GULYÁS DÉNES (Fidesz): Köszönöm szépen, elnök úr. Miniszter Úr! Mindenekelőtt köszönöm szépen a válaszait. Én nem tudom... Lehet, hogy ön tájékozottabb, mint én, de én nem tudom, hogy hol fogok ezen a hétvégén énekelni, szerintem sehol, hacsak nem a vasárnap délelőtti koszorúzásra gondolt, mint eseményre, de ez tulajdonképpen lényegtelen. Ma délelőtt valóban ezen a Kodály-maratonon dolgoztam, de az ma délelőtt volt.
Egy fontos kérdésem volt még az Erkel Színházzal kapcsolatban, ahonnan végül is negyven embert küldtek el, amiről nem esett szó, és van itt egy nagyon delikát kérdés, amit megemlítettem, és erre nem válaszolt, a Balettintézet, az Opera, a Hajógyári-szigeten létesítendő kulturális intézmények, a színház viszonya. Mi ezzel a tervük? Milyen szerepet szán, ha megvalósul ez a beruházás, az Operaháznak, milyen szerepe lesz azután? Köszönöm szépen.
ELNÖK: Lukács képviselő úr!
DR. LUKÁCS TAMÁS (KDNP): Én is szeretném a válaszokat megköszönni, és ha angolnatanban elmélyülünk, akkor van egy harmadik típus, ami a darwini rendszerbe nem nagyon illeszthető be, az angolna, ha rám hangolna...
ELNÖK: Képviselő Úr! Az örökkévalóság elveszíti szavait... (Derültség.) Nem lehet hallani!
DR. LUKÁCS TAMÁS (KDNP): .., de ezt csak az idősebbek ismerik, hogy óh, az angolna, ha rám hangolna... A darwini rendszeren túlmenő értékviszonyokban viszont annyira nem vagyok járatos, mert vidéki vagyok, tehát nem hiszem, hogy mondjuk a mi halpiacunkon az angolna kelendő áru volna, ezért bocsánat, ha itt értékkategóriákban nem tudunk vitatkozni. Tehát ez a harmadik típusú angolna.
Ami a válaszokat illeti, ha miniszter úr nem úgy fogalmazott volna, a kínai évadról - idézem pontosan -, hogy eredményt mutat fel, a kulturális kapcsolat gazdasági eredménye áll mögötte, akkor ezt a kérdést nem így tettem volna fel, sőt, hogy megerősítsem a miniszter úr álláspontját, büszkeséggel tölt el, hogy Az egri csillagokat kínai nyelven kiadták; ezelőtt három nappal mutatták be ezt a könyvet. Azt gondolom, hogy ez jelentős eredmény, de nem hiszem, hogy jó szemlélet volna, ha gazdasági eredményeket kérnék számon; nekem elegendő eredmény, hogy Az egri csillagokat kiadják, a kérdésem ezért irányult arra.
Ami a holland kulturális attasé véleményét illeti, szerintem logikailag téves a kérdésfeltevés. Néha a miniszter úr egész logikusan teszi fel a kérdést, amit fel akarnak tenni a holland kormány részére, az viszont két össze nem hasonlítható dolog. Az, hogy a magyar kultúráról jó véleménye van a trónörökösnek, nemcsak a királyi családból hozott jólneveltségének köszönhető, hanem valóságos értékkategória, a kulturális attasé viszont a kultúrpolitikáról nyilatkozott, tehát ez két különböző minőség, ami nem összehasonlítható. Egyébként zárójelben jegyzem meg, hogy logikailag a két vélemény egymás mellett is megállhatja a helyét, ennek következtében én egy ilyen kérdésfeltevésre, mondjuk a holland kulturális diplomácia vagy holland diplomácia helyében simán válaszolnék. Ami viszont - és ezt köszönöm, ebben egyetértek - valóban nem bizottsági, hanem bizottsági elnöki közlemény a mai napon, azt gondolom, hogy az ön munkatársa elismerte a kérdés megválaszolásánál; nem gond, mindenki követ el egy hibát. Ha egy törvény kormányrendeletet ír elő, azt nem lehet oktatási rendeletben szabályozni. Ehhez nem kell az Alkotmánybírósághoz sem fordulni, ezt a hibát lehet korrigálni, ettől függetlenül még elképzelhető, hogy érdemben az a rendelet jó, és jó dolgot céloz meg. Valóban nem biztos, hogy jó volt, hogy a magánrész tényleges teljesítményben mérhető teljesítményeit megkapta az állami támogatás - erre sokkal több példát is lehetne hozni -, viszont én költőiként tettem fel a kérdést, nem hiszem, hogy választ várok rá most, inkább csak a jövőben való gondolkodás kérdése, hogy Magyarországon minden területen, növekszik a szétszakadottság, és ebbe beleértendő a kulturális területegység is.
