KHTB-30/2009.
(KHTB-116/2006-2010.)
Jegyzőkönyv*
az Országgyűlés Külügyi és határon túli magyarok bizottságának
2009. november 25-én, szerdán, 10 óra 20 perckor
a Magyar Külügyi Intézetben
(Budapest, I. kerület, Bérc u. 13-15.)
megtartott kihelyezett üléséről
Tartalomjegyzék
Tájékoztató az Európai Unió és Oroszország kapcsolatáról *
A Magyar Külügyi Intézet munkatársainak tájékoztatói *
Dr. Kiss J. László tudományos igazgató *
Kérdések, észrevételek, reflexiók *
1. Tájékoztató az Európai Unió és Oroszország kapcsolatáról
2. Egyebek
Elnököl: Németh Zsolt (Fidesz), a bizottság elnöke
Dr. Kozma József (MSZP) alelnök
Velez Árpád (MSZP)
Dr. Gruber Attila (Fidesz)
Dr. Horváth János (Fidesz)
Dr. Kelemen András (Fidesz)
Dr. Nagy Gábor Tamás (Fidesz)
Helyettesítési megbízást adott
Dr. Szakács László (MSZP) dr. Kozma Józsefnek (MSZP)
Kárpáti Tibor (MSZP) Velez Árpádnak (MSZP)
Balla Mihály (Fidesz) Németh Zsoltnak (Fidesz)
Dr. Gógl Árpád (Fidesz) dr. Horváth Jánosnak (Fidesz)
Dr. Nagy Andor (KDNP) dr. Nagy Gábor Tamásnak (Fidesz)
Potápi Árpád (Fidesz) dr. Kelemen Andrásnak (Fidesz)
Dr. Terényi János igazgató (Magyar Külügyi Intézet)
Dr. Kiss J. László tudományos igazgató (Magyar Külügyi Intézet)
Romsics Gergely (Magyar Külügyi Intézet)
Törő Csaba (Magyar Külügyi Intézet)
Gálik Zoltán (Magyar Külügyi Intézet)
Rácz András (Magyar Külügyi Intézet)
Halász Iván (Magyar Külügyi Intézet)
Dr. Veress József (MSZP) országgyűlési képviselő
(Az ülés kezdetének időpontja: 10 óra 20 perc)
NÉMETH ZSOLT (Fidesz), a bizottság elnöke, a továbbiakban ELNÖK: Tisztelt Bizottság! Kedves Hölgyeim és Uraim! Az ülésünket megkezdjük.
Bejelentem a helyettesítéseket: Németh Zsolt Balla Mihályt, Kozma József Szakács Lászlót, Horváth János Gógl Árpádot, Nagy Gábor Nagy Andort, Kelemen András Potápi Árpádot, Velez Árpád Kárpáti Tibort helyettesíti.
Megállapítom a határozatképességünket.
A napirendi javaslatot megküldtük. A napirenddel kapcsolatban bárkinek bármilyen felszólalása van-e? (Nincs ilyen jelzés.) Amennyiben nincs, fölteszem szavazásra. Ki támogatja a napirendet? (Szavazás.) Egyhangúlag elfogadtuk a napirendet.
Tisztelt Bizottság! Kedves Vendégeink és kedves Házigazdáink! Nagyon nagy tisztelettel köszöntöm egyrészt Veress József urat, képviselőtársunkat, az európai ügyekkel foglalkozó bizottság tagját. S természetesen nagy tisztelettel köszöntöm a Külügyi Intézettől, mint mondtam, vendégeinket és házigazdáinkat egy személyben. Nagy régóta terveztük már ezt a látogatást, és örömmel teszünk eleget a Külügyi Intézet meghívásának.
Terényi János nagykövet úr, nem akarom őt nagyon rossz színben feltüntetni, de hosszú időn keresztül közvetlen munkatársam is volt (Derültség.), ugyanis a Külügyminisztériumban politikai államtitkárként a stratégiai elemző osztálynak volt egyik vezetője, és ez az osztály abban az időszakban hozzám tartozott. Nagyon örülök annak, hogy ilyen komoly szakértő vezetője van az intézetnek. Nem tudom, ez meddig tart (Derültség.), de most nincs a napirendi pontjaink között ez a kérdés.
Köszönjük szépen a meghívást. Voltunk már itt, legutóbb, ha jól emlékszem, Szabó Vilmos államtitkár úrral folytattunk a Külügyi Intézet stratégiai vitái során egy beszélgetést; vagy egy éve lehetett.
Tájékoztató az Európai Unió és Oroszország kapcsolatáról
Mai napirendi pontunk pedig az Európai Unió és Oroszország; azt hiszem, kevés aktuálisabb téma lehetne. Örülök annak, hogy itt a sorok között a Külügyminisztérium szakértőit, az orosz nagykövetség képviselőit is láthatom. Tegnap bemutatkozó látogatáson járt nálam az orosz nagykövet úr. Talán nem veszik rossz néven, idetartozik az is, hogy a hét végén az Egységes Oroszország Párt kongresszust tartott, amelyen az Európai Néppárt képviseletében Orbán Viktor is részt vett. Azt hiszem, elég fontos téma az Európai Unió és Oroszország kapcsolata.
Abban állapodtunk meg Terényi úrral, hogy a téma elővezetését őrájuk bíznánk. Ezt követően pedig mód lesz arra, hogy a szokásos módon - de azért ismertetem - egyes frakciók kifejtsék álláspontjukat, illetőleg kérdéseket fogalmazzanak meg. Nem tudom, ez elfogadható-e így az önök számára. Igazgató úr? (Terényi János: Igen.) Köszönöm szépen.
Meg is adom önnek a szót. Parancsoljon!
A Magyar Külügyi Intézet munkatársainak tájékoztatói
DR. TERÉNYI JÁNOS igazgató (Magyar Külügyi Intézet): Tisztelt Elnök Úr! Alelnök Úr! Tisztelt Bizottság! Kedves Vendégeink! Hölgyeim és Uraim! Az MKI számára nagy megtiszteltetés, hogy a külügyi bizottság kihelyezett ülést tart a mai napon ebben az épületben. Pontosan az idővel való jobb gazdálkodás céljából készítettünk két anyagot a Magyar Külügyi Intézetről. Az egyik egy ismertető az MKI tevékenységének fő irányairól, másik pedig az összefoglaló a Magyar Külügyi Intézet elmúlt másfél évben végzett tevékenységéről. Erről több szót nem is szeretnék szólni, ezeket az olvasmányokat tisztelettel ajánlom becses figyelmükbe. Csak két mondatot engedjenek meg erre vonatkozóan.
A Külügyi Intézet egy kettős profilú intézmény. Egyrészről funkcionális kapcsolatai vannak a mindenkori Külügyminisztériummal, másrészt viszont helyt kell állnia a külpolitikai kutatóintézetek világában is. Ez azt jelenti, hogy érdekesen, aktuálisan, napi kérdésekről, de a mindenkori diplomáciai gyakorlatnál kevésbé operatívan, mélyebben, összefüggésekbe ágyazva kell kérdéseket érinteni, kutatni, adott esetben döntés-előkészítésre vinni. Mindenképpen nagyon fontos funkciója a Külügyi Intézetnek a közkapcsolati funkció, tehát bizonyos értelemben az általunk megfogalmazott koncepciónak megfelelően interface funkciót próbálunk betölteni a mindenkori Külügyminisztérium, a hazai külpolitikai szakértők világa és a külkapcsolatok iránt érdeklődő közvélemény között. Ebből a szempontból fontosnak tartom azokat az eseményeket, amelyeknek a házigazdája a Külügyi Intézet szokott lenni. A "Kávé és külpolitika" sorozat napi aktuális nemzetközi kérdésekről előadásokat, interaktív beszélgetéseket szervez, illetve amire elnök úr is utalást tett már, ilyen a "Műhelyviták a magyar külpolitikáról" sorozat, melynek keretében az intézet mintegy platformot kíván kínálni aktuálisan a magyar külpolitika érdeklődésének középpontjában álló kérdések megvitatására.
Ha megengedik, röviden rátérek az EU-orosz kapcsolatok taglalására. Kollégáimmal úgy beszéltük meg, hogy én - mi itt úgy hívjuk - a stratégiai kereteit ennek a kapcsolatrendszernek, a dilemmáit röviden ismertetem, ezt követően pedig a mellettem ülő kollégák e kapcsolatrendszer legfontosabb elemeiről külön öt-öt percben szót ejtenének, és ez azt jelenti, hogy körülbelül 35 perc alatt a Külügyi Intézet megpróbálja ezt a témakört átvilágítani. Szeretném felhívni a figyelmüket arra, hogy kifejezetten külpolitikai kutatói-elemzői szempontból próbáljuk megközelíteni a kérdést, ami az összefüggések megvilágítását szolgálja, és értelemszerű, hogy a Külügyi Intézet vagy a Külügyi Intézet kutatóinak megnyilatkozásai nem tekintendők okvetlenül a magyar külpolitika hivatalos állásfoglalásaiként.
Akkor én most áttérnék az EU-orosz viszony dilemmáinak megvilágítására. A dilemma szót szeretném mindenképpen hangsúlyozni, hiszen jól emlékszem, többé-kevésbé a második iraki háború óta, tehát a transzatlanti kapcsolatokban akkor bekövetkezett meghasonlás óta az Európai Unió még nem szembesült olyan mély belső nézeteltérésekkel, ami az Európai Unió, a tagállamok és Oroszország közötti kapcsolatok kérdéseiben az utóbbi években felszínre törnek. Emlékezzünk vissza a 2008-as esztendőre, az orosz-grúz háborúra és annak következményeire. Pedig a dolog nagyon érdekesen alakult, hiszen a kilencvenes években, amikor az Európai Unió kialakította Oroszországhoz fűződő kapcsolatainak stratégiai koncepcióját és kereteit, akkor a megközelítés arra irányult, hogy az akkor még gyenge Oroszországgal az értékközösség alapján igyekezzenek hozzájárulni az ország demokratizálásához és bevonásához a nemzetközi közösség vérkeringésébe. Úgy tűnik, hogy az akkori stratégia most jelentős feltételváltozásokon ment keresztül, hiszen ma Oroszország az akkori időszakhoz képest erősebb, magabiztosabb, amiben nyilvánvalóan a szénhidrogénárak időközbeni emelkedése, illetőleg a putyini konszolidáció eredményei is szerepet játszanak, ugyanakkor ezzel együtt Oroszország kevésbé együttműködő, és nem kíván a korábban felkínált feltételeknek megfelelően "csatlakozni" - idézőjelben használom ezt a szót - a Nyugathoz, és a nemzetközi közösség saját jogú, saját karakterisztikákkal rendelkező tagjaként kívánja magát tételezni. S ebben a nemzetközi pénzügyi és gazdasági válság oroszországi hatásai - egyelőre legalábbis - markáns trendváltozást az oroszországi nézetekben nem hoztak.
Egy másik ellentmondásra is gyorsan felhívom a figyelmet. Az Európai Unió külkapcsolataiban pontosan az orosz reláció bír a legdifferenciáltabb együttműködési és konzultatív struktúrával, és ezzel együtt ez az egyik legfeszültebb fontos stratégiai partnerségi relációja az Európai Uniónak. Azaz ez a rendkívül differenciált intézményrendszer önmagában nem mélyítette el az utóbbi években a két fél közötti bizalmat. Szeretnék itt utalni a PCA-re, tehát a Partnerségi és Együttműködési Megállapodásra, az úgynevezett négy közös térségre, az előkészületben lévő átfogó megállapodásra Oroszországgal, illetőleg a szabadkereskedelmi megállapodásra. Felhívom a figyelmet arra, hogy a külső partnerek közül egyedül Oroszország az, amely évente két csúcstalálkozót tart rendszeresen az Európai Unióval.
S még egy ellentmondás: az utóbbi években egyszerre láthatjuk azt, hogy a politikai nézeteltérések erősödnek az EU és Oroszország között, miközben például a kereskedelmi forgalom nagyon szépen növekszik ez idő alatt.
A következő ellentmondás: az Európai Unión belüli megosztottság. Az Unió nem tudja kihasználni az EU és Oroszország közötti objektív erőviszonyokból fakadó előnyeit. Csak néhány adat. Az Európai Unió népessége három és félszerese Oroszország lakosságának; a gazdasági teljesítményben ez a különbség tizenötszörös; a katonai kiadásokban, melyekben egyébként mindig elmarasztalják az Európai Uniót, hogy keveset költ: az EU-tagállamok összesen tízszer annyit költenek védelmi célokra, mint Oroszország. Az Oroszországba irányuló FDI, tehát működőtőke-befektetések 80 százaléka az EU-ból érkezik; az EU harmadik partnere Oroszország, de itt ismét hangsúlyozni kell a belső aránytalanságot. Tehát míg az Európai Unió felől nézve az Unió tagállamai exportjának körülbelül 6 százaléka megy Oroszországba, az importnak pedig 10 százaléka érkezik Oroszországból, tehát ez jelentős, de viszonylag korlátozott részarány, addig azt látjuk, hogy az orosz külkereskedelem 54 százaléka bonyolódik az Európai Unióval. Itt tehát láthatunk egy bizonyos orosz ráutaltságot, ami nem mindig tükröződik a politikai folyamatokban.
Tehát az Európai Unió Oroszország nyersanyagainak és energiaexportjának fő célterülete. Az EU Oroszország legfontosabb modernizációs forrása, működőtőke-forrása, a kutatási és fejlesztési programok területén a legfőbb külföldi partnere. Az energiáról, ha megengedik, a felszólalásom utolsó fázisában szeretnék beszélni. Itt kölcsönös függőségről van szó, de a kölcsönös függőség különféle értelmezéseiről.
Az Európai Unió tehát nem egységes, és hozzá kell tenni, hogy az Oroszországgal való kapcsolatépítés hatékonyságát rontja a transzatlanti együttműködés bizonyos hiányossága ebben az orosz relációban is. Ne tekintsék bírálatnak: úgy tűnik, hogy az orosz kapcsolataiban az Európai Unió még nem viselkedik egységes geopolitikai aktorként. Az Oroszország felé irányuló uniós szintű politikában nagyon sok a bürokratikusnak látszó tényező, illetőleg értelemszerűen az üzleti-gazdasági szempontok nagyon jelentősek. S itt a tagállami fókuszról szeretnék beszélni. Nyilvánvaló, hogy a tagállamok orosz kapcsolatai, ha lehet, hangsúlyosabbak az uniós szintű orosz kapcsolatoknál. Itt van egy nagyon furcsa kettősség. Egyes tagállamok hajlamosak arra, hogy amennyiben kétoldalúan Oroszországgal valamilyen konfliktusuk támad, ezt a konfliktust, ezt a nézeteltérést, a feszültséget azonnal felviszik az Unió szintjére. Gondolok itt a lengyel húsexportra vagy bármilyen ilyen kérdésre. S ezzel párhuzamosan az együttműködés pozitív, hatékony és haszonnal kecsegtető kérdései általában megmaradnak a kétoldalú kapcsolatok szférájában. Egy kollégám beszélni fog a tagállamok oroszpolitikájáról, illetve a differenciáló tényezőket gyorsan felsorolom: földrajzi közelség, a történelmi emlékezet, a gazdasági érdekek súlya, az energiaráutaltság mértéke, vagy pedig a nemzetközi nagyhatalmi diplomácia szempontjai mind-mind differenciálják az egyes EU-tagok oroszpolitikáját.
Alapvető percepciókülönbségek vannak a két fél között: hogyan látják önmagukat, hogyan látják a másikat. Alapvető nézetkülönbség van Moszkva és a tagállamok, illetőleg Brüsszel között a belső orosz fejlődés, illetőleg a nemzetközi folyamatok, trendek megítélésében. Nagy különbség látható, érzékelhető az EU-n belüli Oroszország-kép és Oroszország saját önképe között. Ennek megfelelően széttartó célok és elvárások vannak az EU-orosz kapcsolatokat illetően is. Azt láthatjuk, hogy tényleges potenciáljától függetlenül Oroszország az EU-hoz és az USA-hoz mérhető szerepet vindikál magának a nemzetközi kapcsolatokban, és ezzel párhuzamosan egyre nyomatékosabban jelentkezik az utóbbi években, hogy orosz ügyekben nem tolerál külső "kommentárokat", vagy egyre kevésbé tolerál.
Itt a történelmi memória különbözőségét szeretném megemlíteni. Ennek van egy fontos civilizációs komponense, amibe nem szeretnék belemenni, de fontos: az orosz gondolkodáson, geopolitikai gondolkodáson végigvonul Oroszország sajátszerűségének tudata, az önkép egy bizonyos túlértékelése, az orosz messianisztikus tudat, amely úgy tűnik, hogy feléledőben van. Emlékezzünk, Oroszországban is van vagy volt történetileg egy nyugatos irányzat és ezzel szemben egy szlavofil, illetőleg egy eurázsiai irányzat. Az orosz külpolitikai vagy történeti tudatnak van egy ilyen sajátos vonása, amely bizalmatlanságot sugall Európával és most már a Nyugattal szemben. Nem szeretek idézni, de egyetlen mondat, amely nagyon jellemző, 1871-ben íródott, de minthogyha hasonló gondolatokat vélnénk felfedezni vagy olvasni manapság Oroszországban. Egy Danyilevszkij nevű úr, aki a szlavofil iskolának a vezéralakja volt, "Oroszország és Európa" című művében a következőt írja: "Európa nem ismeri Oroszországot, mert nem akarja megismerni. Vagy jobban mondva olyannak ismeri, amilyennek ismerni akarja, azaz úgy, ahogy az megvetésével összhangban áll." Ezzel értelemszerűen én nem azonosulok, de ez a gondolkodás egyre mélyebben jelen van a jelenlegi oroszországi közgondolkodásban, és ebből fakad egy nagyon fontos jelenkori pszichológiai és identitásbeli dimenzió: Európában és Oroszországban teljesen másként értékelik az utóbbi évtizedek történelmét, és ez a politikai gondolkodásra közvetlen kihatással van. Amit Oroszországban posztszovjet nosztalgiaként látunk, az elveszett presztízs iránti vágyakozásnak, illetőleg az elveszett presztízs visszaszerzése igényének, amit Oroszországban úgy látnak, hogy az oroszországi tranzikció mérlege legalábbis kétséges, hiszen egy ismételt versailles-i folyamat tárgyának tekintik magukat, geopolitikai igazságtalanság történt Oroszországgal - emlékezzünk Putyinnak arra a kijelentésére, amely egy XX. századi tragédiának minősítette a Szovjetunió felbomlását -, bizonyos neheztelés érezhető a Nyugat és ezen belül Európa felé; ugyanezt a jelenségkört Európából és a Nyugatról nézve teljesen más árnyalatokat és jelentést kap. Itt úgy mondjuk, hogy a putyini konszolidáció árnyoldalairól beszélünk mi: tehát az erős újraközpontosításról, az emberi jogok érvényesülésének visszaszorulásáról, illetőleg az orosz külpolitikai erőtér regenerálásának igényéről.
