KSB-25/2008.
(KSB-66/2006-2010.)
az Országgyűlés Kulturális és sajtóbizottságának
2008. december 11-én, csütörtökön, 15 órakor
a Képviselői Irodaház III. számú tárgyalójában
megtartott üléséről
Tartalomjegyzék
Helyettesítési megbízást adott*
A napirend elfogadása, a bizottság határozatképességének megállapítása*
Dr. Hiller István oktatási és kulturális miniszter beszámolója*
Kérdések, hozzászólások, vélemények*
Dr. Hiller István oktatási és kulturális miniszter válaszai a vitában elhangzottakra*
Elnököl: Dr. Pető Iván (SZDSZ), a bizottság elnöke
Dr. Jánosi György (MSZP), a bizottság alelnöke
Halász János (Fidesz), a bizottság alelnöke
Alexa György (MSZP)
Alföldi Albert (MSZP)
Bókay Endre (MSZP)
Fedor Vilmos (MSZP)
Halmai Gáborné (MSZP)
Dr. Schiffer János (MSZP)
Dr. Vitányi Iván (MSZP)
Gulyás Dénes (Fidesz)
Dr. Gyimesi Endre (Fidesz)
Kiss Attila (Fidesz)
Tellér Gyula (Fidesz)
Vincze László (Fidesz)
Dr. Lukács Tamás (KDNP)
Helyettesítési megbízást adott
Halmai Gáborné (MSZP) dr. Jánosi Györgynek (MSZP) - megérkezéséig
Lukács Zoltán (MSZP) Alexa Györgynek (MSZP)
Dr. Cser-Palkovics András (Fidesz) dr. Gyimesi Endrének (Fidesz)
Kubatov Gábor (Fidesz) Gulyás Dénesnek (Fidesz)
Dr. Lukács Tamás (KDNP) Vincze Lászlónak (Fidesz) - megérkezéséig
Dr. Hiller István oktatási és kulturális miniszter
(Az ülés kezdetének időpontja: 15 óra 06 perc)
DR. PETŐ IVÁN (SZDSZ), a bizottság elnöke, a továbbiakban ELNÖK: Tisztelt Bizottság! Tisztelt Jelenlévők! Még mielőtt a napirendet elfogadnánk, üdvözlöm a nagy számban jelenlévőket - az önként jelenlévőket és a hivatalból jelenlévőket egyaránt -, a bizottság tagjait természetesen külön.
A mai bizottsági ülés egyetlen napirendi pontja a szokásos éves miniszteri meghallgatás, illetve beszámoló.
Kérdezem a bizottság tagjait, hogy a javasolt napirendhez van-e valakinek észrevétele. (Nincs jelentkező.) Ilyet nem látok.
A napirend elfogadása, a bizottság határozatképességének megállapítása
Érdeklődőm, hogy ki az a bizottságból, aki a javasolt napirendet támogatja, elfogadja. (Szavazás.) A bizottság jól láthatóan határozatképes, és egyhangúan elfogadta a javasolt napirendet.
Mielőtt miniszter úrnak a szokásos szóbeli tájékoztatásra megadnám a szót, egy félig-meddig személyes jellegű bejelentést kell tennem: valóban képviselői kötelezettségeim miatt az elnöklést nem tudom a bizottsági ülés végéig ellátni, Jánosi alelnök úrral egyeztettem, és amikor el kell mennem, akkor átadom neki az elnöklést, csak hogy ne legyen félreértés, hogy valakinek a szavát nem tudtam elviselni, és azért álltam fel, ezért voltam ezt kénytelen bejelenteni.
Most már tényleg komolyabbra fordítva a szót, és az érdemi ügyekre, megkérem miniszter urat, hogy a szokásos, mármint évente szokásos módon foglalja össze a legfontosabbnak ítélt történéseket. Köszönöm szépen.
Dr. Hiller István oktatási és kulturális miniszter beszámolója
DR. HILLER ISTVÁN oktatási és kulturális miniszter: Elnök Úr! Tisztelt Bizottság! Hölgyeim és Uraim! Mindenekelőtt köszönöm a lehetőséget, azt a lehetőséget, hogy miniszteri kötelességemnek eleget téve az Oktatási és Kulturális Minisztérium kulturális ügyeiről, a magyar kulturális politika elmúlt évéről, a 2008-as esztendőben történekről beszámolhatok, elmondhatom, hogy mit tettünk és hogy hogyan látjuk.
Tisztelt Képviselő Urak! Nem könnyű körülmények között a magyar kulturális politika 2008-ban eredményes volt. Sikerek és problémák együtt jelentkeztek, de megítélésem szerint ezek mérlege pozitív.
Munkánkat a 2006 őszén nyilvánosságra hozott magyar kulturális stratégia alapján végezzük; azt mondhatom, hogy így elmélet és gyakorlati megvalósítás egységet alkot. Ennek megfelelően az éves beszámolómat három csomópont, három nagyobb egység köré építem, és ezeken belül kívánnék kitérni a részletekre.
Az első a közkultúra, a közművelődés, a művészetek kérdése, a kulturális vidékfejlesztés és a 2008-ban ehhez kapcsolódott programok. A második a magyar kultúra külföldi bemutatása, a harmadik pedig a magyarországi kulturális beruházások ügye, témaköre.
Elsőnek, először tehát a közkultúra, a közművelődés, a művészetek kérdéseiről szeretnék szólni.
Ezt lebontva érdemes kitérni arra, hogy 2008-ban jelentős volt ezen a területen a jogalkotás, olyan törvények, illetve olyan jogi szabályozások léptek életbe, alkottuk meg őket, amelyek nemcsak egy évre, és nemcsak a következő évre, hanem vélhetően és várhatóan hosszabb időre meghatározzák az adott kulturális területet.
Ezen kérdéskörön belül négy alkérdésről kívánom önöket tájékoztatni, beszámolni: a filmtörvény európai uniós elfogadtatásáról, az előadó-művészeti törvényről, a fesztiváltámogatási stratégiáról és a Nemzeti Kulturális Alapról szóló törvényről.
A filmtörvényt 2003 decemberében fogadta el a Magyar Országgyűlés, ellenzék és kormánypártok közös akaratából, támogató szavazataikkal, tartózkodás és ellenszavazat nélkül. A filmtörvény fél évtizedes sorsa, gondolom, hogy nem önmagában a 2008-as beszámoló tárgya, de annyiban feltétlenül, hogy annak egy igen jelentős része, tudniillik az adókedvezmény nemcsak önmagában, szűk értelemben vett kulturális politikát, hanem adópolitikát, európai uniós versenyképességi kérdéseket érintett. Ezért a 20 százalékos adókedvezményünk ügyének - mint 2004. május 1-jétől uniós tagállam - a bejelentési kötelezettsége természetesen megtörtént. Ez egy nagyon hosszú procedúra nagyon hosszú története. Nemcsak 2008-ban, 2007 tavaszától kezdődően folyt ez, de minthogy a döntést az Unió versenyképességi főigazgatósága, illetve ennek javaslatára a Bizottság 2008 júniusának elején hozta meg, fontos és érdemes itt kitérni rá.
A kultúra az Európai Unióban nemzeti hatáskörben van, ezt mi támogatjuk, nekünk, magyaroknak, Magyarországnak ez előnyös. Ugyanakkor számos olyan kérdés él együtt a kultúrával, a kultúrában, amelyet az uniós politika is nem nemzeti hatáskörbe utal, ilyen az adó, az adókedvezmények kérdése.
A magyar kulturális politika - uniós tagország politikájaként - ilyen kihívásnak és ilyen európai uniós vizsgálatnak még nem került alávetésre. Hónapokon keresztül az Unió versenyképességi főigazgatósága és ezzel együtt több biztosa - az Oktatási és Kulturális Minisztérium kulturális államtitkársága, gazdasági és fejlesztési ügyekkel foglalkozó államtitkársága igen jelentős energiáit kérve - nagyon komoly vizsgálatot tartott.
A filmtörvény és a film nem önmagában művészet, hanem ipar is. Szeretném önöknek elmondani, hogy amíg 2003-ban a magyarországi filmiparban olyan 5,5 milliárd forint volt, addig 2007-ben - ez az utolsó teljes statisztikai évünk - meghaladta az 55 milliárd forintot. Ez azt jelenti, hogy nem egészen négy év alatt, hiszen 2004-ben vette kezdetét a filmtörvény működése, durván megtízszereztük a magyarországi filmiparba történő befektetéseket. Ez részben infrastrukturális befektetések, részben koprodukciók, a filmtörvény nyújtotta kedvezmények, egyébként regionálisan is páratlan kedvezmények nyomán alakult ki.
A vizsgálat alapos volt és mindenre kiterjedő. A vizsgálat teljes szakasza 2007 novemberétől 2008 júniusáig tartott. Összességében azt mondhatom, hogy a magyar kulturális politika, és itt meg kell említenem a köztársaságunk Unióhoz akkreditált nagykövetségét és diplomatáit, együtt sikerrel mutatták be a magyar filmtörvényt, védték és végül is az Unió versenyképességi főigazgatósága és bizottsága is azt az ajánlatot, amivel mi éltünk, elfogadta. Az elfogadás nem egyszerűen csak annyit jelent, hogy a 2003 decemberében kihirdetett filmtörvény - megfelelő kompromisszummal persze - adókedvezményei tovább élnek, illetve hogy nincsen visszafizetési kötelezettség, hanem az elkövetkező öt évre garantáltan és elismerten ezek az előnyök biztosítottak, ami egy kiszámítható, átlátható és vonzó környezetté teszi Magyarországot az európai és a nemzetközi filmvilág és filmipar számára.
Bár a beszámolónak sohasem tárgya az előttünk lévő időszak, éppen abból fakadóan, ami 2008-ban az Európai Unió elismerése révén a filmtörvénnyel történt, azt mondhatom, hogy az a trend, amely a magyarországi filmiparban, a magyarországi filmművészetben beruházásként, együttműködésként elindult, ez 2008-tól még hatványozottabban és még összefogottabban folyik és folyhat. Minden befektető azt látja és láthatja, a koprodukcióra készülők abban biztosak lehetnek, hogy Magyarországon vonzó adókörnyezetben, fejlett infrastrukturális közegben, megfelelő szakemberháttérrel lehet és érdemes a filmbe, a filmiparba fektetni. Nem lebecsülve önmagában a művészetet, ez több mint a szűkebb értelemben vett alkotás, természetesen elősegíti a magyar filmet, a magyar filmipart és hatással van az oktatásra, képzésre, szakképzésre, szakmunkásképzésre is. Úgy gondolom, hogy ez egy közös sikerünk, az európai uniós megerősítése és elfogadása a magyar filmtörvénynek, amely a régióban az első. Az Európai Unióban nem az egyetlen, bizonyos német szövetségi államok, Málta, Nagy-Britannia ezen már átesett, de a környéken egyetlenegy ország sem. Az Unió jelezte, hogy ezt természetesen minden tagállamával meg fogja tenni, vélhetően ez így történik a velünk közvetlenül határos szomszédainknál, és távolabbi, a filmiparba valóban korábban is jelentős összeget fektetett országoknál.
Azt mondhatom önöknek, hogy e tekintetben Magyarország éllovas, kiszámítható, világos és elfogadott viszonyokkal rendelkezik, hasznára a magyar filmművészetnek, és hasznára a magyarországi filmiparnak.
Néhány nappal ezelőtt, hétfőn fogadta el az Országgyűlés a kétéves előkészítésre, kétéves múltra visszatekintő előadó-művészeti törvényt. Minthogy a képviselő urakkal, illetve az itt most jelen nem lévő képviselő hölgyekkel hosszú időn keresztül vitattuk, és a vita még nyilván itt él a fülünkben, én csak összefoglalni kívánom.
Az előadó-művészeti törvény megalkotása a magyarországi rendszerváltozás utáni kulturális politikának legalább olyan, és olyan gyakran előjövő igénye volt, mint a filmtörvény. Többször, többen, a legkülönbözőbb kormányok idején emlegették, ehhez szervesen nem kapcsolódik, csak a történetiség kedvéért jegyzem meg, hogy az első felvetése a Nyugat hasábjain 1931-ben történt, mint ez a parlamenti vitában Schiffer képviselő jóvoltából kiderült. De színháztörvényről - mert leánykori nevén így hívtuk - valóban többször, sokat beszéltek, megalkotásához is több ciklusban többen kezdtek hozzá, ami út közben megszakadt vagy nem sikerült befejezni.
2006 novemberében arra kértem a magyar színházigazgatókat, hogy találkozzunk, ők egymással és a kultúráért felelős miniszterrel is, azt megvitatandó, hogy ennek a felvetésnek csak egy lírai gondolat a tartalma, vagy pedig valós alapja van. Ott nagyon világosan kiderült, hogy a szakma nagyon nagy többsége úgy gondolja, hogy úgy foglalkoztatási, mint szakmai, nem művészeti kérdésekben az államnak több mint lehetősége, hogy jogszabályt alkosson. Ezek után egy kétéves munka során a magyar kulturális politika egyik legérdekesebb és talán legnehezebb vállalkozásába fogtunk, és hajtottuk azt végre.
A törvény tartalmát, minthogy még nincs egy hete, hogy elfogadtuk, én itt nem kívánom még egyszer ismételni, a legkülönbözőbb intézmények felállításától a döntési mechanizmuson keresztül a foglalkoztatási szabályokig. Arról a metódusról azonban érdemes nekünk, kultúrával foglalkozó politikusoknak együttgondolkodni, ami a törvény kapcsán az országunkban lejátszódott. Ahogy haladtak előre az egyeztetések a színház embereivel, művészekkel, rendezőkkel, több mint tíz szakmai szervezettel, szakszervezettel, úgy látszódott és úgy rajzolódott ki egyre jobban az igény mögött a valós probléma, és ennek a megoldási nehézsége. Ugyanakkor úgy láttuk, hogy azt a munkát, amelyet elkezdtünk, nem fogható, vagy inkább azt mondanám, nem érdemes a szűk értelemben vett színházi szakma határain belül tartani, más oldalról egyre több művészeti ág jelentkezett, mint akik szívesen adják tapasztalatukat, energiájukat, és persze várják saját művészeti területükre a szabályozást. Így a zenekarok, a balett, a táncművészet, az operett számos kitűnősége keresett minket, és alakult át ez az együttműködés, amely a színházi törvényt kezdte el megalkotni, egy, az előadó-művészet teljességére kiterjedő munkára.
Így a 2008-as év elejére már az előadó-művészeti törvény javaslatával, koncepciójával léptünk. 2008 szeptemberében elkészült a törvény normaszövege, és még mielőtt a kormány elé vittem volna, úgy gondoltam, hogy szakítva bizonyos, témájától független berögződésekkel, helyes, ha egy ilyen jellegű jogszabályt először szó szerint is a szakma lát. Ezért arra kértem a szervezeteket, amelyek részt vettek ennek a munkának a kidolgozásában, hogy együttesen vizsgálják meg, és mondják el javaslatukat. Azt fogadtam, hogy a javaslatukat figyelembe veszem, és addig nem viszem a kormány elé, amíg nemcsak egyeztetés, hanem egyezség nem lesz a szakmai szervezetek között. Ez durván egy hónap alatt megtörtént, az a szándéknyilatkozat, amely a törvény bizonyos helyeinek módosítását, ugyanakkor a törvény egészének elfogadását javasolja, végül tizenhat szakmai szervezet vezetőjének, képviselőjének aláírásával került a Köztársaság kormánya elé. A kormány lényeges változtatásokat nem téve terjesztette ezt a Magyar Országgyűlés elé, a tárgyalás novemberben folyt, december elején pedig megtörtént a szavazás.
Itt kell elmondanom, hogy figyelemre méltó volt, ahogy a kétéves munka utolsó két hónapjában, szeptember végén egy elsősorban vidéki színházigazgatókból létrejövő társaság, a Magyar Teátrumi Társaság jelentkezett, véleményét írásban, nyilatkozatokban, egyeztetésekben is elmondta. A Magyar Teátrumi Társaság megalakulása előtt is, de már névadója után a törvényt ilyen megfogalmazásában és ilyen tartalmában nem támogatta. Úgy láttam ugyanakkor, hogy ez a szakmai tömörülés, ami saját különállását is hangsúlyozta a Magyar Színházi Társaságtól, a munka egészét és azt a szakmai összefogást, amely két év alatt kialakult, nem akadályozza. A javaslataikat részben személyes, mármint államtitkár asszonyon keresztül személyes egyeztetésben, másrészt gondolataikat leírva a parlamenti módosító indítványokban láttam, és láttam viszont. Volt olyan, amelyet helyesnek tartottam, nem gondoltunk rá, azt befogadtuk a kormány által támogatotti sorba, egyébként, amint láttam a hétfői szavazáson, ellenszavazat és tartózkodás nélkül fogadta el a Magyar Országgyűlés. (Az ülésterembe érkezik Halász János és Kiss Attila.)
Én az első magyar előadó-művészeti törvénytől sokat várok, márciustól lép életbe, nyilván különböző rendeletekben a részleteket és a működést szabályozni kell és lehet, ez akkor ölt valóságos testet.
Itt szeretném elmondani önöknek, hogy jelentős eredménynek tartom, különösen, hogy 2006-2007-ben, amikor a 2008 őszi gazdasági helyzetet nem lehetett még látni, az akkori elhatározásunk, miszerint a színházi világ, a színházak, az előadó-művészet támogatásához a filmtörvényhez hasonló adókedvezményt kívánunk megvalósítani, életben maradt. Ez öt évvel a filmtörvény elfogadása után sokkal nehezebb volt, mint annak idején; már nem a tapasztalatok, hanem a változó helyzet miatt.
Az előadó-művészeti törvényben szereplő adókedvezmény az intézmények, a színházak saját jegybevételének 80 százaléka erejéig a támogató számára adókedvezményt biztosít, tudniillik leírhatja az adójából a támogatást. Értelemszerűen ez ugyanúgy az Európai Unió versenyképességi főigazgatóságának döntésével léphet életbe, így is szerepel a törvényben, a megszerzett tapasztalat alapján azonban azt mondhatom, hogy ennek az adókedvezménynek az európai uniós elfogadásában Magyarország joggal bízhat, és kisebb ellenállást tartok valószínűnek, mint annak idején, a filmtörvény esetén. De ez minden valószínűség szerint 2010-ben léphet életbe, 2009-ben az Unió beleegyezését kívánjuk megszerezni.
Összefoglalva az előadó-művészeti törvény tapasztalatait, azt mondja nekem, hogy ha egy szakma viták és nézetkülönbségek mellett képes egyeztetni és összefogni, ezt az összefogást szakmai jogszabályba is kívánja foglalni, akkor ez nagyon erős hatással van az akár erőteljesen megosztott politikai életre, és létre lehet hozni olyan együttműködést, amely egyébként a parlamenti elfogadáshoz szükséges ötven százalék felett van. Ezt a törvényt 58,8 százalékkal szavazta meg a Magyar Országgyűlés, ezt én jelentős támogatásnak tekintem, a szakmai támogatását pedig nagyobbnak, mint a durván hatvan százalékos politikai támogatást, ami szintén úgy gondolom, hogy jelentős eredmény.
A tartalom mellett a metódus a legnagyobb tapasztalat, a szakma és a szakmapolitika egyeztetése. Úgy látom, hogy ez, ahogy alkalmazható volt egy korábbi időszakban, sok tekintetben a mához nehezen hasonlítható fél évtizeddel ezelőtt, úgy minden változás mellett és annak ellenére ez a dolog működik, ha megfelelő arányban, mértékben a szakma - amely ez esetben nem kevésbé volt megosztott, mint annak idején a filmes -, látja azt a lehetőséget, hogy saját területét előbbre vigye, akár törvény révén.
2008-ban elfogadtuk a fesztiváltámogatási stratégiát, szintén hosszú évek adósságát letudva. Az első tapasztalatok azt mutatják, hogy ez a fesztiváltámogatási stratégia, amelyet a Fesztivál Szövetséggel, a szövetségekkel, különböző fenntartókkal együtt megalkottunk, ez működőképes, de nagyon kemény, feltételeiben elég világosan elválaszt, és állami támogatást ténylegesen, szakmai alapon megállapított színvonal mellé rendel.
A korábbiakban igen gyakran találkoztunk azzal a problémával, hogy a rendelkezésre álló összeg túlságosan is felaprózott, szétaprózott a rengeteg rendezvény mellett, és kevés esély volt arra, hogy egy mindenki által elismert fesztivál, és egy még senki által nem ismert, ám nevében a "fesztivál" szót használó rendezvény között csak úgy tegyünk különbséget, hogy azt valamilyen hivatali úton elrendeljük.
Ezért volt szükség erre a stratégiára, aminek megalkotását soha senki nem vonta kétségbe az elmúlt két-három évben, de egy nagyon sziszifuszi munka volt. Végeredményként az első, mármint meghirdetett, 2008 nyarára és őszére kiterjedő pályázat, annak lebonyolítása azt mutatja, hogy ez a fesztiváltámogatási stratégia él. Kétségtelen, hogy szigorúbb feltételekhez kötött a pénz megszerzése, a támogatás elnyerése, mint a korábbiakban. Lehet, hogy szám szerint kevesebbet támogatunk, de a támogatás megalapozottabb és színvonalcentrikus. (Megérkezik az ülésre Halmai Gáborné.)
Még a jogszabályalkotásnál szeretném elmondani, hogy a Nemzeti Kulturális Alapról szóló törvény módosítása nem járt sikerrel. Az NKA-törvény, amely a kulturális járulék bővítését tűzte ki célul, azért, hogy a Nemzeti Kulturális Alap főösszege, az az összeg, amivel az NKA gazdálkodhat, legalább nominálszinten megmaradjon, ez nem vezetett sikerre. Az NKA összege, az, amivel gazdálkodik a Nemzeti Kulturális Alap, évről évre csökken. Az a kulturálisjárulék-bázis, amelyet meghatároztunk, mármint a Magyar Országgyűlés meghatározott valamikor a '90-es évek közepén, második felében, szép lassan teljes mértékig elavult. A kulturális fogyasztás szokásrendje olymértékben változott tíz év alatt, hogy bizonyos tételek, amelyek ott szerepeltek, és egykor jelentős bevételekhez juttatták a Nemzeti Kulturális Alapot, ma gyakorlatilag annulálódtak, semmit nem hoznak, mások pedig, amelyek teljesen nyilvánvalóan és világosan kulturális szolgáltatásokat végzők vagy kulturális hordozók, tíz évvel ezelőtt nem léteztek, következésképpen nem kerültek be, nem kerülhettek be a Nemzeti Kulturális Alapba.
Ez a módosítás, bár a kulturális bizottság támogatását elnyerte, a törvény tárgyalása során már elvérzett. A tény ez, és világos. A következményekre ugyanakkor kevesen gondoltak. Ekkor még nem beszéltünk semmilyen nemzetközi pénzügyi, gazdasági válságról, ezt értelemszerűen nem is értem bele. Valószínűsítem ugyanakkor, hogy ezzel, illetve a világméretű pénzügyi, gazdasági válsággal a Nemzeti Kulturális Alap bevételei hatványozottan fognak csökkenni.
A kulturális bizottságnak, mivel ez beszámoló, és nem valamiféle jövőre szóló program, ugyanakkor képviselőként úgy gondolom, hogy van ahhoz lehetőségem, talán jogom is, hogy a bizottság egy későbbi, 2009-es ülésén ezzel a kérdéssel foglalkozzon. Úgy gondolom, hogy megoldást kell találni. Ha ez a megoldás koncepciójában más, mint a jelenlegi, akkor válasszuk azt az utat. De nem lehetünk vakok, nem tehetjük, hogy nem látjuk és nem mondjuk, hogy a magyar kultúra legfőbb elkülönített támogatója, a Nemzeti Kulturális Alap évről évre jelentősen, ráadásul kimutatható okok miatt jelentősen csökkenő bázissal gazdálkodhat. Ez elérhet egy olyan pontot, amikor az egyéves csökkenés a korábbi évhez képest meghaladja az egy-másfélmilliárd forintot.
Amikor a Nemzeti Kulturális Alap bevételei a tapasztalatok szerint a csúcson voltak, akkor közelebb voltak a 10 milliárd forinthoz, mint a 9 milliárdhoz. Ebben az évben nem fogják elérni a 8,5 milliárd forintot, 8-8,5 milliárd között várható, és nyilvánvalóan csökkenés lesz.
Azt gondolom, hogy azon a megbeszélésen vagy azon a vitán, amelyen erről érdemes dönteni, szívesen a bizottság elé tárom a véleményemet. Itt a 2008. év tapasztalatából a következtetést levonva, azt tudom mondani, hogy a helyzet így nem maradhat, a megoldatlanság a Nemzeti Kulturális Alap tevékenységét, nem belső szervezeti felépítését, működését, hanem a rendelkezésre álló keret miatt a működését nehéz helyzetbe hozza.
Az első napirendi pont, az első csomópont második alpontjához érve, a 2008. év közművelődési, művészeti kérdéseihez kapcsolódó programokról szeretném önöket tájékoztatni. E tekintetben 2008 sajátos és egyedi, eddig ilyen tapasztalatokat nem adó év volt. 2008-ra a magyar reneszánsz évét hirdettük, és ez 2008. január 23-ától az egész évet átölelve, a következő év január 22-éig tart.
Hazánkban ez volt az első átfogó kulturális tematikus évad. Amikor én egy évvel ezelőtt önök előtt ültem, a kulturális évadról, a reneszánsz évről az akkor elfogadás előtt álló költségvetés kapcsán beszéltünk. Nem egy képviselő asszonyban, képviselő úrban kétségek voltak úgy a program megvalósíthatósága tekintetében, mint egy kulturális programhoz mérten igen jelentős költségvetés ügyében. Amint emlékeznek, a reneszánsz év teljes költségvetése 4 milliárd forint volt, ilyen nagyságrendű programot, ilyen nagyságrendű költségvetést magyar kulturális programhoz, tematikusan egymáshoz kapcsolódó rendezvények sorozatához még magyar kulturális politika nem rendelt. Azt gondolom, nyilván a vitában ezt elmondják, és akkor tudom is, de azt gondolom, hogy az elmúlt több mint 11 hónap a reneszánsz év megrendezésének igazát hozta, olyan tényeket, amelyek úgy a résztvevők, mint a rendezvény színvonala egészében a kétkedőket is meggyőzhette.
A legnagyobb nyilvánosság előtt meghirdetett pályázatok esetében valamivel több, mint 2 milliárd 100 millió forintot pályáztattunk, és kifogás nélkül osztottunk ki a nyerteseknek.
1,1 milliárd forintot meghaladó összegben programokat rendeztünk. Összességében harmincnégy kiállítást, huszonkilenc színházi bemutatót, huszonkét közgyűjteményi és közművelődési pályázatot, harminc konferenciát, kilencvenöt fesztivált és falunapot. A programok száma, a programokhoz kapcsolódó helyszínek, települések és az egyes emberek számai engem is megleptek, a várakozásaimat is meghaladták. Sok száz helyszínen sok száz programot bonyolítottunk le - 300, illetve 700 -, és a végig, folyamatosan vezetett és nagyon precíznek mondható kimutatások és statisztikák szerint Magyarországon a reneszánsz évhez hárommillió ember kapcsolódott.
Amikor magyarországit mondok, nem pontos a fogalmazásom, ugyanis a reneszánsz évet a határon túl is több szervezet ehhez csatlakozva végrehajtotta, hét határon túli szervezet Erdélyben, Vajdaságban és Felvidéken összesen húsz városban harminc programot valósított meg. Az összes programról nyilván nem fogok részletesen beszélni, de ha kérdeznek, szívesen.
Az, hogy Budapesten egy időben egyszerre négy reneszánsz kiállításunk volt, hogy a Medici-kiállításra külföldről szerveztek ide érdeklődő turistákat az utazási irodák, valamivel több mint 130 ezer látogatónk volt, vagy hogy a városok, a települések, a falvak a legkülönbözőbb javaslatokkal és ötletekkel élve tették helyben ünneppé a reneszánsz évet, azt gondolom, hogy 2003 óta, mióta nekem ehhez szervezetileg is, vezetőként közöm van, a magyar kulturális politika legnagyobb sikere. Nem voltam olyan településen, nem jártam olyan városban, ahol ne ismerték volna a reneszánsz évet, a legkülönbözőbb társadalmi csoportok, az értelmiségtől kezdődően a kisiskolásokig tudták és egy-egy programját élvezték.
Bár az oktatásügyhöz kapcsolódik, de ahogy én ezt korábban, a miniszteri meghallgatásomon, 2006-ban, amikor a kormányt megalakítottuk, elmondtam, az én gondolataimban oktatás és kultúra ügye millió szállal egymáshoz kapcsolódó szerves egész, ezért azt a reneszánsz programot kívánom kiemelni, nem a legfényesebbet, nem, amin a legtöbben vettek részt, hanem azt gondolom, amivel a legtöbbet tettünk. A reneszánsz túrák során 45 ezer nagyon szegény sorban élő magyar gyereket utaztattunk a magyar reneszánsz legkülönbözőbb emlékhelyire. A dunántúliakat Tiszántúlra, a tiszántúliakat Dunántúlra, hozzásegítve őket egyik oldalon biztos valamiféle lexikális ismerethez, de ez a kisebb, ahhoz az élményhez, amit addig sohasem kaptak meg, és nagy valószínűséggel a reneszánsz év nélkül nem is kaptak volna, tudniillik, hogy együtt, társaságban legyenek, a kultúráért. Mindegyikőjük kapott egy szerény kis ajándékot, egy táskát, benne a reneszánsz évről néhány apró tájékoztatót, egy kis emléket, hogy sokan látták így Visegrádot vagy Esztergomot, Veszprémet vagy éppen Budát. Én azt gondolom, hogy ez a reneszánsz év egészének az egyik legfontosabb pontja volt.
Természetesen, ha kérdeznek a művészi színvonaláról, a kiállítások, a fesztiválok, a pályázatok lebonyolításáról, részletesen állok rendelkezésükre. A legkülönbözőbb pályázatokat, olyanokat is, amelyek már korábban léteztek - így van! -, a reneszánsz év pályázatait arra is használtuk, hogy ezeket részben megtartsuk, másrészt anyagilag megerősítsük, más tekintetben olyanokat, amelyek még nem voltak, kitágítva a kultúra fogalmát, egyre tágabban, a környezetvédelemtől a zöldgondolaton keresztül egészen az előbb említett oktatásügyig.
Az általam áttekintett beszámolók közül azért meg kell említenem, hogy az a találkozó, amelyet a Szlovákiában élő és dolgozó magyar pedagógusok számára Sajógömörön tartottak hatszáz fő részvételével, szinte felvidéki magyar kulturális össztalálkozó lett, ahol a magyar reneszánsz év ennek a nemzetnek az egységét is képes volt kifejezni. Ezt el akartam mondani önöknek.
A reneszánsz év alkalmat adott a kulturális vidékfejlesztés körében különböző olyan kérdések összekapcsolásához, amelyeket, részben a korábbiakban, más tekintetben más költségvetési fejezetekből oldottunk és kívánunk a jövőben megoldani.
Sikerült megerősíteni a Magyar Könyv Alapítványt, a fordítási támogatást, amely 150 millió forinttal gazdálkodva több mint megkétszerezte azt az anyagi lehetőséget, amellyel a korábbiakban élt, vagy a digitális levéltár programot, amely 40 millió forinttal megnégyszerezte a korábbi lehetőségeket.