Ezt nem pótolják az olyan programjaik, még ha üdvözlendők is, bocsánatot kérek a gyors számításért, ahol az első tényadatok szerint 4097 általános iskolást utaztattak 38 millió forintból - ez fejenként 9 436 forint. Nem biztos, hogy az ÁSZ helyében ezt elfogadnám, de ha a végadatokat veszem, akkor már csak 5 ezerre fog kijönni a 16 500 gyerek utaztatása. Itt nyilván azonnal kérdés fogalmazódik meg bennem a különbségre vonatkozóan; nyilván a program-előkészítők díjazása tartalmazza a különbözetet. Ez megint nem kötekedés, de mivel itt elhangzottak számok, nyilvánvaló, hogy az ember azonnal számol. Üdvözlendő ez a gondolkodás, hogy a vidéki gyerekeknek meg kell adni egy esélyt, mert ez nekik nyilvánvalóan nagy élmény, viszont nem oldja meg az alapproblémát. Azért szeretném abba az irányba elvinni a dolgot, hogy ez a társadalmi szétszakítottság nemcsak arról szól, hogy melyik családba született, hanem hogy melyik vidékre született - akár a színházak elhelyezkedésének kérdése -, hogy mennyi az esélye egy keleti országrészben lévő gimnazista gyereknek a színházba való eljutásra, és mennyi az esélye, ha más területen születik. Én ebben a kezdeményezésben látok egy jó elemet, csak éppen felszíni kezelésnek látom. Azok a strukturális problémákat, ami az élet más területén is a szétszakadottságot jelentik ebben az országban, ez a kulturális szétszakadottság az elmúlt időszakban növekedett, talán még azt is meg merem kockáztatni, hogy az elmúlt 18 évben növekedett, azt gondolom azonban, hogy ezzel a kérdéssel sokkal komolyabban kellene foglalkozni. Sajnálom, hogy annak ellenére, hogy az előzetes elképzelések szerint az európai uniós rendszer kialakításánál a kultúra az eredeti tervezetben benne volt, egyedül a portugáloknak sikerült elérni, hogy közvetlenül lekérhetnek pénzt. Én óvatosan bánnék ezekkel, hogy milyen pénzek kérhetők le, vagy mennyi lesz, amit sikeresen pályázunk, mert ha az előcsatlakozási pénzeket tekintem, a 42 százalékot, akkor ezek a számok túlzott optimizmusra nem adnak lehetőséget, abban viszont tényleg lehetne közösen gondolkodni, hogy a felkínált lehetőségek jobb kihasználását hogyan lehet elérni.
Én azt gondolom, hogy a mai bizottsági meghallgatás során, akkor is, ha számomra nem kielégítőek minden tekintetben a válaszokra a kérdések, a bizottságnak van bizonyos fajta felelőssége az együttműködésben is. Említettem a pécsi kérdést. Azt gondolom, hogy ez a bizottság akkor jár el felelősséggel, ha ezekben a kérdésekben megpróbál együttműködni. Meg kell mondanom ugyanakkor, hogy ez külön megérne akár egy bizottsági együttgondolkodást, ha készülne egy ilyen szociológiai felmérés, hogy az elmúlt időszakban a társadalomszerkezetben és a településszerkezetben a kulturális kérdések hogyan hatottak a szétszakadottságra, ez mennyiben növekedett, mennyiben nivellálódott, mert így csak állításaink vannak. Ha elkészülne egy ilyen felmérés, akkor érdemes volna erről beszélni, különösképpen a határon túli területek esetében, miután nemzetpolitikai stratégiával nem rendelkezünk ebben a pillanatban. Ebben a pillanatban ez már kiterjedhetne egészen a határon túli területekre is, és ebből ez a bizottság már képes volna dolgozni egy távlati vagy koncepcionális kérdésben is.