Itt máris gyorsan rátérek az EU dilemmáira az oroszországi kapcsolatokban. Oroszország saját preferenciái és menetrendje szerint képzeli el a kapcsolatépítést az Európai Unióval, és elutasítja a kondicionalitást. Oroszországban úgy vélik, hogy egy speciális fejlődési modellt járnak, amely egyrészről a gazdasági fejlődést jelenti, másrészről pedig a politikai értelemben, amit ők úgy neveznek, hogy szuverén demokrácia, picikét autoriter vonásokba hajló demokráciafelfogást képviselnek, ebből következik, hogy Oroszország nem ismeri el vagy egyre kevésbé ismeri el a nyugati értékek univerzalitását. És ez a három dolog, amit felsoroltam, érdekes módon Kínára is érvényes. Ennek az orosz nézetrendszernek a külső megjelenési formája a multipolaritás megteremtése iránti igény, a belső vonulata pedig, amit már említettem, ez a bizonyos szuverén demokrácia meghatározás.
Orosz stratégia az Európai Unióval szemben. Oroszország erősen fókuszál a tagállami kapcsolatokra az európai viszonylatokban. Ezt tekinthetjük megosztásnak, tekinthetjük úgy is, hogy az Európai Unión belüli állapotokat képezi le az orosz politika. A másik nagyon fontos elem: nagyon határozott pozíciószerzés vagy pozíciók regenerálásának kísérlete a valamikori szovjet, tehát a mostani posztszovjet térségben, amelyet Oroszországban közelkülföldnek neveznek, a mi lexikánkban ez az Európai Unió keleti szomszédságpolitikájának a területe. Itt az orosz eszköztár valóban sok elemből épül fel; gondoljunk az olcsó energiára, a posztszovjet nosztalgiára, az orosz nyelv és az orosz kisebbségek felhasználására, a pravoszláviára, különféle társadalmi-politikai tényezők megdolgozására, de értelemszerűen a direkt presszió eszközeire is.
Az európai kapcsolatokban megjelennek olyan kísérletek, amelyek a kilencvenes években megköttetett modus vivendi bizonyos elemeinek revíziójára irányulnak. Gondolok itt az EBESZ-ben és az Európa Tanácsban tett orosz kötelezettségvállalások felpuhítására, a CFE-egyezményre, vagy a gazdasági területen, különösen az energiaszektorban kötött különféle megállapodások módosítására irányuló kísérletekre. S van egy orosz kísérleti taktika, amely aszimmetrikus függőségi viszonyokat igyekszik kialakítani bizonyos területeken, gondolok itt elsősorban az energetikára, amiről még lesz szó.
Végezetül engedjék meg, hogy rátérjek arra, hogy az EU-orosz kapcsolatok átgondolása és átértékelése objektíven napirendre kerül, mégpedig a józan pragmatizmus jegyében. Ennek a premisszáit, ha megengedik, röviden összefoglalnám.
Az egyik, hogy az EU-orosz kapcsolatok interdependenciaként, azaz kölcsönös függőségekként írhatók le, ami nem kerülhető el, és ez a kölcsönös függőség vélhetően egyre szorosabbá válik. Oroszország nehéz partner, de megkerülhetetlen partnere az Európai Uniónak és a legtöbb tagállamnak. Ezzel együtt Oroszország geopolitikai tényező, melynek konstruktív részvétele a nemzetközi kapcsolatokban a nemzetközi közösség hatékony működésének fontos része és egyik feltétele. Ezzel párhuzamosan nézzük Oroszország felől: Oroszországnak is növekvő szüksége lesz Európára, bár ez a kijelentés így a moszkvai politikai diskurzusban nem hangzik feltétlenül el. Ha megnézzük az orosz külpolitika mozgását, azt látjuk, hogy minden magabiztosság ellenére azért geopolitikai színtéren alapvetően egy magányos országról van szó. Nem kell túlértékelni a Sanghaji Együttműködési Szervezet vagy az orosz-kínai kapcsolatok jelentőségét, mert ott is megvannak a konkurencia elemei. Oroszország, globális ambíciói ellenére, azért globálisan már nem rendszer-konstituáló tényező, ahogy az a hidegháborús időszakban megvolt. Tehát a G2, a "nagy kettő" érdekes módon az Egyesült Államok és Kína, amiről beszélünk; Oroszország, bármilyen fontos nemzetközi szereplő, ebből a vonalból mintha visszaszorulna. Európára irányuló regionális tényezőként viszont a befolyását nagyon nehéz túlértékelni.
Nyilvánvaló, hogy az Oroszországban megcélzott modernizációs út nem jelent ezzel párhuzamosan európaizálódást, a nyugati értékek egy az egyben történő átvételét. De az is ugyanennyire nyilvánvaló, hogy Oroszország modernizációja az Európai Unió kontribúciója nélkül egyre nehezebben megvalósítható. Az Európai Unió, legalábbis rövid távon, nyilvánvalóan nem tudja átalakítani saját képére és hasonlatosságára Oroszországot, de izolálni sem képes és nem is kívánja, és ezek a containment stratégiák a globalizáció időszakában értelemszerűen már a múlté.
Reális középtávú cél, úgyszintén a pragmatizmus jegyében, a jogállamiság ismérveinek számonkérése, tehát a rule of law kritériumainak számonkérése; az, hogy Oroszország megbízható partner legyen, és a partnerség a szabályok tiszteletben tartása, az átláthatóság és a szimmetrikus kapcsolatok mentén alakuljon.
Itt az Unió oroszstratégiájában központi kérdésnek a közös hang megteremtését tekinthetjük, tehát az Unión belüli közös hang plusz a transzatlanti kapcsolatok erőssége, amit én hangsúlyozok, mert meglátásom szerint az Európai Unió fejlődésének jelenlegi szakaszában más nagy geopolitikai tényezőkkel akkor tud igazán hatékony kapcsolatokat fenntartani, legyen szó Oroszországról vagy akár Kínáról, ha ez a transzatlanti elem benne van a magatartásában. Fontosnak tartom ebből a szempontból a Partnerségi és Együttműködési Megállapodást majdan felváltani hivatott új, átfogó, jogilag kötelező együttműködési megállapodás megkötését és az arra irányuló európai szándékok egységesítését. Ez azért is fontos, hogy ezt a bizonyos szabályszerűséget vagy szabályokhoz, normákhoz való kölcsönös ragaszkodást az EU-orosz kapcsolatokban megerősítse, de azért is fontos, hogy e megállapodás kidolgozása során fokozatosan erősödjön magának az Európai Uniónak a közös hangja.
Ha megengedik, röviden szólok az energiáról, mert ez nemcsak a magyar-orosz kapcsolatokban, hanem az EU-orosz viszonylatban is nagyon hangsúlyos. Kölcsönös függésről beszéltem, és ezt a kölcsönös függést értelmezni kell. Nem szeretném önöket számokkal túlterhelni, de fontos. Az Európai Unió a globális kőolaj-kitermelésnek kevesebb mint 3 százalékát adja, ehhez képest a globális olajfogyasztásnak 18-19 százalékát. Ugyanez gázoldalról: az EU a globális gázkitermelés 7 százalékát adja, miközben a fogyasztás 17 százalékát. Tehát nyilvánvaló, hogy szénhidrogén-szükségletünk 50 százalékát uniós szinten importálni kell, és ez az arány 2030-ra 70 százalékra fog növekedni. Tehát ez a külső függésnek értelemszerűen nagyon fontos tényezője.
Oroszország oldaláról nézve ez az egész természetesen másképp néz ki. Magyarán Oroszország a világ kőolajtermelésének 12-13 százalékát adja, miközben 3 százalékát fogyasztja, gázkitermelésben pedig van egy 20 százalékot meghaladó orosz részarány globálisan, és 15 százalék az orosz fogyasztás aránya a világ fogyasztásában. Tehát Oroszországnak van egy bizonyos többlete, amelyet exportálnia kell, hiszen az orosz külkereskedelmi bevételek és az adóbevételek jelentős százalékát ez generálja, tehát ez a legfőbb finanszírozási és modernizációs forrás.
Az orosz gázexport 85 százaléka az Európai Unióba megy - ezért mondtam, hogy kölcsönös függésről van szó, legalábbis egyelőre -, és ez az európai gázfogyasztás 26 százaléka. Ha viszont az orosz gázforrások arányát nézzük az EU energiamérlegében, tehát valamennyi energiaforrást összesítve, akkor ez az arány 6,5 százalékot tesz ki, ami fontos, de nem egyértelműen meghatározó.
A kölcsönös függés ellenére a felek alapvetően különbözően értelmezik az energiabiztonság és a piacra jutás kölcsönösségének fogalmát. Utalok itt a tranzitgondokra. Ez az energiabiztonságnak az egyik fontos tényezője azon kívül, hogy Oroszország megbízhatóan szállít-e vagy sem, és általában megbízhatóan szállítanak, csak a tranzitútvonalakkal minden évben van valami, aminek a hátterét még nem ismerjük teljesen pontosan minden részletében. Az energiabiztonságnak az EU szemszögéből egy másik nagyon fontos tényezője, hogy európai energetikai szakértők úgy vélik, az orosz fél nem invesztál eleget saját gázlelőhelyeinek bővítése érdekében. Ami azt jelenti, hogy előbb-utóbb az EU energiaigénye Oroszországból meg fogja haladni az ottani energiatermelés mértékét, különösen akkor, ha figyelembe vesszük a növekvő orosz belső fogyasztást is.
Hasonlóan dilemmákat ébreszt az energiacharta iránti orosz magatartás kétértelműsége. Oroszország még mindig nem csatlakozott az energiachartához, és ezzel együtt, ezzel összefüggésben a kölcsönös nyitás, tehát az energiaszektorok kölcsönös megnyitását illetően Oroszországban másképp vélekednek, mint Európában. Ők egyedi sold ügyletekben gondolkodnak, tehát ha valamilyen úgynevezett downstreamet, tehát elosztási szegmenseket megszereznek egy-egy adott európai országban, akkor hajlandóak felajánlani érte bizonyos termelési koncessziókat vagy abban való kisebbségi hányadot, ugyanakkor ez a konkrét eseteken túlmenően nyilvános, nyílt szabályozásban nem ölt testet.
Itt az utolsó gondolatom, ha megengedik, és utána zárom ezt a bevezetőt, hogy az EU-stratégiában az energetika központi szerepet kell hogy játsszon, de ennek a fontossága keretei túlnőnek az EU-orosz viszony terrénumán. Az Európai Uniónak mint nagy energiafogyasztónak, -felhasználónak komplex stratégiában kell gondolkodnia, nemcsak az orosz-EU viszony kereteiben. Ez tehát nyilvánvalóan ki kell hogy terjedjen az alternatív energiafajták feltárására és részarányának bővülésére, az energiafelhasználás hatékonyságának emelésére, az alternatív energiaforrások és szállítási útvonalak ügyére, és itt a Nabuccónak kitüntetett szerepe van. Nagyon hangsúlyos a közös európai energiapolitika és az egységes európai energiapiac megteremtése annak érdekében, hogy energiaügyekben Oroszország partnere maga az Európai Unió legyen, ne pedig az egyes tagállamok, vagy pedig az egyes tagállami piacokon belül túlsúlyos szerepet játszó energiavállalatok. Mert ez jelenleg úgy néz ki, hogy mondjuk, a Gazprom fő partnerei a német E.ON, az olasz ENI, harmadrészben pedig a francia Total.
A gáztranzit-infrastruktúra nemzetközi kezekbe vétele szintén rendkívül fontos kérdés, ami elejét hivatott venni az immár évente megismétlődő orosz-ukrán tranzitviták súlyos európai következményeinek. Itt engedjenek meg egy utalást arra, hogy még az elnök úr által említett stratégiai tervezési főosztályon a Külügyminisztériumban 2001 tavaszán írtunk egy tanulmányt Magyarország energiaforrásainak diverzifikálásáról. Ez akkor még nem volt annyira elterjedt vagy annyira divatos téma, mint most, de rendkívül fontosnak érzem annak következtetéseit Magyarország szempontjából, a volt szocialista országok szempontjából. Mi nagyon függünk ezektől az orosz forrásoktól, de az EU energiafogyasztásában elenyésző szerepet játszunk; az EU szénhidrogén-fogyasztásában a 15-ök, tehát a bővítés előtti EU 86 százalékkal részesedik. Ebből kifolyólag orosz szemszögből a fő partnerek Németország, Olaszország és harmadrészben Franciaország, és pontosan ezek a fő partnerek ugyanakkor tudták diverzifikálni saját energiabeszerzési forrásaikat. Németország Norvégiából tud földgázt beszerezni, Franciaország és Olaszország pedig Észak-Afrikából. Tehát az egységes energiapolitika és az egységes európai energiapiac megteremtésében pontosan Kelet-Közép-Európa országai a leginkább érintettek és érdekeltek.
Nagyon szépen köszönöm a figyelmüket. Ha megengedik, most tennénk egy kört, mert munkatársaink be fogják mutatni ennek a kapcsolatnak a legfontosabb elemeit. Arra kérem őket, hogy egymásnak adják át a szót, hogy ezzel is időt nyerjünk. Utána pedig egy fél pillanatra visszavenném a szót a magyar-orosz kapcsolatok bizonyos kérdéseiben.
Kiss J. László úrnak, az intézet tudományos igazgatójának adom át a szót.
Dr. Kiss J. László tudományos igazgató
DR. KISS J. LÁSZLÓ (Magyar Külügyi Intézet): Köszönöm szépen. Hölgyeim és Uraim! Öt perc egy impulzusreferátumra elegendő. Lényegében amiről beszélni szeretnék röviden, az: ahhoz, hogy tudjuk és meghatározzuk az EU és Oroszország közötti konvergens érdekeket, amelyek összetartoznak, a divergáló érdekeket és a komplementer érdekeket, a legjobb módszertani lehetőség, ha a két entitást, az Európai Uniót és Oroszországot összevetjük, miben hasonlóak, miben különbözőek.
Öt tényezőt szeretnék összehasonlítani. Az első szempont, hogy milyen nemzetközi szereplő Oroszország és az Európai Unió; a második szempont, hogyan értelmezhető a birodalmiság az Európai Unió és Oroszország esetében; a harmadik tényező a szimmetrikus és aszimmetrikus státusmutatók az Európai Unió és Oroszország esetében; a negyedik tényező, hogy a külpolitika-csinálásban miben különböznek, esetleg miben hasonlóak; végül az ötödik az egymásról alkotott kép: hogyan látja Oroszország az Európai Uniót és az Európai Unió Oroszországot?
Kezdem tehát azzal a kérdéssel, hogy milyen nemzetközi szereplők. Azt kell mondani, mind a két entitásról azt lehetne mondani, hogy egy transzformáció, átalakulás állapotában vannak, mindegyik keresi a helyét, nemzetközi szerepét és identitását. Ha Oroszországra nézünk, azt kell mondani, több mint ötszáz éve egy birodalmi létet mondhat magának; hetven év ideológiai nagyhatalom, ugyebár, 1917-től Gorbacsovig durván számítva; egy ország, amelynek nemcsak ideológiája volt, hanem egy ideológia, amelynek egy állama volt; és negyven év még, ami stratégiai partnerséget jelentett a hidegháborúban az Egyesült Államokkal.
Ha az Európai Uniót meg kell határozni nagyon röviden, és mondhatni, provokatíve: az Európai Unió nem állam, nem nemzet; államszerű képződmény, anélkül, hogy állam lenne. Több mint egy nemzetközi szervezet, de kevesebb, mint egy állam. Többközpontú és többszereplős, ahogy ezt mondjuk, és több szinten és több szereplővel zajlik a politika. Ha arra a kérdésre kell válaszolni, hogy milyen az identitása és milyen az államisága, azt hiszem, az államisága gyenge, identitása is gyenge, hiszen van európai identitás, de ez szimbiózisban van egyéb, főként a nemzeti identitásokkal.
Hogyan állunk Oroszországgal mint nemzetközi szereplővel? Oroszország a maga módján egy posztbirodalomnak tekinthető. Oroszország az én véleményem szerint egy revizionista hatalom, különösen a putyini korszakban - a XX. század legnagyobb geopolitikai katasztrófája a Szovjetunió széthullása volt, ahogy Putyin fogalmazott. Tehát Oroszországnak a nemzetállami tradíciója teljes mértékben hiányzik; Oroszország mindig a birodalmi létben gondolkodott, és most is egy úgynevezett posztbirodalmi állapotban van. Egyközpontú ország, alapvetően és tulajdonképpen hagyományos birodalmi tradíciókat mondhat magáénak, ahol elsősorban a katonai hatalom játszott szerepet.
