KSB-22/2009.
(KSB-88/2006-2010.)
Jegyzőkönyv*
az Országgyűlés Kulturális és sajtóbizottságának
2009. december 15-én, kedden, 14 órakor
a Képviselői Irodaház II. számú tanácstermében
megtartott üléséről
Tartalomjegyzék
Az ülés résztvevői *
A bizottság részéről *
Megjelent *
Helyettesítési megbízást adott *
Meghívottak részéről *
Hozzászóló *
Elnöki megnyitó *
Napirend elfogadása, határozatképesség megállapítása *
Dr. Hiller István oktatási és kulturális miniszter meghallgatása (A Házszabály 68. § (4) bekezdése alapján) *
Dr. Hiller István válaszadása *
Dr. Hiller István oktatási és kulturális miniszter döntése a Magyar Nemzeti Múzeum, az Országos Széchényi Könyvtár, a Magyar Nemzeti Galéria, a Magyar Országos Levéltár vezetői posztjára kiírt pályázat nyerteseiről *
Egyebek *
Elnöki zárszó *
Elnököl: Dr. Pető Iván (SZDSZ), a bizottság elnöke
Dr. Jánosi György (MSZP), a bizottság alelnöke
Halász János (Fidesz), a bizottság alelnöke
Alföldi Albert (MSZP)
Bókay Endre (MSZP)
Halmai Gáborné (MSZP)
Dr. Schiffer János (MSZP)
Dr. Vitányi Iván (MSZP)
Dr. Cser-Palkovics András (Fidesz)
Gulyás Dénes (Fidesz)
Dr. Gyimesi Endre (Fidesz)
Kiss Attila (Fidesz)
Tellér Gyula (Fidesz)
Dr. Lukács Tamás (KDNP)
Helyettesítési megbízást adott
Alexa György (MSZP) dr. Jánosi Györgynek (MSZP)
Fedor Vilmos (MSZP) Halmai Gábornénak (MSZP)
Lukács Zoltán (MSZP) dr. Schiffer Jánosnak (MSZP)
Kubatov Gábor (Fidesz) Tellér Gyulának (Fidesz)
Vincze László (Fidesz) dr. Gyimesi Endrének (Fidesz)
Dr. Hiller István oktatási és kulturális miniszter
(Az ülés kezdetének időpontja: 14 óra 6 perc)
DR. PETŐ IVÁN (SZDSZ), a bizottság elnöke, a továbbiakban ELNÖK: Tisztelt Kulturális Bizottság! Tisztelt Megjelentek! Mint azt az írásos értesítőből is elvileg tudhatják, és ha körülnéznek, akkor láthatják, nem szokványos bizottsági ülés elé nézünk. Nem a miniszteri meghallgatásnak szólnak a körülmények, hanem a Hungarofest KLASSZ zenei irodája keresett meg bennünket a múlt héten - nyilván másokat is -, hogy a Haydn-év, illetve a kétszáz éves évforduló záróakkordjaként az Accord együttes egy rövid kis vonósnégyest adna elő; általános, nem a kulturális bizottságnak szól, az irodákban biztosítsunk lehetőséget. Úgy gondoltam, hogy a kulturális bizottság legméltóbban akkor biztosít lehetőséget, ha nem egy szűk irodában, hanem a következő bizottsági ülésen, a jelenlegin teszünk eleget a kérésnek, és nagyon örülünk a kérésnek. Azt mindjárt hozzá kell fűznöm, hogy ebből nem csinálunk rendszert, tehát nem zenés bizottsági üléseket fogunk tartani (Gulyás Dénes: Kár.), de lenne ennek híve, nem biztos, hogy csak egy és hivatásos, zenével foglalkozó ember.
Komolyra fordítva a szót, köszönjük szépen, hogy megkerestek bennünket. Azt gondolom, hogy utolsó bizottsági ülésünk feltehetően ebben az évben még külön jó alkalom arra, hogy megtiszteljenek bennünket, és emeljék a bizottsági ülés fényét. Még a hivatalos bizottsági ülés keretein kívül, nem megszavazott napirendi pontként, köszönjük szépen, hogy eljöttek. Kérem szépen, hogy adják elő, amit elő szeretnének adni, és ezzel emlékezzünk meg az emlékév sikereiről is! Azt gondolom, hogy valaki magát az előadást is felkonferálja, ha nem tévedek, úgyhogy tessék parancsolni!
MEZŐ PÉTER (Accord Quartet): Talán csak a művet mondanám: Haydn Napfelkelte című vonósnégyesének első tételét fogjuk játszani. (A jelen lévők meghallgatják az Accord Quartet előadását.)
ELNÖK: Köszönjük szépen Erdődy Orsolyának is, hogy ezzel az ötlettel megkeresett. Ha nem száguldanának el az urak, akkor még megkérném, hogy a nevüket, ha bemondanák, mert itt jegyzőkönyvet vezetnek. A dallamokat nem tudják fölírni, de a neveket talán igen. (Erdődy Orsolya: Az Accord Quartet vonósnégyest hallották, és akik a darabot előadták: Mező Péter, Veér Csongor, Kondor Péter és Ölveti Mátyás.) Köszönjük szépen még egyszer a lehetőséget. (Taps. - A vonósnégyes kivonul a tárgyalóteremből.)
Tisztelt Megjelentek! Tisztelt Bizottság! A szokványosabb keretek közé visszatérve üdvözlöm az éves miniszteri beszámolóra érkezetteket, miniszter úr munkatársait, a minisztérium munkatársait. A képviselőtársak megkapták a meghívót a mai bizottsági ülésre, mely szerint két napirendi pont szerepelt a mai bizottsági ülésen, mint megtárgyalandó ügy. Az egyik - az egyszerűség kedvéért mondom így - bizonyos vezetői posztokra, a minisztérium hatáskörébe tartozó intézmények vezetői posztjára történő kinevezések ügye. Ezt a Fidesz kezdeményezésére tűzte napirendjére a bizottság, és az éves miniszteri meghallgatásnak nevezett miniszteri beszámoló a másik napirendi pontunk.
Napirend elfogadása, határozatképesség megállapítása
A napirendi javaslathoz egy apróbb módosító indítvány érkezett, miszerint a két napirendi pont tárgyalási sorrendjét cseréljük meg, ez a javaslat. Kérdezem a bizottság tagjait, hogy a napirendhez kiegészítő javaslat vagy észrevétel van-e. (Nincs jelentkező.) Ilyet nem látok. Akkor a napirendi pontok cseréjére érkezett javaslat figyelembevételével kérem a napirendről a szavazást. Aki egyetért e két napirendi pontnak az említett sorrendben történő tárgyalásával, azt kérem, kézfelemeléssel jelezze. (Szavazás.)
A bizottság többsége egyetért a javasolt napirenddel. A biztonság kedvéért kérdezem, hogy ki tartózkodott? (Szavazás.) Kettő. Ki nem értett egyet? Ilyet nem látok, de megállapítom, hogy a bizottság határozatképes.
Csakhogy ne értse félre senki, szeretném jelezni, hogy Jánosi alelnök úrral előzetesen egyeztetve nekem el kell mennem, és Jánosi úr egy idő után majd átveszi az elnöklést, de ez nem tartalmi kérdések következménye, ezért is szerettem volna előre jelezni.
Akkor annak rendje s módja szerint, ahogy az eljárási rendet már mindenki ismeri, miniszter úré a szó. Kérem, hogy szóban mondja el, amit az éves munka kapcsán beszámolóként el kíván mondani.
Dr. Hiller István oktatási és kulturális miniszter kiegészítése
DR. HILLER ISTVÁN oktatási és kulturális miniszter: Elnök Úr! Tisztelt Képviselő Asszony, Képviselő Urak! Tisztelt Jelenlevő Vendégek! Hatodszor ülök itt önök előtt, hatodszor tartok éves beszámolót a kulturális miniszteri tisztségemből fakadó kötelezettségként. Ezek az éves beszámolók mindig túlmutatnak egy beszámoló prózai keretein, mindig olyan viták és beszélgetések, amelyek bár természetesen a Házszabályunk szerint kronologikusan egy évet fognak át, de az élet sem olyan, hogy december 31-én megáll egy pillanatra, aztán január 1-jén valami más kezdődik, ezért értelemszerűen átnyúlnak folyamatok és átnyúlnak olyan tevékenységi körök is, amelyek egyes közösségeket vagy az országunk egészét kulturális tekintetben érintik. Ezért kötelezettségemnek megfelelően a 2009. évről fogok beszélni és beszámolni, és értelemszerűen olyan ügyekről, amelyek időben átnyúltak vagy átnyúlnak, de a 2009. idei évet jellemzik, legfőképp szintén beszélni fogok.
Mindaz, amit tettem, mindaz, amit tettünk 2009-ben, egy három évvel ezelőtt, 2006 őszén közzétett koncepció alapján történt. Örülök és büszke vagyok a munkatársaim munkájára, hogy lehetővé tették, hogy nem könnyű feltételek mellett ennek a koncepciónak, ennek a stratégiának a megvalósítását 2009-ben is szolgálni tudtuk. Ezért a közművelődésről és a kulturális vidékfejlesztésről, a magyar kultúra külföldi bemutatásáról és a külföldi magyarországi befogadásáról, a kulturális beruházásainkról, a kultúra finanszírozásáról kívánok beszélni csomópontként, és egy olyan ügyről, ami egyedi, mégis a 2009-es év kulturális politikáját nagyon nagymértékben meghatározta és befolyásolta, befolyásolja, tudniillik néhány nap múlva, az év fordulójával, első alkalommal, mióta az Európai Unió tagjai vagyunk, és értelemszerűen első alkalommal, mióta ez létezik, egy magyar város, Pécs Európa kulturális fővárosa.
A dolgok és csomópontok persze nem állnak külön, összefüggnek egymással, így aztán a beszámolómban ezeket a pontokat úgy kívánom elmondani, előadni, hogy ezek egymástól se merevek, se egymástól elkülönültek ne legyenek, hanem összekapcsolódnak, mint ahogy a közkultúra kérdésében összekapcsolódik az európai uniós forrásfelhasználás lehetősége és a magyar költségvetés.
Mindig kérdés egy éves beszámolónál, hogy ebben az esetben az ember azt választja-e, hogy csak a tényeknek megfelelően, hűen és igazan elmondja, hogy mit mire költöttünk, milyen céljaink voltak, és ebből mit sikerült megvalósítani, mennyi pénzünk volt, és mennyi pénzt tudtunk felhasználni, hogy a szándékaink szerint mi hogyan gyarapodott és mi hogyan alakult, mégis úgy gondolom, hogy a köztársaság parlamentjének kulturális bizottsága előtt nem lehet egyszerűen csak adatokkal, számokkal, bekezdésekkel és paragrafusokkal operálni. Azt gondolom, hogy ha ezt csinálnám, akkor is teljesíteném a kötelességemet, hogy az is egyfajta beszámoló, ha azonban egy kormány egy demokratikus köztársaságban felelős az Országgyűlésnek, és e tekintetben a minisztere felelős az illetékes bizottságnak, akkor ezt érdemes tágabb keretek közé helyezni.
Azt a kérdést feltenni persze, hogy hogyan áll az országunk kultúrája, túlságosan is zsurnaliszta lenne; vagy várja az ember azt a választ, hogy rossz - és kap egy értékelő mondatot -, vagy azt, hogy jó - és kap egy értékelő mondatot. Vagy pedig azt mondja, ahogy ennél az elég ormótlanul hosszú asztalsornál ülünk, így önök is egymással szemben, ellenzék és kormánypárt, hogy akik a szívem felőli oldalon ülnek, azt mondják, hogy jó, akik meg - más testrészt most nem nevezek meg - a másik oldalon ülnek, ellenzékiek, azok pedig azt mondják, hogy rossz, és ennyivel a dolog el van intézve. Szerintem nagyon nagy hibát vétenénk, ha így osztályoznánk.
Egyik év se különb a másiktól, de egy parlamentáris demokráciában vannak ciklusok. Néhány hónap múlva választások lesznek az országban; értelemszerűen ez a 2009-es beszámoló egy parlamenti ciklus utolsó teljes évének miniszteri beszámolója, ezért azt gondolom, hogy az a helyes válasz, hogyha azt mondjuk, sok tekintetben jobb és bővültünk, sok célt sikerült megvalósítani, és nyilvánvalóan sok tekintetben szűkösebb a világ és szűkösebb a feltételrendszer, mit hogyan lehetett ilyen körülmények között elérni. Hogy ezt méltó módon lehessen, mégis kellően konkrétan, de a számok prózai - igaz, de mégis túl prózai - valóságától némiképp elrugaszkodva, egy emeltebb környezetben is megfogalmazni, azt gondolom, hogy erre az előbb elmondott csomópontok alkalmasak. Országunkat egyszerre jellemzi, mentalitását, gondolkodását, kultúráját, egymással való közlekedésünket - nem a politikáét, de a politikáét is, nem csak a társadalomét, de a társadalom és a politika viszonyát is - az individualizáció és valamiféle újfajta közösségkeresés, annak az akarása, ami minden kultúra egyébként eredője és összehozó pontja, hogy közösen többet lehet elérni, és persze az a fajta világ, amelyik eddig nem látott módon nyomja, sugározza a szó mindenféle értelmében, hogy te, az egyén, az individuum ülsz ott a monitor előtt, a képernyő előtt, és létesítesz velem kapcsolatot. (Dr. Gyimesi Endre az ülésterembe érkezik.) Ennek a kettősségébe - merthogy együtt hat - kell belehelyezni mindazt a lehetőséget ennek az egészének a keretében, hogy a kulturális politika mit tehet.
Több alkalommal említettem, és ebben az évben is szeretném megerősíteni, hogy Magyarország érdekelt abban, hogy az Európai Unió tagjaként a kultúra, a kulturális politika nemzeti hatáskörben legyen és maradjon; ez nekünk érdekünk. Azt elfogadni azonban, ami egy felszínes, primitív és végig nem gondolt, ám nagyon sokszor dogmává merevedett gondolat, hogy tudniillik azáltal, hogy az Európai Unióban a kultúra nemzeti hatáskörben marad, európai uniós forrást, összefüggéseket és együttműködést nem is lehet kialakítani, ezt tagadtam és tagadom. Azt kell mondanom önöknek, míg korábban ez egy teoretikus vita volt, hogy eurómilliókban és forintmilliárdokban mutatható ki ennek a teóriának az ellenkezője, illetve az az állítás, amit mondtam.
Arról kívánok önöknek beszámolni, hogy az integrált közösségi szolgáltató tér, ami egy nagyon nehezen kimondható, merev elnevezés nagyszerű tartalommal, olyat és olyasmit mozgatott meg az országban és elsősorban a kistelepülések kultúrájának világában, amire nagyon régen volt példa. Mindannyian értjük: egyszerűbb, ha azt mondom, hogy művelődésiház-felújítási és programpályázatról van szó.
Magyarország 3200 települése közül az 5 000 lakos alatti települések voltak jogosultak e pályázaton részt venni, és 1003 pályázó adott be pályázatot. Önmagában, tisztelt képviselő asszony, képviselő urak, ez azt jelenti, hogy az összmagyar-településlétszám közel egyharmada és majd minden 5 000 lakos alatti település erre pályázott, 971 beadott pályázat nyert el címet, és 949 lett végül is vállaltan címbirtokos; az összeg közel 30 milliárd forint. Azt mondhatom önöknek - önök pontosan ismerik a köztársaság költségvetésében a kultúrára fordítható összeget -, hogy ez nagyságrendben 100 milliárd forintot jelent, jobb évben öttel több, nehezebb évben öttel kevesebb, de 100 milliárd körül van most. Kérem, egyezzünk meg ebben! Hogy közművelődésre, vidéki, kistelepülési közművelődésre, művelődésiház-felújításra és programköltségvetésre 30 milliárd forintnyi összeget, azaz egyévnyi kulturális költségvetés 30 százalékát pluszban lehet beépíteni, azt gondolom, hogy ez érdem, ezen kívül azt is mondom önöknek, hogy az Uniót hihetetlenül nem érdekli, hogy egy országban mikor vannak parlamenti választások.
Az első felújított művelődési házakat 2010 őszén fogjuk átadni, és 2011-ben, amikor ez az ország az Európai Unió soros elnökségét adja, tízesével fogják a kistelepülések felújított művelődési házait birtokba venni, 2012-ben pedig százas nagyságrendben. 2013-ra ezen pályázat alapján befejeződik az a program, amelyben őszintén remélem, hogy közel félezer művelődési ház megújul ebben az országban.
Hogy a programköltségvetésről is beszéljünk, itt voltak bizonyos feltételek. Azt vállaltuk, hogy ahogy csökken az európai uniós forrásrészvétel, úgy a magyar költségvetés hozzájárulása emelkedik. Ezért a programköltségvetésbe, a fenntarthatóságba 3 milliárd forinttal érdemes és kívánjuk emelni az elkövetkező években ezen felújított művelődési házak programköltségvetését. Én ezt egy olyan kulturális ügynek tartom, amely egyébként túlmutat a hagyományos értelemben vett kulturális politikán, mert két dolgot szimbolizál. Az egyik az, hogy igenis lehetséges értelmes és fontos kulturális célra európai uniós forrást kimondottan közművelődési célokra bevonni, miközben hagyományos értelemben fél évtizeden keresztül folyt az a vita, hogy ha a kultúra nemzeti hatáskörben van, mégis hogyan lehetne külső forrást ebbe behozni.
Valljuk meg őszintén, gondolom, hogy ebben nem lesz közöttünk vita, hogy ilyen mennyiségű, az egy éves kulturális költségvetés 30 százalékát kitevő összeget a köztársaság saját költségvetéséből megemelni nem lehetett volna, és belátható időn belül nem is lesz erre keret. Következésképpen minden olyan településen, ahol az elkövetkező években - márpedig, amint említettem, itt több százról van szó - megújul egy művelődési ház, ez annak a gyakorlatnak a bizonyítéka, hogy amilyen teoretikus vitát az elmúlt években folytattunk, ez eldőlt, és hogy sikerül ezt a hétköznapok valóságára lebontani.
Azt a népművelőt, sőt azt a gyermeket vagy nagymamát, aki egy ilyen felújított művelődési ház programjain részt vesz, higgyék el nekem, hihetetlenül nem érdekli, hogy a Magyar Köztársaság költségvetési forrásából újult-e meg vagy uniós költségvetésből. Viszont, hogyha erről lemondtunk volna, és hallgattunk volna arra a véleményre, hogy ilyen programot ne valósítsunk meg, mert ez ellentétes azzal, amit vállaltunk, akkor se az unoka, se a nagymama ezt nem élvezhetné.
Egy másik lényeges, a 2009. évre tehető ügy, a durván egy évvel ezelőtt elfogadott előadó-művészeti törvény megvalósítása és annak menete. Július 23-án megalakult az Előadó-művészeti Tanács, majd november 12-én az Európai Unió kihirdette azon döntését, miszerint a mi törvényünkben megfogalmazott adókedvezmény-igénybevételt az Unió elfogadja, ezáltal az előadó-művészeti törvényben érintett intézmények a saját bevételüknek törvényben meghatározott százalékát adójóváírásként számíthatják be; ez utóbbi is milliárdokat jelenthet. Az első évben, úgy gondolom, az első teljes évben, amikor előadó-művészeti törvény biztosította források rendelkezésre állnak, és teljes egészében működik a rendszer 2011-ben, ez több mint egymilliárd forintot jelenthet.
Örülök annak, hogy az Előadó-művészeti Tanács működése az elmúlt fél évben, mióta megalakult, egyfajta rutint is kialakítva vitákban érlelődik, színvonalas, és annak is örülök, hogy olyanok is, akik az előadó-művészeti törvényt fenntartásokkal vagy egyáltalán nem támogatták, részt vesznek most az Előadó-művészeti Tanács munkájában és tevékenységében. Egy olyan szakmai munka folyik ott, amely a magyar kultúrának és előadó-művészetnek előnyére van.
Tovább folytattuk az Alfa-programot, a vidéki közművelődés, a vidéki múzeumügy fontos programját. 2004 óta 1 milliárd 600 millió forintot költöttünk erre a célra, 2009-ben 227 millió forintot. Ebben az évben 13 projekt valósult meg, ami elsősorban vidéki színvonalas múzeumok állandó kiállításainak megújítását jelentette. Több épület is megújult, döntő többségében azonban modern kiállítások jöttek létre.
Hasonlóképpen a közművelődéshez tartozik, hogy olyan, immáron intézményszámba menő rendezvények, mint a múzeumok éjszakája, ebben az évben is folytatódott és bővült. Mondhatják, emlékszem, voltak a korábbiakban olyan képviselői hozzászólások, hogy érdemes egy évnek egy éjszakájáról beszélni. Túl azon, hogy természetesen mindenkinek kell, hogy legyen a fejében egy olyan éjszaka, amiről beszélni lehet meg érdemes, akinek egy év után, úgy december végén nincs, annak biztos, hogy sajnálatos éve volt. Amikor egy nyári éjszakán 381 ezer ember dönt úgy, hogy kultúrával tölti azokat az órákat, 381 ezer ember - tudják, azzal már egy középerős parlamenti pártot lehet létrehozni -, azt gondolom, hogy ez érdem.
Budapesten 81 intézmény, vidéken 179 intézmény kapcsolódott be, majd részben a közönség kérésére, részben a múzeumok javaslatára is megrendeztük most idén először a múzeumok őszi éjszakáját, ahol 60 budapesti és 19 vidéki intézmény vett részt. Pontos adatoknak még nem vagyunk a birtokában, de közel százezren vettek részt a rendezvényen.
Azt gondolom, hogy minden olyan eseményt, ahol kultúrával, színvonalas kultúrával százezreket tudunk megmozgatni, az a magyar kultúra egészének, és nem tagadom, a kulturális politikának is előny. Nem akarok álságos lenni, persze, hogy az intézmények akarják és szeretik, ez bevételt hoz nekik, a bevétel ott marad helyben, következésképp érdekeltek abban, hogy ilyen programok legyenek. De hogyha ez jó az intézménynek, és jó több százezer magyar állampolgárnak, és úgy ítéljük meg, hogy egyébként színvonalas kultúrát tudunk ezzel nyújtani, akkor azt hiszem, hogy ez egy helyes dolog.
Hasonlóképpen a magyar kultúra külföldi bemutatása, illetve a külföldi kultúra magyarországi bemutatása terén a múzeumügyben, a kiállítások ügyében tovább járunk azon az úton, amelyet 2003-2004-ben elkezdtünk. Számos olyan kiállítás volt és van ma Magyarországon, nemcsak Budapesten, de döntő többségében a fővárosban, amely nemzetközi visszhangot keltett, és amiért ma külföldről Magyarországra jönnek.
A Szépművészeti Múzeum jelenlegi "Botticellitől Tizianóig" kiállítására nemcsak a környéken, hanem Európa számos fővárosában szerveznek turistautakat, utazási irodáknak megéri ezért Budapestre hozni embereket, ami szerintem jó. Elmondhatom önöknek, hogy nem egészen egy hónap alatt, október 28. és november 22. között 51 ezren látták ezt a kiállítást, ami február végi határidővel számolva - persze, ez kétségkívül már jövőbelátás, de - talán nem túlságosan merész feltételezés, hogy közel lesz a 200 ezerhez a látogatók száma.
Érdemes megemlítenem a katalánokkal együttműködésben létrejött, először Katalóniában, majd most a Magyar Nemzeti Múzeumban látható "Királylányok messzi földről" című kiállítás színvonalát és látogatottságát. Külön vitát hozott, örülök, hogy megcsináltuk, és büszke vagyok arra, hogy ma vidéki városok sorát járja végig a Capa-gyűjtemény, amelyet megvásároltunk. Európában egyedül nálunk van, a világon ezen kívül még két helyen. A budapesti bemutató kiállítás és a jelenlegi vidékjárás is példát mutathat arra, hogy egyébként valóban világhírű és színvonalas kiállítással hogy lehet, és hogy érdemes megismertetni az embereket.
Jó hír, amikor egy egyébként nagyon nehéz és nem túl szívderítő gazdasági helyzetben egy sajátos területen, mint mondjuk Salgótarjánban azt hallom, hogy vasárnap azt kérték, hogy az egyébként zárt intézményt - mármint vasárnaponként nem nyitott intézményt - nyissák ki, ha ott van a kiállítás, mert akkora az érdeklődés. Ez szerintem jó, és ha ez Dunaújvárosban is így van és sorolhatnám a helyeket - nem a legnagyobb városainkat és nem feltétlenül a kultúra hagyományos központjait -, akkor tettünk valamit, és ha azt mondják, hogy ennél még sokkal többet kell tenni, akkor igazuk van, de a sor mindig eggyel kezdődik. Azt gondolom, hogy erre érdemes odafigyelnünk.
A magyar kultúra külföldi bemutatása ügyében a 2008-as évet követően, amikor tematikus kulturális évadot nem rendeztünk, külföldön 2009-re is összpontosítva, New Yorkban és Washingtonban kulturális évadot vezényeltünk le januártól november végéig, csordultig magyar, Extremely Hungary címmel. A kulturális évad költségvetése csonkítatlan maradt, az eltervezett programok mindegyike megvalósult. Bár más területeken csak feleannyit írtak vagy írnának Magyarországról, mint amennyit az amerikai New York-i, washingtoni sajtóban elismerésként kaptunk! Nehogy félreértsék, nem merészelek én dicsekedni Kurtág György tehetségével, mert ha nincs Extremely Hungary, Kurtág György akkor is világklasszis; kimondottan arról beszélek, amit a magyar kultúráról és az évadról írtak, hogy egyébként hogyan tud Magyarország bekerülni a New York Timesba, a Washington Postba, a New Yorkerbe oldalakon keresztül. Szerintem tettünk az országunkért, az országunk képéért és azért, hogy jobban megismerjék, ráadásul, hogy a legjobb arcunkat ismerjék meg.
A diplomáciai kapcsolatok évfordulóján Japánban Kulturális Fókuszt tartottunk, ez heteken keresztül tartott ősszel, köztársasági elnök úr zárta néhány héttel ezelőtt. Szeretném kiemelni, hogy a magyar régészet több mint százéves történetét bemutató kiállítás nyílt Egyiptomban, a világ egyik leghíresebb múzeumában, az Egyiptomi Archeológiai Múzeumban, néhány tíz méterre Tutanhamon kincseitől, évente 4 millió látogatóval. Ez persze az ő dicsőségük, de mégiscsak úgy lehet most oda eljutni, hogy közben egyszerűen nem tudod kikerülni, hogy találkozzál a magyar kultúrával és a magyar régészet kiállításával, amit örülök, hogy megvalósítottunk, és miután megállapodás szerint évekkel ezelőtt az egyiptomiak kincsük egy részét a kopt kiállítás keretében idehozták hozzánk, most mi állíthattunk ki. Ilyet nagyon ritkán engednek, és azt gondolom, hogy fontos együttműködés.
A 2006-ban kidolgozott és 2007 óta elindított szakdiplomata-hálózat 2009-ben két állomáshellyel bővült: a 2009. év elejétől kezdődően a spanyol területen, Spanyolországban, Madridban, az Arab-öbölben pedig Abu Dhabiban működik kulturális szakdiplomatánk regionális megbízatással. Itt szeretnék egy mondatot említeni a kulturális tematikus évadokról, amelyeket 2002 előtt is két alkalommal, Franciaországban és Olaszországban megrendeztek, majd mi ebből az elmúlt években hetet rendeztünk meg. Azt gondolom, hogy ez továbbfolytatásra érdemes, és előkészíthető egy, az Arab-öbölben, az Emirátusokban - Ománban és Katarban - megvalósítandó kulturális évad. Látva a gazdasági kapcsolatainkat, mármint a régió és Magyarország közötti gazdasági kapcsolatot, a kulturális pozíciók megerősítése és az ottani mentalitás ismeretében mondom, hogy ennek nagyon erős hatása lehet.
Ebben az évben - mint ahogy a bizottsági ülés első percei ennek jegyében teltek - emlékéveket is ünnepeltünk, mint ahogy minden éven. A Haydn-emlékév nemzetközi együttműködésben osztrákokkal, németekkel, angolokkal került megünneplésre, és azt gondolom, hogy mindazok a programok, amelyek megvalósításra kerültek, és kiadványok, amelyeket közösen kiadtunk, méltó emléket adtak, és mint ahogy Radnóti Miklós születésének századik évfordulója is, korlátos hatókörrel, ám nagyon színvonalasan zárul és zárulhat. Első alkalommal az Unió történetében az európai örökségjegyzékbe különböző országok által címeket javasolva Magyarország négy címet kapott. Így először május 13-án Esztergom az európai örökség jegyzékébe került - ugyanolyan lista ez, mint a világörökség-lista, csak az Európai Unió kezdeményezése -, Visegrád november 19-én, Debrecen, a Debreceni Nagytemplom információink szerint még ebben az évben, december folyamán, Szigetvár pedig 2010 első negyedévében veszi át a címet.