Azt gondolom, hogy az, hogy a miniszter úr bírja az éjszakázást, rendben van, mi pedig kiállítjuk a feleségének az igazolást, hogy itt volt, vagy később a jegyzőkönyvvel tudja igazolni a jelenlétét, hogy nem máshol, hanem itt töltötte az idejét, de én azt gondolom, hogy csak akkor van értelme az ilyenfajta meghallgatásnak, ha azt valamifajta előregondolkodás igényével tesszük.
ELNÖK: Gyimesi képviselő úr!
DR. GYIMESI ENDRE (Fidesz): Köszönöm szépen. Nagyon röviden: én is meg szeretném köszönni a kérdésekre adott választ, és megtisztelne miniszter úr, ha a meg nem válaszolt kérdésekre kapnék majd egy írásos reagálást.
Ami miatt szót kértem, az egy dolog, az alapfokú művészetoktatás. Én maximálisan egyetértek azzal, hogy ott, ahol visszaélnek vele, ott meg kell szüntetni; a kontroll rendkívül fontos. Az én bajom az, hogy évről évre csökken az állami támogatás, az állami normatíva, és ezzel pont a legszegényebb sorsú gyermekek lehetőségeit csorbítjuk, és vesszük el akár a zene, akár a képzőművészet és a tánc területén, tehát nagyon fontosnak érzem azt, hogy ezt a csökkenő tendenciát egy emelkedő tendencia váltsa fel. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Más hozzászólót nem látok, tehát miniszter úré a szó. Hogy azért véges legyen az itt tartózkodásunk, azt gondolom, hogy ezzel a diskurzust - ha a képviselőtársak is benne vannak - zárjuk le a miniszter úr megszólalásával.
Dr. Hiller István további válaszai
DR. HILLER ISTVÁN oktatási és kulturális miniszter: Elnök Úr! Tisztelt Bizottság! Nagyon szépen köszönöm a további kérdéseket. A Kodály-maratonról és a Kodály-emlékévről - a legkomolyabban - természetesen beszélhetünk azon a skálán, hogy hány rendezvény volt itthon és külföldön, és higgyék el, hogy impozáns számot tudok mondani, a történet azonban ne csak így szerepeljen. Az emlékévek, amelyek a Nemzeti Emlékezet-programban szerepet kaptak, mindig valamiféle figyelemfelhívással is bírnak. Azt gondolom, hogy önök előtt nem kell bizonygatni, hogy Kodály és a Kodály-módszer tényleg micsoda értéke a magyar kultúra egészének, és hogy a múlt század kulturális teljesítményei közül az egyik leginkább ismert és elismert szerte a világon.
Ezeken a rendezvényeken, ahol Kodálynak tisztelegtünk, itthon meg külföldön, meglepő számú, és ha ezt nem vesszük külön megkülönböztetésnek, igen komoly befolyással bíró személyek jelentek meg. Az azonban, amit Kodály legkülönbözőbb nyilatkozataiban elérni kívánt, a magyar, elsősorban fiatalság, és a zene, elsősorban a magyar népzene kapcsolatáról, az 2007-ig nem valósult meg Magyarországon. És kérem, itt feltétlenül érdemes megemlíteni, hogy e tekintetben a Harmadik Köztársaságnak adóssága van, kormányoktól, egymást követő kormányoktól, és nyilván az összetételétől függetlenül. Egy teljesen más viszonyrendszerben, már társadalmi viszonyrendszerben a zene, a fiatalság és Kodály módszere kétségkívül nagyobb egységben volt, mint az 1990 óta megélt magyar valóság. Ezért az évforduló kapcsán az is egyfajta figyelemfelhívás, hogy ezt elmondjuk.