A második kérdés, hogy milyen értelemben beszélhetünk birodalmiságról a két esetben. Az Európai Uniót én egy posztmodern birodalomnak tekintem. Három szempontból nagyon fontos a posztbirodalmiság. Az egyik, hogy az európai birodalom úgy próbálja dominálni a perifériákat, a szomszédokat, hogy nem katonai hatalommal, hanem gazdasági vagy szoft hatalmi vonzerővel próbál hatást gyakorolni a szomszédokra, tehát nem territoriális, területi hódítások útján. A másik szempont, hogy míg a finalité politique, tehát a politikai finalitás a lisszaboni szerződéssel lezárult, addig a területi finalitás kérdése nem, tehát az a kérdés, hogy az Európai Unió határai állandóan változnak, de nemcsak a határok változnak, hanem a határok minősége is változik. Ilyen tekintetben tekinthető véleményem szerint posztmodern birodalomnak.
Ami Oroszországot illeti, Oroszországot én egy hagyományos birodalmi tradíciókkal rendelkező országnak tekintem; ahogy erről beszéltem is, önmagának a meghatározásában is ezt tapasztaljuk. Erre rengeteg példa van, Rácz András kollégám erre majd külön is ki fog térni. Az utódállamokra való tekintettel különböző értékű, minőségű, szuverenitású övezetekről beszél; így van most kazah, belarusz és orosz vámuniótól kezdve eurázsiai gazdasági közösségig, van közelkülföld és vannak privilegizált befolyási övezetek. A közelkülfölddel kapcsolatos viszonyának a meghatározása várat magára, ilyen értelemben egy posztimperiális státusban van.
Ami az Európai Uniónak és Oroszországnak ezt a pozícióját illeti, a kettő között egy integrációs konkurencia van, ami azt jelenti, hogy az Európai Unió is próbálja a saját szomszédpolitikáját meghatározni és az Európai Uniónak a működési módját, tehát több stabilitást, több biztonságot a kibővülés útján megvalósítani, ugyanakkor Oroszország is a maga birodalmi tradíciói alapján próbálja az utódállamokhoz való viszonyát újra meghatározni és befolyását gyakorlatilag növelni, tehát ilyen értelemben tekintve az integrációs versenyt, versengést, integrációs konkurenciát.
A következő szempont viszonylag köztudott, úgyhogy nem merülnék el benne: a két entitás szimmetrikus vagy aszimmetrikus nemzetközi státusmutatói. Erről Terényi János igazgató úr is beszélt. Mindenekelőtt azt kell mondani, hogy Oroszország státusmutatói gazdasági tekintetben a regionalitás szintjén vannak, mélységes demográfiai válság van, 140 milliós lakossága csökkenő tendenciát mutat. A világ GDP-jében elfoglalt aránya 2 százalék, a termelékenységet tekintve az amerikai mutatókhoz képest ötöde az amerikai termelékenységnek. Egydimenzionális hatalom, most nem elsősorban katonai értelemben, hanem tulajdonképpen mint energiahatalom, és azt kell mondani, a szovjet gazdaság alapvetően egy fejlődő gazdaság. 80 százalék a nyersanyagkivitelen alapszik, tehát a szovjet külpolitika és nagyhatalmiság játéktere igen nagy mértékben olajárfüggőséget mutat. (Jelzésre:) Orosz, pardon - de ebben a tekintetben folytonosság van, ha szabad így mondanom. (Derültség.) Nagyhatalmi ambíciók egyrészről, és tulajdonképpen másrészről pedig egy fejlődő ország belső reformszükséglete közötti sajátos feszültségi viszony van.
Ami az Európai Uniót illeti, azt kell mondani, hogy az Európai Unió egy gazdasági óriás, politikai törpe - ez egy sajátos ellentmondás -, egy nagykereskedelmi állam, a fejlesztési segélyeknek a donorja, és azt kell mondani, igen jelentős soft power hatalom is. Oroszország esetében hadd hangsúlyozzam, hogy Oroszország a soft power lehetőségét még nem merítette ki, ezért tekintem én egy tradicionális, hagyományos hatalomnak. A soft power jelentőségét az orosz nyelvre és orosz kultúrára vonatkoztatom, hiszen tulajdonképpen Rigától Almatiig bezárólag az orosz nyelv változatlanul fontos szerepet játszik. A szovjet birodalmiság ezt a tényezőt még nem használja ki, mint ahogy például Franciaország a frankofónia lehetőségével él.
A negyedik tényező, amiről szeretnék beszélni, a külpolitika csinálása, a külpolitika jellege a két ország esetében. Az Európai Unió egy meglehetősen fragmentált szereplő, államszerű, de nem állam, és lényegében a külpolitika fejlődésében az az intézményi egyszerűsödés, ami most utóbb ment végbe, azért rá kell mutatnunk: továbbra is intergovernmentális, kormányközi; az Európai Parlamentnek nincs együttdöntési joga; és hozzá kell tenni azt is, hogy az Európai Külügyi Szolgálat csak kiegészítő, komplementer jellegű a nemzeti diplomácia mellett. Tehát tulajdonképpen a nemzeti és az európai dimenzió együtt létezik.
Ha Oroszországra vetünk egy pillantást a foreign policy making tekintetében, akkor azt kell mondani, hogy ahogy az Európai Parlamentnek sincs még jelentős befolyása véleményem szerint az európai külpolitika-csinálásra, az Állami Dumából és a Föderációs Tanácsból álló orosz parlamentnek is igen korlátozott a hatása az orosz külpolitikára. Viszont ami új jelenséget látok az orosz külpolitikában, az az orosz külpolitika ökonomizálódása, tehát a gazdasági jelleg, és olyan állami és nem állami szereplők, ami az energialobbi, gazdasági lobbik szerepének a növekedése. A gazdasági és energiakonszernek befolyása azért jelentős, mert tulajdonképpen ugyanazokat a célokat képviseli, mint a hivatalos orosz külpolitika, tehát itt tulajdonképpen teljes kompatibilitás van. Új jelenségnek tartom, hogy a kilencvenes években kialakult az orosz külpolitikának ez az erős gazdasági meghatározottsága, ahol az állami konszernek és a nem állami gazdasági lobbik és szereplők, a titkosszolgálat hagyományos befolyásán kívül, ugyancsak szerepet játszanak.
Végül az utolsó összehasonlítás, amelyet tenni szeretnék: hogyan látja egymást a két szereplő? Ha a Szovjetunióra és Oroszországra nézek, amikor az Európai Közösség megalakult, lényegében a Szovjetunió egy gazdasági NATO-nak tekintette, a NATO gazdasági pandanjának, egészen Gorbacsovig. Most tulajdonképpen Oroszország mint hagyományos nagyhatalom, amely önmagát akarja definiálni és önálló nagyhatalomként egy multipoláris világban, igyekszik az Európai Uniót - és ez a tradíciója az orosz percepciónak - a nagyhatalmak integrációjának felfogni. Hogy rövid legyek: arra törekszik, hogy az Európai Uniót bilateralizálja. Sőt, hogy még egy idegen szót bedobjak, ami az irodalomban szerepel, a pluribilateralizálódást: ez azt jelenti, hogy a fő nagyhatalmakra, Németországra, Franciaországra, Nagy-Britanniára, Olaszországra fókuszál, és tulajdonképpen az Európai Unióval fennálló feszültségi viszonyát próbálja a bilaterális kapcsolatokkal ellensúlyozni. Ugyanakkor azt kell mondani, az Európai Unió részéről is ezeknek a bilaterális kapcsolatoknak megvan a jelentősége, mert az Európai Unió szintjén meglévő problémákat, emberi jogok, autoriter típusú fejlődés Oroszországban és az ezzel kapcsolatos problémákat a bilaterális kapcsolatokban lehet kompenzálni, vagy a bilaterális kapcsolatokban elért eredményeket az Európai Unió területére is át lehet vinni.
Néhány befejező gondolat a tekintetben, hogy a két tényező között milyen lehetőségeket látok. Az egyik dolog a közös világrend felépítése. Erre a legutóbbi példa a stockholmi EU-Oroszország találkozó, ahol áttörés történt abban a tekintetben, hogy a békemissziókban a két fél együttműködik. Ezt úgy fogom fel, hogy van egy nagy jelentőségű agenda a két ország között az új világrend megteremtésében.
A másik terület az energiabiztonság. Hozzáteszem, hogy az a sajátos helyzet, hogy az európai energiaellátás lényegében az ukrán-orosz vita túszává válhat, ennek azért van egy olyan pozitív hatása is, hogy az Európai Unióban elindította, fölgyorsította a diverzifikációt és a karbongazdaságtól való távolodást, aminek a klímapolitikában és egyébben jelentősége van.
A harmadik dolog, amit Medvegyev fogalmazott meg, hogy egy új európai biztonságpolitikai architektúra szükséges: ezt homályosnak tartom. Ha megnézzük az orosz Európa-politikát a második világháború után, tulajdonképpen az orosz diplomáciának óriási tartalékai vannak ezen a területen, és ott, ahol Oroszország - ahogy az előző referátumban elhangzott - nagyhatalmi pozíciójának megerősödésére lehetőség van, az éppen Európa. Tehát Oroszországra szükség van, de Oroszország is Európában látja azt a területet, ahol a saját nagyhatalmiságát újrafogalmazhatja és megerősítheti. Ez annál is inkább így van, mert Oroszország keleti része, Kelet-Szibéria egyre inkább a kínai fejlődésnek és a kínai gazdaság nyersanyagéhségének a nyomása alatt áll. Vannak már olyan prognózisok is, amelyek Oroszország széthullásáról beszélnek, és a kínai expanziót vetítik előre.
Végül ténylegesen egy utolsó megjegyzés: Oroszország arra is törekszik, hogy új intézményrendszert hozzon létre; a sanghaji kooperációban való részvétele erre mutat, valamint a BRIC-országok együttműködésében, de ezek gyenge intézmények. Oroszország az intézményépítésben lényegében új intézményekben nem tudja a szerepét újraformálni, inkább a meglévő intézményekben kell Oroszországnak szerepet találni, és itt a WTO-hoz való csatlakozás rendkívül fontos.
Köszönöm szépen.
DR. TERÉNYI JÁNOS igazgató (Magyar Külügyi Intézet): Köszönöm szépen. Átadom a szót Romsics Gergely úrnak, aki geopolitikai magaslatokat tár elénk. Kiosztottunk egy első pillantásra talán akadémikusnak és ijesztőnek látszó táblázatot, de Gergely ezt a rejtvényt majd megoldja.
ROMSICS GERGELY (Magyar Külügyi Intézet): Köszönöm szépen. Ez a táblázat részben talán szándékosan néz ki ijesztően, és elnézést kérek ezért: ugyanis azt a nagyon egyszerű dolgot szerettem volna csak valamilyen módon illusztrálni, hogy el tudunk mondani sok párhuzamos történetet, ahol világos oksági összefüggések vannak, az egyes történeteiről a rendszernek és ezen belül az amerikai-európai-orosz stratégiai háromszögnek. De ha ezeket a történeteket egymás mellé helyezzük, akkor egy rendkívül kaotikus valamit kapunk.
A sok összefüggő történetnek részben az a tanulsága, hogy 1990-től kezdve 2010-ig igazából soha nem kerültek szinkronba azok a történetek, amelyek meghatározhatták volna valamilyen módon egy új, ebben a stratégiai háromszögben kialakuló stabilitásnak a jellemzőit. Ha gyorsan átfutjuk ezeket a, én történeteknek nevezem őket, de itt nyilván valójában perspektívákról van szó, a legabsztraktabb szinten egy nagyon lassú sodródást láthatunk egy unipoláris struktúrától, amely váratlanul kialakul 1990 környékén, egy nonpoláris struktúrához; egy olyan struktúrához, ahol igazából lehet, hogy még van legjelentősebb szereplő benne, de már nem annyira jelentős, hogy önmagában tudná a folyamatokat úgy szervezni, mint korábban, de nem beszélhetünk egy megszilárdult, többszereplős, több kulcsszereplős szerkezetről sem. Tulajdonképpen a rendszer egy alaktalanság felé mozog lassan, amiből persze lehet, hogy majd valami kiemelkedik, de egyelőre ezt a húsz évet tekintve, mondom, a lassú mozgás egyre kevésbé világos struktúra felé halad, ami meghatározó.
A rendszernek ezeken a kemény szerkezeti tulajdonságain túl az interakciókat meghatározó, tehát a rendszerben zajló folyamatokat meghatározó történet arról szól, hogy az Egyesült Államok hogyan működteti azt az intézményrendszert, amelynek az alapjait '45-ben vetette meg. '90-től kezdve itt is egy nagyon változatos történetet látunk, amely tulajdonképpen az idősebb Bushnak a nagyon óvatos, pragmatikus, középutas, mondjuk úgy, puha realista óvatosságától a Bush-adminisztrációt követő két Clinton-adminisztrációnak a kényszerűen, először kényszerűen, aztán egyre nagyobb étvággyal vállalt aktivitásán át jut el tulajdonképpen a jelenhez, ahol ha ugrunk egyet, és az Obama-adminisztrációt megpróbáljuk valahogy értelmezni, az ő hozzáállásukat ezekhez a rendszerben zajló folyamatokhoz, akkor azt mondhatjuk, hogy a legjobb indulatú olvasat azt mondhatja talán, hogy egy hosszú indián nyárra készülnek föl, ami egyszerre jelenti a lassú hanyatlást, a stabilitás felett való őrködést és az unipolaritás által fenntartott intézményeknek a lassú multilateralizálását. Efelé indult el az amerikai külpolitikának ez a fajta rendszerben való gondolkodás dimenziója - meglátjuk, hogy merre jut. Ennek egyébként viszonylag közeli leképeződése az, amit az "új világrend" generációként tüntettem itt fel: ezek a new world orderek; George Bush - ismét csak az idősebbik - Gorbacsovtól kölcsönözte és utána nagy előszeretettel használta ezt a kifejezést. Praktikus dolog egyébként az amerikai nemzetközirend-koncepciókat azóta is ilyen new vorld order generációkra osztani. Ezek megfelelnek valamennyire, de nem pontosan a rendszer intézményeiben zajló folyamatoknak. Itt tulajdonképpen hasonló a történet, tehát az óvatosságtól az aktivitásig, a hiperaktivitásig, és most talán visszakanyarodva az óvatossághoz; nagyjából ez az a történet, amelyet látunk. Tehát húsz év alatt, ha elfeledkezünk a köztes tizenöt évről, akkor azt mondhatnánk, hogy most van a legközelebb az Egyesült Államok ahhoz a mentalitáshoz, amelyet George Bush képviselt. Ami nagyon váratlan, mert az Obama-adminisztrációtól nem ezt vártuk. Ha az idősebb Bush-adminisztrációnak a külpolitikai kultúrája a keleti parti mainstream kétpárti hagyományokat folytató, James Baker és mások neve által fémjelzett hozzáállás, az most a bideni hozzáállás, az újrafelfedezett Henry Kissinger-féle hozzáállás és az Obama mentoraként emlegetett Dick Luger-féle hozzáállás. Ha elfogadjuk, hogy ezek most mind visszatükröződnek az amerikai külpolitikában, akkor tényleg azt mondhatjuk, hogy közelebb vagyunk ahhoz a kilencvenes óvatossághoz, mint tulajdonképpen bármikor a kilencvenes évek dereka óta.
A problémák ott kezdődnek, hogy ez valahogy nem igazán zajlott szinkronban az orosz viszonyulással egyrészt az amerikai erőfölényhez, másrészt az orosz önképhez; ez az orosz viszonyulás a saját szerep tekintetében a nemzetközi rendszerben. Még talán emlékeznek rá, hogy volt egy kezdeti, tulajdonképpen intervencionalista pillanata az orosz külpolitikának, amely elég gyorsan egy hosszabb reorientációs fázisba került. Ami itt számunkra érdekes, hogy amikor Oroszország a putyini korszakban egy neoimperiális, tehát újbirodalmi politikát folytatott - ez pont az, amit Kiss László igazgató úr posztbirodalmi képződményként nevezett, ez lenne az azt kompenzálni hivatott politika, ezért újbirodalmi -, de ez azért bizonyos szempontból egy kőkemény realista külpolitika volt, olyan értelemben tehát, hogy nem valamilyen végtelen ábrándokat kergető elgondolás, viszont találkozott az amerikai külpolitikának egy olyan pillanatával, amikor az amerikai külpolitika ezt abszolút nem tudta értékelni és elhelyezni a saját rendszerfelfogásában, és innen ezek a párhuzamos mozgások, mondhatjuk azt, hogy a rendszer szempontjából rendkívül kényelmetlen módon széjjelkanyarodtak. Tehát az amerikai külpolitikának egy adott típusú pillanata az orosz külpolitikának egy adott típusú pillanatával találkozott, és ez nagyon szerencsétlen találkozás volt. A 2001 utáni első időszak lecsengésével, 2003-2004-től kezdve ez okozza tulajdonképpen a legnagyobb szakadást a háromszögnek az amerikai-orosz szárában.
Itt a nagy kérdés az, hogy ez a fajta új, valamilyen mértékben neoimperiális politika mennyire tud tompulni, tehát Oroszország mennyire veszi komolyan azt, hogy az Egyesült Államok által az elmúlt években tanúsított, sokszor negatív magatartás folytatható. Tehát az amerikaiak nem az erőforrások hiánya miatt hagytak fel vele, hanem a külpolitikai koncepció megváltozása és megváltoztatása miatt, tehát nem kényszerből, hanem alternatívát keresve, ezt mennyire veszik tudomásul; és mennyire érzik úgy, hogy egy pragmatikus-realista, kilencvenes évek elejére emlékeztető amerikai külpolitikai mentalitással tudnak kooperálni, anélkül, hogy az valamilyen olyan változtatást kényszerítene rájuk, amit most nem vesz be egyelőre az orosz külpolitikai gyomor. Ezt itt most nem tudjuk megmondani, de van némi esély arra, hogy jobban szinkronba kerülnek ezek a párhuzamos történetek.