Tájékozatom a tisztelt bizottságot arról, hogy a világörökségi törvény készen áll, a kormány elfogadta, benyújtotta a magyar parlamentnek, és nem látom annak akadályát, hogy megtárgyalásra és a tervezett két ülésen megvitatásra, esetleg elfogadásra kerüljön. A kulturális beruházásaink ügyében itthon és külföldön a vállalt célokat tudtuk teljesíteni, új beruházást, nagyberuházást elindítani azonban nem tudtunk. Ez azt jelenti, hogy a vállalt feladatot a szentendrei skanzenben teljesítve első kulturális európai uniós projektünket áprilisban átadtuk, a gyöngyösi Mátra Múzeumnak egy új és modern épületét, épületszárnyát adtuk át, Rómában a Római Magyar Akadémia teljes felújítása befejeződött, beleértve a világhírű Borromini-loggiát. Ezúton köszönöm a sajtónak, hogy úgy Magyarországon, mint Itáliában erről a valóban egyedi eseményről méltó módon számolt be.
A román kárpótlási törvények értelmében bukaresti intézetünk épülete az eredeti örökösöknek visszaadásra került. Szeretném önöknek elmondani, hogy hosszú tárgyalások után, méltó helyen és szép új épületben kezdi, illetve folytatja munkáját az intézetünk Bukarestben; december folyamán megkezdődött az átköltözés, és az elkövetkező hetekben, a következő év első másfél hónapjában átadható a látogatóknak, a programokon részt vevőknek.
Minden olyan európai uniós programunk, amelyet a kultúra területén elindítottunk, a Szépművészeti Múzeumtól a Zeneakadémiáig, folyik, és a kívánt határidőre - ez 2011 vége, bizonyos esetekben 2012 legeleje -, megvalósul.
A kormány döntött az új Erkel Színház felépítéséről. Ez azt jelenti, hogy a sajtóban, de interpellációra adott válaszomból is kitűnik - hogyha kérdésük van, szívesen elmondom a részleteket -, egy olyan koncepció került elfogadásra, amelynek része az új Erkel Színház felépítése. A koncepció azonban több mint egy színházépítés, a magyar operajátszás feltételrendszerének teljes megújításáról van szó Budapesten, ami magában foglalja az Erkel Színház helyén az új Erkel Színház felépítését, az Andrássy úti Ybl Palota felújítását, a kettő közötti átmenet, megfelelő raktárbázis és csatlakozó infrastruktúra kialakítását. A pályázati feltételeken és a pályázat kiírásán egy háromfős team dolgozik, a pályázati kiírás valamikor a következő év elején esedékes.
Tisztelt Bizottság! A magyar kultúra legjelentősebb támogatója, mecénása és az állami szerepvállalás fontos megtestesítője a Nemzeti Kulturális Alap. Nem felelevenítve azokat a beszélgetéseket és vitákat, amelyek, valljuk meg, sehova nem vezettek, merthogy semmilyen eredményt nem hoztak azok a viták, amelyeket akár itt a bizottságban, akár a parlamentben folytattunk éveken keresztül, most arról tudósíthatom önöket, hogy ez a dolog 2009 közepén teljesen új irányt vett, és a döntés megszületett. Ez azt jelenti, hogy az adótörvények módosításával egy olyan koncepció került ki, ami, mióta a Nemzeti Kulturális Alap létrejött, a legnagyobb és legjelentősebb változás a magyar kultúra finanszírozásában NKA-alapon.
A kulturális járulékot eltöröltük. Ez azt jelenti, hogy az a több mint másfél évtizede élő rendszer, amely tendenciájában a Nemzeti Kulturális Alapnak egyre kevesebbet jelentett, miközben bürokratikus terhelést meg jelentőst, ez megszűnik, és helyette - nemzetközi tapasztalatok révén is - a szerencsejátékra, még pontosabban a szerencsejáték játékadójára kerül a Nemzeti Kulturális Alap. Ez minden kétséget kizáróan egy koncepcionális váltás, ami egyik oldalról - és ezt majd el fogom mondani - jelent összegszerű változásokat, más tekintetben azonban egy teljesen más megközelítést hoz.
Nem tagadom, hogy a nyár folyamán - a tavasz végétől a nyár közepéig - kormányzaton belül is igen heves viták voltak ezzel kapcsolatban. Ezekben a vitákban, mert bár önök előtt ismert módon a korábbiakban több különböző koncepció felmerült, az látszott a legbiztosabbnak, és hosszú távon a legkiegyensúlyozottabb megoldásnak, amelyik nem toldozgatást-foltozgatást, hanem az egész Alapnak a megváltoztatását jelentette. Ha nem lenne gazdasági válság, akkor is csökkenne a Nemzeti Kulturális Alap járulékalapú bevétele, mint ahogy minden évben csökkent 2003-2004-től.
Az optimális bevételmennyiséget jelentő közel tízmilliárd forintról ez a rendszer azt hozta, hogy 2008-ban fölülről súroltuk a 8 milliárd forintot. Bár ennek az évben nincsen vége, és gazdasági válság van a világban, az országban, azt már lehet látni, hogy nem fogja elérni a 8 milliárdot ebben az évben a kulturális járulékalapú bevételek nyomán a Nemzeti Kulturális Alap főösszege. Ezért mindaz, amit elértünk, azt gondolom, hogy siker. Az ötös lottó játékadójának 90 százaléka képezi január 1-jétől a Nemzeti Kulturális Alap főszámát, és ez azt jelenti, hogy 2010-től, azt gondolom, hogy a 2010-es év nem fog kevesebb bevételt hozni, mint 10,5 milliárd forintot, ami a jelenlegi tényszámokhoz képest 2,5 milliárd forintnyi plusz bevételt jelent a magyar kultúrának, illetve a Nemzeti Kulturális Alapnak.
Más tekintetben, ha nem csak egy számot tekintünk viszonyítási alapnak, hanem folyamatában nézzük, akkor azt mondhatom önöknek, hogy minimum stabilizáltuk. Tehát egy folyamatosan csökkenő minimumon stabilizáltuk az NKA bevételét és pénzét, de jó eséllyel mondhatom önöknek, hogy inkább növekvő pályára állítottuk. Ez persze egyfajta felelősség is, mert hogyha a Nemzeti Kulturális Alap, annak bizottsága, a különböző kuratóriumai és alkuratóriumai hozzávetőlegesen 8 milliárd forinttal gazdálkodtak idén, akkor, hogyha jövőre 10,5 milliárddal gazdálkodnak, a plusz 2,5 milliárd forint, ami mégiscsak a kulturális költségvetésnek 2,5 százaléka pozitívumként, hogyan kerüljön felhasználásra.
Én ebben egy nagyon világos, azt hiszem, érthető és határozott álláspontot vallok. Hogyha ez abban a nagyságrendben kerül szétosztásra, mint ahogy most a durván 8 milliárd forint, akkor rossz úton járunk, akkor nem ismerjük fel, hogy milyen lehetőségek vannak ebben. Ezért azt javaslom, és a Nemzeti Kulturális Alapnál is ezt a javaslatot kívánom megtenni, hogy döntsön úgy a bizottság, hogy a plusz bevétel jelentős részét, egy, az ország közművelődését átfogóan szolgáló program, a Márai-program szolgálatába állítja, és finanszírozza.
A Márai-programnak akkor van értelme, ha minimum egymilliárd forintot tudunk erre fordítani, különben nincs. 500 millióval senki ne csinálja meg ezt a programot, mert az a pénz elpocsékolása. Az írótól az olvasóig, a könyvtártól a könyvtárosig szerepet adó program, amely a szakma nemcsak támogatását mondhatja magáénak, hanem eredendően a könyvkiadók és könyvterjesztők egyesületétől való bár bizonyos részeken finomításra szorul, de azt mondhatom, hogy gyakorlatilag készen van. A várt 2,5 milliárd forint bevételből minimum egymilliárd forintot érdemes erre fordítani.
A fennmaradó összeg esetében pedig, figyelve a 2011-es európai uniós elnökség programjaira is, egymilliárd forintot érdemes a kuratóriumok között szétosztani, félmilliárd forintot pedig az elnökség kulturális programjaira, Magyarország kivételes lehetőségére előre félre kell tenni. Azt mondom tehát, ha igaz, amit mondok, hogy 2,5 milliárd plusz van az NKA-ban, akkor egymilliárd forint a Márai-programot szolgálja, egymilliárd kerüljön a kuratóriumok között felosztásra, 500 millió forint pedig az európai uniós elnökség kulturális programjainak költségvetésére, beleértve ebbe egyébként a nemzetközi érdekelődésre számot tartható tisztév dolgait is.
Bár a tisztelt bizottság külön napirendi pontban fog intézményvezetői kinevezésekkel foglalkozni, az éves beszámolóhoz ez is hozzátartozik. Kérem, engedjék meg, hogy annyiban érintsem, hogy több mint tíz intézménynél, közöttük kiemelkedő jelentőségű nemzeti kulturális intézményeknél az intézményvezetők pályázati ciklusa lejárt, ezért pályázatokat írtam ki. A pályázatokra döntő többségében olyan pályázatok érkeztek, amelyek eredményessé tették a pályázatot. Minden egyes területre, minden egyes intézmény élére az adott területet kitűnően ismerő szakembereket neveztem ki; minden egyes döntésemet ez befolyásolta, és a döntéseimet jó döntésnek tartom, minden egyes intézmény esetében jó döntésnek tartom, minden egyes külföldi kulturális intézet esetében jó döntésnek tartom, és megváltoztatni nem fogom.
A pályázó személyeket, akik elnyerték a pályázatot, olyan embereknek látom, akik alkalmasak intézményvezetésre, és ismerik az intézményt. Volt olyan intézmény és voltak olyan pályázók, akik szintén alkalmasak az adott intézmény vezetésére. Önök közül számosan különböző kulturális területeken vezetők, vagy vezetők voltak. Három embert nem lehet kinevezni egy posztra, ilyenkor dönteni kell; a legjobbat választottam, akinek a legjobb a pályázata, és úgy ítéltem meg, hogy ez a legmegfelelőbb. Itt szeretném elmondani, mert bár tegnap az érintettel beszéltem, majd a sajtóban közöltem, de a bizottság tagjaival erről még nem tudtam se külön-külön, se együtt beszélni, hogy a Pesti Magyar Színház élére tegnapi döntésemmel Őze urat választottam ki; nyolc pályázó volt, a legjobb pályázatnak az övét láttam. Őt erről értesítettem; személyesen még nem beszéltem vele, majd a következő napokban teszek félre arra időt, hogy találkozhassunk.
Ez a dolog, túl a következő napirendi ponton, egy ügyet még előtérbe hoz, amit érdemes itt is elmondani. Az én véleményem szerint egy minisztériumnak nem kellenek színházak a Nemzeti Színház kivételével. Magyarországon fenntartói rendszer van, önkormányzatok, egyházak, egyesületek, alapítványok, magánszemélyek tartanak fenn; szerintem egy minisztériumhoz nemzeti kulturális intézmények tartozzanak; az a három színház, amelyikből pro forma egy tartozik a minisztériumhoz, kettő más vagyonkezelő ügynökséghez, társasághoz, tehát gyakorlatilag mégiscsak a Kulturális Minisztérium hatáskörébe, szerintem ez egy itt maradt és nem jó állapot.
Ezért itt önök előtt is beszámolok; beszámolok arról más tekintetben ismételten, és a nyilvánosság előtt megismétlem Budapest Főváros Önkormányzatának azt az ajánlatomat, hogy az előbb említett három színházat vegye át a főváros, természetesen költségvetésével együtt, a kulturális tárca pedig vegye át a fővárostól a Budapesti Operettszínházat. Az Operettszínház nemzeti kulturális intézmény, kerüljön be ebbe a körbe. A Budapesti Operettszínháznak biztosítsunk éveken átnyúló, folyamatos és garantált költségvetést, hogy tervezése kiszámítható legyen, kerüljön a minisztériumhoz. Ahogy senki nem gondolja, hogy a Magyar Állami Operaház legyen önkormányzati fenntartású, senki nem gondolja, hogy az Országos Széchényi Könyvtár legyen kerületi fenntartású, azt gondolom, és az a helyes, hogy a Játékszín, a Kamaraszínház és a Pesti Magyar Színház kerüljön a fővároshoz. Már ha esetleg bárki idáig ettől tartott vagy félt, hogy minden személyi döntés kacifántos - de a színház világa, itt is vannak képviselő urak, akik ezzel már önkormányzati tisztségükből megismerkedtek, még kacifántosabb -, na ettől már nem kell tartani, én ezeket a döntéseket meghoztam: mindegyik színháznak van kinevezett igazgatója, ezt már nem kell magukra vállalni. Ugyanúgy, ahogy a többi színház esetében, ugyanúgy, ahogy a vidéken működő színházak esetében, vegye át az önkormányzat, az Operettszínházat meg adja át. Minden tárgyalásra nyitott voltam és nyitott vagyok, minden döntést meghoztam; itt a nyilvánosság előtt arról számolok be, a bizottság előtt pedig azt az ajánlatot teszem, hogy a főváros is döntsön végre. Egyedül lehet táncolni, csak nem annyira érdemes.
Végezetül két olyan ügyről szeretnék szólni, amely bár a jövőben, 2010-ben, illetve 2011-ben valósul meg, de értelemszerűen 2009 volt az előkészítések fő éve. A kronologikus sorrendet felborítva, először a 2011-es európai uniós elnökségünk kulturális vonatkozásáról szeretnék szólni. Ugyanúgy, ahogy ezt a bevezetőmben elmondtam, kérem, engedjék meg, hogy ne egyszerűen programokról, tervekről, megbeszélésekről, egyeztetésekről beszéljek, hanem egy helyzetről, amiről ilyen tekintetben itt nem volt módunk még értekezni. Azáltal, hogy az Európai Uniónak megválasztott elnöke van, teljesen más megvilágításba kerül mindaz, ami a rotációs elnökségek nyomán eddig kialakításra került. Én is olvasom, önök is olvashatják persze, hogy az Unió 2020-ig a rotációs elnökségek szisztémáját fenntartja, de azért valljuk be, hogy egy kis tapasztalattal és némi történelmi ismeret birtokában azt mondhatom, hogy ha az elnök és az elnöki funkció jól fungál, akkor az Európai Unió elnöke feladatokat ellátva egyre több olyan feladatot von magához, amelyeket idáig értelemszerűen nem tudott, nem tehetett, és a rotációs elnökségnél voltak.
Ez, kérem, egyet jelent: ha az elnök majd jól működik, akkor itt egy éven belül és aztán egyre erősödőbben a rotációs elnökségek súlya csökkenni fog, mert az elnök és az elnöki hivatal dolgozik. Persze nem lehet előre látni; azt kívánjuk, hogy jól dolgozzon, de ha nem fog jól dolgozni, akkor értelemszerűen ott marad, csak akkor minek. Ha viszont ez így van, ez kihat a mi 2011-es, egy év múlva bekövetkező elnökségünkre, ahol jelentős lesz már akkor. Amikor jövőre itt ülünk, higgyék el, hogy ez olyan égető probléma lesz - nem a kulturális bizottságé -, itt áll majd az országunk néhány napra az első elnökségétől, és a külső körülmények olyan módon fogják befolyásolni, hogy ha időben nem beszélünk erről, akkor ott fogunk állni a meglepetésünkkel együtt. Azt állítom önöknek, hogy az elnökség ideje alatt a rotációs elnök politikai súlya csökken, ami azt jelenti, hogy más területen megmarad, mert az Unió nem fogja feladni a szisztémát, ami viszont azt hozza, hogy a kultúrának és elsősorban a kulturális programoknak meghatározó jelentőségük lesz. A kulturális programok jelentősége a rotációs elnökség szerepének csökkenésével fel fog értékelődni; azáltal, hogy az elnökség politikai szerepe vagy szerepvállalása csökken, a kulturális szerepvállalása növekedni fog. Ezért mondtam már most, hogy erre időben megfelelő financiális eszközök szükségesek; ebben a kulturális programok, az említett NKA-fejezet, illetve az NKA-bevétel meghatározott része elégséges. Minden program, legyen az hazai vagy külföldi, többek között Schiffer képviselő úr koordináló munkája eredményeként együtt áll; az európai városokban az Unió több helyén, összesen két városban, kulturális központokban összehangolt módon kívánjuk ezt lebonyolítani.
Végezetül a kulturális főváros ügye: kérem, arról, hogy ennek mi a jelentősége, minthogy önök is, én is sokat beszéltem, sokat vitatkoztunk, és azt gondolom, hogy sokat tettünk, fölösleges most szót ejtenünk. Arról, hogy ez az egyedi lehetőség jó kihasználásra kerüljön, ez érdek. Én a jelenlegi kormánypárt egyik vezetője vagyok, de nem ebben a minőségemben ülök itt. Önök azonban velem együtt, mindannyian, a képviselő asszony és a képviselő urak, pártokat képviselünk, ezért azt gondolom, hogy akkor tudunk egymás szemébe nézni - az ország-világ ezt úgyis tudja -, hogyha ebből fakadó következtetéseket, követelményeket is levonunk.
Úgy hozta a sors meg a választók akarata, hogy Pécs városát szocialista párti képviselők képviselik döntő többségében, és ellenzéki, fideszes polgármestere van. Még hogyha feltételezném is, hogy semmi más nem vezet minket, mint egy választási év előtt saját politikai értékrendünket sikeressé tenni, akkor is ott állunk ezzel a pécsi programmal, amelyben az ország két legjelentősebb politikai ereje személyekben is érintett. Mondom, én persze úgy gondolom, hogy mindenki a kulturális fővárosért drukkol, de ha mégis a kulturális fővároson kívül más gondolatok is vannak, akkor érdemes talán az ajánlatomat megfontolni.
Hihetetlenül nem fogja érdekelni ugyanis se a lyoni francia állampolgárt, se a manchesteri angolt, se a kalambakai görögöt, hogy mikor és milyen választások vannak Magyarországon, ráadásul ezt a kulturális főváros programot kettévágja a választás, aztán ősszel majd megint kettévágja az önkormányzati választás. Önök pontosan tudják, 2016-ig egyetlenegy magyar város nem lesz Európa kulturális fővárosa, ezért azt javaslom, és azt ajánlom önöknek - beszámolót mondva, a beszámoló persze tapasztalatokat is jelent -, hogy a pécsi programsorozatot és a pécsi kulturális főváros egy évét emeljük ki a pártpolitikai csatározásokból. Azt javaslom önöknek itt a nyilvánosság előtt, hogy abban legyünk érdekeltek, és azért tegyünk, hogy sikeres és eredményes legyen az EKF-program néhány nap múlva kezdődő programsorozata, ami december végén nyílik. Ne tegyünk olyan lépéseket az EKF ügyében, amelyek pártpolitikai és választásicél-irányosak, hanem azt szolgáljuk, hogy sikeres legyen. Azt gondolom, hogy fölösleges ezt részletezni.
Önök is, én is számos kampányt végigcsináltunk már, mindent be lehet emelni, hogyha be akarjuk emelni. Ha én ezt a választási kampány kezdetén, a köztársasági elnök úr által kihirdetett kampányidőszak első napján mondom, az nevetséges, de befejezve az előkészületeket, látva, hogy sokan, az összes oldalon, olyanok is, akik nem tartoznak sehova - olyanok vannak a legtöbben -, olyanok is, akik önökhöz közel állnak, olyanok is, akik énhozzám, mihozzánk közel állnak, nagyon sokat dolgoztak, és eredményesen. Ne rontsuk már el a munkájukat! Ne rontsunk az ország képén! Azt ajánlom, és azt javaslom tehát, hogy ebben az ügyben, ami legalább annyira európai, mint magyar, európai és magyar, csapjunk egymás tenyerébe, és a kulturális főváros programja januártól decemberig legyen mentes a pártpolitikától, tudniillik, hogy segítsük elő a sikerét. Elrontani könnyű, és azt is könnyű mondani, hogy de, ő csinálta először, én csak válaszoltam, ezért mondom időben. Ha azt mondják, hogy nem, értek a szóból. Az ajánlat világos, és megtettem.
Úgy gondolom, hogy minden olyan jelentős ügyre, amely a 2009-es évet jellemezte, kitértem. Ha valamit kihagytam vagy kifelejtettem, akkor, ha van kérdésük, szívesen válaszolok rá. Úgy gondolom, hogy folyamatokat értékelni, és ezekbe a konkrétumokat belehelyezni érdemes, ezért így tettem meg a 2009. évi beszámolót. Tisztelt Elnök Úr! Ha kérdés vagy vélemény van, bármely elhangzott vagy el nem hangzott részletre szívesen reagálok. A beszámolómat ennyiben kívántam összefoglalni. Köszönöm szépen a lehetőséget.
Kérdések, észrevételek
ELNÖK: Köszönjük szépen. A szokásoknak megfelelően a bizottság tagjaié a szó. Igyekszem jegyezni jelentkezési sorrendben a felszólalni szándékozók nevét. Először Halász alelnök úr jelentkezett.
HALÁSZ JÁNOS (Fidesz): Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Bizottság! Kedves Jelenlévők! Aki ott volt miniszter úr legutóbbi miniszteri meghallgatásán, amikor legutóbb újra miniszter lett, és kinevezés előtti miniszteri meghallgatása volt a bizottság előtt, az tudja, akkor én néhány gondolatban azt próbáltam kifejteni - látva a korábbi munkásságát -, az lenne talán a legjobb, hogyha már így adódott, hogy újra miniszter lett, jobb lenne, ha odafigyelne arra, hogy inkább ne csináljon semmit, mert a tevékenységével sokkal többet árt, mint használ. Inkább próbálja ezt a néhány hónapot vagy ezt az egy évet kibírni izgágaság nélkül, feltűnési viszketegségét kicsit háttérbe szorítva, kevesebb szerepléssel, mert túl sok az ártalom, túl sokat árt ön a magyar kultúra ügyének. Ez volt az én véleményem, és ez a véleményem nem is változott, látva az azóta eltelt dolgokat, ügyeket. Sajnos nem hallgatott miniszter úr a jó szóra.
A véleményem az, hogy ami a minisztériumban folyik az ön vezetésével, az ön kultúrpolitikája, az a magyar kultúrának sokkal inkább ártalmasabb, mintsem használna neki. A véleményemet, úgy gondolom, több minden alátámasztja. Néhány véleményt szeretnék ismertetni önökkel, amely mások véleménye is, és amely mindenképpen kell, hogy elgondolkodtasson bennünket. Sok levelet kapunk képviselőként, sok levelet kap a kulturális bizottság, küldöttségek járnak itt, elmondják az adott terület szereplői, a kulturális élet szereplői, hogy mit, hogyan látnak ők, hogy élik meg miniszter úr regnálását. Mit írt most legutóbb a Vas Megyei Közgyűlés alelnöke? A következőt írta bizottságunknak:
"A kultúra pozíciói az állami központi finanszírozás folyamatában tendenciaszerűen romlanak, és a források csökkennek. A Vas Megyei Önkormányzat központi költségvetéstől kapott közművelődési, közgyűjteményi normatív támogatása 2006-tól csökken, holott a kulturális intézményeinek száma és önkormányzati közművelődési feladataink változatlanok maradtak. Úgy véljük, hogy a magyar kultúra értékeinek védelme, a köztársaság polgárainak művelődési, kulturális lehetőségeinek biztosítása olyan alkotmányos jog és felelősség, amely a magyar államot, annak mindenkori kormányát illeti elsősorban. Ezen elvek alapján érthetetlen és elfogadhatatlan számunkra, hogy a stratégiai ágazatnak minősített kultúra az a nemzetgazdasági szegmens, amelyet drasztikusan, tragikus következményekkel járó módon sújt a pénzügyi források kormányzati csökkentése, a támogatások elvonása.
A nemzeti kulturális, művészeti és közgyűjteményi intézményrendszer mellett a nemzeti kultúra hordozói és gyarapítói, a nemzeti kultúra elválaszthatatlan része a megyei kulturális intézményrendszer, melynek minden felelőssége és gondja a megyei önkormányzatokon nyugszik. Nem hagyhatjuk szó nélkül azt a szándékot, azt a parlamentáris és kormányzati pénzügyi döntési tendenciát, amely az ezeréves történelmi megyék kulturális elnyomorításához vezet." Így éli meg az ön tevékenységét, az ön idei tevékenységét is, miniszter úr, az egyik megyei közgyűlés. Számtalan más, hasonló megyei véleményt is ismerek, ismerünk. Azt hiszem, hogy mindazt, amit ön elmondott, ez mindenképpen árnyalta.
Nézzük meg, hogy mit mond az Önkormányzati Levéltárak Tanácsa. Dr. A. Varga László, mint az Önkormányzati Levéltárak Tanácsának elnöke írja 2009 decemberében - ez most van - a kulturális bizottságnak: A magyarországi levéltárak az elmúlt időszakban súlyos költségvetési és személyi veszteségeket szenvedtek el. Intézményeink jelentős része küzd komoly gondokkal, amelyek alapfeladataik ellátását veszélyeztetik, vagy egyenesen lehetetlenítik el. Az utóbbi négy esztendő alatt reálértéken tekintve elveszett költségvetésünk több mint negyede, és ennél is nagyobb veszteséget jelent a levéltárakból kötelezően vagy kényszerűségből történő forráskivonás.
Az utóbbi években leállt az addig örvendetes raktárépítési program is, holott a levéltárak egy tekintélyes része akut raktárgondokkal küzd. A levéltárak számára különösen fájdalmas, hogy szakmai munkájukhoz, modernizációjukhoz más közgyűjteményekkel ellentétben az európai uniós források sem állnak rendelkezésre. A gazdasági megszorítások következményeképp intézményeink szakmai munkája ma már szinte kizárólag az NKA, illetve az OKM pályázati formában megszerezhető forrásaira alapozódik, éppen ezért számunkra különösen fájdalmasak azok a hírek, amelyek szerint a minisztérium a levéltárak úgynevezett állományvédelmi, idén részben a levéltárak modernizációjára átcsoportosított keretének ez évi mintegy 140 millió forintos összegét a jövő esztendőben a harmadára kívánja csökkenteni. Ez a döntés oly mértékben vetné vissza a nemzeti örökség szerves részét képező levéltári anyag megőrzésének lehetőségeit, hogy az - úgy véljük - teljességgel elfogadhatatlan.
Miniszter Úr! Ön dolgozik a minisztériumban, készíti elő a jövő évi költségvetést, azt a parlamenttel elfogadtatják, vannak is, akik itt megszavazzák. Az ön munkája, az önök munkája az, ami ezt mondatja például az Önkormányzati Levéltárak Tanácsával, érti? Amikor én azt a véleményemet fogalmazom meg, hogy ön sokkal inkább árt a magyar kultúra ügyének a tevékenységével, akkor például ilyen érvek alapján mondom ezt, ilyen információk, ilyen levelek alapján.
A kulturális bizottságnál egy petíciót benyújtva jártak a magyar táncszakma képviselői 2009. október végén, 2009. október 28-án - ez az év a petíció dátuma. Mit írnak? "Alulírott Kossuth-díjas művészek a táncművészet létét veszélyeztető, sértő és felelőtlen bánásmód miatt fordulunk a kulturális bizottsághoz. A kulturális tárcánál közömbösséget, a tényeket és tapasztalatokat semmibe vevő, nagyfokú igazságtalan leépítési és ellehetetlenítési szándékot tapasztaltunk." Érti, miniszter úr? Tudja, kik írták ezt alá? Bozsik Yvette, Keveházi Gábor, Popova Aleszja, Dózsa Imre, Kiss János, Seregi László, Folti Jolán, Markó Iván, Szakály György, Hágai Katalin, Novák Ferenc, Uhrik Dóra, Jurovics Tamás, Pongor Ildikó és Wolf Katalin: ők mondják azt, hogy az ön minisztériuma - nyilván ön is, mint miniszter - semmibe veszi az ő véleményüket. Ők azt mondják, hogy a magyar táncszakmát az elmúlt évben - hiába volt Táncszakmai Kerekasztal, ahol egyeztettek, és kidolgozták a javaslataikat -, az ő javaslataikat, így a táncszakmát is önök semmibe veszik, és odáig jutottak, hogy a kulturális bizottsághoz fordultak mintegy segélykiáltással, merthogy önök nem foglalkoztak az ügyükkel, az önök tárcájánál a közömbösség, a nagyfokú igazságtalan ellehetetlenítési szándék az, amit ők tapasztaltak. Ez is egy olyan vélemény, miniszter úr, ami úgy gondolom, hogy az én kijelentésemet, amit mondtam az ön munkájáról, valamiképp azért alátámasztja, de nézzük, miről van még szó; sok mindenről.