Tudják, itt kár a dolgot lebontani évekre, egy évre; egy hosszabb folyamatról viszont érdemes beszélni. Azt, hogy egyébként a hétvége, és az emlékév lezárása önmagában is méltó, a fellépő művészek, a program, a nyilvánosság, azt nem hiszem, hogy kétségbe kellene vonni. Ez nem áll ellentétben azzal, amit az előbb egy folyamat egészéről elmondtam. Meg összefüggésben áll alapfokú művészeti oktatás, és annak része, zene, meg valami olyasmi, ami társadalmi kohézió, összetartás, és sokkal mélyebb, mint egy-egy eseménnyel meg lehetne fogni.
Ifjúság, mentalitás, az iskola nevelő szerepe, közösségteremtő szerep és lehetőség: ez önmagában valóban megérne egy hosszú, esti-éjszakai beszélgetést. Most a kérdésre, vagy a felvetésre csak azt tudom mondani, hogy bármilyen minőségben és bármikor közreműködött Gulyás képviselő úr, azt én nagyon köszönöm, és biztos vagyok benne, hogy az emlékévtől függetlenül, különböző módokon is elkötelezettek vagyunk Kodály tiszteletében.
Az Erkel Színház jövőjével kapcsolatban, merthogy én az Erkel Színháznak látom a jövőjét, látom jövőjét. A közeljövőben - lehet, hogy ez már át fog nyúlni a 2008-as évre, de annak a legelején - a kormány elé kormányhatározat-tervezetet kívánok vinni. Tisztelettel kérem annak megértését, hogy a részletekről, miután a kormány ezt megtárgyalta, fogok tudni beszélni, de én az Erkel Színházra nem úgy tekintek, mint múlt, tudniillik hogy volt ott egy intézmény.
A Balettintézet, illetve a Hajógyári-szigeti beruházás kapcsán szeretném önnek elmondani, hogy mivel ez nem állami, még pontosabban az OKM tervei között szereplő tétel, én ezt megkérdezhetem, de nekünk nincsen ilyesfajta tervünk. A Balettintézet önkormányzati tulajdon volt, és az Oktatási és Kulturális Minisztériumnak ilyen értelmű beruházása vagy terve nincs, illetve nem volt.
Lukács képviselő úr a kínai évad kapcsán kérdezett, és gondolkodtam ezen: a történet nem önmagában annyiból áll, hogy most megjelent az Egri csillagok, mi is nagyon örülünk neki, pláne, ha még elmondom, hogy a János vitéz is megjelent kínaiul, és a kínai évad kapcsán ennek szép sikere is volt. Nem ezen múlik a történet. Hát ha még elmondhatom, hogy Kertész műveit is lefordították kínaira, akkor már csupa előny.
Én ezt egy kicsit másként látom, mint ahogy a képviselő úr... Nem, ez így nem volt pontos. Én nagyon másként látom, mint a képviselő úr. Kultúra és kulturális bemutatkozás, meg gazdasági kapcsolatok összefüggése. Én azt látom, hogy a globalizációs világban most már bizonyos tapasztalattal rendelkezve hihetetlenül sematikus megfogalmazásokat teszünk, és egyébként azt mondjuk, hogy vannak előnyei és hátrányai. Meggyőződésétől, világlátásától függően ki inkább az előnyeit, ki inkább a hátrányait hangsúlyozza, de abszolút értelemben valóban csak szélsőségesen gondolkodók így, és itt, és ott fogalmaznak.
Én azt szeretném kifejezésre juttatni, hogy úgy látom, a globalizált világ lehetőséget ad hihetetlen mennyiségű kapcsolat megteremtésére, ez élőkapcsolat. E-mail-kapcsolat, videókonferencia, találkozók, és ezeknek döntő többsége olyan törékeny, hogy valós hozadéka nincs. Ha megvizsgáljuk azt a részt, amelynek hozadéka van, akkor nagyon különböző témákat látunk, és izgalmas módon egy összekötő szálat lehet felfedezni. Azok bizonyultak életképesnek, még inkább azt mondanám, hogy tartósnak, tartósabbnak, amelyeknek kulturális bázisuk van.