S végül még két kiegészítő dolgot vázoltam föl. Az egyik, hogy az orosz önképből és az amerikai rendkoncepciókból milyen konkrét Oroszország-politika következett Washington számára. Ebből igazából csak az a lényeg, hogy felfigyeljünk arra, hogy a "Russia First!"-nek a kilencvenes években kiadott jelszavától - tehát hogy Oroszország mindenekelőtt - hogyan jutottunk el addig, hogy "keressünk alternatívákat!". Csak illusztrációképpen: Grúziával az amerikai együttműködés nem 2004-ben vagy 2005-ben vagy 2006-ban kezdődik, tehát sem a grúz folyamatokkal nem függ össze annyira szorosan, mint gondolnánk, sem pedig az orosz-amerikai viszony kiéleződésével. Az a kilencvenes évek második felében kezdődik, akkor írják alá a katonai együttműködésről az első szerződéseket, azért, mert akkor kell kényszerből lemondani erről a "rakjuk rendbe Oroszországot, kezdjünk vele valamit, tegyük felelős és stabil szereplővé" politikáról. És innen jut el aztán az új feltartóztatásig, ehhez a kvázi mini hidegháborúhoz a politika, egyfajta mélypontra, és próbál jelen pillanatban is kimászni egy új, kölcsönös elköteleződéssel, aminek viszont sajnálatos módon az az európai visszhangja, amit a Washington Postban megjelent közép-európai politikusok, szakértők, értelmiségiek által aláírt levél tartalmazott, nevezetesen, hogy ennek a közép-európai államok ihatják meg a levét. Ha tehát a hagyományos pragmatikus amerikai politikai irányvonal kerül vissza, ez azt jelenti, hogy helyreáll a régi prioritásrangsor is. Ez azt jelenti, hogy az ideológiai alapon megválasztott, a második, tehát a fiatalabb Bush-adminisztrációt jellemző preferenciák nem fognak érvényesülni, hanem egy olyan reálpolitikai logika foglalja el a helyét, ahol a háromszögnek az orosz-amerikai szára erősödhet, de valamilyen módon ez azzal is jár, hogy bizonyos európai államok hátrányba kerülnek. És ezt a masszív szárat kell valahogyan kiegészítenünk két sokkal törékenyebb szárral, illetve oldallal, hogy a háromszögünk meglegyen.
Ezt tulajdonképpen európai helykeresésnek és kihívásnak neveztem, és tömören úgy taglalnám ezt az időszakot, hogy mindennek dacára - és sok történet lenne elmondható, de mindennek dacára - szerintem meghatározó az, hogy egészen 2005-ig az európai gondolkodásban, és lehet, hogy mi másképp látjuk a helyzetet, de ha egészében nézzük az európai külpolitikákat és az Európai Uniót, akkor azt mondhatjuk, hogy a központi kérdés az, hogy milyen módon létezünk együtt az Egyesült Államokkal, mennyire tudunk hatékonyan kooperálni, mennyire tudjuk összehangolni mind a konkrét külpolitikai rendre, mind pedig a nemzetközi rendre vonatkozó vízióinkat, mennyire tehetjük komplementerré ezeket a politikákat, és ott van mellette persze Oroszország is, mint egy állandó kérdés.
Én 2005-öt írtam be szimbolikusan. Meggyőződésem, hogy ha muszáj kiválasztanunk egy pontot, amikor átfordul és Európa számára meghatározó problematikává válik Oroszország kérdése - és nekem ez a véleményem, hogy ez most így van -, akkor ez a 2005. februári müncheni konferenciával elkezdődő normalizációs folyamat Európa és az Egyesült Államok között. Ez a híres úgynevezett új Rumsfeld-bejelentés, amikor Donald Rumsfeld - idézőjelben persze - mintegy megköveti magát, de valamilyen módon elhatárolódik saját magától. Ezzel tulajdonképpen jelzi, hogy ez az oldal induljon el és elindulhat a normalizáció útján az iraki szakadás után. Tehát tulajdonképpen van egy hol óvatos, hol kiélezettebb amerikai-európai viszony, amely arról szól, mennyire tudunk egyfajta közös nemzetközi képben megállapodni. Ez 2005-től kezdve így már kevésbé tevődik fel, bár a különbségek megmaradtak, de az igazi nagy kérdés az lehet, hogy tudunk-e együtt valamit tenni Oroszországgal. Merthogy az a probléma mindmáig, hogy Oroszország mást jelent az Egyesült Államoknak, mást jelent az Európai Uniónak és mást jelent az Európai Unión belül az államoknak. Ezért ma az európai államok számára Oroszország jelenthet különleges kapcsolatot; ez Berlin, esetleg Párizs. Jelenthet egy engagement szándékot, tehát valamilyenfajta kölcsönös kooperációs intézményekbe való bezárás szándékát, hogy így kerüljük el az élesebb helyzeteket; azt hiszem, ide mondhatnám Budapestet, de talán Rómát is. És az új feltartóztatás, tehát egy hidegháborús vagy arra emlékeztető logika; nyilván itt a baltiakat is lehet emlegetni, de megkockáztatjuk, hogy néha még Londont is.
Egy ilyenfajta módon fragmentált történet, amely résztörténetként is töredezett, hát még ha az egész történetre rápillantunk, nem igazán tudja kihasználni azokat a lehetőségeket, amelyeket szerintem az orosz-amerikai politika most formálódó új összehangolása, összehangolódása kínál. Ha tehát megfigyeljük, hogy míg az amerikai és az orosz történet, amely korábban annyira aszinkron volt, most valamilyen, egyébként nem biztos, hogy számunkra legkedvezőbb, de valamilyenfajta szinkronizálódás felé elindul, akkor fel kell tennünk azt a kérdést Európában, hogy akarjuk-e ezt a szinkronizálódást, mit jelent ez számunkra, és mennyire tudunk hozzá alkalmazkodni, s egyáltalán hiszünk-e abban, hogy ez valóban be fog következni. A nagy kérdés az, hogy ez a pragmatikus-realista békejobb, amelyet az amerikai adminisztráció kinyújt vagy kinyújtott Moszkva felé, és kinyújtva tart most már tulajdonképpen bő fél éve, és amelyet az oroszok félve, úgy tűnik, hogy megrázzák ezt a kinyújtott kezet, erre mit tud nyújtani az Európai Unió főleg Moszkva felé, és tud-e kínálni valamit, túl a versengésen. Mert a legrosszabb forgatókönyv - és ebben nem hiszek, de szeretném provokatívan idetenni az előadásom legvégére - az, hogy az eddigi "jó zsaru" Európa válhat a problematikusabb partnerré Oroszország számára, amit ne akarjunk.
DR. TERÉNYI JÁNOS igazgató (Magyar Külügyi Intézet): Nagyon szépen köszönöm.
Most a geopolitikai magaslatokról a jog nyelvezetére térnénk át. Törő Csaba úr, az intézet új munkatársa az Európai Unió és Oroszország közötti kapcsolatok szerződéses alapjairól fog beszélni. Itt is van egy kiosztott oldal, amely az alapvető dokumentumok felsorolását és kategorizálását tartalmazza, s amely Csaba időgazdálkodását célozza megkönnyíteni. Köszönöm szépen.
TÖRŐ CSABA (Magyar Külügyi Intézet): Köszönöm szépen. Hölgyeim és Uraim! A kiosztott változatban szerepel néhány olyan, valóban már jelenleg is létező szerződéses alap, illetve kidolgozás alatt álló jogi keret, amely meg tudja határozni azokat a területeket, ahol közvetlenül az Európai Unió és Oroszország között szabályozott érintkezést és üzletszerű kapcsolatokat tartanak fenn. Ezek azok a kérdések, ahol leginkább alkalmazható a gyakran mindkét fél által előszeretettel hangoztatott pragmatikus jellege a kapcsolatoknak.
Ha végignézik röviden a listát, ahol Oroszország és az Európai Unió között szerződéses kapcsolat szabályozza a viszonyokat, megláthatjuk azt, hogy ezek azok a kérdések, amelyek vagy gazdaságiak, vagy tudományos együttműködést tesznek lehetővé, illetve fontos, akár stratégiainak is tekinthető kérdések technikai szempontjait rendezik. Ezek azok a kérdések, ahol a közös politikák keretében van jelen az Európai Unió és képviseli a tagállamok érdekeit együttesen, a tagállamok által meghatározott mandátummal tárgyalva a Bizottság képviseli Oroszország felé. Ezek azok, amelyeket úgy fogalmazhatunk, hogy az EU és Oroszország, bár több esetben itt nem az Unióról, hanem az Európai Közösségről van szó, de most az egyszerűség kedvéért nevezzük EU-orosz kapcsolatoknak. Azonban figyelembe kell vennünk, hogy a bevezetőben is hallhatott intenzív és nagy volumenű kereskedelmi kapcsolatok nem orosz-EU kapcsolatok, hanem Oroszország és a tagállamok között bonyolódó kereskedelmi kapcsolatok, bár ezeket előszeretettel fogjuk össze úgy, hogy a mérleg egyik oldalán Oroszország, a másikon az Európai Unió, de ezek általában bilaterális kereskedelmi kapcsolatok a tagállamok felé, hiszen az általános multilaterális keret ez a bizonyos Partnerségi és Együttműködési Megállapodás, amely lejárt 2007-ben; '97-től 2007-ig volt érvényben. Ideiglenesen átmenetileg addig továbbra is hatályban vannak a rendelkezései, amíg az újat el nem fogadják, ez tárgyalás alatt áll. Mindjárt visszatérünk még a partnerségi megállapodás jelentőségére.
A kereskedelmi kapcsolatokra kitérve, Oroszország - ez is elhangzott - jelenleg éppen egy vámunió létrehozásában gondolkodik Belorussziával és Kazahsztánnal együtt. Ez egy komoly eltérés a korábbi állásponttól, amikor az Európai Unió és Oroszország között Oroszország világkereskedelmi szervezeti tagsága kapcsán komoly tárgyalások folytak. Oroszország világkereskedelmi szervezeti rendszerbe történő bevonásának feltételeként el kellett volna hárítani komoly akadályokat, az importkorlátozás bizonyos vámuniós tagállamokat kellemetlenül érinti. Ezek a tárgyalások megszakadtak, Oroszország nem kíván most már egyelőre a jelenlegi álláspont szerint a WTO tagja lenni, hanem majd együtt a kazah-belorusz-orosz hármas részeként csatlakozni. Tehát ez a része, a multilaterális kereskedelmi keretek kialakítása, WTO-ba való bevonása nem működik pillanatnyilag, tehát az egyik ilyen remény, hogy Oroszországgal üzletszerűvé tenni a kereskedelmi kapcsolatokat és multilaterálisan rendezni, ez pillanatnyilag megfeneklett. Azonban a tárgyalás alatt álló Partnerségi és Együttműködési Megállapodás fontos és átfogó rendelkezéseket tartalmazna. Az egyik lényeges fejezet lenne majd az orosz-EU kereskedelmi kapcsolatok. Tehát ennyit a viszonyokról.
Oroszország jelenleg inkább tehát a sajátos, úgynevezett európai, és így pontos: az európai-orosz kapcsolatok rendszerének diverzifikálásában érdekelt, ezt alkalmazza. A diverzifikálás jelent horizontálisat, a különböző tagállamokkal különböző mélységű és intenzitású kapcsolatokat tart fenn, ugyanakkor jelent vertikális diverzifikációt is, ami azt jelenti, hogy egyrészt vannak olyan kérdések, amikor a Bizottság a partnere Oroszországnak, máskor tagállamok kormányai, de nagyon fontos orosz-európai érdekek kimondottan nagyvállalati kapcsolati együttműködésben jelennek meg. Elég példaként említeni a Déli és az Északi Áramlatot, ahol nem Oroszország, az orosz kormány a szerződő fél; vannak persze szándéknyilatkozatok, hogy amilyen szerepet játszhatnak a kormányok ezekben a grandiózus programokban, mondjuk, garanciavállalással és a megfelelő szabályok mielőbbi elfogadásával, szándéknyilatkozatot aláírnak, de a lényege ezeknek a kapcsolatoknak az, hogy itt a Gazprom jelenik meg orosz oldalon, és európai nagyvállalatok partnerekként kötnek megállapodásokat. Nyilvánvaló, hogy egy százszázalékos orosz tulajdonban lévő állami nagyvállalatról lévén szó, köztudomású, hogy az orosz politika eszköze, de mégsem EU-orosz kapcsolat abban az értelemben, hogy nem az Unió szintjén jelenik meg. S minden, ami energia lényegében, energiakapcsolat Oroszország és az Európai Unió között, nincs multilaterális szerződési keretben rendezve, hanem mint a korábban is emlegetett energiacharta, ott is megjelennek az EU-tagállamok aláíróként, Oroszország aláíróként megjelenik, aláírta, a ratifikálást jelenleg elutasítja, amit később még felújíthat, ha arra kerül sor. Ezzel Oroszország még nem mondta fel véglegesen, hogy valaha az energiacharta révén, mondjuk, egy szabályozott formában hajlandó lenne egy, az európai nagyvállalatok, az európai tagállamok számára is jelentős, rugalmas és jogkövető együttműködésnek a részese lenni.
Ami nagyon fontos, a gyakorlati példái az együttműködésnek szerződési keretek között. 2007 óta az Oroszország és Európai Unió között kialakított, úgynevezett együttműködési terek egyik fontos része a bel- és igazságügyi együttműködés; 2007 óta vízum- és toloncegyezmény van hatályban Oroszország és az Európai Unió között, tehát lényegében vízummentes utazást tesz lehetővé orosz állampolgárok számára. Ez olyan kedvezmény, amelyet több volt szovjet tagköztársaság lényegében csak törekvéseiben és álmaiban tud megjeleníteni; Oroszország számára ez már valóság. Ez tehát a vízum- és toloncegyezmény.
Egy másik fontos rész az úgynevezett európai szomszédsági és együttműködési eszköz: ez pénzügyi támogatást ad arra, hogy Oroszország Európai Unióval határos határ menti régióit, ezeket a térségeket uniós és tagállami forrásból és orosz forrásból, tehát három forrásból összeállított alapokkal finanszírozzák. Tehát ahol érintkezik az Unió földrajzilag Oroszországgal, itt is van egyfajta pragmatikus együttműködési szerződés keretbe foglaltan.
Az energia terén éppen jelenleg, az elmúlt hetekben írtak alá Stockholmban EU-orosz megállapodást a korai figyelmeztetési rendszer működtetéséről. Ha várhatóan az energia-utánpótlásban fennakadás vagy valamifajta összeomlás következne be, akkor a felek egymást - ez nyilván az orosz fél részéről jelent inkább egyértelműen kötelezettséget, hiszen az európai uniós részről itt befogadói oldalként beszélünk - időben értesítik, mihelyt felmerül annak a lehetősége, hogy előreláthatóan fennakadás ideiglenesen vagy hosszabb időre bekövetkezik az energiaellátásban. Ez esetben egy emlékeztetőt írtak alá, az energiaügyi biztos a Bizottságból és az orosz miniszter, hogy időben szólnak Európának. Egyelőre ennyi, ami szerződéses energiamegállapodás, és keretbe foglalható. Van egy orosz-EU energiadialógus, ennek az egyik kézzelfogható, megállapodásba formált eredménye.
A nukleáris energia terén az Európai Unió egyik komponense hagyományosan, a legfontosabb integráció az Euratom; ez egy stratégiainak is tekinthető kérdés. Van egy Euratom és Oroszország közötti megállapodás évek óta, amely lehetővé teszi, hogy európai uniós technológiai segítségnyújtást és némi forrást tudjanak biztosítani az atomenergia-hulladékok biztonságos kezelésére és feldolgozására. Van egy multilaterális keret, ahol az Európai Közösség, Oroszország és az Egyesült Államok vesznek részt; szintén egy nukleáris környezetvédelmi megállapodás, ahol a szerződő felek, megint az Európai Közösség tagállamai és az Egyesült Államok együttesen igyekeznek Oroszország számára környezetvédelmi szempontból is biztonságos technológiák kidolgozását és továbbfejlesztését lehetővé tenni.
Nagyon fontos vetülete az ESDP, a biztonságpolitikai együttműködés - itt rövidre zárom -, ez a legérdekesebb és legérzékenyebb politikailag. Vannak példái annak, hogy Oroszország részt vett már az Európai Unió által indított közös biztonságpolitikai, védelmi politikai missziókban; rendőri misszió Macedóniában 2005-2006-ban; legutóbb a Csádba és a Közép-afrikai Köztársaságba indított európai uniós misszióban is Oroszország kívülálló harmadik országként csatlakozik, részt vesz, ezek pragmatikus példák. Azonban láthatjuk, hogy ott, ahol igazán érzékeny területeken van jelen az Európai Unió, komplikáltabb helyzetekben, Grúziában mint az egyetlen nemzetközi megfigyelő csoport, amely jelenleg a tűzszünetet felügyeli, az Európai Unió monitoring missionje Grúziában közvetlenül a konfliktuszónában vesz részt, és érintkezik Oroszországgal az Európai Unió; Koszovó esetében, ez a legutolsó és még mindig nyitott és továbbra is rendezetlen kérdés, Oroszország elutasítja az elismerést. A Biztonsági Tanácsban megvétózza annak lehetővé tételét, hogy az ENSZ-től az Európai Unió átvehesse, nemzetközi jogilag is megalapozottan, egyértelműen a polgári közigazgatás és a jogállami misszió vezetését. Itt egyértelmű ütközési felület állapítható meg, míg más esetekben van egy pragmatikus együttműködés, olyan missziókban, amelyek nem vitatott területeken vagy térségekben zajlanak, máshol azonban a jogi alapok éppen például Oroszország miatt hiányoznak Koszovóban, mert itt nem támogatja az Európai Unió szerepvállalását egy függetlenedő államalakulatban.
Köszönöm szépen a figyelmet.
DR. TERÉNYI JÁNOS igazgató (Magyar Külügyi Intézet): Nagyon szépen köszönöm. Ígéretet tesznek most felszólaló munkatársaink arra, hogy betartják az ötperces időkeretet. Mentségükre legyen mondva, hogy ezek önmagukban bármennyire is részletek az EU-orosz kapcsolatokban, de nagyon-nagyon fontos témakörök, tehát nagyon nehéz rövid összefoglalását adni.