A könyvszakmai hitelprogram, amelyben 38 cég vett részt, 890 millió forint hitel felvételével a könyvpiacon 2 milliárd forintos könyvforgalmat mozgatott meg. Ezek a programok mind, bár nem önmagukban és kizárólag akkor léteztek és fognak létezni, amikor reneszánsz év van, de a reneszánsz év lehetőséget adott és biztosított, még egyszer mondom, a megerősítésre, és egy más tekintetben nehezedő gazdasági feltételrendszerben a korábbiakhoz képest jobb, sikeresebb munkához.
Történtek olyan események is, amelyek úgy gondolom, hogy az elmúlt évek során nemcsak a kultúra iránt érdeklődők szűkebb rétegében, a vájtfülűek között lettek ismertté, hanem a szó legnemesebb értelmében igazi népünneppé váltak: a múzeumok éjszakája, meghaladva minden létező és racionális várakozást, 350 ezer látogatót mondhatott magáénak. Emlékeznek rá, amikor először ilyet csináltunk, 2003-ban, sok kétkedés mellett hétezer résztvevő volt. A 350 ezer fő - ezt azért mondom ilyen konkrétan, merthogy ők valamilyen módon jegyet váltottak, tehát regisztráltak, tudjuk, hogy pontosan ennyien vannak vagy voltak - vidéken és Budapesten a kultúrát tekinti, tekintette ezen este fénypontjának. Az intézmények pedig, most először többen vidéken, mint Budapesten, hónapokat készülve erre az egy napra, azt gondolom, hogy olyan eseményt, élményt és emléket hoznak, amely a kultúra befogadásához, a legszélesebb körben vett kulturális elfogadáshoz alapvetően szükséges. Ezért támogattam és fogom támogatni a jövőben is, hogy ősszel a kulturális örökségvédelmi napok - amely nevében nagyon kifejező, ám nevében nem vonzó - programját, ami csodálatos, egy őszi hasonló eseménnyé tegyük, illetve részben tettük.
Az első gondolatkör következő pontja a részben már érintett kulturális vidékfejlesztés. Ezt én a 2006-ban leírt kulturális stratégiában egy külön fejezetbe valónak, és az egyik leglényegesebb kérdésünknek tartottam és tartom, joggal érhetett kritika, hogy bár az elméleti megközelítéssel sokan nem vitatkoznak, mi a helyzet a valóságban. Azt mondhatom, hogy mostanra, 2008-ra ez is lassan, de egyre világosabban beérik.
Az a pályázat, amelyről beszámolni kívánok, egy önök által ismert együttműködés eredménye. Abból fakadóan, amit már a korábbiakban említettem, hogy a kultúra nemzeti hatáskörben van és marad, nagyon sokan azt a következtetést vonták le, hogy ha ez nem uniós központi politika, akkor értelemszerűen nem lehet európai uniós pályázatokat, európai uniós összegeket erre elnyerni. Ezt végig és a kultúra minden területére tévesnek tartom és tartottam. Ezért bár lehet, hogy furcsa, hogy a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium hatáskörében és forma szerint költségvetésében és pályázatában szerepel, de a kistelepülési kulturális centrumok felújítására, bővítésére és korszerűsítésére kiírt pályázatunk eddig a magyar közművelődés rendszerváltozás utáni történetében a legnagyobb érdeklődést váltotta ki, és a legnagyobb erőket mozgatta meg.
Mélyen hiszek a középtelepülések, a kistelepülések lakóinak kulturális érdeklődésében, ha biztosítjuk a feltételeket. Azt gondolom, hogy tévedés fekete-fehér, igen-nem alapján nézni a történelmet és a rendszereket. Úgy gondolom, hogy ami az 1960-as évek végén, az 1970-es években a magyar vidék kulturális fejlesztésével, ezen belül a művelődési házak, kultúrházak létesítésével történt, az hosszú távon is ennek az országnak az érdekét szolgálta. A rendszerváltozás nem tett jót ennek a szisztémának, se pénz, se odafigyelés, bizonyos esetekben ideológiai fenntartások is szembehelyezkedtek ezzel. Most értünk el oda, hogy miközben egyébként, ha átnézik mondjuk Hollandia vagy Belgium kulturális vidékfejlesztését, az egyes német szövetségi államok ilyen értelmű politikáját, nem összesen, hanem szövetségi államonként, vagy bizonyos olasz, elsősorban közép-itáliai tartományok kulturális vidékfejlesztését, akkor nagyon-nagyon hasonló dolgokat tapasztalhatnak.
Ezen a pályázaton az 5 ezer lakos alatti települések vehettek részt. 3200 települést tudva összesen Magyarországon, azt szeretném önöknek elmondani, hogy 988 település adott be pályázatot. Ez durván 30 százaléka az összes magyar településnek. A 988 település 997 pályázatot adott be, másfélmillió ember érintett direkt módon ezeken a településeken.
Az átlagos lakosságszám 1370 településenként, az az összeg, amely pedig rendelkezésre áll, 20 milliárd 321 millió forint. 50 millió forint maximum pályázatonként, illetve érvényes, elnyert pályázatonként. Ez azt jelenti, hogy mivel nem egy jövőbeli, hanem itt egy beadott és jelen pillanatban is bírálat alatt álló pályázatról van szó, azt mondhatom önöknek, hogy ilyen összeg a kistelepülések, a magyar vidék kulturális fejlesztésébe 1989 óta nem került. A 21 milliárd forint korszerű, integrált, kulturális, többcélú intézmények fejlesztésére, korszerűsítésére szolgál, én biztos vagyok benne, hogy megfelelő programokkal és persze programköltségvetéssel ellátva a jövőben, itt valami igen értékes dolog születik.
Hasonlóképpen a kulturális vidékfejlesztéshez tartozik a lebonyolított Agora-pályázat, amely nagyobb települések, a megyei jogú városok kulturális életét, az adott települések belvárosának, városcentrumának korszerűsítését vagy éppen kulturális centrumainak korszerűsítését szolgálja. 25,7 milliárd forint került odaítélésre. Szombathely, Eger, Szekszárd, Békéscsaba, Szolnok, Tatabánya, Kaposvár, Hódmezővásárhely és Nyíregyháza városaink kulturális centrumai ebből a több mint 25 milliárd forintból igen jelentős korszerűsítésen mennek keresztül.
A három gondolat közül, amelyek köré a mondandómat szánom, az elsőt ezzel zárom.
A következőben a magyar kultúra külföldi bemutatásával kívánok foglalkozni. Amint ezt a tavalyi beszámolómban önöknek jeleztem, 2008-ban külföldi kulturális évadot nem terveztünk. Ennek oka kettős volt. Egyrészt azért, mert az energiáinkat a reneszánsz évre, a reneszánsz évadra fókuszáltuk, ez persze a költségvetést is jelenti, más oldalról azért, mert szükségesnek láttam egy olyan vállalkozás előkészítését, amiben tapasztalatunk még nincs és nem volt, tudniillik hogy 2009-ben New Yorkban és Washingtonban magyar kulturális évadot rendezünk, ennek előkészítésére a költségvetés meghatározott része és a felkészülés is szükséges volt. Ugyanakkor a korábbiakban elkezdett kulturális évadjaink több helyen átnyúltak a 2008-as esztendőbe, mindegyiket tisztességgel, magas színvonalon és a befogadó ország legnagyobb elismerésére fejeztük be. Ilyen volt Indiában a "Magyar maszala", és március közepéig a kínai kulturális évadunk, egészen pontosan ebben az évben leginkább Hongkongban fejeztünk be, illetve rendeztünk kulturális eseményeket, ott, ahol a magyar kultúra a korábbiakban nem, vagy csak egészen töredékesen jelent meg. Mivel erről a két évadról az elmúlt évben összességében beszéltem, így ezt megismételni nem kívánom. Azt viszont megerősíteném, hogy a Hongkongban lebonyolított utolsó szakasza a kínai kulturális évadnak azóta is egyértelmű kapcsolatokat hoz, úgy az ottani szereplés, mivel Kína volt a Budapesti Könyvvásárnak a díszvendége és fővendége, mint kínai kulturális újságírók magyarországi látogatásai, amelyek szinte havonta ismétlődnek meg, és rendszeresen a magyar kultúráról, Magyarországról pozitív képet nyújtva számolnak be ottani orgánumokban, nem egyszer milliós példányszám fölötti újságokról, lapokról van szó. Azt mondhatom önöknek, hogy az a befektetés, amit a kínai kulturális évadba tettünk, már most, durván egy évvel annak befejezése után megtérült.
A 2006-ban bejelentett, 2007-ben első alkalommal megvalósításra kerülő szakdiplomata-hálózat egyértelműen beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Eddig hét különböző helyen létesítettünk kulturális szakdiplomata posztot, olyan helyeken, ahol a magyar diplomáciának, a magyar kulturális diplomáciának a korábbiakban nem volt semmilyen kapcsolata, így Pekingben, Sanghajban, Tel-Avivban, Zágrábban, Belgrádban, ebben az évben pedig Madridban és Abu Dhabiban. Vannak ezek közül olyanok, amelyek maguktól értetődnek. Azt gondolom, hogy Horvátországban vagy Szerbiában a magyar kultúrával külön és kimondottan foglalkozó, az Oktatási és Kulturális Minisztériumhoz tartozó szakértő munkatársunk van, ez kevés magyarázatot igényel, ha mégis, kérdezzenek és szívesen elmondom.
Sanghajban a kulturális szakdiplomatánk ebben az évben, felelevenítve a mai Sanghaj elődvárosa, a harmincas, negyvenes, ötvenes évek Sanghaját megtervező magyar építész, Hudecz emlékét, egy emlékévbe foglalva hozta. Azt mondhatom önöknek, hogy évek alatt nem írtak összesen annyit Magyarországról, magyar építészetről, magyar kultúráról, mint ennek kapcsán. Én ezt egy kitűnő, és az egész szakdiplomata-hálózatra példásnak mondható rendezvényegyüttesnek, egyáltalán invenciónak gondolom.
Azt is el kell mondanom önöknek, hogy legnehezebb helyzetben a belgrádi szakdiplomatánk van, munkáját nagyon sok dolog gátolja, és nagyon kevés erősíti. Megpróbálunk mindent megtenni azért, miközben semmilyen értelemben nem kétséges, hogy Szerbiában, Belgrádban magyar kulturális szakdiplomata működése indokolt, hogy ennek értelme és terepe is legyen. Néhány héttel ezelőtt, éppen egy nálunk rendezett UNESCO-rendezvény kapcsán találkoztam Szerbia kulturális miniszterével, és jeleztem, hogy szeretnénk ezt megtárgyalni. Ellentétben ugyanis az összes többi országgal, itt nem kapunk semmilyen támogatást, sőt, akkor nagyon finoman fogalmaztam, nem nagyon veszik jó néven a mi kulturális szakdiplomatánk tevékenységét, miközben maga a kiválasztott, tehát maga a szakdiplomata teljesen rutinszerűen és rendben végzi a munkáját, tehát nem a személye ellen van kifogás, hanem más fenntartás van. Szeretném a tisztelt bizottságnak jelezni, hogy tehát miközben a szisztéma egésze bevált és helyes, esetenként, így az előbb megnevezett esetben nehézségeink vannak.
Örömmel mondhatom, hogy néhány nappal ezelőtt, több mint másfél éves előkészület után új helyre költözött és átadtuk tevékenységének a varsói magyar kulturális központot, ami kitűnő lehetőségekkel bír, a lengyel-magyar kapcsolatok és leginkább a lengyel-magyar kulturális kapcsolatok iránt érdeklődők számára megfelelő, kulturált és modern környezet. Őszintén örülök, hogy miután sikerült a szakdiplomata-hálózatot létrehozni, és Berlinben új Collegium Hungaricumot építeni, átadni, most, ebben az évben Lengyelországban is egy új, új helyen működő, modern kulturális intézetünk van, amint tudják, összesen tizenkilenc.
A magyar kultúra külföldi bemutatása sorában azt mondhatom, hogy ebben az évben a világ egyik leghíresebb filmfesztiválján - és Európában a legnevesebb -, a Cannes-i Filmfesztiválon, nem kis részt a Filmunióval kötött megállapodásunk révén, az ott beválogatott magyar filmek promotálása megfelelő volt és ezeknek a hihetetlen tehetséggel megáldott művészeknek a bemutatkozása nemzetközi színvonalúvá válhatott. Azt gondolom, hogy miközben a siker meghatározó és döntő része a tehetségüknek, a technikai ismeretüknek köszönhető, az, hogy jobban ismerik őket, mint általában a beválogatottakat vagy a díjazottakat, ez ennek az együttműködésnek az eredménye is.
A magyar kultúra külföldi bemutatása, a magyar kulturális intézetek koordinálása a Balassi Intézetben folyik. Tudom, hogy az év során a tisztelt bizottság külön áttekintette a Balassi Intézet tevékenységét. Itt annak a véleményemnek kívánok hangot adni, hogy a Balassi Intézet új feladatokkal való ellátása, az a feladatkör, amit a Balassi Intézet ellát, az elmúlt két év során bebizonyította, hogy erre alkalmas, és ezt megfelelő színvonalon képes megtenni. 2008-ra az Oktatási és Kulturális Minisztérium egészének egyik legjelentősebb háttérintézménye lett a Balassi Intézet, évente közel ötmilliárd forinttal gazdálkodó háttérintézmény.
2008-ban, hosszú előkészületek és nem könnyű előtárgyalások nyomán aláírásra került a kolozsvári Mátyás-szobor felújításáról szóló egyezmény. Ebben megfelelő arányokat és megfelelő feltételeket sikerült elérnünk. Azt gondoljuk, hogy az a megállapodás, amely írásban kötelezi mind a két résztvevő felet, azt eredményezi, hogy a híres és valóban restaurálásra megérett szobor a következő naptári évben megszépül, és a magyar egyetemes kultúra fontos alkotása ezen megállapodás és törekvés eredményeként még sokáig fog ott állni Kolozsvárott.
A világ egy másik pontján, Törökországban, szintén többéves előkészület után novemberben átadtuk a török kulturális miniszter úrral a Thököly-emlékházat. Ez Törökországban a második magyar történelmi kulturális emlék, az ismert rodostói, tekirdagi Rákóczi-emlékház után a második. Jó esélyünk van arra, hogy Bartók törökországi kutatásait megörökítendő egy harmadik nyílik, de ezt majd akkor mondom el, ha már megvan.
Arról számolhatok be, hogy egy önálló épületben, melyet Izmit városa bocsátott rendelkezésre, a Magyar Nemzeti Múzeum koordinálásával egy minden igényt kielégítő, modern és korszerű kiállítás nyílt legalább 300 négyzetméteren, magyar, török és angol nyelven, amely Thökölyt, az akkori török-magyar kapcsolatokat mutatja be.
Csak annyit szeretnék még mondani, hogy azóta az ankarai nagykövetségünk és isztambuli főkonzulátusunk több olyan hírről tájékoztatott, hogy Günay török kulturális miniszter úr az ország egész más pontjain a török kultúráról, a török kulturális politikáról tartott értekezéseiben ezt az együttműködést és magát a kiállítást példaadónak nevezte. Az Atatürkről szóló új nagy kiállítást, amelynek mérete és költségvetése is némiképpen eltér a Thököly emlékházétól, ennek mintájára kívánják - részben magyar szakemberek bevonásával - létrehozni. Itt csak tájékoztatni kívánom a tisztelt bizottságot arról, hogy előtárgyalásokat folytattunk júliusban Magyarországon, novemberben pedig Törökországban a rodostói, tekirdagi Rákóczi-ház, illetve az abban lévő kiállítás felújítására. Nagyjából az a sorsa, mint korábban a magyarországi múzeumok állandó kiállításainak, ez valamikor 35 évvel ezelőtt egy jól megcsinált kiállítás volt, 35 éve gondosan porolják. Úgy gondolom, megérett arra, hogy egy új és modern kiállítás az egyébként éven több százezer látogatót vonzó rodostói emlékházban legyen, erre megkezdtük a szakmai munkát a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársaival. Korszerűsítettük, még pontosabban felújítottuk a Velencei Biennálé magyar pavilonját, ami szintén ebben az évben történt meg.
A harmadik gondolatkör a kulturális beruházások ügye. Tisztelt Képviselő Urak! Az előbb a kulturális vidékfejlesztés témakörében a kulturális beruházások egy igen jelentős részét már említettem. Ezek azok a beruházások, amelyek nem a látványos rész, nem a megcsodálnivaló épületek, nem azok, amelyekről majd az útikönyvek vagy éppen az ott lebonyolított programok miatt írni fognak, összegszerűségében azonban, ha esetleg jegyzetelték, az egyik mintegy 21 milliárd forintnyi, a másik pedig több mint 25 milliárd forintnyi. Ez együttesen meghaladja a 46 milliárd forintot, amit azt gondolom, hogy helyes kulturális politikai koncepció következtében a magyar közkultúra szolgálatába, intézményrendszerébe teszünk. Ezt még egyszer nem fogom elmondani.
Kiemelt projektjeink azonban olyanok, amelyek a beszámolóban feltétlenül teret kell hogy kapjanak, azzal együtt, hogy ezek mindegyike értelemszerűen a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség hatáskörébe tartoznak, de mivel ezen része is kulturális célokat szolgál, itt meg kell említenem.
A döntési mechanizmusról annyit, hogy a szakmai vélemények a kulturális területről és az Oktatási és Kulturális Minisztériumtól valók, a kivitelezés felelőssége nem egyszer egyébként vitával járó felelőssége is a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség, illetve az azt felügyelő minisztériumé. Ezen szakmai együttműködés keretében 2008 tavaszán, áprilisában elsőként a szentendrei Skanzenről, a Skanzen Örökség Programról írtunk alá megállapodást. Ez a kiemelt projekt abba a sorba illeszkedett bele, amelyet az előbb már említettem, hogy bár nemzeti hatáskörben marad és van a kultúra, mégis sikerült elérni, hogy egyértelműen kulturális célú felújítások vagy kulturális célú beruházások bekerüljenek az európai uniós támogatotti sorba. Azokat érdemes megemlíteni, ahol szerződéskötés történt. Millió ötlet, rengeteg projekt, de arról beszámolnom itt önök előtt fölösleges, mert az államnak, illetve az Uniónak ehhez köze nem volt. Azokról, ahol szerződéskötés történt, azokról igen, mert ott részben a pénzügyi felelősség, más tekintetben a kivitelezés igen nagy valószínűséggel mondhatom, hogy megvan, illetve meglesz. Ebben a sorban volt tehát az első Szentendre, itt a kivitelezés folyik, 2009 első felében a Skanzen Örökség Program befejeződik, mint első európai uniós kulturális beruházásunk.
Hasonlóképpen 2008 őszén aláírtuk a Zeneakadémiával a Zeneakadémia felújításáról szóló nagy projektünket. A kulturális fejlesztések közül, az egyenkénti fejlesztések közül ez Magyarországon a legnagyobb, 9,8 milliárd forint, annyi pénz, amennyit a magyar költségvetés önmagában belátható időn belül nem lett volna képes erre, sőt azt mondanám, hogy összességében fordítani. A Zeneakadémia egy nagyon profi csapatot felállítva, rektor úr vezényletével egy kitűnő tervet, projektet állított elé, amelyet úgy a magyar hatóság, mint a brüsszeli európai uniós hivatalok rendben találtak, így írhattuk alá a megállapodást, amelynek eredményeként a 9,8 milliárd forint több ütemben, 2009-es kivitelezés-megkezdést feltételezve - ez meglesz - 2011 végére hozhatja, hogy a Zeneakadémia teljes egészében, ami azt jelenti, hogy kívülről és belülről megújul.
A mai napon írtuk alá a Szépművészeti Múzeumról szóló európai uniós szerződést. A Szépművészeti európai uniós projektje 3,7 milliárd forintot jelent, és valamivel több, mint 3800 négyzetméterrel bővíti a Szépművészeti Múzeumot a tér alatt, mármint a föld szintje alatt, részben a múzeum, részben a Hősök tere alatt, kitűnő építészeink egész sorát felvonultató közös tervezés eredményeként. A mai aláírás nyomán a beruházás 2009 első felében megkezdődik, és 2011 közepén ér véget.
Kiemelt, és általam is fontosnak tartott kulturális európai uniós projekt volt a budai Vár, a honvéd főparancsnokság épülete és más, a budai Várhoz tartozó kulturális beruházások. Tisztelt Bizottság! Ez a projekt nem fog megvalósulni. A projektre 10 milliárd forint állt rendelkezésre. A pénz hiánytalanul rendelkezésre állt, a tervek minden tekintetben elkészültek. Arról számolhatok be önöknek a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal elnökével folytatott sokszori megbeszélés nyomán, hogy elismert és kitűnő építészek közös, illetve egymást támogató terve volt az, amely a honvéd főparancsnokság épületét újjávarázsolta volna, ez a terv a pénzügyi feltételek biztosítása mellett 2010 első felében valósággá vált volna. Őszintén sajnálom, hogy Budapest I. kerületének Önkormányzata változtatási tilalmat rendelt el, ezzel gyakorlatilag meghiúsítva a beruházást. Én ezt egy rossz döntésnek tartom.
Mivel így a források erre a célra nem voltak felhasználhatók, azt mondhatom önöknek, hogy ezek a források az önkormányzati döntés nyomán immáron nem állnak rendelkezésre, a budai Vár európai uniós projektje nem fog megvalósulni.
Hasonlóképpen olyan programok, amelyek szerződéskötés állapotában vannak, illetve kerülnek, aláírásra került a gödöllői kastély korszerűsítési programja 1 milliárd 457 millió forintról, Eszterházán több ütemben az Esterházy-kastély, ennek első üteme 1 milliárd 450 millió forint, illetve az edelényi kastély 1 milliárd 853 millió forint értékben.
Itt szeretnék kitérni a beruházásként is, meg összefüggéseiben is egyik leglényegesebb kulturális programunkra, a Pécs Európa kulturális fővárosa 2010 programegyüttesre. A kormány, kiemelt beruházási projektekké nyilvánítva a pécsi kulturális főváros terveket, a financiális forrásokat biztosítja. (Dr. Pető Iván elhagyja az üléstermet.) Úgy látom - tudva, hogy még ebben az évben, karácsony előtt szerződéskötésre kerül sor, a szerződést gyakorlatilag teljes egészében előkészítették, ez néhány nap múlva aláírásra kerül -, hogy a 2010-es év során először a zöldterületek, parkok rendbetételére vonatkozó projekt, utána 2010 őszén a koncertközpont, ezt követően a tudásközpont fog elkészülni és kerül átadásra 2010 során több ütemben, első ütemében megvalósul a Zsolnay-projekt egy része, ami könnyen lehet, hogy európai uniós elnökségünk évére is áthúzódik, 2011-re.
A beruházások financiális feltételei adottak. 2008-ban az Oktatási és Kulturális Minisztériummal való együttműködésben a program-előkészítés történt, a beruházásokról az előbb, a korábbiakban már beszéltem.
Nem könnyű viták után létrehoztuk a művészeti tanácsot, ez a művészeti tanács eredményesen tevékenykedett, határidőre elkészítette a programtervet, ezt a programtervet bemutatta, és a programterv egészében és részleteiben sem kapott komolyabb kritikát, márhogy negatív kritikát. Úgy gondolom, hogy mindazok a programok, amelyek ott szerepelnek, illetve szerepelhetnek, megvalósításra érdemesek és megvalósulnak.
Szeretném önöket tájékoztatni arról, hogy a programkivitelezést a Hungarofest az Oktatási és Kulturális Minisztériumra eső igen jelentős pénzügyi feltételek teljes körű igénybevételével fogja kivitelezni. Ehhez a Hungarofestnek a személyi és anyagi feltételeket biztosítani fogom.
A Pécs-program egészével kapcsolatban a véleményem ismert, azt számos helyen nyilvánosan, interjúkban, de itt, a korábbi beszámolómban is elmondtam. Egy ilyen programnál a folyamatos és gyakori személyi változások a program megvalósítását nehéz helyzetbe hozzák. A folyamatos fluktuáció, a vezetőcsere nem segíti elő a magas színvonalú programok megalkotását, és egyébként az együttműködést is nehezítik. Úgy gondolom, értelemszerűen Pécs városa azokat a döntéseket, amelyeket meg akar hozni, meghozza. Úgy látom, hogy a legutóbbi személyi döntések nyomán az Oktatási és Kulturális Minisztérium a 2010-es pécsi programért felelős pécsi vezetők között problémamentes és töretlen a kapcsolat. Egyébként mi azzal dolgozunk együtt, akit Pécs kijelöl. Az jó, ha van annyi időnk, hogy meg tudjuk jegyezni az arcát. (Derültség.) Most úgy tűnik, hogy erre van esély. (Halász János: Rossz a memóriátok!)
A viccet félretéve: önök mindannyian járatosak kultúraszervezésben, programok előkészítésében is. Egy igen nagy, igen komoly financiális lehetőségekkel bíró projekt esetében, ahol van egy felvezető év, van egy lecsengő év és a 2010-es főév, szeretném elmondani, hogy 2010-ben a programköltségvetés 1 milliárd forint lesz, tisztán a programköltségvetés. Ez megközelíti a Művészetek Palotájának egyéves évadköltségét. Ez óriási felelősség! Itt az együttműködést nem lehet önmagában lelkesedésből csinálni, hanem ehhez valóban profizmus kell.
Az Oktatási és Kulturális Minisztériumban a minisztérium létrejötte óta Csák államtitkár úr vitte és fogja vinni a Pécs-projektet, a Hungarofestben és annak vezetésében pedig a bizalmam teljes. Így nincsen kétségem afelől, hogy képesek vagyunk egy nemzetközileg is magas színvonalú program, kulturális program előállítására, és úgy látom, hogy ez most Pécs esetében is, már a feltételek biztosításával egyértelmű.
A 2009-es felvezető évben - minthogy ez már lekötött pénzek együttesét jelenti, ezért hozom most szóba, nem foglalkozva egyébként a jövővel, hanem a beszámolási kötelezettségemnek eleget téve - 460 millió forintot fordít az Oktatási és Kulturális Minisztérium programra, az előkészítő évre. Ebben 80 millió forint erejéig van jelen a pécsi püspökség ezeréves fennállásának jelentős ünnepe, a többi a kulturális év felvezető programja. Ehhez kapcsolódik a 2010-es 1 milliárdos programköltségvetés.
Egyetlenegy pillanat elvesztegetnivaló idő nincs, ezt egyébként 2008-ban én a minisztérium és a magyar központi kulturális politika tekintetében jónak ítélem. Az együttműködés kialakításához kellő partnereket kellett találni, és úgy látom, hogy ha ez most már változatlanul így folyik, akkor a 2010-es program megfelelő színvonalon lebonyolítható.
Nekem nem dolgom sem az isztambuli, sem az esseni programok részletezése önök előtt, megjegyzem, együtt csináljuk. Részletes tapasztalataim vannak török barátainktól és német barátainktól, ismerőseinktől. Nem minősítve, mert sohasem lehet tudni, hogy mi hogyan alakul, de ebben a hármasban a legelőrébb Pécs van.
Ugyanakkor más feltételek: néhány héttel ezelőtt Isztambul főpolgármesterénél lehettem. Azért tudniuk kell, hogy nem tudja pontosan, hogy hány milliós a város. Úgy 14 millió körül van. (Közbeszólás: Akár Demszky!) A bejáróforgalom olyan 3-4 millió, de még élő ember nem volt, aki képes lett volna megszámolni. (Halász János: Bezzeg Tasnádi! Ő tudja!) Így mindenesetre más feltételt jelentenek Isztambul számára. De nyilván önök nem arra kíváncsiak, hogy én hogyan vélekedem Isztambulról, ezt is csak azért mondom, merthogy a programok részben összehangoltan, részben egymást kiegészítve folynak.
Néhány olyan kérdés, amely felmerült, és önmagában inkább zárásként szeretném elmondani: áthúzódnak éveken, vagy éppen a következőkre húzódnak át, de már tapasztalatokkal szolgáltak. Úgy látom, hogy a 2008-as esztendő, különösen a 2008/2009-es évad az első, amely a korábbiaknál nagyobb nyugalmat és a művészi munkát a centrumba állító évad a Magyar Állami Operaházban. Úgy látom, hogy a most lassan lecsengő őszi évad hosszú évek óta az első, amikor az Operaházzal kapcsolatos írások, vélekedések, kritikák előadásokról, művészek teljesítményéről, rendezésről, koreográfiáról, előadásról és nem szervezeti kérdésekről folynak. Ezt én egy helyes iránynak látom. Amikor a személyi változásokat 2006-ban megtettem, ez volt a cél. Nem állítom, hogy minden részletében rendezett, de hogy rendezettebb, mint az elmúlt évtizedben bármikor, ezt állítom.
Vitákat váltott ki az elmúlt évben a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat létrehozása és működése. Itt nagyon sok pénzről van szó, abból fakadóan, hogy jelentős beruházások folynak az országunkban, elsősorban út-, autóút- és autópálya-építések. A törvények szerint itt régészeti feltáró munkára van szükség, értelemszerűen akkor, amikor ilyen horderejű beruházások vannak, akkor több a régészeti munka. 1990 és 2002 között összesen nem volt annyi régészeti feltárás, mint itt, az elmúlt 2-3 évben.
A Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat felállítását, azt, hogy egy ilyen szervezetet létrehoztunk, helyes intézkedésnek tartom. A tapasztalatok az első tapasztalatok, hiszen ezt hozták, és én a 2007-es beszámolómban, azt átolvasva, elmondtam, hogy ezeket a tapasztalatokat érdemes összegezni. Úgy látom ugyanakkor, hogy különböző fenntartókkal, megyei múzeumokkal és az ő fenntartójukkal érdemes olyan tárgyalást kezdeményezni - és ezt tegyük meg -, amelyik egy megfelelő összeghatárig, mármint régészeti feltárási összeghatárig a lehetőségeket helyben a múzeumoknál hagyja, megfelelő összeghatár fölött - itt elég jelentősre, tehát legalább másfélmilliárdos összeghatárra gondolok - pedig az értelemszerűen akkora terület és olyan feltárás, amit érdemes a továbbiakban is a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálatnak ellátnia. Erre a megfelelő intézkedéseket még 2008-ban megtettem, értelemszerűen 2009-ben lesz ebből tárgyalás, és minden valószínűség szerint megállapodás.
Végezetül egy olyan kérdéskör, amely az önök bizottságának hatókörébe tartozik, és a kormányzati szervezetben, struktúrában nem ahhoz a minisztériumhoz, amelyet én vezetek, de álságos lenne erről a kérdésről nem beszélni kultúrával foglalkozó, és a magyar kultúráért felelős emberként, bizottságként, testületként, csoportként. Úgy gondolom, hogy a magyar kultúra erőteljesebb megjelenítése törvényben nem, vagy csak bizonyos területeken szabályozható módon szükséges a magyar médiavilágban. A média egészére értelemszerűen a magyar törvényhozás, illetve az oktatási és kulturális miniszter nem hathat. Azt azonban, hogy a kulturális életünket, benne a tradíciót és az új eredményeket, a problémákat és persze a sikereket a szélesebb közvélemény jobban ismerje, ezt a magyar kulturális politikának erőteljesebben érdemes szolgálni.
