KSB-18/2008.
(KSB-59/2006-2010.)
Jegyzőkönyv*
az Országgyűlés Kulturális és sajtóbizottságának
2008. október 21-én, kedden, 10 órakor
a Képviselői Irodaház V/569. számú termében
megtartott üléséről
Tartalomjegyzék
Napirendi javaslat *
Az ülés résztvevői *
A bizottság részéről *
Megjelent *
Helyettesítési megbízást adott *
Meghívottak részéről *
Hozzászóló(k) *
Elnöki megnyitó *
Az előadó-művészeti szervezetek támogatásáról és sajátos foglalkoztatási szabályairól szóló T/6575. számú törvényjavaslat *
Dr. Schneider Márta szóbeli kiegészítése *
Kérdések, hozzászólások *
Dr. Schneider Márta válaszai *
Döntés az általános vitára való alkalmasságról *
Egyebek *
Elnököl: Dr. Pető Iván (SZDSZ), a bizottság elnöke
Dr. Jánosi György (MSZP) alelnök
Halász János (Fidesz) alelnök
Alexa György (MSZP)
Alföldi Albert (MSZP)
Bókay Endre (MSZP)
Fedor Vilmos (MSZP)
Halmai Gáborné (MSZP)
Dr. Schiffer János (MSZP)
Dr. Vitányi Iván (MSZP)
Dr. Cser-Palkovics András (Fidesz)
Gulyás Dénes (Fidesz)
Tellér Gyula (Fidesz)
Vincze László (Fidesz)
Helyettesítési megbízást adott
Lukács Zoltán (MSZP) Alexa Györgynek (MSZP)
Dr. Gyimesi Endre (Fidesz) Halász Jánosnak (Fidesz)
Kiss Attila (Fidesz) Gulyás Dénesnek (Fidesz)
Tellér Gyula (Fidesz) megérkezéséig dr. Cser-Palkovics Andrásnak (Fidesz)
Dr. Schneider Márta kulturális szakállamtitkár (Oktatási és Kulturális Minisztérium)
(Az ülés kezdetének időpontja: 10 óra 05 perc.)
DR. PETŐ IVÁN (SZDSZ), a bizottság elnöke, a továbbiakban ELNÖK: Tisztelt Bizottság! Tisztelt Képviselőtársak! A bizottsági ülést elkezdjük. Üdvözlök mindenkit, aki megjelent. A képviselők megkapták a meghívót, amelyben az egyebek mellett az előadó-művészeti szervezetek támogatásáról szóló törvényjavaslat általános vitára való alkalmassága szerepel a napirenden. Biztos mindenki tudja, ha máshonnan nem, a saját frakciójából, hogy az eredeti tervekkel szemben a költségvetési törvénytervezetet nem tudjuk ma megtárgyalni, mert végül is úgy érkezett be a parlamentbe, hogy csak a jövő héten kerülhet a bizottság elé.
Érdeklődöm, hogy van-e valakinek a napirendhez javaslata, észrevétele. Ilyet nem látok. Ki az, aki a javasolt napirendet elfogadja? Aki igen, az kérem, kézfelemeléssel jelezze. (Szavazás.) A bizottság egyhangúan elfogadta a javasolt napirendet. (Dr. Vitányi Iván érkezik az ülésterembe.)
Külön is üdvözlöm államtitkár asszonyt, a főosztályvezető asszonyt és az érdekképviseletek részéről megjelenteket. A jegyzőkönyv kedvéért mondom, hogy bár a dokumentumokból is kiderül, hogy a bizottság nem olyan nagyon régen tárgyalta a törvénytervezetet, még a kormánynak történt benyújtás előtt, és sok mindenki elmondta a véleményét, bár azóta módosult a szöveg több helyen is, de nyilván ez a vitában, illetve a kifejtett véleményekben megmutatkozik. Remélem legalábbis, hogy nem érzi szükségességét senki annak, hogy feltétlenül mindent elmondjon, amit korábban elmondott. És azt is szeretném a jegyzőkönyv kedvéért rögzíteni, hogy korábban is a bizottság már tárgyalt a tervezetről. Akkor még nem kodifikált formában és nem elsősorban a bizottság tagjai vitatkoztak, hanem az érintetteket vagy egy részüket, színházi vezetőket hívott meg a bizottság a nyilvános ülésre.
Az előadó-művészeti szervezetek támogatásáról és sajátos foglalkoztatási szabályairól szóló T/6575. számú törvényjavaslat
Mindannak ismeretében, amit elmondtam, kérem államtitkár asszonyt, hogy rövid bevezetőt tartson annak ismeretében, hogy két hete már tartott egy ilyet. Gondolom, elsősorban arra érdemes koncentrálni, hogy mi változott azóta akár a törvénytervezet szövegében, akár a támogatás pénzügyi hátterében.
Dr. Schneider Márta szóbeli kiegészítése
DR. SCHNEIDER MÁRTA kulturális szakállamtitkár (Oktatási és Kulturális Minisztérium): Köszönöm szépen. Igyekszem röviden szólni, hiszen tényleg két hete meglehetősen alaposan tudtunk beszélni a törvény tartalmi kérdéseiről. Mégis, mielőtt arra térnénk rá, hogy mi az, ami két hét alatt módosult a törvényben, csak néhány gondolatot arról, hogy az előadó-művészeti törvénynek milyen előzménye volt, milyen indokok hoztak minket odáig, hogy nem színházi törvényt, hanem előadó-művészeti törvényt kellene megfogalmaznunk. Az elmúlt évtizedekben, különösen a rendszerváltás utána az egész kulturális területet rendkívül érzékenyen érintette az, hogy megmozdultak, bizonytalanná váltak bizonyos intézményi korlátok, bizonyos intézményi keretek, finanszírozási keretek és ezt a szakma, mármint a színházi, zenei szakmai is megérezte és egyértelműen a közönség is. (Dr. Cser-Palkovics András érkezik az ülésterembe.) A '90-es évek elején óriási zuhanás következett be a látogatószám, a nézőszám ügyében. Valami a '90-es évek végére stabilizálódott a színházak, zenekarok helyzetet és akkor kezdődött el a nézőszámnak a stabilizálódása is, ami igen jelentős dolog. Azonban ez a folyamat a '90-es évek közepétől a 2000-es év elején, mondjuk 2002-2003-ig tartott, azonban ebben az időszakban sorra jelentek meg problémák, kritikák, amelyek egyrészt a szakmai szervezetektől, az előadói szakmától érkezett, másrészt azt lehetett látni, hogy bizonyos átalakulás megy végbe a színházi életben, átalakulás megy végbe a nézői szokásokban is. A változásokat, gondolom, érzékelték és azt is, hogy a kulturális kormányzat mindig is próbált valamit lépni, segíteni ezeken a problémás helyzeteken. Így nem kell mondanom, hogy az elmúlt években legalább négy vagy öt éven keresztül a zenekari finanszírozás problémáját a miniszteri keret konszolidációs keretével próbáltuk megoldani és próbáltuk valamilyen stabilitás felé irányítani.
Az elmúlt három évben indult el egy szakasz, amely leginkább a kortárs táncművészet problémáit próbálta kezelni, de ennek nem jutottunk a végére, és természetesen a színházi ügyek, amelyben egy szakmai átalakulás is látható volt. Az, hogy a magyar színházi élet úgy alakult, ahogy és hogy a vidéki színházak és a vidéki kőszínházak megmaradtak, az elsősorban az önkormányzati rendszernek és akaratnak és a nézők akaratának köszönhető.
Az, hogy ez az intézményrendszer, a költségvetési intézményrendszer túlságosan merev és nem igazán alkalmas arra, hogy az előadó-művészeti életnek és működésnek a rugalmasságát biztosítsa, ez volt az a lényeges ok, amiért az elmúlt két évben elkezdődött az a munka, amellyel megpróbáltuk a zenekari problémákat, a tánc-, a balettművészet problémáit és a színházi élet problémáit is egy csokorba gyűjteni és egy olyan szabályozási formába, olyan jogszabályba foglalni ezeket az ügyeket, amelyek - meglehet - elegendően rugalmasak az előadó-művészi szervezetek számára. Valamint igyekeztünk azt az állami finanszírozást megváltoztatni, ami az elmúlt évben-évtizedben működött, leginkább azzal, hogy új finanszírozási struktúrával és természetesen állami források beemelésével a támogatás stagnálását megállítjuk, és azt gondoljuk, hogy ezzel új lehetőségeket nyithatunk meg színházak, zenekarok számára. A törvény tehát egyrészt az előadó-művészeti terület hagyományaiból, a jelenből táplálkozik, de nem hagyja figyelmen kívül azt, sőt ez az egyik cél, hogy új lehetőséget és új lehetőségeket nyisson meg a színházak, előadó-művészeti szervezetek számára - nyilvánvalóan természetesen a közönség oldaláról -, új közönségréteget is vonzzon a művészeti produkciókhoz.
A törvény azt célozza, hogy a mobilitást, a produkciók mobilitását ösztönözzük, hogy a fenntartói érdekeltséget számítsuk be, hogy a szakmai teljesítményt vegyük az egyik mutatóként a finanszírozás alapjává, tehát a teljesítményt ösztönözzük, és természetesen állítsuk középpontba a nézőt, a nézőszámot, a nézők elérését. A törvényi szabályozás, azt gondoljuk, hogy átláthatóbb, tervezhetőbb, ellenőrizhetőbb viszonyokat teremt meg, mint ami eddig működött. Azt is gondoljuk, hogy ezzel egyrészt a magyar színházi élet tradicionális súlyának megfelelően kezeli ezt az egész területet, és tehetséges fiatalok előtt nyitja meg a lehetőséget, és természetesen - mint mondtam, és még egyszer aláhúzom - a közönség számára adja meg azt a lehetőséget, hogy minél színesebb, érdekesebb és magasabb színvonalú produkciókban részesülhessenek. Arról, hogy a célokat hogyan tudtuk elérni és milyen struktúrával, milyen szabályozással, az elmúlt alkalommal sokat beszéltünk; én most néhány olyan elemet emelnék ki, ami az elmúlt két hétben bizonyos változásokon ment keresztül. Ahogy mondtam, igazán alapvetően a törvény alapelemei, az alapelvei nem változtak; néhány elem módosult, finomodott, és azt gondolom, hogy jobb is lett. A szakmai szervezetekkel - egyénekkel, szervezetekkel - való egyeztetés alatt és természetesen a kormányzati egyeztetések során nagyon sok olyan elem került felszínre, amelyben kis módosítással tudtunk olyan eredményt elérni, ami azt gondolom, hogy az intézmények, színházak, zenekarok számára jobb körülményeket teremt.
Az első, amelyben módosítottunk, és itt is felmerült két héttel ezelőtt, az előadó-művészeti tanács, amely egyik nagy vitapontja a törvénynek. Az előadó-művészeti tanács tagsága kibővült a kisebbségi önkormányzatok képviselőivel vagy képviselőjével és a művészeti felsőoktatási intézmények képviselőivel, a tanács tagságának az időtartama azonban rövidült. A javaslatunk az eredetiben öt év volt, a jelen tervezet hároméves felkérést, kinevezést javasolt, valamint azzal a lehetőséggel élhetnek a javaslatot tevő szervezetek, hogy delegáltjaikat, azokat a személyiségeket, akik ők javasolnak, rövidebb időre is javasolhatják. Azért tehát, hogy a rotáció viszonylag gyors lehessen, ez a lehetőség adott, azonban ahhoz, hogy ennek a tanácsnak azért egy bizonyos áttekintése legyen a színházi, előadó-művészeti életről és szervezetekről, azt gondoljuk, hogy az egyéves rotáció túl kevés, hogy felelős javaslatokat tudjanak tenni.
A másik, ahol finomítást végeztünk el a finanszírozás szerkezetében, ahol - megint csak azt mondom, hogy a szakmai szervezetek aktív közreműködésével - az öt kategória felállításával és a kategóriák közötti átjárhatóság biztosításával a mobilitást tettük lehetővé, azt a lehetőséget, hogy ha valaki az egyik kategóriában nem tudja teljesíteni a követelményeket, akkor legyen lehetősége egy másik kategóriában regisztrálva hozzáférni a támogatásokhoz, a működési lehetőségekhez.