Kiragadnék egy olyan levelet, amelyet aláírt sok-sok szervezet. Miről is van szó? A közgyűjteményi és közművelődési normatíváról. Az idén önök dolgoztak azon, hogy jövőre még nehezebb legyen, és még inkább ellehetetlenüljön ennek a területnek az élete. Mit írtak önnek? "Tisztelt Miniszter Úr! A közgyűjteményi és közművelődési szakemberek aggodalommal fogadták a Magyar Köztársaság 2010. évi költségvetési javaslatának a szakterületét érintő terveit, és értetlenül tekintenek az abban szereplő közgyűjteményi, közművelődési normatívákra. A támogatás további szűkülése esetén a szakterület intézményeinek és egyéb feladatellátóinak nagy része képtelen lesz megfelelni törvényileg előírt feladatainak, ami egyebek mellett a minisztérium ágazati felelősségének kérdését is felveti. Tisztelt Miniszter Úr! - írják. A közgyűjtemények és a közművelődés teljes területét átfogó szakmai szervezetek és szakszervezetek képviselőiként egyöntetűen úgy látjuk, hogy a települési, a megyei, fővárosi közgyűjteményi és közművelődési normatívák önálló támogatási formaként való megszüntetése, valamint 2010-ben való további csökkentése nagyobb kárt okoz, mint amennyi megtakarítást eredményez. A helyzet érdemi áttekintése, valamint javaslataink megtétele érdekében kérjük, hogy szervezeteink képviselőit soron kívül fogadni szíveskedjék."
Az ön idei munkája volt ez. Dolgoztak, eljutott önökhöz a szervezetek véleménye: az Informatikai és Könyvtári Szövetség, a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete, a Budapesti Népművelők Egyesülete, a Kulturális Központok Országos Szövetsége, a Magyar Könyvtárosok Egyesülete, a Magyar Levéltárosok Egyesülete, a Magyar Népművelők Egyesülete, a Megyei Múzeumok Igazgatóságainak Szövetsége és Pulszky Társaság - mindegyiket az elnök jegyezve írta önnek ezt a levelet. Önök dolgoztak tovább, a jövő évi normatíva arcátlanul alacsony, ellehetetleníti a területet, a területen dolgozó szervezetek, intézmények a törvényileg előírt feladataiknak sem fognak tudni így megfelelni. Ön dolgozott egy olyan költségvetésen, amivel szerintem a magyar kultúrának, a közművelődésnek, a közgyűjteményi szervezeteknek, intézményrendszerének sokkal többet ártott, mint használt.
Mit ír dr. Vándor László elnök úr ezzel az üggyel kapcsolatban? 2009. szeptember 30-án írták az első levelet. "A 2010. évi költségvetés készítése kapcsán a közgyűjtemények érdekvédelmi szervezetei együttes levelet intéztek Hiller István miniszter úrhoz - írja -, amelyben felhívtuk a figyelmet arra a katasztrofális helyzetre, ami előreláthatólag ezt a területet érinti. Ehhez 2009. október 6-án egy kiegészítést csatoltunk, melyben jeleztük a közös cél érdekében kompromisszumkészségünket - ahogy írják. Sajnálatos módon kezdeményezésünk nem járt eredménnyel, levelünk után semmiféle érdemi visszajelzést nem kaptunk." - írja ez a nyolc szervezet, a nyolc szervezet képviselője.
Miniszter Úr! Amikor azt mondtam, hogy menjen vissza a minisztériumba, és inkább ne csináljon semmit, nem erre gondoltam; nem arra gondoltam, hogy a magyar kulturális élet jeles szereplőinek szavát semmibe veszi, nem fogadja őket, nem is jeleznek a levelükre. Akkor, amikor önök dolgoznak, készítik elő a következő évi költségvetést, ami sokkal inkább árt a területnek, mint használ, leadják a szervezetek a jelzést - ilyen csúnyán mondom -, jelzik azt, hogy ez így nem lesz jó, ez problémákhoz vezet, és önök még csak nem is fogadják őket! Ahogy írja ezt nekem a Megyei Múzeumok Igazgatóságának Szövetsége - 2009. december 9-én kaptam tőle a levelet, megkérdeztem, hogy vajon mi történt -, azt írja itt december 9-én, már a költségvetés elfogadása gyakorlatilag megtörtént, amikor már változtatni nem lehet ezen, hogy ők még érdemi visszajelzést sem kaptak önöktől. A táncszakma is ugyanezért fordul a kulturális bizottsághoz. Szóval azt azért illett volna megtenni, hogy a szervezetek véleményére hallgatnak. Látszik, hogy önök saját kútfőből dolgoznak, csak azt látom, hogy ez árt; a kulturális élet szereplői nem ezt akarják, miniszter úr, ezek a jelzések, ezek a levelek mind-mind ezt üzenik, ezt mutatják.
(Az elnöklést dr. Jánosi György, a bizottság alelnöke veszi át.)
Ha megengedi, néhány dolgot még kiragadok abból, amiket felvetett, azokból a témákból. Beszélt ön Pécsről. Kedves miniszter úr, ne legyen ön békéltető, ne tetszelegjen ebben a szerepben! Egyrészt elkésett vele; tudja? Nagyon elkésett vele. Múlt héten volt együttes bizottsági ülés a Parlamentben, ön is meghívott volt, de oda nem tudott eljönni, sajnos nem volt ott, még csak államtitkár sem képviselte a tárcát; Pécs polgármestere ott volt, a kormánymegbízott ott volt, a minisztérium is meghívott volt, de nem sikerült kompetens személyt küldeniük. Semmi baj, az a bizottsági ülés, ami lezajlott, pontosan ebbe az irányba mutatott; abba az irányba mutatott, hogy itt van egy év, ami mindnyájunknak fontos, azt meg kell valósítani. Ez már lezajlott, miniszter úr, ez nem ma volt, egy héttel ezelőtt. Most ön idejön, és elkezd a békéltető szerepében tetszelegni. Ne tegye! Ön nélkül is, ön nélkül biztos nyugalom lesz, és végigmegy a pécsi program, higgye el, ön nélkül is sikeres lesz a pécsi program.
De ha már ilyen jókedvre derítettem, legyen kedves, gondolkodjon el azon, hogy a Művészeti Tanács megbízását azonnal visszavonja, ugyanis önök működtetnek egy olyan szervezetet, amelyik havi több millió forintot visz el. Havi 500 ezer forintos megbízási díjjal még talán saját köztisztviselőiket sem biztos, hogy teljesen szabályosan alkalmazzák ott, és ez a Művészeti Tanács éppen hónapok óta nem csinál semmit. Tudja, mikor az előző bizottsági ülésen, az együttes bizottsági ülésen ezt megkérdeztük, mély hallgatás volt a válasz. Ezt a választ kaptuk, amikor arról volt szó, hogy például mit csináltak novemberben, mit csináltak októberben. Hol vannak a jelentések, igazolások arról, hogy a Művészeti Tanács tagjai azért az 500 ezer forintért mit dolgoztak az adott hónapban?
Utána lehet majd ennek nézni, bizonyára utána is kell, de sokkal egyszerűbb és megnyugtatóbb lenne, ha a pénzt a Művészeti Tanács ügyében nem pazarolnák tovább, már csak azért sem, mert hogyha belegondolunk mindnyájan, teljesen világos, hogy a ma véglegesnek látszó programsorozat, ami Pécsen lesz, az igazán talán köszönő viszonyban sincs a Művészeti Tanács 2008 tavaszán bemutatott koncepciójával. A Művészeti Tanács azóta sem dolgozik igazán érdemben, mint Művészeti Tanács. Szóval, miniszter úr, ha Pécs, akkor ne tetszelegjen békéltető szerepben, mert ott béke van, és reményeim szerint béke is lesz, ha csak ön ezt nem rúgja föl, és a legjobbat akkor teszi, hogyha nem pazarolja a Művészeti Tanácsra feleslegesen tovább a közpénzt.
Nem beszélt miniszter úr, legalábbis nem nagyon fejtegette a filmügyeket. Megértem, hogy nem, de én azért hozom szóba, mert szeretném jelezni és elmondani ezzel kapcsolatosan azt, hogy ez is egy olyan terület, amely azt mutatja, hogyan nem szabad dolgozni a minisztériumban. A magyar film évek óta folyamatosan veszít a nézőiből, több százezer, sőt félmillióval kevesebb nézője van; volt olyan év, amikor ilyen csökkenés történt. A minisztérium a fejét a homokba dugja, gyakorlatilag semmit nem csinál, és azt mondja, hogy persze, ez nem az ő dolga. Miniszter úr, a minisztériumnak mindenképpen dolga lenne, legalábbis az, hogy konszolidálja a területet, de ez ügyben sem tesznek semmilyen jelentős lépést.
Miről is van szó? Arról van szó, hogy 2005-ben önök megengedték azt, hogy éven túli kötelezettségvállalással bankokat, mint finanszírozókat vonjanak be a magyar film készítésének ügyébe több milliárd forint értékben. Egyrészt ez megdrágítja 15-20 százalékkal a banki kamat miatt az egész ügyet, másrészt kiderült, hogy most már több mint egymilliárd forintot csak banki kamatra költöttek a magyar filmre szánt közpénzekből az elmúlt években, és az is kiderült, hogy ez ügyben semmilyen érdemi konszolidációs tervvel nem rendelkeznek önök. Na, ez is egy olyan terület, ahol ráadásul a kuratórium újraválasztásáról van szó, amikor újra kell gondolni az egész törvénykezést ez ügyben. Azért kell újragondolni, mert a nézőszám-csökkenés, a banki szerepvállalás bevonása és annak nem megoldott helyzete, évről évre magunkkal cipelése ezt a területet nem segíti, hanem agyonnyomja, de ez ügyben sem tettek semmit az elmúlt években.
Beszélt ön nemzetközi szerepvállalásokról, beszélt a New York-i évadról is. A New York-i évadról csak annyit, hogy az önök bevallása szerint is New Yorkban 105 ezren látták a rendezvényt, Washingtonban meg 25 ezren. Ez 130 ezer. Hol van ez ahhoz az egymillióhoz képest, amit a Magyar Magic produkált a londoni évad alatt? Miniszter úr, hol van ez ahhoz képest? Pedig elköltöttek 700 millió forintot! És akkor részletesebben ne menjünk bele, csak ebbe gondoljunk bele.
Beszélt a japán programról is, hogy az is milyen fontos, de arról például nem beszélt, hogy a szolnoki szimfonikus zenekar azóta is magával cipeli azt a tartozást, amit önök nem fizettek ki nekik, illetve a Hungarofest nem fizetett ki nekik, mert önök meg nem fizetnek évek óta a Hungarofestnek, adott esetben még az előző úgynevezett reneszánszév költségvetési kiadásai kapcsán sem. Amikor arról beszél, hogy ez micsoda siker volt, akkor konkrétan arról van szó, hogy például egy szolnoki zenekar magán viseli azt a terhet, hogy szerepelt ebben a programban, de a minisztérium hibájából még máig nem rendezték ezt a kérdést. (Átadnak egy papírt dr. Hiller Istvánnak.)
Persze, nyilván viszik oda önöknek a kis cetliket, és az egész stáb nagyon jól dolgozik, mindnyájuknak jó munkát kívánunk, örülök is, hogy miniszter urat ennyien segítik, mert szüksége is van rá. Egyszerűbb lenne egyébként, miniszter úr, ha a kollegáit hazaküldené, mert sokkal izgalmasabb lenne az ülés, és önre is jobb fényt vetne ez az egész, de ha így gondolja, hogy ezt így kell szervezni, akkor jó munkát! Na, így sem érdemes egy miniszternek dolgoznia szerintem.
A kinevezésekről is beszélt ön. Miniszter úr, szerintem egyáltalán nincs rendben, amit ön csinált. Tudja, azért nincs rendben, mert korábban voltak olyan intézmények, ahol valamilyen okból évekig, talán több mint egy évig nem írtak ki pályázatot, pedig lejárt a vezető megbízása. Például a Ludwig Múzeumnál nem írták ki a pályázatot. Ki kellett volna írni már nagyon régen, nem tették meg. Nyilván megvolt ennek az oka, de amiért ezt szóba hozom, ez egyedül azért van, hogy azt mondjam, hogy lehet így is csinálni, tehát van olyan, hogy nem ír már ki pályázatot. Az Országos Levéltárnál is most írták ki éppen a pályázatot, de sokkal hamarabb ki lehetett volna írni.
Én úgy gondolom, mindez azt mutatja, hogy mivel lehetőség van arra, hogy ön nem írja ki a pályázatot, akkor mindenképpen el kell gondolkodni azon, hogy választási ciklus előtt, választás előtt érdemes-e a nagy nemzeti kulturális intézmények élére önnek kinevezni vezetőket. Ha komolyan gondolja azt, hogy egy demokratikus választás után elkezdődik egy új politika, vagy folytatódik egy meglévő, de mindenképpen egy választás után valaki felhatalmazást kap egy munkára, akkor azt hiszem, a kultúra területén nagyon fontos az, hogy egy kultúrpolitika a nemzeti intézményekkel együttműködve, a saját értékrendje szerint tudjon tevékenykedni.
Azzal, hogy most ön a saját értékrendje alapján, ön a saját szocialista értékrendje alapján választott vezetőket - ahogy itt mondta, hogy ön választott -, bizonyára elolvasta mindegyik pályázó pályázatát, és elmondta most itt ön, hogy a legjobbat kiválasztotta. De ez így, 2009 végén nincs rendjén, miniszter úr, és az meg különösen nincs rendjén a Nemzeti Galéria esetén, hogy az ön volt politikai államtitkárát nevezi ki, főleg úgy, hogy csak egyetlenegy pályázó volt. Meg kellett volna állni, azt mondani, hogy nincs több pályázó, akkor nem nevezi ki. Vajon miért nincs? - teszem zárójelbe, de én úgy vélem, azért, mert önök ilyen helyzetet teremtettek előzetesen, éreztették, hogy úgyis csak Csák Ferenc nyerhet, nem is nagyon mert pályázni más, nem volt más pályázó. De ebben az esetben, még ha bármennyire is alkalmasnak tartja ön a most is itt ülő szakállamtitkár urat erre a posztra, akkor sem szabadott volna szerintem kineveznie.
Várnia kellett volna, és egy új ciklusban a Nemzeti Galéria élére lehetett volna választania az új összetételű kormányzatnak egy szabályos pályázat útján vezetőt. Lehet, hogy az éppen Csák Ferenc lesz, ha újra megpályázza, lehet, hogy újra csak egyedül pályázott volna, de én nem tartom helyesnek, hogy ez így történt. Erről mi beszéltünk a parlamentben is, miniszter úr. Nekem a véleményem nem változott az ügyben, ön nem győzött meg az ottani válaszával, és az itt elhangzottak sem győztek meg, és nagyon-nagyon sokakat nem győzött ez meg, miniszter úr. Itt azért kilóg a lóláb. Ezt magyarázhatja elegánsan, szépen, viccesen, bárhogy, de akkor is egy volt politikai államtitkárát, a mostani szakállamtitkárát nevezi ki a ciklus legvégén egy nemzeti intézmény élére.
Ha már a kinevezéseknél tartunk, ön beszélt sokat a Nemzeti Kulturális Alapról, de ott is éppen kinevezés előtt állunk. Nagyon érdekes lenne azt is tudni, hogy ott kire gondol, ott mire gondolnak, hogy a Nemzeti Kulturális Alapnak ki lesz majd az elnöke. Ezen a területen, ahogy itt megtudtuk, mivel nem beszélt róla, még nincs döntés; pedig már éppen ideje lenne. Lehet, hogy itt éppen azt gondolja ön, hogy megjött a demokratikus jó érzéke, és persze, várjunk, meghosszabbítjuk a jelenlegi vezető mandátumát, és majd az új kormánynak megadjuk azt a lehetőséget, legyen az bármilyen összetételű kormány is, hogy ebbe a kulcspozícióba - ahogy ön ezt mondta, a Nemzeti Kulturális Alapról nagyon szépeket mondott -, nevezze ki azt az embert, akivel az új kulturális politika együtt kíván működni.
Bár, ahogy hallottam, nagyon nagy szükség nincs a Nemzeti Kulturális Alap elnökére, mert ön itt közölte, hogy mire kell költeni a bejövő plusz forrást, közölte azt, hogy mit kell tennie a Nemzeti Kulturális Alapnak. Megvan önnek ehhez a joga, de nem volt túl elegáns, miniszter úr, főleg azután, hogy Harsányi úrtól, a Nemzeti Kulturális Alap elnökétől ezt a bejelentést a Magyar Könyvtárosok Egyesületének debreceni éves vándorgyűlésén is hallottam. Ott egy kicsit jobban sült ez el, de ez júliusban volt, amikor ő mondta, hogy a Márai-programot fogják csinálni; most ön itt bejelentette, hogy majd azt kell csinálni. Bizonyára szoktak önök néha beszélni, mindenesetre ez nem azt mutatta, hogy olyan sűrűn egyeztetnének a dologról.
Az intézményrendszerről is beszélt miniszter úr. Ahogy legutóbb is mondtam önnek, hogy talán jobb, ha visszavonhatatlan vagy rossz dolgokat nem csinál, itt is azt gondolom, hogy most már ne tessék kapkodni. Már eltelt nyolc év, miniszter úr; nyolc éve kormányoznak, nyolc éve nem tudták megoldani azt a problémát, hogy a tárcánál lévő három úgynevezett tárcaszínház - abból egyik intézmény, a Pesti Magyar Színház, kettő nonprofit kft.: a Játékszín és a Kamara - átkerüljön a budapesti önkormányzathoz. Ha ez a nyolc év nem volt elég, akkor ne most, itt az utolsó miniszteri meghallgatásán jelentse be a nagy nyilvánosság előtt, ahogy itt ön mondta, hogy ön elszánt, és tudja, hogy erre van szükség.
Ön nagyon pontosan tudja, hogy a Kulturális Minisztériumnak csak nemzeti kulturális intézményeket kell fenntartani és a többit nem. De miniszter úr, most világosodott meg? Hát ön miniszter volt már 2004-ben vagy hogy; ha ezt ennyire tudta, volt rá egész sok éve, hogy ezt a dolgot meglépje, megtegye, ráadásul a budapesti önkormányzat meg a kormány politikai összetétele viszonylag egynemű, hasonló volt egymáshoz. Ha önök ezt nem tudták megoldani nyolc év alatt, akkor ne az utolsó néhány hónapban akarja, akarják ezt megoldani, miniszter úr, mert eddig nem tudták! Most hogy még az Operettszínházzal is ötletelnek közben, mint egy árukapcsolás - ha tévedek, jó, persze majd kijavítanak, ez nem árukapcsolás, de szerintem ez ötletelés -, és erre nem hiszem, hogy szükség van. Az intézményrendszer kapcsán annyi kárt okoztak már korábban önök is - biztos emlékszik a maradványképzés kérdéskörére, a közalapítványok megszüntetésének ügyére, amikor az egész kulturális szakma felzúdult -, itt az utolsó hónapokban nincs erre szükség, miniszter úr, higgye el. Ha eddig nem oldották meg, akkor már nem most fogják, én azt hiszem; jobb lenne, ha nem.
Még egy dologról beszélt, a 2011. évi európai uniós elnökségünkről és annak kulturális programjáról. Miniszter úr, ez egy fontos nemzeti ügy, és ha önök úgy kezelték volna, ahogy ezt kell, akkor rendben is lenne, de önök nem úgy kezelték. Ön megbízta az egyik politikustársát, aki itt ül a kulturális bizottságban, hogy készítsen egy anyagot. Én olvastam ezt az anyagot, szerintem silány, az az anyag nagyon gyengére sikerült. Nem tudom, hogy kapott-e pénzt ezért a képviselőtársam külön vagy nem, majd ezt is megkérdezzük, de ha nem kapott, ha kapott, az anyag így is, úgy is silány és használhatatlan. De tudja, hogy mi az alapprobléma, miniszter úr? Az, hogy ön arról beszél, hogy 2011-ben ez milyen fontos közös ügy lett, csak elfelejtettek minket megkérdezni; bennünket be sem vontak abba, kísérletet sem tettek rá, vagy hogy az itt ülő képviselőtársunk megkereste volna akár hivatalosan vagy nem hivatalosan is a frakciónkat. Itt ülünk egy bizottságban, az a dolgom, hogy 2011 európai uniós elnökségünk kulturális programjával kapcsolatos stratégiát kidolgozzam - mert valami ilyesmit kellett csinálnia a képviselő úrnak -, hát beszéljünk már róla, egyrészt mert közös ügyünk, másrészt 2011-ben ki tudja, hogy ki fogja azt végrehajtani. De be sem vontak bennünket; érti? Meg sem próbálták, és most itt előadják, előadja miniszter úr nagyon tehetségesen, hogy ez milyen fontos nemzeti közös ügy, és ezt úgy kell megvalósítani - úgy, nagyon úgy, pont úgy, ahogy önök gondolják -, csak minket elfelejtettek megkérdezni. Na, miniszter úr, így nem szabad kormányozni, és vége is lesz hamarosan ennek a dolognak, én ebben bízom. Köszönöm szépen a figyelmüket.
ELNÖK: Tisztelt Bizottság! Kedves Vendégeink! Ahogy elnök úr jelezte, átveszem az ülés vezetését. Én is tisztelettel köszöntök mindenkit! Folytatjuk a vitát, ami reményeim szerint korábbi gyakorlatunknak megfelelően most is méltó lesz a bizottság nevéhez, és kulturált vita lesz, melyben a személyes elfogultság helyett az ügy iránti elfogódottság fog majd dominálni.
A feljegyzések szerint Tellér Gyula képviselő úré a szó.
TELLÉR GYULA (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Miniszter Úr! A beszámolóját nagy bizalommal hallgattam, és sok ponton örömet is szerzett; mondjuk egy párat ezek közül mindenképpen el akarok mondani. Az egyik az, hogy milyen sokat pályáztak európai uniós pénzekre az egyes községek, és hogy ez mekkora összeget jelent. Örömmel hallottam az előadó-művészeti törvény végre valahára való megszületéséről, örömmel hallottam azokról a nagykiállításokról, amelyek a miniszter úr tevékenységéhez kapcsolhatók, örömmel hallottam a Haydn-évet és ezt az igen kiváló kis koncertet, amit itt rögtönöztek számunkra. Bocsánatot kérek, hogy el fogom venni Lukács képviselő úr poénját, ő ugyanis azt mondta, hogy ha a miniszter úr szereti Haydnt, akkor ezt a kis koncertet úgy foghatjuk fel, hogy elhúzták a nótáját. (Derültség a Fidesz padsoraiban.) Örömmel hallottam egyébként (Alföldi Albert: Jön belőlük.) - igen, jön belőlünk - a világörökséggel kapcsolatos listába vételeket és más döntéseket.
Az örömöm némileg lekókadt akkor, amikor miniszter úr befejezte a pécsi békeajánlattal, mert a következő asszociációm vagy benyomásom támadt. Bizonyára ismeri miniszter úr és a tisztelt jelen lévők Babits Mihály Psychoanalysis Christiana című versét. Ebben a keresztény embert úgy írja le, mint a gótikus templomok szoborfülkéiben álló szobrokat, amelyek elöl jól meg vannak faragva - vagy ha barokk szoborról van szó, akkor még ki is vannak szépen festve, pingálva -, de a hátsó oldaluk nincsenek megfaragva, alaktalanok, nincsenek kifestve, és nem a nézők és a hívek látványának vannak szánva. Őszintén szólva - de ezt most tényleg őszintén mondom -, én azt reméltem, hogy a miniszter úr a nehézségeiről, a kudarcairól, azokról a feltételekről is, amelyeket nem tudott meghaladni a miniszteri munkájában, hasonló részletességgel és hasonló bőséggel beszámol, mint az eredményekről, és akkor tulajdonképpen az én mostani felszólalásom fölösleges is volna, vagy fölöslegessé is vált volna.
Azt gondolom, hogy a kiinduló helyzetről nem szabad megfeledkeznünk egyetlen pillanatra sem. A kiinduló helyzet az, hogy 2005-ben, 2004-ben egy igen romló, egyensúlyvesztő gazdaság irányítására vette át Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a kormányhatalmat, kormánypozíciót. Hogy az egyensúly ne ártson politikailag a kormányának és a pártjának, először nagy pénzeket, forrásokat nyomott be a gazdaságba - úgy is mondhatnám, egyszerűsítve a dolgot, hogy mindent odaadott -, és amikor ezzel a módszerrel sikerült bizalmat keltenie maga iránt és a kormányzása iránt, és megnyerni a választásokat, akkor utána fordított egyet a dolgon, és elkezdett mindent visszavenni, azért, mert addigra az egyensúly már annyira megbillent, hogy tarthatatlan volt a helyzet.
A mindent visszavevésnek pedig az volt a célja, hogy olyan gazdasági egyensúlyi helyzetet teremtsen, hogy az európai uniós pénzeket le lehessen hívni, az ehhez szükséges feltételek létrejöjjenek. Na most ez az alaphelyzet, amiben a miniszter úr vezeti a minisztériumát és ez a folyamatos forráskivonási kényszer, amelyikről ebben a formában, ebben az őszinte formában nem hallunk soha a miniszteri meghallgatásokon és a miniszteri beszámolókon, sőt nemcsak, hogy nem hallunk őszintén, hanem mintha a miniszter úr miniszteri tevékenységének egy jelentős része éppen arra szolgálna, hogy ebben a kérdésben ne lehessen igazán tisztán látni. A pénzkivonás elfedésére törekszik. Majd később még néhány szót fogok szólni az intézmény-összevonásokról.
Az intézmény-összevonásoknak önmagukban semmi értelme sem volt, tulajdonképpen jól működő intézményekről volt szó. Azért kellett őket összevonni, mert az összevont intézmény összességében kevesebb pénzt kapott, vagy - nincs a magyarban jövő idő a múlt időben - kevesebb pénz jutott nekik, kevesebb pénzt kaptak, mint az eredeti két vagy több intézmény külön-külön. Ez feltűnt az ellenzéki oldalnak, és elkezdte azt keményen vitatni, hogy melyik intézménynek, mennyi pénz jutott, egyszer csak a költségvetési dokumentumokból elkezdtek eltűnni a részletek. Agregált számok jelentek meg, 4-5-6-8-10 intézmény együttesen megkapott finanszírozási összege szerepelt a költségvetési dokumentumban, nagy fehér sávok mutatkoztak, és a közepén egyetlen számjegy volt beírva, és sem a költségvetési előterjesztésben, sem a végrehajtási dokumentumokban nem volt már meg a megfelelő intézményi részletezés.
Egy másik következmény pedig a saját bevétel növelésének a kényszere, amely - kultúráról lévén szó - nem kimondottan szokott használni, vagy csak ritkán használ, csak szerencsés esetben használ a kultúra tartalmi oldalának. Ez a vonulata a kulturális politikának megítélésem szerint a miniszteri beszámolóból teljesen hiányzott, csak a tünetek jelentek meg, azok is Halász képviselő úr felszólalásában és az általa idézett különböző kulturális területek képviselőinek a panaszai formájában. Az intézmény-összevonások ráadásul, mint sajátos generális megoldása a pénzkivonásnak, nem mutatkoztak igazán sikeresnek. Ugye, emlékszünk arra a bizottsági vitára, amikor itt a 20118-as kormányhatározattal kapcsolatban az MSZP-frakció fejezte ki a kétségeit, és éppen Jánosi alelnök úr volt az, aki bejelentette a saját frakciója fenntartásait ezzel kapcsolatban. Nem alaptalanul, hiszen, ha végignézzük a filmalapítványok összevonásának problémáját, amely a legjobb tudomásom szerint mind a mai napig nem történt meg, várat magára.
A Szabad Művelődési Alapítvány és a Kultúra Alapítvány kérdésével kapcsolatban nagyjából ugyanez a helyzet, vagy éppen a Pedagógiai Könyvtár, az Országos Széchényi Könyvtár és az Idegen Nyelvű Könyvtár összevonásának a terve, amelyből tudomásom szerint a Széchényi Könyvtár kimaradt, tehát ott sem az valósult meg, mint amit elterveztek. Vagy például, nyilván puszta költségtakarékossági szempontokból eltervezték a múzeumok számára egy központi logisztikai háttérintézménynek a létrehozását. Kérdés, hogy ez hol tart, és mennyi megtakarításra vezetett végül is egy ilyen intézmény létrehozása. Vagy annak idején kételyeinket fejeztük ki, hogy például a Központi Statisztikai Hivatal irattárának, levéltárának az Országos Levéltárba való beolvasztása mennyire célszerű. Nem hogy megtakarítást nem eredményezett ez, hanem inkább ráfizetést vagy ráfordítást fog igényelni.
Az a helyzet tehát, hogy a Gyurcsány-kormány általános politikai keretei meghatározó erővel hatottak és hatnak mind a mai napig a kulturális tárca tevékenységére, de erről igazi, őszinte szót egyetlenegy miniszteri beszámolóban, egyetlenegy miniszteri meghallgatáson nem hallottunk, mint ahogyan a main sem, legalábbis mindeddig nem.
Halász képviselő úr már beszélt a személyzeti politikáról. Én nem akarom elismételni azt, amit ő mondott, csak két megjegyzésem van. Miniszter úr nagyon keményen letette a garast amellett a döntés mellett, amit hozott, én pedig tisztelettel fönntartom a kételyeimet legalább két kinevezés alkalmával a kinevezett szakmai megfelelése szempontjából, és legalább egy kinevezés alkalmával, amikor az Országos Széchényi Könyvtár élére kinevezték Sajó Andreát. Nekem Sajó Andrea ellen nincsen különösebb kifogásom, az döbbentett meg, hogy egy jól működő, jó igazgatót miért kellett leváltani, és miért kellett helyette másik embert kinevezni. Ez egy másik jelentős probléma énszerintem, de ennek a problémának egy része azt az érzést kelti az emberben, hogy a közbeszédben vagy a politikai zsargonban ejtőernyőztetésnek nevezett kinevezési aktusnak lehettünk a tanúi.