Még egyszer: ütközik parlamenti bizottsági struktúra és kormányzati, ugyanakkor érdemes összehangolni azt, amit össze lehet, én is ismerem a magyar médiavilág tagoltságát, azokat a lehetőségeket, amelyek közszolgálati és amelyek nem közszolgálati médiafelületeken biztosítottak. Megjegyzem: nagyon sok esetben korántsem úgy gondolom, hogy a magyar kultúra megjelenése, megjelenítése gyengébb a nem közszolgálati médiafelületeken, mint a közszolgálatiban. Ez egyébként kritika is. Nem minden esetben állítom, csak azt mondom, hogy nem lehet azt mondani, hogy ahol közszolgálatinak mondott média van jelen, ott a magyar kultúra jelenléte, színvonala, bemutatása hangsúlyos és rendben van, ahol pedig nem közszolgálatiról beszélünk, ott érdemes erősíteni. Néhány esetben ennek pont az ellenkezőjét tudom, tudnám bizonyítani.
Azt azonban, hogy a magyar kortárs kultúra jobban a struktúrába illeszkedve, és egyébként szélesebb érdeklődő réteghez is eljuttatva jelenjen meg, ezt szükségesnek tartom. Nyilván az állam a magántulajdonban lévő intézmények belső működésébe nem vagy direkt módon nem avatkozhat bele. Az persze, ami egyeztetéseket és igényeket jelent, az megjeleníthető és én sokkal nagyobb befogadókészséget tapasztalok bizonyos esetekben ennél a szféránál, mint egy másik kategóriánál.
Itt nem arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy egy parlamenti kulturális bizottságnak, egy minisztériumnak vagy főleg egy miniszternek kellene megmondani, hogy milyen műsorok vannak. Távol áll ez tőlem. De akkor, amikor - és ezek bizonyított tények - egy kiállításra a mi városunkban majd' félmillió ember kíváncsi, akkor senki nem mondhatja, hogy egyébként egy szűk elitkultúra, ami a színvonalat képviseli, és egy tág populáris kultúra, ami pedig mindenki mást. Én nagyon boldog lennék, ha azt mondhatnánk egyébként, hogy a mi kulturális elitünk félmillió ember, mármint akik megnézték a Van Gogh kiállítást. Ez ugyanis bizonyítható. Azt gondolom, hogy sokkal nagyobb az igény a színvonalas kultúrára, mint amit a médiában ma Magyarországon bemutatni képesek. Igenis, van arra igény, hogy a kultúra megjelenjen, hogy a kultúra a legkülönbözőbb területek színvonalán, akár vitákat kiváltva megjelenjen. Ha ilyen nincs, akkor nagyon nehéz felmérni egyébként, hogy erre mekkora az igény.
Én ötödször ülök itt, önök előtt év végi beszámolóval. Bizonyos tapasztalatot ez ad, a bizottsággal való együttműködésben is, és a kultúra különböző területeiről is. Azt mondhatom, hogy bár direkt módon nem hasonlítható össze egy átfogó kulturális évad, mint a reneszánsz év, egy kiállítás, mint a Van Gogh, vagy egy televíziós csatorna, amit nem nevezek meg, de ez az ítélet felszínes, mert ha a mélyére megyünk, akkor igenis, vannak összekötő szálak, és ki lehet mutatni akár igény-paraleleket is. Tehát azt mondom, hogy ebben érdemes és fontos, lehetőleg nem egymás haját cibálva a magyar kultúrát erőteljesebb érdekérvényesítéssel képviselni. Én erre fogok törekedni.
Összefoglalva. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselő Urak! Azzal fejezem be, amivel elkezdtem: nem könnyű körülmények között, 2008-ban a magyar kulturális politika eredményes volt. Ehhez az önök segítségét, támogatását, kritikáját és jóváhagyását, egyáltalán a bizottsággal való, úgy ítélem meg, hogy kiegyensúlyozott együttműködést nagyon köszönöm, azt, hogy a beszámolót több pontban, a gondolataimat csoportosítva meghallgatták, pedig külön. A kérdéseiket, a véleményeiket szívesen várom és fogok rájuk válaszolni. Köszönöm szépen.
(Az ülés vezetését dr. Jánosi György, a bizottság alelnöke veszi át.)
ELNÖK: Köszönöm miniszter úr átfogó, részletes és szakmai szempontból talán a leglényegesebb kérdéseket érintő beszámolóját. Azt külön köszönöm, hogy kitért a kultúra és a média kapcsolatára is, hiszen a mi bizottságunk nemcsak kulturális, hanem Kulturális és sajtóbizottság, és köszönöm ezt annak ellenére, hogy pontosan tudom, hogy nem a miniszter úr felelősségi körébe tartozik mindaz, ami műsortartalom címén a média világából árad felénk.
Szeretném visszaigazolni ugyanakkor, amit miniszter úr többször említett: nekünk most, tisztelt bizottság, az a dolgunk, hogy az ez évi történésekről beszélgessünk, elemezzük, nem a jövőről, nem jövőbeli koncepcionális kérdésekről, még kevésbé arról a költségvetésről, amiről már több alkalommal lefolytattuk a vitát, és ami a jövőben befolyásolja a kultúra világában a történéseket. Ezekről a jövő év végén ismét találkozva beszélgethetünk majd. Beszéljünk az ez évről!
Kérdések, hozzászólások, vélemények
Tisztelt Bizottság! Megnyitom a vitát: kérdések, vélemények, észrevételek. Elsőként Tellér Gyula képviselő úr.
TELLÉR GYULA (Fidesz): Köszönöm, elnök úr, a szót.
Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Miniszter Úr és Munkatársai! Tisztelt Jelenlévők! Először elnézést szeretnék kérni, főleg miniszter úrtól, mert egy általam el nem hárítható udvariatlanságra kényszerülök: el fog kelleni mennem öt órakor egy korábban tett elköteleződés miatt, ezért a megjegyzéseimet, kérdéseimet fel fogom tenni, és kérem miniszter urat, higgye el, hogy a jegyzőkönyvben a válaszát kíváncsian és alaposan el fogom olvasni és tanulmányozni fogom.
Az első megjegyzésem némileg szembemegy azzal a javaslattal, amit Jánosi alelnök úr mondott, hogy tudniillik a költségvetésről ne essék szó. Én egy általános jellegű megjegyzést mégis teszek ezzel a témával kapcsolatban, ez pedig a következő: én először az Oktatási és Kulturális Minisztérium költségvetésével, költségvetési dokumentumával 2006-ban, a 2005-ös esztendőről szóló zárszámadás formájában találkoztam. Ugyan sokféle kritikai észrevételem volt azzal a zárszámadással kapcsolatban, azonban, ha azt a dokumentumot összehasonlítom az utána keletkezett, részben költségvetési, részben zárszámadási jellegű dokumentumokkal, akkor azt a megállapítást kell tennem, hogy ezek a dokumentumok folyamatosan ürülnek ki, tehát egyre kevesebb és egyre kevesebb támpontot adnak a költségvetés, illetve a költségvetés végrehajtásának az áttekintéséhez, megértéséhez, illetve - ez sem kerülhető ki - esetleges bírálatához. Az pedig, ami legutoljára történt, én tudom, hogy nem a miniszter úr - hogy is mondjam csak - szándékai szerint való volt, hogy gyakorlatilag a végén négy vagy öt főszám maradt a költségvetés módosításaként benyújtott dokumentumban, és a költségvetés maga, az egyes mozzanatai, az egyes részletei módosító indítványok és csatlakozó módosító indítványok formájában formálódtak ki vagy alakultak ki. Ez voltaképpen egy senki által nem akart, de mégis valahogy az előző folyamat logikájában helyet kapó esemény volt. Én azt a megjegyzést teszem, és kérem miniszter urat, hogy az ilyen típusú dokumentumok korábbi gazdagságát állítsa helyre, sőt, ha annál még gazdagabb dokumentumot készíttet vagy készít, annak kiváltképpen örülünk.
A második megjegyzésem ugyancsak a költségvetéshez kapcsolódik egy bizonyos módon. Nem a költségvetést kívánom vitatni, megint egy elvet szeretnék felvetni vagy megemlíteni. Belátom, hogy az egyre szűkösebb és szűkösebb forrásokból mindenre juttatni nem lehet, és hogy valószínűleg igen jelentős gyötrődés eredményeképpen, viták és érvek, ellenérvek eredményeképpen jön létre végül is az a költségvetés, amit aztán a parlament megszavaz. Mégis azt gondolom, hogy van egy olyan szempont, amit mindenféleképpen érvényesíteni kellene. Ez pedig az, hogy költségvetési forráshiány miatt a kulturális javakban jóvátehetetlen, visszafordíthatatlan folyamatok vagy változások ne következhessenek be.
Mondok egy példát, amelyik azt mutatja, hogy sajnos a költségvetés ebből a szempontból nem minden pontján állja ki a kritikát. Itt van például a levéltárak finanszírozása. A levéltárak egyre nehezebben és egyre nehezebben gazdálkodnak, és bizonyos iratok levéltárakba való bekerülése veszélyeztetve van, illetve talán el is késünk vagy el is késtünk ezzel a dologgal kapcsolatban.
Mondok egy konkrét példát: az 1980-as évek második felétől kezdve a magyar rendszerváltozásnak döntő fontosságú és tartalmilag mindenféleképpen egyedi folyamatai zajlottak a szövetkezeti tulajdon körül. A szövetkezeti tulajdonban egy - nem akarom ezt a kérdést hosszan tartalmilag taglalni, csak jelzem - olyan rejtett tulajdonosváltási folyamat zajlott le, amit egyfajta privatizációnak tekinthetünk, és ami a rendszerváltás vagy rendszerváltozás folyamatának döntő fontosságú mozzanata volt. Ennek a folyamatnak megvoltak a maga fontos eseményei a fogyasztási szövetkezetekben, az ipari szövetkezetekben, a mezőgazdasági szövetkezetekben, a takarékszövetkezetekben és így tovább, és így tovább. Amik ezeket a történelmi folyamatokat tükrözik, tartalmazzák az Országos Szövetkezeti Tanács iratai, a SZÖVOSZ iratai, a TOT iratai és az OKISZ - eredeti nevén - iratai. Legjobb tudomásom szerint az Országos Levéltár dolga lett volna már évek óta ezeknek az iratoknak a begyűjtése. Tájékozódásom szerint néhány millió forintnyi költséggel járna ezeknek az iratoknak a behordása, rendezése, vagy legalábbis egy olyan állapotba hozása, ahol már maradhat a jóvátehetetlen változás fenyegetése nélkül. 5 millió, 6 millió forintból ez a kérdés megoldható volna, de jelen pillanatban az Országos Levéltárnak például erre ennyi pénze nincsen, ezért ez az egész iratkorpusz a pusztulás, az elhanyagolódás és az elveszés veszélyével néz szembe.
Ezt illusztrációképpen tettem hozzá ahhoz az általános jellegű megjegyzésemhez, amivel kezdtem a dolgot, és talán Jánosi alelnök úr megbocsátja, hogy a költségvetéssel kapcsolatban egy ilyen kérdést felvetettem.
A harmadik megjegyzésem is általános jellegű, tehát nem valamely konkrét intézménnyel kapcsolatban akarok problémát felvetni. Ez pedig a következő.
Azt, hogy a Kulturális és sajtó bizottság mivel foglalkozik, azt a minisztérium által benyújtott előterjesztések szabják meg, arról vitatkozunk, amit elénk hoznak. Néha magunk is proponálunk természetesen témákat, de végső soron a minisztérium határozza meg. A bizottság tevékenységével kapcsolatban azt konstatálom, hogy a témák messze túlnyomó többsége szervezeti kérdéssel, finanszírozási kérdéssel, vagy személyi kiválasztási kérdéssel foglalkozik, és a kultúra tartalmával, amiért az egész kultúrpolitika történik és zajlik, alig foglalkozunk.
Nem állítom természetesen, hogy nem foglalkozunk, ez balgaság volna, hiszen bizonyos esetben a puszta finanszírozási kérdés is tartalmi kérdés, vagy a szervezetalakítási kérdés is tartalmi kérdés, mégis úgy gondolom, hogy a tartalmakhoz jobban kellene vagy kellett volna közelítenünk. Mondok erre vonatkozólag is példát, és itt hivatkozom arra, amit a miniszter úr az imént mondott, hogy a kultúra és az oktatás kérdései nemigen választhatók el egymástól.
Az, hogy az iskola mit tanít, tehát a kultúrából mi az, ami a nemzeti alaptantervbe vagy általában az iskolai oktatás programjába bekerül, ez a jelenlegi szokások szerint - amely szokásokat nem tudom pontosan, hogy mikor és hogyan alakultak ki - az oktatási profilba tartozik, valójában szerintem eminensen kulturális kérdés. Soha ezzel a kérdéssel a kulturális bizottság nem találkozott, vagy legalábbis az alatt az idő alatt, mióta én itt vagyok, ezzel a kérdéssel vagy ilyen típusú kérdésekkel nem találkoztunk. Ehhez nagyon szorosan kapcsolódik például a tankönyvek kulturális tartalma. Megint úgy néz ki a dolog, mintha ez oktatási jellegű probléma volna, én pedig a leghatározottabban állítom - még egyszer hivatkozva a miniszter úr iménti, általam helyeselt megállapítására, hogy tudniillik az oktatás és a kultúra egy csomó ponton nem választható el egymástól -, hogy a tankönyvek tartalmi kérdései, benne mondjuk a nemzeti történelem, egyáltalán a nemzet és a nemzettudat újratermelésének a kérdései, stb., megint nem akarom részletezni, ezek döntő fontosságú kulturális kérdések, a magyar társadalom kulturális újratermelésének a kiindulópontjai. Soha ezekről nem hallottunk vagy nem hallunk.
Nagyon örülök, hogy a miniszter úr saját maga vetette fel a médiakérdést. A médiakérdésnek egy másik aspektusa, hogy mi áramlik ki a médiából. Több médiatörvény készülésénél jelen lehettem és végigvitattam különböző nézetű kollégákkal ezeket a problémákat. Általában itt a véleményszabadság alapján szokás kezelni a dolgot, az alkotmányra hivatkozni, stb., ugyanakkor a leghatározottabb tapasztalatunk az lehet - és ezt maguk a médiamunkások is elismerik -, hogy a médiából kiáramló tartalmak ahhoz a morális hanyatláshoz, ami a mai magyar társadalomban megfigyelhető, erőteljesen hozzájárulnak.
Kérem miniszter urat, hogy ha már foglalkozik azzal, hogy a minisztérium tevékenysége vagy a minisztérium profiljába eső események hogyan jelennek meg a médiumokban, ne átallja a minisztérium tekintélyét és a saját személyes tekintélyét is latba vetni annak érdekében, hogy a médiatartalmaknak egy, az előbb említett probléma megoldása felé menő szabályozása megtörténjen és megtörténhessen.
Ehhez a kérdéshez még egy mozzanatot szeretnék hozzátenni, és aztán a saját megjegyzéseimet be is fejezem. Ez is összefügg ezzel a bizonyos, a kultúra és az oktatás közötti határterülettel, hogy tudniillik megint azt mondom, hogy egy általam nem ismert időpontban és pillanatban kialakult szokás szerint van egy témasorozat, ami beszámít a kulturális profil témái közé. Itt hallottuk, a miniszter úr beszámolója tulajdonképpen végigment ezeken a témákon, de miniszter úr is említette, hogy a kultúrának van egy szélesebb felfogása, tehát nem a par excellence magas kultúra vagy nem is tudom, hogy mondjam, milyen kultúra, a kultúrának van egy olyan dimenziója, amelyik a mindennapi élet kultúrája. És megint arra hivatkozom, hogy a mai magyar társadalomban ez a bizonyos mindennapi élet kultúrája milyen állapotban van, ráadásul ennek a mindennapi élet kultúrájának napi társadalomszervező funkciója van. Kérdés, hogy ez miért nem tartozik a minisztérium profiljába, vagy ha odatartozik, mi éppen a Kulturális és sajtó bizottságban miért nem találkozunk azokkal a törekvésekkel, a törekvéseket megjelenítő dokumentumokkal, amelyek a mindennapi élet kultúrájára vonatkoznak. Megint azt mondom, hogy természetesen ennek az egyik fontos kimenő csatornája az oktatási oldal és az oktatási irány. Köszönöm szépen a figyelmet.
ELNÖK: Válaszolva Tellér képviselő úr megjegyzésére: a jövőre és a költségvetésre vonatkozó megjegyzést csak azért tettem, hogy próbáljam körvonalazni a ma délutáni, ma esti teendőnket. Egyébként a legmesszebbmenőkig toleráns vagyok, és azt gondolom, hogy ezzel miniszter úr is így van.
Alexa György képviselő úr kért szót.
ALEXA GYÖRGY (MSZP): Miniszter úr említette a budavári projektet, konkrétan azt, hogy várhatóan nem fog megvalósulni. Nyilvánvalóan a sajtóból valamilyen szinten tájékozott az ember, de azért engem érdekelnének a részletek. Vajon, miért nem érezte magát érdekeltnek ennek a projektnek a megvalósulásában az I. kerületi önkormányzat, illetve ez a pénz elveszik-e ezáltal, hogy ez a helyzet kialakult?
A másik: engedjen meg nekem egy megjegyzést, miniszter úr. Azt gondolom, hogy a filmtörvény európai uniós elfogadtatása komoly fegyvertény, és ehhez gratulálni is lehet a minisztériumnak. Volt bennünk komoly aggodalom egyébként, annak idején itt a bizottsági ülésen is többen hangot adtak annak, hogy vajon, sikerül-e ennek a törvénynek a vívmányait tartani. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönöm én is. Szokásainknak megfelelően Gulyás Dénes képviselő úr kap szót.
GULYÁS DÉNES (Fidesz): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Miniszter Úr! Engedje meg, hogy egy rövid levelet vagy röpiratot olvassak fel elsőként.
"Tisztelt Társulat! Tisztelt Kollégák! Néhány érdekesség színházunk művészeti vezetését illetően. Fő zenei igazgatónk, aki több mint egy évig úgy vette fel a fizetését, hogy alig volt a színházban, több mint 1 millió, azaz egymillió forint fizetést kap havonta. Ezen a pénzen felül előadásonként 20 ezer, azaz húszezer euró tiszteletdíjat kap. Művészeti igazgatónk fizetése sem kevesebb, igaz, a rendezéseiért "csak" 3 millió, azaz hárommillió forintot kap darabonként. De ez sem kevés pénz. Főleg annak tükrében, hogy megszűnőben a közalkalmazotti működés, a társulat háta mögött létszámcsökkentés folyik.
Művészeti vezetésünk minden lehetséges eszközt megragadva támogatja a közalkalmazotti működés megszüntetését. A közalkalmazottak, főleg a műszak kifizetése késik, például az október 23-ai este és az OTP Gála, holott a pénzt megkapta a színház. Eközben az igazgatók száma nem csökken, sőt.
Nem elhanyagolható a probléma és a bajok sokasága az Operaházban. Rövid időn belül megszűnhet, megszűnik az Operaház közalkalmazotti működése. Ebben az esetben sem a műszaki, sem a művészeti, sem az ügykezelésben dolgozó kollégák nincsenek biztonságban. Más működési formát akarnak, és akkor mindenki repül, vagy számlaadó lesz, ha tud. Illetve a jelenlegi tárak vezetői, akik eddig is fizettek az embereknek a rendezvények kapcsán, vállalkozásokat csinálnak, és a kialkudott pénzeket saját kényük-kedvük szerint osztják el. Emberek, ébresztő!"
Ez után engedje meg, hogy az Opera című lap legutolsó, a 2008 december/2009 januári számából idézzek. "Megőrizni és megreformálni. Úgy vélem, a Magyar Állami Operaház vezetőiként nem az a feladatunk, hogy gyökeresen új irányt adjunk a hazai operajátszásnak, hanem az, hogy a meglévő értékekhez, az elődök építményeihez hozzátegyünk még valamit; ez jogunk és kötelességünk. S ahogy az évadnyitón is említettem, olyan ez, akár egy korallzátony, ahol az előző generáció alakította formákat használva alapnak építkeznek az újabb és újabb nemzedékek. Így mindig kicsit más irányba, de egyre nő, formálódik, terebélyesedik, és szebbé válik a szirt. Mi is arra szeretnénk építeni, amit a dalszínház hosszú, 125 éves történelme során felépített."
Néhány sorral lejjebb: "A Magyar Állami Operaház repertoárszínház. Az ilyen típusú teátrumok egyre inkább eltűnnek a nemzetközi zenei életből, éppen ezért nagy lehetőséget látok abban, hogy olyan értéket óvjunk meg magunknak és Európa számára, ami napjainkban fogyatkozóban van. A repertoárszínházat viszont csak úgy tudjuk megőrizni, ha megreformáljuk. A színház ugyanis csak akkor jó, ha meglévő erőit optimálisan felhasználja, de azt nem engedhetjük meg, hogy a társulati struktúra határozza meg a műsortervet és a szereposztást." Aztán két sorral lejjebb ismét társulatról beszél Fischer Ádám, a Magyar Állami Operaház főzeneigazgatója.
A félreértések elkerülése végett rögtön szeretném leszögezni, hogy az előbb felolvasott röpirat, amit a Magyar Állami Operaházban terjesztenek, és a napokban került a kezembe, állításokat tartalmaz. Én nem ezt teszem. Én kérdéseket szeretnék megfogalmazni ezzel kapcsolatban, tudva azt, és fontosnak tartom elmondani, hogy mind a művészeti igazgatóval, Kovalik Balázzsal, mind Fischer Ádám karnagy úrral az elmúlt években, évtizedekben nagyon sokat dolgoztam együtt, mindkettőjük valóban rendkívüli és kiváló tehetségű, megkérdőjelezhetetlen jelentőségű képviselője a magyar és a nemzetközi zenei-művészeti életnek, hiszen valószínűleg ezért is nyerték el, teljes joggal, ezt az állást.
Akkor viszont azt szeretném kérdezni, ehhez kapcsolódóan, a röpiratban állítottakkal és Fischer Ádám nyilatkozatával kapcsolatban, hogy igaz-e az, hogy Ioan Holländer, annak ellenére, hogy két ilyen nemzetközi hírű szaktekintély vezeti a színházat, évi ötvenezer euróért tanácsadó az Operaházban. Igaz-e az, hogy az egyébként szintén tehetséges Simon Béla, aki zongorista, azokat a feladatokat látja el, illetve azoknak a feladatoknak egy részét, amit Fischer Ádámnak, mint főzeneigazgatónak kellene ellátni? Mindezt természetesen abban a viszonylatban érdemes megvizsgálni, hogy ugye pénzügyi válság van a világban.
Ha visszanézünk a Magyar Állami Operaház működésének az elmúlt éveire, akkor teljesen világosan látszik az, hogy az elmúlt négy-öt évben tulajdonképpen a gázsik a felére csökkentek, az énekesek gázsijai a felére csökkentek. A miniszter úr által is említett előadó-művészeti törvény viszont gyakorlatilag teljesen ellenébe megy annak, amit Fischer Ádám itt megfogalmaz, hiszen ő egyhuzamban társulatról beszél, egy olyan társulatról, amely gyakorlatilag leépülőben van a színházban, hiszen az előadó-művészeti törvény azt mondja, hogy magánénekes csak az lehet közalkalmazotti jogviszonyban, aki több mint ötven előadást énekel egy évben. A Magyar Állami Operaházban egy énekes átlagban tíz-tizenöt előadást énekel egy évben, tehát gyakorlatilag az a társulat, amit itt korallszirtként, korallsziklaszirtként a karnagy úr említ, aztán többször is társulatra hivatkozva említ a cikkben, gyakorlatilag ez szűnik meg ezzel az előadó-művészeti törvénnyel március 1-jétől - ha jól tudom, akkor lép életbe az előadó-művészeti törvény.
Csak még egy apróságot szeretnék mondani. Az opera, mint műfaj... Van egy nagyon remek könyv, amit Sir Rudolf Bing írt, aki a Metropolitan Opera intendánsa volt, az a címe, hogy Ezer este a New York-i Metropolitan Operában. Abban van egy csodálatos történet, és ez tanulságként is szolgálhatna: súlyos vitái voltak a Metropolitan vezetésének Herbert von Karajannal, amikor a Trisztán és Izoldát Karajan rendezte is, meg vezényelte is, meg mindent ő csinált, és különböző követelései voltak a színházzal szemben. Akkor Rudolf Bing odament, és azt mondta, hogy mister Karajan, ön egy csodálatos karmester, de vegye tudomásul, hogy nem önért jön be a közönség a színházba, hanem Birgit Nilssonért és Jon Vickersért. Tehát azt gondolom, hogy a műfajt az énekesek tartják fenn. Ezeket átfordíthatnám magyar énekesek neveire is, mondok jó néhányat: a fiatalok közül mondjuk Mester Viktória, Wierdl Eszter, Brickner Szabolcs, aki éppen Belgiumban egy fantasztikus versenyt nyert meg, vagy Fekete Atilla, akiért tódulnak az emberek a színházba, vagy az idősebbek közül akár Kiss B. Attila, Sólyom-Nagy Sándor, Tokodi Ilona, lehetne sorolni a neveket.
Tehát azt gondolom, hogy jelen pillanatban, ami a színházban folyik, az meglehetősen kétes értékű, még egyszer leszögezve azt, hogy mindkét művészeti vezető kiemelkedő rangú és kiemelkedő tehetségű képviselője a szakmának. Úgy érzem, hogy az előadó-művészeti törvény is az ellenében dolgozik most, mint ami a színházban elvárható.
Még az operánál maradva egy pillanatra, azt szeretném megkérdezni öntől, hogy ugye az Erkel Színház bezárt, mint tudjuk, mert deklaráltan életveszélyes az Erkel Színház, ugye életveszélyesnek nyilvánították. Akkor azt szeretném megkérdezni, hogy miért van ma este hat órára próba kiírva az Erkel Színházba, amin nekem is részt kell vennem. Nekünk nem életveszélyes a színház? A színházban nem lehet fűteni, hideg van, a mi fejünkre is ráeshet egy tréger. Ha pedig nem életveszélyes a színház, akkor miért nincsenek előadások benne? Éppen azért, hogy a társulat megőrizhető legyen, hiszen valószínűleg azért kell szélnek ereszteni az embereket, mert kevés a pénz, kevés a munka, viszont ott van egy üres színház, ahol lehetnének előadások, használhatnánk a fiatal énekeseinket, nem kellene, hogy elhagyják az országot.
A Budapesti Filharmónia Társaság zenekarának meglehetősen speciális a helyzete, mint tudjuk, hasonló a konstrukció, mint a Wiener Staatsoperben, ahol a Bécsi Filharmonikusok játszanak. Az operán belül mi a miniszter úr távlati terve a Budapesti Filharmónia Társaság zenekarával? Úgy érzem, hogy ebben az országban van még néhány hasonló, mondjuk labilis helyzetben működő zenekar, lásd Rádió művészeti együttesei, és még tudnék - UMZE, satöbbi - néhány ilyet mondani. Csak egy ötlet: nem érzi-e megvalósíthatónak minisztériumon belül egy olyan összeg elkülönítését egy külön osztállyal, amelyik ezeket a zenekarokat karolná fel és koordinálná a munkájukat? Az előadó-művészeti törvénnyel kapcsolatban valóban sokat vitatkoztunk ezen, én azt gondolom, hogy nem feltétlenül tartom jónak azt, hogy egy szerintem gyenge törvény... A szakmai szervezetek támogatták, ezt mondta a parlamentben is, amikor expozéjában erről beszélt, de miniszter úr azt nem fűzte hozzá, hogy például a MASZK színészszervezet és Hegedűs D. Géza írt egy levelet, fel is hívott, és azt mondta, hogy nem igaz, ő azt mondta, hogy úgy támogatja, ha a 30. § kikerül a törvényből. A 30. § elhagyása például éppen a társulat fennmaradása érdekében lett volna fontos. Én úgy érzem, hogy általában a művészek, és különösen az Operaház művészei az előadó-művészeti törvény hatályba lépésével bizonytalan helyzetbe kerülnek. Államtitkár asszonnyal is vitatkoztunk ezen a bizottság ülésén, és elmondta a véleményét. Értem a véleményt, csak nem értek vele egyet, mert azt gondolom, hogy sokkal emberibb és humánusabb egy színház vezetése szempontjából az, hogy a színház vezetői szíveskedjenek művészeti elképzeléseiket - mint ahogy Fischer Ádám itt mondja a társulattal kapcsolatban - a rendelkezésükre álló erőkhöz szabni, és nem a rendelkezésre álló erőket szélnek ereszteni és szétzilálni azért, hogy egy művészeti elképzelést megvalósítsanak. Azt gondolom, hogy ez sokkal humánusabb szisztéma lenne.
Egy utolsó kérdésem volna még önhöz: a "Húszéves a köztársaság" című programból hallhatnánk-e valamit, mert az is egy egyéves program, gondolom, hasonló a reneszánsz évhez.
A legutolsó, hogy azt hiszem, Bajnai Gordon mondta, hogy nincsenek tabuk a költségvetésben, és mindent lehet csökkenteni. Arra a kérdésre, hogy mik azok a tabuk, azt mondta, hogy semmi, gyakorlatilag mindent lehet csökkenteni, így a művészeti intézmények költségvetését is csökkentette a parlament, azt hiszem, a pénzügyminiszter javaslata volt ez. Azt szeretném kérdezni, hogy mennyiben érinti ez a Magyar Állami Operaházat, különösen arra való tekintettel, hogy az elmúlt években egy olyan törekvés volt, ami tulajdonképpen becsülendő, bár én ezt is többször bíráltam, amit ön indított el, hogy kiszámítható támogatást kapjon az Operaház, 5 milliárd 300 millió forinttal. Én sokszor elmondtam, hogy ez valóban előrelépés a régi szisztémához képest, de a kiszámíthatóság ebben annyi, hogy ez 2010-ig körülbelül 35-40 százalékos elvonást jelent, inflációval, bekerülési összegekkel, stb.
Tehát azt szeretném konkrétan kérdezni, hogy ez a Veres János-féle elfogadott törvényjavaslat mennyiben érinti az Operaházat, lesz-e elvonás az Operaháztól, vagy pedig ön az adott szavához tartva magát, megpróbálja a kormánynál kiharcolni, hogy az Operaház, mint kiemelt művészeti intézmény, megkapja azt, amit ön ígért neki? Nagyon szépen köszönöm.
ELNÖK: További kérdések, észrevételek? Halmai Gáborné!
HALMAI GÁBORNÉ (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Az előttem szóló két képviselő úr ékes bizonyítékát adta annak, hogy a kulturális terület mennyire megközelíthető akár egy intézmény oldaláról, akár általában arról, hogy milyen kulturális tartalmakkal kellene foglalkoznunk mondjuk a bizottsági üléseken. Azt gondolom, hogy miniszter úr a beszámolójában teljes skáláját adta azoknak a területeknek, amelyek azt gondolom, hogy nagyon fontosak, és én is úgy gondolom, hogy ezek csak együttesen adják meg azt, hogy előre tudunk lépni a kulturális területen.
Én magam a közkultúráról, a közművelődésről szoktam megnyilvánulni, nyilván azért, mert ez a területem. Két olyan nagy konferenciasorozaton vettem részt ebben az évben, amelyek közül az egyik egy civil szerveződés konferenciasorozata volt, az volt a címe, hogy "Tudás, tőke, társadalom". Ezen a konferenciasorozaton számomra a legnagyobb tanulság az volt, hogy mennyire fontos az, hogy azok a szakemberek, akik a kultúra, a közművelődés területén dolgoznak, maguk is felismerjék azt, hogy milyen feladatuk van a következő időszakban. Hogy egymás mellé tehető legyen a kulturális politika lehetőségeket biztosító tárháza és az, amit ebben a szakemberek biztosítani tudnak.