A következő módosítás a minőségi, tartalmi elemek figyelembevétele a támogatásban. Meglehetősen nehéz úgy összerakni egy támogatási struktúrát, hogy abban a normatív elemek is lényegesen részesüljenek, tehát az, amelyik rögtön látható, kiszámítható, és az intézmények, a fenntartók számára is teljesen nyitott adatelemzésen alapul. Rendkívül lényeges, hogy ezek a normatív elemek működjenek, és ezek stabilak legyenek, hiszen azért erre lehet az intézmények működésének, finanszírozásának nagy részét alapozni. Annak érdekében azonban, hogy legyenek egyéb támogatási célok és elemek is, ezek a miniszter által kiírt pályázatokban testesülhetnek meg, és itt beemeltünk két olyan pályázati célt, amely még az előző változatban nem szerepelt, vagy legalábbis nem ilyen módon. Az egyik ilyen lenne a produkciók mobilitásának elősegítése - ezt régen és ilyen régiesen úgy mondtuk, hogy tájolás, most azt mondjuk, hogy a mobilitás elősegítése -, a másik pedig egy olyan minőségi védjegy, pályázat lehetősége, amely azt mondja, hogy egy évad produkciói közül meg lehet jelölni, hogy melyek azok, amelyek a legjobbak voltak, és ezt honorálni lehet, valamint nemcsak honorálni, hanem ezeket arra lehet ösztönözni, hogy ne csak a bemutatóhelyen adják elő, hanem a mobilitás, a vendégjátékok segítségével azokon a helyeken is, ahol egyébként erre nem lenne szükség. Mindezek mellett itt a pályázatok lehetőségét nyitottuk, kinyitottuk minden előadó-művészeti szervezet számára, tehát megint csak azt mondom, hogy nyitott, átlátható és mobil legyen a támogatási struktúra.
Munkajogi szabályokban is módosulások következtek be. Én azt gondolom, hogy ezek olyan típusú változások, amelyeket alapvetően természetesen színházigazgatókkal, tehát a szakmai szervezetekkel, a szakmai szereplőkkel beszéltünk végig, és modelleztük végig, hogy mi az, ami működőképes, és mi az, ami esetleg túlszabályozás lenne. A kötelező előadásszámot csökkentettük, viszont a munkaidőkeretet három haviról négy havira lehetett felemelni, tehát ez is megint a rugalmasságot segíti elő. A produkciós szerződés léte természetesen adott, azonban itt egy kis módosítást hajtottunk végre. Nem a szakmai szervezetek, hanem leginkább az Igazságügyi Minisztérium szépérzéke miatt, a törvény szövegében a Ptk.-ra való hivatkozás van ennek a szerződésnek a lehetővé tételével kapcsolatban. Az indoklásba azonban átemeltük mindazt, ami a produkciós szerződés tartalmát jelenti, ezt a szakma nagyon szerette volna látni. Ezen túl elsősorban Vidnyánszky Attila levelére vagy véleményére hagyatkozva a szerződtetések rendszerével és a túlórakeret csökkentésével próbáltunk olyan mechanizmust a törvénybe beépíteni, ami valóban működőképes lehet.
Lényeges változás a két héttel ezelőtti tervezethez képest az előadó-művészeti járadék, amely kikerült a végső szövegből. Tehát az a törvényszöveg, ami most a parlament asztalán van, ebben már ez az intézmény nem szerepel. Zárójelbe szeretném tenni, itt sok félreértést tapasztaltunk az elmúlt hetekben, hogy kikre vonatkozott volna ez az előadó-művészeti járadék. Annak ellenére, hogy a dolog kikerült, fontosnak tartom, hogy még egyszer megpróbáljam elmondani, hogy mi volt az indoka, hogy ez itt volt és ezen gondolkoztunk. Tehát a szabadúszó művészek javaslatára került be ez a járadékügy, csak és kizárólag azokra a szabadúszó művészekre vonatkozott volna, akik nem álltak egyéb szerződésben. Nem közalkalmazottak, nem a munka törvénykönyve alapján foglalkoztatottak, hanem a szabadúszók, akik egyrészt saját maguk adtak volna egy alapba járadékösszeget, tehát kvázi önsegélyező alapba és ehhez az állam hozzátett volna ugyanennyit és egy lerövidített, nagyon behatárolt három hónapos időtartamban bizonyos kvázi munkanélküli segélyben részesültek volna.
Valóban ez a függetlenek javaslata és a kérése volt, de egyrészt a kormányzat, másrészt pedig egyéb szakmai szervezetek úgy látták, hogy most ennek az intézménynek a bevezetése esetleg olyan kapukat nyit meg, amelyet nem tud ügyesen, okosan behatárolni és esetleg eljuthatunk egy olyan problémáig, amit a franciaországi avignoni színészbojkott okozott. Ami - azt mondják a szakemberek, hogy - nyilvánvalóan azért történt meg, mert az a jogintézményt nem szűkítették le elég jól és mindenki megtalálta a járadék felvételének a lehetőségét. Ez nincs benne jelen pillanatban a törvényben. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy ezen azért érdemes gondolkodni, mert ezzel, hogy ezt a járadékot kivettük, a probléma nincs megoldva.
Az azonban, ami a két héttel ezelőtt minden képviselő és párt által támogatott intézményt érinti, ez a társasági adókedvezmény, ez most is a törvényjavaslat szövegét képezi, a kormány támogatta azt, hogy az előadó-művészi szervezetek részesülhessenek ebből az adókedvezményből.
Egy korlátja van ennek a bevezetésének, ez pedig az, hogy a brüsszeli bizottságnak természetesen ezt a struktúrát jóvá kell hagyni. Ez így szerepel a törvényszövegben is. Ha a törvény hatályos lesz, a hivatalos jogi eljárást el tudjuk kezdeni a Pénzügyminisztérium segítségével.
Ennyi lenne az összefoglaló a két héttel ezelőtti módosulásokról.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Halász alelnök úr!
Kérdések, hozzászólások
HALÁSZ JÁNOS (Fidesz): Köszönöm szépen. Tisztelt Bizottság! Tisztelt Államtitkár Asszony! Meglepve akkor lettem volna, ha azt tetszett volna mondani, hogy az elmúlt néhány hét alatt elvégzett munka után a törvény rosszabb lett, mint korábban. Azt tetszett mondani, hogy ez jobb lett. De amikor egy kormánytisztviselő mond valamit, azt nem kell feltétlenül mindig elhinni.
Mi a helyzet a magyar színházügy területén? Én úgy látom, hogy egy legyengült struktúráról van szó, mint ahogy a magyar kultúra is ebben az állapotban van a szocialista kormány regnálása óta. Az elmúlt három-négy év alatt több, mint négymilliárd forintot kivontak a magyar színházi ágazatból. Azért mondom a négymilliárdot, mert most állítólag az a nagy szám, hogy négymilliárd többletfinanszírozásra számíthat az ágazat, amihez mindjárt hozzáteszik természetesen, hogy persze az nem úgy igaz, mert az nem mind a színházügyhöz került. Itt-ott vannak a zenekarok, énekkarok, de ha csak a színházügyet nézzük és azt tekintjük, hogy az állam finanszírozása évente, a tárcaszínházakat is beleszámítva inkább húszmilliárdhoz közeli összeg és az elmúlt három évben egy fillérrel sem emelték ezt és hol nyolc, hol hat, hol öt százalékos infláció volt, ha ezt kiszámolják a húszmilliárdra vetítve, akkor régen ötmilliárd fölött is van az az elvonás, amivel önök sújtották ezt az ágazatot. És ez érződik is a magyar színházi világon. Felélték tartalékaikat, mind anyagi, sokszor emberi értelemben is és egy ilyen színházi struktúra esetén akarnak most ezzel a törvénnyel egy nagy változást hozni a magyar színházi világba. Én úgy gondolom, hogy egy ilyen helyzetben ez nagyon nagy felelősség. Erről két hete is beszéltünk és továbbra is azt gondolom, hogy sokkal óvatosabban kellene bánni ezzel a kérdéssel, mint ahogy a kormány ezzel bánik. Különösen figyelemre méltó és feltűnő az a sietség, ami szeptember óta jellemzi az önök munkáját. Ha ilyen tempósan dolgoztak volna korábban, lehet, hogy nem tartana itt az ország.
Hosszú előkészítő munka, nagyon sok, nagyon tiszteletre méltó erőfeszítése, elkészült egy törvénytervezet-szöveg, valami változat, augusztus 6-i változat, ez körbement a színházakon és akkor szeptember 3-án megírta Zsámbéki Gábor, Pintér Béla, Mácsai Pál és Marton László a maga levelét, amiben ők elmondták, hogy új hivatal felállítására, előadó-művészeti tanácsként nincs szükség, mert nem hoz változást. Változott valami a törvényben most az új szövegben? Nem.
Komoly problémákat érzékeltek a gyenge ideológiai felvezetés kapcsán. Változott érdemben ez a preambulum? Nem változott. A jelenlegi legfontosabb probléma, ahogy ők írják, a színházi kultúrából kimaradó területek kérdése, a különböző típusú színházak szétválasztására, működési finanszírozási differenciálásukra történő javaslat. Azt mondták, hogy ez hiányzik a törvényből. Került-e be bármi is ez ügyben a törvénybe? Nem. Nem változott. Szóval én azon gondolkodtam, hogy vajon akkor egyébként meg miért változott meg a színházi szakemberek egy jó részének a véleménye szeptember elejéről szeptember végére vagy október elejére, hisz a törvény gyakorlatilag ugyanaz, az általuk korábban megfogalmazott kifogásokat is tekintve. Kezembe került a miniszter úrnak a törvény átadásakor történt megnyilatkozása, amiben ő úgy mellesleg megjegyezte, hogy azért, mert plusz pénz kerül a területre - mondta a színházak képviselőinek, akiket meghívtak, és Schiffer úrnak, akit nyilván szintén meghívtak -; mi nem voltunk ott, mi nem kaptunk meghívást. Megjegyezte, hogy az az összeg csak abban az esetben áll majd rendelkezésre, az emelt támogatási összeg, ha az előadó-művészeti törvényt az Országgyűlés elfogadja. Hiller István, a Magyar Köztársaság oktatási és kulturális minisztere tehát nyíltan megzsarolta a színházi szakmát: akkor lesz meg, kérem szépen, a plusztámogatás - mondta ő -, ha a törvényt majd elfogadják. A szakma ezután - nem tudom, hogy emiatt-e, de ahogy most újabban írják, a szakmai szervezetek összefogása a politikai döntéshozókra igen komoly hatással volt - írt egy levelet, hogy nagyon támogatja, legalábbis 16 szervezet írt ilyen levelet. Én úgy látom, hogy nem ők voltak komoly hatással a döntéshozókra, hanem Hiller István volt komoly hatással a szakma képviselőire ezzel a zsarolási technikával, ami egyébként teljesen megengedhetetlen; demokráciában legalábbis megengedhetetlen.
E miatt az eljárás miatt én nagyon félek attól, hogy mit akarnak önök művelni ezen a területen, mert már ez a belépő is nagyon beszédes, és egyébként teljesen elfogadhatatlan. A dolgot erősíti az úgynevezett modellszámításokkal kapcsolatos problematika. Emlékeznek rá? Már másfél évvel ezelőtt, amikor az a nyílt nap volt, amit kezdeményezett a bizottságunk, szóba került, mondtuk és kértük, hogy kérjük szépen, hogy csak modellszámításokkal együtt hozzák ezt a törvényt, mert értelme úgy van, úgy lehet látni, hogy esetleg milyen hatása lehet majd a magyar színházi világra ennek a törvénynek. Hogy is mondjam: régen kellett annyit küzdeni egy minisztériumi háttéranyagért, amit ezért küzdöttünk. Még két héttel ezelőtt is beszéltünk róla, államtitkár asszonynál itt volt zöld dossziéban, de nem merte ideadni, mert nem tudta, hogy titkos, vagy nem titkos. Azóta átküldte, és titkosították ezt az anyagot, ami végképp elfogadhatatlan, de ez egy újabb elem: a zsarolás mellett még titkosítanak is, azt írják az anyagra, hogy ez a munkaanyag, nem nyilvános. Én most hoztam ebből sok példányt, lemásoltam, mert mi, képviselők megkaptuk; örömmel adnám oda mindenkinek, ha nem követnék el ezzel olyan szabálytalanságot, ami esetleg súlyos felelősségre vonást hoz majd maga után, de én úgy képzelem, hogy mégsem helyes az, hogy ezt nem tudhatják a fenntartók sem.