Egy harmadik téma, amelyiket ugyancsak mindenféleképpen meg szeretnék említeni. Úgy emlékszem, hogy az előző miniszteri meghallgatáson is fölvetettem, sőt talán még korábban is, csak az emlékeim ebben a kérdésben bizonytalanok, ez pedig a következő. A miniszter úr számomra igen kedves módon fölvetette azt a kérdést - most egy kicsit én magam interpretálom a fölvetést, és elnézést kérek, hogyha esetleg nem pontos az én interpretációm -, hogy a kulturális tárca nemcsak intézményműködtetésben, finanszírozásban és személyi kinevezésekben kell, hogy a kultúrával foglalkozzék, hanem a kultúra egy társadalmi összetartó erő, amelyik társadalmi összetartó erőben az elemi emberi kapcsolatokban való viselkedés, az abban megjelenő tudás, a közösségben való érvényesülni tudás mozzanatai mind benne vannak.
A nagy kérdés az, hogy a kulturális tárca vezetője, aki táradásul az oktatási tárcának, szakterületnek is a gazdája, hogyan fogja fel a kulturális miniszteri feladatát ezen a téren. Most a miniszter úr az én megítélésem szerint ezt eléggé leegyszerűsítve adta elő, azt mondta, hogy a kultúrának ezen a szintjén kétféle folyamat zajlik, az egyik az, hogy újfajta közösségkereső törekvésekkel találkozunk, másrészt viszont ott ül az individuum a képernyő előtt, és érik őt azok a hatások, amik érik, tehát a társadalom szétbontó hatásai. Összefoglalóan, erre a helyzetre vonatkozóan annyit mondott, hogy ha a szíve felőli képviselőket kérdezi meg, akkor szerintük jó a helyzet, ha meg - talán anatómiailag nem tévedek nagyot - a lépe felőli képviselőket kérdezi meg (Közbeszólások: A mája felőli.), bocsánat, a mája felőli képviselőket kérdezi meg, akkor mi meg bizonyára elégedetlenek lennénk.
Az a helyzet, hogy ezen a téren reméltem a legtöbbet a miniszter úr beszámolójában, hogy tudniillik itt nem az asztal két oldalán ülők szubjektív értékítéletére való hivatkozást fogjuk kapni, hanem a minisztérium által fölkért szakértő jelentős kutatási eredményeinek az összefoglalását, és azt, hogy mit tesz, vagy mit tett a minisztérium annak érdekében, hogy ne csak az opera menjen jól, vagy ne csak a vidéki közművelődés menjen jól, hanem hogyan gondoskodunk róla, hogy a társadalom kulturális kohéziós ereje növekedjen, és főleg hogyan gondoskodunk róla, hogy az új generációk ezeknek a kérdéseknek a tekintetében jól legyenek eleresztve.
Felvetettem, és újra felvetem, hogy igaz ugyan, hogy ez a Kulturális és sajtóbizottság, de megítélésem szerint a Nemzeti Alaptantervnek a tartalma, mint a legfontosabb kulturális kérdés, nem oktatási kérdés kimondottan vagy kizárólag, hanem egyszersmind a Kulturális és sajtóbizottság elé is tartozó kérdés, és most itt ennek a kérdésnek a helyén megint egy nagy hiány van. Amikor a múltkor ezt felvetettem, emlékezetem szerint a miniszter úr nem reagált erre a felvetésemre vagy erre a kérdésemre. Az a tapasztalatunk ugyanis, hogy ez a - mondjuk így - neoliberális elvek alapján felépített, alkotmány szerint működő magyar demokrácia vagy magyar társadalom saját maga értékbeli, morális, jellembeli bővített újratermelésére nem képes, nem tud. Ez nem csak a magyar társadalomra vonatkozik, ez vonatkozik más társadalmakra is.
Ha jól emlékszem, akkor Jürgen Habermas és az előző pápa társadalomfilozófiai kérdésekre vonatkozó eszmecseréjében Jürgen Habermas - aki mindannyiunk által elismerhető társadalomtudós - maga ismerte el azt, hogy bizony az ilyen típusú társadalmak az értékbeli megújulásukat kívülről kell, hogy vegyék; most a kívülről nem azt jelenti, hogy a társadalmon kívülről, hanem az alkotmányos rendszeren kívülről, például az egyházaktól vagy valamilyen más értékforrásból. Ezekre a kérdésekre vonatkozólag a miniszter úrnak sem a mostani beszámolója, sem a korábbi beszámolói nem adtak számomra kielégítő magyarázatot.
Végül egy technikai megjegyzésem van, bár most Pető bizottsági elnök úr nincs itt, és ennek következtében ő nem tud reagálni arra, amit mondok. Az eddigi miniszteri meghallgatások szerintem a következő szertartás szerint zajlottak. Módunk volt kérdéseket feltenni; jó sokat, lehetőleg felhalmozódott harminc, negyven, ötven, hatvan kérdés. Ezzel sikerült elérni azt, hogy az egyes kérdésekre olyan mennyiségű más információ pakolódott rá, hogy utána a hallgatóság nem tudta azt eldönteni, hogy a miniszter úr most végül is válaszolt a kérdésemre, vagy nem válaszolt a kérdésemre. Én tudtam csak, hogy a miniszter úr igen jeles memóriával és - hogy is mondjam csak - asszociatív kinccsel a fejében rendelkezve megjegyezte, hogy milyen témákban hangzottak el kérdések, és utána a kérdéstől teljesen függetlenül elmondta, ami a témával kapcsolatban eszébe jutott, vagy fontosnak tartotta elmondani. Nem szeretném, ha a mai nap hasonlóképpen telne el, úgyhogy én a magam részéről ezeket a fontos megjegyzéseimet nem kísérem kérdésekkel. Köszönöm a figyelmet.
ELNÖK: Köteles vagyok megvédeni Pető elnök urat, mert az eddigi gyakorlatunk szerint, amikor elhangzottak első körben a vélemények, kérdések, utána miniszter úr erre reagált, és utána még mindig volt lehetőség arra, hogy visszatérjünk, vagy jelezzük, hogy valamelyik kérdésre nem kaptunk választ. Kettő: nem akartam illetlen lenni és közbeszólni, de kérek mindenkit arra, hogy 2009-ről beszéljünk, ne 2007-ről meg ne a 2010-es költségvetésről, mert ezeket a vitákat már lefolytattuk. Harmadszor: az epét nem mondta képviselő úr, pedig jó lenne arról is beszélni, mert egyszerűen csak itt lesz, és azt gondolom, hogy inkább akkor ki kell mondani.
Lukács Tamás képviselő úré a szó.
DR. LUKÁCS TAMÁS (KDNP): Köszönöm szépen. Először is elnézést kérek, gondolkoztam rajta, hogy egyáltalán megszólaljak-e, mert ha el kell mennem egy idő után, nem volna korrekt, de ennek ellenére azt gondolom, hogy mégis egy-két dologra szükséges reagálni.
Miniszter úr, az a problémám, hogy ami a végkövetkeztetése lenne, azzal az egész beszámolója és egész magatartása pontosan ellentétes. Schumann írta egyszer, hogy őszinteség nélkül nincs bizalom, bizalom nélkül nem lehetséges egyetértés. A probléma az, hogy ön a beszámolója elején meditált, hogy milyen szempontok alapján, vagy mi az a műfaj, hogy beszámoló; az utolsó beszámolónál már hat év után nyilván kevéssé kellett volna meditálni. Nyilván az egyik megközelítési pont lehetett volna az, hogy az elképzeléseink ebben a kormányzati ciklusban, ebben a 2009-es évben hogyan valósultak meg; másik lehetséges megközelítési módja lehetett volna, hogy összehasonlítja az akkori miniszteri elképzelésekkel, és milyen folyamatos kultúrpolitikát tud az országnak felajánlani. Ez őszinteség nélkül nem megy.
Miután tizenegynéhány pontban csak sikertörténeteket hallottunk, komolyan mondom, hogy ez egy irigylésre méltó helyzet. Önnek nincsenek aggályai, nincsenek vívódásai, nincsenek kérdései, hanem "döntöttem", "jól van", "így van", "teljesítettük", és végül jön majd egy teljes mértékű sikerpropaganda. Azért párbeszédhez az kellett volna, hogy a megváltozott körülmények között számomra a kérdések ekként voltak feltéve, és ebben a döntési mezőben talán a kisebb rosszat választottam, hogyha már jót nem lehet választani - ezt általánosságban mondom -, és a gazdasági válság és az egyéb körülmények közötti eredeti tervhez képest mit lehet, vagy mit nem lehet megvalósítani.
Az első pontban a művelődési házak felújítási programja: évek óta mondtuk, örülök, hogy valahogy a végére sor került, de máris ez is egy sikerjelentésként, mert egyáltalán a pályázatot kiírták, majd az Állami Számvevőszék végül meg fogja állapítani, hogy hogyan valósultak meg. Majd akkor mondjunk sikerjelentést, ha ezek a tervek meg is valósultak, de már előre az egész történet egy sikertörténet, holott nagyon sok olyan történetet tudnánk mondani, ami papíron nagyon szép volt, csak a tényleges megvalósulása, tényleges hatékonysága teljesen más volt. (Közbeszólás.) Tessék? Világos, visszatérhetünk 15 évvel ezelőttre is, 10 évvel ezelőttre is, mert most erről beszélünk, 2009-ről és erről beszélünk.
Természetesen, ha már említette miniszter úr, akkor kapcsoljunk gyorsan: itt van például az Erkel Színház. Egy egész bizottsági ülést szántunk rá; most már a számok ismeretében nyugodtan állíthatjuk, hogy nagyjából azonos a kérdésfelvetés, mint a TV-székháznál, tehát ha a tulajdonjogi értéket nem tudják meghatározni - ahhoz van egy számított érték -, kiderül, hogy ez a bérleti konstrukció igen megkérdőjelezhető, hogy vajon az állam érdekeit szolgálja-e. Bocsánat, ha most már belekaptunk, és nem általánosságról beszélünk, miután egy teljes bizottsági ülést erre rászántunk, nagyon hasonlít a konstrukció, vagy nagyon hasonlít ez a meghirdetés, ha egyáltalán sikeres egy ilyen, de rengeteg problémát vet fel, ha nem az állam akarja, és az állam visszavásárlási joga nincs kellőképpen biztosítva.
Természetesen azokban a sikerdolgokban, amikor engedtek intézményvezetőket dolgozni, teljes mértékben egyetértek, csak ezzel a fajta magatartással, hogy nyilván majd hallani fogunk, hogy nemzeti minimumot akarunk, kiegyezés kell, ne bántsuk egymást, gyerekek, csak az a probléma, hogy a cselekedeteik pontosan ellentétesek ezzel az egyébként a kultúra területén meg különösképpen számomra nagyon elfogadható és jól meghirdetett elvekkel. Tekintettel arra, hogy ha én erre törekszem, akkor konszenzusra törekszem, és nem nevezem ki az egyik képviselőtársamat úgy az európai uniós elnökségbe, ahol tudom, hogy nagy valószínűség szerint nem nekem kell majd levezényelni, vagy ha már ezt teszem, akkor valamilyen módon csak belevonok másokat is, meg sokkal szélesebb konszenzusra törekszem annak érdekében, hogy az valóban sikeres lehessen.
A politikai jóslás - nem is azt mondom, hogy jóslás -, hanem inkább politikai mérlegelés, hogy hibás vagy hibátlan az előfeltevés, az nyilván azon múlik, hogy ki fogja markánsan képviselni Magyarország érdekeit, és ki lesz az a magyarországi elnök, aki képes lesz arra, hogy súlyt adjon a magyar nemzeti érdekeknek. Ez nem attól függ, hogy most létrehoznak egy új intézményt. Lehet köztünk vita ebben, de én úgy gondolom, hogy ezt másképp látom, egy jól előkészített és jó közösségi munkával sikerre lehet vezetni, természetesen beleértve a kultúrát is, de nem hiszem, hogy eleve önfeladó módon más területekről le kellene mondanunk. Tehát ezzel az elemzéssel nem biztos, hogy egyetértünk.
Azonban egy dologra vissza kell térnem, Pécs kérdésére, amit ön kért, Ön eleve azt feltételezi - miután a sikernek sok szülője van, a sikertelenségnek nincs szülője -, hogy ez sikertelenségre ítélt, hogy ne beszéljünk róla, ne bántsuk egymást, mert ez sikertelen lesz. De emlékszem még arra, amikor először a pécsi problémákról itt beszéltünk a beszámoló kapcsán, ön egy teljesen más taktikát választott, azt mondta, hogy bocsánat, ez önkormányzati hatáskör - most egy kicsit élesítem a kérdést -, nagyjából, hogy mi közöm hozzá. Az önkormányzati döntésekhez nincs közöm, és ami ott sikertelen volt, azok önkormányzati döntések voltak, ergo mosom kezeimet. Bocsánat, elővehetjük a jegyzőkönyvet is.
Abban, ugye, egyetérthetnénk, hogy ebben a helyzetben különös nemzeti érdekünk az, hogy lehetőleg, különösen kifelé, különösen a kommunikációban lehetőség szerint, amennyiben nem szükséges, Pécs kapcsán próbáljunk egy olyan közös kommunikációt kialakítani, amivel Pécs sikeréért mindent megteszünk. De ez nem jelentheti a felelősségvállalás hiányát! Ez nem jelentheti azt, hogy amik itt történtek ebben a történetben, ennek soha nem lehet meg a felelőse. Ezt a két dolgot válasszuk szét! Az egy dolog, abban egyetértek, hogy igen, mindenkinek mindent meg kell tennie, hogy a jelen helyzetben is ezzel a programmal, ezekkel a fel nem épített dolgokkal a pécsi program sikeres lehessen. Biztos, hogy az egész program ellen, és továbbmegyek, nemzeti érdekeink ellen való vétek volna, ha valaki ebben másképp viselkedik, vagy másképp beszél. Azonban ez nem jelentheti a felelősség elmosását, annak elmaradását.
Ezt a kettőt élesen válasszuk szét, mert mi fog itt történni? Az fog történni, ahogy előbb mondtam, hogy a sikernek sok szülője van, a sikertelenségnek nincs szülője. Az fog történni, hogy választási időszakban elő fognak jönni, hogy mekkora siker a pécsi kulturális főváros, és a miénk, természetesen, nem a másiké. Ha ebben a kommunikációban ez fog történni, akkor nem lehet kivonni az egész kérdést a politika színteréből, és nem lehet kivonni a választási politika színteréből sem, pedig kívánatos volna, de nyilvánvaló, hogy ehhez két fél kell. Ezért mondtam, hogy az őszinteség az első kérdés, mindig az az alapvető kérdés.
Amire az előbb képviselőtársam utalt, ezt a könyvet kiadtuk, és Habermasnak és Ratzingernek is, mind a kettőnek nagyon komoly kérdései vannak a kultúra jelenlegi helyzetében. Nem fogom most felolvasni, hogy milyen kérdéseket tesznek föl, de olyanokat, amikről Magyarországon még nem is beszélünk. Tehát azt gondolom, hogy egy hosszabb távú gondolkodásban ezeket a kérdéseket föl kéne tenni, és egyáltalán beszélni kellene róluk, mert a folyamatosságot biztosítani kell a kultúra területén.
Most lesz egy külön napirendi pont a kinevezésekről. Nem jó dolog a kinevezések ilyen formálása, mert lehet, hogy alkalmas emberek bélyegződnek meg, akik egyébként alkalmasak lennének a kinevezés ilyen formája által, és lehetséges, hogy egy új kormány erre azt fogja mondani, hogy köszönöm szépen, ezt a kultúrpolitikát, amit eddig folytattak, nem kívánom folytatni, mást kívánok tenni. Ezért ezen a területen nagyon nagy szükség volna a párbeszédre, és nagyon nagy szükség volna arra, hogy folyamatos kultúrpolitikát és nemzeti kultúrpolitikát lehessen folytatni. Úgyhogy tényleg vannak folyamatos ügyek, és csak akkor lehet elkerülni a folyamatos kudarcokat - utalok például arra a bizottsági ülésre, amelyen az Erkel Színházról tárgyaltunk -, ha az elkövetett hibákat nem ismételjük meg. Ha nem hangzik el az éterben győzelmi jelentés, hogy felépítjük az Erkel Színházat, aminek reális alapja a magyar költségvetést megnézve, ma nincs, de a kérdés úgy hangzik, hogy mit tetszettek beletenni a költségvetésbe.
Viszont, bocsánat, ha olyan elképzeléseik vannak, mint a tévészékházzal, akkor ugyanaz lesz a sorsa is. Tehát itt nagyon világosan, most már a számok ismeretében ki merem jelenteni, hogy ez a konstrukció, ha a teljes bekerülési értékét nézzük - most csak annak a résznek a bekerülési értékét, amiről beszélünk -, ez a bérleti konstrukció nem megfelelően konkurál a tulajdoni hányaddal, a bérlet és a tulajdon közötti különbséggel. Ha a megtérülési idejét tekintem a beruházásnak, amit számolnak a béren kívül a konstrukcióval, ilyen konstrukcióban nem éri meg felépíteni. Ezek azok a kérdések, amelyeket persze szükséges feltenni, csak teljesen másképp kellene gondolkodni.
Elnézést kérek, de miután alapvetően politikusok vagyunk - és ez nem baj, sőt, azért vagyunk itt, mert én már kaptam itt megrovást az egyik képviselőtársamtól, hogy politizálok, a képviselőtársam kicsit megrovóan mondta, hogy mást sem csinálunk, mint politizálunk -, igen, miniszter úr, politizálunk, és ezzel az égadta világon semmi gond nincs, semmi baj nincs. Ha bélyeget gyűjtenénk, akkor mást csinálnánk, de politizálunk. Ennek következtében, ha ön fölvetett volna a 14 kérdésből egyet is, amin ön vívódik, ami önnek kérdés, ami az ön számára nem ilyen egyértelmű, hogy nem csak megkapta az ukázt a Pénzügyminisztériumtól és végrehajtotta - (Zúgolódás az MSZP oldalán.) Bocsánat, de ez is lehet egy vívódás oka -, akkor azt gondolom, hogy ezekben a kérdésekben, ami a kulturális politika folyamatosságát mutatja, biztos, hogy előbbre lehetett volna jutni, de ez az esély száll el azáltal, ha ilyen kinevezési gyakorlatot folytatunk.
Az európai kulturális elnökséghez gyakorlatilag semmi közünk. Nem az, hogy megbeszélik velünk, hanem még az információáramlás szintjén sincs semmi közünk hozzá, és ennek előkészítéséről nagyon keveset tudhatunk. Ha ilyen gyakorlatot folytatunk, akkor pontosan ezeket adjuk föl, amit ön kér a végén, hogy bizonyos kérdésekben legyen egyetértés, amire, hozzáteszem, azokkal a fenntartásokkal, hogy ha ez nem a felelősség elkenésére vonatkozik, azt gondolom, hogy egy korrekt és normális kérés.
ELNÖK: Köszönöm. Bókay Endre képviselő úré a szó.
BÓKAY ENDRE (MSZP): Elnök úr, köszönöm szépen a szót. Nagyon gondolkodtam azon, hogy ha a kulturális tárca egy minisztere itt beszámol, akkor milyen kérdések, milyen tematika szerint képzelünk el egy ilyen beszámolót, és ez a kérdés az előttem szóló képviselőkben is felmerült. Én megpróbáltam végiggondolni azt, és túl hangsúlyosnak tartom, amit képviselőtársaim fölvetettek, hogy költség szempontból mire, mennyi pénz jutott, mire nem jutott pénz, ilyen szempontból kérték ezt a beszámolót, illetve erre próbálták meg elvinni. Az én véleményem szerint talán azért, mert talán ez az a legkonkrétabb forma - nem mondom, hogy mellékes a kulturális életben -, de én a magam részéről kevésbé tartom lényegesnek.
Miniszter úr nem beszélt, illetve nem kellő hangsúllyal beszélt arról, amit korábban elindítottunk a 2006. évtől, a 2007. évtől kezdődően, a magánszféra bevonásáról a kultúra finanszírozásába. Én úgy próbáltam felosztani a kultúra finanszírozását, és amiről a beszámolóban megint talán viszonylag kevés szó esett, az uniós forrásokról, tehát nincs előttünk egy olyan mérleg, hogy azt mondjuk, hogy a költségvetési pénzekből ennyit fordítunk a kultúra fejlesztésére, uniós forrásokból ennyit fordítunk, és van a Nemzeti Kulturális Alap, hogy annak a pályázati kereteiből mekkora összeg kerül be. Ha ezt így együttesen mutatjuk be, akkor szerintem egészen más képünk van, és az én véleményem szerint elég pozitív, ha ezeket a pénzeket így összerakjuk.
Emellett nem beszélünk arról, amiről szó volt korábban is, a magánszféra - vagy inkább itt azt mondom, hogy a vállalkozói szféra, mert a magán jelzőt majd egy másik közegre akarom használni - bevonásáról a finanszírozásba, ami szerintem megint sikeres volt. Nem azért mondom ezt, mert én kormánypárti politikus vagyok. Gondoljuk csak végig, hogy a különböző juttatásokkal, támogatásokkal, ezeknek az adómentességével megjelent a különböző színházak, múzeumok és egyéb látogatottság során az a fajta bevétel, amit ez a fajta vállalkozói szférából átjuttatott pénz részben így jelentett, részben úgy, hogy maga a vállalkozói szféra közvetlenül részt vállalt a kultúra finanszírozásában.
A negyedik ilyen mozzanat, vagy ötödik, hogy a magánszemélyek, mint fogyasztók mennyire jelennek meg a kultúra vásárlása során. Nyilván jó lenne, ha az európai színvonalhoz ebben az értelemben közelítenénk, mert valószínű, nálunk alacsonyabb a vásárlóerő is, alacsonyabb az érdeklődés is, ezért kevesebbet fordítanak a családok kultúrára. Láttam egy nagyon jó tanulmányt a sporttal kapcsolatosan, ami nagyon jól tükrözte ezt, ahhoz hasonlóan nekünk is érdemes lenne egy picit ezzel többet foglalkozni.
Ezzel együtt azt tudom mondani, hogy a költségvetési szempontok igazából nem határozzák meg teljes egészében a kultúra minőségét, van egy tartalmi kérdés is. Én föltehettem volna azt a kérdést, hogy milyen a magyar filmművészet a mai nap, vagy milyen a színházi élet, az irodalmi élet, a képzőművészet, s ehhez odatehetjük a forrásokat is, mert a filmművészethez akármit is mondunk, nagyon jelentős forrással bővült a magyar filmek készítése az elmúlt időszakban, és most természetesen nemcsak a 2009. évre gondolok.
Ha ezt a kérdést tesszük föl a miniszternek, vagy így, akkor szerintem nem lenne jó, ha mint miniszter válaszolna, mert elsősorban, mint magánember tud válaszolni ezekre a dolgokra. Mert egy minisztériumnak nem az a szerepe, hogy egy ilyen tartalmi kérdésben, mint egy bíró, ítélkezzen ezekben a dolgokban, vagy bármit mondjon, mert ez befolyásolja azt is, hogy akkor kérem, önök valószínűleg ezért támogatnák, és azért kevésbé más dolgokat. Én úgy képzelem el, hogy egy bizonyos keretet kell megteremteni, és ezek a keretek elég jól összeálltak, tehát úgy építkeznek, hogy megszületett korábban a filmtörvény, színháztörvény, és most én ilyennek tartom például a világörökség törvényét. Elsősorban azért említem ezt talán, mert Pécshez kapcsolódik közvetlenül is, és én ellentétben képviselőtársammal inkább nagyon folyamatos párbeszédet érzékelek ebben, mert az első pillanatban megkaptuk azokat az alapelképzeléseket a minisztérium illetékes osztályvezetőjétől, hogy mit szeretnének csinálni, milyen elképzeléseik vannak a világörökségek fejlesztése megőrzéséről.
Én emlékszem, hogy valahol itt, a kulturális bizottságban is elhangzott egy olyan felvetés, hogy amikor a világörökséget vizsgáljuk, akkor nézzük meg, hogy turisztikai szempontból vagy a másik oldalról mit tud hozni az ország imázsa szempontjából, tehát hogyan tudjuk ezeket összekapcsolni. Én azt látom, hogy a világörökséghez kapcsolódó törvényben ezek nagyon jól visszatükröződnek. Nálunk megvoltak az egyeztetések, leadtuk azokat, hogy milyen kezelő szerveket hoztunk létre, és az elvárásainkat visszatükrözi a törvény szövege, illetve a kötelezettségek.
Én azt kérdezem a miniszter úrtól, hogy ha ez gyakorlatilag elfogadásra kerül, hiszen azért fontos - most épp azt mondtam, hogy kevésbé fontosak a költségvetési dolgok -, hogy milyen források állnak majd ennek a csoportnak a rendelkezésére, tehát mire számíthatunk most a válság elmúltával a költségvetésben, hogy megkapjuk azokat a támogatásokat, amelyek a világörökség fejlesztéséhez szükségesek, mert erre nálunk, legalábbis Pécs részéről rendkívül komoly szándékkal építünk, hiszen a város terheit így a levennénk.
A harmadik ilyen megjegyzésem a kultúra közösségépítéséről: amit miniszter úr említett, és megint utalt az integrált közösségi terekre, tehát gyakorlatilag - mint ő is leegyszerűsítette -, művelődési házak támogatásáról van szó. Pécsett vagyok országgyűlési képviselő, de hozzánk tartozik tizenhárom falu; mindegyikben volt pályázat, és mindegyik megnyerte ezt a jogot, és egy nagyon gazdag közösségi jelleg rajzolódott ki, ami a kultúra közös tevékenységhez kapcsolódik. Tehát ha valamit vizsgálunk, akkor érdemes megnézni ezeket az uniós forrásokat, azon kívül, hogy nemcsak székben, asztalban vagy felújított háztetőkben, művelődési házakban nézzük, hanem hogy hány közösséget hoztak össze, illetve építettek fel, és én ilyen közösségépítő kulturális rendezvénynek tartom a fesztiválokat is.
Jónak tartom azt a honlapot, amit elkészítettek, ahova a fesztiválok - ezt a szót használom - akkreditálják magukat; nem tudom, hogy mi történik velük, de a fesztiválok tulajdonképpen bejelentkeznek erre a honlapra. Ez azért nagyon jó, mert végre ebben az országban most majdnem mindenki fesztivált tart, ami igazából nem baj, csak ennek finanszírozását hogyan tudjuk megoldani, másrészt érdemes ezeknek a fesztiváloknak a tartalmát és időpontját is úgy összehangolnunk, hogy ne oltsák ki egymást, ha együttműködnek, vagy egymásra építik a rendezvényeket, és esetleg pontosan költségvetési támogatással és egyéb forrásokkal a hátterünkben ne kioltsák, hanem felerősítsék a hatásukat.
Pécs: én értettem a miniszter úr felhívását, szívesen is tartanám magam hozzá, de képviselőtársam, főleg Halász képviselőtársam - örömmel látom, hogy visszajött (Halász János: Csak miattad!) - nem igazán engedi meg ezt a lehetőséget. Én, képviselőtársam, borzasztóan elutasítom - és nagyon finom vagyok, hogy ezt mondom - azt a hangnemet, amit egy másik emberrel - nem miniszterrel, mert tudom, hogy nagyon felháborodna, ha azt mondanám, hogy egy miniszterrel szemben - megenged. Persze lehet kocsmai hangon beszélni egy miniszterrel szemben is vagy bárkivel, de ezt a személyeskedő hangnemet, ne haragudjon, képviselő úr, nem tudom elviselni. (Halász János: Mit?) Ilyen dumák, ilyen felsőbbrendű érzés, hogy én önnek mondtam, hogy maradjon nyugton, maradjon otthon! (Halász János: Mi a baj vele? Jaj!) Ez szerintem nem idevaló, szóval nem egy ilyen Haydn utáni fellépésre való, bár lehet, hogy érdemes lenne visszanézni ezt a hozzászólását, mert látom, hogy nem érti továbbra sem. Én ezt nem tudom elfogadni, és a magam részéről elég szégyenteljesnek érzem; szívesen elmentem volna a teremből, de ha elmegyek, akkor még lehet, hogy önnek adok igazat. Tudom, hogy felajánlja, de ezt nem teszem meg; valószínűleg azért, mert az a politikus vagyok, akinek valahogy blokkolni kell a hasonló típusú törekvéseket. Nézze meg, hogy Tellér képviselő úr mennyire kulturáltan mondta el a kritikáit, és sehogy nem próbálta egy ilyen személyeskedő hangnemmel ezt megerősíteni!