A másik ilyen konferencia, amin részt vettem, kimondottan a kistelepülésekről szólt. Azok a települések jöttek össze, amelyek falumegújítási díjat nyertek, és arról folyt a tanácskozás, hogy vajon, a jövőben ők milyen területeken kell, hogy erősítsék a helyi identitásokat. Nagyon érdekes volt, hogy itt bizony felmerült a kultúra, a közösségépítés, a hagyományok ápolása, még az is szó szerint elhangzott, hogy ők nagyon fontosnak tartják azt, hogy a régi hagyományok megtartása, ápolása mellett ők új, jelenkori hagyományokat is teremtsenek.
Ezt a két példát csupán azért mondtam el, mert amikor végighallgattam a beszámolót, azt gondoltam, hogy borzasztóan fontos az, és azt gondolom, mindannyiunk számára elismerésre méltó, amit a külföldi évadokkal, kulturális politikánk külföldön való megjelenésével az ország közösen produkálni tudott az előző esztendőben. Nagyon fontos az, hogy olyan beruházások, olyan pályázati lehetőségek születtek, amelyekben a helyi közösségek fogalmazhatják meg azt, hogy számukra mit jelent a kultúra, hogy milyen típusú intézményeket akarnak, hogy milyen típusú tartalmakat akarnak fejleszteni. Erre az infrastruktúra-fejlesztés az egyik oldalon, a reneszánsz év programjai pedig a másik oldalon adtak lehetőséget.
Tehát azt gondolom, hogy a lehetőségek oldalán rendben vagyunk. De ahogy miniszter úr is említette, például konkrétan a múzeumi szervezetek kapcsán, azt gondolom, hogy a közművelődés kapcsán is van itt még tennivaló és adósság. Ebben az évben elkészült a szakfelügyelet arról, hogy a megyei módszertani szakmai hálózatok hogyan működnek. Nagyon fontosnak tartom erről is egy-két szót ejteni csupán, hogy ezen a területen hogyan látja miniszter úr, hogyan állunk most a szakmai hálózatok működésében és milyen további teendőink lesznek majd? Köszönöm.
ELNÖK: Köszönöm én is. Gyimesi Endre képviselő úr következik.
DR. GYIMESI ENDRE (Fidesz): Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Képviselők! Kedves Köztisztviselők! A legnagyobb magyar mondásával szeretném kezdeni, hogy az emberi élet két részből áll, az egyikben remélünk egy boldogabb jövőt, a másikban bánkódunk elkövetett hibáink felett, és a kettő között alig van egy kis idő a boldog, csendes, nyugodt élvezetre.
Mi az elmúlt közel két órában, amikor miniszter úr beszámolt, akkor a nyugodt, boldog, csendes élvezet óráit élhettük meg, kifeszítve egy kicsit mellünket, hogy szép sikereket értünk el az elmúlt időszakban. Én őszintén örülök a sikereknek, és örülök annak, hogy a reneszánsz év sikeres volt, örülök a magyar kultúra nemzetközi sikereinek, én magam is hozzátennék sikeres rendezvényeket. Mint a Zala György Emlékbizottság elnöke, elmondhatom - megköszönve a miniszter úr segítségét -, hogy valóban nemzetközivé vált, és Lendvától Magyarországot átszelve, Budapestet is többször érintve, Aradon fejeződött be nagy nemzetközi sikert aratva, és nem úgy visszhangtalanul múlt el, mint a Stróbl vagy a Fadrusz évforduló, vagy az igencsak gyengére sikeredett Batthyány évforduló, és ebben a minisztériumnak is mindenképpen szerepe van.
Mindezek mellett azért mégiscsak a másik oldalról szeretnék szólni, bánkódva elkövetett hibáink felett, és remélve egy boldogabb jövőt. Nem tisztem az, hogy bíráljam miniszter úr azon szavait, amiben pozitívan értékelte az előadó-művészeti törvény sikerét, én úgy gondolom, hogy itt elkövettünk egy óriási hibát. Ez a törvény, hasonlóan a filmtörvényhez, akár ötpárti konszenzussal, száz százalékos módon elfogadható lett volna. Erre megvolt az esély szeptember-október időszakában. Egy kicsit fülünknek kellett volna lenni a vidéki színházak problémáira, egy kicsit fülünknek kellett volna lenni az egyéb művészeti ágak problémáira, és egyáltalán a létbizonytalanságban élő művészemberek által megfogalmazott problémákra, és ebben az esetben valóban egy jó törvény születhetett volna.
Vagy nem tudom én magam a kulturális vidékfejlesztés programját sikertörténetként elkönyvelni, nem cáfolva azokat a részsikereket, amelyeket miniszter úr mondott, mert abban az időszakban, amikor a teljes kulturális intézményegyüttes leromlása, megyei szinten és kistelepülési szinten a megszüntetése van napirenden, nagyon nehéz sikerről beszélni, csak a statisztikákat kell ez ügyben megnézni, hogy mi történt az elmúlt időszakban.
Én összegyűjtöttem egy csokorra való kérdést különböző közgyűjteményi, közművelődési ágazatokból, és ezeket szeretném önnek feltenni. Bízom abban, hogy ellentétben a tavalyi beszámolóval, ha nem is most szóban, hanem később írásban kapok választ a kérdéseimre. A megjegyzéseim valóban jobbító szándékúak, az ágazatokat érintő módon.
De először elöljáróban megragadva azt az alkalmat, hogy közvetlenül miniszter úrhoz tehetem fel ezt a kérdést, szeretném megkérdezni azt, hogy a Nemzeti Kulturális Alap működését meghatározó hatályos törvény értelmében a bizottság tagjainak a felét a miniszter saját hatáskörében, a másik felét pedig az érintett szakmai, illetve társadalmi szervezetek javaslata alapján bízza meg. Az önkormányzati szféra megkapta a lehetőséget, mint a leginkább érintett ebben, hogy delegáltat küldhessen ebbe a bizottságba, és a hét önkormányzati érdekszövetség közösen a megyei jogú városokat bízta meg a delegálás jogával. Két esztendeje bíztuk meg Halász Jánost azzal, hogy képviselje az önkormányzatokat ebben a testületben, ő két éve melegít a partvonal mellett. Szeretném miniszter urat megkérdezni, hogy mikor lesz módja ebben a testületben munkát végezni.
A múzeumokkal kapcsolatban szeretném mondani, illetve feltenni az első kérdéscsokrot. Örülök neki, hogy miniszter úr részben érintette a félresikerült KÖSZ létrehozásával kapcsolatos gondokat, és már jelezte azt, hogy bár helyesnek tartja a szervezet létrehozását, de azért alapos átszervezésére van szükség a munkának, részben ezzel is kapcsolatosak a kérdéseim.
Az első: miért szakadtak meg a vidéki múzeumok jövőjéről szóló tárgyalások, amelyeket még Koncz Erika államtitkár asszony kezdett el, és Schneider Márta államtitkár asszony is folytatott, melyet a tárgyaló felek a szabadszállási nyilatkozat címen adtak közzé?
Miért maradt el az idén az évtizedek óta hagyományos múzeumigazgatói értekezlet? Vajon a tárcának már nincs mondanivalója a múzeumok számára?
Felmérte-e a minisztérium, hogy milyen károkat okoznak a jelenlegi elvonások a vidéki múzeumi szervezetekben úgy, hogy ezekre a gyűjteményekre vonatkozóan jelen pillanatban semmiféle normatíva nem létezik?
Ki hatalmazta fel a KÖSZ-t arra, hogy gyakorlatilag minden vidéki régészt megkeresve a közalkalmazotti bérek fölötti, jelentősen az igazgatói bérek fölötti bérajánlatokat téve azokat saját szervezetébe csábítsa? Ez a szervezetek közötti jó együttműködés alapja? Én úgy gondolom, hogy hibás dolog.
A KÖSZ regionális szervezeteinek és bázisainak létrehozása mennyibe került? Olyan gazdagok vagyunk, hogy az országban két párhuzamos régészeti feladatellátó szervezet létezhet, a megyei múzeumok és a regionális KÖSZ? Ehhez kapcsolható még az, hogy mi haszna volt a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat felállításának, milyen árat fizettek a racionalizálás és költséghatékonyság indokai mögé bújva.
A jogalkotás gyakorlatának mennyiben felel meg a törvényi felhatalmazás rendeleti elvonása? Gondolok itt ugye a régészeti kutatásokra elsősorban.
Miképpen képzelik el a vidéki kultúra képviseletét ellátó múzeumok érdekképviseletét és támogatását, amikor a szakszolgálat felállításával kizárólag a forráselvonás történik meg, míg a tényleges munkát változatlanul a múzeumok végzik?
Büszke történelmi örökségünk emlékeit meg kell őriznünk, de ennek feltételrendszerét, például a tárolási lehetőségek bővítését hogyan kívánja megoldani a szaktárca?
Ennyit a múzeumokat érintő kérdéskörről.
Szeretnék a könyvtárakkal kapcsolatban is feltenni néhány gondot jelentő kérdést.
A könyvtárosok hétéves továbbképzési ciklusát miniszteri rendelet írja elő. Ugyanakkor a hozzárendelt normatíva megszűnt ebben az évben, és a következőkre sem ismertek a tervek. Az intézmények modern információs központként működnek, folyamatos megújuláson mennek keresztül, elengedhetetlen az ismereteik frissítése, kompetenciáik erősítése, amely csak önképzéssel nem érhető el. Milyen módon tudnak a szakemberek megfelelni az előírásoknak, ha hiányzik ez a forrás?
A másik: a dokumentumvásárlási hozzájárulás összege a korábbi minimumbérnek megfelelő éves összegről jelenleg éves tízezer forintra csökkent, jövője ugyanúgy bizonytalan, ahogy az előzőnek. A jelenlegi tízezer forint sem járul hozzá kellőképpen az érdeklődésnek megfelelő önképzéshez felhasználható szakirodalom beszerzéséhez. Mindez a közgyűjteményi ágazat egészére vonatkozik. Miként tervezi a tárca a probléma megoldását?
A harmadik a kistelepülésen kiépülő mozgókönyvtári szolgáltatási rendszerrel kapcsolatos, ez jól látja el a könyvtári rendszerbe bekapcsolódás elvét, a lemaradók felzárkóztatását, hagyományos könyvtári funkciók működtetésén túl jelentősen hozzájárul a vidék népességmegtartó törekvéseihez. Veszélyes az a most kialakult gyakorlat, én úgy emlékszem, hogy a módosító javaslatok során aztán végül is kikerült a végleges rendeletből az, amit bizony az egész könyvtárosszakma megütődéssel tapasztalt, hogy heti húszórás nyitva tartási időt próbál ez ebben a rendszerben is megoldani. Én remélem, hogy ez a dolog végérvényesen elveszik a süllyesztőben.
Az ÁMK-kal kapcsolatban - tényleg csak nagyon röviden - fontosnak tartjuk az integrált szervezeti és együttműködésben rejlő lehetőségeket, ugyanakkor problémát jelent az, hogy az ÁMK-knak nincs megfelelő mértékben pályázati lehetőségük, tehát nincs preferálva a közművelődési pályázaton például az eszköz- és programfejlesztés, az öntevékeny közművelődési közösségek fejlesztését és fenntartását illetően.
Jelentős kiesést okoz a könyvtáriérdekeltség-növelő támogatás reálértékének visszaállítása, ami négy év alatt egynegyedére csökkent.
Ide kapcsolódik, bár inkább oktatási terület: a pedagógusi szakszolgálatnál a létszám-finanszírozás helyett felvetődik a feladatfinanszírozás szükségessége és a nevelési tanácsadók feladatellátásához biztosított normatív támogatás. Az egyéni fejlesztés szükségessége esetén nem teszi mindezt lehetővé.
A levéltári szakmával kapcsolatban képviselőtársam már tett fel kérdéseket, én magam szóbeli kérdéssel is szeretnék majd fordulni a tárcához két gyanús miniszteri rendelettel kapcsolatban, azt most nem szeretném részletezni, viszont szeretném megkérdezni azt, hogy tervezi-e a kormány olyan pályázat kiírását, amely segítheti a levéltárak raktárfejlesztését. Gondoljanak arra, hogy a címzett állami támogatások szünetelnek, ugye már jó éve - most finoman fogalmazva szünetelnek -, amelyek a korábbi években erre fedezetet nyújtottak. Tizenhárom közlevéltár raktárminősítése készült el az elmúlt időszakban, egyetlenegy sem nyert elfogadást, de úgy is fogalmazhatnék, hogy a negyvenhárom közlevéltár közül az állományvédelmi ajánlásban foglalt előírásoknak mindössze egy felel meg. Most vagy az állományvédelmi ajánlásokat kell megváltoztatni, vagy ezen a helyzeten kell alaposan változtatni, mert úgy gondolom, hogy nem méltó hozzánk.
A folyóiratokkal kapcsolatban lenne kérdésem, ez nem nagyon szokott elhangzani. A Nemzeti Kulturális Alap szlogenje ugye, hogy a magyar kultúra védjegye. Nem gondolja-e azt, hogy e tekintetben egy kicsit el vagyunk maradva? Ugye az elkülönített állami pénzalapból gazdálkodó szervezet javarészt a kollégiumi tagjai az általuk valami oknál fogva fontosnak vélt néhány szervezet között osztják szét a kereteket. Miért törekszik a vidéki, egyébként szélsőségektől mentes, nemzeti érdekeket is felmutató, adott esetben nagy hagyományú folyóiratok működésének ellehetetlenítésére? Az NKA 2007. évi támogatásából a nagy számú magyarországi irodalmi és kulturális folyóiratok közül mindössze harmincnégy részesült támogatásban, és csak egy példa az, hogy a délnyugat-dunántúli régióból egyetlenegy sem kap támogatást, de kimarad a nemzetköziek közül a kárpátaljai és a szlovéniai magyar irodalom is e tekintetben. Tehát úgy gondolom, hogy itt is célszerű lenne ismételten végiggondolni a prioritásokat.
Jelenleg országos folyóirat-struktúrában a központi támogatás irányultsága tekintetében hátrányos helyzetben vannak a leghatékonyabb laptípusokat képviselő, úgynevezett vegyesprofilú folyóiratok, gondolok irodalmi, képzőművészeti, egyéb zenei tárgyú írásokra egyaránt figyelő lapokra, ugyanakkor voltaképpen az NKA egyik szakkollégiuma által támogatott csoportba sem tartoznak egyértelműen, hanem mindegyikbe egy kicsit, így aztán mindegyiknél kimaradnak a támogatási körből.
Nem vagyunk hívei a főváros-vidék megkülönböztetésnek, de úgy gondolom, hogy sok tekintetben a lenézett vidéki települések műhelyeiben sokkal színvonalasabb, hatékonyabb művészi alkotómunka folyik, mint néhány fővárosi műhelyben. Így szeretném kérni, hogy fontoljuk meg, hogy nem lenne-e hasznosabb a jelenlegi központi kulturális finanszírozás regionális elven történő átszervezése? Legalábbis egy tervezet kidolgozása mindenképpen szükséges lenne.
A kultúra finanszírozásában vannak olyan országok, ahol másképp működik a dolog, miért nem gondoljuk esetleg végig a mindenkori költségvetés bizonyos százalékának állandóként való meghatározásával a dolgokat? Így Lengyelországban például ez a bevett gyakorlat, hátha egy picit a háttérbe szorultságunk megszűnne.
Az előadó-művészeti törvénnyel kapcsolatban már részben szóltam, de azért három kérdést hadd tegyek fel mindezzel kapcsolatban is. Mi a szakmai indoka annak, hogy a művészeti tevékenységet és az arra vonatkozó jogi környezetet a kormányzati, minisztériumi kontroll, a teljes körű ellenőrzés és irányítás szándéka határozza meg? Miképpen tudja ellátni majd az Előadó-művészeti Tanács úgy a tanácsadó és javaslattevő szerepét, hogy abban a működés oroszlánrészét biztosító fenntartói érdekképviselet elenyésző, mondhatni jelképes módon van jelen az új törvényben?
Miért nem elegendő a Számvevőszék felügyeleti, ellenőrző szerepe és miért van arra szükség, hogy az intézményi gazdálkodás függetlenségét durván sértő pénzügyi beszámolási, elszámolási kötelezettséget ró a minisztérium a színházakra, és ezen előírások teljesítését adott esetben különböző támogatások feltételéül is szabja? Tehát mennyiben szolgálja a kulturális élet szabadságát és a színházak szakmai függetlenségét az a szándék, hogy a vezetői munkakör betöltésének feltételeit, és már magát a pályázati eljárást is minisztériumi ellenőrzés alá kívánják vonni?
Lennének még kisebb jelentőségű kérdéseim, de ha ezekre választ kapok a miniszter úrtól, akkor elégedett leszek. Köszönöm szépen a figyelmet.
ELNÖK: Vincze László képviselő úré a szó.
VINCZE LÁSZLÓ (Fidesz): Tisztelt Bizottság! Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Miniszter Úr! Miniszter úr említette és most itt olvasnám, hogy a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálatot létrehozták a régészeti feltárásokat segítendő, és ez egy bizonyos összeg fölött diszponál, ha jól értettem. Kérdezem, hogy például egy olyan település, mint Felgyő, ahol ha bármelyik részén leásnak, régészeti leletekre bukkannak, ami nagyon komoly költségvetési gondot és problémát is jelent az önkormányzatnak, hiszen az egy dolog, hogy mindent megtesz a megyei múzeum annak érdekében, hogy a leletet mentse, védje, elszállítsa, és így tovább, de most a kerékpárút építése kapcsán az az információm, hogy az önkormányzatra is hárultak költségek. Megtérülhet-e ez az önkormányzati költség, vagy van-e arra lehetőség, hogy ezt a költséget átvállalja ez a szervezet, amit itt az imént említettem? Ugyanis hangsúlyozom, de akár Csongrádot is vehetném példának, hogy ahol leásnak, ahol beruházást akarnak indítani, ott foglalkozni kell a régészeti dolgokkal, munkával, ez még a múzeum számára sem igazából tervezhető, csak úgy nagyjából lehet megsaccolni, hogy azok az értékek mibe kerülnek mentési és egyéb szempontból.
Csak annyit utalnék vissza a történetre, hogy László Gyula professzor és a munkássága a felgyői ásatások révén lett olyan híres, amilyen lett.
Itt tényleg az van, hogy egy forráshiányos kis önkormányzat nem birkózik meg még néhány millió forint plusszal sem, azzal együtt, hogy maximálisan segíti ezeket az ügyeket, erőgépekkel, egyébbel, de azért bizony abba üzemanyag kell, egyéb, és pénz is kell hozzá, ami azt gondolom, hogy nem kellene, hogy ráháruljon.
A másik dolog: az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark pályázatot nyert. Több éven keresztül több-kevesebb anyagiakat csöpögtetett bele a fenntartó, a Csongrád megyei Önkormányzat, nevezetesen a Rotunda, vagyis a Feszty-körképet magában foglaló épületnek a felújítására nyerte meg ezt a pályázatot. Ennek a nyomon követése gyakorlatilag rendkívül fontos, de azt gondolom, hogy a park szempontjából ezt egy olyan első lépésnek kellene tekinteni, amit még több lépés kell hogy kövessen, hiszen ez egy történeti skanzen is, ahol a régi, Klebelsberg Kunó által létrehozott iskolától kezdve felújításra szorul sok minden más, karbantartásra, működtetésre, és bizony, itt megfordul évente közel egymillió ember. Tehát egy kicsit mítosz, egy kicsit történelem, egy kicsit legenda is az Ópusztaszeri Nemzeti Emlékpark, de ha oda a gyerekeink elmennek, történelmet szippantanak magukba, elmegy a Kárpát-medencéből minden magyar, és ebben kellene nekünk segítséget adni. Magyarán: kérdezem azt, hogy lehetséges-e majdan egy olyan program, ami azt célozná meg, hogy a Feszty-körképet, a magyarok bejövetelét láthassa minden határainkon túli magyar ember is, és ne egy komoly költségnek a kirovása mellett, mert jelen pillanatban csak erre van lehetőség. Tehát valamiféle pályázati keret, összeg vagy egyebek a jövőt illetően vagy most is állnak-e rendelkezésre, vagy van-e ebben együttgondolkodás? Köszönöm szépen.
ELNÖK: Én is köszönöm. Kiss Attila képviselő úr következik.
KISS ATTILA (Fidesz): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Bizottság! Tisztelt Vendégek! Úgy látom, hogy a KÖSZ, a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat igen népszerű, a slágerlista első helyén van ma, én is néhány ezzel kapcsolatos kérdést szeretnék feltenni, illetve még két más jellegű kérdésem is lenne, de akkor összefoglalnám, hiszen Vincze képviselőtársam is részben a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálattal kapcsolatos gondokat vagy kérdéseket említette.
Miniszter Úr! Tervezi-e a minisztérium a feltárási joggal rendelkező múzeumokkal, tehát a megyei múzeumi hálózattal párhuzamosan egy örökségvédelmi rendszer kiépítését a régészeti szakmunkákat illetően? Ha igen, akkor milyen nagyságrendű forrásokkal szeretné ezt a rendszert fenntartani, és honnan vonják el a területen belül vagy más területről az úgynevezett Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat fenntartásához szükséges forrásokat?
Arról is olvashattunk, illetve nyilván publikus, hogy ennek a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálatnak egyfajta regionális kiépítettségét tervezik. A kérdésem az, hogy hol, milyen formában, tehát régiónként, megyeszékhelyenként vagy tényleg milyen formában kívánják ezt kialakítani? Amennyiben így kívánják kialakítani, akkor tudható-e már az, hogy a régiókban mely megyeszékhelyek vagy más települések lesznek ezeknek a telephelyei?
Az is köztudott, hogy az ország szinte minden megyéjében, minden régiójában a megyei múzeumok, a kisebb kiállítóhelyek, általában kisebb vidéki településeken működő kisebb kiállítóhelyek vagy gyűjtemények bezárásának vagy legalábbis működésének mikéntjéről gondolkodnak, és nagyon sok helyen már vissza is adták a városoknak, vagy megpróbálták visszaadni a városoknak. A városok persze tiltakoznak, mert az önkormányzatok, a települések, a falvak sem dúskálnak igazából a forrásokban.
Tehát az a kérdés, hogy a bezárásra ítélt kistelepülési gyűjtemények mellett a a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat valóban átveszi-e ezeket a feladatokat, illetve ezeket a kistelepüléseket.
Hajdú-Bihar megyei képviselőként tudom, hogy a megyében a megyei múzeumok igazgatósága is küzd ezzel, illetve a fenntartó, a megyei önkormányzat is küzd ezzel, és valóban tárgyalásokat folytat a megyei múzeumi hálózat vezetője a településekkel a kisebb települések közgyűjteményeinek fenntartására, annak a mikéntjére. A kérdés az, hogy ez a szakszolgálat valóban képes lesz-e rá, vagy akarja-e egyáltalán fenntartani ezeket a kisebb gyűjteményeket. Egy-egy kisebb településen nyilván valamelyik korábban ott élt híres személyiségről, tudósról, művészről, sportolóról emlékszobát neveztek el, illetve alakítottak ki, berendezték, és most ezeknek a sorsa is kérdéses, erre gondolok.
Érdekes módon, ezt is olvashattuk, illetve tudjuk, hogy a KÖSZ esetében olyan nem kifejezetten örökségvédelemhez szorosan tartozó - mondhatom így talán - feladatokat is ellát ez a szervezet, mint például - olvasom, mert ezt nem tudom én sem, egy kicsit meglepő - tűzszerészeti és bozótirtási feladatok is ott vannak a KÖSZ esetében. Nem vagyok nagyon komoly régészeti ismeretekkel felvértezve, nem tudom, hogy ez a régészethez vagy a kulturális örökségvédelemhez mennyire tartozik szorosan; lehet, hogy én vagyok egy kicsit ismeretek hiányában ezen a területen. Kérdés, hogy tényleg ide tartozik-e, vagy miért kell ezzel foglalkozni.
A másik pedig az, az is érdekes, nem csupán a lelőhelyre, hanem a teljes építési területre, tehát mondjuk egy autópálya-építés, amit miniszter úr is említett, vagy bármilyen feltárás esetén, bármilyen területen az egész építési területre vonatkozik ennek a szakszolgálatnak a munkája. Ennek mi az indoka? Valamint az is érdekes, hogy a piaci árak, illetve mondjuk - de piac, mondhatom - a megyei múzeumok árkalkulációjának körülbelül két-háromszorosáért végzi a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat ezeket a feladatokat. Mi ennek az oka? Ők jobb szakemberek, a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat szakemberei jobb szakemberek, vagy mi annak az oka, hogy ők drágábban, két-háromszorosáért dolgoznak a korábban bevett szokásokhoz képest, tehát a megyei múzeumi szakemberekhez képest? Mi ennek az oka?
Igazából tényleg meg kell kérdezni a párhuzamos feladatellátást is. Eddig mondjuk a kistérségekben, a helyi vidékfejlesztési hálózatban és sok területfejlesztési részen megtapasztaltuk a párhuzamos feladatellátásokat, és hogy a párhuzamos feladatellátás esetén a komoly feladatok viszont általában két szék között a földre esnek, hiszen mindenki mutogat a másikra. Tudjuk azt, hogy amit két ember elvégezhet, és el is tud végezni, azt három vagy négy nem fogja elvégezni, hanem majd azon fog vitatkozni, hogy a másik feladata, és miért nem ő csinálja azt. Tehát attól tartok én magam is, jó néhány emberrel együtt, elsősorban a szakmával együtt, hogy ez a párhuzamos feladatellátás egy picit a munka és a szakmaiság rovására fog menni.
Egy egészen más terület, de rendkívül fontos, sőt, azt is ki merem jelenteni, hogy nemzetpolitikai, vagy inkább kultúrpolitikai, vagy kulturális politikai - miniszter úr jobban kedveli ezt a kifejezést - szempontból nemzeti kérdés. Nagyváradon, Ady Endre egyik kedves városában található az egykori kávézó, a bizonyos Mülleráj, amelynek a teraszán írta a Felszállott a páva című remekművét, és nagyon sok minden mást Ady Endre. Nyilván a sajtóból is sokan ismerjük vagy hallottuk, hogy a Román Ortodox Egyház tulajdonába került már jó néhány évvel ezelőtt, ami egy tulajdoni kérdés, vagy egy polgárjogi kérdés is lehetne. Csak sajnos azt is tudjuk, hogy azt a egykori Mülleráj kávézót, ahol Ady kávézott, és nagyon sok híres magyar művész kávézott száz évvel ezelőtt körülbelül, le akarják bontani és ott már mindegy, hogy mit, de mondjuk egy ortodox templomot akarnak felhúzni. Van-e erre valamilyen..? De ha nem ortodox templomot, teljesen mindegy, mit húznak oda, akármilyen csodálatos építményt, ez számunkra, azt gondolom, magyar emberek számára, minden tisztességes magyar ember számára döbbenetes. Erről a nagyváradi újságok már hónapok óta cikkeznek, illetve nagyon komoly félelem van az ottani magyarokban. Legutóbb az Ady születésnapi eseményeken, november 21-én, 22-én voltam személyesen is egy ilyen néma, nem tüntetésen, de egy ilyen figyelemfelhíváson, a nagyváradiak részéről, diákok, felnőttek, idősek, fiatalok, határon túli és inneni, anyaországi magyarok is százszámra ott voltunk.
Mi ebben a kérdésben a minisztérium álláspontja? Természetesen nem akarom lehetetlen, megoldhatatlan helyzetbe hozni, vagy bombázni miniszter urat, de mint köztudottan kultúrapárti, művészetpárti ember, gondolom, ezzel foglalkoznia kell miniszter úrnak is, akár személyesen, akár a kultúrdiplomácia más keretein belül.
A harmadik helyen már tényleg csak egy apróságot jegyeznék meg: örülök, hogy a reneszánsz évnek miniszter úr szerint ilyen nagy sikere volt az országban, és nyilván vannak olyan területek, vagy vannak olyan városok, vagy akár régiók is az országban, ahol ez valóban működött. Megmondom őszintén, hogy én jártamban-keltemben nem nagyon találkoztam vidéki... Tudom én, hogy a vidék a jelenlegi kormány számára nem a legfontosabb, tehát a kistelepülések vagy a vidéki kultúra nem a legfontosabb kérdés, ezt lassan meg is szokjuk. De mondjuk a választókörzetemre hivatkozom, ahol nem találkoztam olyan kérdéssel, olyan eseménnyel, vagy olyan emberrel, aki hallott volna, vagy tudott volna arról, hogy mi az, hogy reneszánsz év, vagy tudta volna, hogy mi az, hogy reneszánsz év.
Kétségtelen, hogy itt, Budapesten járva gyakran újságokban - ugye a Bors című magazinban és egyéb helyeken, vagy nem magazin, hanem hetilap, vagy nem is tudom, mi a Bors című újság pontosan, mindegy, ott olvasgattam én is a reneszánsz évről. (Derültség, közbeszólások a Fidesz soraiban: Szereti!) Lehet, hogy a Napi Ász volt, vagy a Blikk, mindegy, mondjuk ott ezt nem annyira olvasgatják az emberek, és nem biztos, hogy ebben kellene hogy kimerüljön a reneszánsz év. Tehát igazából tényleg örülök annak, hogy ha komoly látogatottsága és komoly sikere, akár nemzetközi sikere is volt, csak az a gondom, hogy ebből a vidéki Magyarország a világon semmit nem érzett, vagy nem nagyon érzékelt. Több képviselőtársamat is kérdeztem, hogy én vagyok-e ennyire befelé forduló, vagy esetleg ők is hasonlóan vélekednek: nem volt kitörő tombolás, amikor a reneszánsz évről beszélgettem képviselőtársaimmal. Nos, én csak arra szeretném a figyelmet felhívni, hogy természetesen egyetlenegy várost, egyetlenegy régiót sem lehet túltámogatni más régió vagy város rovására, nem ezt kérjük, vagy nem ezt kérem én magam sem. De gondolom, hogy valóban a vidéki magyarság, a vidéki Magyarország számára ez a reneszánsz év - én és több mértékadó képviselőtársam, aki a kultúra területén is járatos, vagy éppen ott dolgozik évtizedek óta, ők is úgy érzik - nem igazából találta meg azokat az embereket, akikhez kellett volna, hogy szóljon. Köszönöm szépen a figyelmüket.
ELNÖK: Gulyás Dénes képviselő úr kért ismételten szót. Parancsoljon, képviselő úr!
GULYÁS DÉNES (Fidesz): Köszönöm szépen, csak nagyon röviden.
Tisztelt Miniszter Úr! Nem a tiszteletlenség az oka, hogy most fel kell álljak, de hat órakor próbám van az életveszélyes Erkel Színházban (Kiss Attila: Maradjál!), de érdeklődéssel fogom olvasni a jegyzőkönyvet. Köszönöm szépen, minden jót kívánok! (Gulyás Dénes elhagyja az üléstermet. - Kiss Attila: Nehogy bajotok legyen! - Zaj.)
ELNÖK: Halász János alelnök úr kért szót. Parancsoljon, alelnök úr!
HALÁSZ JÁNOS (Fidesz): Köszönöm szépen a szót. Reméljük, ahogy itt sem hullik a plafon miniszter úr fejére, művész úrnak sem lesz ilyen problémája. Köszönöm a szót.
Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Bizottság! Kedves Vendégek! Először is ígérem miniszter úrnak, hogy a jegyzőkönyvet részletesen át fogom olvasni én is, ahogy mások is megteszik ezt. Fontos dolog, most is igyekeztem megnézni a korábbi, előző évben tartott miniszteri meghallgatás jegyzőkönyvét, az 2007. december 12-én volt. Ahogy akkor, miniszter úr most is sok témát felvetett. Engedje meg, hogy először ezekkel kapcsolatosan kérdezzek!