Én, mint képviselő, ha nem lennék történetesen Debrecen alpolgármestere, nem adhatnám oda a debreceni, kultúráért felelős alpolgármesternek ezt az anyagot; még szerencséje van Miskolcnak, de másnak már nem nagyon. (Derültség. - Fedor Vilmos felé:) Ugye, képviselő úr? Budapest például mit csinált, a Budapesti szakbizottság? Itt van előttem az anyag: ahogy tudom, a Fővárosi Közgyűlés kulturális bizottsága egyhangúlag elfogadta azt a határozatot, , amelyben azt kérik, hogy a modellszámításokat a minisztérium bocsássa a rendelkezésükre. Ahogy tudom, Budapesten a Közgyűlés is fog erről tárgyalni, hogyha ez így halad, ha önök továbbra is titkosítanak, és azt hiszem, hogy minden város, minden megyei jogú város, aki például színházat tart fenn, jogosan tart igényt arra, hogy ezeket a számításokat megismerhesse, de önök el se küldték nekik.
Megnéztem a számításokat; értem én, hogy miért titkolóznak. Ami néhány színházra vár ez alapján a modellszámítás alapján, az azért nem nagy öröm nekik. Ha előfordulhat az, hogy az önök által bevezetésre kerülő új finanszírozási modellben a színházak javarésze kevesebb támogatást kap, mint korábban, pedig több pénzt ígérnek, akkor itt nagy a baj, de ha megnézzük a változatokat, nagyon sok helyen visszaesés, pénzelvonások vannak: mínusz 12 millió, mínusz 46 millió, mínusz 28 millió, mínusz 26 millió, egy másik táblázatban mínusz 17, mínusz 51, mínusz 29, mínusz 99, mínusz 21. Nem tudom, hogy hogyan lehet egyáltalán így hozzáállni ehhez a dologhoz. Azt ígérik önök, hogy több pénz lesz, nyugodjatok meg, kedves szakma, itt van ez a plusz 4 milliárd - persze, csak akkor van, ha a törvényt elfogadjátok ti is -, és közben itt van a modellszámítás, ami mutatja, hogy vannak, akiknek több pénz lesz, vannak, akiknek meg kevesebb pénz lesz. Szerintem ez is elfogadhatatlan ebben. Olyan törvényt hozni, amely után egyes színházak rosszabb helyzetbe kerülnek, mint most vannak, árulás, elfogadhatatlan, önök pedig erre készülnek, ezért azt gondolom, hogy ezt a törvényt ebben a formájában nem lehet bevezetni, küzdeni kell ellene, és ha lehetőség van rá, meg is kell változtatni, mert így önök nem segítenek a magyar színházi rendszernek.
Ha már az önkormányzatoknál tartottunk és annál, hogy milyen szép folyamat volt ez, mert önök mindenkivel egyeztettek, de olyan gyorsan változott a helyzet az utóbbi időben, és úgy felpörögtek az események a minisztériumban - nem tudom, hogy vettek-e fel új kollégákat, vagy mire ez a hirtelen nagy pörgés -, hogy elfelejtettek egyeztetni a Megyei Jogú Városok Szövetségével, államtitkár asszony. Olyannyira, hogy ahogy én tudom, a Megyei Jogú Városok Szövetsége novemberben, a következő közgyűlésén kénytelen lesz napirendre tűzni ezt a témát, és véleményt mondani, mert több mint tíz színház fenntartója történetesen olyan megyei jogú városi önkormányzat, aki szerintem nem megkerülhető ebben a folyamatban. Azoknak nem megmondani, hogy mit hozhat a törvény nekik, azokkal nem egyeztetni az utolsó változatot, elfogadhatatlan, és mivel ezt nem tették meg, ezt a törvényt nem szabadna anélkül benyújtani. Tegyék ezt meg, és beszéljünk róla!
De miért kapkodnak, és miért hagyják ki e fontos szervezeteket az egyeztetésből? Abban a helyzetben, amikor önök zsarolnak, hogy csak akkor lesz pluszpénz, ha a szakma elfogadja a törvényt; abban a helyzetben, amikor a modellszámításokat titkosítják, és nem adják oda az önkormányzatoknak; abban a helyzetben, amikor egy jelentős, érintett önkormányzati szövetséget meg sem kérdeznek, és annak külön, következő ülésén tárgyalni kell a témáról, abban a helyzetben még mi történik? A kormány egyik minisztere - igaz, hogy kisebbségi kormány, de mégiscsak miniszter -, történetesen az önkormányzati miniszter, aki az önkormányzati fenntartású színházaknál, zenekaroknál a különböző finanszírozások kapcsán, saját fejezetén belül tavaly 10 milliárd támogatás volt színházaknál, 1 milliárd volt a zenekari támogatás vagy valamivel több, ez a miniszter mit csinál? Levelet ír, és azt mondja, hogy egy színházi bemutatót kér az önkormányzatoktól. Kéri az önkormányzatokat, hogy mutassanak be darabot; konkrétan, producer, telefonszámmal, mindennel, aki zaklatja utána az önkormányzatokat.
Mit csinálnak önök? Miért gondolják, hogy napirendre kell térnünk az egész ügy fölött; egy ilyen előkészítettség, egy ilyen helyzet fölött? A legrosszabb időket idézi ez a cselekvéssor, amit most önök elkövetnek. Én azt gondolom, hogy éppen ezek miatt egyeztetni kell, meg kell várni a költségvetést, hogy lesz-e, és abban benne lesz-e a plusztámogatás. Ha az megvan, a modellszámításokat is megvitatták a színházakkal és az önkormányzatokkal, és mindenki megnyugodott a tekintetben - mert egyébként a szakma egy jó része nem támogatja ezt a törvénytervezetet, aláírást lehet gyűjteni tizenhat nem tudom, kitől, de az nem jelenti azt, hogy a szakma egésze ezt támogatja -, ha mindezt a munkát, ezt az egyeztetést rendesen, nem ilyen rohanvást, elkapkodva, vagy esetleg kikerülve elvégzik, akkor érdemes visszahozni ezt a törvényt, de mi addig ezt általános vitára alkalmatlannak tartjuk. Köszönöm szépen a figyelmüket. Ha nem haragszanak, mivel a szerzői jogról szóló törvény vitája éppen most indul, és zajlik a parlamentben, nekem azt is figyelemmel kell kísérni, és nem tiszteletlenségből, hanem ennek okán most el kell mennem. Köszönöm szépen. (Halász János távozik az ülésteremből.)
ELNÖK: Gulyás képviselő úr!
GULYÁS DÉNES (Fidesz): Köszönöm szépen, elnök úr. Tulajdonképpen, amit Halász alelnök úr elmondott - anélkül, hogy mélyebben belemennénk abba, hogy mi is változott most ezen a törvényen, illetve megpróbálnánk valamilyen szakmai kérdésekbe belebonyolódni -, elég lenne ahhoz, hogy tulajdonképpen ne is beszéljünk erről, de azért nézzünk néhány olyan dolgot, amit én fontosnak tartok.
Hadd kezdjem először azzal, amit jónak tartok. Volt két apróság, amit talán még én is felvetettem két hete, hogy a munkaidőbe bele kell számítani azt, amikor egy művész felkészül: látom, hogy ez most meg van változtatva. Jónak tartom a produkciók mobilitásáról szóló történetet. Emlékszem, hogy én magam is dolgoztam ilyen módon, hogy olyan produkciókat próbáltunk létrehozni, amit több helyen lehet játszani, egy költséggel több helyre lehet elvinni. Mégis vannak alapvető olyan kérdések, hiszen az államtitkár asszony azt mondta, hogy az alapelvek nem változtak és ez valóban nem változott, amivel továbbra is súlyos problémáim vannak. A preambulum nélkülözi a művészt magát. Azt az embert, aki az egész művészetet csinálja, magát a művészetet csinálja. Nem tér ki arra, hogy azok az emberek, akik ezt a társadalomnak adják, amit adnak, ezeknek ebből a törvényből mi következik az ő életpályájukra vonatkozólag. Legalább egy utalás arra, hogy majd a törvényben itt és itt lesz, vagy a törvény kitér arra, hogy miért érdemes valakinek ma Magyarországon úgy dönteni, hogy ő előadóművész akar lenni vagy építész. Mi az az életpályamodell, amiért ezt választani kell. Hol van az a biztosíték, hogy majd a családomat el fogom tudni tartani belőle, hogy egy viszonylag töretlen művészi pálya kifejlődhet. Amiért én jelen pillanatban úgy érzem, hogy ez nagyon hiányzik a preambulumból, ugyanis egyfajta gondolkodásmódot tükrözne, ha megjelennének erre való utalások. Rettenetesen fontosnak tartom.
Én beszélek művészekkel, ez foglalkozási ártalom nálam és ezt mindenki hiányolja, mindenki azt mondja, hogy nem foglalkozik velünk a törvény, azzal foglalkozik a törvény, hogy mi a finanszírozás, mi az előadó-művészeti tanács, milyen kötelezettségei vannak. De a dolog lényegével, akik miatt ez az egész törvény részben megszületett, azokkal mi lesz, ez hiányzik a törvényből.
Aztán egy-két dolog még. Két hete is súlyos aggályaim voltak, például az előadó-művészeti tanáccsal. Az lehet, hogy pozitívum, hogy öt évről három évre csökken a mandátumuk. A színházi gyakorlatban volt szerencsém Fokföldtől Ázsiáig a világ színházaiban dolgozni, nagyon sok helyen túlnyomó többségében az a színházi gyakorlat, hogy van a színháznak egy művészeti vezetője, aki a művészi ujjlenyomatát rányomja a színházra, arra az időszakra, amíg ő a vezető. És ez bizony súlyos felelősséggel és nagyon sok munkával jár. Én ezt rendkívül egészséges dolognak tartom, de minden ilyen szisztéma nélkülözi az úgynevezett előadó-művészeti tanácsot, amely valahol lebeg a minisztérium és az előadó-művészeti szervezetek között. Mert tulajdonképpen csak javaslattévő mandátuma van, döntési joga nincsen. Az összeállításával is, ahogy a Tellér Gyula két hete elmondta, érzek problémákat. A fő veszélyt abban látom, hogy nem tartom kizárhatónak azt, hogy ha nem stabil vagy nincs jogi keretek közé öntve egy ilyen kuratórium működése, akkor uniformizálja a színházi világ bizonyos területeit. Be lehet adni x év múlva egy olyan törvényt, hogy mondjuk az előadó-művészeti tanács kapjon döntéshozó és pénzosztó szerepet és ezzel ma nagyon nem értenék egyet.
Tehát én nagyon ellene vagyok az előadó-művészeti tanácsnak. Arról nem is beszélve, hogy lehet, hogy a miniszter szemszögéből ez azt tükrözi, hogy a miniszter meghallgatja a szakmát is és nem egymaga dönt, tehát kvázi nem egy diktátor, ugyanakkor viszont a színházvezetők, akik egy művészi koncepciót kialakítanak, lehet, hogy a saját individuumukba való beavatkozásnak fogják tartani azt, hogy ők azért nem kapnak nagyobb támogatást, mert esetleg olyan tanácsadója volt az előadó-művészi tanácsnak ami nem pozitív. Én változatlanul nagyon neccesnek érzem ezt.
A következő másik ilyen sarkalatos pont, a fizetőnézőszám-alapú támogatási rendszer. Nem látok olyan pontot, ami valami módon mégis csak tenne különbséget. Tudom, hogy a legnehezebb döntés. Ezt továbbra nagyon aggályosnak érzem. Nem hiszem, hogy ez megfelelő kategorizálási módszer. Sarkítom a helyzetet. Ad absurdum most már értem, hogy Dési Huber István miért halt éhen. Mert olyan műveket hozott létre, amit kevesen értettek meg és nem vették meg, és szegénynek nem volt mit ennie. Ez a dolog így nagyon nincs jól. Nem akarom még egyszer elmondani, amit akkor mondtam, hogy bizony talán a nézőszámhoz lehetne kötni, de más előjellel. Bizonyos produkciók esetében jutalmazni kéne a színházat a nézőszám tekintetében, bizonyos produkciók esetében pedig nem folytatom a mondatot.
Aztán van itt például egy olyan, hogy az államtitkár asszony a nézői szokásokra is utalt. Ezt szeretném, ha egy picit kifejtené bővebben, mert én úgy tapasztalom, hogy a nézői szokásokban való változás pontosan azt teszi aggályossá, amiről beszéltem most. A nézői szokások sajnos Magyarországon nem feltétlenül mennek jó irányba.