Ez egy viszonylag új vitakérdés. Én fontosnak tartom, hogy erről Magyarországon is legyen diskurzus, essék erről szó. Azt állítom tehát, hogy az olyan jellegű kapcsolatok - legyenek ezek például gazdasági kapcsolatok -, amelyeknek kulturális bázisuk, alapjuk van, azok nagyobb eséllyel életképesek, mint amelyeknek nincs. Ezért továbbra is fenntartom, hogy ahogy más kulturális évadokkal kapcsolatban megtettük - ezt megtettük a nagy-britanniai magyar évvel kapcsolatban, megtettük a franciaországi magyar évaddal kapcsolatban -, egyfajta hatásvizsgálatként azt néztük, hogy az évad után hogyan mérhető ennek nemcsak az a hatása, hogy egyébként tetszett a produktum, hanem hogy mit jelent a két ország kapcsolatában, még pontosabban számokban kifejezhető kapcsolatában. A Magyarországra érkező, illetve irányuló turizmus több mint húsz százalékkal emelkedett Nagy-Britanniából Magyarországra. Én nem állítom, hogy kizárólag a Magyar Magic miatt, hiszen akkor jöttek be a rendszerbe például a fapados repülők, de hogy ennek szerepe volt, azt a franciaországi évad is bizonyítja. Az olasz nem, és nem színvonala miatt, hanem az olasz évadot kettéverte szeptember 11-e, mármint 2001. szeptember 11., ami egyszerűen nem volt benne a pakliban, hát hogyan lehetett volna benn a számításokban, ott viszont ez nem is mérhető.
Tehát nem önmagában turizmusról, hanem gazdasági kapcsolatokról beszélek, és azt mondom, hogy a kulturális kontaktus és hatás mellett... Amíg nem volt itt, képviselő úr, elmondtam, hogy a János vitéz is megjelent kínaiul. Tehát nemcsak ezekben, bár valóban fontos dolgok, hanem én azt állítom, hogy a gazdaságikapcsolat-lehetőségekben is egy erős és stabilizáló tényező a kultúra és a kulturális kapcsolat.
Azt javaslom, hogy ne előlegezzük meg Hollandia véleményét, de hogy megkérdezzük, az biztos, képviselő úr. Én ezt szeretném látni. Természetesen értem, amit mond, de mivel a Holland Királyság részben tisztviselőjétől, részben pedig egy meghatározó személyiségétől vannak ezek a kijelentések, hát mégiscsak illő dolog tőlük megkérdezni, hogy hogyan látják, és hogyan gondolják. Úgyhogy az államtitkár asszony a Magyar Köztársaságon akkreditált holland nagykövetséghez fordul (Bogyay Katalin: Megtettem), illetve ezt megtette, megkérdezzük, és akkor majd kellő választ kapunk. Kérem, ugye nem felejtették el, hogy néhány évvel ezelőtt, 2004 tájékán, sőt 2004-ben mi valamivel hosszabb, mint egy negyedévnyi kulturális évadot rendeztünk Hollandiában "Talpra, magyar!" szlogennel, nagyon szép sikerrel? A magyar kultúra legkülönbözőbb ágait szívesen fogadták, a kurátora Török András volt, és a zenétől kezdődően a kortárs képzőművészetig nagyon-nagyon sok város, település és a sajtó egésze foglalkozott ezzel Hollandiában. Ez persze már a kulturális politika és a kultúra, a magyar kultúra bemutatása összességében. Én azt gondolom tehát, hogyha ez így, szinte egy időben történt, így hozta a sors; lehetett volna, hogy tavaly vagy a jövő év elején kapja meg Forgács a díjat, de ha ez néhány óra különbséggel így esett, akkor miért ne tudjuk meg, hogy hogyan gondolkodnak erről? Nem kívánok megelőlegezni semmit. Szeretném, ha Hollandiának, még pontosabban a holland embereknek és a Holland Királyságnak is pozitív lenne a Magyarország-képe és a magyar kultúráról kialakított képe, de mégiscsak ők a legavatottabbak arra, hogy ezt elmondják, úgyhogy azt gondolom, hogyha már így esett, tisztes dolog ezt megkérdezni.