Képviselő úr! Ez nem jó (Halász János: De igaz; tudod, az a baj.), nem hoz hasznot, nem hoz semmiféle előrelépést, így csak megsértünk embereket, és én ezzel nem tudok egyetérteni, és teljesen mindegy, hogy ez az ember kicsoda vagy milyen beosztásban van. Péccsel kapcsolatosan: tartottunk egy albizottsági ülést egy héttel ezelőtt. Miniszter urat lehet, hogy meghívták és nem ment el, engem nem hívtak meg és elmentem; lehet, hogy ezzel tudom kárpótolni az ön hiányérzetét. Itt a turisztikai és Kulturális vidékfejlesztési albizottságnak volt az együttes ülése. Az volt a különös a bizottsági ülésen, hogy tartottunk egy sajtótájékoztatót, illetve úgy tudtuk meg, hogy volt egy sajtótájékoztató, ahol az érintett két ellenzéki párt képviselője, két fideszes képviselő elmondta, hogy mi volt a bizottsági ülésen. Szocialista képviselőt nem hívtak oda a paritásos elv alapján természetesen, hogy esetleg elmondja, hogy ő hogy látja az ott lévő folyamatokat.
Érdekes konklúzió volt, ami lejött az MTI-ben, ott olvastuk a közleményt, hogy amióta fideszes polgármestere van Pécs városának, azóta rendben mennek a dolgok. Hogy ezt igazolja, miniszter úrtól szeretném megkérdezni, hogy mivel a költségvetésben kétszer 25 millió forintot kapott a koncert- és konferenciaközpont - Halász képviselőtársam azt kifogásolta is, gondolom, Debrecenre gondol, hogy ez miért jutott Pécsnek -, ez azt jelenti, hogy a működési költségekre novemberi és decemberi időszakra jár ez a 25-25 millió forint. Feltételezzük, hogy a következő kormány ezt 12 havira - ezt a jegyzőkönyvből nagyon szeretném visszaolvasni - ki fogja egészíteni, és azt mondja, hogy Pécs városa 2011-ben, amikor már nagyon jól fog menni az országnak új kormány mellett, 350 millió forintos támogatást kap koncert- és konferenciaközpont működtetésére.
Most viszont, sajnos, igaz, hogy nagyon jól mennek azóta a dolgok, de mégis úgy néz ki, hogy nem tudjuk átadni a koncert- és konferenciaközpontot, mert csúszik, amit nagyon sajnálunk, és Pécset ez érdekli; az, hogy itt ki milyen színben beszél ezekről a dolgokról, az kevésbé. Ebben az esetben mi történik ezzel az 50 millió forinttal? Át tudjuk-e vinni a másik évadra, vagy pedig ez elveszik? Én nem hiszem, hogy azonnal tud válaszolni miniszter úr, de érdemes ezzel foglalkoznunk, mert ez a helyi sajtóban is megjelenik, és ez számunkra egy kérdés, és én ennek a kérdésnek itt szeretnék nyilvánosságot adni.
A másik: Pécsett voltak viták, és ezt természetesnek tartjuk, de a magunk részéről mindig azt mondtuk, hogy ilyen rövid idő alatt egy ennyire komplex programot és ennyi önkormányzat között összehangolt együttműködést megteremteni rendkívül nehéz. Senki Magyarországon ezt az utat nem járta be, semmiféle minta vagy modell nem volt előttünk; mi reméljünk, hogy ezzel utat törtünk, és egy hasonló, rendkívül komplex beruházáshoz teremtünk egy nagyon jó iskolát azok számára, akik majd hasonló pályázaton - most nem feltétlenül kulturális főváros pályázatra gondolok - meg tudják csinálni. Sajnálom, hogy miniszter úr nem beszél arról, hogy Magyarországon nem tudom, hogy mikor volt utoljára ekkora komplex kulturális beruházás 34,5 milliárd forinttal. Ami most készült Pécsett, az nem azt jelenti, hogy építünk egy háromemeletes könyvtár helyett egy négyemeletest vagy ötemeletest, tehát egy még nagyobbat, nem azt jelenti, hogy létrehoztunk egy koncert- és konferenciaközpontot, és eddig ezekbe a központokba 300 ember tudott bejönni, most meg 600-900 embernek van ülőhelye, hanem ez azt jelenti, hogy egy minőségi léptékváltás következik be.
Amiért a központi támogatást megkapta a koncert- és konferenciaközpont, ez azt jelenti, hogy olyan technikai, technológiai háttérrel lesz felszerelve ez az intézmény, ami több mint 200 kilométeres körzetben nincs sehol, tehát Belgrádban, Budapesten, bármelyik, hozzánk közelebb lévő fővárosban van legközelebb hasonló. Amikor számításba vették a működést és a működésfenntartás költségeit, akkor például pont ez volt az egyik igen lényeges dolog, hogy ez a technikai feltétel biztosítja azt, hogy olyan pluszt adjon, nemcsak az ott lévő művészeti közösségeknek vagy egy háttérnek, hanem a koncertfelvételekhez, technikai feltételekhez olyan pluszt ad, ami azt jelenti, hogy egy minőségi változást jelent a mi környezetünkben. Tényleg nem beszélek arról, hogy Közép-Európában egyedülálló az a gyáregység, ahol megfigyelhető a termelés minden fázisa, amelyben az egyetemi szintű oktatásra és művészeti oktatásra, a tervezésre építve különböző szakmák - matematikusok, keramikusok, szobrászok és egyebek - együttműködését segíti elő úgy, hogy a késztermék előállításáig végig lehet követni a folyamat elemeit. Idejönnek nemzetközi színtérről is, mert hallatlanul izgalmas törekvésnek tartják ezt a dolgot, és részt vesznek a hollandoktól kezdve jó néhány más nemzetiségű tudósok és művészek a folyamatban. Ez azt jelenti, hogy Pécs nemcsak kvázi a térképre lett feltéve, hanem egy tudományos-kulturális térképre is fel lett téve.
Mi nem hisszük azt, hogy ez 2010. január 1-jétől megkezdődik, és innentől kezdve működik, és minden szép lesz, hanem úgy hisszük, hogy 2010. január 1-jétől ennek a keretfeltételei teremtődnek meg, amit megpróbálunk tartalommal megtölteni, és reméljük, hogy ez sikerülni is fog. Miniszter úrral teljesen egyetértek, hogy két választás is lesz sajnos ebben az évben, ez a lehető legrosszabb, de ezt nem tudjuk elkerülni, ez a demokrácia következménye. Nem szeretnénk mi sem ilyen típusú dolgokra használni a kulturális főváros ügyét, úgyhogy ezért én teljesen egyetértek, csak amikor a legelső hozzászóló megtette a megjegyzéseit, nem bírtam ki, mert - ezt tegyük zárójelbe, de - én a magam részéről nem tudom elfogadni az ilyen típusú hozzászólásokat.
Tellér képviselő úrnak még annyit, hogy nem egészen értettem azt a mondatát, amelyben a liberális eszmék térnyeréséről szólt, és én úgy értettem, hogy eléggé degradálóan használta ezt a kifejezést. Ez a miliő, vagy nem tudom, hogy értette, de hogy ezek valami negatívumot jelentenek a társadalom életében, ezt én nem tudom elfogadni. Azt tudom elfogadni, hogy a társadalmi értékrendben van jó néhány irányzat, elképzelés, amely egymás mellett él, és hol az egyik, hol a másik segíti inkább a társadalom fejlődését. Ha a történelemben visszanézünk, akkor ezt így tekinthetjük. Tehát én nem szeretnék olyan kulturális kormányzatot, amelyik vagy egyiket, vagy a másikat különösen erősítené. Én nem érzem a jelenlegi kormányzatban azt, hogy valamifajta liberális attitűdöt felerősített volna, és ezért esetleg a társadalomnak a morális szétesését - amit inkább szoktak hangsúlyozni - ez veszélyeztetné.
Sokkal nagyobb veszélynek látom azt, amikor megjelentek, hogy mely könyveket kell begyűjtenünk a könyvtárakban és eltüntetnünk az emberek színe elől, ezt veszélyesebbnek tartom, és nagyon rokonszenves lenne, ha ezt a szocialista, liberális, konzervatív politikusok közösen, együttesen ítélnék el. Ez egy igazán értékes kulturális fellépés lenne a mi részünkről. Egyelőre köszönöm szépen.
ELNÖK: Gulyás Dénes képviselő úr következik.
GULYÁS DÉNES (Fidesz): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Miniszter Úr! Körülbelül egy héttel ezelőtt, az előző bizottsági ülésünk témája volt az Erkel Színház, én akkor feltettem egy kérdést, ami nagyjából úgy hangzott, hogy hány szakértői vélemény készült. Erre akkor, ott nem kaptam választ, de most itt tartok a kezemben egyet, amely tulajdonképpen nem egy, hanem kettő, majd mindjárt ki fog derülni, hogy miért. Engedje meg, hogy ebből felolvassak. Ez a Földvári Mérnöki Iroda szakvéleménye, és a 3. oldal 5. bekezdése így szól: "Külön figyelemre méltó, hogy a Műszaki Egyetemen végzett szakítóvizsgálatok legalacsonyabb eredménye meghaladja a 2003-ban mért legnagyobb függesztő erő háromszorosát, így a vizsgált függesztések jelenleg megfelelőnek tekinthetők."
Ugyanezen az oldalon az 5. pont: "Szakértői egyeztetés a Magyar Német Mérnöki Iroda és a Földvári Mérnöki Iroda között. Szakértők közötti egyeztetésre első ízben 2006. 8. 22-én került sor. Az egyeztetésen ez alkalommal a Magyar Német Mérnöki Iroda részéről Garbaisz László, a Földvári Mérnöki Iroda Kft. - továbbiakban FMI - részéről Földvári Gábor és Szőnyi Károly vettek részt. Az egyeztetésen a megbízót, azaz a Magyar Állami Operaházat Czeiner László és Kocsy István képviselte."
A következő bekezdés: "2003-ban általánosságban tették vizsgálat tárgyává a nézőtér feletti álmennyezetet és tetőszerkezetet. Arra a kérdésre kerestek választ, hogy az épület hosszú távú jó karbantartásához és biztonságos üzemeltetéséhez milyen intézkedések szükségesek, illetve milyen problémákat kell megoldani a várható komplex felújítás keretében. 2006-ban azt a sürgető kérdést kellett megválaszolni, hogy tekintettel a színház tartó szerkezeteinek számos meglévő hibájára, az épület rendeltetésszerű üzemeltetése fenntartható-e, illetve az épület általános komplex felújításáig milyen műszaki biztonságnövelő intézkedéseket kell foganatosítani ahhoz, hogy az épületben közönség előtt előadásokat tartsanak.
Az első egyeztetés alkalmával a Magyar Német Mérnöki Iroda részéről Garbaisz László úr egyetértett azzal, hogy az álmennyezet felfüggesztésének megítéléséhez kerüljön sor megfelelő számú kiszerelt mintadarab szakítóvizsgálatára. A második egyeztetésre a szakítópróbák eredményeinek ismeretében 2006. szeptember 13-án került sor. Ezen az egyeztetésen a Magyar Német Mérnöki Iroda részéről Garbaisz László és dr. Imre Lajos, az FMI részéről Szőnyi Károly és Földvári Gábor vett részt, valamint a színház részéről jelen volt Kocsy István." És most jön a legérdekesebb mondat ebben a mérnöki szakvéleményben: "Az egyeztetés résztvevői egyetértettek abban, hogy a szakítópróbák eredményeire való tekintettel hozzá lehet járulni a nézőtér használatához." Ennyit szerettem volna idézni ebből a szakvéleményből. Ez kelt 2006. szeptember 14-én.
Most engedje meg, miniszter úr, hogy az ön, szinte napra egy évvel ezelőtti meghallgatásából idézzek egy mondatot: "Gulyás képviselő úr, akinek azért, mert az Erkel Színházban van, nem kell aggódnunk az épségéért. Kérdezte, hogy hogyan van az, hogyha életveszélyessé nyilvánítottuk a színházat, akkor mégiscsak ott próbálnak. Nem megoldhatatlan a feladvány, az a helyzet, hogy a közönségforgalmat nem bírja, hogyha sok-sok látogató - és az Erkelnek nagy volt a látogatottsága - terheli, akkor nem lehet garantálni, ezért le kell zárni, de próbára a színpad alkalmas."
Én azt gondolom, miniszter úr, hogy az ellentmondás meglehetősen nyilvánvaló a két idézet között, szerintem teljesen nyilvánvaló: a szakvélemény szerint nem életveszélyes, önök mégis lezárták, holott szerintem ma is lehetne még ott előadásokat tartani. Most az önök beszédében ön a Zeneakadémiáról is beszélt. Bizonyára tudja, hogy értékes hangszereket loptak onnan el; értékes hangszereket. Csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy a múlt pénteki tanítási napon még nem tudtuk, hol fogunk tanítani; nem tudtuk, hol fogunk tanítani. A múlt heti pénteki tanítási napon még nem kaptam én sem értesítést arról, hogy januárban hol kezdünk tanítani. (Kiss Attila: Gyertek Böszörménybe!) Ennyit szerettem volna mondani. Nagyon szépen köszönöm.
ELNÖK: Halmai Gáborné képviselő asszony!
HALMAI GÁBORNÉ (MSZP): Köszönöm a szót. Tisztelt Miniszter Úr! Képviselőtársak! Vendégek! Nagyon nehéz most itt ülni. Én is hadd mondjak először egy idézetet, ez egy Németh László idézet, és így szól: "A műveltségre törekvés célja, hogy az ember megértse helyét, lehetőségeit, létét szép és hasznos szereppé tudja alakítani.". Ez egy kedvenc idézetem, és azért mondtam el itt most, mert azt gondolom, hogy ez a kulturális élet minden szereplőjére igaz; nagyon kicsiben igaz az állampolgárra, aztán ennél sokkal nagyobb mértékben és felelősséggel mindenki másra, aki ennél erőteljesebb helyzetben vagy pozícióban van, legyen az képviselő vagy legyen az miniszter. Én itt senkit nem minősítenék, mert úgy gondolom, hogy minősítés hangzott már el a teremben; ezt ki-ki gondolja végig.
Szeretnék egy másik személyes tapasztalatot is elmondani. Az elmúlt nyáron voltam egy konferencián, ahol a Homokhátság problémáiról volt szó, és három kiváló tudósember, egy társadalomtudós, egy vízügyi szakember és egy környezetvédelmi szakember egymás után előadták a saját kutatásaik eredményét a Duna-Tisza-köze és a Homokhátság közül. Az egyik azt mondta, hogy csatornát kell építeni, a másik azt mondta, le kell ereszteni a vizet, a harmadik pedig egy harmadik variációt, és utána azt mondták, hogy mi nem tudunk megegyezni, de döntsön a politika. Bizony, így van, és nagyon nagy a felelősségünk abban, és minden évi összegzésnél mindenkinek nagyon nagy a felelőssége abban, hogy az elmúlt évet kritikával vagy kritika nélkül fogadja el, de leginkább abban, hogy a folyamatokról mit gondol.
Én bizony, ha az elmúlt évre tekintek, sok pozitívumot is látok - ezekből néhányat miniszter úr említett, de én tudok még néhányat említeni -, és látok negatívumokat is, tehát én is hadd próbáljak egy picit abba az irányba elmenni. Ahogy a beszámolóban is elhangzott, én azt nagyon-nagyon fontosnak tartom, hogy a kultúra ebben az évben összegészében, a hazai és a külföldi pályázatokat is együtt tekintve, összességében nem veszített a pozíciókból, de nagyon fontos az, hogy belül veszítettünk-e valamit, és hogy ezt valamilyen módon vegyük számba. Én a közművelődés területének vagyok a szakembere, és egyébként az integrált közösségi szolgáltató terek programjának miniszterelnöki megbízottja - amiért egyetlenegy fillért és költségtérítést sem vettem fel, mielőtt megkérdezi Halász képviselő úr -, ezért én azt látom, hogy nagyon nagy az eltérés abban, hogy mennyiben tudjuk kihasználni a lehetőségeket, hogy mennyi forrást tud elhozni a kultúra, és hogy bizony, vannak olyan területek, akár a kultúra egyes területei, akár földrajzilag egyes területek, akik viszont tényleg lemaradásban vannak.
Az én fejemben az a nagyon nagy kérdés mindig, hogy tudunk-e ebből valamilyen egységes hálózatot képezni, hogy meg tudja-e tartani a mindenkori kormányzás - legyen az a mostani vagy a következő -, hogy a lehetőségre rendelkezésre álló keretek között szabályozással, forráskoordinációval, intézkedésekkel valamilyen alapterepet biztosítson annak, hogy a kultúrához a hétköznapokban és az ünnepeken is hozzá lehessen férni, hogy az emberek kapjanak segítséget a mindennapok megéléséhez, és legyen lehetőségük az önkifejezésre a kultúra területein, valamint, ha szükségük van arra, hogy az ünnepeket is a kultúra által éljék meg, akkor ehhez is kapjanak támogatást.
Néhány pozitívum a közművelődési kultúra területéről. Azt gondolom, hogy nagyon fontos az a program, ami egyébként az európai uniós támogatás keretében indult el; úgy hívjuk, hogy építő közösségek programja, és ez a program 5 milliárd forintot adott ki 73 pályázó számára. Ez azt jelentette, hogy ennyi helyen indítottak el olyan programokat, amelyek a kultúra, a közművelődés eszközeivel, de a helyi közösségek építését, helyenként a foglalkoztatás bővítését, a munka világába való visszatérést is támogatták, azzal, hogy ehhez ismereteket adtak. Én azt gondolom, hogy ez egy fontos tény.
Az IKSZT-ről nem beszélnék, ezt miniszter úr említette, de beszélnék a Közkincs Kerekasztalokról és ennek folyamatáról, ami egy 2006 óta folyó program. Személyes tapasztalataim vannak abban, hogy azokban a térségekben, ahol vannak ilyen kerekasztalok - egyébként 75 nyert az idei évben is támogatást -, ott van egy helyi megerősítése a kultúrának, ott van egy helyi közös gondolkodás arról, hogy milyen hagyományok vannak, mik azok az értékek, amelyeket ott a térségben továbbvisznek, hogyan lehet ezt lefordítani, mondjuk, a turizmus számára, hogyan lehet ezt kínálni. Én ezt eredménynek gondolom.
Az "Új tudás - műveltséget mindenkinek" program, aminek egyébként a 2008. év volt az elindítója, és 2009. évben is folytatódott, korábbi más, jó hagyományokat vitt tovább: ilyen például a Tengertánc-program, amiből 2009-ben 225-en kaptak támogatást. Én azt gondolom, hogy amikor a népi kultúráról beszélünk, akkor ez nem kis eredmény. Vagy az amatőr színjátszás támogatása, ahol 189-en tudtak pályázatot elnyerni, a kórusok, akik 210-en kaptak támogatást vagy a drámapedagógiai műhelyek, amely azt gondolom, hogy a kultúrának egy fontos része, ahol szintén eredményesen tudott 14 ilyen műhely pályázni, de sok-sok apró tételt hozhatnánk előre. Mondok még egyet, mert nekem ez fontos: a korábban elindult nagy kultúraprogram, ami most a kultúra-élmény címszó alatt folytatódott, és ahol 53 ezer gyerek jutott el, míg korábban csak a múzeumokba, most múzeumokba, könyvtárakba, művelődési intézményekbe, azaz folytatódott egy olyanfajta lehetőség, amit én nagyon fontosnak tartok, és fontosnak tartom az Alfa-program folytatását is, tehát lehet jókat is mondani.
Amit nagyon nehezen fogadok el, hogy nem tudtunk benne előrejutni, vagy nem tudtuk megtartani a mostani gazdasági válság idején, az elsősorban az a bizonyos közművelődési normatíva kérdése, amiről képviselőtársam is tett említést; valóban, hozzám is eljutott ez a felvetés. Itt is azt látom problémának, hogy nem annyira belül kellett ezért megküzdeni, mert volt olyan javaslatom, ami a bizottságban sem ment át ezzel kapcsolatban - aki itt ül, az mindenki tudhatja -, hanem hogy ezen a területen éppen az önkormányzatokkal, az önkormányzati szférával kellett igazándiból megküzdeni. Az az alapvető kérdés ugyanis, hogy amikor csökkennek a gazdasági lehetőségek, akkor mondjuk az önkormányzatok egy adott kereten belül tudnak-e, akarnak-e kultúrára fordítani, úgy érzékelik-e, hogy a kultúra a helyi társadalom, a helyi gazdaság egyik fontos tényezője. Bizony, ebben én magam is alulmaradtam, hogyha negatívumot kell említeni. Én azt gondolom, hogy bárki legyen is kormányon, ebben az ügyben még van sok-sok tennivaló.
Hadd említsek még egy tényt. Ezen a nyáron volt egy fejlesztéspolitikai tanácskozás, ahol azt nézték meg magyar és európai példákon keresztül, hogy amikor egy gazdaság bajban van, akkor a kultúra milyen szereppel bír, azaz, hogy merre megy a gazdaság fejlődésének iránya. Aki ismeri a terület- és településfejlesztést, az tudja, hogy a mezőgazdaság, az ipar és a szolgáltatási szektor után ma mindenki azt mondja, hogy az a bizonyos negyedik szektor, a kultúra és az innováció területe az, ahol még vannak lehetőségek, ahol még lehet előrelépni; az én fejemben az a legnagyobb kérdés, hogy ezt vajon ismeri vagy felismeri-e mindenki.
Még egyszer visszatérek a gondolatom elejére: üljön az helyi önkormányzatban helyi képviselőként, országgyűlési képviselőként vagy miniszterként, ez valóban egy olyan közös kihívás, amit viszont én nem onnan közelítenék, ahonnan miniszter úr, hogy most éppen a kultúra fővárosa miatt tartsunk össze, hanem ezek miatt a kérdések miatt gondolom, hogy nem biztos, hogy így és ebben a stílusban kell vitatkoznunk, mint ahogy az itt a vita első szakaszában történt.
Van egy olyan terület, amely a válságos időszakban az én megítélésem szerint húzóágazat lehet, és hogyha részletkérdéseket nagyon másként ítélünk meg, hogyha alapvető dolgokban nem tudunk előre mutatni, akkor legyen bármilyen kormányzás, én azt gondolom, hogy itt lesznek igazán nagy veszteségek. Ezért én azt szeretném mondani és kérni miniszter úrtól, hogy azt tartom nagyon fontosnak - visszatérve megint a szűkebb terepre, a normatívák kérdésére -, azt kell megnézni, hogy Magyarországon jelen pillanatban, akár az intézményrendszerben is rendelkezésre áll-e a támogató hálózat a kistelepülésektől a kistérségeken, a megyéken, a régión, az országon keresztül, ami elég támogatást ad ahhoz, hogy az emberek a kultúrát, a kultúrához való hozzáférést alapvető állampolgári jogként tudják gyakorolni. Ez egy nagyon-nagyon fontos kérdés, és ezen belül kell megnézni azt, hogy mi az, ami normatíva formájában, mi az, ami pályázatok formájában, mi az, ami intézményes támogatás formájában, de rendelkezésére áll az embereknek. Ha valamit, én egy ilyen típusú rátekintést tartanék fontosnak minden beszámoló végén, mert innen lehet továbblépni.
Azt mondanám még, hogy amikor én járok vidéken, nagyon sokat járok vidéken, és akik itt vannak a teremben, azok tudják, hogy a szakmai hálózatok vagy a szakmai műhelyek rendezvényeire is elmegyek, akkor is, hogyha ott kínos kérdéseket tesznek fel, és én nagyon határozottan azt gondolom, hogy ezekben a kérdésekben egy dolog létezhet, az együttműködés.
Hadd mondjak egy példát arra is, ami itt nagyon kardinális kérdés volt a teremben, hogy mik a kinevezési gyakorlatok. Én nem minősíteném egyik kinevezési gyakorlatot sem, de önök is mondtak itt példákat, én meg olvastam az újságban, hogy most éppen a zalaegerszegi színház élén folyik az a vita, hogy a helyi közösség, a szakmai műhelyek, vagy éppen az önkormányzat döntése az irányadó vagy a mérvadó. Én egyiket sem minősítem, az ittenit sem, meg az ottanit sem, csak azt mondom, hogy mindaddig nincs jogunk egymás szemére vetni semmit, hogyha ezek az alapértékek nem közösek, és ezek az alapértékek a kultúrához való viszonyulásban egészen biztosan nem jobb- és nem baloldali értékek.
Lehet mindenkinek azt mondani, hogy vannak dolgok, amelyek az elmúlt hét évre vetülnek vissza, biztosan vannak ilyenek, de én azt mondom, hogy vannak dolgok, amelyek az elmúlt húsz évre vetülnek vissza, és azoknak is vannak tanulságai. Tehát, hogyha a jövőben bárki lesz is kormányon, de együtt akar működni, akkor szerintem ilyen kérdésekről kell érdemben vitatkozni. Köszönöm.
ELNÖK: Köszönöm én is. Gyimesi Endre képviselő úré a szó.
DR. GYIMESI ENDRE (Fidesz): Köszönöm szépen a szót. Előttem két kedves képviselőtársam is megbírálta Halász Jánost. Én magam sem szeretem a durva hangnemet, az útszélit meg még kevésbé, de akkor hiteles belekötni Halász János kemény megszólalásába, hogyha ugyanígy elítélik azt az útszéli hangnemet, amit a saját párton belül esetleg Nyakó, Török vagy Szabó Zoltán képviselő úr képvisel; talán az utóbbi nevet azért mondanám, mert oktatási államtitkár volt. Tehát én úgy gondolom, hogy kölcsönösen követeljük meg egymástól a tiszteletet, és ne próbáljuk az egyik félre hárítani ezt.
Bizony nagyon nehéz miniszternek lenni, hiszen, az ember a munkálkodása során olyan közegbe kerül, olyan közeg veszi körül, amelyik esetleg burkot képez körülötte, és ez bizony később a tisztánlátást nehezíti, esetleg az arányérzékeket is egy kicsit rontja. Ezért következhetett be az, hogy miniszter úr csupa szépről és jóról próbált tájékoztatást adni, és nem vett tudomást azokról a dolgokról, amelyek a mai magyar társadalomban a kultúra területén jelen pillanatban vannak.
Én úgy érzem, hogy a piramis fejtetőre állítódott, mert én nagyon boldog vagyok, hogyha sikert aratnak különböző képzőművészeink, zenészeink Amerikában vagy Angliában, nagyon helyes, csak a nagy probléma az, hogyha közben meg roskadozik, jajszóért kiáltanak az alapok. Nem lesz felépítmény 20-30-40 év múlva, ha az alapokkal nem törődünk teljes mértékben, és én úgy érzem, hogy itt van egy óriási aránytévesztés, hiszen Halász képviselő úr több nem egyén, hanem szervezet jajkiáltását olvasta fel, és még nem is a legkeményebbeket, amelyek jelen pillanatban vannak. Csak hogy visszautaljak arra, hogyha igaz lesz az, amiről szó van, hogy állományvédelemre egyharmada jut a levéltáraknak, akkor bizony 30 év múlva nem kell történeti kutatónak lenni Magyarországon, mert az a levéltári állomány, amelyet meg kell őrizni utódaink számára, az el fog tűnni a semmiben. Tehát ezekkel az alapokkal törődnünk kell.
Ugyanúgy törődnünk kell azokkal az alapokkal, amik a levéltári létszámokat érintik, s ha a megyei önkormányzatoknál a mostani költségvetés tervezésekor - még 2009-ről van szó, a 2010-es költségvetés tervezésekor - 20 százalékkal csökkennek a közgyűjteményekre fordítható pénzösszegek, nem azért, mert nem szeretik, hanem azért, mert egyszerűen nincsen rá pénzük, akkor bizony az összmagyar kultúra nagyszerű elemei kerülnek veszélybe, mint ahogy kaptam a levelet, hogy a legtöbb megyében 15-20 százalékos elvonást terveznek a múzeumoknál. Néhány helyen, például Csongrád és Jász-Nagykun-Szolnok megyében még ennél is többet, amelyek a tavalyi elvonások után már sok helyen működésképtelenséget jelentenek.
Mit gondol, miniszter úr, ezek után a vidéki múzeumok helyzetéről, és mit kíván tenni? De ugyanezt elmondhatom az önkormányzati levéltárak esetében is. Hogy-hogy nem volt képes a kormányzat eddig bármit is tenni a ma már iparszerűvé vált illegális filmkereskedések ügyében? Ugyanakkor sok szép szó hangzott el az Alfa-programmal kapcsolatban, és a kérdésem az, hogy hogyan folytatódik az Alfa-program, hogyan viszonyul az előző évekhez?
A múzeumoknak nagy szívfájdalma a Kulturális Örökségvédelmi Szolgálat, melynek megalakulása előtt olyan bírálatok érték a múzeumokat, hogy azokat a bevételeket a múzeumok általános múzeumi feladatokra költik. Ezek után a miniszter úrnak mi a véleménye arról, hogy a Kulturális Örökségvédelmi Szolgálat a bevételeiből kalandpark-építést tervez, közművelődési programokat szervez a Savaria vagy a Sziget Fesztiválon, gyermekprogramokban működik közre, rajzpályázatokat ír ki, azaz múzeumi működési engedély nélkül múzeumi közművelődési feladatokat lát el.