Szó volt az EU-orosz viszony tagállami fókuszáról. Gálik Zoltán úr a nagy EU-tagállamok Oroszországhoz fűződő kapcsolatait kívánja nagyon gyorsan áttekinteni.
GÁLIK ZOLTÁN (Magyar Külügyi Intézet): Köszönöm szépen a szót. Hölgyeim és Uraim! Én az európai nagyhatalmakról szeretnék beszélni; részben már volt szó az európai nagyhatalmiságról, illetve az európai nagyhatalmak és Oroszország kapcsolatáról. Nagyon gyorsan szeretném kicsit megvilágítani azt, miért is hangzottak el olyan kijelentések, mint hogy az Európán belüli megosztottság nem viszi előre az európai közös külpolitikát Oroszország irányába, illetve hogy nem működnek bizonyos dolgok Oroszországgal kapcsolatban.
Ennek az egyik oka az, én nem is megosztottságnak mondanám, hanem hogy az európai hatalmi rendszer, az az öthatalmi rendszer, amely Oroszországot, Franciaországot, Nagy-Britanniát - az Egyesült Királyságot -, Németországot és Olaszországot tartalmazza, köszöni szépen, nagyon jól működik, és az Európai Unió külpolitikai irányaival szemben érvényesíti a saját belpolitikai eszközeit. Azt mondanám, mindegyik ország, amelyik Oroszországgal partneri viszonyra lép, nemcsak egyszerű partnerként, hanem stratégiai partnerként kezeli Oroszországot, és mindenféle külkapcsolati rendszeralapokat ez a stratégiai partnerség fog meghatározni, nem kívánják európai szintre vinni a problémákat.
Mind Oroszország, mind pedig az európai középhatalmak, nagyhatalmak, regionális hatalmak részéről a bilaterális kapcsolatok az elmúlt időszakban központi helyre vándoroltak. Azt lehet mondani, hogy az igény mind Oroszország, mind pedig a középhatalmak részéről megvan, hogy ezeket a kapcsolatokat ilyen szinten folytassák. Ezek a bilaterális kapcsolatok is elsősorban azonban gazdasági és kulturális kapcsolatok irányából építkeznek, semmint a klasszikus nemzetközi kapcsolatok, illetve az ezekhez kapcsolódó emberi jogi kérdések, igazságügyi kérdések, amelyekkel kapcsolatban nem nagyon látunk mozgolódást ebben az időszakban. Azt lehet mondani, hogy minden bilaterális kapcsolatrendszerben nagy aktivitást lehet látni jelenleg, és talán ez is az oka annak, hogy ez elnyomja az Európai Uniónak bármilyen közös kísérletét. Az Európai Uniónak ráadásul több olyan aktivitása is van Oroszország irányába, ami a Független Államok Közössége felé kifejtett orosz külpolitikai erőtérbe nyomulna be, és ezt is ellensúlyozza az orosz külpolitika azzal, hogy ezekre a bilaterális kapcsolatokra helyezi a hangsúlyt.
Nézzük meg akkor nagyon röviden, hiszen erről órákat lehetne beszélni, hogy az egyes nagyhatalmakat hogyan lehet csoportosítani, vagy lehet-e különbséget tenni közöttük Oroszország-politika szempontjából. Én azt mondanám, hogy Németországot mindenképpen emeljük ki a körből; másodiknak mondanám Franciaországot és Olaszországot, harmadiknak pedig az Egyesült Királyságot. Természetesen mindegyik országnak az orosz kapcsolat valamiféleképpen a saját nemzeti külpolitikájának a hangsúlyozására, nemzeti érdekeinek hangsúlyozására fölhasználható lesz. Mindegyiknek történelmi tradíciói is vannak, és természetesen az újfajta, a hidegháború lezárulása utáni kapcsolatrendszerben is ezek szerepet kapnak.
Németországot, azt hiszem, nem kell hosszan ecsetelni. A schröderi rövid elfordulás után Merkel visszatért az atlantizmusnak az 1945 után a német külpolitikában megjelenő erős irányvonalához. De emellett Németország továbbra is kiemelt stratégiai partnere természetesen Oroszországnak. Azt lehet mondani, hogy Oroszországban Németország a fő modernizáló erő. Németország mind olaj-, mind gázimportjában kiemelkedően számít Oroszországra, és természetesen ebből következően ezek a kapcsolatok rendkívül erősek, s a német külpolitika nagyon gyakran nem áll olyan európai együttműködések mögé, amit a kisebb tagállamok szeretnének megindítani; lásd például energiapolitikai kérdések. Kiemelkedően fontos, hogy a kilencvenes évek után ezek a gazdasági kapcsolatok nagyon erősek voltak, de a gazdasági világválság hatására most jelentős visszaesés következett be, tehát az elkövetkezendő években várható, hogy ezeket a kapcsolatokat újra föl akarják futtatni. Itt több mint 36 százalékos import-export visszaesés következett be ebben a viszonylatban.
Franciaország tradicionálisan az orosz kapcsolatot arra használja, hogy a francia külpolitikának a multipoláris világban való elhelyezését garantálja. Volt ez a hatvanas években De Gaulle défense-folyamatának a kezdetén, Giscard-nak a mondialisme-koncepciójában, amikor Franciaország meg akarta törni ezt a történelmi törésvonalat az Egyesült Államok és a Szovjetunió között. Most is stratégiai együttműködésre törekszik Oroszországgal. Ez az együttműködés már például az iraki háború alatt is, illetve a mostani iraki háborút megelőzően is nagyon erős volt. Például az amerikai és az angolszász beruházókkal szemben Oroszország és Franciaország olyan ígéreteket kapott, hogy az elkövetkezendőkben nagyon fontos beruházásokat eszközölhetnek majd Irakban; ebből nem lett semmi, de ott is volt egy ilyen együttműködés. De most is, az elmúlt időszakban nagyon erős stratégiai-gazdasági együttműködések indultak be. Elhangzott például a Gaz de France és a Gazprom együttműködése, az Airbusnak, a Totalnak hatalmas nagy együttműködési megállapodásai vannak, az Alstom, a Renault, Peugeot, a Société Générale, tehát mindenki Franciaországban arra törekszik, hogy ezek a kapcsolatok stabilak és hosszan tartóak, jók legyenek. Nagyon fontos, hogy kereskedelmi deficit is mutatkozik Oroszország irányába, amit nem akarnak tolerálni a franciák, és azon vannak, hogy minél hamarabb leküzdjék ezt a deficitet.
Olaszország hasonló állásponton van. Az olasz reálpolitikának az egyik sarokköve mindig is az orosz kapcsolat volt, ők is kikacsintottak egy kicsit Oroszország irányába, és ez most sincs máshogy. Ha levesszük a mázat Berlusconi külpolitikájáról, akkor azt lehet mondani, hogy nagyon pragmatikus, nagyon hidegfejű külpolitikát folytat Oroszország felé. Az a szerencséje ebben, hogy tulajdonképpen a teljes pártrendszer támogatja ezeket a törekvéseket, nem fogalmaznak meg olyan ellensúlyokat, amelyek gátolnák ebben. Tehát nem ideológiai, hanem inkább a rideg nemzeti érdekek érvényesülnek itt.
S végül befejezésképpen Nagy-Britannia. Ha egy szóval kellene jellemezni az orosz kapcsolatokat, azt lehet mondani, hogy Nagy-Britannia hideg, sőt talán a legrosszabb viszonyban van jelenleg Oroszországgal. Ennek 2006 óta konkrét politikai állomásai vannak. Kezdődött a mérgezéses üggyel, amelynek a hatásai mind a mai napig érezhetők a brit külpolitikán. Most volt Miliband nemrég Moszkvában, tulajdonképpen nagyon hideg fogadtatás érte ott, sőt egyes értelmezések szerint lesöpörték az asztalról a kérést, hogy bármiféle módon módosítsák az orosz alkotmányt azért, hogy kiadhassák a briteknek az elkövetéssel vádoltat. Ehhez képest nem szabad természetesen Nagy-Britanniát az asztalon félretolni, hiszen Nagy-Britanniának jelentős beruházásai vannak Oroszországban. Például a BP-n keresztül az egyik legnagyobb befektető az orosz gazdaságban, és ezek a gazdasági vonatkozások nem befolyásoltak a külpolitikán keresztül. Azt lehet mondani, hogy ezenkívül Nagy-Britanniának törődnie is kell az orosz külpolitikával és az orosz emberekkel, hiszen az egyik legnagyobb bevándorlási célpont most Oroszországból Nagy-Britannia, és ez számos politikai kérdést is fölvet, hiszen politikailag érzékeny bevándorlás is történik Nagy-Britanniában, amelyet a brit diplomáciának nagyon gyakran kezelnie kell.
Összefoglalva ennyit kívántam elmondani. Úgy látom tehát, nagyon aktív és egészséges bilaterális kapcsolatok zajlanak jelenleg Oroszország és az európai nagyhatalmak között. Köszönöm.
DR. TERÉNYI JÁNOS igazgató (Magyar Külügyi Intézet): Nagyon szépen köszönöm.
Rácz András kollégámnak adom át a szót, aki a kibővített EU és Oroszország közötti köztes térségről fog beszélni, ami a mi szempontunkból nézve az EU keleti szomszédságpolitikájának célterülete, moszkvai szemszögből viszont a közelkülföld. András!
RÁCZ ANDRÁS (Magyar Külügyi Intézet): Köszönöm szépen. Akad önök között, aki már hallotta ezt az előadást, tőle elnézést kérek, de így kell előadni - az előadás ugyanaz, a közönséget cserélgetem. (Derültség.) Vágjunk bele a dologba!
Nyilván nem szabad túlságosan messziről kezdeni. Én tavaly nyártól kezdeném, nem annyira az olimpia miatt. Alapvetően az Európai Unió a grúz háborúra egészen sajátos reakciót adott. Ahelyett, hogy közvetlen Oroszországgal konfrontálódtunk volna, aminek semmiféle feltétele nem volt adott, az EU azt a megoldást választotta, hogy a közvetlen orosz konfrontáció helyett a szomszédsággal tette intenzívebbé a kapcsolatokat, a közös szomszédság országaival, tehát azzal a hat állammal, ami Belarusz, Ukrajna, Moldova és a három kaukázusi, Grúzia, Azerbajdzsán és Örményország. A kapcsolatoknak ebbe az intenzívebbé tételébe illeszkedik szervesen a keleti partnerség koncepciójának elfogadása is, bár egyébként, ha a keleti partnerséget figyelmesen elolvassuk, a javaslat jelentősen felpuhult különben az eredeti lengyel-svéd javaslathoz képest. Mi volt a legfontosabb, ami belőle kikerült? A pillanatnyilag hatályban levő keleti partnerségi koncepcióban nincs már benne az, hogy az EU támogatná a partner országok területi integritásának megőrzését. Az eredeti tervben ez benne volt, aztán orosz nyomásra kivettük belőle, pontosan azért, mert a grúziai események miatt a területi integritás kicsikét túlságosan érzékeny lett volna Moszkva füleinek. Ezzel együtt a keleti partnerség csak egy dimenzióját jelenti a közös szomszédsághoz való uniós hozzáállásnak.
Egyébként, ha a közös szomszédság felé irányuló uniós politikát nézzük, én szakmámból adódóan pesszimista vagyok (Derültség.), tehát eredendően azzal szeretném kezdeni, hogy borzasztóan különböző ez a hat szomszéd állam. Bár szeretjük őket egységes térségként felfogni, valójában nem azok. Mind méretben, kulturális háttérben nagyon különbözőek. Egészen másképp viselkedik egy 46 milliós Ukrajna és egy 4 milliós Moldova. Egészen másképp viselkedik egy többé-kevésbé vallástalan Belarusz, mint egy mozlim Azerbajdzsán; más a kulturális háttér. Egészen más a gazdaságszerkezet is. A privatizáció Belorussziában alig indult el, Ukrajnában kicsit túlságosan jól is sikerült (Derültség.), tehát ilyen szempontból is jelentősen különböznek ezek a volt tagállamok.
Nagyjából az alapkérdés a szomszédsághoz való hozzáállásban az, hogy hogyan tud az Unió hatni ezekre az államokra, hogyan tudjuk motiválni őket. A legfontosabbat ugyanis nem tudjuk megígérni: tagsági perspektívát nem tudunk ígérni. Annak idején ezt Romano Prodi úgy fogalmazta meg, hogy "everything but institutions" - bármit megkaphattok, gyerekek, de intézményi tagságot nem. Ezen a ponton mi az a két dolog, amit ígérni tudunk? Egyrészt befektetések, egyszerűen fogalmazva pénz, másrészt pedig politikai támogatás - ez sok esetben kevés.
Próbáljunk végigfutni a rendelkezésre álló három és fél percben ezeken az államokon, kreatív módon északról délre haladva. (Derültség.)
Belorusszia - mit akar az Európai Uniótól? Nagyjából 2007 tavasza óta megfigyelhető egy fokozatos, óvatos belorusz nyitás az EU felé. Sajátos a dolog egyébként, mert a beloruszok úgy próbálnak nyitni, hogy kizárólag gazdasági téren, anélkül, hogy bármiféle érdemi emberi jogi vagy demokratikus változtatást végrehajtanának. Zseniálisan csinálják egyébként. Mielőtt elhinnénk különösebben a belorusz rendszer fogadkozásait: strukturális változtatásokra nem kerül sor. Az nem strukturális változás, hogy nem verek szét egy tüntetést. Pedig Lukasenko folyamatosan ezekből igyekszik profithoz jutni politikai értelemben - az EU ebben partner is. Mi a belorusz nyitás motivációja? Miért akarnak az Európai Unióhoz fűződő viszonyukon javítani? Hogy ellensúlyozzák az orosz gazdasági nyomást. Belorusszia folyamatosan ezt a fajta egyensúlyozást játssza Brüsszel és Moszkva között; egyelőre az Európai Unió ebben partner.
Ami magyar szempontból különösen lényeges, az két dolog: egyrészt, hogy Belorusszia már most az államcsőd szélén van; nagyon érdekes kérdés lesz, hogy megérik-e egyáltalán államcsőd nélkül a következő évet. Ha pedig megérik, akkor pont a magyar EU-elnökség időszakára fog esni, 2011 tavaszára az elnökválasztás Belaruszban. A "választást" lehet persze sűrű idézőjelbe tenni. Már a 2006-os elnökválasztáskor is rendes felfordulás volt; emlékezhetünk a demonstrációkra, miegymásra. Ezt a helyzetet majd a magyar EU-elnökségnek kell kezelnie. Ez már most előre látható.
Ukrajna és az Európai Unió viszonya. Ennek a fő gyengeségét az jelenti, hogy alapvetően nincs kivel tárgyalni. Egy átlagos ukrán kormány várható élettartama nyolc hónap. (Derültség.) Ráadásul az ukrán politikai elit is folyamatosan változtatja az Európai Unióhoz való hozzáállását, deklaratív szinten mindenképpen. És ráadásul, amit az Európai Unió nagyon nehezen tud kezelni, és egyébként érdekközösség van az EU és Moszkva között abban, hogy Kijev teljesen normaszegő módon viselkedik az energiatranzit ügyében. Pillanatnyilag a helyzet némiképpen leegyszerűsítve úgy áll, hogy az Európai Unió fizet azért a gázért, amelyet Ukrajna elhasznál a saját fűtésére, azért, hogy a többit átengedje nekünk. Ez egy igen sajátos helyzet, sajnos nincs választásunk. A tranzit zavartalanságának biztosításában teljes érdekközösség van az EU és Moszkva között.
Politikai instabilitás tekintetében Moldova is versenyképesnek tűnik. (Derültség.) Ott az áprilisi választásokat követték a július 29-ei ismételt választások, feltehetően sor fog kerülni egy második megismétlésre is. Mit akar Moldova az EU-tól? Ez nagyon függ attól, hogy a jelenlegi nyugatosabb elit marad-e hatalmon, vagy visszatérnek valamilyen módon a kommunisták. Alapvetően Moldova tulajdonképpen uniós befektetéseket szeretne, minél több pénzt szeretne, anélkül - legalábbis az előző kormány esetében ez így volt -, hogy ténylegesen strukturális reformokat hajtana végre. A moldáv esetben zseniális módon elfogadtak egy törvényt arról, hogy az Unió által kért jogi változtatásokat végrehajtják. A törvényt elfogadták - az implementációval sehol sem tartanak. Tehát a moldáv esetben ténylegesen az Unió által elvárt reformok végrehajtása jelenti az új egyezséget. De mondom, a moldáv eset nagyon-nagyon függ attól, hogy a mostani kormány, a Filat-féle kormány hatalmon tud-e maradni, vagy visszarendeződés következik be; ez csak jövőre fog látszani.
A grúz eset sok szempontból különleges. A grúz külpolitika elsődleges célja az Európai Unióval kapcsolatban, hogy valamiféle ellensúlyt nyújtson Brüsszel Moszkvával szemben, tehát segítsen csökkenteni az orosz függést. Bár egyébként itt szerintem magunk között meg lehet jegyezni, hogy valójában egyébként Grúzia közel sem olyan jó partner, mint azt szeretjük látni, és egyáltalán nem olyan demokratikus rendszer, mint az Nyugatról látszik. Visszaemlékezhetünk arra, hogy Szaakasvilit hogyan választották meg, éppen három esztendeje novemberben. Visszaemlékezhetünk a Patarkacisvili-ügyre; visszaemlékezhetünk a háborúra is - egy demokratikus állam nem támadja meg a szomszédját, főleg akkor nem, ha a szomszéd negyvenötször akkora. (Derültség.) De tényleg ez történt! A grúz esettel a fő probléma tehát az, hogy ők úgy várnak az EU-tól politikai támogatást, hogy igazán belső reformokat, strukturálisat ők sem hoznak meg. Érdekes kérdés lesz az, hogy a Szaakasvili utáni Grúzia hogyan fog működni, rendeződik-e majd valamilyen módon az orosz-grúz viszony; ez pillanatnyilag még nem látszik.
