A korabeli magyar belpolitikával foglalkozó kötet szerzője Toldy István (Pest, 1844. június 4. – Budapest, 1879. december 6.), Toldy Ferenc, az egyik legnevesebb magyar irodalomtörténész fia. Az ifjabb Toldyt is az irodalom vonzotta, de ő már maga is alkotott: drámákat és vígjátékokat, valamint egy regényt is írt. Emellett szakmai karrierjén túl lapalapítóként és publicistaként kivette a részét a közéleti vitákban is.
Jogot végzett, ezután a Belügyminisztérium, majd a Pénzügyminisztérium alkalmazásában állt, végül a Miniszterelnökség sajtóosztályán dolgozott. 1877-ben lépett ki az állami alkalmazásból, hogy az irodalommal foglalkozhasson. Minisztériumi karrierje alatt újságíróként is tevékenykedett. 1867-ben Pulszky Ágosttal együtt megalapította az 1848 című politikai napilapot. 1868-ban a Századunk című folyóirat főmunkatársa lett. Deák Ferenc politikájának híveként 1872-ben sikertelenül próbált képviselőjelöltté válni a csongrádi választókerületben. 1873-ban újabb újságot alapított Nemzeti Hírlap címmel. Írásait a korszak irányadó szabadelvű gondolkodása, valamint a magyar egyházi vezetéssel szembeni erőteljes kritika hatotta át. Tárcái mellett A magyar politikai szónoklat kézikönyve című műve is közéleti tevékenységéhez kötődik. Toldy Istvánt kortársai tehetséges újságírónak, jelentős közéleti gondolkodónak látták, korai halála azonban megakadályozta, hogy a benne rejlő potenciálhoz méltó nyomot hagyjon a 19. század végének Magyarországán.
Az 1869 márciusi képviselőházi választás – az első voksolás, amelyet a kiegyezés rendszerében tartottak – elé írt könyv bevezető mondata így hangzik: „Háborúban úgy, mint a politikában sokszor könnyebb a győzelmet kivívni, mint azt felhasználni.” Toldy szerint a magyarok 1869-es választáson tanúsított magatartása fogja meghatározni, hogy az ország tud-e élni a kiegyezés során a maga számára kialakított keretekkel vagy pedig hagyja őket elveszni.
A közíró nézőpontja szerint az 1867-es kiegyezéssel fejeződött be az 1848-as forradalom: úgy látja, az 1848 tavaszán kitűzött eredeti célok maradéktalanul megvalósultak 1867-re. Szerinte ez a két évtizedes magyar forradalmi folyamat a 17. század közepén végbement angol polgári forradalomhoz hasonlít, amelynek végén szintén egy előnyös egyensúly alakult ki az uralkodóház és a köznép között. Kossuthot tartja a forradalom kirobbantójának, Deákot pedig a győzelemre vezetőjének. Azt mondja, hogy 1867 után a feladat megtartani a kivívott jogokat és élni velük. Tévútnak tartja azt a politikát, amely a Magyarország által megszerzett jogosítványok bővítésére törekszik a közös ügyek kárára, attól tartva, hogy ez az irány csak a már megszerzett jogokat sodorná veszélybe. A választáson szerinte a helyes döntés ehelyett az, ha a magyarok kiállnak a kiegyezés mellett és szavazatukat a Deák-párt jelöltjeire adják. Abban bízik, hogy egy Deák-párti többségű Képviselőházzal és a kiegyezés betűjének gyakorlatba ültetésével megindulhat Magyarország gyors ütemű fejlődése.
LB