Az egyik dolog adódik a ma délelőtti ülésünk alapján is: az Európa kulturális fővárosa Pécs 2010-es program. Ma délelőtt az ellenőrző albizottság ülést tartott, ahol e témával foglalkoztunk. Csák államtitkár úr volt kedves szóbeli tájékoztatást is tartani, és az ülésünket megtisztelte Házelnök asszony, Szili Katalin is. Egy nagyon hasznos ülésen vagyunk túl, és több minden szóba került, az együttműködés is, ahogy itt miniszter úr is több téma kapcsán mondta, és erre is szeretnék kitérni.
Az albizottsági ülésen idéztem miniszter úr gondolatait, és most is megteszem, ha megengedik - ha nem, akkor is fel fogom olvasni. Azt mondta miniszter úr az előző évi meghallgatásunkon, és idézem: "Én arra kérem a kulturális politika formálóit és ebben is teljes együttműködést ajánlok és kérek, hogy közösen tekintsük ezt egy, az országunk egésze számára fontos projektnek. Felelősséget nem lehet átvenni és nem is kell, de fontosnak tartom azt elmondani, hogy abban vagyunk érdekeltek, hogy sikeres program legyen a Pécs Európa kulturális fővárosa téma."
Ahogy akkor is, most is egyetértünk, miniszter úr. Egyetértünk ebben. A helyzet az, hogy ugyanakkor eddig nem a sikerekről hallunk, hanem csak arról, hogy ki mondott le, és milyen beruházás mennyi időt csúszik. Tehát egyelőre sajnos, nem a sikerekről beszélhetünk, hanem a kudarcokról. Abban nyilván lehet közösség a kormány és a pécsi városvezetés között, majd elosztják egymás között, hogy miért ki felelős, de valóban az a kérdés, hogy mi lesz ebből a programból. Tudják, engem az nyugtalanít - itt sokan ülnek olyanok, akik korábban is itt ültek, vagy más bizottsági üléseken hallják a témával kapcsolatos kérdéseket -, hogy felmerülnek kérdések időről időre, és mindig azt halljuk, hogy majd elkészül. Így volt ez 2006-ban, aztán 2007-ben, most már 2008 végén vagyunk, mindjárt 2009 lesz, mindig mondanak újabb és újabb dátumokat, és most már ott tartunk, hogy nagy beruházások, amelyek a tartalmi, kulcsprogramok helyszínéül szolgálnak - ahogy most miniszter úr mondta -, például a konferenciaközpont és hangversenyterem, majd esetleg csak 2010 őszére készül el. Hogy is mondjam, ha ez így lesz, akkor ez nincs túlságosan jól.
Azt szeretném kérdezni miniszter úrtól, hogy hogyan látja így megvalósíthatónak a tartalmi programot? Tehát ha nagyberuházások, amelyek kulcsprogramok helyszínéül szolgálnak vagy meg sem valósulnak, vagy csak az év második felére - hogy finoman fogalmazzak -, akkor mégis mi lesz ebből? Mire fogjunk össze? Vagy ha ez tényleg így van, akkor beszéljünk nyíltan a dologról. Az év első felében Pécsen nem lesznek olyan beruházások készen, amelyek alkalmasak lennének európai léptékű kulturális rendezvények megvalósítására. Ha ez így van, akkor kezdjük el keresni, hogy az országban esetleg hol vannak ilyenek, és hogyan tudjuk a 2010-es évet valóban - ahogy korábban is szó volt róla - összefogással, az ország sikerére fordítani kulturális értelemben.
Ez ügyben talál partnereket miniszter úr, az országban sok helyen, akár itt a bizottságban is, de beszéljünk erről is. Egészen világos, hogy az első negyedévben nem lesz semmi, autópálya sem fog oda vezetni, a beruházások sem lesznek kész, de 2010 az 2010. január 1-jén kezdődik, és nem szabad ezt elintézni azzal, hogy ó, nem gondoljuk talán, hogy már január 1-jétől ott egyből programdömping lesz. De ugye, nem arról van szó, hogy februárra, márciusra elkészül valami, hanem majd őszre. Kezeljük már kellő felelősséggel ezt az ügyet, és ebben partnerek vagyunk.
Úgy látom, hogy a minisztérium vezetése ez ügyben mindig is jó partner volt, és azt látom, hogy a pécsi szocialista városvezetés tehetetlensége viszont nagyon sok kárt okoz ennek a programnak. Ha rövid véleményt kell alkotni, én talán így fogalmaznék. Igazságtalan nem akarok lenni senkivel, de az biztos, hogy semmi nem halad, minden késik és csúszik a pécsi programmal kapcsolatosan.
A második téma a Nemzeti Kulturális Alap. Ha már szóba került, én üdvözlöm miniszter úr felvetését, hogy egy következő alkalommal, nyilván a parlament tavaszi ülésszaka idején térjünk vissza arra, hogy hogyan lehetne a Nemzeti Kulturális Alapról szóló törvényt módosítani, hogy az a parlamentben többséget is kapjon, és azt a fajta bizonytalanságot, amelyek az elmúlt évben jelentkeztek ennél az alapnál, azt kiküszöböljük. Ha megengedik, azt is elmondom, hogy én azt gondolom, hogy már hamarabb hozzá kellett volna kezdenie a minisztériumnak a törvény módosításához, mert a problémák nem 2008-ban jelentkeztek. Nem ez az első év, amikor lehet látni azt, hogy jelentős összeg nem folyik be a tervezetthez képest a Nemzeti Kulturális Alaphoz. Nem véletlen, hogy voltak olyan költségvetési törvények korábban, amikor szinte előre tudták, és mondták, hogy ha nem folyik be, akkor a költségvetés azt kiegészíti.
Ez a helyzet most elmarad, és miniszter úr, a partnerséget én szeretném ajánlani most is, még a költségvetést nem zártuk le, ha önök látják, hogy a jövő évben nem folyik be az a 8,8 milliárd forint, ami a költségvetésben tervként egyébként szerepel ezen a rovaton, akkor az igazat tervezzük, ne a hiányt. Tehát ha tudják már, hogy nem lesz 8 milliárd, akkor miért nem úgy szerepeltetik ezt a költségvetésben? Nyilván nem ma tudta meg ezt miniszter úr, én nagyon csodálkozom ezen, hogy mégis a költségvetésben azt a magas számot hagyták ott. Lehet, hogy a Pénzügyminisztérium az oka ennek és önök ezt próbálták, de akkor itt nagyon nincs rendben valami. Mert mi lesz? Majd megint a kultúrára lehet mutogatni, hogy milyen rosszul tervez, mert amikor majd odajutunk, hogy mi teljesül, akkor már nem a mostani, esetleg a minisztérium és a PM közötti vita lesz előtérben, pedig most kellene rávilágítani arra, és kihasználni azt a helyzetet, hogy most még nem fogadtuk el a költségvetést.
Örömmel segítünk, ha tudunk. Tudom, hogy most minden szavazatra szükségük van a parlamentben, hogy ha az jó ügyet szolgál, mint ahogy sok módosító indítványt egyébként is benyújtottunk, igaz, önök nem támogatták, mi még most is készek vagyunk jó módosító indítványokat támogatni, amelyek egy kicsit tisztítják a képet.
Az NKA-nál érdemes is tisztán látni, ebben kérni szeretném miniszter úr segítségét. Az elmúlt időszakban két témában is vita volt a Nemzeti Kulturális Alap támogatási kérdéskörében, már a tekintetben, hogy vajon, arányos-e a támogatás. Például a Színházi Kollégium támogatási rendszerével kapcsolatosan voltak viták, újságcikkek. Most a múzeumi terület kapcsán hallom ugyanezt, informálisan szóba kerültek dolgok, valaki azt mondja, hogy ott is aránytalanság van, nyilván a Nemzeti Kulturális Alap illetékese azt mondja, hogy nem így van. Miniszter úr, ahhoz, hogy tisztán lássunk, kérem, segítsen nekem, tegye meg, hogy elkéri a Nemzeti Kulturális Alaptól a pontos kimutatásokat erre az évre vonatkozóan, és az előző évre vonatkozóan is, hogy a Színházművészeti Kollégium - ha jól idézem a nevét - és a múzeumüggyel foglalkozó kollégium támogatásai tételesen kinek, milyen célra, hány forint volt. Én össze fogom tudni adni, és majd ki tudom számolni az arányt, de ugyanaz a lista legyen önöknél is, és nálunk is, amikor erről esetleg vitát nyitunk. Azt mondják, hogy annak a statisztikának hiszek, amit én hamisítok, a helyzet az, hogy itt most játék van a számokkal, mert az NKA illetékese azt mondja, hogy az nem is úgy van, más azt mondja, hogy szerinte úgy van, meg kellene nézni világosan a számokat. Ebben sokat tudna segíteni miniszter úr, szerintem közös érdek, hogy ez ügyben is tisztán lássunk, főleg, ha az a szándék, hogy a Nemzeti Kulturális Alapról szóló törvény módosításában próbálunk partnerek lenni. Szívesen vagyunk partnerek, szeretnénk tisztán látni az ügyben.
A harmadik téma az előadó-művészeti törvény. Az előadó-művészeti törvénnyel kapcsolatosan kollégáim több mindent elmondtak már, és részben ismételni fogom őket. De idéznék is néhány dolgot, és olyan ügyeket, egy-kettőt, amely ügyben azt gondolom, hogy ugyan már késő, mert megvolt a végszavazás, de így is, úgy is módosítanunk kell, akár közösen is ezeken a pontokon a törvényben, illetve jövőre szerintem máris hozzá kell nyúlni a törvényhez. Mire gondolok?
Az elhíresült 30. §-ra, egészen pontosan a 30. § 1. pontjára. Ahogy itt idézte Gulyás képviselő úr, ha jól emlékszem, a MASZK Országos Színészegyesület ez ügyben megfogalmazta kifogásait. A következőket írják, elküldték több országgyűlési képviselőnek is ezt a levelet, és talán még miniszter úr is látta: "A törvénytervezet 30. § (1) bekezdése úgy intézkedik, hogy a felsorolt művészeti munkakörökben foglalkoztatott művészek jogviszonyát rendes felmondással meg lehet szüntetni, amennyiben a megállapított előadásszám legalább 50 százaléka mértékéig nem tudnak részére művészi feladatot biztosítani. A MASZK Országos Színészegyesület, mint a színészek szakmai érdekképviseleti szervezete a törvény-előkészítés első percétől szóban és írásban tiltakozott ez ellen a szabályozás ellen. Az előkészítés során a szakmai szervezetek képviselői által aláírt szándéknyilatkozatot is azzal a feltétellel írtam alá, hogy ez a pont kerüljön ki a törvénytervezetből." Ahogy itt szóba is került, ezt eddig senki nem mondta, pedig bizonyára így van, ha ezt a MASZK Országos Színészegyesület elnöke, Hegedűs D. Géza elnök úr elküldte és aláírta.
Azt mondja még: "Tarthatatlan helyzetet teremt, hogy a felmondáshoz az az igazgató kapja meg a jogot, aki eldöntheti, hogy kap-e a színész 50 százaléknál több feladatot. Eddig ellenvéleményünk valamennyi szakmai és állami fórumon elutasítást kapott." Ha a színészek szakmai érdekképviselete egy ilyen fontos pontban azt mondja, hogy ez a törvényben rossz, akkor azt gondolom, hogy érdemes átgondolni, hogy benne maradjon-e vagy sem. Én nyújtottam be módosító indítványt az ügyben, a módosító indítványt, miniszter úr, önök elutasították, de nem késő meggondolni egy törvénymódosítással, akár februárban, hogy vegyük ki ezt a passzust a törvényből. Elképzelhetőnek tartom, hogy ezt fogjuk is kezdeményezni. Tudja, miért? Mert egyetlen szakmai szervezet sem tiltakozott az ellen, hogy ez kerüljön ki a törvényből. Senki! Sőt, itt van a támogató levél, a színészek szakmai érdekképviseleti szervezete kardoskodik amellett, hogy ez legyen így. Ne mondják már, hogy ez a törvény akkor jó és rendben van! Már csak ezért sem szabad megszavazni ezt a törvényt! Tehát szerintem van benne, nemcsak ez, több más pont is, amit érdemes módosítani.
Szóba került a Budapesti Filharmónia Társaság. Ők is mit írnak? Azt írják: "Ha e törvényt változatlan formában fogadják el, megpecsételi a Filharmónia Társaság sorsát, vele együtt értéktelenítik történelmét, amely összefonódott másfél évszázad magyar kultúrájával." Ezt írja a Budapesti Filharmónia Társaságot működtető alapítvány vezetője.
Adtunk be módosító indítványt, próbálkoztunk, hogy ez a helyzet ne álljon elő, amire ők utalnak, de nem fogadták el a módosító indítványt, a törvény változatlan formában maradt, azaz károkozó lehet. Én úgy vélemény, hogy például ez is egy olyan pont a törvényben, amelyen érdemes módosítani. De van benne még sok olyan pont, amely ellen a szakmai szervezetek nemhogy tiltakoztak volna, hanem kérték, és ezek közül sok nem került be a törvénybe. Az, ami bekerült, sokkal inkább általánosabb, és ilyen nagyon fontos ügy, mint a 30. § (1) bekezdésében említett, ez benne maradt.
Én azt gondolom, hogy az előadó-művészeti törvény ügyében lehetne közös munkánk továbbra is, és azt is remélem, hogy ha a Nemzeti Kulturális Alap ügyében elkezdünk valamit, akár itt a parlamenti bizottságban, akkor majd nem olyan végeredménye lesz, mint az előadó-művészeti törvénynél. Mert ott is közös előkészítés volt, ha mondhatom ezt, hiszen a parlamenti bizottságban vetődött fel ez a kérdés már régebben, nyilván máshol is, mert nagyon sok szakmai szervezet ezen dolgozott egyébként hosszú évek óta. A bizottságban már 2005-ben is tárgyaltunk erről. Utána volt szakmai nyílt nap a bizottságban, és volt a rendes parlamenti tárgyalási menetrend, sőt, azelőtt egy előzetes tárgyalás is, és a véleményünket mindegyik fórumon elmondtuk, csak nem tetszettek figyelembe venni. Azt gondolom, hogy így közös munkához persze hozzá lehet kezdeni, csak nem lesz utána közös eredménye, vagy közösen elfogadható eredménye. Tehát szeretnék utalni arra, hogy valódi együttműködést várunk, olyat, hogy azokat a pontokat, amelyek szakmai értelemben sem nyernek elutasítást, legalább fogadjuk el. Számtalan ilyen pont lehet akár az NKA-törvénymódosítás kapcsán is.
A negyedik témám szintén a ma délelőtti üléshez kapcsolódik, az ellenőrző albizottságban tárgyaltunk a mozgóképtörvény hatályosulásáról is. Időről időre tesszük ezt, és van egy aktuális téma, amelyet szeretnék miniszter úr figyelmébe ajánlani. Ugyan hétfőn a parlamentben a pénzügyminiszterhez szólt egy azonnali kérdésem, amely ezzel foglalkozott, de azért, mert a nemzeti filmvagyonnal és a Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.-vel foglalkozó kérdés volt, és ez az ő hatáskörébe tartozik.
Miről is van szó? Arról van szó, hogy a filmtörvény, amelyet valamikor a parlament egyhangúan fogadott el, ami a szakma érdemeként, de a politikai részvételével, és közös munka eredményeként jött létre, az a törvény előírta azt, hogy az 1990 előtt készített filmek, amelyek akkor teljes állami támogatással készültek, azoknak a filmjogai, amelyek még az akkor működő filmstúdiók birtokában voltak, kerüljenek át a törvény által létrehozott Nemzeti Filmarchívumhoz. Ez a folyamat akadozott, sokáig tartott, és egyesek szerint sok pénzbe is került. Mozgott itt 900 millió forint, ÁPV Rt., albizottság, vita a szakma és az ÁPV Rt. között, az albizottságban teljes egyetértés a szakmával, teljes egyetértés a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumával, akkor ugye ez volt a minisztérium neve. Eltelt három és fél év, mostanra talán lezáródik a folyamat, átkerülnek ezek a filmjogok az Archívumhoz. Viszont most kiírták a filmstúdiók, azon három filmstúdió privatizációját, eladását, amelyeknél korábban ezek a filmjogok voltak: a Hunnia, az Objektív és a Budapest Filmstúdió pályázata van most folyamatban.
Felvetődött a kérdés ma a bizottsági ülésen, nagyobb része e körül forgott, hogy de mi lesz, milyen lesz ez a pályázat. Kósa Ferenc képviselő úr, bizottságunk volt alelnöke, aki nagyon sokat dolgozott azon, mondjuk így, hogy a filmtörvény létrejöjjön, és szakmabeli is, szintén aggályának adott hangot. Mert miről szól ez a pályázat? Arról szól, hogy a pályázat második fordulójában kizárólag pénzügyi szempontok alapján veheti meg valaki ezt a stúdiót. Azaz a pályázat második fordulójában már csak az fog dönteni, hogy ki az, aki több pénzt ad érte. Csak, tudja, miniszter úr, felvetődik az az aggály, hogy ezek a stúdiók a Magyar Mozgókép Közalapítvány alapítói jogait is gyakorolják. A Magyar Mozgókép Közalapítvány az a szervezet, tudjuk mindnyájan, amely a filmtörvény középpontjában álló olyan szervezet, amelyen keresztül egyébként a magyar filmfinanszírozás is zajlik, a költségvetésben most talán éppen 5,3 milliárd forint az, ami jövő évi tervként ehhez a közalapítványhoz kerül.
A közalapítványban mindig működnek különböző ügyek, amelyekhez alapítói engedélyek, hozzájárulások kellenek. Az alapító okirat bizonyos módosítása, akár csak az élet túlhalad rajta, valamit igazítani kell, ahhoz mindenkinek az egyhangú beleegyezése kell. Abban az esetben, ha egy piaci szereplőnek eladják az említett stúdiókat, vagy akár csak az egyiket is, akkor egy merőben új helyzet áll elő. Hiszen annak idején, amikor a törvényt létrehoztuk, létrehozta a szakma, akkor az egy szakmai hátterű alapítói csapattal rendelkező közalapítványra bízott nagyon sok mindent a magyar filmügyekből, de most bekerülhet olyan szereplő, akire eddig nem is gondoltunk.
Azt gondolom, hogy ezt az ügyet mindenképpen vizsgálni kell, és ez ügyben sokat tudna segíteni miniszter úr, mert a filmtörvény szakmai lényegét nyilván nem a pénzügyminiszternek, a Pénzügyminisztériumnak kell elsősorban érteni, de ön, önök ezt értik. Itt, a bizottságunkban is megfogalmazódott, hogy úgy gondoljuk, hogy érdemes lenne a szakmának ezzel tovább foglalkozni, és ebben a minisztérium segíthetne. Nem a parlamenti bizottságnak kell ezt folytatni, de én azt gondolom, hogy akkor is, ha folyamatban van a pályázat, ezt nem szabadna lezárni, fel kellene függeszteni, és meg kellene nézni, hogy miről is van itt szó. Azon a néhány hónapon nem múlik semmi, nem kell ez ügyben sietni szerintem sehová, főleg, hogy az érdemi ügyben, a filmjogok átadásában mintegy négy évet kellett várnunk az állami vagyonkezelő aktuális szervezetére, talán ez ügyben is lehetünk kicsit körültekintőek.
Ezt szeretném ma a filmügyben jelezni, és csak egy apró kérdésem lenne miniszter úrhoz, ami ide kapcsolódik, de azért eltér ettől a témától. A Magyar Mozgókép Közalapítványnak van egy kuratóriuma, és abban a kuratóriumban tevékenykedik egy országgyűlési képviselő is. Az egy kérdés, hogy miniszter úr szerint ez probléma-e vagy nem probléma. Ha nem probléma, semmi baj, csak a véleményére lennék kíváncsi ebben az ügyben. Történetesen Donáth képviselő úrról van szó, aki a kulturális bizottság tagja volt, akkor is tag volt a kuratóriumban, és a szocialista frakció tagja, nyilván ismeri, együtt szoktak szavazni.
Az ötödik témám egy külföldi, de mégis magyar téma. Egész pontosan a szlovén nemzeti kisebbség egy témája. Jártam Lendván a napokban, és tárgyaltam Kocon József úrral, aki a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség elnöke. Működik a magyar-szlovén kisebbségi vegyesbizottság, mint ahogy ez más relációkban is van, és ennek a vegyesbizottságnak 2007 szeptemberében volt egy ülése, ahol döntöttek a muravidéki magyar kulturális élet támogatásáról, négy színházi produkció támogatásáról. Meg is tette a közösség a javaslatot a négy produkcióra, meg is valósultak programok korábban, de a programokhoz szükséges támogatást, a korábbi évek programjaihoz szükséges támogatást sem kapták meg. Az ügyről biztosan hallott már miniszter úr, biztosan elkerült önhöz. Én a parlamentben dolgozom a magyar-szlovén baráti tagozat elnökeként, így kerültem oda, kulturális ügy volt. Ígértem a kollégáknak, hogy úgyis találkozunk, ez mindig nagyon kellemes emlékű találkozó, ahol ilyesmit is szóba lehet hozni, gondoltam, hogy megígérem nekik. Megtettem, hogy szóba hozom, és most szóba hoztam. De egyúttal a segítségét is szeretném kérni, mert tudja, ebben a relációban különösen érvényes az, említette miniszter úr a belgrádi problémákat - mondjuk így. De a szlovéniai magyar kisebbség és a magyarországi szlovén kisebbség kérdéskörében azt nem mondhatjuk, hogy semmilyen szlovén állami támogatást nem kapnak az ottani kisebbségek, sőt: nagyon jelentős, nagyon fontos, és az alkotmányban rögzített, példaértékű támogatáspolitika folyik ott. Érdemes lenne a vegyesbizottság kapcsán korábban hozott döntéseket nekünk betartani, fontos lenne, főleg ha ilyen kulturális értékteremtést érintő ügyekről van szó. Kérem miniszter urat, legyen kedves, figyeljen oda erre az ügyre és dologra.
A következő kérdésem egy ideig még lehet, hogy aktuális téma lesz: az Iparművészeti Múzeum. Az Iparművészeti Múzeumban van egy új vezető. Azt szeretném megkérdezni, hogy mi a helyzet most a múzeumban, miniszter úr hogyan látja? Milyen szakmai munka folyik ott, milyen az ön megítélése az új vezető által folytatott szakmai munkáról? Ez érdekelne. De most talán csak ennyi, nem részletezném különösebben, majd egyéb ügyben fordulok önhöz, mert van miért, de az nem a mostani ülésünk tárgya. De tényleg az ott folyó szakmai munka mostani értékelése röviden érdekelne.
A hetedik kérdésem, témám, amit felvetnék, az megint egy múzeum, de ez a Mezőgazdasági Múzeum. Bizonyára emlékeznek arra... (Dr. Schiffer János közbeszólására:) Sajnos, Schiffer Jánost nem hallom, mert nem mondta hangosan, de biztosan értékes megjegyzés volt. A Mezőgazdasági Múzeumra is érvényes volt az a kormányrendelet, amellyel kapcsolatosan próbálta a kormány elérni, persze abban a rendeletben szerintem sok hiba volt, de az egyik elem arról szólt, hogy a különböző szaktárcákhoz tartozó múzeumok kerüljenek át a szakminisztériumhoz, a most már Oktatási és Kulturális Minisztériumnak nevezett szervezethez. Ha jól tudom, ez mindenkivel - Orvostörténeti Múzeum, Közlekedési Múzeum és így tovább - megvalósult, de a Mezőgazdasági Múzeum esetében ez nem valósult meg.
Volt egy kormányrendelet erről. Miniszter úr, ezt a kormányrendeletet visszavonták-e, érvénytelenítették-e, módosították-e, és ha igen, akkor miért csak ebben az egy pontban, és jó-e ez a helyzet most így? Miért nem teljesült be az a - mondjuk így - szakmai elképzelés, amellyel tényleg a minisztérium felügyelete alá kerültek volna az állami fenntartású múzeumok?
A nyolcadik kérdésem szintén egy ilyen részben jogi természetű - lehet ezt mondani -, és ez a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálattal foglalkozik. A kollégák vesézték, boncolgatták már ezt a kérdéskört, szerintem nagyon aktuális kérdések voltak, és tudnám színezni a dolgot, lenne is miért, mert szerintem sok csúnyaság van ennek a szervezetnek a megalakulása körül is, és a működése kapcsán is. Ráadásul nagyon ártalmas a megyei múzeumi hálózatra nézve. De most egy alapkérdést feszegetnék, miniszter úr.
Mi is a helyzet alkotmányos értelemben? Az alkotmány 37. § (3) bekezdése a következőt mondja. "A kormány tagjai törvényben vagy kormányrendeletben kapott felhatalmazás alapján feladatkörükben eljárva rendeletet adnak ki." Ön is teszi ezt. "De - így folytatódik - amelyek törvénnyel és kormányrendelettel nem lehetnek ellentétesek."
A Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálatot egy miniszteri rendelettel 2001/2007. (III.26.) számú rendelettel alkották, hozták létre. Viszont az 1997. évi CXL. törvény 45. § (4) bekezdés b) pontja leszögezi, hogy a megyei múzeum a megye közigazgatási területén és a megyében lévő megyei jogú városban ellátja a régészeti lelőhelyek szakmai nyilvántartását, mentését, és régészeti feltárásokat végez. A KÖSZ ilyen értelmű jogokat von el a megyei múzeumoktól egy bizonyos értékhatár, ha jól emlékszem, 500 millió forint érték fölött.
Miniszter Úr! Kiállja-e az alkotmányosság próbáját ön szerint ez a rendelet? Nyilván tudja ön is, talán mindenki nem tudja a teremben, de három alkotmánybírósági beadvány is folyamatban van e témában. Érdekelne miniszter úr véleménye itt, a bizottság előtt is az ezzel a témával kapcsolatos alapkérdésről is.
A kilencedik témám a közművelődés témakörével foglalkozik. Sok szépet hallunk mindig, Halmai Gáborné képviselő asszony a bizottság részéről, önök a tárca részéről ismétlik a győzelmi jelentéseket. Én pedig szeretném felolvasni a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete elnökének a levelét. Ismerik, csak nem idézik, és nem tesznek semmit azért, hogy ne okozzanak kárt, mert mit is írnak? Ezt írják:
"A 2009. évi költségvetési törvényhez most előterjesztett pénzügyminiszteri módosítási javaslat erőteljesen lecsökkentette a kulturális normatívákat, a helyi közművelődési és közgyűjteményi feladatokra a lakosonként szánt 1217 forintot 1061 forintra, a megyei normatívát a korábban tervezett 400 forintról 350 forintra. A mindig is csekély és hosszú évek óta inflálódó összeg jelenleg bekövetkező drasztikus mértékű, számszerű csökkentése intézmények sorsának az ellehetetlenüléséhez, vagy megszűnéséhez vezethet. Mintegy 600 muzeális intézményben a szolgáltató helyeivel együtt több mint 4 ezer könyvtárban, 3500 művelődési ház és közművelődési szervezet programján 80 milliónál több látogató fordul meg egy évben. A gazdasági problémák ellenére nem lenne megengedhető, hogy a magyar lakosság egészének művelődését szolgáló, és a költségvetésnek ilyen csekély részét képező összeget tovább csökkentse a kormány.
Azt írják, hogy a teljes magyar közkultúrára fordított összeg szégyenteljesen alacsony. Ezt írja az érintett szakszervezet, amiben az érintett dolgozók tagok, biztosan tudják, mit beszélnek. És még azt is írják, hogy "súlyos aggodalmunknak hangot adva, kérjük az Országgyűlés Kulturális és sajtó bizottságát, hogy akadályozza meg a várható súlyos romlást, és állítsa vissza a két normatívát legalább a korábban tervezett szintre, együttesen 18,3 milliárd forint költségvetési összegre, vagy amennyiben ez már nem lehetséges, akkor keresse meg az elvont összegek biztosításának más formáját.
Miniszter Úr! Dolgoztunk, adtunk be módosító indítványokat, többfélét, amelyek segítették volna, hogy ne ez a helyzet álljon elő, mint amit jeleznek az érintett terület dolgozói. De a Parlamentben ön is leszavazta a módosító indítványunkat, pedig lenne mit közösen tenni, hát itt a közös munka, írnak a bizottságnak, és még nem szavaztuk meg véglegesen a költségvetést.
Kedves Bizottság! Mindenki megkapta, képviselő asszony is mondta, hogy ismeri ezt a levelet, biztos elküldték mindenkinek. Hát tegyünk már valamit együtt! Ott a módosító indítványunk, elevenítsük fel zárószavazás előtti módosító indítványként, ki tudja, hogyan, de próbáljunk meg tenni esetleg együtt valamit. Vagy játszhatjuk a színjátékot tovább, önök elmondhatják a győzelmi jelentéseket. A győzelmi jelentés ugye nem azt jelenti, hogy abban minden hazugság, abban vannak eredmények is, csak nem mondják el, hogy közben pedig az ágazat és az ágazat dolgozóinak ez a véleménye, és így pusztul a kormány hibájából. A kép akkor teljes, ha ezt is elmondjuk, és próbáljunk meg tenni és segíteni ebben az ügyben, még lehet.
Mint ahogy miniszter úr - és akkor ezzel be is fejezném, és visszatérek a kulturális főváros programra - említette, hogy 480 millió - nem emlékszem pontosan - van a jövő évi előkészítő évre, és hogy abból 80 millió forint a vallási kultúrára fordított összeg. Ha közös gondolkodás lehet ebben az ügyben, én úgy gondolom, hogy érdemes lenne azt az összeget emelni, mert legalább olyan területről van szó, ahol az intézmények már jó hosszú évek óta állnak, van hol megszervezni a programokat. Lehet, hogy érdemes lenne az előkészítő évben gondolni arra, hogy ne 80 millió legyen, hanem egy kicsivel több, és ezzel is segítünk a dolgon.
Engedjenek meg még egy együttműködő gondolatot, hogy ne csak csúnyát mondjon az ember. Jövőre 140 éves a magyar-japán külkapcsolatok, és ennek kapcsán mindenféle programok lesznek. Miniszter úr beszélt a különböző külföldi kulturális megjelenésünkről, és ez ügyben van egy olyan program, amely konkrétan városok együttműködésén és a kormányzat együttműködésén alapulhat, és egy viszonylag jelentős program lehet ebben a relációban. Szolnok városa, Debrecen városa, a Szolnoki Filharmonikus Zenekar, a debreceni Kodály-kórus Rost Andreával közös programként, a magyar zene követeként Japánban koncertkörúton vesz részt, ahol a japán fogadófél is komolyan támogatja ezt a programot. De ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, fontos lenne a minisztérium nagybecsű támogatása is, amire továbbra is számítunk. Azért hozom ezt szóba, mert előremutató tárgyalások vannak ebben az ügyben, csak az előremutató tárgyalások néha a végén meg szoktak szakadni, nem a minisztérium hibájából, hanem a PM-re mutogatva, hogy sajnos ez nem fér bele. Hátha, ha az ember szóba hozza egy ilyen fórumon ezt az ügyet, akkor egy ilyen fontos ügy nem akad el. Meglátjuk, nyilván az érintettek segíteni akarnak ebben, és biztos vagyok benne, hogy a minisztérium is, reméljük, ez is megvalósul. Köszönöm szépen a figyelmüket.
ELNÖK: Schiffer János képviselő úr, utána Bókay Endre képviselő úr következik majd.