Aztán van itt olyan kérdés még, hogy aggályosnak érzem a Telecom, a MÁV és a Rádió együtteseinek jogi helyzetét. Hogy lehetnek első kategóriás zenekarok? Hogy illeszkedhetnek ők így a képbe?
Még egy probléma: bár úgy érzem, hogy maga a felvetés pozitív, tehát ebbe az irányba el kell menni és gondolkodni kell ezen, csak úgy érzem, hogy több kellene, több anyagi áldozatot kellene, hogy vállaljon a kormányzat, a törvénynek biztosítania kellene azoknak a művészeknek egy emberi élet folytatásához való jogot, akik kikerülnek a színházaktól akkor is, ha nem az ő hibájukból történt. Valóban itt van, hogy tízéves, tizenöt éves és húszéves jogviszony után milyen végkielégítést kapnak. Én azt gondolom, hogy ezen változtatni kellene. Maga az alapfelvetés jó, azt azonban kevésnek tartom, hogy húszéves jogviszony után 12 havi legyen a végkielégítés. Hét évvel ezelőtt az egyik kollégámat a Magyar Állami Operaházból elküldték, nem tudtak neki szerepet adni. Öt és fél millió forintot kapott hét éve. Először 2010-ben lehet ezekre a pénzekre számítani. 2010-ben ezzel a gazdasági helyzettel és bankcsőddel együtt mennyi lesz ez a pénz? Ez pokolian kevés, összevetve azzal, hogy azért emlékezzünk arra, hogy mondjuk a Bozóki miniszter úr által kinevezett Hegyei Árpád Jutocsa tízmillió forint végkielégítést kapott tíz hónapi munka, pusztítás után. A szakma közfelháborodása miatt kapott kevesebbet, mint az eredetileg megállapított végkielégítése volt. Miután a miniszter úr azt mondta, hogy ez személyes adat és titkos, én sem mondom, hogy ez mennyi volt, pedig tudom. Ha a művészek ilyen rájuk vonatkozó utalások nélküli preambulumok után és mindezek elolvasása után valóban nem mondhatnak mást, különösen akkor, ha a miniszter úr azt is kinyilvánítja, hogy a négymilliárdot csak akkor kapják meg, ha a szakma elfogadja ezt a törvényt, akkor valóban miről beszélünk, akkor az az ember, az a művész nincs ebben a törvényben kezelve, aki az egészet csinálja. Ezek azok az alappontok, ami miatt én nagyon nehezen fogadom el; ezen meg kellene próbálni változtatni.
Még egy pontot szeretnék mondani: 31. §, teljes munkaidőben foglalkoztatott magántáncos, magánénekes munkakör esetében 50 előadás. Azt szeretném mondani, hogy a Magyar Állami Operaházban még azok az énekesek sem énekelnek 50 előadást egy évben, akik kis szerepeket énekelnek, vagy csak egy-kettő talán; a Magyar Állami Operaházban egy operaénekes, aki főszerepeket énekel, évi 10-15 előadást énekel, jó esetben 20-at. Szakmailag ehhez csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy ez nemcsak, hogy a megélhetésre nem elég nekik, hanem a szakmai fejlődésre sem, tehát arra sem, hogy szakmai élet perspektívájuk legyen. Ezt összevetve azzal, hogy az ÁSZ jelentése szerint - talán két hete is elmondtam - az Operaház nézőszáma 2006-ról 2007-re 40 ezerre csökkent, hova lesz besorolva az Operaház, vagy azzal a művésszel mi lesz, aki ott dolgozik?
Még egy-két aggályos pontom van. Itt a fizetőközönség előtt zajló főpróbát előadásnak kell számítani: ez rendben van, csakhogy ennek egyéb vonzatai is lehetnek, mondjuk az Operaház esetében, ahol van egy alapbérük, és utána előadásonként kapnak valamennyi pénzt, ha kapnak, mert most már állítólag azt sem nagyon kapnak, ahogy ezt a múltkori próbán épp elpanaszolták. Akkor ennek milyen anyagi vonzatai vannak? A gyakorlat szerint ugyanis eddig egyetlen művész nem kapta meg a főpróba után a gázsit. Olyan nem volt, hogy ha előadásnak számít, és önök közönséget engednek be, akkor fizessenek; ilyen soha nem történt. Ennek tehát vannak egyéb vonzatai.
Még egy kérdés, amit fontosnak érzek, ami egy kicsit messzebbre nyúlik, de azt hiszem, hogy már az egyik, talán nem a két héttel ezelőtti, hanem egy régebbi, hasonló témájú ülésen feszegetni próbáltam, hogy nem érzem azt, hogy ez a törvény harmonizál, vagy megpróbálja figyelembe venni a magyar művészetoktatás kérdését. Különösen a zeneművészek esetében ez egy nagyon-nagyon nagy probléma. Durván 1-1,5 millió forintot költ az állam a Zeneakadémián évenként egy növendékre, és utána ki fog jönni a Zeneakadémiáról, nem lesz munkája, és elmegy külföldre dolgozni. Van ilyen növendékem, aki már haza sem jött Brüsszelből; megnyert egy versenyt, és itthon nincs munkája, de az állam hat év alatt ráköltött 8 millió forintot, mégpedig a költségvetés, illetve az adófizetők pénzéből. Azt gondolom, hogy valamilyen módon ennek harmonizálni kellene. Erre voltak törekvések a Zeneakadémián: például opera tanszak felvételi csak kétévente van, de az az opera tanszak, és egyéb más, hangszeres művészek vannak, akik a tanszakon vannak, és ontjuk őket állampénzen, közpénzen - jobban szeretem ezt a szót -, és utána elmennek, és a gazdag nyugatban nagyon jól keresnek, ami nagyon rendben van, de az alapszisztéma így nem jó. Azt nem látom tehát, hogy valamilyen módon esetleg tárgyalni próbálná ezt a kérdést ez a törvény, hiszen látnivaló, hogy súlyos egymásra hatás van a két terület között.
Ez nemcsak pénzügyi és a többi szempontból aggályos és veszélyes, hanem egyszerűen emberi szempontból is. Az a fiatalember azért megy el a Zeneakadémiára, a Színművészeti Főiskolára vagy bármelyik más felsőoktatási intézménybe, mert van egy színház, ahol szeretne dolgozni. Milyen színházban dolgozzon, ha valaki csak magyarul tud? Nem mindenki Darvas Iván, akit Bécsbe hívtak Beaumarchais-t játszani, mert anyanyelvi szinten beszélt németül; ezekből van egy-kettő. Ezekkel az emberekkel mi lesz? Megy ki a pénz az ablakon, és nem érzem, hogy valami utalás lenne erre, hogy ezt a kérdést meg kell oldani. Valószínűleg ez egy másik törvényre vonatkozó dolog, ezt én tisztán érzem és látom, mégis valamilyen utalás kellene erre. Azon kívül ugyanaz a kérdés: az egyéb támogatások rendszere, tehát a privát mecenatúra bevonása, a támogatóknak az a jutalmazása, hogy az adójukból ezt hogyan és miként írhatják le. Ezt továbbra sem látom, és nem érzem azt, hogy egy olyan hathatós segítséget jelentene a művészeti életnek, hogy ha én azt mondom, hogy én, mint magánszemély, adok 300 ezer forintot egy produkcióra, akkor azt az adómból írhassam le - ezt továbbra sem érzem. Ezek a legsúlyosabb kérdéseim. Azzal egyetértek, hogy vannak apróbb pontok, amik javultak, de úgy érzem, hogy alapjaiban, ami nagyon aggályos volt számomra, az továbbra is megvan. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Schiffer képviselő úr!
DR. SCHIFFER JÁNOS (MSZP): Részint örülök annak, hogy Gulyás Dénes hozzászólt az alelnök úr után, mert nem érzem úgy, hogy ez a magyar csúcs folytatása lett volna, ahol nem arról beszélünk, hogy milyen megoldást lehet találni, hanem kinyilatkoztatunk saját, szűk értelemben vett politikai érdekeink mentén.
Gulyás Dénes felvetett egy sor kérdést, amivel lehet vitatkozni, egy részét ki lehet dolgozni, és módosító javaslatként megfogalmazni, egy sor dologról pedig érdemes gondolkodni, mert olyan kérdések, amelyek felvetődnek, de ha leülünk egy kerek és nem hosszú asztal köré, akkor tudjuk, hogy nem törvényi kérdések, és törvényben nem rendezhetők el. Akár a művészi életpálya kérdése vagy akár az oktatás és a külföldre való menetel kérdése nagyon nehezen rendezhetők törvényben; ezek társadalmi viszonyok alakulásával alakulnak pozitívan vagy negatívan. Itt egy picit magával is ellentmondásba keveredett, mert a zenésznél azt mondta, hogy miért megy el, a színművésznél pedig hátrányként sorolja fel, hogy nem beszéli az idegen nyelvet, tehát nem tud elmenni, itthon kell maradnia. (Gulyás Dénes: Nem hátrány!) Ez tény, hogy az elmúlt években - elsősorban a színművészetnél, az oktatásnál - a piac nagyon megnyílt, nagyon sok vállalkozó jött, és ennek senki nem vethetett és vetett akadályt. Vannak, akik úgymond megélnek, vannak, akik meg is gazdagodnak, és képződik egy olyan réteg, aki azt hiszi, hogy művész, de nem is biztos, hogy abban az értelemben művész, amit többen gondolunk, és nem találja meg a helyét. Ez egy nagyon nagy konfliktushelyzet, amire valahol - és nem ebben a törvényben - megoldást kell találni.
Amit felvetett Gulyás Dénes, azt is jelzi, hogy milyen nehéz ez, hogy mi mindent nem fogalmaz meg ez a törvény. De ha belevennénk ezeket, csak amiket ő itt felvetett, akkor egy még nagyobb konfliktushalmazt gyűjtenénk össze, és nem lehetne megtalálni azt a közös többszöröst, ami alapján azt mondhatjuk, hogy mégis ez a törvény valamennyire szolgálhatja, és létrejöhet annak érdekében, hogy valami pozitívat és előrelépést jelentsen. A kérdés, ami felvetődött, hogy milyen a színházi struktúra, hogy legyengült-e, vagy nem legyengült. Azt mondom, hogy örülnék, ha mondjuk, a gazdaságban lennénk olyan gyengék, mint a színházművészetben vagy a zeneművészetben Európában, és tudnánk olyan teljesítményt nyújtani, amit nyújt a magyar színház vagy magyar előadó-művészet. Nyilván ebben is vannak hullámzások, és nyilvánvalóan az is ráveti a hatását, amikor gazdaságilag jobban vagy rosszabbul megy az országnak és a polgároknak; ez mindenféleképpen befolyásolja azt, hogy hányan mennek el például koncertre vagy színházba, de tragikus változások az elmúlt években nem voltak.
Azt lehet mondani, hogy a nézők elég rendesen szavaznak a színházművészet vagy a zeneművészet mellett, mert olyan színházi kihasználtsági százalékok vannak, amelyeknek nagyon sokan örülnének más országokban is: 80, 90 vagy 100 százalékos kihasználtsággal működnek színházak, de ez lényegtelen kérdés. A kérdés az, hogy bár nem vettem részt azon az értekezleten, mert a minisztériumból nem is kaptam meghívást, ahol a miniszter átadta a törvénytervezet egy korábbi változatát - bár a szövetségektől kaptam egy tájékoztatást és egy kísérőlevelet, hogy menjek el, de nem mentem el -, ennek ellenére azt mondom, hogy a 4 milliárd forint felvetése, azt gondolom, hogy igenis, jogos egyik oldalról. Lehet azt mondani, hogy ez zsarolás, de lehet azt mondani, hogy ha egy új rendszert akarok létrehozni, és az új finanszírozási rendszer létrehozására akar a kormányzat közpénzt, 4 milliárd forintot beletenni, akkor azt csak akkor lehet megtenni, ha az a rendszer működőképes. Ha nem működőképes, akkor bele lehet önteni, egyszer ez tesz valamit, egyszer megemel költségvetést színházaknál, zenekaroknál, de utána a dolgot változatlanul hagyja, és azt a helyzetet stabilizálja, amit olyan sokan kritizálunk, hogy a struktúra bemerevedett, nincs benne mozgás, az új szereplők nem léphetnek bele.
