Zlamál Vilmos (1803. június 21. – 1886. november 11.) a hazai állategészségügy és állatorvosi oktatás kiemelkedő egyénisége a morvaországi Morsitz községben született. Alsó- és középfokú iskoláinak elvégzése után Bécsben filozófiát tanult, majd a Josephinum orvosi intézetének lett hallgatója. Ezután katonaorvosként tevékenykedett, közben 1833-35-ben a bécsi állatorvosi tanintézetben képezte magát. 1838-ban országos állatorvossá („regni veterinarius”) nevezték ki. Megbízást kapott Pesten, hogy az akkor még az orvosi egyetemhez tartozó Állatgyógyászati Tanszék és Állatgyógyintézetben előadásokat tartson. Szaktudása, kutatásai kapcsán széles körben ismeretté vált, hamarosan az intézmény vezető tanára, majd az 1851-ben függetlenné váló Pesti Állatgyógyintézet igazgatója lett. Az 1860-as években Zlamál az állatjárványtan, a különleges kór- és gvógytan, valamint a sebészet és műtéttan előadója volt, 1872-től már az általános kór- és gyógytant is ő tanította. Tanári tevékenysége mellett jelentős érdemei vannak Magyarország állategészségügyének fejlesztése terén is. Meghatározó szerepe volt az állatjárványokkal foglalkozó 1859. évi hatósági szabályrendelet létrejöttében. Munkásságának elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia 1864-ben levelező tagjává választotta. Tevékenyen közreműködött az 1874. évi állategészségügyi törvény megalkotásában, melynek hatására néhány év múlva megszűnt az általa is behatóan vizsgált keleti marhavész. 1881-ben, 78 éves korában, 40 éves tanári és 45 éves állatorvosi tevékenysége után nyugdíjba vonult. Széleskörű publikációs tevékenységet folytatott. Tanulmányai és cikkei száma meghaladja a százat.
Zlamál Vilmos a „barmász-mesterek”, ill. „barom-orvosok” önálló képzésének megindításával felbecsülhetetlen szolgálatokat tett a magyar állattenyésztés ügyének. Az 1861-ben megjelent „Barmászat” című könyvében e tudományt két részre: baromtenyésztésre és baromgyógyászatra osztotta. A 440. oldalas mű egy általános és egy különös részre tagolódik. Az általános rész a barmászat „gazdászati oldalának” alapelveivel foglalkozik, a barmok (ló, szamár, öszvér, szarvasmarha, juh, kecske és disznó) természetrajzi leírásával, „rendeltetésével”, testalkatával, valamint „belszervezethezi viszonyaival”. Ezek után a szerző az állattenyésztés általános alapelveit fejtegeti, hosszas útmutatást ad a leendő tenyésztőknek a szükséges életfeltételek, táplálkozás, a megfelelő minőségű és mennyiségű tápanyagok biztosításának kérdésében. Meglátása szerint az „életrend”, a kellő körültekintéssel megválasztott életfeltételek azon tényezők, amelyek segíthetik a gazdát a tervezett tenyésztési, illetve gazdasági célok elérésében. Nagy hangsúlyt kap a tisztaság kérdése, mely alapvető biztosítéka a tenyészteni kívánt állatfaj megfelelő fizikai és egészségi állapotának. Zlamál külön fejezetet szentel az „általános kórtannak”, amelyben az alapfogalmak tisztázására, definiálására kerül sor. A kötet második, nagyobb egysége a „Különös kór- s gyógytan” címet kapta. Itt kerül sor az egyes betegségek osztályozására, elkülönítve egymástól a „belbetegségek,” illetve „külbetegségek” típusait. Alapos, körültekintő és precíz leírást kap az olvasó a különböző „kórságok” lehetséges okairól, változatairól, a betegségek lefolyásáról és a lehetséges gyógymódok alkalmazásáról. Zlamál Vilmos a korszak tudományos eredményei, valamint saját kutatásai és tapasztalatai alapján megírt műve egyaránt hasznos olvasmánynak bizonyult a „szakférfiaknak” és a nagyszámú „szaknemértőknek”.
MB