Az örmény eset sok szempontból egyszerű, ugyanis Örményország olyan mértékben függésben van Oroszországtól, mind katonailag, mind gazdaságilag, hogy igazából az Európai Unióval érdemi együttműködés nem nagyon látszik. Minimális gazdasági együttműködés van, de Jerevánnak nemigen van mozgástere, különösen, ha figyelembe vesszük az azeri-örmény viszonyt. Egyetlen érdekes változás látszik most: a török-örmény viszony rendezését a NATO nagyon markánsan támogatja, és ez érdekes módon kiváltja azt, hogy Örményország nyitó lépéseket tesz a NATO felé is. Tehát az örmények próbálják picikét intenzívebbé tenni a NATO-hoz fűződő kapcsolatot; mondjuk, a korábbi nulláról nem olyan nehéz elmozdulni. De ez olyasmiket jelent, hogy Örményország például csapatokat fog küldeni Afganisztánba, majd egy kicsit előrehalad a haderőreform, de ez egyelőre szigorúan biztonságpolitikai téren marad. Az EU-nak Örményországban igen-igen kevés szerep jut.
Ennél egy kritikusabb eset van: az azeri. Ugyanis Azerbajdzsánnál látszik a leginkább az a probléma, hogy hogyan tudunk rájuk hatni, mit tudunk nekik ígérni. Tagsági perspektívát nem akarnak, nyilvánvalóan nem is kaphatnának. Igazából, ami az azeri esetet különlegessé teszi, hogy politikailag sem akarnak közeledni. Ha az azeri stratégiai dokumentumot elolvassuk, láthatjuk, hogy Azerbajdzsán hosszú távon is a térség regionális nagyhatalmai közti egyensúlyozásra törekszik, gondolok itt Iránra, Oroszországra, az Egyesült Államokra, Törökországra. Az Európai Uniótól kizárólag az energiaszektorba várnak befektetéseket, a lehető legcsekélyebb politikai befolyás vagy politikai kapcsolódások mellett. Ezt az EU is érzékeli, ugyanis amikor az azerbajdzsáni elnököt közép-ázsiai demokratikus körülmények között újraválasztották, mit tett az Európai Unió: gratulált. (Derültség.) Ugyanis semmi egyebet nem tehettünk volna. Közeledni hozzánk politikailag nem akarnak, a pénzünkre pedig nincs szükségük. (Derültség.) Tehát egyszerűen fogalmazva ez az azeri viszony.
Nagyon röviden az orosz válaszreakciókról vagy válaszlépésekről az Unió keleti külpolitikájára. Az elhangzott már, hogy a befolyási övezetükbe való beavatkozási kísérleteknek tekintik, Oroszország több fronton is ellentevékenységet fejt ki. Már többször elhangzott, hogy az EU egészével való tárgyalás helyett Oroszország mindig a bilaterális tárgyalási formátumokat támogatja. Ez klasszikus nagyhatalmi logika, ezt ismerjük. De amellett, hogy kizárólag Moszkvát hibáztatnánk ezért, hogy így viselkedik, azért a bilaterális tárgyalásokhoz mindig két fél kell, és az Európai Unió államai bizony partnerek ebben a bilaterális orosz megközelítésben. Tehát számos tekintetben nagyon szívesen együttműködünk velük - majd erre még talán mondok példákat.
Ami a közös szomszédság országai felé irányuló orosz stratégiát illeti, alternatív integrációkat kínálnak, a már meglevő integrációs szervezeteket fejlesztik, illetőleg nem is annyira újakat hoznak létre, hanem régiekbe lehelnek életet. Egy ilyen szervezet a Független Államok Közössége, ennél hangsúlyosabb az Evrazesz, tehát az Eurázsiai Gazdasági Közösség; biztonságpolitikai-védelmi téren az ODKB, angolul CSTO. Különleges szervezetnek tekinthető az orosz-belorusz uniós államprojekt, amely kisebb részben gazdasági, másik részben védelmi-biztonságpolitikai. Csaba már említette a vámunió tervét, ami elvileg január 1-jétől útjára indul; meglátjuk, hogy tényleg így lesz-e. És egy nagyon sajátos, posztszovjet térségre kiterjedő integrációs fórum a Sanghaji Együttműködés Szervezete. Ez nem is annyira az orosz befolyásszerzésről szól, ami a Sanghaji Együttműködés Szervezetében történik, az sokkal inkább egy orosz-kínai birkózásnak látszik pillanatnyilag. Oroszország egyébként vesztésre áll ebben a történetben, a Sanghaji Együttműködés Szervezetében egyre inkább érvényesül a kínai befolyás. Ez tehát az orosz ellentevékenység első, mondjuk így, hogy csoportja. A gazdasági befolyásszerzésről volt szó, valamint ezt tudjuk is.
A harmadik ilyen - ezt nem olyan régen találtam Moszkvában, körülbelül hét hete -: szakértői szinten már az asztalon van egy olyan javaslatcsomag, amely egyfajta komprehenzív orosz szomszédságpolitika kidolgozását irányozná elő, tulajdonképpen lemásolva az uniós modellt, preferenciális kereskedelemmel és hasonlókkal. Amennyire tudom, ez egyelőre csak szakértői szinten van jelen, az elnöki adminisztráció gondolkodásába ez még nem épült be, de vegyük észre, hogy van egy ilyen tendencia is.
Az orosz soft power működése létezik, próbálkoznak vele. Itt kifejteni nincs idő, de ha valaki megkérdezi, nagyon szívesen beszélek róla utána. De számos gyengesége van az orosz soft power erőfeszítéseknek is; működik, működik, de közel sem annyira jól, mint azt Moszkva szeretné. Ennek van belső és külső okai is; esetleg majd még beszélek róla.
A legvégén pedig amit szeretnék fölvetni, az a Medvegyev-terv, Medvegyev-javaslat: az új európai vagy eurázsiai biztonságpolitikai architektúra létrehozása. A Medvegyev-javaslatról érdemes észrevenni, hogy nem új, ugyanez a koncepció '96-ban egyébként már fölmerült. Nagyon keveset lehet tudni persze a Medvegyev-javaslatról, nagyjából annyit, hogy tizennyolc hónapja létezik; először Berlinben került ez elő a tavalyi év kora nyarán. Nem diktátum egyébként, tehát amilyen kevés konkrétumot lehet róla tudni, azon kevés konkrétumok egyike, hogy itt Oroszország végre egyszer konstruktív. Folyamatosan azzal vádoljuk őket, hogy csak blokkolnak, csak akadályoznak dolgokat. A Medvegyev-javaslat sok szempontból egy orosz javaslat, hogy na, akkor vitassuk meg ezt; tehát konstruktívnak tekinthető javaslat, felhívás a párbeszédre. Én egy picikét úgy érzem vagy értékelem, hogy az orosz adminisztráció most gondolkodik azon, hogy mit kezdjen ezzel a javaslattal. Tehát volt egy elnöki felvetés, és ebbe aztán az adminisztrációnak életet kell lehelnie.
Egyébként a Medvegyev-javaslat kapcsán - és szerintem ez zárszóként is jó - az egyik érzékelhető szándék az Atlanti-óceán két partja közti távolság növelése, tehát eltávolítani egymástól Európát és az Egyesült Államokat. Az orosz fél folyamatosan eurázsiai biztonságról beszél, ebbe a transzatlantit igen ritkán veszi csak bele. S ami egyébként sajátos, hogy egyáltalán nem ütközik olyan egyértelmű európai elutasításba, mint azt várnánk. Ha tehát valaki olyan perverz, hogy Izvesztyiját olvas, mint ahogy én megteszem (Derültség.), az Izvesztyija november 11-ei számában Szergej Lavrovnak és Franco Frattininek van egy közös levele, amelyben kerek perec kiállnak az új európai biztonsági szervezet létrehozásának szükségessége mellett. Tehát bizony-bizony a pragmatikus olasz külpolitika már eljutott arra a szintre, hogy a két külügyminiszter közös levelet írt, amely a Medvegyev-javaslatot támogatja. Tehát ezeket azért érdemes észrevenni.
Az öt percből mintegy két és félszernyit futottam. (Derültség.) Köszönöm szépen.
DR. TERÉNYI JÁNOS igazgató (Magyar Külügyi Intézet): Köszönöm szépen.
A téma utolsó fejezetéhez érkeztünk el: magáról Oroszországról még nem volt szó. Az orosz belső fejlődés alapfogalmairól Halász Iván úr fog öt percben szót ejteni.
HALÁSZ IVÁN (Magyar Külügyi Intézet): Köszönöm szépen. Az orosz politikai rendszer alapdokumentuma természetesen a hatályos alkotmány, amelyet 1993 decemberében fogadtak el, ez az úgynevezett jelcini alkotmány. Amikor ez a jelcini alkotmány megszületett, ez gyakorlatilag egy fegyveres szembenállásból született meg a két hatalmi ág között, a parlament és az elnök között, de alapvetően arra az igényre épül, hogy Oroszország a szétesés szélére került, annyira felerősödtek a dezintegrációs törekvések, illetve gazdaságilag is olyan helyzetben volt, hogy sokan úgy érezték elnöki körökben, hogy csak az erős elnöki hatalommal lehet megoldani ezt a problémát.
Külföldi inspirációkról lehetne beszélni, illetve történelmi inspirációkról; ezt most itt kihagyom. A lényeg az, hogy az orosz történelemben ilyen válságos időszakokban sokszor megjelenik, mindig megjelenik az erős, hatékony, szilárd hatalom gondolata, egy erős hatalom tehát, amely kezeli a problémákat, a szétesést, mint ahogy a polgárháború alatt, után, most is.
Mik ennek az alkotmánynak és ezáltal az egész politikai rendszernek a jellegzetességei? Csak két igényről szeretnék beszélni. Az egyik maga az erős elnöki hatalom. Hogy mire épül az erős elnöki hatalom: természetesen nagyon komoly alkotmányos kompetenciákra, hatáskörökre épül; nagyon komoly szerephez jutó elnöki adminisztrációra, amely egyfajta párhuzamosságot is teremt az orosz közigazgatásban, tehát a kormányzat és az adminisztráció között; valamint gyakorlatilag a kormány fölötti pozícióra. Oroszországban a kormány összetétele nem függ a választásoktól, nem függ a parlament összetételétől. Ugyanis a jelcini alkotmány szerint, amennyiben az elnök kinevezi a kormányfőt és a kormányt, amennyiben a Duma háromszor nem szavazza meg neki a bizalmat, akkor az elnök vagy tovább próbálkozik, de fel is oszlathatja a Dumát. Ez eléggé behatárolja a parlament pozícióját ebben a rendszerben; eddig mindig megszavazta a kormányt, ami viszont nem tükrözi a parlamenti összetételt.
A másik fontos tényező a regionalizmus, illetve pontosabban szólva a föderalizmus, hiszen a jelcini alkotmány új alapokra helyezte, gyakorlatilag egy új rendszerbe szedte, megpróbálta egységesíteni a különböző orosz régiók, szövetségi szubjektumok státusát, és egy újfajta orosz föderalizmust hozott létre, amely eredetileg 89 egységből, 89 föderációs szubjektumból állt, most 83-ból áll. Itt az a lényeg, hogy ezek viszont központi hatalom szintjén is képviseltetik magukat, mégpedig a Szövetségi Tanács formájában, hiszen a Szövetségi Tanács, a parlament felsőháza úgy van megtervezve, hogy itt az alkotmány szerint a szubjektumok, a törvényhozó és a végrehajtó hatalom képviselői ülnek. Ezt a kilencvenes években úgy értelmezték, hogy maguk a regionális vezetők, parlamenti vagy végrehajtó vezetők ültek itt a kettős funkciójukból adódóan, tehát egyrészt ültek a régióban a pozícióban és a parlamentben. A putyini decentralizáció után, amely megpróbálta ellenőrzése alá vonni a régiókat, a föderatív egységeket, föderációs szubjektumokat, ez most már úgy módosult, hogy jelenleg a régiók vezetői delegálják, mondjuk, a végrehajtó vezető delegálja vagy a parlament megválasztja saját képviselőit ebbe a testületbe. Tehát ma nincs ez a perszonálunió a Szövetségi Tanács szintjén.
Említettem már, hogy a jelcini alkotmány egy keret volt, egy komoly centralizációs keret, de igazából ez a keret őszintén szólva a putyini decentralizáció vagy konszolidáció után lépett működésbe. Ennek a putyini konszolidációnak, decentralizációnak három fontos eleme volt: ellenőrzése alá vonta a nyersanyagok kitermelését; sokféle módon ellenőrzése alá vonta a régiókat és azok vezetőit; illetve megszervezte a hatalomnak egy nagyon hatékony pártját, a kormánypártot: ez a JeR, az Egységes Oroszország párt. Igazából Oroszországban már Jelcin alatt is a hatalom szervezte magának a pártját, tehát nem a párt szerezte meg a hatalmat, hanem a hatalom megszervezte magának a pártot. Ez viszont nem egy új dolog az orosz hatalmi rendszerben. Ami újdonság talán ebben a putyini érában, de mondjuk, ez sem teljesen újdonság: az, hogy nemcsak a hatalom pártját szervezi meg magának a hatalom, hanem a hatalom ellenzékét is tulajdonképpen, tehát mind a két oldalt.
A következő, hogy ez a párt, tehát a hatalom pártja most már nemcsak a központi törvényhozásra koncentrál, hanem a föderatív egységekre, valamint helyi önkormányzatokra. Ez is erősíti viszont, most már a legtöbb régió valamilyen szinten a JeR befolyása alatt áll, vagy az ott működő, megválasztott személyek, közigazgatási dolgozók, vállalkozók befolyása alatt. Ez nyilván kihat a központi hatalom egységére is valamilyen szinten, de ez az Egységes Oroszország párt most is a hatalom alárendeltségében működik.
Van viszont egy újdonság szerintem a rendszerben; nem kell túlértékelni ezt az újdonságot, talán sokféle jelentés fog erről születni. Mindenféleképpen bővül ennek a pártnak a szerepvállalása, egyrészt a régiók felé, helyi önkormányzatok felé; ez korábban is volt, csak most sokkal hatékonyabb. Valamint egyfajta újdonság az, hogy nemzetközi kapcsolatok szintjén is intenzívebben használja a hatalom ezt a pártot. Az utóbbi időben volt róla szó, a hétvégén sor került erre az oroszországi JeR-kongresszusra, amelyen egyfajta konzervatív fordulat következett be, vagy konzervatív pártként próbálja magát meghatározni ez a párt, ugyanakkor nemrégen volt egy hasonló tanácskozás a Kínai Kommunista Párttal. A Kínai Kommunista Párttal eszmét cseréltek a rendszer működtetéséről, stabilizálásról, a gazdaság működtetéséről, s a többi... (Németh Zsolt elnök: ...a konzervativizmusról. - Derültség.) Igen...
Egy megjegyzés ehhez: oroszországi konzervativizmus, hagyományos konzervativizmus. Sokféle konzervativizmus van. De ha mondjuk, nem beszélünk egy kommunista konzervativizmusról vagy egy szélsőjobboldali, cár alatti konzervativizmusról, úgymond, a kulturáltabb vagy modernebb orosz konzervativizmus mindig a hatalomra épült. Ez a cár alatt is így volt: mindig a cár és a környezete szervezte meg magának ezt az oldalt, és a hatalomhoz való viszony volt konzervatív. Ez egy nagyon pragmatikus konzervativizmus, ez tehát mindig is így volt, hatalmi szempontból.
Igazából itt egy kérdés van, hogy a pártnak ez a mozgástere miért kezd picit kibővülni. Természetesen nem kell ezt túlértékelni, de két ponton van két érdekesség. Egyrészt ne felejtsük el, Oroszországban az utóbbi években egy tandem alakult ki az elnök és a miniszterelnök, Putyin és Medvegyev között. Viszont a párt vezetője párton kívüliként Putyin; nem Medvegyev természetesen mint elnök, hanem Putyin mint párton kívüli, ő ennek a pártnak a vezetője. Lehetséges egy olyan opció, hogy ez ezzel is egy kicsit összefügg.
A másik dolog viszont - és ez az utolsó -, hogy nemrégen megjelent Medvegyev elnöknek egy nagyon érdekes cikke, "Oroszország, előre!", amely egy víziót próbál felvázolni a következő tíz évre. Nagyon érdekes ez a cikk; beszél az orosz politikai rendszer újrahangolásáról is. Ebben például kifejezi azt, van egy olyan mondat is, hogy hosszabb távon úgymond ne a hatalomnak legyen pártja, hanem a pártoknak legyen hatalma. Ugyanis ebben az orosz rendszerben viszonylag kevés dolgot bíznak a véletlenre, és ez a rendszer választások révén, és így tovább, képes becsatornázni a választásokat olyan mederbe, ami nagyjából úgymond a rendszerbe beleillik. Medvegyevnek ez a mondata fontos, ez egy paradigmaváltás lehet. A másik pedig, hogy legutóbb maga úgy kritizálta a helyzetet, hogy "túlzottan sikeresek voltunk" talán egy-két regionális vagy helyi választáson, illetve ott is túlzottan az adminisztratív erőforrások komoly szerepet játszottak, és ezt talán csökkenteni lehetne.
Köszönöm szépen a figyelmet.
DR. TERÉNYI JÁNOS igazgató (Magyar Külügyi Intézet): Köszönöm szépen.
Rövid idő, alig több mint egy óra alatt igyekeztünk körbejárni az EU-orosz viszonnyal kapcsolatos kétoldalú kérdéseket, többoldalú kérdéseket, regionális problémákat, és némi bepillantást nyertünk Oroszország hatalmi szerkezetébe.