Ezt már múltkor is említettem, nem nagyon akarom ismételten elmondani, beszélgettünk róla, hogy bár látszik, hogy hiába mondunk el szakmai érveket, arra akár pozitív, akár negatív reakció nincsen, mert valami egészen más szférában folyik a vita, de azt gondolom, hogy ennek a törvénynek, ennek a javaslatnak óriási előnye és pozitívuma, hogy megnyitja a rendszert, és mozgást hoz a rendszerbe. Ehhez rendeli a pénzt. Ha ez a mozgás nem jön létre, azt mondom, nem kell ebbe a rendszerbe plusz pénzt tenni, akkor valami mást kell kitalálni. Az, hogy ki mennyi pénzt vont ki belőle, ehhez ismerni kell az egész finanszírozás rendszerét, 1992-ben, amikor Kupa Mihály pénzügyminisztersége alatt létrejött az első, úgymond végiggondolt színház-finanszírozási rendszer, az két részre osztotta, azt mondta, hogy van az infrastruktúratámogatás és van egy művészeti támogatás, ahol megjelent már akkor is az önkormányzat és az állam finanszírozásának egysége és egymásra utaltsága. Aztán ez szépen elenyészett és voltak olyan évek, amikor például az infrastruktúra támogatása - ez 1998 után volt - egyáltalán nem emelkedett, pedig a színházak kiadásának egy jelentős része a infrastruktúra működtetés, ez több, mint 50 százalék. Tehát tényleg kiment a pénzből. De ez nem kormányállás-specifikus volt, hanem tulajdonképpen 1994 után mindegyik kormányzat idején ez egyszer emelkedett, egyszer csökkent és az utolsó években is volt, amikor emelkedett. Ha megnézzük az 1997-98-as költségvetést, ami persze nem olyan nagy pénz, de 14-ről 15, valahány milliárdra emelkedett, tehát nem kiment a pénz, hanem emelkedett a színházak támogatása, amiben persze voltak egyedi javaslatok is, de a központi költségvetés is emelte a forrásokat.
Tehát én azt gondolom, hogy ha úgy akarok hozzányúlni, hogy itt egy szakmai törvényről van szó, ami nem határozza meg egyetlen politikai párt választási esélyeit sem, mert nem hiszem, hogy a színházi törvény olyan nagy érdeklődést váltana ki mondjuk a széles néprétegek körében, hanem egy szakmai törvényről van szó, akkor azt mondom, hogy ehhez lehet viszonyulni úgy, hogy ez, meg ez, meg ezeknek a pontoknak jobban kibontására vagy zárására van szükség. Ez értelmes szakmai vita lehet. Én azt gondolom, hogy ez a törvény ma alkalmas arra, hogy értelmes szakmai vitát lehessen lefolytatni, ha a felek ebben közösen érdekeltek. Ha nem érdekeltek, akkor lehet egymás mellett elbeszélni és elő lehet venni a Zsámbéki levelét, ami már körülbelül két hónapja született. Amire múlt alkalommal az államtitkár asszony megválaszolta az alelnök úrnak, hogy például a preambulumot ők is kritizálták, abba az ő munkájuk került bele. Most még lehetne bővíteni azzal is, amit Gulyás képviselő úr mond, hogy hogy lehetne a művészi életpályát, vagy a művészt magát jobban megfogalmazni benne vagy kiszélesíteni, de ugyanúgy a múltkor egy színházigazgatói tanácskozáson nem azt mondták, hogy a színházat kéne ebben a törvényben erősíteni, hanem a nézőt. És én ezzel nagyon egyetértek, hogy ennek a törvénynek nemcsak az a célja, hogy a művészeti műhelyek működését valahogy megfogalmazzuk, finanszírozzuk, hanem az, hogy a néző is ebből pozitívan kerüljön ki. Tehát szélesebb körben juttassa kulturális termékekhez, előadásokhoz, ne emelkedjen úgy a jegyek ára, hogy megfizethetetlen legyen a számára, és nagyon színes kínálatban részesüljön. Én azt gondolom, ezen az úton kéne erről a törvényről nekünk beszélgetni és mikor elindul a vitája, utána módosító javaslatokkal ezt befolyásolni, hogy ezek mozoghassanak. Tehát én azt gondolom, hogy a törvény ma alkalmas arra, hogy vitára bocsássuk, azt gondolom, hogy a törvényről - és nem volt ez nagyon elkapkodva, mert a múltkori ülésen is soroltam, hogy 2006-tól milyen formációkban és milyen fórumokon folyt a törvény előkészítése és nyilvános vitája, még a finanszírozásnak is egy nyílt vitája volt, mert az intézmények gazdasági vezetőinek csoportja többször rágta át és ebben az ő munkájuk is benne van.
Még egy zárójelet teszek hozzá, azt gondolom, az sem a való világtól elrugaszkodott dolog, hogy ezen túl a színházak ne mechanikusan kapják a támogatást, hanem lehet azt mondani, hogy kevesebbet kapjanak. Vannak olyan színházak, amelyek közelebb vannak a piachoz, tehát a saját bevételük sokkal magasabb lehet és ami így felszabadul, azokat a műhelyeket kell támogatni, ahol elmélyült, olyan művészi kísérletező munka van, amit a piac még nem értékel. Annak az áttételes eredményét fogja majd a piac értékelni, tehát azt gondolom, hogy egy ilyen eltérés a finanszírozásban igenis szolgálja a színházművészet vagy zeneművészet előrelépését. Tehát én nem tartom problémának, az is kiolvasható, hogy lehetnek intézmények, amelyek a feltételeknek nem úgy felelnek meg és egyszer most már a feltételekkel kell szembesülni. Igaza van Gulyás képviselő úrnak abban is, hogy a nézőszámmal nagyon óvatosan kell operálni, mert van kis műhely, ahol 25-en ülnek, de az nagyon fontos, hogy hozzájuk eljusson az előadás és az a kísérlet egyszer eredményre vezessen és tudom, hogy van olyan, ahová ezren beülhetnek és azt mondom, hogy ott az államnak például nem biztos, hogy olyan nagyon részt kell venni a finanszírozásban vagy csak egy szűk mezsgyén.
Tehát én azt kérném, hogy szakmai vitát folytassunk és ebben, a tényleg nem politikai törvényben próbáljuk elhagyni a politikai felhangokat.
ELNÖK: Ha Fedor képviselő úr megadja nekem a szót, megköszönöm, elvállalom mint jelenlévő harmadik frakcióként.
Két héttel ezelőtt én elmondtam a véleményem lényegét és üdvözölve azt, amit államtitkár asszony elmondott és ami a törvénytervezet szövegéből is kiderült, hogy érdemben sokat változott a tervezet szövege nemcsak az elmúlt két hétben, hanem azt megelőzően is.
Alapvető véleményem annyiban nem változott, hogy engem eddig nem sikerült arról meggyőzni, hogy feltétlen kell színházi törvény. Elfogadom persze, hogy mára olyan helyzet alakult ki, amikor azt mondani, hogy csak azért nem támogatom a törvényt, mert szerintem erre nincs szükség, az ha tetszik, az egész előadó-művészi társadalommal vagy annak döntő többségével menne szembe.
Ha jól értem, amit ellenzéki képviselők eddig mondtak, ők sem azt mondják, hogy nincs ilyen törvényre szükség, csak várjunk még és esetleg még több minden kerüljön bele. Én azt gondolom, hogy ez nem jó út, hogy ilyen átfogó törvénnyel kell szabályozni ilyen típusú terület működését, de hát ezt meghaladta az idő vagy a realitás. Én a tervezetet magát általános vitára alkalmasnak tartom, hiszen egyrészt a parlamenti arányok ismeretében nem is lehet más a célom vagy a frakciómnak a célja, hogy minél jobb legyen ez a törvénytervezet, ha már van, másrészt meg sok olyasmit szabályoz, amit valószínű alkalmi törvényekkel vagy éves költségvetéssel vagy munkaügyi szabályozással kellene külön megoldani és nem egy ilyen átfogó törvénnyel, de ha előttünk van, akkor nyilván más a cél. Egyebek között, amit Gulyás képviselő úr mondott, engem csak erősít abban, hogy egy ilyen törvényt nem lehet egyszerűen rendesen megcsinálni. Tehát ha előadó-művészeti szervezetekről és foglalkoztatottakról van szó, akkor jogosan kifogásolja a képviselő úr, hogy miért nem emelkedettebb a törvény és a művészi pályáról miért nem szól. Mások jogosan mondhatnák, hogy azért még fontosak a művészek is, meg a szervezet, de a legfontosabb mégiscsak a közönség, mert a közönségért van az egész.
Arról is csak nagyon áttételesen esik szó, ha tetszik, mennyiségi értelemben, hogy mennyien látogatnak egy-egy előadást, de nem akarok ezen az úton továbbmenni, csak jelzem, hogy én nem vagyok meggyőzve arról, hogy ez a törvény feltétlenül kell. Tudomásul veszem, hogy az előadó-művészeti szakma döntő többsége kívánja, hogy ilyen törvény legyen, és egzisztenciális és egyéb, intézményi biztonságot is vár egy ilyen törvénytől - ez más területeken is így szokott lenni -; többnyire nem jönnek be a remények, hosszabb távon meg végképp nem jelent garanciát nagyon sok mindenre.
A problémákba, amiket itt mások felvetettek, nem mennék bele. Az oktatás vagy a képzés kapcsán, ami valóban egy fontos dolog - ez csak egy mellékes és nem a dolog alapjaihoz tartozó megjegyzés -, amit Gulyás képviselő úr mondott, ha tetszik, a szellemi exportról, tehát hogy Magyarország sokat fordít közpénzekből képzésre: erre volt kitalálva a tandíj egyebek között, hogy aki kiképződik magyar intézményekben, az érezze azt, hogy ez pénzbe kerül. Nekem nincs közöm ahhoz, hogy ez el lett vetve, én nem kezdeményeztem népszavazást ez ügyben, és nem is támogattam a kezdeményezést, de ez csak egy mellékes megjegyzés. Valóban komoly a probléma, de ez nem ennek a törvénynek a feladata; ugyanez a helyzet az orvosokkal, minden konvertibilis tudással ugyanez a helyzet. Ha tetszik, az én generációm számára az öröm, hogy aki nem talál itthon boldogulási lehetőséget vagy képzettségének, tudásának megfelelő lehetőséget, az mehet máshova, és ott kamatoztathatja tudását, de ez tényleg csak egy mellékes dolog, mert szerintem ez nem ennek a törvénynek a lényeges része.
Múltkor is elmondtam, most is elmondom, hogy az egy örök probléma, hogy ha tetszik, szubjektív megítélés alá eső, tehát nagyon objektív paraméterekkel nem kezelhető területeken hogyan lehet a közpénzeket jól elosztani. A magyar politikai viszonyok nem olyanok, hogy ezt rábízzák köztisztviselőkre, vagy ha rábízzák, akkor állandóan az a gyanú, hogy politikai elfogultság érvényesül; ha valamilyen technikával kuratóriumok állnak össze, akkor az a gyanú, hogy a kuratóriumok tagjainak kinevezői, felkérői politikai elfogultság alapján járnak el, tehát optimális megoldás ez ügyben nincs. Én úgy gondolom, hogy az előadó-művészeti tanácsnál erősíteni kellene a jogosítványokat, azt tudomásul véve, hogy a miniszter, aki kinevezi az előadó-művészeti tanács tagjait, akármikor is, vállalja a személyes felelősséget az ügyben, hogy kiket bíz meg az előadó-művészeti tanács tagjainak, és ha vannak bizonyos objektívnek nevezhető paraméterek, hogy hogyan lehet oda bekerülni, akkor ez egy számomra elfogadható mechanizmus.
Hozzátenném, hogy talán annyiban érdemes bővíteni a lehetőséget, hogy sokan nem szervezethez tartoznak, mármint érdekképviselethez és más típusú szervezethez, akiknek ajánlani kellene ide; intézmény egy színház vagy egy zenekar is, tehát ha úgy bővülne a lehetőség, hogy ilyenek is jelölhetnek oda, az nyilván jót tenne a dolognak. Én az előadó-művészeti tanács kuratórium jellegét erősíteném, velük íratnám ki a pályázatot, és velük bíráltatnám el. Nem lenne jó az én ízlésem szerint, ha egy miniszter mondaná meg, hogy az évnek melyik a legjobb előadása, hanem vállalják a felelősséget, ha tetszik, az előadóművészek képviselői. Abban az esetben az olyan jellegű vádak, amelyek a tegnapi interpellációhoz kapcsolódnak, akár a kulturális miniszter tett volna ilyet - szerencsére nem ő tett -, akár az önkormányzati miniszter tesz ilyet, hogy ajánl valakit akár mások által el nem fogadható módon, így elkerülhetőek.