Én jó reményekkel vagyok, és egyébként a kapcsolataink úgy a kultúra terén, mint a kulturális politikában, kimondottan jók. Ez az én értékelésem; egy bipoláris kapcsolat egyik pólusaként jelenítem ezt meg. Egyébként pedig a kulturális szétszakadás vagy ennek a folyamatnak a kérdése ügyében szeretném önnek elmondani, hogy 1996-ban, aztán 2002-ben került sor Magyarország kulturális állapotának kutatására, és most mondom, hogy olyannyira egyetértek önnel e tekintetben, hogy 2008-ban - ez ismét egy hatéves ciklus vége - ezt a kutatást megismételjük. Az adatfelvétel időpontja és az elemzés 2008-ra fog esni. Én remélem, de ezt nem tudom ígérni, hogy amikor decemberben eljövök beszámolni, akkor már minden tekintetben készen lesz, de hogy a felmérés maga 2008-ban ismét meglesz, arról szeretném biztosítani. Megköszönöm, hogyha ez hosszú ideig tart, akkor a feleségemet biztosítja arról, hogy itt voltam, de tőlem nem fogja megkapni a telefonszámát. (Derültség.) Egyébként pedig a stratégia kérdésében, mert ezt többször említette vízióként, vitatkozom, képviselő úr. Tisztelettel kérem, hogy nézze meg! 2006 decemberében vittem a kormány elé, azt tehát kormányszóvivői tájékoztatón mutattam be, majd kinyomtatva és az internetes oldalon is ott van az a hosszú távú kulturális stratégia, amelyet részeiben és összefüggéseiben mi jegyzünk, név szerint én, amely nyilván nem minden konkrét kérdésre, de arra, hogy a magyar kulturális politikát hogyan látjuk érdemesnek koordinálni, irányítani, támpontokat nyújt, és erről beszél.
Összességében pedig, elfogadva azt, amit a képviselő úr az utolsó mondataiban mondott, de már az első körben is, a második körben pedig kimondottan éreztem a képviselő urak megszólalásából, én nemcsak lehetségesnek, hanem kívánatosnak is tartok egy sokkal aktívabb és az eredményt is magába rejtő együttműködést. Az együttműködés - erről Pető elnök úr az előbb tett említést, én csak érintettem - nem feltétlenül egyetértés. Szerintem jó, hogy világról, politikáról, kulturális teendőkről is különböző aspektusban, különböző karakterrel, gondolkodással rendelkező emberek beszélgetnek. Szerintem nem fogunk mindenben egyetérteni soha, nem gondolom, hogy ez a cél; elképzelhetőnek tartom elméletileg, de hirtelen álságosnak tűnik. Az azonban, hogy legyen erről a kérdésről, ezekről a kérdésekről időről-időre, nem feltétlenül csak törvényekről, egyébként törvényről is - ha az előbb említettem a színházi törvényt, akkor arról - egy párbeszéd, arra én, mi készséggel vállalkozunk. Azt, hogy mi, most egy kicsit más értelemben is mondom: a mi most jelenti azt, hogy én e tekintetben beszélek a Köztársaság oktatási és kulturális minisztereként és egy minisztérium vezetőjeként. Minthogy a parlamenti demokráciában parlamenti pártok versengése juttatja el egyiket, másikat a parlamenti képviselethez, ezért, bár ez itt nekem nyilvánvalóan nem tisztségem, de mivel egy és ugyanaz a személy, én a Szocialista Párt alelnökeként felelek kulturális ügyekért is a pártomon belül. Mivel pártok képviseltetik magukat a parlamentben, érdemes e tekintetben is jobban érteni egymást, de miniszterként feltétlenül ezt ajánlom a bizottság tagjainak. Nem volt olyan kérés, amit a minisztérium államtitkári szinten, miniszteri biztos szinten, meghallgatásban, információval ne teljesített volna. A dolognak persze van egy másik összefüggése is, hogy tudniillik a törvényalkotói, jogalkotói munkánkban ki tudunk-e alakítani olyan együttműködést, amely lehetővé teszi például meghatározott törvényekben az elfogadás előtti együttműködést és nézetazonosságot. Azt az ember nagyon egyszerűen fejezi ki képviselőként, mert nincsen más lehetősége, mint három gomb közül választani, és azt vagy elutasítja, vagy azt gondolja, hogy most erről nem mond igent, nemet, vagy támogatja, és nem hiszem, hogy ennek egyszerűen egy adott pillanatban az elnök vezényszavára megmutatkozó, nem túlságosan összetett és bonyolult kézmozdulatban kellene kifejeződnie, tudniillik ahogy sikerül elérni azt a bizonyos gombot. Én ezt szívesen fogadom, és szívesen veszem, azzal, hogy a cél a nézetek ütköztetése, nem egy mesterséges egyetértés, mert olyan egyrészt nem lesz, a másik, hogy nem is célom, de hogy értsük egymást, és ne egyszerűen csak megalkotott jogszabályokról mondjunk véleményt, tehát annak alkalmazási gyakorlatáról, azt én fontosnak tartom.