Nem szeretném önöket túlterhelni, hiszen a mai témánk az EU és Oroszország kapcsolata volt, nem pedig a magyar-orosz viszony, amiről vélhetően egy másik ülést is lehetne tartani, annyira szerteágazó és vitatott kérdéskörről van szó. Fel szeretném hívni figyelmüket arra, hogy a Külügyi Szemle önök előtt lévő idei 2. száma egy Oroszországnak szentelt tematikus szám - ez egy új szerkesztési elvünk a Külügyi Szemlét tekintve -, és ott igyekeztünk összefoglalni reflexióinkat Oroszország helyéről a nemzetközi kapcsolatokban, bizonyos reflexiókat próbáltam megfogalmazni a magyar-orosz viszony súlypontjairól.
Köszönöm szépen a figyelmüket.
Kérdések, észrevételek, reflexiók
ELNÖK: Nagyon szépen köszönjük. Annyiban foglalnám össze az eddigi délelőtti beszélgetésünket, hogy imponáló volt, nagyon szépen köszönjük. Nagyon színvonalasak voltak ezek az előterjesztések. Sajnálom, hogy erről a magyar részről nem beszéltünk.
Talán ha olyan 20-25 percet allokálhatunk magunknak kérdésekre, azt szeretném kérni, kicsit tempósabban fogalmazzuk majd meg a válaszokat. Mielőtt azonban elkezdenénk a kérdéseket, szeretnék tenni három megállapítást a Fidesz részéről.
Az első. Semmiféleképpen sem gondolnám azt, hogy akár Európának, akár Közép-Európának vagy akár Magyarországnak érdeke lehetne Oroszország elszigetelése. Nagyon fontos fejleménynek tartjuk azt, hogy az új amerikai adminisztráció új tónust ütött meg az oroszországi kapcsolatokban, és ennek már kézzelfogható eredménye is van: a hadászati atomfegyverek csökkentéséről szóló megállapodás meghosszabbítása. Úgy tűnik tehát, hogy van esély arra, hogy egyfajta pragmatikus irányú Oroszország-politika a Nyugaton ki tud alakulni. Ugyanakkor világos elvi keretek között kell kibontakoznia ennek a pragmatikus Oroszország-politikának.
A második megjegyzésem az Európai Unióra vonatkozik. Úgy gondolom, az Európai Uniónak a legkomolyabb problémát az Oroszország-politikában az egység hiánya jelenti. Ebben nyilvánvalóan Oroszországnak is megvan a maga felelőssége, de az Európai Uniónak is. Oroszország felelőssége az, hogy nyilvánvalóan negligálja az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikájára irányuló erőfeszítéseket. Azt hiszem, ezen a területen az új Partnerségi és Együttműködési Megállapodás jó esélyt jelenthet az Európai Uniónak, hogy elvégezzen bizonyos ujjgyakorlatokat; különösen az energetika, illetőleg a környezetvédelem területén látom ezt lehetségesnek és szükségesnek. S ne feledjük el, hogy a lisszaboni szerződés egy új külpolitikai gondolkodás elindulását eredményezheti vagy pörgetheti föl az EU keretei között. Nemcsak a külpolitikai és a biztonságpolitikai főképviselő, hanem egyáltalán a Külügyi Szolgálatnak mint infrastruktúrának a létrehozása és az ezzel összefüggő gondolkodás jelenthet egy olyan pillanatot, amely ennek az egységes Oroszország-politikának a megjelenését, megszületését némileg elősegítheti.
A harmadik megjegyzésem pedig az energetikára vonatkozik. Bár persze tudjuk, hogy az Oroszország-politika nagyon jelentős részben energetikapolitika, energiabiztonság, illetve fordítva: ez nagyon jelentős részben Oroszország-politika, itt az Európai Unió és Oroszország kapcsolataiban azért minden korábbinál nagyobb vihart eredményezett a 2006-os, illetőleg a 2009-es válság, ilyen értelemben ez új időszámítást jelent az Európai Unió és Oroszország kapcsolataiban. Talán a csernobili időszakhoz hasonlítható, amikor megszületett egy nukleáris tudatosság, egyfajta energetikai tudatosság született meg ezeknek a konfliktusoknak az eredményeként az Európai Unióban. Persze Grúzia is, ami egyébként nem függetleníthető az energetikától - nem kis részben energetikai kérdés volt az is -, tehát Grúzia is hozzájárult ennek a tudatosságnak a fölerősödéséhez. S úgy gondolom, mindenféleképpen ez az a terület, ahol az Európai Uniónak, ha kiegyensúlyozott, hosszú távú Oroszország-kapcsolatot akar kiépíteni, ragaszkodnia kell az energiadiverzifikációs törekvéseihez. Ennek a magyar külpolitikában is, azt gondolom, kiemelkedő prioritást kell élveznie. Ez jelenleg a Nabucco-gázvezetéket jelenti zászló szinten, de számos egyéb dolgot is jelent, a közép-európai interkonnektivitásnak a megteremtését, egységes európai gázpiacnak a kialakulására irányuló erőfeszítéseknek a támogatását; annak a célkitűzésnek a világossá tételét, hogy Magyarország egyoldalú energiafüggősége tarthatatlan, és húsz év alatt meg kell próbálnunk egy energiafüggetlenséget megteremteni. Természetesen az energiafüggetlenség nem energia-önellátást jelent, hanem az energiafüggésnek a fölszámolását az elkövetkező húsz évben. Úgy gondoljuk, ez a függés, amely nyilvánvalóan politikai terminus, ennek a fölszámolása egy ilyen időtávon megtörténhet. S ebben az összefüggésben azt is fontos hangsúlyoznunk, hogy bármiféle érdekszféra-elméletek, amelyek próbálják az energiadiverzifikációra irányuló erőfeszítéseket fékezni, azok ellentétben állnak azokkal az elvi keretekkel, amelynek a keretei között nyilvánvalóan egy pragmatikus együttműködésnek széles terepe nyílhat.
Nos, ez lett volna az a három fontos gondolat, amelyet az EU-Oroszország kapcsolatrendszerrel kapcsolatban fontosnak éreztem elmondani.
Most megnyitom a kérdések számára a lehetőséget. Talán ha a "reset"-ről hallhatnánk valamit gyorsan, az segítene, akár Romsics Gergelytől vagy igazgató úrtól: tehát mit várhatunk az amerikai "reset"-től? Hogyan értékelik ennek a dinamikáját? És néhány szót ha hallhatnánk mégis a magyar-orosz együttműködés magyar lábairól; ha ezt igazgató úr megengedné, ez a két rövid és egyszerű kérdésem lenne.
Megadom a szót képviselőtársaimnak: Gruber, Horváth, Kelemen képviselő urak jelentkeztek; elsőként viszont szerintem adjunk szót szocialista képviselőtársunknak, Veress József képviselő úrnak. Parancsolj!
DR. VERESS JÓZSEF (MSZP): Ha lehet, néhány, az általad elmondottakhoz hasonló kérdésem és megjegyzésem lenne; tehát nemcsak kérdés, hanem megjegyzés is.
Gyakorlatilag azt hallottuk végig, hogy a jelcini próbálkozás egy neoliberális nyugati integrációra nem járt sikerrel, Oroszország valódi viszonyain ez megbukott. Tulajdonképpen ennek volt egyik eleme az, hogy az amerikaiak egy energetikai behatolást megpróbáltak megcsinálni, ami nem járt sikerrel; mára ez az egyébként államközi szerződésen alapuló ügy szinte lecsengett teljesen. Ez alapozta meg azt a putyini kiemelkedést, amiről a kutatók nagyon szépen elmondták, hogy hogyan ment ez végbe: egy belső alapon kialakuló fejlődés. És kialakult az a fajta integrációs verseny, ahol Oroszország egyszerűen úgy döntött, hogy a Német-lengyel-síkságot márpedig ő biztosítja magának egyik irányba, ez Belorussziával különleges viszonyt jelent, másik irányba pedig Ázsia felé próbál egy nagyon komoly diverzifikációt végrehajtani. Itt azért arról keveset hallottunk, hogy nemegyszer megjelenik annak a döntésnek a lehetősége, sőt meghozatala, hogy márpedig ők Ázsia felé kiépítik az infrastruktúrát és a csővezetéket. Ennek a lehetősége ma már nem egyszerűen lehetőség, ez döntésekben is megjelenik. Azt hiszem, ennek a valós hatása Oroszország fejlődésére és az orosz-EU kapcsolatokra lényegesen nagyobb, mint amit itt a mai beszélgetésben hallottunk.
A blokk-képző törekvéseknél egyértelmű az a fajta próbálkozás, hogy Ukrajnát ellensúlyozva megpróbálják összehozni azt a fajta együttműködést, ami Oroszországnak a számunkra hagyományosnak tartott szerepét meg tudja növelni. Magyarországnak éppen ezért nagyon érdekes kérdés az, hogy Ukrajnával mit tud kezdeni, hiszen mégiscsak vele vagyunk határosak, és az orosz-magyar kapcsolatokban ez nagyon fontos szerepet fog játszani, hiszen ha nagyon udvariasan fogalmazok, ez több mint érzékeny kérdés lesz az elkövetkező évtizedben.
Amiről eddig beszéltünk, az inkább a XX. század folytatása. A XXI. század nagy kérdése az lesz, hogy milyen lesz az újraiparosítás Oroszországban. Ezt Medvegyev tételesen ezzel a kifejezéssel megemlítette. Igazából a nagy kérdés az, hogy ezt ő mennyire tudja realizálni. Tehát az a fajta egy lábon állás, ami lehetetlenné teszi Oroszország stabil, hosszú távú fejlődését, milyen módon tud egy belső diverzifikáció irányába elmenni. Tudnak-e ők XXI. századi arculatot felépíteni, tudnak-e a meglévő, hihetetlen szellemi potenciállal valamiféle más struktúrát kialakítani? És ha igen, ennek milyen, nem egyszerűen politikai, hanem társadalmi átalakulással kapcsolatos hatásai lesznek? Medvegyevnek ebben nagyon sajátos szerepe van, ő a "díszliberális" ebben a felállásban, és neki kellene valamiféle olyan csomósodási pontot hozni, amely visszahozhatja az egyszer már megbukott nyugati irányzatot. A nagy kérdés az, hogy azok a sikertelen kormányzati törekvések, amelyek egy mainstream oroszországi átalakításnak a bukásával jártak, hogyan hozhatók vissza egy XXI. századi megközelítésben, merthogy enélkül Oroszország stabilitása több mint kétséges.
A kínai behatolás, amiről itt szó volt, roppant nagy, azzal, hogy ha az energetikai irány elmegy Kína felé, ez csak felerősödni fog. Igazából Oroszország dezintegrációját gazdasági szempontból a kínaiak nagyon erőteljesen csinálják a behatolásukkal és az ott létükkel. Hogyan fog akkor ez a kétféle irányzat, tehát egy kínai dezintegrációs törekvés, ami tisztán gazdasági és emberi erőforrásokon alapul, egy újraiparosítási törekvés és a hagyományosnak tartott oroszországi integrációs törekvéseknek a váltása ebben az új erőtérben megjelenni? Mert azt gondolom, mi azért a megszokott XX. századi sémákban gondolkodunk, de ezek egyre kevésbé igazak. Hol vannak azok a váltási pontok Oroszországon belül, amelyek ezt megalapozhatják? És ha ezek valóban léteznek, akkor az Európai Uniónak mi lehet ezekhez a viszonya?
Köszönöm az időt és a lehetőséget.
ELNÖK: Köszönjük szépen, Veress képviselő úr. Gruber képviselő úré a szó.
DR. GRUBER ATTILA (Fidesz): Köszönöm szépen. Elolvastam ezt az összefoglalót, és az idő rövidsége okán csak annyit tudok megerősíteni: ilyen színvonalas előadások után az intézményi költségvetést én is valóban kevésnek tartom. (Derültség.)
ELNÖK: Lehet-e így kutatni Oroszországot? (Derültség.)
DR. GRUBER ATTILA (Fidesz): Nem akarok újabb külügyi ingatlanügybe is belekeveredni, ezért aztán a kezelői jog kérdését most szintén nem vetném fel.
Viszont tudom, hogy innen a bérctetőről egészen jelentéktelennek tűnik a Duna pesti rakpartján álló néhány kisebb-nagyobb épület, de beszélgettem képviselőtársaimmal is, akár a képviselői keretünk terhére mi hoznánk kávét, ha itt kapnánk külpolitikát. Ugyanis örülnénk, ha legalább internetes meghívást kaphatnánk, például a külügyi bizottság tagjai a következő időszakban ezekre a találkozókra, mert ha azok is ilyen színvonalasak, akkor azt hiszem, ha nem is minden pénzt, de minden kávét megér (Derültség.), hogy ezen a rendezvényen részt vegyünk.
Ami most már a kérdéseket illeti, az elnök úr által felvetett harmadik csoport izgatott engem, hiszen siófokiként meglehetősen közelről éltem meg a két gázválságot, hiszen az EMFESZ székhelye Siófokon van. A kérdésem az, hogy az orosz kutatásról már szót ejtettek az előadók, de a hardver, a csővezeték állapota, az egész műszaki háttér állapota nem került még szóba. Van-e megoldás arra, hogy ebben a viszonylag érzékeny stratégiai rendszerben bármiféle együttműködésben legyünk, akár hagyományos európai, akár bilaterális szinten? És ehhez képest van egy magyar kezdeményezés, ez a bizonyos NEC-program, amely pontosan ezt a közép-európai gázhálózatrendszert kívánja összekötni egy egységes rendszerré. Nyilván nem új forrás, tehát nem tud új forrást generálni, de mint egyfajta válságon átsegítő eseti gyógymód mindenképpen működhetne.
Ehhez képest szó lehetne még az eddigi gázirányultság kibővítéséről, lásd a fel-felbukkanó iráni gáz befogadását ebbe a hálózatba; illetőleg a következő időszakban a lengyel-magyar együttműködés tekintetében mennyire lehet együttműködési súlypont egy észak-dél irányú gázvezeték, amely az Adriától az Északi-tengerig tulajdonképpen összehozná gazdaságilag ezt a térséget. Mennyire partner ebben Európa, és mennyire gyanakszik e tekintetben Oroszország?
Köszönöm szépen.
ELNÖK: Horváth képviselő úr! A parlament doyenje, aki nem ismerné.
DR. HORVÁTH JÁNOS (Fidesz): Elnök Úr! Igazgató Úr! Hölgyeim és Uraim! Örülök, hogy mindezt hallhattam, nagyon sokat tanultam, és még többet tanulnánk, ha részt vehetnénk azokon a műhelyeken, amiről szó volt - de erről mi nem tudtunk. Kíváncsi természetű emberek vagyunk, és tanulásra is képesek - időnként. (Derültség.)
Nagyon érdekes megjegyzések voltak, és nincs is lehetőség arra, hogy véleményt mondjak idő hiányában. De jó volt ilyen kifejezéseket hallani, mint hogy az EU törpe vagy óriás. (Közbeszólás: Gazdasági óriás, politikai törpe.) Igen. Merészen arra gondoltam, hogy talán Oroszországra is áll valami hasonló. Senki sem mondta, és nem ez az általános imázs, ahogy Oroszországot látjuk, de én most merészen megkérdezem, hogy ha csinálnánk egy szemináriumot, egy kis leltárt az indikátorok tükrében, talán valami ilyesminek látszana Oroszország is. Mintha az volna a szokás, hogy Oroszországot úgy látjuk, hogy a birodalom; különösen hajlamosak vagyunk erre a Szovjetunió fogalmi körében. Nos, szóval törpe óriás - vagy hogy is... (Derültség.)
Egy másik megjegyzés, csupán megjegyzés. A területi integritás - kérdezem, valamelyikük mondta önök közül - azonos a szuverenitással? Vagy elég közel van? Georgiának, annak az országnak a területi integritása? Mi szuverenitásról szoktunk gondolkodni az Országgyűlés külügyi bizottságában, de én magam is más mesterségemben. És ha jól ismerem én a magyar külpolitikát, kormány és Országgyűlés és pártjai részéről - érdekes dolog ez -, elég számottevő egyetértés van abban, hogy Grúzia szuverenitása a magyar külpolitikának egyik tézise, hasonlóan, mint a világnak azon részét illetően. Ja, és az ország nem is Grúzia, hanem Georgia, ők maguk úgy nevezik magukat, és szerte a világon tessék szíves lenni mindenki Georgiának nevezni. Ez majdnem mindenütt így van, csak Magyarországon tértünk vissza megint; na, valahogy ez majd megoldódik.
Az utolsó megjegyzésem, ami számunkra valóban fontos, és szeretnék ebben segítséget találni, kapni. Oroszország, a birodalom, amelynek valamikor gyarmatai voltak - gyarmatai szoktak lenni egy birodalomnak, ez ma is így van. A Szovjetunióval az volt a bajunk, nekem is például, amikor külpolitikai dolgaim voltak a forradalom után, és az volt a fő kifogás, azért nem jöhettem haza Amerikából '56 után, mert azt üzenték innen is, merthogy azt mondtam a nyilatkozataimban, hogy a Szovjetunió a forradalom után gyarmatbirodalomként kezelte Magyarországot, gyarmatosította, és ezt a New York Times is lehozta. Az Izvesztyija meg a Pravda érzékeny volt erre, nem szerették, ha gyarmatosítónak látta őket a világ. Ennek nyomán aztán írtam is néhány valamit, ezek megjelentek, amikor a glasznoszty meg a peresztrojka elkezdődött, eljut-e az a szovjet birodalom, vagy akár ma a jelenlegi orosz birodalom oda, hogy a gyarmatbirodalomból - nem tudom magyarul mondani, talán nincs is szó rá magyarul, keresem a kifejezést -, mint a commonwealth, a brit birodalom tapasztalata úgy oldotta fel a maga problémáit, hogy a gyarmatbirodalomból aztán commonwealth lett...
ELNÖK: Nemzetközösség.