Annyiban is erősíteném az előadó-művészeti tanácsot, illetve a pályázati rendszert, és ez nagyon fontos eleme lenne véleményem szerint az egész törvénynek, hogy százalékosan is meghatároznám, hogy a közpénzeknek, amelyek ennek a törvénynek a révén kerülnek elosztásra, hány százaléka legyen az, amelyik - nevezzük minőségi mutatóknak, paramétereknek vagy pályázati rendszernek - ezen az úton kerül elosztásra. Ezt már múltkor is elmondtam, hogy véleményem szerint az államnak - és persze az önkormányzatnak is, de ez most itt az állami rendszert érinti elsősorban - egyrészt van egy intézményfenntartó funkciója, másrészt pedig, ha tetszik, kultúrpolitikai feladata. Nem elég az intézményfenntartó funkciót erősen biztosítani ebben a törvényben, hanem erősíteni kellene az igényeskultúra-támogatási funkciót is. Ha tehát nincs százalékban meghatározva, hogy pályázati úton mennyi pénz osztható el, akkor félő, hogy az intézményfenntartó funkció - pláne, hogyha, mint ma reálisan kalkulálható, nem bővül érdemben a kulturális célokra fordítható kiadás - a minőségi paraméterek rovására nő. Szerintem azt érzékeltetni kellene, a törvény eszközeinek ezt figyelembe kellene venni, hogyha kevesebb a közpénz, akkor az intézmények fenntartására is kevesebb jut, és esetleg nem kell annyi intézményt eltartani, mint amennyit abban az időszakban, amikor több a pénz.
Ide kapcsolódik egy másik elem, hogy véleményem szerint azt figyelembe lehetne venni a törvénynél, hogy az intézmény tulajdonosa, ha tetszik, a hatékonyságban érdekelt - tehát itt az önkormányzatokra gondolok elsősorban -; nemcsak a hatékonyságban, de az ő dolga lenne arról gondoskodni, hogy nézőszám legyen, ő alkalmazza az intézmény vezetőjét. Szerintem az állam elsődleges feladata az lenne, hogy az alapstruktúra fenntartásán túl, illetve bővített fenntartásán, vagy a mobilitás biztosításán túl ezeket az úgynevezett minőségi paramétereket képviselje, és ezek olykor keresztezik egymást a nézőszámmal. Erről Gulyás Dénes múltkor beszélt, és ezt többen itt egyetértően elmondtuk. Ha különválasztanánk a kétfajta szempontot, és az állam nem kötne minőségi paraméterekhez semmit, mert ezt az önkormányzat úgyis megteszi az önkormányzati intézményeknél, akkor nem kereszteznék egymást a szempontok. Ha úgy épül fel a rendszer, mint ahogy felépül, tehát ha az önkormányzat ennyi és ennyi támogatást ad, akkor természetesen az önkormányzat a maga területén azt mondja, hogy én akkor tudok ennyi támogatást adni, ha ilyen és ilyen jegybevételt hozol. Ott garantálva van az, hogy a nézőszámot többé-kevésbé tudja biztosítani, és akkor az állam már ezen a bonyolult vagy áttételes rendszeren keresztül úgyis figyelembe veszi ezt az érdekeltséget közvetve, én tehát az állami pontozási rendszerből kivenném a nézőszámot.
A preambulummal nekem is bajom van; ezt már a múltkor elmondtam. Szerintem nem lenne szabad beleírni olyan kifejezéseket, amelyek értelmezése nem teljesen konszenzusos. Múltkor is elmondtam: ez maradt úgy, hogy a törvény a globalizáció és a tömegkultúra káros hatásaival szemben védi a magyar előadó-művészetet. Ez szerintem nem lefordítható a gyakorlat nyelvére, ráadásul az, hogy mi a tömegkultúra, nem egy olyan fogalom, ami mindenkit azonosan érint, ráadásul a következő bekezdés majdnem úgy kezdődik, hogy a közönség széles rétegeihez való eljutás a cél. Ami a közönség széles rétegeihez eljut, az más nyelven (Gulyás Dénes: Celeb vagyok, mentsetek meg! - Derültség.) tömegkultúra. Értem a mondanivalót, és egyet is értek; nyilvánvalóan arról van szó, hogy az igényes és az igénytelen áll egymással szemben, csak a kifejezések nem biztos, hogy szerencsések; de ilyen részletekbe nem kívánok belemenni.
Egy szóval vagy egy mondattal összefoglalva, én tehát a javaslatot általános vitára alkalmasnak tartom, nem is feltétlenül nagy számú, de érdemi módosítást feltétlenül szükségesnek látok, egyebek közt én a címet is módosítani javasolnám, mert nem általában az előadó-művészeti szervezetekről van szó - ezt is elmondtam a múltkor -: kimaradnak az állami intézmények, kimarad a Rádió, kimarad más is, mármint a Rádió művészeti együttesei. Tehát itt elsősorban az önkormányzati és az úgynevezett független szervezetek támogatásáról és általában valóban - ez már bővebb kört érint - sajátos foglalkoztatási szabályokról van szó. Tehát sok módosítást indokoltnak látok, és érdemileg pedig azért érzem a legfontosabbnak, hogy az úgynevezett minőségi mutatókhoz kapcsolódó szabályok erősödjenek és néhány pontosítást, egy kis kiegészítést is fontosnak látok. Akkor lesz olyan a törvény szerintem, hogy nem árt, ha tetszik, hiszen ha nem tartom fontosnak, hogy éppen ezen az úton valósuljon meg a kultúra fontos területének a támogatása, akkor az a minimális cél, hogy ne legyen baj abból, amit a törvény csinál. Köszönöm szépen. Alföldi képviselő úr!
ALFÖLDI ALBERT (MSZP): Köszönöm szépen. Engedjenek meg annyi hozzáfűzni valót, hogy Halász alelnök úr említette, hogy mi minden nem változott, a törvény nem, én még annyit hozzátennék, hogy Halász alelnök úr sem változott. És itt vagyunk a nagy változatlanság kellős közepén.
Gulyás képviselő úr, abban a szerencsében vagy szerencsétlenségben van részem, hogy a családom körbe van véve művészekkel, de emlékeim szerint egyik sem úgy kezdett hozzá ehhez a pályához, hogy megnézte a törvényt, hogy vajon milyen életlehetőségei lesznek majd akkor, ha művészi pályára lép. Ezek a dolgok egészen speciális motivációk a művészemberek esetében, gondolom, a te esetedben ez ugyanígy volt. Ami a törvényt illeti, nagyon nehéz egy olyan törvényt megalkotni, ahol emberi léptékkel, meg nem fogható dolgok működnek, hiszen ennek az egész művészetnek az egyik alapcélja valahol a katarzis megélése vagy megéltetése és akkor hogy ezt milyen szinten, milyen módon, hogy szabályozva, erre törvényt kitalálni bizony nem egyszerű dolog.
Ennek ellenére én azt mondom, hogy ez a törvény alkalmas arra, hogy általános vitán átessen, nyilván soha az életben nem fog olyan előadó-művészeti törvény születni, amely az általam már jelzett dolgok miatt mindenki számára elfogadhatóan, kristálytisztán leszabályoz egy olyan világot, ami világ valahol megfoghatatlan, mert olyan, mint a hit. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Fedor képviselő úr!
FEDOR VILMOS (MSZP): Köszönöm szépen. Sajnálom, hogy Halász alelnök úr megfosztott bennünket attól a lehetőségtől, hogy a mi véleményünket is meghallgatva kialakulhasson egy komoly szakmai vita. Ráadásul azért is fájlalom, mert ő ugyanolyan helyzetben van, mint én, tehát pontosan látja, hogy egy nagy önkormányzaton belül milyen nehézségeket jelent ma a kultúra finanszírozása. Egy kicsit az volt az érzésem, hogy elég komoly nézetkülönbség van közöttünk, mert én kultúrával foglalkozó emberként is mondom, hogy akarom ezt a törvényt, nagyon szeretném, ha ez a kérdés rendeződne, neki pedig néhány mondatában azt éreztem, mintha nem akarná ezt a törvényt. Tehát elég nagy különbség van közöttünk, de azt gondolom, hogy majd máskor, máshol ezt a vitát lefolytatjuk.
Hogy ki mit gondol a törvényről? Látszik, hogy milyen különbségek vannak közöttünk és engedje meg a tisztelt bizottság, hogy egy mai esetet említsek. Mikor jöttem Budapestre, felhívott egy képzőművész barátom és arról tájékoztatott, hogy készítettek, Csetneki Józsefről van szó, FeLugossy Lászlóval egy kortárs festményt, 4x5 méteres, hatalmas festményről van szó. Kaptak hozzá pályázati forrást a minisztériumtól, a város megrendelte, Sárospatakról van szó. Igen ám, de mikor meglátták a városi emberek a képet, akkor kinek-kinek más jutott róla eszébe. (Derültség.) Az önkormányzat egyik fele azt mondta, hogy ez olyan, mintha horogkereszt lenne, a másik fele azt mondta, ez olyan, mintha sarló és kalapács lenne. A mai újságok is ezzel vannak tele, ez tényleg döbbenetes, és a vége az lett az egésznek, hogy Sárospatak önkormányzata köszöni szépen és nem kéri ezt a képet. És ma reggel felhívtak engem a művészek, hogy Miskolc kéri-e ezt a képet. Természetesen Miskolc kéri a képet, és kisebb képzavarral élve, Miskolc ölébe hull egy kép gyakorlatilag térítés nélkül merthogy már mások másutt kifizették az árát. Ráadásul köztérre tesszük, ami nagyon izgalmas lesz. Csak azért mondtam el, hogy lám egyetlen kép mennyire megoszt politikusokat és kultúrával foglalkozó embereket is és mennyire mást gondolnak róla. Néha úgy tetszik, hogy két végletben gondolkodunk.
Szeretném folytatni Gulyás képviselő úr dicséretét, mert egészen más egy olyan hozzászólást hallgatni, aki azzal foglalkozik, miközben minden mondatából érződik, hogy elkötelezettje a kulturális életnek, a változásnak, a javulásnak, ezen közben ő maga is igyekszik konstruktív javaslatokat tenni, és nem azt éreztem az ő szavaiból, hogy nem akarja, hogy törvénybe kerüljön, hanem azt éreztem, hogy igen, de jelentős módosításokkal. És ebben legyen valamifajta vita.
Egyetértek azzal, amit az Alföldi képviselő úr mondott előttem. Én is azt gondolom, hogy talán nem nekünk kellene azt rendezni, hogy milyen a képzés. Óriási gondokat jelent egy-egy színház életében is, hogy rengeteg színész van gyakorlatilag a pályán oly módon, hogy nem kap lehetőséget. A színi tanodák megjelenése pillanatok alatt nagyon sok tehetséges embert dobott a piacra, de nyilván ez is jelzi azt, hogy amennyiben nem tudunk jelentős mértékben hozzányúlni az előadó-művészet finanszírozásának rendjéhez, ebben az esetben végleg kihullhatnak.
A másik kérdés a minőségi kultúra és a tömegkultúra. Azért nem mennék bele ebbe a vitába, mert azt gondolom, nem olyan időt élünk most, hogy azon kellene vitatkozni, hogy melyiket támogassuk. Úgy érzem, a kérdés az, hogy a nadrágszorítós szituációk mellett a kultúra mennyi forráshoz jut. Az első kérdés az, hogy helyi szinten a kultúra bástyát védjem meg, hogy ne vigyék el szociális és más területekre azt a forrást, amit a kultúra az elmúlt években nagyon nehezen kiharcolt magának.