DR. SCHIFFER JÁNOS (MSZP): Köszönöm szépen. Először is nem a miniszteri beszámolóra és nem is az elmúlt évre, hanem Halász képviselő úr hozzászólására szeretnék reagálni, ugye közbeszóltam, ezért is. Azt a kormányrendeletet, ha jól emlékszem, eléggé támadta sok mindenki, talán még az ellenzék is, és én azt tettem, azt mondtam közbe, hogy ami a múzeumok tárca alá való helyezéséről rendelkezett, hogy szerencsére nem került át a Mezőgazdasági Múzeum, ezt mondtam itt félhangosan. Én azt gondolom, hogy sok esetben nagyon helyes, ha egy kézben vannak szakmailag, ugyanakkor van indokoltsága annak is, hogy bizonyos szakmai múzeumok ne közvetlenül a minisztérium alá kerüljenek. A mezőgazdasági tárca jobban gyermekének érzi egy darab múzeumát, mint esetleg a tárca, amelyik meg van "terhelve" 15-20 múzeummal.
A másik: felvetették Donáth László nevét. Hadd mondjam azt, hogy Donáth László előbb volt a Filmalapítvány tagja, mint ahogy képviselő lett volna. (Halász János: Rosszul tudja, képviselő úr!) Nem. Annak idején, amikor az alapítvány létrejött, akkor nagyon sok értelmiségi dolgozott ebben Vásárhelyi Miklóstól Lengyel Lászlóig, amikor létrejött a magyar filmnek ez az önigazgatásos szervezete első lépésként, és akkor ebben Donáth Laci is aktívan részt vett. Én azt gondolom, hogy mint ahogy Földeák András aggódó levelét sem annak alapján ítélem meg, amit december 10-én küldött el, hogy ő fideszes képviselő volt, hanem úgy, hogy aggódik a szakmáért. Donáth László munkáját is annak alapján ítélem meg a Filmalapítványban, hogy hogyan működik, hogyan dolgozik a Filmalapítványban, és hogyan működik együtt a filmszakmával. Ezt fontosnak tartom, mert ha politikai képviselőség alapján akarjuk az embereket ide vagy oda helyezni, az nem sugározza azt a megegyezést, amit alelnök úr az előbb itt mondott.
Az NKA-ra szeretnék visszatérni, amit miniszter úr is emlegetett. Hadd mondjam azt, vagy szeretném azt mondani - és örülök annak, hogy Halász képviselő úr felvetette, hogy itt működjünk együtt -, hogy legyünk önkritikusak, mert úgy érzem, hogy megijedtünk, amikor az internetes lobbi szembeszállt velünk, és az ijedelmünk indokolatlan volt. Ha leültünk volna, és nem érzelmi alapon, hanem az alapjait végigelemezve néztük volna végig ezt a kérdést, akkor pontosan bizonyítani lehetett volna, és azt együtt tudtuk volna tenni, hogy az internet irányában kivetett járulékoltatás nem egy istentől elrugaszkodott dolog, két oldalról is.
Az egyik: hadd mondjam, pont mostanáig 9700 forintot fizettem az internetért, most lejárt a szerződés, megújítottam, mert tudtam, dupla sebességgel 5000 forintért. Tehát ekkora puffer van az internetben. De nemcsak ezt akarom mondani, mert ez csak egy csúnya pénzügyi kérdés, hanem azt, hogy azt a területet, a kultúra területét, amit az NKA támogat, az internetet élteti. Mert ha megnézzük, hogy mennyi a letöltés Magyarországon - zene, de most már nemcsak zene, irodalom, satöbbi, satöbbi -, akkor mutatja azt, hogy az internet iránti igényt a kulturális szolgáltatások is - nem azt mondom, hogy csak azok, de azok is - éltetik. Tehát igazán hasznos lett volna, ha ez a járulékoltatási rendszer bevezetődött volna, és akkor tényleg jobb helyzetben lettünk volna. Ezért mondom, hogy legyünk önkritikusak, nem voltunk elég bátrak, azt hittük, hogy az új technológia a kultúrával szemben győzni tud. Össze kellene fogni, ahogy Halász képviselő úr is mondta, hogy ebben az ügyben tudjunk lépni, bár az is elképzelhető, hogy egész más szisztéma jön létre.
A másik, amit szeretnék szóba hozni, az a budai vár kérdése, amire miniszter úr azt mondta, hogy rossz döntés volt az I. kerülettől. Én azt mondom, hogy ez nem rossz döntés volt, hanem egy bűnös döntés volt. Nemcsak azért volt bűnös döntés, mert a kulturális fejlesztések elvesztenek 10 milliárd forintot, hanem azt gondolom, hogy olyan funkciók nem valósulnak meg most hosszú évekig, amik nagyon fontosak lettek volna. És itt nemcsak azt mondom, hogy a volt honvéd főparancsnokság fizikai rendbetétele, vagy annak a sebnek a begyógyítása, hanem aki felmegy a várba és sétálgat, az látja azt, hogy halott a vár este, mert nincsenek olyan dolgok, amelyek nyitnának. Ez a központ, ez a hely, aki megnézte az építészeti terveket, több variációban olyan hiány jellegű kulturális tereket hozott volna létre, amely élettel is töltötte volna meg a várat amellett, hogy azt gondolom, hogy egy építészetileg is izgalmas megoldással - mondom, ha mindenki számára elfogadható lett volna - ez nagyot lendített volna a város arculatán és a kulturális funkciókon is.
Az előadó-művészeti törvényre szeretnék még röviden visszatérni. Való igaz, hogy sok levél forgott a bizottsági vitákon és a parlamenti vitákon is, voltak levelek, amelyek felolvasásra kerültek többször, majd miután a levélben foglalt állítások bekerültek a törvénybe, utána olyan módosító javaslatok kerültek a törvény kapcsán be, amik pont a levélben igényelt változtatásokat vették volna ki. Tehát ezek a levelek azért esetlegesen... Mint ahogy a MASZK levele is, ha figyelmesen hallgattuk, ahogy alelnök úr felolvasta, sem a szakmai, sem az állami terület nem reagált pozitívan az ő ellenkezésükre. Igen, egy nagyon furcsa dolog az egész előadó-művészeti törvény. Nem szeretném leszűkíteni a színházra, itt azért mindenki elfelejti, és mindenki csak a színházakról beszél, ezek énekkarok, az előbb említett Kodály-kórusról is szól, a zenekarokról is szólnak, és ennek az egészét próbálják megoldani.
Hogy elmondjam, hogy milyen nehéz itt az egyensúlyt és az összhangot megteremteni, a megyei színházigazgatók összejöttek már a törvény véghajrájában, és három módosító javaslatot tettek. Kettőt a társulatok megőrzése kapcsán, a harmadikra pedig azt mondták, hogy ne lehessen többet adni, mint 10 százalékot a független, alternatív színházaknak.
Tehát látszik az, hogy van egy meglévő, kőszínházi, stabil intézményhálózat, és van a kultúra szempontjából egy ugyancsak nagyon fontos, sokszor fontosabb, amikor azt mondom, hogy egy-egy struktúraváltásnak kell bekövetkezni, akkor fontosabb az, hogy mi van a háttérben. Ők ezt próbálták leszabályozni. Tehát ilyen érdekellentétek vannak. Ahogy Gulyás Dénes is azt mondja, hogy a rendelkezésre álló erőt vegye figyelembe a művész, amikor bekerül egy új intézménybe. Nem tudom, hogy ez mennyire felel meg az ő rendezői attitűdjének, mert amikor rendez, akkor feltehetőleg a legjobbakat akarja szerepeltetni, és nem biztos, hogy pont az rendelkezésre áll, ezért szoktak vendéget hívni, stb.
Tehát azt gondolom, hogy egy nehéz terület, és abban igazsága van Halász képviselő úrnak, hogy itt van azért egy évünk, amikor meglátjuk, hogy ezek a mechanizmusok hogyan működnek. Azt gondolom, hogy ez a törvény nagyon fontos lépést tett előre, éppen annak érdekében, hogy esetlegesen támogatott intézményhálózatot, együtteseket, alkotógárdákat vesz be egy stabilabb rendszerbe, másrészt megadja a lehetőséget, hogy a struktúraváltás nem parancsszóra, nem iksz miniszternek vagy főpolgármesternek vagy polgármesternek a döntése alapján, hanem a közönség, a művészeti mozgások alapján menjen végbe. Aki színházzal foglalkozik, az elmúlt néhány évben mindenki azzal találkozott, hogy struktúraváltásra van szükség, csak azt nem tudta megmondani senki, hogy mit jelent a struktúraváltás, vagy hogyan kell ezt végrehajtani.
Ez a törvény azzal, hogy nyit új alkotóközösségek irányába, az, hogy elszámolhatóvá teszi a rendszert, tehát meg kell felelni bizonyos feltételeknek, ezzel a struktúraváltást nem egyik napról a másik napra, hanem egy szerves fejlődés folyamatába tudja helyezni, ezért nagyon fontosnak tartom.
Visszatérve még a 30. §-ra. Én beadtam egy módosító javaslatot, amit el is fogadtak, amely az 50 százalékot, amelyet képviselő úr felolvasott, levitte 40 százalékra, és nekem az a visszajelzésem jött a MASZK-tól, hogy ebben a formában ők már tudomásul tudták venni ezt a szabályozást. Tudom ugyanakkor, hogy nyilvánvalóan elsősorban kisebb városok színházaiban egy-egy ilyen döntés nagy problémát okozhat, és reméljük, hogy csak okozhat, és nem fog okozni, mert megnézték a kollégák a nemzetközi irodalmat is, ahol hasonló rendszer van, nem nagyon éltek ezzel, illetve ma is lehetett élni ezzel a rendszerrel, csak egy sokkal komplikáltabb eljárásban, és a művészt sokkal kiszolgáltatottabb helyzetbe hozó rendszer van ma érvényben. Ettől ez a mostani szisztéma lehet, hogy gyorsabb, és a gyorsaság időnként fájdalmasabb, de azt gondolom, hogy biztosabb a művészek számára is, kiszámíthatóbb az eljárásrendje, mint a jelenlegi időszakban. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönöm én is, képviselő úr. Bókay Endre képviselő úr következik.
BÓKAY ENDRE (MSZP): Elnök Úr! Köszönöm szépen a szót. Részben Halász képviselő úrnak szeretnék válaszolni a kulturális fővárossal kapcsolatos néhány felvetésére. Itt az egyik a beruházások csúszása is, hogy az első negyedévben nem lesz semmi, amit átadnának, és egyszerűen nem tudjuk hol tartani a programokat. Jelzem, hogy azért Pécsen nem sivatag van most per' pillanat, hanem vannak kulturális intézmények, és ott is zajlik most az élet. Úgyhogy ezek a beruházások, amelyeket most elhatároztunk és próbálunk megépíteni, ezek elsősorban a továbblépést szolgálják. Tehát ez nem azt jelenti, hogy egyszerűen nem lehet mit tartani, egy héttel ezelőtt volt az adventi koncert a székesegyházban, közel 2500 ember volt ott bent, elképesztően jó színvonalú volt. A vasutasok fúvószenekara tartotta, és a Bartók-kórussal együttesen hihetetlenül színvonalas koncert lett, a Magyar Rádió felvételt készített róla, meg lehet hallgatni, és szerintem érdemes is.
A másik: ha ezeket a beruházásokat nézzük, a koncertterem mellett például a tudásközpont. Ez egy racionális beruházás, gyakorlatilag azt jelenti, hogy a megyei, a városi és az egyetemi könyvtárnak egy bizonyos részét egy helyre költöztetjük össze, egy helyre vonjuk össze, és úgy véljük, hogy ez egy magasabb minőséget fog jelenteni egy puszta összeköltözésen kívül, a mai kor igényeinek megfelelően egy folyamatos felnőttképzést fogunk tudni ezen keresztül ellátni, úgy, hogy helyben a kutatást és egyéb rendezvényeket is meg tudnak szervezni. Úgy véljük, hogy ha az egyetemi könyvtár egy ilyen integratív szerepet felvállal a városi és a megyei könyvtár mellett, akkor ez további minőségi emelkedést fog jelenteni.
A harmadik dolog, amit szeretnék mondani, ez a Zsolnay-gyáras beruházásunk. Ez sem olyan, hogy ide valami olyan sajátos rendezvényt szerveztünk volna, ami másutt nem tartható meg, tehát nem jelenti azt, hogy bármi elveszne ebben a pillanatban. A Zsolnay-gyárban egy sajátos miliőt fogunk megvalósítani, ahol az egyetemi képzés mellett a gyár tevékenysége tehát az, hogy azokat a különleges és gyönyörű porcelánkészítményeket, amit a Zsolnay-gyár képes legyártani, azt az egyetemi képzési, illetve innovatív korszerű tevékenység alapján az itt tanuló diákok, illetve az itt dolgozó, inkubátorház keretén belül dolgozó vállalkozások fogják tudni elkészíteni.
Mint ahogy délelőtt is elmondtam, ez Közép-Európában egy elég egyedi jelenség lesz, és a Zsolnay-gyár területén belül természetesen egyéb más tevékenységeket is fogunk folytatni. Ezt most nem kívánom felsorolni, de ezek is valahol folynak. Tehát például a Zsolnay-gyáron belül kap a Bóbita Bábszínház helyet, amely jelenleg nem túl rózsás körülmények között van, de hangsúlyozom, hogy maga a bábszínház a tevékenységét most is folyamatosan folytatja, sőt kétévenként egy nemzetközi bábfesztivált rendeznek meg. Eddig nem merült fel, hogy ezt a bábfesztivált el kellene halasztani, mert mondjuk adott esetben a Zsolnay-gyárban még nem készült el az a hely, ahová maga a bábszínház átköltözne.
Hangsúlyoznám azt is, hogy maga a kulturális főváros nem pusztán a 2010-es év rendezvényeiről szól, a fővárosi rendezvénysorozat egy kulturális alapú városfejlesztést kíván megteremteni, tehát egy hosszú távú koncepció, egy hosszú távú program elindítását jelenti. Mi magunk is gondolkodtunk azon, hogy a kiemelkedő rendezvényeink, elsősorban amikor nemzetközi hírű előadókat hívunk meg, itt Domingóra gondolok vagy másokat is sorolhatnék, tudjuk azt, hogy ez Nyugat-Európában vagy távolabbi vidékekről azért nem vált ki nagyobb érdeklődést, mert ők ott is meg tudják hallgatni. Tehát más koncerttermekben is fellép, és szerintem a közönség nem igazán élvezi. Ez elsősorban a régiónak és az országnak szól, tehát ezek Pécs közvetlen környezetének és az országnak szóló rendezvények, hogy ezeket meg lehessen valósítani, nyilván erre kell számunkra a koncertterem, hogy még színvonalasabb körülményeket tudjunk teremteni.
A lemondásokkal kapcsolatban. Sok bírálat érte Pécset, a városvezetés tehetetlenségéről és egyebekről írnak cikkeket. Ezek viszont csak valahol a felszínt karcolják meg. Senki nem gondolta végig, hogy ma egy művészeti igazgatónak gyakorlatilag egyszerre kellene értenie a zenei, a képzőművészeti, irodalmi, színházelőadások, múzeumi, könyvtári és egyéb programok szervezéséhez. Tehát valószínűleg inkább ezért történt a sok váltás, hiszen most egy csoport vette át a művészeti irányítást, és ez a csoport gyakorlatilag a felsorolt művészeti területek majd' mindegyikét magáénak tudja, ezért bízunk abban, hogy eredményesebben fog dolgozni.
Azért mondom, hogy eredményesebben, mert a 2009. és a 2010. évi programsorozatot most fogja előterjeszteni, gyakorlatilag elkészült ez a programsorozat, és én nagyon szívesen látnám, ha a kulturális bizottság ezeket tárgyalná, maga elé venné, akkor több információ lenne, és talán kevesebb kétely is a megvalósítással kapcsolatosan.
A másik, hogy szerintem nemcsak Pécs városa, hanem az ország is most tanulja ezt a projektalapú gondolkodást, hiszen korábban mindig ilyen pontszerű beruházások voltak. Létrehoztak egy tornacsarnokot, létrehoztak egy fürdőt, megépítettek egy színházat vagy bármit, és különösebben más viszonyrendszerben nem kellett elhelyezni. De most ez megváltozott, és egy sokkal komplexebb tevékenységet kell folytatnunk. Egyszerre kell a városnak a Nemzeti Fejlesztési Ügynökséggel, a Regionális Fejlesztési Ügynökséggel, a 2010 Kht.-val együttműködni, ugyanakkor ebben benne van három önkormányzat is, három autonóm szervezet, amelyekkel való folyamatos egyeztetés is megnehezíti azt a tevékenységet, amit koordinációnak nevezünk, és mindegyik érintett maga egy-egy beruházást birtokol. Pécs városa egyedül kizárólag a koncert- és konferenciaközpontot építi, a tudásközpontot majd a megyei közgyűlés hajtja végre. Az ezek között való folyamatos egyeztetés nyilván egy komolyabb, illetve azt is mondhatnám talán, hogy nehézkesebb feladatot von maga után. Az egyetem diszponál a tudásközpont felett értelemszerűen, tehát a három autonóm szervezet közötti együttműködés összehangolása sem egy mindennapos gyakorlat, és szerintem a magyarországi nagyvárosok között még egyiken belül sem zajlottak ilyen események. Én nem tartom tehetetlenségnek, inkább tanulási lehetőségnek tartom, és ez az összetett, komplex program nyilván egy más típusú működést, egy más típusú rendszert igényel a saját maga számára.
Szeretném azt megerősíteni, hogy amennyire nem bíznak a médiákban megjelenő cikkek szerzői Pécs város kulturális főváros programjában, ugyanakkor rettentően bíznak a befektetők. Ezt elmondtam délelőtt is, és elmondom most is: a város maga vállalja fel a helyi közutak megépítését, rendbetételét, és körülbelül 650 ezer négyzetméternyi park felújítását. Erről még szólok a végén, de ez sem egy hétköznapi dolog, tehát ez is az egész város megújítását fogja jelenteni.
1076 négycsillagos szállodai férőhely fog közel 20 milliárd forint értékben megépülni Pécs városában. Jellemző az, hogy most, azt hiszem, 40 négycsillagos szállodai férőhellyel rendelkezünk, és ezek a férőhelyek azért kerülnek megépítésre, mert Pécs városa Európa kulturális fővárosa lesz, és jelentős mennyiségű vendéget vár, és nyilván ezek a beruházások egyúttal azt is jelentik, hogy nem egy évre készülnek, hanem egy hosszú távú fejlesztésre.
Ugyanígy a régi kesztyűgyár területén épül egy új inkubátorház, ezt a kulturális tevékenységek fejlesztésére, a kulturális vállalkozások fejlesztésére építjük meg, szintén magántőke, magánvállalkozás keretében történik ez a megújítás.
Maga a Pécsi Tudományegyetem is igen színvonalas fejlesztésekbe kezdett, itt a science buildinget említem. Nyilván maga a tudományos központ felépítése egy 6 milliárdos beruházás, és az ehhez kapcsolódóan szükséges konferenciák megtartását kitűnően fogja szolgálni ez a konferencia- és koncertközpont, amit megépítünk.
Tehát egyfajta bizalmat mi a magunk részéről a másik oldalról látunk. Ők nem írnak újságcikkeket, ők nem mondják el kéthetente, hogy a városvezetés esetleg esetlen és tehetetlenkedik ezekben a dolgokban, ők dolgoznak velünk együtt, megbeszélik a beruházásokat és elindítják ezeket a fejlesztéseket.
De egy szélesebb körben is elindultak ezek, hiszen nemcsak Pécsen, hanem Pécs közvetlen környezetében - Harkányt, Orfűt, Siklóst, Szigetvárt említhetném fel - mind olyan beruházások indulnak, amelyek a pécsi kulturális főváros beruházására, illetve programjaira támaszkodnak, illetve annak jövőjére. Ha ezek mind megvalósulnak, akkor azt hiszem, a régióban egy nagyon színvonalas fejlesztés kezdődik meg.
Külön beszélhetünk még egyes területekről, arról, hogy milyen szellemiséget igényel, tehát az egyes beruházások körül mi fog kikristályosodni. Különösebben nem szeretném részletezni, a tudásközpontról szóltam már, a konferenciaközpontról szóltam már, itt a konferenciák jelentőségét azért hangsúlyozom, mert volt egy dilemmánk is, hogy a város mit vállaljon fel: elsősorban koncertek szervezését, aminek van egy 80 százalékos támogatottsága, vagy pedig a konferenciák szervezését, amelynek 50 százalékos a támogatása. Mi az előbbi mellett döntöttünk, remélem, hogy helyesen, de a konferenciák szervezése és az a tudományos munka, ami az ország második legnagyobb egyetemén folyik, itt bemutatásra kerül, és véleményünk szerint nemzetközi ismertséget és hírnevet is fog szerezni nemcsak a városnak, hanem magának az egyetemnek is.
A terekről: ezek a beruházások, amik megvalósulnak a városban, egy ilyen sajátos háromszögben, ezek elsősorban, mondjuk azt inkább, hogy az elitkultúrát, annak a fejlesztését szolgálják. A terek megépítésével egy hatalmas térrendszert hozunk létre, és ezen belül pedig a mindennapi kultúrát szeretnénk megváltoztatni. A mi célunk az, hogy a gépkocsikat, a forgalmat kiszorítsuk a város nagyon sok szép, gyönyörű teréről, visszaadjuk annak az eredeti miliőjét, és azt segítsük elő, hogy itt élő közösségek birtokukba vegyék. Ez valószínűleg elindít majd egy olyan másfajta folyamatot, aminek az eredményeit előre nem tudjuk, nem látjuk. Mindenesetre a városnak sok pontján kialakultak olyan önszerveződő körök, amelyek hely hiányában nem tudják a maguk rendezvényét egy ilyen mediterrán városban megtartani, és ezt a "mediterrán" jelzőt elsősorban olyan értelemben használom, hogy meglehetősen hosszú az az időszak, amit szabadtéri rendezvények tartására megengedhetünk magunknak, és hogy ezt ki tudjuk használni, erre lenne szükségünk még. Ennek a megvalósítása Pécsnek szintén egy teljesen, merőben új arculatot fog adni, és véleményem szerint ez, amiről a legkevesebb szó esik mostanában, ez talán a legtöbbet fogja jelenteni a mi mindennapi kultúránkban.
Egyelőre köszönöm szépen, ennyit kívánok mondani.
ELNÖK: Tisztelt Bizottság! Miután további hozzászólók is vannak még, és miután lassan négy órája ülünk, és miután mi ketten a miniszter úrral nem hagyhatjuk el ezt a termet, én most a leghatározottabban tíz perc szünetet rendelek el.
(Szünet: 18.46 - 19.00 óráig)
ELNÖK: Tisztelt Bizottság! Kedves Vendégeink! Akik kitartottak, kérem, foglaljanak helyet! Javaslom, hogy folytassuk az ülést. A jelentkezések sorrendjében adok szót, miután mindenki helyet foglalt. Alföldi Alberté a szó.
ALFÖLDI ALBERT (MSZP): Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Bizottság! Valószínűleg én falsul szocializálódtam, mert igazából ez a mai beszélgetés nem tartozik majd életem nagy élményei közé. Engedjék meg, eszembe jutott egy tanmese a szegény emberről, aki találkozott a jó tündérrel, és a jó tündér megígérte neki, hogy minden kívánságát teljesíteni fogja. Akkor a szegény ember azt mondta, hogy szeretne gazdag lenni. Abban a pillanatban gazdag lett, hatalmas kastély előtt ült egy bundában, pipázgatott és rettenetesen sütött a nap. Akkor a szegény ember azt gondoltam, hogy tulajdonképpen nem a gazdag ember itt az erős, hanem a nap az erős, és akkor azt mondta, hogy én inkább nap akarok lenni.
Akkor a jó tündér teljesítette a kívánságát és nap lett. Ragyogott. Egyszer csak jött egy kis felhő és eltakarta a napot. Akkor azt mondta a szegény ember, hogy úgy látszik, hogy a felhő még erősebb, mint a nap, akkor én inkább felhő szeretnék lenni. És akkor felhő lett. És ahogy lengedezett, egyszer csak jött egy szélfuvallat és elfújta a felhőt. Akkor a szegény ember azt mondta, hogy ezek szerint a szél még erősebb, mint a felhő, akkor inkább szél akarok lenni. És akkor szél lett. Fújt, fújt, és mindent letarolt, majd találkozott egy sziklával, és a szikla állt, állt keményen és nem történt vele semmi. Akkor azt mondta, hogy tündér, úgy látszik, hogy a kőszikla a legerősebb, én kőszikla szeretnék lenni. És akkor kőszikla lett. Ahogy állt, egyszer csak hallotta, hogy kopp-kopp, kopp-kopp, jött a szobrász, és a kősziklából egy gyönyörű szobrot faragott. Kiderült, hogy a szobrászművészet, a kultúra a legerősebb.
Azt hiszem, hogy ennek a népnek a kultúrája a kopogtató emberekről szól, és nem az érdekképviseletről, a pályázatról és a normatíváról, hanem én magam is ismerek mind a mai napig embereket, közösségeket, műhelyeket, akik kopogtatnak és végzik a dolgukat. Azt hiszem, hogy a magyar kultúra erről szól, és bocsássanak meg, hogy ha csalódásomnak adtam hangot, de nem tudok kibújni a bőrömből. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Fedor Vilmos képviselő úr!
FEDOR VILMOS (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Miniszter Úr! Kedves Vendégek! Képviselőtársaim! Nagyon nehéz e szép történet után beszélni, de akkor én is hadd folytassam egy ilyennel bevezetésként. Én azt szoktam mondani a kultúracsináló embereknek, akik engem otthon körülvesznek, hogy tudjátok, ha az embernek sok pénze van, akkor bármilyen házat építhet, de várost építeni, emberi közösséget építeni, ahhoz más kell, ahhoz kell a kultúra, a hagyományok, az értékek, a nyelv és sok minden más.
Éppen ezért azzal szeretném kezdeni, tisztelt miniszter úr, valószínűleg ezt majd mindenki megteszi önnek külön-külön, de szeretném megköszönni az elmúlt esztendőt. Szeretném megköszönni önnek, az ön mellett és az ön mögött ülő kollégáknak. Azt gondolom, hogy a magyar kultúra sikeres esztendőt zárt.
A reneszánsz évről lehet, hogy nem tudott mindenki, de ha megnéznénk most, beütnénk és a különböző internetes portálokat végignéznénk, akkor megdöbbennénk. Nem akarom elhinni, hogy van Magyarországnak olyan pontja, ahol erről az egészről nem hallottak emberek. Az mutat egy határozott és egy másféle kulturális politikát, hogy a közbeszédben gyakran elhangzik az, hogy kultúra. A közbeszédben szerepelt az, hogy tematikus év, hogy reneszánsz, szerepeltek olyan fogalmak, amelyek korábban talán nem, vagy sokkal kisebb mértékben.
Én úgy látom, és ez már nem az elmúlt egy évre, hanem az elmúlt évekre vonatkozik, hogy nagyon komoly koncepcionális váltás történt, szemléleti váltás történt, és a minisztérium módszereiben, tartalmában, megjelenésében, eszközrendszerében, sok mindenben változtatott. Hogy ez mennyire igaz, nem csináltunk ilyen felmérést, bár érdemes lenne, hogy például Magyarországon a kulturális ipar hány embernek ad munkalehetőséget. Ezelőtt néhány évvel azt mondtuk, hogy Európában annyian dolgoznak az autóiparban, mint amennyien a kulturális iparban. Ma az elmúlt hónapokat, heteket látva, vélhetően ez már megfordult a kultúra javára.
Tehát azt mondom, hogy jó időben, jó pillanatban jelent meg Magyarországon Fukuyamának az a könyve, ami a bizalom címet viseli, tudniillik ő volt az, aki az elsők között beszélt arról, hogy mit jelent a kultúra, mit jelent az a bizalmi tőke, amelyből érdemes táplálkozni. Azelőtt egy másfajta kultúraértelmezésről beszélt.
A reneszánsz év például nyilván azoknak a településeknek, ahol az épített örökségben fellelhető az a kor, vagy a történelemben, egészen mást adott, mint azoknak, ahol ez nem így volt, de a programok elérhetősége azért mindenki számára adott volt. Nehezen tudom azt elképzelni, hogy lehetett olyan választókörzet Magyarországon, remélem, hogy ilyen nem volt, ahol ne tudták volna a pedagógusok, hogy Magyarországon reneszánsz év van, és ne szóltak volna a szülőknek, az osztálynak, hogy legalább egy-két kirándulást tegyenek meg olyan helyszínekre, ahol megismerkedhetnek a történelem értékeivel. Én azért örülök a tematikus éveknek, mert muszáj, hogy kultuszát teremtsük a kultúrának, egy egészen másfajta közgondolkodást hirdetünk. Ez még akkor is így van, ha én is látom, hogy talán a kultúra még több forrást érdemelne, de azt kell mondanom, hogy ahhoz képest, amilyen helyzetben ma beszélünk a költségvetésről, ahhoz képest a kultúra finanszírozása, támogatása sokkal sokoldalúbb lett, sokkal közvetlenebb lett - és ezt a vidékre értem -, mint korábban volt.
Nagyon sokat utazom az országban, kulturális ügyekben hívnak engem települések, függetlenül attól, hogy milyen politikai berendezkedésű az adott település, és örömmel megyek. Nem érdekel, hogy ki a polgármester, nem érdekel, hogy milyen párttagkönyvet hord a szíve alatt vagy a kabátjában, engem az érdekel, hogy a kultúra értelmezése, az ott élő emberek gondolkodása, az épített örökség, a kulturális örökség megőrzése terén mit tesznek. És azt kell mondjam, azt tapasztaltam, hogy azok a források, amelyek az elmúlt években megnyíltak - részben utalt rá miniszter úr, az Agóra program lehet ilyen, és majd most az Agóra Pólus program is -, szintén nagyon sok milliárdot jelentenek, és az első, az Új Magyarország részeként elnyert milliárdok nagyon sok város belvárosát, épített emlékeit megváltoztatták, szerethetőbb, élhetőbb, otthonosabb városok jöttek létre. A napokban Nyíregyházán voltam, előtte Debrecenben. Mindenütt ugyanazt látom: megváltozott, az a főtér már nem az a főtér, ugye tudjuk nagyon jól, alelnök úr, Nyíregyháza sem az a város már, amiről lesajnálóan beszéltünk. Én azt gondolom, hogy ezek azok az értékek, amelyek másfajta gondolkodást indítottak el azokban az emberekben, akik ma arról tehetnek, hogy egy-egy városban mi történik.
Fontosnak tartom azt is, ezekről nem szoktunk beszélni, de azért vannak regionális operatív programok, amelyekben például a turisztikai értékek jelentős része egyben kulturális örökség és kulturális érték is. Így épülhet meg nagyon sok intézmény ebben az országban.
A kistelepülések. Nekem is olyan körzetem van, ahol sok kistelepülés van. Nincsenek igazán jó helyzetben, de el kell mondjam, azzal, hogy a minisztérium, a miniszter és az államtitkárok következetesen képviselték azt, hogy igen, a közművelődésnek olyan házai, olyan intézményei jöttek létre, amelyekhez nem lehet és nem szabad hozzányúlni, azaz létrejött egy olyan támogatási rendszer - erről szólt Halmai képviselő asszony -, amely lehetőséget teremtett arra, hogy a felújított iskola, ravatalozó, városháza után negyedikként a kistelepülések többsége rendbe hozhassa azokat a közösségi tereket, ahol az emberek találkoznak, rendszeresen találkoznak és művelődhetnek.