DR. HORVÁTH JÁNOS (Fidesz): ...ez az, nemzetközösség lett a gyarmatbirodalomból, és ma már azon is túl van, még annál is lazább. Én valami ilyennek látom Oroszországot az utóbbi fél évszázadban; de lehet, hogy Kínát is ilyennek látom.
Ezek tehát azok a merész kérdések, amit egy képviselő egy másik, professzori kalapban merészen föltehet. Szeretném, ha valamikor, elnök úr, igazgató úr, ilyen szemináriumok lennének, ahová én beülhetnék. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük szépen, János bátyánk. Kelemen képviselő úr!
DR. KELEMEN ANDRÁS (Fidesz): Mindenekelőtt azért kértem szót, mert meg szeretném köszönni a Külügyi Szemlének ezt a 2. számát. Megmondom őszintén, amikor az Európa Tanácsba kimentem, ezt elkértem a könyvtárból, ronggyá olvastam. Nagyon szerencsés kezdeményezésnek érzem... (Közbeszólás: Akkor most már visszaviheted a könyvtárit. - Derültség.) Már visszavittem.
Amire szeretnék rácsatlakozni, az az előbbi megjegyzés Kínával kapcsolatban. Nekem is az az érzésem, hogy egyrészt Kelet-Szibéria, másrészt a sanghaji folyamat és amit Közép-Ázsiában látunk, ez bizony erőteljesen befolyásolja az erőviszonyokat az Oroszország számára már nagyon érdekes ázsiai területeken. Ezért tehát fölmerül bennem az a kérdés, hogy vajon ha az Európai Unió meg tudná valósítani, hogy valamivel egységesebben lépne fel idővel az Oroszország-politikát illetően, akkor vajon Oroszország nem lenne talán kitéve ekkora nyomásnak, nem kényszerülne-e önmagában arra, hátában Kínával, amellyel előreláthatóan nem nagyon fog tudni bírni, hogy Európában keresse meg a kapcsolódási pontokat, amelyekre támaszkodhatna.
Köszönöm.
ELNÖK: Ezek lettek volna, kedves házigazdáink, a felvetéseink, illetőleg kérdéseink. Rövid, pattogós válaszokat szeretnénk kérni.
DR. TERÉNYI JÁNOS igazgató (Magyar Külügyi Intézet): Én röviden elkezdem, és utána a kollégáim kapcsolódnak hozzá.
A Magyar Külügyi Intézet rendezvényeire a meghívókat rendszeresen fogjuk küldeni. Felhasználom az alkalmat két program bekonferálására. Az egyik november 27-én, tehát most pénteken 10 órától lesz: egy kerekasztal-konferenciát rendezünk a magyar nemzeti érdek nyomában, annak különféle szintjeit fogjuk vizsgálni. Tehát a magyar nemzeti érdek mint Magyarország érdeke, mint a magyar nemzet érdeke, és mindezt az Európai Unió keretei között. Ez egy háromrészes konferenciának az első része lesz, itt tehát a magyar érdek regionális és európai megnyilvánulási formáit próbáljuk elemezni.
A másik pedig: december 7-én 14 órai kezdettel az előző napi román elnökválasztás eredményeit, tapasztalatait, illetőleg az abból kínálkozó perspektívákat fogjuk elemezni. Ezt az eseményt életrajzi okokból én fogom moderálni.
A Külügyi Szemlével kapcsolatban nagyon szépen köszönöm Kelemen képviselő úrnak ezt a dicséretet. Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a Külügyi Szemlében tematikus számokat igyekszünk szerkeszteni, és a napokban fog megjelenni a Németországgal és a német-magyar kapcsolatokkal foglalkozó tematikus szám; ez lesz az idei 3. számunk. A 4. szám pedig a már említett magyar nemzeti érdek különféle összefüggéseit boncolgató konferencia anyagait fogja szintén egy tematikus számban rendezni.
A kétoldalú kapcsolatokról gyorsan, arra a cikkre bazírozva, ami abban a tematikus számban megjelenik, csak néhány fontos megállapítást szeretnék ezúttal kiemelni. Meglátásom szerint a magyar-orosz kapcsolat jelentősége a mi szempontunkból messze túlnő a klasszikus kétoldalú kapcsolatok keretein. Azaz Magyarországot külkapcsolatainak majdhogynem teljes spektrumában minősíti vagy jellemzi az, hogy mi Oroszországgal milyen természetű, milyen jellegű kapcsolatokat tartunk fenn. Tehát amikor mi Oroszország irányába tervezünk lépéseket, akkor annak nemcsak a kétoldalú vonásait kell előre látnunk, hanem meg kell próbálnunk azt is, hogy az Magyarország külkapcsolatainak más szegmenseiben milyen értékítéletet fog kiváltani.
A másik nagyon fontos dolog, és lehet, hogy ez triviálisan hangzik, de úgy tűnik, mégsem triviális, tehát fontos megismételni: Magyarország az orosz kapcsolatokban vagy Oroszország viszonylatában csak a NATO és az Európai Unió tagjaként pozicionálhatja magát. Tehát van egy vonatkoztatási keret, hogy mi ennek a transzatlanti közösségnek a része vagyunk. Ebben az általános keretben mi elhelyezhetjük Magyarországot az Oroszország iránt megértőbb vagy kevésbé megértő, intenzív vagy kevésbé intenzív kapcsolatokat ápoló országok között, de ezeket a kereteket semmiképpen nem szabad verbálisan sem áthágni. Ez tehát rendkívül fontos, és úgy érzem, Magyarország Oroszország iránt megértőbb, vagy a baltiakhoz vagy a lengyelekhez képest pragmatikusabb irányvonalat képvisel, de nagyon kell vigyázni, hogy milyen csomagban adjuk elő ezt a politikát. Ennek két része van. Igenis támogatnunk kell az Európai Unió közös hangjának megszólaltatását Oroszországgal szemben; és - én személyesen atlantista vonzalmakkal rendelkezem - az Európai Unió és Oroszország kapcsolataiban is mindig ott kell lenni a transzatlanti kapcsolatrendszernek, mert ez az Európai Uniónak mindig igenis egy háttere lesz, bármely más, nagy geopolitikai szereplővel fenntartott viszonyában. Nyilvánvalóan a magyar-orosz kapcsolatnak a mi szempontunkból hangsúlyos eleme a gazdasági kapcsolatrendszer. El kell ismerni, hogy piacdiverzifikálási szempontból nagyon sok vállalatnak vagy gazdasági ágazatnak szüksége van az orosz piacra. Itt van egy "de", ami szerepel aláhúzva abban a cikkben is: a piacdiverzifikálás és az orosz piac fontosságát elismerve, figyelemmel kell lennünk arra, hogy nem létezhetnek olyan üzleti részérdekek, amelyek elhajlíthatják bármilyen nem kívánt irányba a magyar-orosz kapcsolatok egészét, annak tónusát vagy nagy tartalmi elemeit.
A harmadik pedig az energia. Itt a diverzifikálásról van szó egyrészről, másrészről a többszintű diverzifikálásról, ami elhangzott elnök úr szájából az imént. Tehát Magyarországnak valóban szüksége van arra, hogy az energiafajták között diverzifikáljon, illetőleg a szénhidrogén-források és szállítási útvonalak diverzifikálásában minél erőteljesebb részt vállaljon. És itt megvan a nemzeti szint, a regionális és az európai szint. Tehát igenis Nabucco; Magyarország érdeke tulajdonképpen, hogy amennyire lehet, legalábbis egy szubregionális szintet elérjen. Ehhez igenis szükség van a regionális vezetékrendszer kiépítésére, és igenis az észak-déli vezetékrendszerek kiépítésére, hiszen jelenleg ezek keletről nyugatra tartanak. S Magyarországnak szerintem nemcsak a magyar-orosz kapcsolatokban, hanem általában a külkapcsolataiban vagy Európa-politikájában a közös európai energiapolitikára és a piac építésére hangsúlyt kell fektetnie. Ennek egy szószólójává kell válni, hiszen ez a bizonyos magyar-orosz energetikai dilemma már csak a dimenziós különbség okán is csak magasabb szinten, tehát az Unió és Oroszország energiakapcsolatainak szintjén tud feloldódni. Magyarország sérülékenyebb, földrajzi okokból és történelmi okokból is energetikai területen, de megoldás az Európai Unió szintjén várható, ami nem megy egy lokális, erőteljes magyar kontribúció nélkül.
Részemről utolsóként erre a kínai dologra szeretném felhívni a figyelmet. Ez rendkívül élő dolog. A múlt héten jártam Pekingben valamilyen konferencián, és nagy meglepetésre fogadott minket a kínai miniszterelnök - nem mi voltunk fontosak, hanem hogy az európai-kínai csúcsra készülnek, ami november 30-án lesz -, és ott elmondta, hogy a klímaváltozás, illetőleg a közeledő koppenhágai csúcskonferencia kapcsán Kínának is gondolkodnia kell az energiadiverzifikáción. Ott a széntermelésre és a szénerőművekre alapoznak, aminek rendkívül nagy a károsanyag-kibocsátása. Tehát Kína szempontjából mi az alternatíva: az, hogy gázt importálnak. És honnan importálnak majd gázt: hát Közép-Ázsiából és Oroszországból. És bizony ez az, ami ezt a bizonyos képet, tehát az EU és Oroszország energetikai kapcsolatait alaposan árnyalni fogja. És nagyon egyetértek Kelemen képviselő úrral, hogy Oroszországnak bizony növekvő szüksége lesz az Európai Unióra, hiszen stratégiai szempontból és távlatilag neki van egy olyan szomszédja, és ez Kína, amely rendkívül dinamikusan fejlődik, és demográfiailag is rendkívül dinamikusan fejlődik. Én tehát úgy érzem, hogy ez az orosz külpolitikára geopolitikai szinten és stratégiai szinten is olyan hatást fog gyakorolni, hogy az európai kapcsolat fel fog értékelődni számára.
Most átadom kollégáimnak a szót. A már bekonferált Romsics Gergelyt megkérem arra, hogy röviden nyomja meg a "reset" gombot. Parancsolj!
ROMSICS GERGELY (Magyar Külügyi Intézet): Megpróbálom nagyon röviden. Szerintem itt az az érdekes, hogy tényleg megnyomódott az a "reset" gomb, de ez a szereplők szoftverjét indítja újra, a hardvert nem cseréli ki. Bizonyos dolgok tehát, kemény tényezők nem változtak. S azért a szoftver sem íródott teljesen újra, és csak erre térnék ki, hogy mi itt a kockázat. Az amerikai-orosz viszonyban az az illúzió, hogy ez azt jelentené, hogy akkor most paritásos lesz a viszony minden kérdésben: nem, nem lesz minden kérdésben paritásos. A nukleáris együttműködésben persze; nem véletlenül ott kezdett az Obama-adminisztráció. De nem akarják ezt a paritásos megközelítést a többi szektorra kiterjeszteni; most értelemszerűen minél többre szeretnék. Meglátjuk...
Európában pedig nem is annyira az európai politikai elit, mint inkább az európai közvélemény tekintetében Obama nem egy posztmodern politikus, nem valaki, aki átvezeti a westfáliai világból majd az Egyesült Államokat valami szebb jövőbe. És ha az is lenne, akkor is lennének neki hazai választói. Erre egy példát hoznék csak most föl, hogy milyen, hát, elegánsan vagy épphogy nem elegánsan, de táncra kel az Egyesült Államok a global leadership klímavonatkozásával. Amit az elmúlt két hétben figyeltem, az az a paletta, amelyet bemutatott az amerikai külpolitikai kommunikációs gépezet arra, hogy egyre távolítsa Obamát Koppenhágától. Ami szerintem egy jó jelzés arra, hogy itt nem arról van szó, hogy lesz egy új puskás-cilinderes ember, aki Delacroix módjára majd a Szabadságot követve valami egészen más világba átvezeti most már nemcsak Franciaországot, hanem az egész Nyugatot. Vannak olyan korlátok, amelyeket Obama nem tud, és azt hiszem, nem is akar áthágni.
Egy dolgot hadd mondjak még a Kína-viszonyhoz. Deák András - elég jól emlékszem arra, amit időnként írogatott - számolta ki, hogy jelen pillanatban a kínai kőszénből nyert energiának a fajlagos költsége körülbelül a fele, mint ha azt orosz földgázból állítanák elő. Tehát azért kérdés, hogy amikor a kínaiak diverzifikálni akarnak és környezetet akarnak védeni, mennyire akarják védeni a saját környezetüket, és nem választják-e inkább mondjuk azt, hogy megszerzik az amerikai különböző szűrőberendezéseknek, egyebeknek a licencét, és azt kezdik el először beépíteni, mielőtt orosz gázt kezdenének el vásárolni, amiből az energia előállítása, mondom, jelen eljárások mellett kétszer annyiba kerül. Ez nem azt jelenti, hogy hosszú távon nem reálisak ezek a veszélyek - nyilván azok. De rövid távon azért, legalábbis egy ilyen kis lélegzetvételnyi tér még talán ebből nyílik.
ELNÖK: Bár már fulladozunk... (Derültség.) Tessék!
DR. KISS J. LÁSZLÓ (Magyar Külügyi Intézet): Két kérdésre szeretnék válaszolni, Horváth képviselő úr megjegyzéséhez, és az lenne az első, hogy a Szovjetunió bizonyos értelemben - a Szovjetunióról beszélek - egy hagyományos, konvencionális nagyhatalom volt, de bizonyos értelemben nem volt konvencionális. Konvencionális annyiban, ami a sztálini nagyhatalmi politikának a könyörtelen érvényesítése, ezt nem kell magyarázni; viszont egy tekintetben rendhagyó nagyhatalom volt, hiszen a Szovjetunió által megszervezett kelet-közép-európai, nemzetközi rendszer lényegében két dolgon alapult: egyrészről a szovjet katonai jelenléten, másrészről pedig a Szovjetuniónak a nyersanyag- és energiaellátó monopóliumán. Ez az az utóbbi pont, ahol nem volt klasszikus értelemben vett gyarmati hatalom, mert a gyarmati hatalomnál az a gazdasági munkamegosztás, hogy a nyersanyagok, a fel nem dolgozott termékek áramlanak a perifériából a centrumba, itt pedig fordítva: a gyarmattartó hatalom, a belső birodalom volt a legfejletlenebb, és ő volt a fő energia- és nyersanyag-exportőr. A külső birodalom pedig, lényegében egészen a hetvenes évek közepéig, szubvencionált nyersanyagot és energiahordozókat kapott. Ennyiben rendhagyó.
A kérdés, amit Veress képviselő úr és Kelemen képviselő úr feltett, ez az a bizonyos ezerdolláros kérdés: milyen lesz a XXI. századi Oroszország? Két alternatíva volt. Az egyik a kilencvenes években egy liberális integráció, nyugati integráció; ez csődöt mondott. Most tartunk a putyini forgatókönyvnél, hogy egy önálló nagyhatalomként megfogalmazzák. És a XXI. századi Oroszország a harmadik lenne: Oroszország globális integrációja.
Ha az Európai Unió működési módját tanulmányozzuk, és például a francia és az angol birodalmat nézzük, azt hiszem, az Európai Unió nagyon jó laboratórium volt, hogy hogyan lehet az egykori birodalmakat átmenteni modern nagyhatalommá. Gondoljunk arra, hogy az egész Európai Unió fejlődésében a koloniális kötelezettségeket és speciális kapcsolatokat mind Franciaország, mind Nagy-Britannia átmentette az európai integráció keretébe; gondoljunk a különböző preferenciális kereskedelempolitikai megállapodásokra.
Lényegében fölmerül a kérdés, hogy ennél a műveletnél lényeges volt, hogy egy francia és egy brit nemzetállam létezett. A Szovjetunió átalakításánál a fő probléma az, hogy nincs ilyen tradíció. A Szovjetunió, illetve Oroszország mindig birodalmi hagyományokkal rendelkezett; a történelem egy pillanatot teremtett egy zsugorodó, összeomló Szovjetunió esetében, hogy nemzetállamként határozza meg önmagát, de ilyen tradíció nincs. Tehát azt kell mondanom, hogy ahhoz, hogy egy commonwealthnek a súlypontjává váljon, lényegében egy technológiaellátó Oroszországnak kell lenni, egy növekvő civil társadalomnak, amely tudatossá válik egy középosztályosodó Oroszország számára, és ha ezt folytatom, e tekintetben nem vagyok túlzottan optimista.
Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönöm szépen. Azzal a gondolattal szeretném befejezni az ülést, amit egyikőjük mondott: szakmánkból adódóan pesszimisták vagyunk. (Derültség.) Ez egy olyan bölcsesség, amit nemcsak a szakértők, hanem mi, külpolitikusok is nyugodtan elvihetnénk erről az eszmecseréről.
Ugyanakkor némi derűre azért az mindenféleképpen okot ad, hogy szemmel láthatóan ez az Európai Unió-Oroszország közötti interdependencia nem fog az elkövetkezendő időszakban csökkenni egyik oldal irányából sem. Azt hiszem, ez viszont azt a feladatot rója ránk, hogy most már nem az a kérdés, hogy kell-e a két szubjektumnak egymással foglalkoznia és elmélyülten foglalkoznia, hanem meg kell tudnunk találni azt a fajta minőséget, amely végül is Európa és Oroszország viszonyát tartósan fönntarthatóvá teszi.
Nagyon szépen köszönjük a lehetőséget, hogy itt lehettünk. Igazgató úr, jó munkát kívánunk ezen a valóban nem akármilyen helyszínen. Bízunk abban, hogy amit itt a képviselő úr is elmondott, rövid távon drámai feltételrendszer-változásra nem fog sor kerülni, de reméljük, hogy hosszabb távon sem feltétlenül. Nos, ezeket majd még megbeszéljük. (Derültség.)
Köszönöm szépen mindannyiuknak a megjelenést. Jó munkát mindenkinek! A viszontlátásra!
(Az ülés befejezésének időpontja: 13 óra 3 perc)
|
Németh Zsolt |
Jegyzőkönyvvezető: Prin Andrea