Ezzel kapcsolatban írtak önnek egy levelet a múzeumi szervezetek képviselői, amely kapcsán ön utasítást adott Virágos Gábornak, a Kulturális Örökségvédelmi Szolgálat főigazgatójának, hogy a már másfél éve húzódó áldatlan állapotoknak vessen véget a régészetben, és hozzon létre egy kompromisszumos megoldást. Hogy lehet az, hogy a rendelkezésre álló dokumentumok azt bizonyítják, hogy az ön utasítását a főigazgató elszabotálhatta? Miért nincs annak dokumentuma a Megyei Múzeumok Igazgatóságainak Szövetsége által önhöz írt, megválaszolatlan levélen túl, hogy az ön utasítása semmibevételének bármilyen következménye is lehetett? Két levelet is írtak önhöz és az államtitkár asszonyhoz.
Az Erkel Színházzal kapcsolatban képviselőtársam azt bogozgatta, nem tudni, hogy miért lett bezárva, hiszen a nézőtér rendben van, a színpad rendben van. A múlt héten azt hallottuk, hogy a 4-es metró megállóját tervezik oda. Lehet, hogy ez jelentős mértékben hozzájárulhatott a döntéshez, de mindenképpen nehezményezzük azt, hogy 2008-ban még 19 milliárd forint volt a kormányzati szándék arra, hogy az új létesítmény megépüljön, 2009-ben ez 80 milliárdra változott. Ma semmit nem tudunk biztosan, hiszen a múlt héten hallottuk azt, hogy rendezési terv nincs, további terület kisajátítására vagy megvásárlására van szükség, viszont azt már tudjuk, hogy 120 napra fogjuk visszabérelni évente 3,1 milliárd forintért. Ez a bizalmunkat nem erősíti, ha nem tudunk mindezekről lényeges információkat, hiszen ma még úgy tudjuk, hogy PPP-s program az országban hatékonyan nem működik, mindig ráfizettek a PPP-ben részt vevő állami vagy önkormányzati szervezetek.
Végül egy kicsit hadd szóljak az ön által pozitívnak ítélt, általam pedig nagyon vegyesnek, mondhatnám: összehánytnak ítélt előadó-művészeti törvénnyel kapcsolatban. Ennek az első érdemi ülésén abban megegyeztünk egymás között, hogy a törvényt módosítani kell, hiszen már most nem azt szolgálja a támogatási rendszer, mint amit a törvényalkotó kitalált: a kategóriák sematikusak - nézőszám, bemutatószám, előadásszám -, a gyakorlatban ellenőrizhetetlenek, egyes kategóriáknál teljesen merevek, az 1-5. terjedő kategóriákra gondolok, máshol meg teljesen parttalanok, ez a 6., ennek megfelelően torz a támogatási szerkezet, amelyet eredményez. Maga a megvalósítás is bürokratikus, automatikus támogatási modellt eredményez, amely idegen a folytonosan változó és lényegéből fakadó szubjektív művészeti élet igényeitől. Mindezt úgy, hogy a támogatási keretösszeg évenként bizonytalan, a költségvetési törvénytől függő mértéke a kiszámítható, különösen garantált mértékű támogatási összegeket egyébként sem teszi lehetővé.
Ami a nagy probléma ezen belül, hogy hibás jogalkotói szemléletet tükröz mind a fenntartói ösztönző részhozzájárulásnak, mind a központi támogatási formának a bevezetése is, hiszen nem tükrözi szükségszerűen az érintett művészeti szervezet tényleges művészeti és egyéb, gazdálkodási szakma szempontjait, és így nem szolgálja a törvény preambulumában olyan szépen kifejtett alapvető szándékát, miszerint igényes magyarországi előadó-művészetek támogatását szeretné megvalósítani, ugyanis ez a támogatási forma duplán bünteti a művészeti teljesítménytől függetlenül a fenntartója által bármilyen okból alulfinanszírozott szervezeteket, és értelemszerűen hasonlóan duplán jutalmazza a fordított helyzetben lévőket, amit egyébként nem lehet leellenőrizni, hogy valós adatokat tartalmaznak-e, így valós kultúrpolitikai megfontolások figyelembevétele nélkül torzulásokat eredményez. Amikor szembesültünk ezzel, azt hiszem, valamennyien láttuk - az államtitkár asszony megerősítheti, ott volt -, hogy ezen mindenképpen változtatni kell.
Gondoljanak bele abba, hogy ha valaki egy négyezer fős sportcsarnokban egy ötszemélyes zenés darabot naponta háromszor négyezer nézőnek előad, akkor komoly állami támogatást kap az állami büdzséből, az a stúdióelőadás meg, amelyik magas művészeti színvonalat képvisel, vagy egy nagyobb színházban előadott klasszikus teljesítménybe meg belepusztul az adott fenntartó önkormányzat. Mindenképpen átvizsgálást, végiggondolást igényel, ezért mondtuk mi önöknek azt, hogy nem presztízsszempontok alapján kellene az elmúlt évben végighajtani ezt a törvényt, várjunk még néhány hónapot, érleljük ki, és akkor ugyanúgy, mint a filmtörvény, száz százalékos támogatással átmehetett volna. Most ezért, akárhogy is nézem, pótvizsgára kényszerülünk azzal, hogy ezt a törvényt tavasz folyamán várhatóan - gondolom, államtitkár asszony is így gondolja - módosítani kell ezen a területen. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Alföldi Albert képviselő úr következik.
ALFÖLDI ALBERT (MSZP): Nem is tudom, hogy jó helyen vagyok-e, mert közel negyven évet dolgoztam a közművelődésben, rengeteget tévedtem; amiről azt gondoltam, hogy az a zseniális, arról kiderült, hogy az emberek ezt másként gondolják.
Tisztelt Képviselőtársaim! Engedjétek meg, hogy egy kis történetet elmondjak, hátha értitek, hogy mire gondoltam. (Gulyás Dénes: Tegyél próbára!) Én Hajóson éltem, ez egy sváb falu, ahol is kitaláltuk azt, hogy csinálunk nagy csinnadrattával a borhoz kapcsolódó rendezvényeket. Csináltunk, örültünk, nagyon nagy siker volt, rengeteg hókuszpókuszt rá lehetett pakolni, és akkor egy Hauerwasser János bácsi nevű öreg sváb ember engem megállított az utcán, és azt mondta nekem: Berci, tudod-e, miért jó nekem ez az Orbán-napi borünnep? Mondom: miért, Jani bácsi? Azt mondta: azért, mert az én családom szerteszét került a világban, és nem tudtunk, csak fekete ruhában találkozni.
Azt hiszem, tisztelt képviselőtársaim, hogy ez a dolgok alfája és ómegája, hogy azok az emberek, akiknek mi azt hisszük, hogy csináljuk a kultúrát, arra gondolnak, hogy tulajdonképpen nem szoktak, csak fekete ruhában találkozni, és de jó, hogy most másként is találkoznak. Ez egy ország, ez egy nép, itt egy nyelvet beszélnek, nincs külön egyik oldalnak és másik oldalnak kultúrája, egy kultúra van, és ha valakinek, a Magyar Köztársaság parlamentje kulturális bizottságának kutya kötelessége egy húron pendülni ebben a kérdésben. Én azt már nem fogom megélni, hogy ez így legyen, de reményeim szerint egyszer majd csak rájövünk arra, hogy az egymásnak feszülés sehova se vezetett. Nem kellene most talán egyfelé menni, kipróbálni, hátha jó? Én mindig olyan szomorú vagyok, amikor a miniszteri meghallgatás van, mert tudom azt, hogy ebből az én ízlésemnek nem igazán megfelelő kommunikáció kerül ki. Fogadjátok el egy öregember tanácsát, és menjünk csak szépen egyfelé! Köszönöm szépen.
ELNÖK: Cser-Palkovics András képviselő úr!
DR. CSER-PALKOVICS ANDRÁS (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Bizottság! Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Alföldi Képviselő Úr! Fiatalként igyekszem megfogadni ezeket a tanácsokat. Azt tenném talán hozzá az ön által elmondott, azt gondolom, hogy magában jelentős példát hordozó néhány mondathoz - azonban Bókay Endrére is reagálva -, hogy amik itt elhangzanak, annak egy részében nem az MSZP és a Fidesz áll egymással szemben. Azok a felvetések, amiket alelnök úr elmondott, szakmai szervezetek által leírt, művészemberek által megfogalmazott, a napi életből vett problémákat felsoroló levelek, beadványok, javaslatok, petíciók, nevezzük akárminek. Itt tehát, ha valóban egy irányban kell elmenni, akkor szerintem végre azzal is kellene foglalkozni, hogy ezek az emberek mit írtak, miért írták, és mi vezetett odáig, hogy ezeket a leveleket, petíciókat, beadványokat megfogalmazták, leírták.
Ami Pécs kérdését illeti, és miniszter úr erről külön beszélt nagyon hatásosan, szerintem hitelesebb lenne az, ha a kultúra területéről nem egy, kétségtelenül kiemelkedően fontos beruházást tekintünk ilyennek, hanem mondjuk az elmúlt hetekben-hónapokban miniszter úr a nemzeti intézmények kérdését is ilyennek tekintette volna. Hitelesebb lenne ez a néhány mondat - akár a felkérés, ajánlat, javaslat, bárminek is nevezzük -, amit miniszter úr elmondott, és talán a kormánypárti országgyűlési képviselők egyébként szép és igaz mondatai is hitelesebbek lennének akkor, ha az elmúlt hetekben-hónapokban ezeknek a nemzeti intézményeknek az élére történő kinevezések, javaslatok, jelölések, döntések során, ha nem is azt mondom, hogy megvárta volna ez a kormány a következő kormányt - bár magam ebben a speciális politikai helyzetben, ami van, talán ezt tartottam volna a legbölcsebbnek -, de kétséggel talán lehetett volna más megoldást is választani.
Meg sem próbálta, hogy ezeknek az intézményeknek az élére valamilyen szakmai, politikai konszenzussal kerüljenek megjelölésre személyek akkor, amikor egyébként itt is egyértelművé vált, hogy ön, miniszter úr, egy személyben döntött, hiszen itt minden esetben úgy fogalmazott, hogy én úgy döntöttem, én elolvastam a pályázatot. Lehet, hogy ez a felelősség, csak akkor emellett nem hiteles, miniszter úr, hogy egy másik beruházás tekintetében pedig azt mondja, hogy szeressük egymást, gyerekek, és menjünk közösen egy irányba, mert akkor vagy az egyik vagy a másik, de a kettő együtt - szerintem legalábbis -, ellentmondást takar, és ellentmondást takar azokhoz a megjegyzésekhez, mondatokhoz, gondolatokhoz képest is, amelyek itt egyébként elhangzottak, és amiben szerintem elvi szinten nincs vita közöttünk, csak mintha a gyakorlat mindig mást mutatna. Mint ahogy az is érdekes, amikor egy ciklus - vagy mondjuk ki: két ciklus - végén hirtelen eszébe jut a Szocialista Pártnak, hogy milyen jó lenne bizonyos alapkérdésekben együttműködni. Volt rá 7,5 évük, gyakorolhatták volna, de nem sok sikerrel tették ezt.
Amiről még szeretnék szólni, mielőtt néhány konkrétumra is rátérnék, hogy vitám lenne Jánosi Györggyel, aki tekintetében azt hiszem, hogy az elmúlt években mindig konstruktív vitákat folytattunk a médiaszabályozás tekintetében - ha mindenhol úgy zajlottak volna az ügyek, akkor lehet, előrébb tartanánk -, de abban mégis vitatkozok, hogy egy ilyen miniszteri meghallgatásnak 2009-ről kell-e, hogy szóljon. Egyrészt miniszter úr maga is utalt rá, és ebben egyetértünk, hogy vannak ügyek, amelyek nem 2009. január 1-jétől 2009. december 31-ig tartanak, azaz vannak éveken átívelő kérdések és ügyek, problémák, amelyekről persze beszélni kell egy miniszteri meghallgatáson. Beszélni kell akkor is, ha, valljuk be, egészen biztosnak látszik, hogy ennek a ciklusnak az utolsó meghallgatásán ülünk itt, azaz kell, nem kell, jó, nem jó, de mégiscsak nem csak 2009-et, hanem ezt az egy, másfél vagy két ciklust is értékeljük.
Szerintem miniszter úr nem mondott olyat, amivel ezt kifogásolta volna. Én azt gondolom, hogy ebben is fölvethető kérdések vannak, mint ahogy vannak olyan ügyek, amelyek sorban, minden évben, mióta én ennek a bizottságnak tagja vagyok - nem szakemberként, szemben azokkal, akik itt ülnek -, de fölmerültek, és a meghallgatáson ígéretek fogalmazódtak meg, hogy jövőre aztán most már történik valami, és nem történt semmi, semmilyen előrelépés nem történt. Az, hogyha ezeket az ügyeket elmondjuk, azt hiszem, ez belefér egy ilyen miniszteri meghallgatás kereteibe. Miről beszélek? Mondok egy-két konkrétumot, hogy egyértelmű legyen.
Egyrészt szerintem az, hogy például az örökségvédelem kérdéséhez hogyan áll ez a kormány, jól látszott akkor, amikor mind a Medgyessy-, mind a Gyurcsány-, mind a Bajnai-programokból az örökségvédelemre vonatkozó kérdések gyakorlatilag teljesen hiányoznak. Hiányoznak szövegszerűen, hiányoznak tartalmi szinten is, és hiányzik nap mint nap a tevékenység során is. Nem látom azokat a pontokat, amivel egyébként a kiemelt kérdést, a kultúra tekintetében kiemelt kérdést ez a kormányzat, ezek a kormányzatok kezelni szándékoztak.
Miről is van szó? Például, hogy egy konkrétumot mondjak megint, 2003-ban egy 50 milliós alapot hozott létre a 8 világörökségi helyszín megóvására az akkori kormány, amit később megszüntetett, és amit most egy törvénytervezet nyomán 2010-re 400 millió forinttal hozna vissza. Nem úgy van, hogy éveken keresztül nem csináltunk semmit, majd azért elhelyezünk néhány trükköt vagy aknát egy következő kormány mozgásterében? Dehogynem! Évekig nem csináltunk semmit, sőt kimondottan ezeken a területeken, a szabályozás tekintetében egyértelműen az örökségvédelem ellen tettünk. Ez viszont jogi kérdés, amihez, szemben a kultúrával talán egy kicsit jobban értek. Egyértelmű, hogy a gazdasági érdekek, a Gazdasági Minisztérium tevékenysége sokkal erőteljesebben hatott és érvényesült, mint a kulturális tárca, vagy e terület gazdájának az érvrendszere, ami nagyon súlyos károkat okozott egyébként az örökségvédelem területén.
Megint egy-két konkrét példa: a Mátyás-templom rekonstrukciója. 2002-ben ígérték meg azt, hogy felújítják, 2003. november 27-én, 2004. április 22-én és 2006. június 7-én, ezeken a meghallgatásokon is felmerült ez a kérdés. 2004 őszén, miniszter úr, ön bejelentette azt, hogy 2008-ra befejeződik a Mátyás-templom felújítása. Konkrét időpont volt mind a beruházás indítására, mind annak befejezésére. Most 2009 végét írjuk, és tudjuk, hogy sajnos ez az ígéret sem teljesült, mint ahogy az is érdekes, hogy az ön megfogalmazása szerint először 3,7 milliárd forintba került ez a felújítás, 2007-ben már 6,5 milliárdba, és ma már, a hírek szerint 2012-re tervezik csak ennek a felújításnak a befejezését. Megint konkrétum, konkrét ígéretek hangoztak el a sajtóban, vagy akár itt, ezeken a miniszteri meghallgatásokon vagy kormányprogramokban. Szerintem jogos, hogyha az ellenzék ezt fölveti, és megkérdezi, hogy mi ezzel a helyzet, mi történt, vagy mondjuk azt, hogy mi nem történt meg egy konkrét ígéret tekintetében. Más lenne a helyzet, ha miniszter úr ezekről őszintén beszélt volna, és a sikerek mellett a kudarcokról is beszélt volna, beszélt volna saját magáról, mert akkor ugyanúgy, ahogy talán az őszödi beszéd is sikeresebb lett volna, ez a miniszteri meghallgatás is sikeresebb lett volna.
A budai Vár: 10 milliárd forint uniós pályázati pénz volt rá megítélve, tudjuk, hogy mi lett, illetve mi nem lett belőle. Megint csak sorolhatnám, de tekintettel arra, hogy esti órát írunk, már azt hiszem, hogy talán ennél több nem is szükséges. Mint ahogy beszélhetnénk még a dizájn terminállal kapcsolatos kérdésekről is, ahol döntések születtek, ahol Kiss Péter is tartott ön mellett több megszólalást, ahová egymilliárd forint került elköltésre, és ez a szakmai műhely sem valósult meg. Ígéretek, ígérgetések, sajtóbejelentések, nagyhangú bejelentések voltak, de érdemi döntések, érdemi munka megint nem folyt.
Végezetül, de nem utolsó sorban néhány szót a Nemzeti Kulturális Alapról, mert ez elhangzott az ön részéről is és mások részéről is. Arról már volt szó, hogyha egy olyan bizonytalanság van, mint most ennek az intézménynek az élén, akkor az is fölvet kérdéseket, de ami ennél szerintem izgalmasabb, hogy amikor azt mondjuk, hogy egy költségvetés nem valós tényeken és adatokon alapul, akkor pont ilyen példákra gondolunk. Mondjuk ki, hogy itt maradványképzés és bevételi lemaradás miatt körülbelül 2-2,5 milliárdos lyuk tátong, amit át fognak vinni egyébként decemberről januárra, amelyben októberi, novemberi vagy decemberi kifizetésre váró tételeket majd januárban fognak, miniszter úr, önök teljesíteni. Azaz a 2009. évet lezárják, be lehet bizonyítani, hogy micsoda remekül sikerültek a célok, de a valóság ettől még teljesen más.
Valószínűleg ezek azok a trükkök százai, amikről az ön egyik korábbi miniszterelnöke egyébként beszélt. Teszem hozzá rögtön, hogy ez aztán az a terület, ahol az egyik legnagyobb kudarc és előkészítetlen javaslat fogalmazódott meg, egy komoly lehetőségtől a kultúrát elvéve, mert az informatikai lobbi önt a színpad alá nyomta, miniszter úr. Amire persze mondhatja majd azt, hogy ebben mindenkinek, minden oldalnak megvan a saját felelőssége, csak az a probléma, hogy önök vannak kormányon. Ha ön fölvetette ezt a kérdést, ha ön egyébként évekkel korábban már megfogalmazott szakmai javaslatok alapján ezt megfogalmazta, és ez ekkora kudarccal jár, akkor az az ön politikai, szakmai kudarcát jelenti, miniszter úr, ami milliárdokat vett ki a kultúra területéről. És megint csak nem személyeskedve, nem politikai oldalról, innen vagy onnan nézve, de ezek a szakmai álláspontok, amiket a szakmai szervezetek az elmúlt hónapokban a nyilvánosság előtt megfogalmaztak.
Miniszter úr, itt egyetlenegy megoldás van, hogy igazán a meghallgatás nem ma történik meg, hanem 2010 áprilisa környékén, és nem az itt ülők fogják önt meghallgatni, miniszter úr, hanem az emberek fognak dönteni az ön 4-6 éves, illetve kormányának két ciklusa tevékenységéről. Köszönöm szépen. (Dr. Hiller István: Taps! Éljen!)
ELNÖK: Kiss Attila képviselő úr!
KISS ATTILA (Fidesz): Köszönöm szépen, elnök úr, alelnök úr. Tisztelt Miniszter Úr! Kedves Bizottsági Tagok! Kedves Vendégek! A miniszteri meghallgatásra mindig nagy kíváncsisággal érkezik az ember, hiszen a szakterület első számú vezetőjét hallgatjuk meg, és mindig kíváncsi az ember az ilyen véleményekre. "Könyvtáros fia vagyok, könyvtárban nevelkedtem, ilyen értelemben szubjektív vonzalmam a könyvtárhoz megmaradt és meg is fog maradni. Semmi titok nincs benne, azt gondolom, hogy ez világosan és nyíltan vállalható." Nos, ez idézet miniszter úrtól, 2002-2003. körül, az első ciklusa környékén fogalmazta ezt meg. Ez teljesen derék dolog, én magam is nagy támogatója és híve vagyok a könyvtáraknak, a könyveknek, a könyvek világának, csak az a probléma, hogy az ön által megfogalmazott könyvtárfejlesztési programból nagyjából semmi nem valósult meg az elmúlt években. Gyönyörű szépek az elvek, ahogy Cser-Palkovics kollega, képviselőtársam említette, hogy időnként az elvek, a nagy bejelentések csodálatosak, nagyon szépek, csak hogy ezekből mi valósul, vagy mi valósult meg az elmúlt években, az már egészen más kérdés, többnyire semmi.
Egy másik idézet: "Az eddig összegyűjtött tudást és kultúrát gondoznunk kell, ez azonban egyre kevésbé az állam feladata." Nocsak! Ebben nagyon nagy különbség van kettőnk, vagy a két oldal - mindegy hogyan nevezzük - között mindenesetre. Azt gondolom, hogy azért tartunk itt, ahol jelen pillanatban is tartunk többek között, hogy válogatott bűnözőket kell nézni a televízióban, hogy hogyan szeretnek főzni, vagy kivel szeretnek, hogy mást ne mondjak, együtt lenni, jönni-menni, tehát ezt kell nézni Magyarországon az adófizetők pénzéből, ebből, abból, amabból fenntartott televíziókban és nem tudom, milyen moslék adókon. Tehát valóban, a kultúra nem biztos, hogy feltétlenül az állam feladata kell, hogy legyen, lehet kísérletezgetni ezzel.
Azon is lehet kísérletezgetni, például a kiváló fiatal zenész kollégák azon is kísérletezgethettek volna, hogy mondjuk ezt a szép Haydn-darabot, visszafelé kezdik el játszani a kottából. Ha jól tudom, Kodály mester az '50-es években - Vásáry Tamás művész úr is visszaemlékezett erre -, amikor már nagyon jól ment egy darab, akkor visszafelé kezdte el játszatni a darabot a művésszel, hogy akkor fog igazából ez beválni, amikor visszafelé is szó szerint tudja játszani. Lehet kísérletezgetni, de mindig a színfalak mögött és mindig csendes magányában az embernek, nem tízmillió emberrel kell kísérletezgetni, nem egy könyvtári szakmával, nem a kultúra kérdésében en bloc, hanem szépen, csendesen egy sarokba beül az ember, és kísérletezget: megpróbálja visszafelé olvasgatni a könyveket, különböző dolgokat lehet kipróbálni.
A magyar lakosság, a magyar nép nem kísérleti bárány; pontosan elég volt a szocializmusnak nevezett időszak, amikor kísérletezgettek velünk - hol így, hol úgy, hol ez, hol az sült ki a dologból -; én azt gondolom, hogy ezt a kísérletezgetést el kell felejteni. Igenis, az állam kötelessége a kultúráról való gondoskodás, vagy az önkormányzatok feladata, csak itt jön a következő bökkenő: a megyei önkormányzatokat 2006 óta bünteti a Gyurcsány-, Bajnai-, mikor ki által fémjelzett kormány, azért, mert az a bűnük a megyei önkormányzatoknak, hogy léteznek, és hogy nem a szocialista képviselők kerültek többségbe talán egy megyei önkormányzaton kívül, ezért azoktól minden pénzt meg kell vonni. Pfuj, csúnya reakciós, fasiszta, ilyen, olyan, amolyan önkormányzatok!
Ezek az önkormányzatok, mivel semmilyen pénzt nem kaptak az elmúlt években például kulturális célokra, szép csendesen az egykori megyei művelődési központokat... - amikről lehet vitatkozni, hogy jók voltak, vagy nem voltak jók, nyilván Alföldi képviselőtársammal elbeszélgetnénk a színfalak mögött, hogy mi volt a jó ezekben, mi volt a rossz ezekben, ilyen is, olyan is volt ezek között, de kétségtelenül volt valami. Most már nem nagyon lesz, mert nincs miből. Eddig az elmúlt években a megyei önkormányzatok a kultúrát próbálták egy picit valahol olyan helyzetben, helyen kezelni, ami még nagyon nagy kárt nem okoz, valamit azért végrehajtottak, valamiféle kulturális tevékenységet folytattak, de amennyi tellett, amennyi futotta.
Most éppen Gyimesi polgármester úr is említette, én magam is ismerem - én mondjuk, a hajdú-bihari híreket tudom -, de nyilván más megyei önkormányzatoknál ugyanígy gondolkodnak a levéltárakról és a múzeumokról is, hogy milyen formában lehet a jövőben fenntartani, működtetni ezeket az alapvetően nemzeti intézményeinket. Lehet kísérletezni ezekkel is, lehet PPP meg mindenféle variációt, mindenféle szót és mindent kitalálni, egy a lényeg: vagy ad támogatást a mindenkori kormány ezekre a feladatokra, vagy nem. Ez viszonylag ilyen digitális: 0-1, 0-1, igen-nem, tehát itt nem lehet variálni, hogy most PPP meg az állam kivonul, bevonul meg nem vonul, itt nem kell vonulgatni, ezeket el kell látni, mert se a vállalkozás, se más nem fogja ezeket a feladatokat felvállalni.
Nagy bejelentések. Én magam is jó néhány képviselőtársammal fül- és szemtanúja voltam ezeknek a nagy bejelentéseknek a korábbi években: az Alfa-program, amely talán az évszázad vagy az évezred legnagyobb programjának volt titulálva, akkor a vidéki könyvtárak vagy művházak fejlesztése - gondolom, hogy ez is egy száz-kétszáz éves időintervallumnak szól, tehát hogy a legnagyobb fejlesztés volt azon a területen -, vagy a nemzeti örökség fejlesztése, itt is 400-500 évet jósolok, hogy a legnagyobb méretű ilyen jellegű tevékenység volt. Klebelsberg Kuno bizonyára kevésbé volt hatékony kultúrpolitikus ezen a területen.
Nos, az a helyzet, hogy ezek a bejelentések, amikről szóltak, azok csodálatos, szép tervek voltak, ezt el kell ismerni, tehát azért legyünk őszinték, ezek gyönyörű szép bejelentések voltak, de ezeknek a fele, tizede sem valósult meg, ez a probléma. Keveset kell akarni, keveset kell markolni, de azt tartani kell, azt végig kell vinni. Most a napokban hallom, hogy a világörökséggel kapcsolatban új törvénytervezetet készít a kormány; Cser-Palkovics képviselőtársam utalt már rá. Rendben van, nagyon fontos. Nagyon fontos, hogy Magyarországon milyen területek, kulturális épített vagy természeti örökséghez tartozó értékek kerülnek fel az európai örökség vagy éppen a világörökség listájára. Ez nagyon fontos, csak az is fontos, hogy az elmúlt években a nemzeti örökség program működött, 2002 után ezt szépen elsorvasztották, 2006 után megszűnt ez a program, tehát ahogy Cser-Palkovics képviselőtársam mondta, úgy látom, hogy az utolsó pillanatban ilyen kapuzáráshoz hasonlítható pánikbetegség indult el a Szocialista Pártban, a minisztériumban, itt, ott, amott, ezeket hirtelen kezdik bejelentgetni, hogy most ilyen program meg olyan program. Nem most kellene bejelenteni 7-8 éves kormányzás után; nem kellett volna megszüntetni a korábban jól működő rendszereket, azokat kellett volna továbbvinni, és most nem kellene bejelentgetni, de úgy látszik, hogy ezek a bejelentések nagyon mennek.
A közművelődési normatíva, ami volt valamikor, most már nincs, 2010-től nincs: honvédelmi meg kutyakiképzési és nem tudom, milyen normatívák vannak, szépen besodorta a minisztérium ezeket a normatívákat (Halmai Gáborné: Ezek sosem voltak.), hát nem tudom, valami honvédelmi meg nem is értem, hogy milyen normatívákat. A pénzügyes kollégát kérdeztem a hivatalban, hogy mondd már meg, hogy hol van a közművelődési normatíva, és mondja, hogy valami katonai, polgári vagy munkásőr normatíva meg ilyenek vannak. (Derültség.) Nem értem. Azért a kultúrát nem kellene leértékelni.
Az, hogy nincsen önálló kulturális minisztérium 2002 óta, az egy dolog, de talán a normatívát hagyjuk már meg annak a nyomorult népnek! Szépen besorvasztották, és ebből a Rodolfo-bűvésziskolából, csak egy vidéki kisváros esetében tudom elmondani, 32 ezres település esetében 45 millió forinttal kapunk kevesebbet. Nem tudom, hogy Zalaegerszeg mennyivel kevesebbet kap, gondolom, százmilliós tétel lehet, annyival kapunk kevesebbet. Lehet bűvészkedni, lehet átnevezni, ragozni, titulusokat adni, évszázad, évezred legnagyobb programjait: nem működik a rendszer, lesilányították, nevetségessé tették a közművelődési normatívát. Ez elképesztő egyébként.