Úgyhogy én azt szeretném mondani befejezésül, hogy szeretném elismerni azt a munkát, amelyet önök végeztek. Nagyon sajnálom, hogy nem született meg és nem jött létre az a konszenzus, amire több képviselőtársam utalt. Én is örültem volna annak, ha a népszerű vagy egyszerűbb nevén színházi törvény valóban úgy születik meg, mint a filmtörvény. Azt gondolom, hogy nem a kormánypárti képviselők és nem a miniszter és munkatársai tehetnek arról, hogy ez nem jött létre. Végtelenül sajnálom, hogy egy szakma sérült, azzal sérült, hogy egy szakmába sikerült úgy belopnunk a politikát, ami talán nem lett volna szabad, és erre jobban oda kellett volna figyelnünk. Annyit tudok önöknek elmondani, hogy ahol én élek, ahol dolgozom, ott a színházban, a bábszínházban, a szimfonikus zenekar környékén dolgozó emberek örültek ennek a törvénynek és köszönik.
A következő esztendő a kulturális turizmus éve lesz. Én rendkívül fontosnak tartom, hogy 2010-et megelőzően ez a kulturálisturizmus-tematizálás ne elsősorban a turisztikáról, hanem itt is elsősorban a kulturális örökségről és az értékekről szóljon, valóban legyen ez felvezető éve 2010-nek. Én elég sokat szoktam kritizálni Pécset, és talán megértik, hogy nem vagyok könnyű helyzetben, mert Miskolc is mindent megtett, mint más városok, annak érdekében, hogy ezt a címet elnyerje. De szeretném hangsúlyozni: abban vagyunk érdekeltek valamennyien, hogy Pécs 2010-ben sikeres legyen. Pécs sikere és a települések sikere az ország sikere. Meggyőződésem, hogy a kultúra az az erő és az az eszköz, amivel újra lehet fogalmazni Magyarország lényegét, tehát Magyarország lényege mégsem arról szól, amire utalt miniszter úr, hogy politikailag hihetetlen módon megosztott ez az ország. Magyarország lényege mégiscsak arról kellene, hogy szóljon, hogy valami olyan szigetszerű ország Európa szívében, ahol valami egészen furcsa nyelvet beszélnek az emberek, és egészen páratlan és hihetetlenül értékes kulturális örökséggel rendelkeznek. Ehhez az új Magyarország képhez járul hozzá a kultúra, és járulhat hozzá Pécs és a vidéki városok összefogása.
Azt szeretném még végezetül elmondani, hogy Miskolc kezdeményezte a tizenegy pályázó város kulturális értékeinek közös bemutatását 2010-ben, ezzel kapcsolatban két megbeszélésen túl vannak a városok, és nagyon örülök annak, hogy függetlenül attól, hogy melyik város milyen színű politikai irányítás alatt áll, mindenki felismerte, hogy ebben a kérdésben együtt kell működnünk, Kaposvár éppúgy, mint Kecskemét, vagy éppen Debrecen és Miskolc. Úgyhogy azt gondolom, hogy ez a jövő útja. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Halász János alelnök úr kért újra szót. Parancsoljon, alelnök úr!
HALÁSZ JÁNOS (Fidesz): Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Miniszter Úr! Elnök Úr! Kedves Vendégek! Olyan sokat beszéltünk Pécsről, hogy eszembe jutott valami. Annyira szép képet adott Bókay Endre arról, hogy mi és hogyan készül Pécsen, hogy az jutott eszembe: miniszter úr, nem lehet elcserélni 2010-et 2011-re? Mert ha jól értem, addigra éppen úgy lesznek kész, mint ahogy 2010-re készen kellett volna lenni. Nem lehetne valami ilyesmit csinálni? Akkor talán nem fulladna Pécsen tartalmilag kudarcba a program. Minden elkészül az év második felére, még akkor is, ha a megyével vagy az egyetemmel kell együttműködni, de ha jól értem, csak az év második felére készül el. Ez jutott eszembe, úgy kis színesként, mindjárt nyugodtabbak lehetnénk, jobban együtt tudnánk működni, és akkor egy teljes 2011-es Európa kulturális fővárosa program valósulhatna meg.
A következő kérdésem részben színházügy, miniszter úr, és elnézést, hogy utólag jutott eszembe, de önök is kicsit utólag kezelték. Tavaly december 12-én volt a meghallgatás, akkor nem került szóba, lehet, hogy már előkészítették, lehet, hogy akkor még nem, de azt követően, még karácsony előtt, decemberben született egy kormányhatározat, ami kapcsán 1 milliárd forintot adtak Szombathelynek új színház építésére, előkészítésre.
Miniszter Úr! Szeretném kérdezni, hogy most, így karácsonyi ajándékként nem készülnek-e a magyar színházi szakmát megajándékozni egy pályázattal, amiben mondjuk 1 milliárd forintot pályázatként kínálnak az önkormányzatoknak, akik esetleg új színházat kezdtek építeni, vagy építeni szeretnének, akkor benyújthatna egy szakmailag értékelhető anyagot, és akkor abból egy pályázat útján részesülhetnének támogatásban. Tavaly csináltak egy olyat, hogy volt 1 milliárd forint, pályázat nélkül odaadták Szombathelynek, egy szocialista vezetésű városnak. Most hátha készülnek arra, hogy egy kicsit más módot választanak az ajándékozásra. Kíváncsi lennék!
Illetve nem lehetséges-e az, miniszter úr, hogy immár eltelt egy év, Szombathelyen még egy kapavágás sem történt, a pénzt, ha jól tudom, nem is használták még semmire, bizonyára ott van valamelyik számlán, azt nem lehetne-e visszakérni, és akkor abból hirdetni egy pályázatot olyanoknak, akik ilyet akarnak építeni? Érdekelne a pénz ilyetén való sorsa, hátha tud róla felvilágosítást adni miniszter úr.
Az előadó-művészeti törvénnyel kapcsolatosan úgy gondolom, hogy ebben a törvényben a struktúraváltás lehetősége igencsak áttételesen van benne. Tehát ez elsősorban finanszírozási metódust vált, de nem a magyar színházi világ struktúráját tudja változtatni. Ez önmagában nem baj, csak utalnék arra, amiről itt korábban beszéltünk, és ha már erről szól a törvény, kérdezem miniszter urat, hogy lát-e lehetőséget arra, hogy jövő évben egy úgynevezett kiegyenlítő alap álljon fel, merthogy 2010-től lesz a törvény új finanszírozási modellje igazából hatályos. A modellszámítások, amelyeket önök készítettek, azt mutatják, hogy vannak olyan színházak, amelyek a jelenlegi mutatók szerint akkor rosszabbul járnak, több ilyen is van, és több olyan van, aki pedig valamivel jobban jár. Miniszter úr lát-e lehetőséget arra - én ezt kezdeményezném -, hogy jövő évben, amikor úgyis elkészül a költségvetés, ami majd a 2010-es színházi finanszírozást is ilyetén meghatározza, kerüljön abba valami olyan elem, amely egy kiegyenlítő alapként szerepel? Ez esetleg nyilván a következő évre lehet érvényes, de lehet, hogy két évig érdemes működtetni, hogy azok a színházi műhelyek - ezek nyilvánvalóan társulattal rendelkező kőszínházak a mutatók szerint, nem az alternatívok, hiszen ott a támogatásemelkedés ilyetén jelentősebb -, akik rosszabbul járnak az új metódusban, megkaphassák kiegyenlítésként azt az összeget, amennyivel az új számítási mód szerint egyébként kevesebb támogatás jut nekik. Nem olyan nagy összegről van szó a támogatási rendszert nézve. De mint elvet, ezt nem vetette fel még senki. Én szeretném miniszter úrnak jelezni, hogy érdemes lenne szerintem a jövő évi munkában gondolni erre. Elnézést, elnök úr, hogy ennyire előre gondolkodom, csak a törvény szóba került, és szerintem ez sokat segítene az ügynek.
Amiben kérdezném még miniszter urat, hogy ha az adókedvezmény hatályba léphet majd, ön hogyan látja, a parlamentben nem volt már ott miniszter úr, amikor ez szóba került. Az egyik szocialista képviselő azt vetette fel, hogy nagyon jó ez az adókedvezmény, hiszen majd akkor a későbbiekben az állam kevesebb támogatást adhat, hiszen az adókedvezménnyel az adományozók majd tudják segíteni a színházi világot. Amikor erre rákérdeztem, akkor egy másik szocialista képviselőtársunk, aki a kulturális bizottság tagja, jelezte, hogy ezt nem így kell érteni, hanem esetleg csak ilyen belső átcsoportosítás lehetséges.
Azt akarom kérdezni, hogy ez igaz lehet, miniszter úr? Tehát ha mondjuk a Madách Színház vagy az Operettszínház tud élni ezzel az adókedvezmény-lehetőséggel, ha életbe lép - azért említem őket, mert az egésznek a szerkezete, és ismerve az ő műsorpolitikájukat, vélhetően nekik többet segít, mint esetleg más színházaknak -, számíthat arra, hogy akkor majd ugyan a színházi támogatási összeg, a nagy keret ugyanannyi marad, de ők kevesebbet kapnak, mert tudnak élni az adókedvezménnyel? Ők tudják ezt, hogy ez így lesz, vagy nem lesz így? Erre kíváncsi lennék, hogy hogyan látja ezt a folyamatot, miniszter úr. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Tisztelt Bizottság! Több hozzászólásra jelentkezőt nem láttam. (Nincs jelzés.) Úgy látom, jól láttam. Egy maradt hátra, hogy megkérjem Hiller István miniszter urat, hogy válaszoljon a felvetett kérdésekre, reagáljon a vitában elhangzottakra. Parancsoljon, miniszter úr, öné a szó!
Dr. Hiller István oktatási és kulturális miniszter válaszai a vitában elhangzottakra
DR. HILLER ISTVÁN oktatási és kulturális miniszter: Elnök Úr! Tisztelt Bizottság! Mindenekelőtt nagyon köszönöm a kérdéseket, a véleményeket, azt a mentalitást, amivel a 2008-as évről szóló beszámolómhoz álltak. Egyetlenegy kérdésben, egyetlenegy felvetésben nem láttam és nem tapasztaltam a széthúzás akarását, egyetlenegy kérdésben nem láttam a csak azért is, csak azért se, egyébként gyakran tapasztalható mentalitását. Minden képviselő asszony és képviselő úr felvetésére igyekszem válaszolni, de kérem, engedjenek meg egy olyan gondolatot, ami mégiscsak összefűzi a kérdéseket, mégiscsak összekapcsolja a véleményeket.
Ami kultúrára, Magyarországra, egyáltalán arra vonatkozik, hogy milyen helyet foglal el a mai magyar életben a kultúra, hogyan gondolkodik egy közép-európai ember, egy közösség, vagy ha arra bárki egyáltalán képes, hogy végiggondolja, hogyan gondolkodik egy ország, mennyire tekinti a tejszínhab a tortán effektusnak a kultúrát, és mennyire mélyen gondolja úgy, hogy ahogy ő gondolkodik, ahogy kinéz, ahogy ül, ahogy tartja a kezét, ahogy a másikkal közlekedik, amit örökségként kapott és kezeli, amit át akar adni a gyermekének, ahogy átöleli a kedvesét, az egyébként az, amiről szakpolitikusként lehet beszélni normatívában, pályázatban, sikeres vagy kudarcot érő tervekben, kormányrendeletben, törvényekben, miniszteri rendelkezésekben, egy minisztérium működésében, egy miniszter tevékenységének megítélésében, együttműködésben vagy éppen amely szóval kezdtem a mondatot, fejezem be: széthúzással. Egy idő után késő lesz ezen gondolkodni. Ezért azt a felvetést, azt a gondolatsort, amit Alföldi képviselő úr bevitt három és fél, négy órával a vita megkezdése után, vagy ami felmerült a média kapcsán, azt én nagyon egészségesnek tartom, bár tartózkodom a minősítésektől, én is ebben a társadalomban élek, nekem is itt nőnek fel a gyerekeim, és én is itt akarok megöregedni. Gondolkodom. Ezért nem megkerülve a kérdéseket, és higgyék el, ki fogok térni rájuk, hadd mondjam el, hogy akinek egy kicsit is fontos, és aki egy kicsit is nyitott szemmel jár a világban, vagy talán orra van ahhoz, hogy érezze, hogy mi az, ami történik körülöttünk és velünk - nem feltétlenül mindig általunk, de velünk -, az azt a sajátos helyzetet éli meg, hogy itt egy korszakforduló van. Korszakfordulók egyébként időközönként Európában szoktak jönni, és van a látványos része: ilyen a rendszerváltozás, emberek kimennek, egy rendszert eltemetnek, éltetnek, jön egy másik rendszer, szeretik, és aztán látják a hátoldalait, és mindenféle érzések alakulnak ki. És vannak másfajta fordulók, amelyek nem ennyire látványosak, hatásukban pedig legalább ennyire mélyek. Érdekes ez a Közép-Európa, ahogy durván húsz évvel azután, hogy a látványos változás, a rendszerváltozás bekövetkezett, azt gondolom, hogy itt van a nem látványos változás, ami legalább olyan mély.
Úgy gondolom, hogy a globalizált világ második korszaka kezdődött el. Úgy gondolom, hogy szeretjük, nem szeretjük, egyébként ugyanaz a korszak, mint ami egy negyed évszázaddal ezelőtt elkezdődött, egyébként világméretben, aztán itt, Európában nagyon-nagyon érzékletes módon, de ezen a nagy korszakon belül, vagy ezen a nagy fejezeten, epochán belül feltétlenül egy korszakforduló van. Ez nem szokott menni krízis és válság nélkül. Nem azért, mert akarjuk vagy nem akarjuk, hanem azért, mert ilyen az emberi és az emberi közösségi természet. Ezért azt gondolom, hogy amikor beszélgetünk - önök kérdeznek, én válaszolok, előadok és önök erre reflektálnak - egyes kérdésekről, akkor próbáljuk azt az egyébként nem könnyű és nem is természetes dolgot tenni önmagunkkal, mégiscsak mi vagyunk a Magyar Köztársaság Parlamentjének Kulturális bizottsága, ennek az országnak a kormányában én képviselem a magyar kultúra ügyét, kétféle módon lehet egy dolgot láttatni. Az egyik, amikor különböző kis, apró kövekből előre színezve csinálja a mester, később színezve az epigont, kirak egy képet, úgy hívják, hogy mozaik. Ez a kép mindig töredezett. Nagyon sajátos hangulatot áraszt, immáron több ezer éve. De mindenki tudja, hogy különböző kövekből áll, érzi és érti benne ezt a sajátságos titkot, azt, amit a megtörtség egysége ad.
Van egy másik, amit akkor, amikor kitalálták a mozaikot, még nem ismertek, ami mégiscsak egy természetes egységben, töredezettség nélkül mutatja az egészet. Ha ez így van, akkor nekünk arról is gondolkodnunk kell, pályázatok, évek, normatívák mellett és ezzel együtt, hogy ez mit jelent. Én azt mondom önöknek, hogy aki úgy gondolkodik, hogy ezt a válságot csak túl kell élni, és majd úgy lehet kijönni belőle, ahogy egyébként bementünk, ha túléljük, akkor az többet tesz, mint téved, az el fog bukni. Én azt gondolom, hogy egy válság, sajátos módon tehát, a kényszer mellett egy lehetőség, ez a lehetőség abban áll, hogy ki érti meg, hogy úgyis változol, csak az a kérdés, hogy te magad befolyásolod a saját változásodat, vagy csak később alkalmazkodsz. Aki előbb megcsinálja, az nagy valószínűséggel nyertesen jön ki.
Ebben a váltásban nincsen ellenzéki és kormánypárti, mert olyan méretű, hogy ez a megszemélyesített változás tesz arra, hogy ki közülünk a kormánypárti, és ki nem, és hihetetlenül nem érdekli, hogy éppen milyen színű kormány van Magyarországon, és hogy milyen lesz, és hogy azután milyen lesz. Ez a történet nem erről szól.
Az a kérdés, hogy az országunk tud-e struktúraváltást véghez vinni, látja-e a kényszerítő körülményeket. Nem olyan idealisztikus ám! Kérem, nézzék meg, amikor Finnország a kilencvenes évek első harmadában, közepén ennél nagyobb, spontán és jobban ráfókuszáló válságba került, a piacai 70 százaléka zuhant össze a Szovjetunió bukásával, akkor képes volt arra, hogy egy olyan struktúraváltást vigyen végbe, ami egyébként egy évtized, egy bő évtized után sikerországgá tette a finnek országát.
Én tehát azt mondom, hogy itt nem egyszerűen egy témáról beszélgetünk, azért, mert kötelességünk. Önök évente, élve jogukkal engem idehívnak, én évente eljövök, mert ez a kötelességem, bezárjuk magunkat egy terembe, 4,5 usque 11 órán keresztül együtt töltjük az időt, beszélgetünk, és utána ki-ki, vagy barátságosan, vagy kevéssé barátságosan gondol már a karácsonyfára, és kellemes ünnepeket kíván a másiknak, lehetőleg utána sem morogva. Azt hiszem, hogy itt most nagyon másról van szó. Azt gondolom, hogy az országunknak - én tudom, hogy ezt nem lehet megrendelésre, és nem olyan, mint a húsleves, amit kikér az ember az étteremben és kihozzák, de - egy lehetősége van: egy olyasfajta struktúraváltást végrehajtani, amiben az oktatás, az innováció és a kultúra kerül a középpontba. Ebben mindazoknak, akik a kultúráért felelősek, mert művelik és befolyásolják a kulturális politikát, felelősségük van. Más felelősségük van az ellenzékieknek, így van, és más felelősségük a kormányzóknak, de egyébként a kettő együtt adja ki a teljességet.
Én többször hallottam ma itt, a teremben azt a szót, hogy "együttműködés", mint az elmúlt négy alkalommal összesen, és szerintem ez egy sajátos irány. Remélem, őszinteség van mögötte, meg azt is, hogy a szó mögötti tartalom valós. Én ebben az összefogásban erőt látok, lehetőséget. Tudják, azért nem tud senki sem kibújni a bőréből, én csak folyamatokban vagyok képes gondolkodni. Nekünk, ennek az országnak, bármennyire furcsa, ez a most kezdődő új korszak - majd kérjék rajtam számon úgy öt éven belül, hogy ez igaz vagy nem, annyi idő alatt kiderül, februárra még nem - előnyösebb, mint sok korábbi kor, amikor a hatalom és az érvényesülés alapja a föld volt, a feudum, vagy egy kicsit későbbi, amikor az iparosítás és a kellő mennyiségű munkás, illetve tőkés. Ez az új korszak, amelyik az érvényesülést a kreativitásban, a megszerezhető és felhasználható tudásban és a kultúrában fogja mérni, nekünk előnyösebb, mert ez egy nagyon tehetséges nemzet, és a tehetsége nem kis mértékben úgy alakult génné, hogy a kényszer vitte rá, hogy kitaláljon, megoldjon és létrehozzon. Szerintem ez a kultúra része.
Azt azért nekünk, magyaroknak, így magunk között - ötvenünknek? - el kell ismerni, hogy van egy másfajta tapasztalat is, hogy ezt a kreativitást valami, ha így önmagunkban vagyunk, mérgezi, hogy a kreativitást minthogyha termékenyebben tudná megvalósítani az az emberünk, aki ebből a közegből kiszakadva viszi a tehetségét. Én meg azt gondolom, hogy ezen lehet változtatni, nincs ebben semmi eleve elrendeltség, nem olvastam egyetlenegy szentkönyvben sem, és ha valahol, akkor ezt a kulturális bizottság ülésén, hogy azért maradjon jegyzőkönyvben, mondja el az ember, nem egy 0.20-as esti híradórészletben, és nem gondolom, hogy egy másfél flekknyi interjúban. Ha semmi más nem marad a mai ülésről önökben, csak talán az a vélekedés, hogy az összefogásra én szívesen mondom az igent, már jó. Ennek vannak feltételei, és ezek a feltételek nem politikai feltételek, mert egy kicsit is magasabbról nézve nem szabadna nekünk most kispályást játszani. Túl nagy a lehetőség, bármennyire furcsa is. Történhet valami nagyon izgalmas, amit nem tudok négyévekben mérni, és persze történhet a semmi, azt is el lehet játszani négyévenként. Ez itt valami más! Aki előbb észreveszi, az előbb jöhet ki belőle, előnnyel.
Nem akarok más területbe kapaszkodni, de én holnap az oktatási bizottság elé megyek ugyanígy, és persze az ember készül, mert csak ma éjjel kevés lenne. Azért, mert többen emlegettük együtt oktatás és kultúra millió szálon való kapcsolódását. Tegnap jelent meg egy nagy nemzetközi felmérés, még biztosan nem volt idejük áttekinteni, jó vastag, Bostonban adták ki, több mint negyven ország negyedikes és nyolcadikos, tízéves és tizennégy éves gyerekeinek természettudományos és matematikai képességeit mérték. Tudom, hogy fura, először én sem akartam teljesen hinni: ebben a felmérésben Európában mi vagyunk a legjobbak. Képességek, teljesítés. De a trend azt mutatja, hogy valami miatt az egy régióhoz tartozók közül - itt a világ minden részét felmérték - Délkelet-Ázsia, Kína, Szingapúr, Tajvan valami olyan elképesztő sebességgel - miközben külön országok - mennek egy új világ felé, amiben az ő tíz- és tizennégy éves korú gyerekeik a modern világ "hogyan kell élni és használni" tudását immár sebességnagyságrendekkel gyorsabban tudják és alkalmazzák. Pedig egy szabad világban élünk szerencsére, következésképpen a mi gyerekeink, nem a debreceni a pécsinek a konkurense, meg a szombathelyi a miskolcinak, ennek az íze olyan késő nyolcvanas évekbeli, a szingapúri a debreceninek, meg a Sydney-beli a miskolcinak, és hála istennek, a londoni a pécsinek, ami a mi gyerekeinknek az óriási lehetősége és adottsága.
Tehát azt mondom, hogy az összefogás - lehet mindenféle kormányrendelet, miniszteri rendelet, törvénymódosítás, passzus, paragrafus, bekezdés, szó, mondat, mindenféle, működjünk együtt, ne az legyen, hogy csak, hanem hogy mindjárt. Megbeszéljük, ülünk itt négy órát, aztán csak jutunk előre. Kompromisszumként azt fogjuk mondani, hogy akkor elképzelhető, boldogok vagyunk, hazamegyünk, vacsorázunk, alszunk. Vagy pedig az összefogást másban gondoljuk, ami nem negligálja és nem teszi egyébként fölöslegessé a kicsi, a részletekben, tudom én is, hol lakik az ördög, mindenféle ilyen különböző nyelven el tudom mondani, dolgokban az együttműködést, hanem hajlandóak-e a magyar parlament kultúráért felelős képviselő asszonyai és képviselő urai egy olyan összefogásban gondolkodni, ami lehet, hogy egyébként dolgokat előbb mond ki, mint a pénzügyi, a versenyképességi, a gazdasági, meg még azt hiszem, van 19-féle más parlamenti bizottság. Tudniillik hogy ennek az országnak arra van szüksége, hogy oktatás, innováció, kultúra, hogy ez a lehetőségünk.
Van egy másik érvényesülés is. Csongrád megyében van a legnagyobb esélyünk rá, keressünk olajat, hátha találunk egy alföldnyi olajmezőt, akkor már valami összejöhet. (Dr. Gyimesi Endre: Földgázt találtak Makón!) Na ugye! Földgázt találtak Makón, akkor itt az irány. Vagy pedig elmegyünk Fedor képviselő úrékhoz, ott az Északi-középhegység felé, azt mondjuk, hogy emberek, magyarok, elő a csákánnyal, ásson itt mindenki aranyat, ha jó sokat találunk, teszünk mi itt az ilyen innovációra és egyebekre, minek nekünk az, abból majd lesz elég pénzünk, energiánk, hej, de csuhaj, nemhogy ha én gazdag lennék, hanem már mindenki gazdag is. Eltöröljük a normatívákat! Mindenki alanyi jogon egy normatíva! Ahány kiló, annyi normatíva!
Szerintem ennek kevesebb az esélye, ezért talán képviselőként és nem miniszterként, de egyáltalán magyar emberként azt mondom, mert lehetőségem van önök előtt beszélni, hogy abban tehát, hogy az országunk struktúraváltásának centrumába az oktatást, a kultúrát, az innovációt állítsuk, abban kezdeményezem az együttműködést. Aztán majd elválik, hogy kinek volt igaza. Én ezt a legkomolyabban gondolom, a legeslegkomolyabban gondolom.
Egy ideig van csak gondolkodási idő, utána nincs, nem adatik meg, elveszik ezt a lehetőséget. Szívesen vezetem úgy a minisztériumot, szívesen politizálok önökkel úgy a magyar parlamentben, járok az Európai Unió miniszterei, kollégáim közé, hogy ezt képviseljem. Segítsenek! Innen és onnan. Önöknek egyébként különböző területeken nagyon nagy tapasztalataik vannak, de ha valamikor, akkor most érdemes kimondani, hogy fától az erdőt, más tekintetben pedig lásd az erdőt! Remélem, hogy nem időrablásnak vették, de ha önök kérdezhetnek engem négy és fél órán keresztül, akkor gondoltam, hogy 23 percen keresztül pedig ezt elmondhatom.
Számos olyan kérdést vetettek fel, különböző megszólalásokban ellenzéki és kormánypárti képviselők, amelyek egyébként tematikusan kötődnek egymáshoz, így aztán majd mindig mondom, hogy kinek a véleményére reflektálok, de inkább témák szerint mondanám a véleményt, mint képviselőnként.
Így azt gondolom, hogy meg kell beszélnünk több olyan kérdést, mint ami a közművelődéshez, az intézményrendszerhez, az Operaházhoz, az európai uniós projektekhez és Budavárhoz, Pécshez és a kulturális főváros ügyéhez, az Örökségvédelmi Szakszolgálathoz és az előadó-művészeti törvényhez kapcsolódik, és vannak olyan egyedi kérdések, amelyekre szintén válaszolni kívánok.
Úgy látom, hogy a magyar közművelődésben elég állhatatos harc után változás jöhet. Változás a tekintetben, hogy sikerült az infrastruktúrában is, a mentalitásban is egy válaszponthoz eljuttatni a politikát, a kormányt, aminek én a tagja vagyok, és ez a válasz pozitív lett. Mi létrehoztuk, összeírtuk az "Új tudás - Műveltség mindenkinek" programot, le van bontva, vannak benne fejezetek, sorok, a sorok végén számok, költségvetés. Ott voltam Szekszárdon, amikor az ország legkülönbözőbb részeiből összehívott, valóban a magyar közművelődés ügyét legjobban ismerő és elkötelezett emberek, mindenféle színűek együtt voltak, és azt mondták, hogy ez jó, hogy erre sokat vártunk, még kétkedünk, hogy meg tudjátok-e csinálni, de egyébként segítünk. Ebben azt mondhatom önöknek, hogy ami anyagi vonatkozás, az durván 7 milliárd forint plusz, azt sikerült - ez ugyanis nyár elején, tavasszal volt - az őszi változások és az ősz végi viharok, mármint pénzügyi viharok mellett is megőrizni. Következésképpen az, amit idén terveztünk, amire úgy gondolja a szakma, hogy csináljátok, annak nem lesznek financiális okai, hogy ne csináljuk meg.
Itt válaszolnék arra a felvetésre, amelyet Halász alelnök úr vetett fel, hogy tudniillik a normatívák így-úgy csökkennek. Igen, minden esetben a tizenharmadik havi - amint tudják - eltörölt bér kiszerelése történik, és ezek normatívákba voltak beépítve, annyival csökken, amennyivel a tizenharmadik havi bér megszűnte ezt csökkenti. Más normatíva-csökkentés nincs.
Gulyás képviselő úr, akinek azért, mert az Erkel Színházban van, nem kell aggódnunk az épségéért, kérdezte, hogy hogyan van az, hogy ha életveszélyessé nyilvánítottuk a színházat, akkor mégiscsak ott próbálnak. Nem megoldhatatlan a feladvány, az a helyzet, hogy a színház a közönségforgalmat nem bírja, hogy ha sok-sok látogató - és az Erkelnek nagy volt a látogatottsága - terheli, akkor nem lehetett garantálni, ezért le kellett zárni, de próbára a színpad alkalmas.
Az Operaházzal kapcsolatban. Az Operaház költségvetése 5,3 milliárd forint, néhány tízmillióval emelkedni fog, de erről nem beszélek, mert ebben semmilyen különösebb érdem nincs. Az Operaház főigazgatói pályázatát úgy írtam ki, hogy azt lehetett tudni, én erre vállalok garanciát, kedves Gulyás képviselő úr, tehát arra a kérdésére, hogy a 2009-es évben tartom-e a szavam az 5,3 milliárd forinttal, az a válaszom, hogy igen. Arra a kérdésére, hogy Hollander, a bécsi Staatsoper főigazgatója, illetve Simon Béla, aki tanácsadóként az európai opera jó ismerője, kap-e tanácsadói díjat vagy bármilyen kifizetést, az a válaszom, hogy igen.
Nem fogok beleszólni, eddig sem szóltam, és ezután sem fogok beleszólni, hogy az Operaház szakmai kérdésekben egyébként az előbb elmondott költségvetéséből mennyit költ. Elmondom, hogy miért, ami miatt a többi kérdésére is ugyanaz a válaszom: mert azokban az emberekben, akiket kinevezek, ebben az esetben Vass Lajos főigazgatóban bízom, mert ha nem bíznék, akkor nem nevezném ki. Következésképpen az a döntés, amit ő az állami költségvetésen belül - ebben az esetben 5,3 milliárd forint -, és a törvények betartása mellett feloszt, az ő dolga, az ő felelőssége, és én ki is állok mellette. Ha megkérdezi egyébként, hogy tudtam-e, hogy kap, és hogy mennyit kap: nem, de nem is érdekel, éppen a bizalom miatt nem érdekel. Tartsa be a törvényeket, gazdálkodjon ezzel a pénzzel. Egyébként azt gondolom, a Magyar Állami Operaháznak nem olyan lesújtóan megalázó, hogy a Wiener Staatsoper főigazgatója, aki a szakmában úgy ismert névnek tűnik, a véleményével segíti. Ez a történet egyik része.
A történet másik része még egyszerűbb: én Fischer Ádámot a mai magyar, sőt, a mai nemzetközi zenei élet egyik legkimagaslóbb alakjának tekintem, egy csodálatos, istenadta tehetségnek, egy olyan embernek, akinek a neve vonz, és őrülten örülök, hogy sikerült megnyernem, hogy a Magyar Állami Operaház vezetésébe beszálljon. Szerintem ez a Magyar Állami Operaház számára egy vonzerő, immáron nemzetközi szinten is felkapják a fejüket: ha ott van a Fischer, akkor nekem ott több keresnivalóm van! Látom a programot, amit elkészített, látom és végigbeszéltem néhány héttel ezelőtt velük ezt az egészet. Szerintem a Magyar Állami Operaház művészeti teljesítménye és nemzetközi elismertsége, ha ezt megcsinálják, akkor jócskán emelkedhet, ezért támogatom. Van, amiben nem tudom, mert olyan csodálatosan vezényel, hogy abban nincsen mit támogatni, valamiben meg igen, hogy lehetőleg ne kelljen fölösleges problémákkal foglalkoznia. Szerintem egyszerűen hagyjuk, hogy főzeneigazgató legyen, hagyjuk, hogy vezényeljen. Néha érdemes Wagnerre gondolni, meg megnézni, hogy hogyan fogja össze a zenekart, amikor mondjuk a Művészetek Palotájában Wagnert játszanak, és akkor talán erősödik a bizalom.