Ha majd eljutunk oda, hogy igen sok forrás lesz, beszélhetünk arról, hogy most menjünk neki ilyen területeknek. A másik, hogy ezt a vitát, lehet, hogy nem is nekünk kell lefolytatni. Miközben érzem a képviselőtársaim aggodalmát. Ami a létszámot illeti. Ebben most lesz nézetkülönbség közöttünk, de gondolom, nem sértődik meg emiatt az elnök úr, hiszen lehetnek olyan városok, sőt vidéken csak ilyen városok vannak, ahol egy színház működik. Az önkormányzatnak tételezzük fel, hogy jól felfogott érdeke, hogy fenntartsa a színházat. Nem gondolom, hogy olyan kort élnénk, amikor a polgármester mondja meg a műsorpolitikáját a színháznak. Remélem, hogy erről nincs szó. Van, aki még csóválgatja a fejét... (Derültség. - Dr. Schiffer János: Ott volt a példa a képpel kapcsolatban.) Mindenesetre azt gondolom, hogy az elmúlt években - és erre államtitkár asszony tett utalásokat - alapvetően megváltozott a helyzet. Most hagyjuk azt, hogy milyen kormány van és volt, időközben megváltozott; nemcsak az életünk változott meg, a színházak állapota változott meg, hanem a lehetőségek is megváltoztak. Szeretném azt elmondani, például csak egy színház esetében, amit elég jól ismerek, hogy a Miskolci Színház alapterülete megnégyszereződött, a támogatási rend ugyanaz maradt, pedig ha belegondolunk, ott öt színházat tartunk fenn, öt játszóhelyet. Nyilván ott a rezsiköltség a sokszorosa lett, mégis mindig, minden évben - mert ez ilyen megszokás volt, egyszer urambátyám kezet fogtak, áldást ittak rá - ez a támogatási rendszer megy.
Kigyűjtöttem, és nézegettem a nagyvárosokat. Pokoli érdekes, hogy ösztönző-e vajon az az állami támogatás, amely dupla annyit ad, mint az önkormányzati támogatás. Vajon lehet-e ösztönözni? Azt gondolom, hogy kell ösztönözni. Az az önkormányzat, amelyik nem fordít erre forrást, vagy nem akar, ne azt játsszuk már, hogy mi adunk többet. Mondok példát: azért elég furcsa, hogy van egy olyan nagyváros, ahol mondjuk tíz egységet ad az önkormányzat, és húsz egységet ad a kormány, míg egy másik városban többet az önkormányzat, és kevesebbet a kormány, szóval látszik, hogy ez a helyzet lehetetlen.
Ha emlékeznek képviselőtársaim, az elmúlt évi költségvetési vitában arról szólt az én módosító indítványom, hogy ha jól emlékszem, hat színház esetében sikerült egy kisebb korrekciót elérni, de ez nagyon kicsi volt, csak azért, hogy éreztessük, hogy másfelé kellene menni, másképp kellene finanszírozni. Én annak feltétlenül örülök, hogy azért azzal, hogy van egy fenntartói ösztönző része a finanszírozásnak és van egy művészeti ösztönző része, a két dolgot, mármint, hogy tömegműveket, előadásokat, populáris darabokat játszunk, és a magas művészetet, úgy gondolom, hogy próbáljuk egymáshoz közelíteni, teljesülhet az, hogy van egy tényleges eredmény vagy produkció. Azt azért elég nehéz elhinni - vagy remélem, hogy így vannak vele a képviselőtársaim -, ha egy város esetében 406 előadás van egy évben 144 ezer emberrel, és ebben benne van operatagozat, tánctagozat... Vannak olyan előadások, ahova három ember megy be, de abszolút egyetértek azzal, hogy azt is finanszírozni kell, és egy ilyen előadás rendezése, költsége, tudjuk jól, jó néhánymillió, a bevétel ezt meg sem közelíti. Azt gondolom, hogy olyan támogatói rendszert kell kialakítani, és én ebben látom ennek az esélyét, amely pontosan ezt ösztönzi a vidéki színházaknál, mert nem lesz több, az az egy van.
Amit nagyon fontosnak tartok, és most tartom fontosnak, hogy ezzel a törvénnyel foglalkozzunk, amire már utaltam is, hogy ne ebből a területből vegyünk ki forrásokat, tehát ne a kultúrából. Ha most nem foglalkozunk ezzel a törvénnyel, ha nem kezdünk ezzel a parlamentben vehemensen foglalkozni, hozzászólni, érvelni és vitázni, nekem az az érzésem, hogy a következő esztendő, esztendők azt hozhatják el, hogy éppen a kultúra lesz az, amelyik talán a legtöbb forráskivonást szenvedheti el. Én ezért javasolnám azt képviselőtársaimnak, hogy értsünk egyet azzal, hogy kerüljön az Országgyűlés elé, én általános vitára alkalmasnak tartom, és igyekezzünk módosító indítványokkal az ott lefolytatott viták során felmerülő újabb és újabb szempontokat is figyelembe véve javítani ezt a törvényt annak érdekében, hogy a következő időszakot másképp kezdhessék el a színházak.
Még talán annyit hadd tegyek hozzá, hogy én is úgy értelmeztem, hogy ez a törvény és ez a szabályozás intézményekre vonatkozik, tehát nem külön egyéneket és egyéni életutakat próbál szabályozni. Én azt gondolom, hogy azzal szabályozzuk leginkább, ha az intézmények költségvetését rendbe tesszük, mert abban az esetben valóban egy színész, egy énekes számára nyílnak vállalható pályák és lehetőségek; ha szűkítjük a forrást, akkor nyilván ennek arányában kisebb lesz a lehetőség. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük. Cser-Palkovics képviselő úr!
DR. CSER-PALKOVICS ANDRÁS (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Bizottság! Tisztelt Államtitkár Asszony! Csak egy rövid kérdés. Az egyik, hogy ez a tervezet összhangban van-e a benyújtott új költségvetéssel, illetve az abban meghatározott irányvonalakkal, másrészt pedig, hogy az adókedvezmények a kormány szándékai szerint mikor kerülhetnének először érvényesítésre, tehát mikor épülne be a rendszerbe. Köszönöm.
ELNÖK: Gulyás képviselő úr!
GULYÁS DÉNES (Fidesz): Köszönöm szépen. Én csak egy megjegyzést szeretnék hozzáfűzni, mert másodjára kerül elő az életpályamodell és a többi. (Alföldi Albert felé:) Albert, igazad van, senki nem nézi meg a törvényt, és nem aszerint választ pályát, de ez nem ok arra, hogy egy törvénynek ne legyen egy ilyen vonulata. Nem arra gondolok, hogy ezt meg kell fogalmazni, hogy biztosítom X.Y.-nak, hanem pontosan, amiről beszéltél: ha olyan módon tudják a színházakat finanszírozni, hogy például egy színháznak ne kelljen szükségszerűen 25 év munka után egy művészt kirakni akkor sem a színházból. Jelen pillanatban kirakhatja a színházból 25 év után, ha nem tud neki munkát adni. Ezek olyan módon sértik azt a fajta elvárást, amit egy művész - vagy nem kell művésznek lennie, mérnök, építész teljesen mindegy - elvár önmagától, a társadalomtól és az élettől, hogy az, amit csinál, biztosítva legyen a nyugdíjazásáig, sőt azután is. Én ezt változatlanul fenntartom, hogy attól, hogy ezt nem olvassák el az emberek, az nem ok arra, hogy a törvény ezt az emberarcúságot ne tartalmazza, mert ez egyfajta emberarcú vonulata lenne ennek a törvénynek. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Államtitkár asszony!
DR. SCHNEIDER MÁRTA kulturális szakállamtitkár (Oktatási és Kulturális Minisztérium): Köszönöm szépen. Szokásomtól eltérően most szeretnék minden felvetett kérdésre egyenként válaszolni, már csak azért is, mert én is sajnálom, hogy alelnök úr eltávozott az ülésről, és nagyon fontosnak tartom, hogy azokra a kérdésekre, amelyeket Halász János felvetett, vagy újra felvetett, újra jegyzőkönyvben hangozzék el a válaszom.
A szeptember 3-i levéllel kezdte alelnök úr, amelyet Mácsai Pál, Zsámbéki Gábor, Marton László írt. Erre már az október 7-i bizottsági ülésen válaszoltam, most még egyszer válaszolok, és elmondom azt a három kérdést, amelyet felvetettek, hogy abban mit tettünk, és mi módosult. (Tellér Gyula az ülésterembe érkezik.) Az egyik probléma a preambulum szövegezése volt szeptember 3-án. Azóta, Mácsai Pál segítségével, ezt a preambulumot átírtuk. Ezzel kapcsolatban is vannak még kritikai megjegyzések, tehát ezt nyilvánvalóan lehet finomítani a parlamenti szakaszban, de amiről a szeptember 3-i levél szólt, konkrétan, már október 7-ére megegyeztünk, és változtattuk a preambulum szövegét.
Ami az előadó-művészeti tanács összeállítását illeti, már október 7-ére a szakmai szervezetek, vagyis a Színházi Társaság és az általa képviselt nagyon sok szakmai szervezet egy külön megbeszélést hívott össze, ahol természetesen Mácsai Pál, Zsámbéki Gábor, Marton László, Fischer Iván és nagyon sokan jelentek meg. Ezen a megbeszélésen az a megoldás született, amit jelenleg a törvény szövege tartalmaz, vagyis az, hogy a különféle szakmai szervezetek jelölnek, delegálnak tagokat, és ebből a miniszter úr kéri fel a személyiségeket. Ez is válasz Halász képviselő úr kérdésére.
Finanszírozás: a finanszírozás differenciáltsága szeptember 3-i levél óta egy újabb kategória, a harmadik kategória született meg, amely pontosan azt az igényt fejezte ki, illetve azt teljesítette, hogy senki ne maradjon ki a finanszírozási struktúrából, minden előadó-művészeti szervezet valahol találja meg a helyét különféle mutatók alapján, ha nem az egyesben, akkor a kettesben, ha nem a kettesben, akkor a hármasban és így tovább, tehát ez is finomodott a szeptember 3-i levél óta. Nyilvánvalóan a szakmai támogatást az a levél vagy azok a levelek bizonyítják, amelyeket itt, azt gondolom, hogy a sajtó is nyilvánosságra hozott.
A megyei önkormányzati szövetségekkel való egyeztetés: természetesen a törvény szövegét szeptember 23-án mind a hét önkormányzati szövetségnek eljuttattuk, azzal, hogy kérjük szépen a javaslataikat, véleményüket írásban, és természetesen ajánljuk magunkat a megbeszélésekre, értekezletre bármilyen megoldásban. Ezenkívül október 7-én, aznap, amikor itt délelőtt a törvényről beszéltünk, aznap délután Kulturális Ágazati Érdekegyeztető Tanács ülése volt. Ezek minden ágazatban úgy működnek, hogy három oldal, a kormányzati, a szakszervezeti és az önkormányzati oldal ül az asztal körül. Ezen a Tanácson az önkormányzati szóvivő és az önkormányzati szféra támogatásáról biztosította a törvényt.
Ami a modellszámításokat illeti. Alelnök úr a modellszámításokból idézett 3-4 adatot. A modellszámítások nyolcféleképpen számolták ki, a 2007-es, a 2008-as adatok alapján és bizonyos elképzelések alapján a lehetséges változatokat. Mint mondtam, nyolc. Ez több száz adatot jelent. Alelnök úr elmondott három adatot, még körülbelül 300-at lehetne elmondani. A modellszámításoknak éppen az a lényege, hogy azok, akik számolnak és a törvénnyel, a költségvetéssel, a finanszírozással foglalkoznak, a lehető legoptimálisabb megoldást találják meg, vagyis a finomhangolás számára ezek nagyon lényeges táblázatok. Természetesen minden képviselőnek és mindenkinek a rendelkezésére bocsátjuk ezeket a számításokat, és el is mondjuk, hogy hogy alakultak ezek ki. Azonban ezek nem nyilvános dokumentumok. Amit elnök úr mondott, azért nem lenne jó, ha elkezdenének ilyen kiragadott számok és elemek röpködni a levegőben, úgy vélem, hogy ezekkel felelősen kell élni és felelősen kell használni ezeket a táblázatokat is. Ezért írtuk rá, hogy törvényelőkészítő, nem nyilvános dokumentum.
Gulyás képviselő úr kérdései. A preambulumról már szóltunk. Az előadó-művészeti tanács. Képviselő úr azt mondja, hogy jobb lenne, ha a tanácsnak nem lenne döntési szerepe, Pető képviselő úr azt mondta, jobb lenne, ha lenne döntési szerepe. Nincs neki és minek után a miniszternek ágazati felelőssége van az egész ágazat működtetésével kapcsolatban, ezt a döntési felelősséget nem ruházhatja át egy kuratóriumra, egy társadalmi szervezetre, ezért ennek a kuratóriumnak javaslattévő, döntés-előkészítő és bizonyos szempontból ellenőrző szerepe van. Ezeket a jogosítványokat a lehető legteljesebb mértékben szeretnénk az előadó-művészeti tanács számára lehetővé tenni.