Végezetül, nem akarok megsérteni senkit, Halmainé Zsuzsát főleg nem akarom megsérteni az IKSZT nevű, borzalmas elnevezésű dologgal kapcsolatban. Lehetne ez művház- vagy közösségitér-felújítás: IKSZT, egy kicsit ilyen furcsa dolog. Mi magunk is pályáztunk erre a saját településünk részéről. Az a dolog, ami történt ezzel az egész minősítéssel meg címbirtokosi pályázattal meg nem tudom, milyen birtokosi pályázatokkal, hát az kutyakomédia volt, azt majd szintén Zsuzsának, képviselőtársamnak elmondom négyszemközt, tehát az minden volt, csak nem komoly, nem ehhez a területhez méltó vagy hites megoldás.
Azon ment a vita egy fél éven keresztül, hogy az a bizonyos településrész most önálló vagy nem önálló, hova tartozik, hova nem tartozik, és akkor a minisztériumtól kezdve a különböző szervezetek mutogattak jobbra-balra. Kedves Zsuzsa nevét soha nem hallottam; ha egyszer meghallottam volna, akkor oda fordultam volna képviselőtársamhoz. Mindenki mindenkihez fordult, és a végén nagy nehezen talán kiderült, hogy jogos lesz az az intézmény erre a címre, de körülbelül egy fél év csak azzal telt el, hogy különböző ajtókat, ablakokat és egyéb réseket nyitogattunk, hogy hova lehetne benyomulni, megkérdezni, megtudni valamit, hogy hogyan működik a rendszer, tehát egyszerűen oda jutottunk, sajnos, hogy nem működnek a pályázati rendszerek.
Lehet, hogy vannak bizonyos helyen pénzek, lehet, hogy azokat karácsonyra, mint tavaly Gyurcsány kedvenc önkormányzatai számára ajándék gyanánt kiosztott néhány milliárd forintot, ilyenek is vannak, de én azt gondolom, hogy a kultúra, ez a kérdés osztom, szorzom, ilyen dolog. Nem nagy bejelentésekből és nem tudom milyen hirtelen jött, pánikból bejelentett dolgokból kell, hogy álljon, hanem szisztematikusan, következetesen felépített rendszerből. Igenis, mint ahogy nem a vállalkozók és nem a nem tudom, milyen közösségek nevezik ki a minisztert vagy nem tudom, mik, hanem az emberek által választott pártok vagy kormány vagy bárki nevezi ki a minisztert, igenis, a kultúra területén az államnak, az állam szerepében megjelenő miniszternek kell az első embernek lenni. Neki kell a legnagyobb felelősséget és egyben hatalmat is kapni, ez kétségtelen tény, de a legnagyobb felelősséget akkor is az állam és az őt képviselő miniszter végzi ebben a munkában. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Csak figyelmeztetni szeretném magunkat, hogy vannak dolgok, amiről ne vitatkozzunk, például a munkásőr normatíváról se, mert nagyon messzire vezetne a történet.
Halász alelnök úr kért még szót, és aztán - mivel több jelentkezőt nem láttam - utána valószínűleg miniszter úr reagálása következik majd. Alelnök úr, öné a szó.
HALÁSZ JÁNOS (Fidesz): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Bizottság! Kedves Jelenlévők! Gondolkodtam azon, hogy a megszólalásokkal kapcsolatos stílusvitát érdemes-e itt folytatni, de valaki ezt elkezdte. Miniszteri meghallgatáson vagyunk. A miniszteri meghallgatás a miniszter az értékelése; személyesen a miniszteré, ez egy miniszteri meghallgatás. Nem filmes albizottság, ahol együttműködünk, tárgyalunk, figyeljük a törvény hatályosulását, és közösen, együttműködve - történetesen az én vezetésemmel - az albizottságban éveken keresztül nagyon hasznos együttműködő munkát folytatunk pártállásra való tekintet nélkül, vagy nem közösségi művelődéssel kapcsolatos szakmai folyosói beszélgetéssorozat, vagy nem a pécsi programokkal kapcsolatos, sokszor intenzív és előremutató találkozó pécsi képviselő kollégákkal akár. Ez nem az a vidékfejlesztési albizottsági ülés, amikor elmentünk Pécsre, és képzeljék, ezt nem tudhatják, ez úgy volt, hogy előző nap este érkeztünk, és Csák Ferenccel, aki akkor miniszteri megbízott volt, Alföldi képviselő úrral, aki az albizottság tagjaként jött, poharazgatás mellett beszélgettünk dolgokról, kérdésekről; ez a miniszteri meghallgatás.
A miniszteri meghallgatáson a miniszter éves munkájáról véleményt alkotunk. Én is voltam oly bátor, és véleményt alkottam: határozottat, keményet, úgy vélem, megalapozottat, és felolvastam hosszan, hogy szerintem az én véleményemet mi alapozza meg. Személyesen a miniszter úrhoz intéztem szavaimat és véleményemet, amit tartok továbbra is, pontosan ugyanúgy, ahogy mondtam. Ez nem volt trágár, nem volt útszéli hang: ez egy határozott, szakmailag megalapozott vélemény volt, amit továbbra is tartok, és úgy vélem, hogy igazam van. Ennyit a stílusvitáról, és ha megengedik, máskor is így fogom elmondani a véleményemet. Én tudom, látom önökön, szocialista képviselőtársaim, kedves szocialista képviselőtársaim, hogy néha ez a véleményem azért hozza elő a stílusvitát, mert fáj az igazság.
Arról nem beszélnek, hogy amit mondtam, az igaz-e vagy nem, azt persze cáfolni sem tudják, hisz amikor hét szakmai szervezet azt mondja, amit, az nagyon szomorú dolog, de azt nem cáfolják, hanem próbálják azt elfedni, elkerülni, és belemennek valami stílusvitába, hogy valaki azt nagyon csúnyán mondta, és akkor esetleg az nem is igaz. Egyrészt nem mondta csúnyán, csak határozottan és keményen, másrészt meg igaz, de jó lenne, hogyha ez változna; szerintem fog is majd változni, már az a helyzet, amiben a kultúra van, és amibe önök a magyar kulturális életet sodorták, mert az egy problémás és válságos helyzetnek látszik, és szerintem az is.
Egyébként pedig, elnök úr, én úgy látom, hogy a második napirendről, ami ki van tűzve a személyi kérdésekről, mi már beszéltünk, itt most beszéltünk róla, és úgy látom, hogy okafogyottá vált a második napirenddel kapcsolatos tárgyalás itt. Egyébként pedig úgy vélem, hogy okafogyott minden más is a mai ülésen továbbra is, hiszen ahogy én láttam - és a stílusvita miatt figyeltem miniszter urat is -, azok a megjegyzések, gúnyos mosolyok, amik miniszter úr felől érkeztek több képviselőtársam felé is, amikor ők hozzászóltak, az szerintem nem helyes, és a magunk részéről nem is vagyunk kíváncsiak arra, hogy miniszter úr most itt, ahogy ezt szokta egyébként ilyenkor tenni, kioktasson bennünket. Maradjanak nyugodtan, hallgassák a miniszterüket, mi nem kívánunk asszisztálni az ő ilyenkor szokásos szerepjátszásához! Viszontlátásra! Mindnyájuknak további jó napot kívánunk! (A Fidesz képviselői elhagyják az üléstermet.)
ELNÖK: Abban a reményben, hogy mindenki ennyire elégedett a saját felszólalásával, most megkérem a miniszter urat, hogy reagáljon. Előtte Bókay Endre képviselő úré a szó.
BÓKAY ENDRE (MSZP): Köszönöm szépen a szót. Elnök úr, ne nehezteljen rám! Egyetlenegy kérésem van. Kint a folyosón összefutottam egy pécsi barátommal, mondtam, hogy miről van szó, és a lelkemre kötötte, én meg megígértem neki, ezért kérek elnézést, hogy a 2011-es évben, amikor Magyarország az Unió elnöke lesz, Pécsett olyan hihetetlen hatalmas infrastruktúra állna rendelkezésünkre, hogy mi azt kérjük a minisztériumtól, mert nyilván a következő évre elkezdődik ezeknek a programoknak az intenzív előkészítése, hogy a kulturális politikai programok kerüljenek be a városba, hiszen nagyszerű intézményeket fogunk tudni bemutatni. Ezt azért mondom el, hogy jegyzőkönyvbe kerüljön, hogy ez egy nagyon határozott kérés ez a város részéről. Köszönöm szépen, elnök úr.
ELNÖK: Köszönöm én is. Akkor most tényleg miniszter urat illeti a szó.
DR. HILLER ISTVÁN oktatási és kulturális miniszter: Tisztelt Képviselő Asszony! Képviselő Urak! Tisztelt Elnök Úr! Az elmúlt órákban elhangzott kérdésekre és véleményekre értelemszerűen akkor tudok reagálni, amikor szót kapok. Minthogy a bevezető után, mint az elmúlt években minden bizottságban - és minthogy más bizottságok elé is megyek, mondhatom, más bizottságok gyakorlata is ez -, a miniszteri bevezető után jönnek a vélemények, kérdések és utána a válasz, értelemszerű, hogy most reagálok, és semmilyen tekintetben nem zavar, hogy ki van jelen, ki nincs jelen. Kétségkívül politikai kultúrát minősítő az, hogy a kérdését elmondja, a véleményét megfogalmazza, háttérből megírt szövegeket felolvas, és utána pedig elmegy, de ez szerintem helyes, ha a nyilvánosság, a sajtó jelen lévő képviselői, vagy akik nem tudósítanak senkit, csak önmaguk személyében, hivatásuk révén vagy érdeklődésből vannak itt, ezt látják. Jegyezzék meg, érdemes a megjegyzése! Ez egy világosan képviselt stílus, és az pedig, hogy ez a parlament Kulturális és sajtóbizottságában történik, szimbolikusabb; nem kell ezt se részletezni, se taglalni, azt gondolom, hogy nagyon sokat kifejez.
Természetesen minden felmerült kérdésre, amely elhangzott - legyen az ellenzéki részről vagy kormánypárti részről -, válaszolni kívánok, minden itt elhangzott véleményre reagálok. Ha ennyi megjegyzés elhangozhat, az nemcsak tőlünk 200 kilométerre, Ausztriában, de mondjuk tőlünk 200 kilométerre északra, Lengyelországban is elementáris kulturális felháborodást váltana ki, ami itt történt. Ez így van; azért mondtam a két országot, nem konkrét példaként, hanem mentalitásként. Ez semmilyen tekintetben nem zavar a válaszadások ügyében, de ez a Magyar Köztársaság Országgyűlésének kulturális bizottsága, ahol történetesen 3 óra 40 perce folyik egy ülés egy megszavazott napirenddel, elhangoznak vélemények, kérdések, nyilván azzal a nyilvánosság előtt is bejelentetett és érzékelt szándékkal, hogy választ kapjanak rá, majd a válaszadás előtt elmennek, és ezt nem hallgatják meg. Ezt természetesen jogilag megtehetik, rendben van, csak ez az égadta egy világon sehova nem vezet; sehova nem vezet.
Több kérdés több képviselő megszólalásában elhangzott, így például az előadó-művészeti törvény különböző ügyei és megszületése. Gyimesi képviselő úrral alapvető a vitám, a vitám tudniillik abban áll, hogy ő azt gondolja, és ezt mondta a tavalyi évben is, hogy ha az előadó-művészeti törvényt még finomítjuk, és fél év múlva kerül így vagy úgy a parlament elé, olyan törvény lett volna belőle, mint a filmtörvény, amelyet konszenzussal fogadunk el. Először is azt kell mondanom, hogy minden olyan véleményt és javaslatot belefoglaltunk a tavalyi év végén a szavazás előtt, amely ott megfogalmazódott, és az előadó-művészeti törvény szakmával közösen kialakított irányába mutatott. Ha ezzel a törvénnyel várunk, akkor a legnagyobb biztonsággal mondhatom önöknek, hogy akkor nincs, akkor nincs; se a törvény nincsen, se a nyilvánvaló következményeként felálló Előadó-művészeti Tanács, amely mégiscsak a szakma egyfajta önigazgató jellegét mutatja, és természetesen a költségvetési támogatás sincs.
Nyolc év hosszú idő, és látom a szakmai vagy szakmainak álcázott vélemények és a finanszírozás, a finanszírozási lehetőségek kettéválásának irányát. Parlamenti demokráciában nagyon sok minden változhat, és akkor ezek ismét felelősségként egybecsúsznak. Leveleket, beadványokat minden demokráciában tömegével lehet hozni; én százasával hozhatom ide egy hónap alatt, támogatókat és kritizálókat, az előadó-művészeti törvény tekintetében például több mint tíz szervezet együttműködését kifejező, majd az együttműködést megköszönő levelét, de ha azt gondolja valaki, hogy levelek felolvasásából tényleg az ország kulturális állapotára tud következtetni, és nem valamiféle szűk és teátrális pártérdeket megjeleníteni, akkor téved. A kulturális bizottság és az itt elhangzott előadó-művészeti törvény és az ellenzéki képviselők színházias magatartása teljesen világosan szereptévesztés, egy politikai kampány világos része, egy választási kampány túl korai része, úgy érzem, hogy leginkább azoknak a véleményeknek a semmibe vétele, amelyek az elmúlt órákban szakmai alapossággal kerültek megfogalmazásra.
Azért valljuk meg, együtt töltöttük itt az időt, hihetetlen széles spektrumon megfogalmazott vélemények voltak. Azért érdemes visszakérdezni Kiss képviselő úrtól, hogy ki mondta, mikor és hol került leírásra a fasiszta önkormányzatok kifejezése. Nem itt dobálózni, mert ezek nagyon kemény szavak: mikor mondta, hol írta le, hol volt, ahol nyilvánosság előtt, tanúk előtt bárki ilyesmit mondott-e. Nem lehet egy parlamenti képviselőnek ilyen kifejezéseket csak úgy bedobni, és jegyzőkönyvbe mondani. Ezek itt a jegyzőkönyvben megmaradnak; meg fogjuk kérdezni, ha ugyanis úgy van, ahogy mondta, az egy őrült dolog. Én ilyet nem hallottam, de ha nem így van, akkor ez tudatos hazugság; hazugság, ami egy ország kulturális színvonalát, mentalitását hihetetlenül rombolja; egy parlamenti képviselő parlamenti bizottság előtt elmondott mondata. Gondolom, hogy megalapozottsággal, pontosan személyre, névre, időpontra, újságra, címre, oldalra meg tudja mondani, mint ahogy nyilván lehet mondani egy október 28-án megjelent írásból is.
Idézem - Pozsonyi Ádámnak hívják az urat -: "Alakítsunk ki házi kommandókat, három- négyfős csoportokban fésüljük át a könyvtárakat, és lopkodjuk ki, majd semmisítsük meg a balliberális hazaárulás és ízléstelenség fekélygócait!" - idézet. A Fidesz kulturális tagozatának tagja által főszerkesztett újságban megjelent idézet. Idézet! Nem együtt kellett volna elhatárolódni, először azt gondolom, a kulturális bizottság fideszes képviselőinek kellett volna elhatárolódni itt; itt, az év utolsó bizottsági ülésén, ha már október 28-a óta nem tették meg.
De menjünk sorban, mert például vannak olyan kérdések, amelyek valóban botrányosak. Még egy mondat a véleményalkotásról. Szerintem ez a gondolat valóban az év botránya, a Magyar Köztársaság kulturális eseménynaptárában ebben az évben ez a legnagyobb botrány: házi kommandó, fésüljük át a könyvtárakat, lopkodjuk ki - ez húsz évvel a köztársaság kikiáltása után valóban messze egy szakterületen túlmutató botrány.
Voltak olyan kérdések, és voltak olyan vélemények, amelyek szerintem a helyzet nem ismeretéből fakadnak. Ilyenek voltak például Lukács képviselő úrnak az európai uniós elnökséggel kapcsolatban elmondott mondataimra reagáló gondolatai. Minthogyha nem lenne teljesen világos, ezért érdemes távollétében is elmondani, hiszen nemcsak őneki, hanem egy miniszteri meghallgatáson a jegyzőkönyvnek is érdemes ezt elmondani. Nem arról van szó, hogy bármiről lemondunk, miközben most leszünk, durván egy év múlva első alkalommal az Európai Unió elnökei, csak folyamatokat nem látni tévedésbe visz. Nem arról van szó, hogy a Magyar Köztársaság le kell, hogy mondjon bármiről Európai Unió soros elnöksége kapcsán. Egyszerűen érteni kell azt a folyamatot, hogyha ettől a mi elnökségünktől - amelyet megelőz a belga, amelyet megelőz a spanyol -, létrejön egy intézményrendszer, amely az Európai Uniónak egy nagyon fontos új, egyszemélyes irányítása, mármint az elnöki, a prezidenciális rendszer irányába vivő döntés, akkor minden intézményrendszerben, ahol ilyen kialakul, természetesen létrejön egy koncentráció. Hát azért van elnöke, hogy erről, egy sereg kérdésről beszélve döntsön! Addig, amíg nem volt ilyen funkció, nem volt ilyen intézményrendszer, addig bizony a soros elnökségre - éppen azért, merthogy ennek hiátusa volt - nagyobb felelősség jutott, de látni kell, hogy ebben nincsen semmi új, ez nem önmagában az Európai Unió; millió, történelemben szerepet vállalt intézménnyel történt ez így. Ha ennek kialakul egy új vezetői struktúrája, az addig működő veszít erejéből; nem a Magyar Köztársaság veszít erejéből, hanem a rendszer alakul át.
Én tehát azt mondom, hogy a soros elnökséggel kapcsolatban - ez ráadásul a kultúra számára egy nagyon érdekes, új szituációt teremt - a politikai erő, a politikai felelősség csökken, mert majd ott lesz az elnök. Akkor, mivel a soros elnökség már egy eldöntött tény, előre lehet látni, hogy egy sereg olyan rendezvény, amelynek van költségvetése, amelyet hagyományosan a soros elnök, ország megrendez, más formában kerül megrendezésre, nem itt. Ebben az esetben a kultúrára nagyobb lehetőség hárul, ugyanakkor nagyobb tér nyílik. Az egész dolog arról szól, hogy 2011-ben ezáltal nagyobb lesz a kulturális mozgástér, mert a hagyományos értelemben vett politikai mozgástér az elnök és illetékességének megjelenésével szűkül. Nyilvánvaló, hogyha ezt valaki végiggondolja, itt a politikai tér szűküléséről van szó.
A filmmel és a filmes szakmával kapcsolatban elhangzott egy kritika. Az MMKA megbízatása, illetve az elnöki megbízatás valóban lejár, mint ahogy azt gondolom, 1990 óta példa nélküli volt az az együttműködés, amely a kormányzat, a kulturális kormányzat és a filmes szakma között kialakult az elmúlt durván hat évben. Én emlékszem a korábbi időszakra, amikor a hozzá nem értésnek, a dilettantizmusnak minden formája olyan szélsőségesen megmutatkozó véleményeket hozott, ami a filmes szakma egészét megmozgatta és az akkori kormánnyal szembeállította. Tessék megnézni a 2000-ben, 2001-ben kelt újságcikkeket, beszámolókat! Ez a példa tehát rossz. A filmes szakma egésze fordult szembe, de döntő többsége bizton állíthatom a kormány egészével és kulturális politikájával, bár inkább azt mondanám, azzal a fajta dilettantizmussal.
Ugyanakkor a filmtörvény kialakítása, majd a filmtörvény után a hosszú távú, mindmáig élő szerződés teljesen egyértelműen egy konszolidált viszonyt teremtett a kormányzat és a filmes szakma között. Azzal a mondattal, amely azt mondja, hogy újragondolni a törvénykezést filmügyben, úgy látom, hogy föl akarják rúgni a filmtörvényt. Erről érdemes, hogy a szakma is tudjon. Egy közösen megalkotott, egyébként akkor, 2003 decemberében valóban konszenzussal elfogadott törvényt, amelynek konszenzualitása nem a politikai pártok közötti megállapodáson, hanem az igen erős szakmai megállapodáson nyugodott. A politika azt látta be, hogy semmi értelme még tartózkodni se, mert olyan nagy a szakmai egység.
Ma, 2003 decembere óta először elhangzott, hogy újra kell gondolni a filmtörvényt. Ez azt jelenti, hogy föl akarják rúgni a filmtörvényt. Ezt lehet, de akkor ezt el kell mondani a szakmának. Ez egy bizottsági ülésen elhangzott kategorikus mondat volt. Értem, lehet érteni. Ezt a filmszakmai kerekasztal összes szervezetével közölni kell, hogy nem akarják folytatni, föl akarják rúgni egy, a szakma által konszenzussal meghozott, a parlament által ellenszavazat és tartózkodás nélkül elfogadott törvényt. Ott van a jegyzőkönyvben, érdemes áttekinteni. Nem nagyon lehetett félreérteni.
Az Erkel Színház ügyében azt az álláspontot képviseltem és fogom képviselni, amelyben az állam érdekei megjelennek, sőt erősen jelennek meg. Ennél egy még ki sem írt pályázatról mondtak kritikát. Nem arról van szó, hogy már szerződéskötés van, finanszírozás, de még a pályázat sem került kiírásra, majd ebből olyan következetéseket sikerül levonni, hogy ez ugyanolyan, és akkor lehet hasonlítani valamihez. Ez valóban szakmailag - már hogy politikai értelemben szakmailag - egy nagyon nevetséges álláspont. A mit is tetszenek kritizálni? A mit? A ki nem írt pályázat tartalmát? Vagy esetleg arról van szó, hogy éppenséggel valamiféle sajátos féltés van, hogy reális Budapesten egy operajátszásra is alkalmas, új, modern, korszerű kulturális létesítmény megtervezésre kerül? Én inkább ezt látom, inkább ezt látom.
A dolgok összekapcsolódnak, mert Cser-Palkovics képviselő úr pedig említette a budai Várat; az dettó ugyanez. Nemhogy a pénz megvolt rá, a II. világháború, a romboló, a pusztító világháború óta először bőven, mindenki által elismerten nemhogy elég, hanem több pénz is volt rá. Az a tízmilliárd forint nem a Honvéd Főparancsnokság újjáépítésére, már úgy gondolom, hogy felújítására lett volna elég, hanem a budai Vár különböző területein összességében 3-4 milliárd forintot még felújításra, korszerűsítésre tudtunk volna fordítani.
Az, ami itt elhangzott, ez egész egyszerűen álságosság, álságosság! Minden terv megvolt és megvan, bármikor, ha a tisztelt bizottság kéri, abban a pillanatban letesszük az asztalra a részleteket. Megvolt a költségvetési terv, megvolt az építési terv, minden szakmai hozzájárulás, és egyértelműen pártpolitikai döntés született, mert attól lehetett tartani, hogy elkészül több mint 60 év után a Honvéd Főparancsnokság felújított épülete. Ezt akadályozta meg egy nyilvánvalóan rendkívülinek álcázott és rendkívülinek összehívott kerületi önkormányzati ülés, amelyik adminisztratív akadályt állított a megvalósítás elé.
Ne játsszunk már egymással! Tényleg komolyan gondolja valaki, hogy ezt, ami itt elhangzott, ezt el lehet hinni? Tényleg komolyan gondoljuk, hogy a Magyar Országgyűlés képviselőit, a nyilvánosságot ilyen indokokkal be lehet csapni? Hát, megvolt hozzá a pénz, megvoltak a tervek, minden engedély megvolt hozzá, és az I. kerületi önkormányzat egy hétfői napra összehívott rendkívüli ülésén - soha nem tartott hétfőn ülést - fideszes többséggel olyan rendeletet hozott, ami megakadályozta ennek a kivitelezését. Ez az igazság! Olyan változtatási tilalmat rendelt el, amely addig nem élt, azután meg igen. Ott volt a tízmilliárd forint, ott voltak a tervek, ott volt a teljes kivitelezés szakmailag elismert rendszere. Ez így van!
Természetesen lehet ezt sajátos hévvel, és egyébként még azt is elhiszem, hogy őszinte lelkesedésbe csomagolni. Én ezt a korszakot nem értem már. Filmekből láttam, és olvastam '51-52-ben megjelent írásokat, amikor annak az átitatottsága, még azt sem mondom, hogy nem őszinte átitatottsága, csak éppenséggel az egésznek a tartalma borzalom. Mondott ilyen dolgokat, hogy de egyébként majd erről a beszámolóról, ez a Magyar Köztársaság oktatási és kulturális miniszterének beszámolója az Országgyűlés kulturális és sajtóbizottsága előtt, és nem ez a bizottság dönt, hanem majd a nép a választásokon. Értem én, hogy a képviselő úr talán még így is gondolja. Nem gondolom, hogy e tekintetben félre akar bennünket vezetni. Látom, hallom, így is gondolja, csak akkor milyen kellemetlen végignézni az elmúlt húsz éven!
Vox populi vox Dei, ugye, ki nem mondottan ez lesz 2010-ben. Jó, rendben. És 2006-ban az akkori választások eredménye nem volt vox populi vox Dei, amikor megnyertük? És 2002-ben, amikor megint megnyertük, az nem volt vox populi vox Dei? És '98-ban, amikor a jelenlegi tisztelt legnagyobb ellenzéki párt megnyerte, az is vox populi vox Dei volt, és előtte, 2004-ben, amikor megint mi nyertük meg, az is vox populi vox Dei volt. Csak nagy tisztességgel kérdezem önöktől, és mondom, hogy a kulturális és sajtóbizottság előtti éves miniszteri beszámoló ehhez hogy kapcsolódik? Lehet ilyen tartalommal beszélni, én nem a stílust kifogásolom, nem az enyém, csak mi szakmai kérdésekről szoktunk beszélni.
Ha már a dolog ennyire személyes, én hatodszor ülök itt. 1990 óta nem volt olyan minisztere ennek a köztársaságnak a kultúra területén, aki három alkalomnál többször ült volna itt. Több mint hét éve vagyok kulturális miniszter. Aki 1990 óta a leghosszabb időn keresztül betöltötte ezt a tisztséget utánam, az durván három évig volt kulturális miniszter. Ez nem érdem, ez semmi más, mint egyszerűen tapasztalat. Mégiscsak azt kell, hogy mondjam önöknek,'90 óta én vagyok az, aki leghosszabb ideje viseli ezt a tisztséget Magyarországon. Ezért miniszteri beszámolókban, és mivel úgy hozta a sors, hogy több kormányban is viseltem tisztséget, bizottság előtt az alkalmasságomat vizsgáló meghallgatások tucatjain vettem részt oktatási, kulturális és egyházi kérdésekben.
Ma 10 óra óta ülök bizottsági meghallgatásokon, és minthogy én ezeknek a tartalmi részét nemhogy kötelességből teljesítem, hanem élvezem, a legjobb emlékem van arról, amikor a kulturális bizottság előtt 11 órán keresztül ültem és válaszoltam a kérdésekre. Készen állok rá most is minden további nélkül szakmai kérdésekről beszélgetni és vitatkozni. Persze lehet vox populi vox Dei alapon beszélgetni és vitatkozni, az is belefér, de azt gondolom, hogy ez nem egy szakmai beszámoló egy szakbizottság előtt, mert akkor reggel hétig nem fogunk végezni, ezt mondom önöknek, de szívesen benne vagyok.
Amikor olyan kérdések merülnek föl, hogy Pécs és az én ajánlatom, nekem sok vitám volt a mindenkori pécsi önkormányzatokkal Pécs ügyében, a kulturális főváros ügyében, és mindig elmondtam a véleményemet. De azért itt sem hallottam őszinteséget! A megszólaló képviselő úr, illetve pártja, emlékeim szerint azt mondta, hogy vegyük el Pécstől a megrendezés jogát. Ki bizonytalanította el ezt az egész helyzetet teljesen politikai alapon? Ki tett javaslatot, hogy egy másik magyar város kapja a címet? Ki érvelt amellett, hogy vegyük el Pécstől, mert nem sikerülhet? - évekkel ezelőtt, televíziós nyilatkozatokban, az ország legnagyobb nyilvánossága előtt, a sajtóban.
Az ajánlat arról szólt, hogy látom, azáltal, hogy egy önkormányzati választás más konstellációt hozott, más az érdekeltség. Nem másról van szó, egyszerűen arról, csak még egyszer mondom önöknek, Lyonban és Kalambakában hihetetlenül nem érdekli az érdeklődő embereket, hogy milyen kormány van Magyarországon, és hogy Pécsnek milyen a polgármestere és az önkormányzati testülete, azt pedig bizton állíthatom önöknek, hogy ezt ezrelék sem nézi meg. Az első kulturális főváros, amelyet Magyarország ad. Ez egy kinyújtott kéz volt.
Elhangzott, hogy késő, meg hogy ellentmondásos. Ezek zagyva dolgok, zagyva dolgok. Bátortalanság, mert minthogyha nem lett volna még meg az engedély ahhoz, hogy ilyen jelentőségű kérdésben nyilatkozzanak. Minthogyha nem lett volna meg a központtól az az utasítás, hogy ilyenkor mit csináljunk. Látom a tétovaságot, az egyik ezt mondja, a másik azt, hogy egyébként jó lenne, de hát nem tudja, illetve, ó, hát, ezt már megfogadták, de ezzel már elkéstünk. Mi van ebben még megfontolnivaló? Miért nem lehet erre azt mondani, hogy igen, nem? Nem egy nehéz döntés, nem egy nehéz feladvány.