Ezért a válaszom, hogy ki fogok állni Vass, Kovalik és Fischer urak mellett, biztosítom azt a pénzt, amit megígértem, és egyébként őszintén mondom, hogy közös, leendőbeli örömünkre kívánjuk nekik, hogy meg tudják csinálni azt, amit terveznek. Egy intézmény belső életében, hogy ezt hogyan csinálják meg, nagyon nagy hiba lenne, ha a miniszter mondaná meg, hogy most akkor hogyan alakuljon a közalkalmazottak és a számlások aránya.
Amikor nagyon nagy válságban volt a Magyar Állami Operaház, nagyon sok embert hívtam, és nagyon sok emberhez mentem el. Elmentem Párizsba Mortierhez, aki a párizsi állami operaház vezetője volt, és meghívtam, nem azért, hogy az újságok erről írjanak, nem is mondtam nekik, hanem hogy ilyenkor mi van, segítsen. Kitűnően segített, azt mondta, hogy ilyenkor meg kell kérdezni másokat. Ha meg tudjátok nyerni, hogy a Holländer innen, Bécsből azt mondja, hogy ez jó, ez nem jó, próbálkozzatok, és el tudtok hozni, olyan csodálatos tehetségű magyarok vannak a világban, egyet, akkor van esélyetek. Különben az összes szervezeti, meg személyi, belső változásokat nyugodtan megőrizhetitek, mert senki az égegyadta világon nem fog vele foglalkozni.
Úgyhogy én azt gondolom, hogy amit meg lehetett teremteni, azt megteremtettük. Örülök, hogy a Fidelio kapcsán mindenki arról beszélt, hogy az előadás jó vagy nem jó, a koreográfia jó vagy nem jó, a művészek jók vagy nem jók, ezt akartuk. Ez a kritika. Emlékeznek, hogy három évvel ezelőtt miről szólt? Az utcán fognak az Operaház zenészei tiltakozni, vagy esetleg bemennek a nagyterembe? Körülbelül ennyi a változás, és ha ez ilyen ütemben folyik, akkor ez rendben van.
Azt gondolom, hogy a Budavárral kapcsolatos döntés egy ócska döntés. Rossz. Hallottam a jelzőt, amit mondtak, ne vetélkedjünk a jelzőkben egymással. Tulajdonképpen a leginkább borzasztóan sajnálatos. Ha valakinek, hát önöknek nem kell történelemórát tartani: hogy alakult ki a vár, mit jelentett ez az épület, milyen döntések születtek, hogyan lett rommá. De kérem, akik akkor születtek, abban a percben, amikor azt az épületet tönkrebombázták, azok is már idősebbek, mint hatvan év. Hatvan évnél idősebb emberek, és mi, különböző kormányok, rendszerek ilyen-olyan, diktatórikus, puha, gulyásos, nem gulyásos, demokratikus, jobboldali, baloldali, hatvan év óta nem vagyunk képesek ezt az épületet meg a várat rendbe hozni. Most itt volt a lehetőség, elkészültek a tervek. A tervekhez csatlakozik egy másik kitűnő építész, aki egyébként a Duna másik partján egy modern, nagy, az előbb megnevezett palotát tervezte, úgy látom, hogy működik. Ketten együtt úgy gondolják, hogy tradíciót és innovációt együtt lehet egy épületben megvalósítani, van rá 10 milliárd forint, egészen pontosan erre 4,5, és az egészre 10, és akkor egy önkormányzati testületi döntés lehetetlenné teszi a megvalósítást. Hogy fogják ezt majd negyvenhárom év múlva önök szerint tanítani? Hogy ezek voltak itt, ezek éltek, 60 évvel azután, hogy lerombolták - már úgy gondolom, hogy mások lerombolták -, és sikerült azt a döntést meghozni, hogy akkor változtatási tilalom van.
Én azt tudom önöknek mondani, hogy ez a pénz már nem áll rendelkezésre. Abban a pillanatban... Nem abban a pillanatban, utána körülbelül tíz nappal az a döntés született, hogy ha egész egyszerűen azért kell még mindig harcolni, hogy hogyan lehet ezt a pályázatot... Az Európai Uniónál kétszer védtük meg. Nem akarták befogadni, hogy kulturális intézmény felújítására európai uniós pénzt költsünk. Kétszer megvívjuk a csatát Brüsszelben, elfogadják, nagy nehezen bekerül, mint lehetőség, és akkor azt mondjuk a lehetőségre, hogy kösz, nem kérjük ezt. Így aztán közép- és kisvállalkozások fejlesztésére a 10 milliárd forint átkerült az európai uniós forrásátcsoportosítás révén. Úgy gondolom, hogy 2013-ig a Budavár rendbetételére, felújítására nincsen esély.
Nagyon sok kérdés érkezett a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat tevékenységéről. Látom, hogy helyi tapasztalat, meg azt is látom, hogy a kérdés egésze érdeklődést vált ki. Szeretném elmondani önöknek, hogy 2008. április 1-je és november 1-je között 1 millió 672 ezer 201 négyzetmétert tártak fel. Ez sokszorosa annak, mint egy egyébként normál évben, értem ez alatt, amikor nagyberuházások, útépítések nincsenek, meg kellett csinálni, és az ütem olyan, hogy év végére 2 millió négyzetméter feltárt terület lesz. Csak Kecskemét környékén a Mercedes-beruházás kapcsán 48 ezer négyzetméternyi terület feltárására van szükség.
Amikor azt láttuk, mert Vincze képviselő úr Felgyő kapcsán fontos dolgot mondott, azt mondta, hogy ahol ott leásnak, valamit találnak. Feljegyeztem. Kérem, az a helyzet, hogy ez az ország egy nagy Felgyő. (Derültség.) Az a helyzet, hogy ez az ország, csak rá kell nézni a térképre, ez folyómedrekben van. A Duna és a Tisza, és az ő mellékfolyóik folynak át az országunkon. Ez egy nagy, csodálatos legelőterület. Jöttek keletről nyugatra, legeltettek, itattak, továbbálltak vagy esetleg úgy gondolták, hogy jobb lesz itt hosszú ideig legeltetni. Ezért bárhol leásunk, mindenhol az a helyzet, mint amit helyesen mond a képviselő úr, ahol utakat építünk, temetők, városok, erődítmények és még számos-számos hely lesz. Nem vagyok úttervező mérnök, csak történész, és tudom, hogy a településhez víz kell, és egy kis biztonság, egy kis domb. Úgy látom, hogy víz is, domb is elég rendesen van ebben az országban. Következésképpen majdnem mindegy, hogy merre vezet az út, ezt majd megtervezik az úttervező mérnökök, ott Felgyőt fogunk találni, képviselő úr.
Ha ilyen mennyiségben építünk utat, mint ahogy 2002-től, még pontosabban 2003-tól építünk, tervezünk, többet, mint egyébként az elmúlt durván 12-13 évben összesen, akkor nincsen mese, a törvényeink szerint először fel kell tárni, de a cél nem önmagában a feltárás, hanem hogy legyen út. Ezért szükség volt létrehozni egy olyan, központilag is működtethető szakszolgálatot, amelyik az előírásokat szakmailag is megfelelő színvonalon, ezt a mennyiséget pedig időben is képes végrehajtani.
Úgy gondolom ugyanakkor, hogy azok, akik kritikával élnek, nem rossz szándékból teszik, másrészt pedig részben igazuk van. Tehát nem mondom, hogy itt van a teljes igazság és mindaz, amit mondanak, az csak valamiféle helyi vagy sanda szándék. Nincsen bennem ilyen érzés.
Ezért a tárgyalásokat folytatjuk a megyei múzeumokkal, a feltárásra alkalmas fenntartókkal és csoportokkal. Azt gondolom, hogy kell egy jelentős bekerülési értékhatár, amikor azt kell mondani, hogy itt szükséges gyorsan, szakszerűen ellátni a feladatokat, ennek az értékhatárnak a szintjét majd meghatározzuk, afölött a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat látja el a feladatokat, az alatt, ami még szintén igen jelentős érték, bekerülési érték, helyes, ha ezt a korábbi struktúra szerint folytatjuk.
Én mindenáron őrzöm ennek az országnak az akár a földben lévő értékeit. Szeretem is, és a feladatomból fakadóan ez a dolgom. De azt nem lehet, hogy mondjuk egy óriás beruházás, ami ebben az országban sok lehetőséget, és mondjuk majdnem 3 ezer munkahelyet hoz, a Mercedes-beruházás, azért ne tudja megkezdeni a termelést, az építést, azért ne tudjon alkalmazni, mert újabb és újabb, nehezen indokolható hónapokban történik a feltárás. Szakmaiságot nem kell hagyni csorbítani, ezt állítom és mondom, ugyanakkor más szempontokat is érdemes együtt figyelembe venni.
Az összes többi KÖSZ-szel kapcsolatos kérdés azt gondolom, hogy ebben a válaszban megtalálható, minden különösebb részlet.
Gyimesi képviselő úr köszönöm, hogy említette, amit a Zala Emlékbizottsággal kapcsolatban mondott. Szerintem nagyszerű dolog, amit csináltak itthon is és a határon túl is, ahol a művész alkotott, és ahol a közösség őt tiszteli, ha bármiben tudtam segíteni, örömmel tettem. Csináljanak sok ilyet!
A felvetései között ott volt a más módon a megyei múzeumokkal való együttműködés és a szabadszállási folyamat. Azt mondhatom önnek, hogy én ezt nem akarom megtörni, nincsen ilyesmi bennem, ezért úgy múzeumigazgatói szinten egyenként, mint múzeumigazgatói értekezleten együtt, a következő év első negyedévében kerüljön megrendezésre. A vitákat csak úgy lehet megoldani, ha beszélünk egymással, egyéni, regionális érdeket és országos érdeket próbáljunk összehozni. Szerintem az, amit a múzeumokkal, akár az Alfa-program elindításával csináltunk, az bizonyítja, hogy számunkra, számomra a múzeum ügy, és a nem kiemelt nagyságrendű múzeumok kategóriája is érték, érdemes ebben együtt gondolkodni.
Remélem, hogy ezt minden fenntartó is így gondolja, és nem úgy, hogy egyébként a régészeti feltárás egy olyan piac, ami úgy hoz nekünk pénzt, hogy egyébként máshová tudjuk tenni a bevételt, mint a múzeum-ügy. Azt gondolom, hogy éppen az önök által megütött hangulat és kialakított légkör miatt nem kell most ennél mélyebbre menni, amikor ekkora a feltárás és ennyire rövid idő alatt kell megcsinálni, akkor nagyon nagy a csábítás. Itt nagyon sok pénzről van szó. Egy idő után nem lesz ennyi, mert nem lesz ennyi feltárás, mert nem lesz ennyi építkezés, és akkor annyi lesz, mint korábban, amikor nem építettek utat és nem tártak fel ennyit. Itt milliárdokról beszélünk.
Azt gondolom, hogy ezt kimondottan szakmai alapon jól meg lehet oldani, nem látok benne olyan szándékot, akaratot, másrészt pedig kényszert, ami megakadályozná a megoldást. Azt, hogy ezt időben mondták, jelezték, én a beszámolóban azt gondolom, hogy még a kérdéseik előtt felvetettem, ez mutatja azt, hogy mindannyiunkat foglalkoztat, a dolgot úgy tudjuk megoldani.
Előjött a reneszánsz év többféle aspektusból. Akik részt vettek, akik látták, akik dicsérték, azoknak köszönöm, hozzájuk most nem szólnék, és nem tennék hozzá semmit, mert akivel egy a véleményem, azt minek húzzam. Kiss képviselő úr, akivel időről időre jó beszélgetéseket folytatunk itt az éves meghallgatáson, Hajdú-Bihar megyei képviselő, egyéniben választották meg, magának kell ismernie azt a területet (Kiss Attila: Ismerem is!), az embereket. Ön azt mondja, hogy a reneszánsz év ott nem érintett meg senkit. Akkor nagyon utána kell nézni, hogy mi folyik ott Hajdú-Bihar megyében maguknál, mert a reneszánsz túrák pályázatának 45 ezer diák résztvevőjéből Budapest után a legtöbb gyermek Hajdú-Bihar megyéből jött. (Kiss Attila: Elnézést, nem az egész megyéről beszélek, nem vagyok a megye minden településének a képviselője.)
A "Fókuszban a közművelődés" című pályázatból 17 millió forint értékben tizenegy darab pályázatot nyertek el, a "Tengertánc" pályázaton háromszáztíz darab pályázatból 32 millió forint értékben negyvenhat darab pályázatot, a Közkincs programban a régiók közül a második legtöbbet, 63 millió forintot huszonhat darab pályázattal. Úgyhogy az előbb a régészetről beszéltünk, próbáljon azért találni olyan embert Hajdú megyében (Kiss Attila: Hajdú-Bihar!), aki a reneszánsz évvel valami módon találkozott, vagy olyan gyermeke van, aki a 45 ezren belül utazott, és akkor lehet, hogy azok a számok, amiket a reneszánsz iroda nekem összeállított, és biztos nem azért tették ezeket a lebontásokat, mert ez így szólna, akkor mégiscsak visszatükröződik a valóságban. Én is sok helyen jártam vidéken, szerintem az év nagy része vidéken játszódott, és örülök annak - felsorolhatnék, de inkább majd odaadom -, hogy az önök nagy városa, a debreceni virágkarnevál nem másból, mint a reneszánsz évből táplálkozott ebben az évben, képviselő úr. (Halász János: Igen kicsi volt az, miniszter úr! - Kiss Attila: Sajnos nem vagyok debreceni képviselő, de...) Nincsen baj, nem kell ennyire félni a debreceniektől, de azt gondolom, hogy azért el lehet ismerni, hogy ott mi történt. De Gyula, vagy a zempléni fesztivál, a veszprémi utcafesztivál, a székesfehérvári királyi napok, a visegrádi palotajátékok, ezek mind így valósultak meg. Én mindenesetre a reneszánsz év egészéről tartom azt, amit mondtam, szerintem egy sikeres, jó és az országot meglepően széles körben megmozgató kulturális rendezvényegyüttes volt.
Felvetette és mondta Nagyvárad kérdését, még pontosabban a Mülleráj ügyét. Utánanéztünk: úgy van, ahogy mondja. Itt ugye arról van szó, hogy a városi parkban volt, van ez a cukrászda. A két háború között a város átadta a parkot az Ortodox Egyháznak, mármint értelemszerűen a román vezetésű város a Román Ortodox Egyháznak, katedrális építésére. Arról nem tudunk, hogy ennek a katedrálisnak a felépítéséről most szó lenne, mi akár a Bukaresti Magyar Kulturális Intézeten keresztül, akár a bukaresti magyar nagykövetségen keresztül mindent megteszünk azért, hogy ez a magyar és egyetemes kultúrtörténeti emlék valamilyen formában megmaradjon. Értelemszerűen garanciát nehéz rá vállalni, azt a törekvést, amit meg joggal kérhet, mondom, hogy meg fogjuk tenni.
Az ópusztaszeri ügyben, a Feszty-körképpel kapcsolatban Vincze képviselő úr tett egy javaslatot. Azt a javaslatot nekem le kell tudnom bontani költségvetési számra, bárhogy is tetszik, nem tetszik, nekem akkor van módom felelősséget vállalni. Mindenesetre az, hogy a Feszty-körképet minél többen lássák, ebben a véleményünk, meg - remélem, elhiszi nekem - a szándékunk is egy és ugyanaz. Rendszeresen találkozunk a Parlamentben, kérem szépen, hogy valamikor a tavaszi ülésszak kezdetén keressen meg, addigra én felméretem, hogy mi az, amit reálisan tudunk tenni, mi az, amit bírunk, és mi az, amit meg lehet szervezni.
A következő kérdés az előadó-művészeti törvény. Erről is nagyon sokféle vélemény érkezett, miközben ma csütörtök van, aztán hétfőn szavaztuk meg, hétfőig vitatkoztunk róla, de láthatóan bennünk él még. Bontsuk a dolgot két részre, a beérkezett levelekre vagy vélekedésekre, és az ezekre való reakciókra.
Itt van mindjárt a MASZK ügye, amit Halász alelnök úr felvetett. A levél úgy szövegszerű, ahogy mondta, csak érdemes megnézni a dátumát. Merthogy azóta, hogy ez elhangzott és leíródott, volt egyeztetés, aztán december 1-jén a MASZK közgyűlése döntött erről a kérdésről. A MASZK egyébként a szándéknyilatkozatot már annak idején, szeptemberben aláírta, utána jött az a felvetés, amiről szó volt, született meg az a levél, volt az egyeztetés, a közgyűlésen ezt a kérdést felvetették, hogy tudniillik a 30. § (1) bekezdését támogassa-e a MASZK vagy ne. Szavaztak róla, 40:3, tehát 40 kontra 3 arányban szavazták meg, hogy a MASZK támogassa azt a törvényszöveget, ami végül is elfogadásra került.
A Filharmónia Társaság ügye minden évben előkerül, én is értéket láttam és látok benne. A törvény lehetővé teszi a támogatást. Úgy hallom, hogy ezt a kérdést Gulyás képviselő úr államtitkár asszonynak már feltette, ő megválaszolta, én is szívesen megválaszolom, következésképpen az előadó-művészeti törvény ez esetben is előny.
Mindent lehet és érdemes kritizálni, ez szerintem teljesen rendben van, azoknak a kritikusoknak, akik színházat vezetnek, csak azt a kérdést teszem fel, hogy ha ennyire kritizálják, lemondanak-e azokról a lehetőségekről és előnyökről, amelyek az előadó-művészeti törvényben állnak. Mert én azt gondolom, hogy azt érdemes igénybe venni és finomítani. Nyilvánvaló, hogy az idő tapasztalatot hoz, és egy idő után nézzük át, hogy hogyan működik, de én ezt a törvény elfogadása után négy nappal, mikor még életbe sem lépett, csak hiszem, önök meg joggal mondják, hogy én ne arról beszéljek, hogy mit hiszek, hanem hogy mi a tapasztalat, de erről még négy nap alatt nincsen tapasztalat. Majd, amikor felállítjuk a rendszert, akkor nyilván a következő évben a kulturális bizottság is, meg az egész magyar színházi, előadó-művészeti élet ezzel kapcsolatban megteszi a javaslatait.
Felmerült az a kérdés többeknél, hogy lehetett volna filmtörvény abban az értelemben, hogy szavazzuk meg együtt. Én is úgy gondolom, és azt hiszem, hogy mindent megtettem érte. Módosító indítványokat elfogadtunk, hosszan gondolkodva, saját véleményünket néhány alkalommal módosítva, szívesen ajánlottunk kompromisszumot. Egyébként, ha azt kérdezik, hogy sikernek és fegyverténynek tekintem-e, hogy kisebbségi kormányból 58,8 százalékot szereztem egy törvénynek, akkor igen. Igen. (Dr. Gyimesi Endre: Lehetett volna százat!) Egészen izgalmas dolog lett volna, ha ellenszavazat nélkül tudjuk elfogadni, ebben egyetértünk, én az első lépést megtettem, egyedül táncolni meg elég nehéz - lehet, csak nehéz. (Alföldi Albert: Nincs értelme.) Így aztán úgy gondolom, hogy most úgy kell kiállnunk, hogy a szakmai támogatottsága ennek a törvénynek ugye százalékban nem mérhető, de ahogy említettem, nagyobb, mint a politikai támogatottsága, ami meg közel 60 százalékos, és ez rendben van.
Ami a törvényben való adókedvezmény ügyét illeti, a következő évben az Európai Unióban választások vannak, a Parlament újraválasztása, illetve a képviselők megválasztása. Nagyon nehéz időpontot mondani, hiszen eltér egy normál évtől. Mi mindenesetre már előre jeleztük, hogy nekünk ilyen törvényünk van, lesz minden valószínűség szerint, és őszintén remélem, hogy az Unió a 2009-es évben, a márciusi működésig ezt az adókedvezményt jóváhagyja. Amikor a filmtörvény adókedvezményének európai uniós megerősítéséről beszéltünk, jól emlékszem, hogy Lukács képviselő úr annak idején azt tette fel, hogy bízom-e én abban, hogy meghozzák a döntést 2008-ban, merthogy az Unió olyan lassú. Egyébként ez így igaz. Én mégis azt mondhatom, hogy kellő erő volt bennünk, hogy ezt meghozzák, és az év közepére ez már meg is született.
Úgyhogy ehhez hasonlóképpen azt mondhatom önöknek, hogy nem látom azt veszélyben, hogy 2010. január 1-jétől az adókedvezmény-rész is életbe lépjen. Az adókedvezmény pedig az intézményt, adott esetben a színházat illeti, nem mást.
A Nemzeti Kulturális Alapról szóló törvény. Az elején erre utaltam, hiszen itt is elhangzott az együttműködés és az összefogás, amit Halász képviselő úr mondott. Ajánlom is és kérem is, szívesen, a kérdés az, hogy van-e elég ereje ahhoz, képviselő úr, hogy azt, amit itt egyébként azt gondolom, hogy teljes hittel képvisel, azt a frakcióján belül is meg tudja tartani. Magyarul, hogy a frakciónak is az lesz-e az álláspontja, mint ami a kulturális bizottságban az önök véleménye. Ha nem, akkor mi itt összefoghatunk, csak az kevés. (Halász János: Esetleg önök is megpróbálhatják ugyanezt!)
Azt gondolom, azt eddig is, akár az említett törvények esetében, akár a kultúra bármely dolgában, amit én vállaltam, azt én a frakciómon belül hoztam, és ebben különösebb kétség nem volt. (Halász János: Hát ez nem igaz!)
Amikor a Nemzeti Kulturális Alapról itt közösen elfogadott javaslatot még két másik, egyébként gazdasági jellegű bizottságban is sikerült elérni, hogy támogassák, majd bizonyos tagozatok, majd szóvivők elmondták, hogy ez káros, és sokan látták, hogy az egység megbomlott és kiáll a kulturális lobbi egy része e mögül, onnantól kezdődően a dolog halálra volt ítélve, ez a valóság.
De ezt felemlegetni csak a magunk kedvéért érdemes, mert ebből így önmagában nem lesz semmi. Tehát én nem arról beszélek, hogy ismételjük meg, mert azt megismételni teljesen fölösleges. Azt, hogy a Nemzeti Kulturális Alap forrásbázisáról közösen és előrelátóan gondolkodjunk és gondoskodjunk, lehetőleg úgy, hogy az valóban parlamenti többség, abban teljes a nyitottság, és van véleményem, van javaslatom, de nincsen dogmám, szívesen várom, hogy hogyan gondolkodnak. Bármikor, minden további nélkül benne vagyunk egy ilyen megbeszélésben.
Javaslom, hogy a Nemzeti Kulturális Alapot, tehát az előbb elmondott részét, mármint a forrásbázis biztosítását tartsuk napirenden, mint kulturális bizottság, és a kultúráért felelősséget viselő képviselő. A Nemzeti Kulturális Alap belső dolgainak részleteiről: részben ezek a honlapon megtalálhatók, részben arra kérem itt is a Nemzeti Kulturális Alap elnökét, hogy ezt a kérdező képviselő úrnak, képviselő uraknak pontosan lebontva, statisztikailag megfelelő, precíz módon juttassuk el.
A kulturális főváros dolga, Pécs és 2010. A téma felvetése kapcsán önök között egymás között is kialakult egy beszélgetés, és itt érdemes most már akkor teljesen tartani ezeket a határokat. Elhiszem mindenkinek, aki azt mondja, hogy abban érdekelt, hogy Pécs sikeres legyen, a 2010-es program szerintem az lesz. Következésképpen: a programdolgokban, minthogy szervezőkészség, a szervezeti erő és a financialitás megvan, nem látok semmi olyan akadályt, hogy ez ne lehessen egy magas színvonalú programegyüttes. A beruházásoknál pedig az történik, amit elmondtunk. De ezt már kár időről időre megpendíteni, hogy ki, kinek, mit ajándékoz, ez nem ajándék, a kulturális fővárosi címet Essen, Isztambul és Pécs nyerte el, és abban érdemes együttgondolkodni, hogy hogyan tesszük ezt a legsikeresebbé.
Ami elhangzott Fedor képviselő úrtól, hogy tudniillik más pályázó, illetve jelentős kulturális potenciált ma maga mögött tudott városok együttműködését ambicionálja, összefogja, én ezt egy nagyon kitűnő dolognak tartom, és minden olyan ügyben, amiben a kulturális miniszter és minisztérium segíteni tud, azt meg fogja tenni, mert egy nagyon jó iránynak látom.
Ezek voltak tehát azok a nagy és összefüggő kérdések, amelyeket az idei beszámolónál felvetettem. Kérem, hogy az egyes részkérdéseket, bár a Feszty-körkép dolgára válaszoltam, és ha a képviselő úr ezt elfogadja, hogy erre akár a parlamentben februárban, márciusban térjünk vissza, hogy ne általános választ mondjak, hanem lebontott és precíz választ, akkor én ezt megköszönöm és szívesen veszem.
A többi ügyben, mert előfordult még egy kérdés végül, itt egy sajátos előadást játszunk, mert nem úgy van, hogy a vége előtt kimegyünk, hanem valóban Jánosi elnök úrral mi itt, mint tölgyfák, gyökeret verve üldögélünk, a többiek pedig futóbozótként viselkedhetnek. (Derültség.) De ez nem zavar abban, hogy a kérdést megválaszoljam, ami a japán ügyre vonatkozik, merthogy ebben több város összefogását is látom. Azt mondhatom, hogy itt a 2009-es esztendő valóban a japán-magyar kapcsolatok, a Japán Császárság és a Magyar Köztársaság és elődei közötti diplomáciai kapcsolatok jeles évfordulója. Japán nagykövete már a korábbiakban megkeresett minket, hogy ennek az évfordulónak a középpontjába kultúrát állítsunk, ezért mi 2009-ben - ezt csak jelzem kérdésre - magyar kulturális heteket rendezünk Japánban, ennek megpróbáljuk a kellő költségvetési forrását megtalálni. Nem 8 hónapos évadról van szó, hanem koncentráltan Japánban megrendezett hetekről. Ott azonban akár az előbb említett városok, mint például Szolnok, talán Debrecen is volt, szívesen kooperálunk, működünk együtt, hogy Japán lássa, a japán értelmiségnek a megcélzott része értse, hogy mi a modern Magyarország.
Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Bizottság! A felvetéseknek és a kérdéseknek éppen azért, mert egymásra is reagálva, újabb és újabb vélemények jönnek elő, nyilván nehéz véget vetni. A kérdéseket csoportosítva igyekeztem megválaszolni. Halmai képviselő asszonynak a megyei közművelődés kérdésében, mert ott nem mondtam: a megyei közművelődési intézmények szakmai vizsgálata megtörténik, illetve megtörtént. Ezt a megyék megkapták, illetve megkapják, és arról a kérdésről, amit föltett, márciusban minden fenntartóval egy tárgyalássorozatot indítunk. Minthogy képviselő asszony ennek a területnek az egyik legjobb ismerője, szívesen vesszük, ha ebben részt vesz és társul.
A kérdéseket tehát csoportosítva, az előbb elmondottak szerint szeretném és tudom megválaszolni. Azt gondolom, hogy a 2009-es esztendő immáron nem ismeretlen és új, hanem önök által jól ismert, vagy megkezdett, vagy beharangozott programok reményeim szerint színvonalas megvalósításával telik.
Én arra kérem a tisztelt képviselő asszonyt, képviselő urakat, hogy úgy a parlamentben a képviselői munkában, mint a bizottságban a bizottsági munkában a minisztérium különböző szakterületeivel, szakállamtitkárságaival, és természetesen az államtitkárokkal is úgy tartsák a kapcsolatot, ahogy ezt 2008-ban is tették, mi ebben segítő szándékot láttunk mindig, és minden invitnek felkészüléssel és megfelelő, lehetőleg kimerítő válasszal próbáltunk megfelelni. Én ugyanúgy, mint eddig, ha olyan különleges ügy van, amelyet kizárólag miniszteri szinten lehet kezelni, természetesen rendelkezésre állok, egyébiránt pedig az év végén a 2009-es esztendőről is teljes körű beszámolót kívánok és fogok adni.
Annyit, hogy a 2009-es esztendő legjelentősebb magyar-külföldi kulturális vállalkozása a New York-washingtoni magyar kulturális évad lesz, ami tíz hónapon keresztül igen jelentős szervezőerőt fog igénybe venni, január 23-án a Carnegie Hallban a Fesztiválzenekar koncertjével kezdünk, és valamikor 2009 novemberében a Szólás szabadságának múzeumában, a sajtó múzeumában, a washingtoni Newseumban fogjuk befejezni. Én kérem szépen, hogy ennek a programegyüttesnek is legyenek támogatói, ahogy a Kulturális Minisztérium tevékenységének egészében.
Mielőtt végképp megköszönném a lehetőséget, elnök úr engedje meg, hogy munkatársaimnak is köszönetet mondjak a felkészülésben, a kellő precizitású anyagok összeállításában nyújtott segítségükért és azért, hogy az elmúlt öt és fél órát itt, egy teremben tölthettük. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönöm szépen én is. Köszönöm a kérdésekre adott válaszokat, a reagálást a vitában elhangzottakra, végül is a kerek összefoglalóját ennek a mai vitának.
Lassan a napirend, és ezzel az ülés végére is érünk, mivel azonban ebben az évben a Magyar Országgyűlés Kulturális és sajtóbizottságának ez az utolsó ülése, egy rövid gondolatmenetet engedjenek meg nekem. Köszönöm a bizottság valamennyi tagjának az egész éves munkát. Sokat dolgoztunk, sok új törvénnyel, jogszabállyal találkoztunk, sokat vitatkoztunk, sok mindenben egyetértettünk, volt, amiben nem, de tette mindenki a maga dolgát, dolgoztunk egész évben. Én köszönöm a bizottság tagjainak ezt a munkát.
Köszönöm miniszter úrnak és a minisztérium valamennyi munkatársának a munkát, amit a bizottság segítése érdekében egész évben folytattak. Sokat találkoztunk államtitkár asszonyokkal, államtitkár urakkal, rendszeres volt a kapcsolat, és valóban sok segítséget kaptunk, ahogy miniszter úr fogalmazott, azt hiszem, ők valóban a megegyezés irányába próbálták mindig vinni az ügyeket, rengeteg olyan javaslatuk, ötletük volt, amely problémákat hidalt át, bizottsági módosító indítvánnyal próbálta kezelni az ügyeket.
Köszönöm azoknak a segítségét, akik szakmai, érdekképviseleti szervezetek képviseletében gyakran megfordultak a bizottság ülésén, hiszen nagyon sok jó ötlettel, figyelemfelkeltő gondolattal segítették normális mederbe terelni azt a munkát, amit a bizottságban próbáltunk végezni, és köszönöm szépen a sajtó munkatársainak is, hogy itt voltak velünk, és tudósítottak arról a munkáról, ami a bizottságban folyt.
Köszönöm tehát mindenkinek ezt a fajta együttműködést, és valamennyiüknek szép, nyugodt, békés karácsonyt kívánok Pető Iván elnök úr nevében is, és boldog új évet, és jövőre folytatjuk közösen ezt a munkát. Az ülést bezárom.
(Az ülés befejezésének időpontja: 20 óra 36 perc)
|
Dr. Jánosi György |
Dr. Pető Iván |
Jegyzőkönyvvezető: Ipacs Tiborné és Biczó Andrea