A fizetőnézőszám volt a következő kérdés. Úgy véljük, hogy ez nem önmagában elem, ez mindig szakmai szorzóval jelenik meg. Tehát ahol a fizetőnézőszám alacsony és minőségében fontos az előadás fajtája, ott be kell, hogy álljon egy szakmai szorzó. A stúdió-előadások például. Tudjuk, hogy ezek nem a legpopulárisabb előadások, hiszen a kísérletezés, a kisebb közönség számára nyújtandó produkciók alapvetően a stúdiókban jönnek létre pontosan azért, mert itt a nézőszám alacsony, ezért van egy emelt szorzószám-lehetőség, hogy ez a két dolog kiegyenlítődjön. Ezért van az Opera számára is az a lehetőség, hogy élő, nagy zenekar, tánckar működik, ez egy magasabb szorzószám, de nyilván ez egy később kérdés, hogy ezeket pontosan állítsuk be.
A zenekarok. Melyek azok, amelyek beletartoznak a támogatásba? Ebbe az új támogatási struktúrába pontosan azért, hogy kiküszöböljük azt az elmúlt évi problémát, hogy NKA-miniszteri keretből konszolidációként lehetett és kellett adni bizonyos zenekaroknak támogatást, ezért minden olyan zenekar, amely közhasznú, márpedig közhasznú szervezet és olyan fenntartóval működik, amelyet a törvény elismer, ebből az állami támogatástól részesedik. Tehát a MÁV Zenekar és a Telecom Zenekar beletartozik ebbe a kategóriarendszerbe. A Rádió zenekarokkal vagyunk gondban, ezeket nem tudjuk most ebbe a törvénybe beléptetni, de én azt gondolom, hogy egy más megoldáson érdemes együttesen gondolkozni.
Művészpálya, művészek érintettsége. Tulajdonképpen azon túl, amit Schiffer János képviselő úr elmondott, hogy ha egy kiszámítható és egy stabil finanszírozás és egy stabil sokrétű intézményrendszer látható és ennek a folyamatos működtetése is látható, akkor az már eleve nyújt egy távlatot a művészek számára. Nagyon sok munkajogi kérdés a művészeket középpontba állítja, többek között az is, ami egyik részt kritikaként, másik részt pedig pozitívumként fogalmazódott meg, ez a bizonyos lehetősége az elbocsátásnak, hogy a művész kivételezett helyzetben, kivételezett végkielégítést kap. Ilyen lehetőség egyetlen egy szakma számára nem adott. A Szociális és Munkaügyi Minisztérium és a Pénzügyminisztériummal igen-igen meg kellett vívni azt a harcot, hogy a kivételezés lehetőségét itt az előadó-művészek számára teremtsük meg pontosan azért, mert nem nagyon van hova lépni egy elbocsátott művésznek, nota bene egy elbocsátott énekesnek vagy zenekari tagnak. Azt a lehetőséget, hogy ehhez bizonyos támogatásemelkedést adunk, a művész számára időt arra, hogy próbáljon egy másik típusú egzisztenciát találni magának.
Az alapbér és az előadás utáni járadék. Mint ahogy ez normális a színházaknál, zenekaroknál, ezt a törvény lehetővé teszi. Alapbért és egyébként produkciós kifizetéseket lehetővé tesz.
Képzés. A képzés kapcsán azt gondolom, hogy az egy fontos kérdés, hogy ez a törvény mire vállalkozik és mire nem, mert nem tud. A képzés kérdésére ez a törvény nem tér ki, ez egy másik törvénynek a területe. És itt is meg kell mondjam, hogy meglehetősen ellentmondó vélemények vannak, a szakmai vélemények egyik része azt mondja, hogy szükséges, hogy szabályozzuk ezt a kvázi művészeti piacot azért, mert elmennek a művészeink és állami forrást tettünk bele. A szakma másik része azt mondja: piac. Ez megint csak egy piaci kérdés. Aki erre adja a fejét, azzal a lehetőséggel kell szembesülnie, hogy nem biztos, hogy neki itt most jut hely. De nemcsak a művészek vannak így, hanem gyakorlatilag a felsőoktatásból kikerülők mindegyike ezzel a problémával szembesül.
Nem vállalkozik ez a törvény az előadó-művészi terület teljes egészének minden kérdésének a szabályozására. A tárcaintézmények ebben a törvényben csak két elemben szerepelnek. Az egyik elem az, hogy minden intézménynek nyilvántartásba kell vetetnie magát. Tehát azok az adatok, amelyeket kér a törvény, azok a tárcaintézmények számára is kötelező jelleggel megadandó adatok. Ezen kívül a munkajogi kérdések azok, amelyeket természetesen egységesen kell kezelni. Nagyon sok kérdés merült fel, amelyet itt, mint mondtam, nem tudunk kezelni, de nem gondoljuk azt, hogy ezzel most itt megállt a jogszabályalkotás, vagy éppen megállt a problémák felderítésének és kezelésének módja és metódusa. Szeretnénk a továbbiakban továbblépni, és a tárcaintézményekkel és az egyéb ügyekkel is foglalkozni; mindazokkal, amelyek ide most nem fértek bele.
Ami a társaságiadó-kedvezményt illeti, a törvény 48. §-a egy szép hosszú szakasz, amely a társaságiadó-kedvezmény intézményét módosítja. Én csak egy mondatot szeretnék felolvasni, csak azért, mert ez talán a lehető legérthetőbb, hogy mit mond a társaságiadó-törvény. Azt mondjuk, hogyha az adózó az előadó-művészeti szervezet számára adományt adott, és az előadó-művészeti szervezet ezért kiadott egy igazolást, akkor az igazolásban szereplő összegig a támogatás juttatásának adóéve és az azt követő három adóév adójából adókedvezményt vehet igénybe, tehát itt adó és adókedvezmény függ össze.
Schiffer képviselő úr, én csak annyit szeretnék mondani, hogy valóban, itt arról van szó, hogy ezzel a törvénnyel egy más finanszírozási struktúra épül be a rendszerbe, ez pedig egy ösztönző finanszírozási struktúra, valamint sokkal pontosabban határozza meg a teljesítménykategóriákat, és a teljesítményt most a színház és a fenntartó számára is sokkal pontosabban határozza meg. Ez csak akkor működik természetesen, ha pluszforrás van benne, mert különben nem ösztönző, hanem negatív hatása lenne, ami biztos, hogy nem lehet 2010 után, tehát ha belép ez a teljes szabályozás, azt nem lehet csinálni, hogy az önkormányzat vagy a fenntartó mindenféle olyan összegeket írjon be a papírra, amelyek nem konkrétan és pontosan az előadó-művészeti szervezetre fordítódtak. Ezt ki kel küszöbölni, valamint azt is, hogyha a teljesítmény, a színház teljesítménye - úgy gondolom a teljesítményt, hogy az üzem szerint működése - alacsony vagy alacsonyabb, akkor ahhoz nem jár kiemelt állami támogatás. Egyrészt tehát mi az, amit teljesít a színház, másrészt pedig mi az, amit teljesít a fenntartó: ennek nagyon-nagyon pontos adatszerű, tényszerű megállapítása majd ellenőrzése, azt gondolom, hogy az egyik lényeges eleme az új finanszírozási rendszernek.
Pető Iván: néhány dologra már válaszoltam. Itt az EMT felelősségének növelését kérte, illetve azt, hogy még inkább tágítani lehetne a merítési kört, ahonnan a miniszter felkérheti a tagokat. Én azt gondolom, hogy ez megegyezés kérdése, hogy hogyan jelölik a tagokat. A pályázati rendszer százaléka legyen a források 1 százaléka a pályázati rendszernek.
ELNÖK: Nem 1 százaléka.
DR. SCHNEIDER MÁRTA kulturális szakállamtitkár (Oktatási és Kulturális Minisztérium): Valamely százaléka legyen a finanszírozásnak. Itt most a törvény egyetlenegy ilyen határt szab önmagának, mármint a finanszírozásban, és ez a határ a függetlenek finanszírozási rendszerében az, hogy megmondjuk, hogy mi az alsó határ, amit oda kell adni a függetleneknek, az alternatív társulatoknak. Azt gondolom, hogyha itt nagyon sok arányt és százalékot szabunk meg, akkor még inkább merevedik a rendszer, amit pedig nem nagyon szeretnénk. Azt szeretnénk, ha a rendszer folyamatosan ösztönző lenne, és ez a rendszer folyamatosan működne, tehát mindig követné, sőt egy kicsit előrébb járna a folyamatoknak, tehát ha sok-sok gátat rakunk a finanszírozási rendszerbe, akkor a szabad lehetőségeinket vesszük el. Én azt gondolom, hogy ezt megint csak lehet modellezni, és végig kell futtatni, hogy mi lenne akkor, ha. Nagyon szeretném, ha ez a törvény segítene az előadó-művészeti területen; a "nem árt" nekünk kevés, az nem igazán célkitűzés, úgyhogy én nagyon szeretném, ha ez segítene.
Fedor képviselő úr: azt gondolom, hogy az a lényeges a finanszírozási rendszerben, hogy az a finombeállítás működjön, hogy egyszerre tudja ösztönözni, és egyszerre tudja kvázi igazságosabbá tenni a támogatási rendszert.
Cser-Palkovics képviselő úr: a 2009-as jelenlegi költségvetésben a 7. és az 5. mellékletben összesen 3 milliárd 650 millió forint növekedés áll rendelkezésre, ami azt gondolom, hogy működőképes, de a teljes finanszírozási rendszer nyilvánvalóan 2010-ben indul el, amikor minden elemét lehet ennek az ösztönző és a teljesítményt figyelembe vevő finanszírozásnak elindítani. Az adókedvezményt pedig, ahogy hatályosul a törvény, be kell jelentenünk Brüsszelnél. Egy úgynevezett előnotifikációs egyeztetést ír elő a Bizottság - ez legalább minimálisan két hónap, ez a legjobb eset -, és utána jön a normál notifikációs eljárás, ami körülbelül fél évet vehet igénybe. Láttuk mi ezt a filmtörvénynél, hogy nem egy egyszerű történet, de végig lehet csinálni. Köszönöm szépen. Ennyi lett volna a válaszom.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Az általános vitára való alkalmasságról szavaz a bizottság.
Döntés az általános vitára való alkalmasságról
Kérdezem a bizottság tagjait, hogy ki az, aki a törvénytervezetet általános vitára alkalmasnak tartja. Aki igen, kérem, kézfelemeléssel jelezze! (Szavazás.) Tíz. Aki nemmel szavaz? (Szavazás.) Négy. Tartózkodó nincs, mindenki szavazott.
Köszönjük szépen. A módosító indítványoknál találkozunk. Előadót kell a bizottságnak állítani, itt mi kiemelt szerepű bizottság vagyunk. Gondolom, Fedor képviselő úr vagy Schiffer képviselő úr; (Jelzésre:) egymás között megbeszélik. Kisebbségi előadó? (Gulyás Dénes: Mikor lesz?) Mához két hétre, 4-én. (Jelzésre:) Akkor a felek megnevezik majd a képviselőjüket.
Az "egyebek" között szeretném elmondani a bizottság tagjainak, hogy akkor ma délután a Balassi Intézetbe megy a bizottság kettőre, fél kettőkor itt, a kapu előtt találkozunk. A cím a Somlói út; ezt úgy ismerik a fővárosi lakók, hogy a volt munkásőr-parancsnokság és laktanya a Hegyalja út közelében (Derültség.), a Gellért-hegy túloldalán, de autót biztosít a parlament, tehát aki jön, azt elviszik, és ide visszajövünk. (Rövid egyeztetés.) Bocsánat, azt mondja a bizottság munkatársa, hogy ez egy egyirányú szállítmányozás: csak a munkásőr-parancsnokságig visznek, vissza nem hoznak bennünket (Derültség.), de az is segítség, azt gondolom. Viszonylag egyszerű onnan visszajönni.
A jövő heti bizottsági ülés a költségvetési törvény tervezetéről, valamint az azt megalapozó törvények általános vitára való alkalmasságáról, a Civil Alap módosításáról és a szerzői jogi törvény módosításáról szól, tehát időben egy komolyabb terjedelmű bizottsági ülésre érdemes számítani, valószínűleg kedden, bár ez ügyben vannak más igények is. Köszönjük szépen.
(Az ülés befejezésének időpontja: 12 óra 00 perc)
|
Dr. Pető Iván |
Jegyzőkönyvvezetők: Lajtai Szilvia és Várszegi Krisztina