Mint ahogyan Kiss képviselő úrnak is nehezen érthető a hozzászólása, amelyik a munkásőr-normatívától a már előbb idézett fasiszta önkormányzatokon keresztül, a könyvtárfejlesztés nehézségein át az Alfa-program ügyéről beszélt, és hogy tizede sem valósult meg, és a nem tudom hova kötni kifejezéstől kezdve minden benne volt. Hogy is mondjam? Meglehetősen sokszínű és széles palettán mozogva mutatta be a talán nem teljesen egynemű gondolatsort, ami megfogant a képviselő úrban. Ezt aztán részekre bontani, talán nem is nagyon érdemes, miközben, talán, ha jól értettem, volt olyan kérdése, tudniillik a közművelődési normatíva ügye és annak finanszírozása, amit meg együtt kellene megbeszélni és bemutatni a költségvetésben, emellett újra létrejövő vagy éppen külön ezért megszülető tételeket érdemes lenne szakmai szempontból megvitatni egy csak erről szóló miniszteri beszámoló keretében. Borzasztó nehezen tudom viszont a közművelődési normatíva ügyét, annak problematikáját meg a létrejövő 600 millió forintos plusz lehetőséget - amiről egy szó nem szólt, egy árva hang nem hangzott el - egy gondolatkörbe hozni a munkásőr-normatívával.
Tetszenek tudni, hogyha ez valamiféle színházi vagy előszínházi bemutató, akkor nincsen bajom, mert annyira veszem komolyan, de úgy láttam, hogy csak úgy jött a képviselő úrból, úgy föltört belőle a buzgalom, és ez a buzgalom ezeket a nyilván korábban már alaposan megfontolt mondatokat szülte meg. Most aztán itt állunk mi a fasiszta önkormányzatok kifejezéssel, a munkásőr-normatívával meg az Alfa-programmal egy felszólalásban a Magyar Köztársaság Országgyűlésének kulturális bizottsága előtt.
A világörökségi törvény ügyében is úgy látom, hogy talán érdemes lett volna egy kicsit alaposabban fölkészülni. A világörökségi törvény nem tételes fölsorolása a világörökségi helyszíneknek, vagy helyszínek meghatározása, hanem egyébként egy olyan nagyszerű együttműködés, amelyben, hogyha egy viszonylag áttekinthető létszámú frakció egyik tagja meg másik tagja beszélne egymással, akkor tudná, hogy a Fidesz hozzáértő szakmai álláspontját képviselő képviselőtársával a jelenlevőknek ezt az egészet végigegyeztettük. Személy szerint én is ott voltam az ülésen, minden mondata jegyzőkönyvben van. Nagy Andor képviselő úr felkészülten érkezett, és tudja, hogy mi a világörökségi törvény. Nem is tagja a kulturális bizottságnak! Ellentétben azokkal a képviselő urakkal, akik megszólaltak a világörökségi törvény kapcsán, és egyetlenegy árva szakmai mondatot nem hallottam tőlük, semmit.
Az UNESCO-val való együttműködés, illetve az UNESCO-val való aktivitásunk fokozását mutatja, hogy egyébként kevesebb, mint öt országnak van világörökségi törvénye. Ez Közép-Európában teljesen példaértékű. Az UNESCO és a Magyar Köztársaság együttműködését totálisan új színvonalemelés jellemezheti, hogyha ezt elfogadjuk. De az, ami itt elhangzott, az egyszerűen nem tárgya a világörökségi törvénynek. Példát sem akarok hozni, se történelmit, se nem történelmit, mert annyira nem kerül össze szakmailag az, amit belegondolni vélnek azzal, ami egy ilyen jellegű törvény valós tárgya.
A nemzeti alaptanterv és a kultúra kérdése: elmondtam tavaly is, most is úgy gondolom, hogy valóban nagyon sok kapcsolat van oktatás és kultúra, nemzeti alaptanterv és az ország kulturális állapota között. De hogyha a képviselő urat már tavaly is ennyire érdekelte ez az ügy, hogy a jegyzőkönyvből is nagy rendszerességgel, becsületesen kikereste, hogy mit mondtam tavaly, akkor mi akadályozta meg abban, hogy a Magyar Országgyűlés képviselőjeként körülbelül 17 méterre innen egy másik teremben részt vegyen egy négy órán keresztül folyó hasonló vitán ma, amely erről szólt, tudniillik az Országgyűlés oktatási bizottsága ülésén, az oktatásért felelős miniszter éves beszámolóján. Nem egy héttel ezelőtt volt, nem a világ másik pontján, hanem ezen az emeleten, 20 méterrel arrébb, négy órán keresztül, 10 órától 2 óráig. Ezek azért túlságosan nagy koordinációt nem gondolom, hogy igényelnek.
Mielőtt én még megszólaltam volna a válaszomban, elkezdtek egy vitát a stílusról. Ebbe én se bele nem szóltam, se bele nem szólhattam, részt vettem az ülésen, és nyilván jegyzeteltem a kérdéseket, de a miniszter meghallgatása valóban egy minősítő, mint ahogy a miniszternek joga van az itt elhangzottakra reagálni, sőt kötelessége is az egészről a véleményét elmondani. Azt kell mondjam, hogy intellektuális erő és verbális agresszivitás ilyen nagy ellentétben ritkán volt hallható. Azt kell mondjam, hogy az a fordított arány, ami az intellektuális erő és a verbális agresszivitásban megjelent, kétségkívül a Magyar Országgyűlés 3. köztársaságbeli történetében egy egészen sajátos csúcs. Hogy félreértés ne essék, fordított arányban mindig érdemes az egyik pontot megjelölni. Tehát nagyon nagy volt a verbális agresszivitás, és ebből kevés matematikai képzettséggel el lehet gondolni, hogy mi a véleményem az intellektuális erőről. Ez pedig nem önmagában stílus, hanem az egészhez való hozzáállás kérdése, ami a szóban megfogalmazottak, az előbb elmondott szakmai ügyek, és természetesen a szimbolikus politikai megnyilvánulásokban is testet ölt.
Pedig milyen sok minden dolog lenne, amiről érdemes egy miniszteri megszólalás, egy miniszteri beszámoló kapcsán beszélni! Múltról és jövőről, finanszírozásról és finanszírozás biztosította lehetőségekről, meg kihagyott lehetőségekről, azt megnézni tételesen, hogy hogyan csökken a köztársaság lehetősége a költségvetése révén a kultúrával kapcsolatban, és hogyan bővül az európai uniós források fölhasználása révén. Föltenni azt a kérdést, de mivel nekem nem tették föl, közben ebben az országban, egyszerűen azt gondolom, hogy én vagyok az az egy ember, akinek ezt föl kell tenni, hogy több pénz van-e a magyar kultúrában, vagy nem, mondja meg.
Hagyományos értelemben, ha 10 évvel ezelőtt teszünk föl, ha 20 évvel ezelőtt teszünk föl ilyen kérdést, akkor a dolog világos. Van egy vastag könyv, az a költségvetési törvény, ott ilyen és olyan viták nyomán összeállítjuk, hogy mennyi a kultúrára fordított, fordítható összeg, megvitatjuk, és azt gondolom, hogy jutunk egyről a kettőre. Aztán egy következő évet meg egy következő évet megnézünk, összehasonlítjuk, hogy több vagy kevesebb. Most más a helyzet, és értem, hogy szokatlan, de mégis azt kell mondjam, hogy a deáki kompromisszum óta ilyen Magyarország történetében nem volt, tudniillik, hogy a saját maga által megtermelt javakon kívül, amelyeket így vagy úgy eloszt, külső forrás bővíti a lehetőségeket.
Minthogyha kevés lett volna fél évtized arra, hogy ezt valóban beépítsük. Így legyintenek arra, hogy ah, európai uniós források! Tessenek már kimenni Szentendrére a skanzenba, a felújított részbe, ami egy az egyben európai uniós forrás! Rendben van, 15 százalék az önrész, de azért valljuk meg, hogy európai uniós forrás meghatározó többség, és inteni egyet az ott dolgozóknak, meg annak a durván negyedmillió látogatónak, hogy ah, ez európai uniós forrás. Vagy, amit akarunk és művelünk a Szépművészeti Múzeummal? A Hősök tere alatt egy új, bővített kiállítóteret alakítunk ki, de a magyar költségvetés nem tudná ezt megcsinálni. 4 milliárd forint, ah!
Itt volt a Zeneakadémia kérdése is, ami két összefüggésben jött elő. Sajnálatosan Gulyás képviselő úr december 15-én még mindig nem tudja, és ez valóban egy mindannyiunk által közösen átérzett mély szenvedés, hogy januárban hol fog órát tartani. Nagyon kellemetlen! Nekem is volt módom hosszú éveken keresztül tanítani, és tudom, nagyon kellemetlen, főleg aznap délelőtt, ha az ember nem tudja, hogy délután hol tart órát. De átérzem azt is, hogy milyen december 15-én nem tudni, hogy január 15-én hol tart órát.
A másik, hogy elloptak zeneszerszámokat, hangszereket. Az az apróság, hogy 10,8 milliárd forintért felújítjuk a Zeneakadémiát, és a felépítése óta soha-soha ilyen átfogó felújítás és korszerűsítés nem volt, és hogy Batta András vezetésével milyen szervezőmunka folyik, hogy aláírt szerződés van, és effektíve költözés, és azért van a költözés, hogy 2011 végére megújuljon ez a dolog, hogy ott egy nagyszerű, új, felújított koncertterem legyen, hogy csodálatos tehetségű zenészeink ott játsszanak, hogy a hozzáértő közönség ezt hallja, ezt a Magyar Köztársaság Országgyűlésének kulturális bizottságában nem sikerül kimondatni; ah, európai uniós források!
A felvetés egyébiránt igaz, öt hangszer eltűnt, ellopták. Ezúton követem meg az oktatási bizottságban részt vevő képviselőket, mert azt mondtam, hogy öt furulya tűnt el, de nem furulya, hanem öt trombita. Ezért tisztelettel kérem, hogy majd az itt leírt jegyzőkönyv kerüljön az oktatási bizottsághoz is úgy, hogy nem félreértés, nem arról van szó, hogy a Hiller nem tudja, hogy mi a furulya meg a trombita közötti különbség. Ez az igaz válasz, és vállalom a felelősséget, hogy tévedtem délelőtt, amikor öt furulyát mondtam. Ellopták, egy külföldi állampolgártól ellopták, miközben költözik a Zeneakadémia. Diplomáciai bonyodalom van belőle, és disznóság, mint ahogy minden lopás disznóság. Erre is részletesen válaszolok, de ha megengedik, egy szögletes zárójelbe azért visszaidézném, hogy 10,5 milliárd forintért éppen felújítjuk a Zeneakadémiát európai uniós forrásból.
Arra a kérdésre, és egyáltalán arra a fölvetésre, hogy több pénz jut-e Magyarországon kultúrára, mi a helyes válasz? - mert van egy helyes válasz, amikor azt mondják, hogy a költségvetésből kevesebb. Így van! Tudják, amikor ezer milliárd forinttal kisebb a köztársaság költségvetése, akkor nagy valószínűséggel minden területen kevesebb van. Egyébként a kultúrában az átlagos csökkentést ez nem éri el, de kevesebb van, így van, és az elosztható javak megjelennek a megyei múzeumoknál, a levéltáraknál, az intézményrendszerben és az alapítványoknál is. Így igaz! Erről tételesen meg koncepcionálisan is érdemes vitát folytatni, hogy kevesebb a pénz mindenhol. Ezt a kevesebb pénzt hogyan osszuk el? Mindenből egy kicsit vegyünk le? Valamit egyáltalán ne finanszírozzunk, hogy a többi szinten maradjon? Még számos variációt tudnék mondani. Erről felelősségteljes vitát érdemes lebonyolítani, értelemszerűen a döntés a parlamenté, ezen belül a kultúráért felelős minisztérium vezetőjéé, az enyém, amikor kultúráról van szó. Tényleg így van.
Tudom, hogy fontos az ő trombitaügye, nehogy azt gondolják, hogy bagatellizálom, csak nem kellene erről beszélni. Hogyha erről beszélünk, és idézték az én 2003-ban elmondott szövegemet a könyvtárakhoz fűződő valóban szubjektív viszonyomról, amit vállalok, és büszke is vagyok rá, semmit nem változott a véleményem, na, és, mondják, amikor azokat a könyvtári programokat elindítottuk, amelyek európai uniós források nélkül nincsenek, és nem lennének, akkor nem kellene ezt az egészet együtt látni? Nem kellene azt mondani, hogy nézzék, ennyi pénzt sikerült szerezni uniós forrásokból, ezt ilyen és ilyen célokra állítottuk be?
Ugyan Kiss képviselő úr elmondta Halmai képviselő asszonynak szemben, hogy el nem tudja képzelni, hogy a művelődésiház-felújítás mennyi kilincseléssel és mennyi akadállyal járt. Biztos így igaz, de azért ennek a passióját, a szenvedéstörténetét mégiscsak némiképpen enyhíti, hogy 1002 önkormányzatnak sikerült a 3200-ból. El nem tudjuk képzelni, mondja a képviselő úr, hogy micsoda színjáték folyt itt - de szerencsére a képviselő asszony meg tudja, mert külön őneki elmondja - a tekintetben, hogy címbirtoklás és egyébként meg művelődésiház-felújítás. Azért ebben se tételezzünk föl túlságosan nagy szenvedést, ha 971-en úgy gondolták, hogy ez megy. Tessék majd mondani 1990 óta még egy olyan pályázatot, kulturális pályázatot, ahol a magyar önkormányzatok egyharmada részt vett! Csak egyet, egyet, és ahol az 5 ezer alatti települések meghatározó és döntő többsége részt vett, vállalva a szenvedéseket. Talán azért, mert látták az értelmét, meg akarják a pénzt.
Tehát érdemes lett volna megkérdezni az átellenben egy kicsit távolabb ülő Vitányi képviselő urat, akinek mégiscsak oroszlánrésze volt abban, hogy Magyarországon művelődési házak létrejöttek nemcsak a nagyvárosokban, hanem a falvakban, hogy mit szól ahhoz, hogy 1002 önkormányzat beadta a pályázatát, és hogy 2012 végére, 2013 elejére 5-600 művelődési ház megújul. De nem sikerült idáig eljutni, csak a munkásőr-normatíváig.
Végezetül pedig néhány olyan kérdést, amelyet, ha elfogadnak a jelenlévő és jelen nem lévő képviselő asszony és képviselő urak, mert a tételes felsorolás nyilván hosszú órákat venne igénybe. Ha arra igény van, és a válaszomban nem tértem ki minden egyes külön megfogalmazott tételre, ha erre igény van, írásban szívesen megadom a választ.
Legvégül, aki sértődékeny, az sohasem lehet, és ne is legyen politikai döntéshozó, Közép-Európában különösen ne. Sérteni és megsértődni egy külön kategória. Ma például a délutánom tulajdonképpen teljesen üde és vidám, mert egyszer sem mondták, hogy hazudok. Ez például a parlamentben, amikor interpellációk vannak, sosem fordul elő. Ilyen értelemben tulajdonképpen messze pozitívabb, igaz, hogy még nem is hallhatták a véleményemet, mert mielőtt elmondtam volna a válaszomat, elmentek.
Komolyra fordítva a szót, én attól tartok, hogy amikor jön a választási szezon, majd néhány hét múlva, akkor az ilyen hangnemben folytatott vitákra azok, akik egyébként döntenek, hihetetlenül nem lesznek kíváncsiak. Így még poén sincsen benne, legfeljebb egy-egy újságíró összerakhatja, hogy a mondat vége, az alany és állítmány, meg egyébként a mondat elejének tartalma és végének következtetése nem passzol, és nem állnak összefüggésben, de azt sem fogják elolvasni, mert nem értik.
A kinevezések ügyéről persze hogy beszéltem, mint ahogy fönntartom, és hogyha lett volna külön napirendi pont, akkor is fönntartottam volna, hogy mindenhova szakembereket neveztem ki, és minden döntésemért nemcsak a felelősséget vállalom, hanem úgy gondolom, hogy a legjobb döntés volt. Akik nem adták be a pályázatot, azokról nem lehet dönteni. Azok közül, akik beadták a pályázatot, azok közül döntöttem.
Azt demokrataként teljes mértékben elutasítom, hogy egy felelősséget viselő, teljes jogkörben kormányzó kormány tagjaként ne lenne kötelességem pályázatot kiírni és a pályázatról dönteni. Teljes mértékben elutasítom, szerintem kötelességmulasztás lenne, ezért minden egyes esetben, legyen az a nemzet könyvtára, a jelen esetben nem érintett Opera, a Magyar Művelődési Intézet vagy éppen az Országos Levéltár, teljes meggyőződéssel mondom, hogy a kötelességemnek tettem eleget, és a legjobb döntést hoztam. Én, mert erre is kérdés volt. Hát, ki? Most komolyan! Valami közösség majd vállalja együtt, úgy általános alanyként a felelősséget, hogy valakit kinevez? De ez is színjáték, teatralitás!
Keressék vissza! A Balassi Intézetet tudják, mikor hozták létre? Elolvasták már az alapító okiratát egyszer is, az eredetit? 2001. december 25-én. Ez nem túlságosan nagy számítás, a zsidó keresztény kultúrából vett tapasztalat szerint karácsony napja. Nem megkérdőjelezve, hogy vannak olyan buzgó emberek, akik karácsony napján alapító okiratot fogalmaznak, és jelentetik meg, némi fönntartással vagyok a tekintetben, hogy ez mégis így történt. Ám, csak mondom, hogy 2001 decembere, 2001 karácsonya valamivel közelebb volt a 2002-es választásokhoz, mint az én bármelyik döntésem, amelyet az elmúlt napokban, hetekben hoztam, és pályázati kiírásként pedig az ősz elején kiírtam. Szégyellném magam, lehajtanám a fejemet itt önök előtt, hogyha nem tettem volna meg, hogy kinevezek vezetőket. Gyáva dolognak tartottam volna. Azt gondolom, hogy a magyar könyvtárügynek, a magyar levéltárügynek, a magyar múzeumügynek és sorolhatnám a területeket, jót tettem, és helyesen tettem, hogy vezetőt állítottam lejárt megbízatású főigazgató, illetve vezető helyett.
Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Bizottság! Nem nagyon lehet csodálni, hogy egy ciklus utolsó miniszteri beszámolóját átsüti a politika. Ezzel semmi baj nincsen. Elhangzott, hogy korábban valaki figyelmeztette a képviselő urat, hogy ő itt politizál. Szerintem is politizálni kell, így van, politizálni a szónak abban az értelmében, hogy választott képviselői vagyunk egy országnak, van meggyőződésünk, van véleményünk, és ezek a vélemények adott esetben egy szakbizottság előtt szakmai tapasztalatra, érdeklődésre, ráadásul sok esetben egy teljes életútra és teljesítményre támaszkodnak, és ennek alapján folyik a vita meg az értékelés. Ha valaki színházba akar menni, az a kulturális bizottság tagjaként szeretetteljes dolog, én is szívesen ajánlok neki jó darabokat, amit jobban játszanak színészek, jobban adnak elő, és az előadás is színvonalasabb, mint az itt látott mutatvány, mint amit az elmúlt órában, másfél órában láttunk. De ez nem sértődés kérdése, hanem párbeszéd kérdése Pécs kapcsán, a kulturális főváros kapcsán és a magyar kultúra ügye kapcsán.
Ugyanakkor meggyőződéssel mondom, hogy a kultúrában részt vevők döntő többségét, és akik figyelnek a kultúrára, ez az egész hidegen hagyja. Nem kell hozzá túlságosan nagy haruspexi látás, hogy elmondjam, nem ez lesz holnap a címlapsztori. Viszont, minthogyha azt éreztem volna, hogy néhányan ezt szégyellik, meg hogy a mindannyiunk által hallott és képviselt stílust is minthogyha szégyellték volna. Az, hogy én hogy minősítem, ebben a tekintetben indifferens, mert nem én vagyok a minősítő. Engem itt miniszterként meghallgatnak és értékelnek, de hallva és látva a dolgokat, igen, az embernek ez volt a vélekedése. Ettől még azokat, akiket ebben az évben megtapsoltak New Yorkban, a Carnegie Hallban, a MoMA-ban, a National Gallery of Artban, a Kennedy Centerben, a Lincoln Centerben, és erről a világ legbefolyásosabb sajtóorgánumai írtak, azt gondolom, nagy jót tettek az országnak. És azok a könyvtárosok, levéltárosok meg népművelők, akik azon dolgoztak, hogy jó pályázatot írjanak, hogy megkapják a művelődésiház-felújítási pályázatban a lehetőséget, a magyar kultúrának jót tettek. A politika sokkal inkább tanulhat tőlük, semmit most úgy látom, nyújtani képes nekik.
Az értékelésben ugyanakkor azt mondhatom önöknek, hogy mindazon lehetőségeket, amelyek akár uniós alapon, akár belső együttműködésből fakadóan kihasználhatók voltak, azt gondolom, jó hatásfokkal kihasználtuk és megtettük. Egy olyasfajta elemzés, ami az ország kulturális állapotát méri föl, amelyet az NKA rendszeresen csinál és publikál, amelyről itt egy árva szó nem hangzott el, azt gondolom, hogy értékes és érdekes fokmérő. Érdekes lehet, hogy hol tartunk közösségekben, hol tartunk a modern kultúra és az egyén kapcsolatában, hol tartunk az esélyteremtés dolgában, annak a tehetséges fiatalnak, aki a művészetek vagy a kultúra iránt érdeklődik, dolgának segítésében, és hol tartunk a már bizonyított tehetségek segítésében, milyen az állam szerepe, és hogy mi az a XXI. század elején, hogy állami szerepvállalás. Tényleg azt gondolják, tényleg azt gondolja valaki, hogy az állami szerepvállalás, hogyha idáig 5 forint volt, akkor az a jó szerepvállalás, hogyha most 7 forint van? Tényleg ezt gondolják?
Én azt mondom, hogy az állami szerepvállalás új formáit kell ma megvalósítani, és állítom, hogy az állami szerepvállalás megvalósítása érdekében rendkívül sokat tettünk és teszünk. Minden egyes beépített európai uniós euró vagy euró cent hatékony és erős állami szerepvállalást jelent, mint ahogy minden egyes kép is, amit megveszünk, az a kultúrát erősítő állami szerepvállalás. Ezekről közösen gondolkodnunk kell, és ezt mérni kell, hogy jól csinálja, vagy nem jól csinálja, amit mondott, azt megvalósította, vagy nem valósította meg. Ha elmennek egy vidéki múzeumba, ott áll, hogy az Alfa-program keretében csináltuk meg ezt a kiállítást, vagy nem, és több tucat helyen így van ez. Azt gondolom, hogy igen, ez vállalható.
Összességében köszönöm a hozzászólásokat, köszönöm az érdeklődésüket, és köszönöm, hogy voltak, akik a stílust és a tartalmat nem keverték össze, nemcsak azért, mert a tartalmat mindig befolyásolja a stílus, és a stílust természetesen meghatározza a tartalom, hanem hogy hiszünk és kell hinnünk abban, hogy egy válságból erősebben kell kijönni, mint amikor megérkezett a válság, minket ért a helyzet. Hogyha ez így van, akkor ennek az országnak - lehet itt a legkülönbözőbb képzeteket hozni, de - nincsen értékesebb tartaléka, mint a tudása meg a kultúrája, az, amit oktatásban, kultúrában, innovációban képes produkálni.
A XXI. század erről szól, és válság után meg még jobban erről fog szólni, és hogyha a válság idején pozíciókat őriztünk, kevesebbet vesztettünk, mint amit más forrásból nyertünk, akkor ezt szolgáltuk. Én az ez évi miniszteri tevékenységemmel és az eddigi egésszel ezt kívántam szolgálni. Őszintén remélem, hogy a magyar kultúra ügye úgy itthon, mint külföldön ezáltal előbbre van. Így gondolom, és ezt is állítom. Ezért köszönöm, hogy meghallgattak, hogy elmondhattam a kérdéseikre a válaszomat, és azon túl nyilván nemcsak kronologikus határok között, de egyfajta tapasztalatot és kitekintést nyújtottam. Elnök úr, nagyon köszönöm.
ELNÖK: Köszönöm én is miniszter úr válaszait. Első körben megkérdezem a bizottság tagjait, hogy kíván-e élni valaki azzal a felajánlott lehetőséggel, hogy bármely kérdésre írásban kapjon választ. Schiffer képviselő úr!
DR. SCHIFFER JÁNOS (MSZP): Igen, szerettem volna javasolni, tudniillik a felolvasott levelek közül, amelyeket képviselőtársam felolvasott, úgy vettem észre, hogy sok tévedés volt a feltételezésekben. Épp ezért nem ártana akár a filmnél, akár a táncnál - ami hirtelen beugrik, tényszerűen tudom, nem úgy igaz, ahogy sokan jóhiszeműen érezték, hogy ott probléma van -, amit felvetettek, arra érkezzen válasz, kerüljön leírásra, hogy képviselőtársaink, akik most nincsenek itt, nehogy még egyszer abba a tévedésbe essenek, hogy olyan adatokra támaszkodnak, amelyek nem felelnek meg teljesen a valóságnak.
ELNÖK: Köszönöm. Másnak van-e ilyen irányú kérdése? (Nincs jelentkező.) Úgy látom, hogy nincs. Kíván-e még valaki szólni ehhez a napirendhez? (Nincs jelentkező.) Ilyet sem látok.
Mielőtt lezárom, egy megjegyzést azért engedjenek meg. Elsősorban vendégeinknek szól, és ha van köztük sajtómunkatárs, nekik szól, amit mondani szeretnék. Kevesen tudják, hogy 2006-tól, ezen kormányzati ciklus elejétől fogva a bizottsági ülések szó szerinti jegyzőkönyve teljes nyilvánossággal hozzáférhető, az interneten el lehet olvasni, és érdemes erre fölhívni mindenki figyelmét. Persze abban biztos vagyok, hogy a Fidesz bizottsági tagjai ezt pontosan tudják, hiszen valószínűleg ezért választották azt az utat, hogy egy előrehozott választási kampány jegyében politikai demonstrációba vágtak.
Biztos vagyok abban, hogy a következő nap majd izgatott kíváncsisággal fogják olvasni miniszter úr válaszait az általuk felvetett kérdésekre, ezért is köszönöm, hogy teljeskörűen válaszolt mindenre. De ha a nyilvánosság figyelmét erre fel tudjuk hívni, akkor talán sokan okulhatnak ennek a bizottsági ülésnek az anyagából, okulhatnak politikai stílusból, politikai kultúrából, okulhatnak és tanulhatnak sértődésből, sértésből, tanulhatnak munkásőr-normatívák és fasiszta önkormányzatok bonyolult viszonyrendszeréről, egy szóval szakmai fölkészültségről vagy éppen a szakmaiság teljes hiányáról. Ennyit még mindenképpen szerettem volna elmondani, mert én azt gondolom, hogy ilyen ügyekben a nyilvánosság segít istenigazából, és hál' Istennek ez a demokrácia egyik legfontosabb alappillére. Ezzel ezt a napirendi pontot lezárom.
Nem tudok eleget tenni Halász alelnök úr kérésének, miszerint hagyjuk el a 2. napirendi pontot, mert azt már megszavazta egyszer a bizottság. Csak szavazással lehetne ezen korrigálni, ehhez azonban az ő hiányukban nincs meg a határozatképesség, ezért rá kell térnünk a 2. napirendi pontra.
Soron következik dr. Hiller István oktatási és kulturális miniszter döntése a Magyar Nemzeti Múzeum, az Országos Széchényi Könyvtár, a Magyar Nemzeti Galéria, a Magyar Országos Levéltár vezetői posztjára kiírt pályázat nyerteseiről. Az előterjesztők, akik ezt a napirendet javasolták, nincsenek itt, így nem tudom megkérdezni őket indokaikról. Kérdezem ezért a bizottság tagjait, kíván-e ehhez valaki hozzászólni? (Nincs jelentkező.) Úgy látom, nem. Gondolom, miniszter úr nem kíván reagálni a felvetett kérdésekre, észrevételekre, mert ilyenek nem voltak. Köszönöm, ezzel ezt a napirendi pontot is lezártam.
Soron következik az egyebek napirendi pont. Van-e valakinek egyebekben bejelentenivalója?
ALFÖLDI ALBERT (MSZP): Áldott karácsonyt mindenkinek!
ELNÖK: Ha másnak nincs, nekem van. Valamennyiünk nevében, Pető Iván elnök úr nevében is mondhatom kedves vendégeinknek, a minisztérium munkatársainak, akik évek óta itt dolgoztak a bizottság mellett és álltak rendelkezésre, valamennyi egyéb munkatársnak, akik a bizottság mellett dolgoztak, boldog, nyugodt, békés karácsonyt kívánok és eredményes új évet! Ezzel a mai ülést bezárom. Köszönöm szépen.
(Az ülés befejezésének időpontja: 18 óra 47 perc)
Dr. Pető Iván Dr. Jánosi György
a bizottság elnöke a bizottság alelnöke
Jegyzőkönyvvezetők: Bihariné Zsebők Erika és Várszegi Krisztina