Mindezzel együtt még 21 óra sincs, tehát én természetesen, nem átvéve semmi olyan szerepet, ami nekem nem jutott, csak kifejezésre juttatva, hogy azt nem tudom, hogy hogyan viselkedik az angolna éjjel, képviselő úr, de majd meg kell nézni, hogy akkor mennyire ficánkol. Én nagyon szívesen válaszoltam a kérdésekre, ezt több körben, a továbbiakban is bármikor - akár a parlamentben, akár az éves meghallgatáson, beszámolóban fordulnak hozzám - a munkatársaimmal együtt, akik szintén nagyon szívesen ülnek itt (Derültség.), meg fogjuk tenni, és meg is tettük.
Nagyon köszönöm a képviselő asszonyok és képviselő urak érdeklődését, és kérem szépen, hogy fogadják el a válaszaimat. Tudom, hogy nincsen szavazás, inkább annak a párbeszédnek a jegyében mondtam ezt a mondatot, ami remélem, hogy alakul, módosul és megvalósul. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Egyáltalán nem zárszónak mondom, amit mondani szeretnék. (Közbeszólás: Pedig jó lenne! Nyugodtan szánd zárszónak!)
Egyrészt egy dologra nem tért ki miniszter úr. Én bizottsági elnökként külön hálás vagyok, hogy elhozta közénk Kiss képviselő urat, ha rövid, átfutó látogatásra is (Derültség.), de ritkán van hozzá szerencsénk. Mint azt jelezte, szereti miniszter urat hallgatni, úgyhogy lehet, hogy a találkozás a bizottsággal ezen fog múlni.
A másik egy komolyabb, tájékoztató megjegyzés, talán nem minden jelen lévő tudja. Lukács képviselő úr éppen nem volt akkor a teremben, amikor az Egri csillagokra vonatkozó megjegyzés elhangzott. Lukács képviselő úr egri képviselő, tehát ha jól értem, akkor ő lefordította a maga nyelvére a gazdaság és a kultúra kapcsolatát, sok száz millió kínai turistát remélhet az Egri csillagok lefordítása nyomán látni, de nyilván nemcsak erről van szó.
Komolyabbra fordítva a szót, de még mindig félig-meddig komolytalan: rekordot nem sikerült a mostani bizottsági üléssel dönteni, de nem hiszem, hogy ez volt a cél, és a diskurzus tartalma sem hiszem, hogy az időtartamon múlik.
Azzal zárnám, most már komolyabban a bizottsági ülést, hogy ugyanúgy, mint az előző évben, ez az utolsó bizottsági ülés ebben az évben, és ez jó alkalmat teremt arra, hogy ne csak a bizottság tagjainak kívánjunk - gondolom, kölcsönösen egymásnak - kellemes karácsonyt és boldog új évet, hanem a minisztérium jelen lévő dolgozóinak is, akik fegyelmezetten itt voltak, nem úgy, mint az önkéntes közönség, amelyik viszonylag gyorsan vagy gyorsabban elment. Azt gondolom, a minisztériumi dolgozókon, meg a képviselőkön keresztül a magyar kultúra minden képviselőjének innen kívánhatok, már csak a jegyzőkönyvön keresztül is kellemes karácsonyt és boldog új évet. Köszönjük szépen mindenkinek, aki kötelességtudatból itt volt, jelen volt, és... (Dr. Vitányi Iván: Szót kérek!) ... Vitányi képviselő úr szót kér.
