A kötet írója Császár Ferenc, (Zalaegerszeg, 1807. július 9. – Kerepes, 1858. augusztus 17.) jogász, költő, politikus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Tanulmányait is az országnak nyugati „szegletében” kezdte el, közben két év bencés szerzetesség után, a bölcsész szakot választotta, majd több megszakítással ugyan, de a jogi egyetemet is elvégezte. Pályafutását tanárként kezdte, fiumei tartózkodása alatt megtanult olaszul, hogy magyar nyelvtankönyvet írhasson az olaszok számára és eredetiben olvashassa az olasz irodalom alkotásait. Később, jogi végzettsége révén különböző hivatalokban dolgozott tovább. Császár Ferenc az az író volt, akinek számára haláláig egyformán fontos volt az irodalmi és jogtudományi művek megfogalmazása.
A 17 oldalas mű címoldalán az olvasót ezek a titokzatos sorok fogadják: „Rajzolva egy zalamegyei adózótul”. A Magyar életképek 1843-ból című mű megírását a Zala vármegyében zajló politikai események ihlették. Császár Ferenc ezekben az években a Világ című politikai, szépművészeti lap szerkesztőjeként követte a szülőföldjén történteket. Zala vármegyében, mint ahogy az országban mindenütt, a választásra készülő politikusok azt követelték, hogy a közteherviseléshez a nemesség is járuljon hozzá, a vármegyék költségeinek fedezésére szolgáló háziadó fizetésével. A megyében megszavazták ugyan ezt az adót, de később, a követutasítást tárgyaló közgyűlésen a kiváltságaikat féltő kisnemesek végül mégsem szavazták meg. Ezzel megakadályozták Deák Ferenc követként való részvételét az országgyűlésben. Császár Ferenc, mint konzervatív politikus egyetértett a gyűlésen történtekkel, viszont mélyen tisztelte Deákot. A feszültség feloldására megírta a Magyar életképek 1843-ból című komikus-gunyoros eposzt. A mű főhősében, bár az író nem nevezte meg, az újkonzervatív zalai kisnemesek vezetőjét, Forintos Györgyöt lehet felismerni. Császár Ferenc „hazánk álmos bajnokának” ábrázolta őt a költeményben, aki álmából felébredve útra kelt, hogy hírnevet szerezzen magának. Útközben találkozott a tolongva közeledő néppel, akiktől megtudta, hogy „a magyar nemesnek adót akarnak vetni szűz nyakába”. A „vitéz”, miután nem akart fizetni, a megoldást abban látta, hogy egymás ellen hangolta a szegényebb nemeseket, valamint a vármegye tisztségviselőit, azt remélve ezzel, hogy ellentétük az adó eltörlésével zárul.