DR. VITÁNYI IVÁN (MSZP): Bocsánat, Lukács képviselő úrnak szeretnék válaszolni, nem személyes megtámadtatásból, hanem hogy jellemezzem, hogy milyen sajátos viszony van az asztal ezen és azon oldala között.
Azt mondod, hogy kellene már valami kutatást csinálni. Én a következőket tudom mondani: én ezt a kutatást első ízben 1968-ban végeztem el, második ízben 1977-ben, harmadik ízben 1996-ban, negyedik ízben 2004-ben. Ez egy olyan kutatás, amely a társadalom szerkezetének és a kultúrának egymáshoz való viszonyát tárgyalja. Tekintve, hogy abban az időben, miután elkezdtem, a Nemzetközi Szociológiai Társaság kulturális tagozatának voltam az elnöke, a módszert megbeszéltük, ugyanezzel a módszerrel, közösen végezte el Amerikában Peterson a felmérést, ugyanezzel a módszerrel végeztek Franciaországban felmérést, van egy nemzetközi összehasonlító alap. A legutolsó dolog tavaly jelent meg, pontosabban 2007-ben jelent meg, nem egy vidéki kiadó hozzáférhetetlen kiadásában, hanem a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában, Kolosi Tamás és Glatz Ferenc mutatta be, Kolosi ráadásul még nem nevezetes arról, hogy folytatja ifjúkorának szocializmushoz húzó tevékenységét.
Ebből csak az az érdekes számomra, hogy akkor meg lehet kérdezni, mikor itt ülünk egymással szemben két év óta, és én körülbelül tudom, hogy ki kicsoda, valamint ismerem mondjuk, ha mondom, Kolosi Tamás idevágó műveit, csak úgy ismerem, mint Stumpf Istvánét. Azt gondolom, hogy ha kutatásról van szó, akkor az nem olyan dolog, hogy van a baloldalnak egy kutatása, meg a nem baloldalnak egy kutatása, hanem azt gondolom, hogy ez egy nemzeti ügy.
Tehát ajánlom figyelmedbe... Ez különben azt bizonyítja, hogy ez a szétszakadás ilyen értelemben megvan, sőt, nagyobb mértékben van meg Magyarországon, mint más régiókban. Ez az első kutatás is azt mondta, hogy míg a nyugati társadalmak kétharmadosak, tehát van egy kétharmados része a társadalomnak, amely középosztálybeli szinten hozzájut a kultúrához, Magyarországon csak egyharmad. Tehát egy nagyon veszélyes státuszban vagyunk, és ez a státusz, mint ahogy helyesen mondtad, minden kutatási adat bizonyítása szerint 1990 óta nem változott. Tehát nem tudtunk azon a gáton átmenni, amit a társadalom szerkezete - ebben aztán rá lehet térni a Bibó István zsákutcás fejlődésére.
Bocsánat, hogy felszólalok, ez egy ünneprontó dolog, Hiller Istvánnak, a - hogy mondjam - szerintem nagyszerű összefoglalásában, hogy úgy elgondolkodtam azon, hogy uram isten, tényleg itt tart a szétszakadás, hogy ennyire nem veszünk tudomást egymásról? Úgyhogy ezt szerettem volna azért elmondani, záróra után (Derültség.), ez nem tartozik az üléshez, ez egy megfigyelő - hogy mondjam - elemzése arról, hogy a Lukács képviselő úr által emlegetett szétszakadás mit jelent a társadalom politikai és szellemi elitjében.
ELNÖK: Köszönjük szépen.
DR. LUKÁCS TAMÁS (KDNP): Csak záróra után: én Andorka Rudolffal szerettem volna válaszolni, akinek viszont van egy tanulmánya, hogy a Bokros-csomag után hogyan tűnt el a középosztály, és ez a szétszakadozottság. Ha párbeszédet folytatunk, akkor én most Andorka Rudolfot kell, hogy idézzem.
ELNÖK: Köszönjük szépen az utólagos megjegyzéseket, és még egyszer mindenkinek minden jót kívánok.
(Az ülés befejezésének időpontja: 21 óra 07 perc)
|
|
Dr. Pető Iván |
Jegyzőkönyvvezető: Biczó Andrea és Várszegi Krisztina