ORSZÁGGYÛLÉSI KÉPVISELÕ
Módosító javaslat!
Új változat
a T/4057/53 helyett
Dr. Gál Zoltán úrnak
a Magyar Országgyûlés Elnökének
Budapest
Tisztelt Elnök Úr!
A Házszabály 94. § (1) és (3) bekezdése alapján a Büntetõ Törvénykönyvrõl
szóló 1978. évi IV. törvény módosításáról szóló T/4057.. sz.
törvényjavaslathoz az alábbi
m ó d o s í t ó j a v a s l a t o t
terjesztjük elõ:
A törvényjavaslat 44. §-ában a Btk. 316. §-hoz és ezzel összefüggésben a
327. § módosítására.
1./ A Btk. 316. §-a a következõ új (2) bekezdéssel egészül ki, a (2)-(6)
bekezdés számozása (3)-(7) bekezdésre módosul:
"(2) Lopást követ el az is, aki a jogtalan használat céljából
önkényesen elvett, vagy az így elvett, vagy a reá bízott ilyen jármûvet
(327.§) két napon túl birtokában tartja."
2./ A Btk. 327. § helyébe a következõ rendelkezés lép:
/Jármû önkényes elvétele/
327. § "(1) Aki idegen gépi meghajtású jármûvet mástól azért vesz el, hogy
jogtalanul használja vagy az így elvett, illetve a reá bízott ilyen
jármûvet
használja jogosulatlanul, - ha a 316. § (2) bekezdésben meghatározott eset
nem állapítható meg - a jármû önkényes elvételét valósítja meg, s vétség
miatt egy évig terjedõ szabadságvesztéssel, közérdekû munkával, vagy
pénzbüntetéssel sújtható.
(2) Két évig terjedõ szabadságvesztéssel büntetendõ,
ha a bûncselekményt nagyobb értékre követik el.
(3) A büntetés bûntett miatt három évig terjedõ
szabadságvesztés, ha a bûncselekményt
a) jelentõs értékre,
b) a nagyobb értékre elkövetett bûncselekményt helyiségbe,
avagy az ahhoz kapcsolódó bekerített helyre jogtalanul behatolva,
c) bûnszövetségben követik el.
(4) A büntetés egy évtõl öt évig terjedõ szabadságvesztés, ha a
bûncselekményt
a) különösen nagy értékre,
b) a jelentõs értékre elkövetett bûncselekményt a (3)
bekezdés b) és c) pontjában meghatározott módon, illetve erõszakkal, avagy
az élet, testi épség elleni közvetlen fenyegetéssel követik el,
(5) A büntetés két évtõl nyolc évig terjedõ szabadságvesztés, ha
a bûncselekményt
a) különösen nagy értékre a (4) bekezdés b) pontjában
meghatározott módon,
b) bûnszervezet tagjaként követik el.
(6) A cselekmény magánindítványra üldözendõ, ha a sértett
az elkövetõ hozzátartozója, s vele közös háztartásban él."
I n d o k o l á s
A módosítás a törvényjavaslat 44. §-ához kapcsolódik, azonban
szükségszerûen érinti a Btk. 327. §-ában foglaltak megváltoztatását,
amelyre a Házszabály 94. § (3) bekezdése ad lehetõséget, mivel a módosító
javaslat tartalma miatt ez nyilvánvalóan szükséges.
A módosítás azért szükséges, mert kétségtelenné kell tenni a lopás és a
jármû önkényes elvétele tényállásainak egymáshoz való viszonyát. A lopás
tényállását érintõ jogalkotási munka ugyanakkor elkerülhetetlenné teszi a
jármû önkényes elvétele tényállásának felülvizsgálatát is. Ez utóbbit
egyébként számos további elméleti és gyakorlati probléma is indokolja.
Az utóbbi években - elsõsorban a rendõri szervek részérõl - gyakran éri
kritika a "jármû önkényes elvétele" elnevezésû büntetõjogi tényállást. A
bírálat fõként arra vonatkozik, hogy a jármû önkényes elvétele
tényállásának léte jórészt lehetetlenné teszi a (gépjármû) lopás
bizonyítását azokban a különös esetekben, amikor a lopás elkövetésének
alapos gyanúja kérdésében - az azt kétségtelenné tevõ objektív tények
hiányában - kizárólag az elkövetõ nyilatkozatának tartalma szerint lehet
dönteni.
Ha ti. a gépjármûvet jogtalanul elvevõ, avagy az így elvett, vagy a reá
bízott gépjármûvet jogosulatlanul használó elkövetõ akként nyilatkozik,
miszerint a jármûvet nem kívánta végérvényesen (!) kivonni a tulajdonos
uralma alól, csupán idõlegesen kívánta a birtoklás jogában korlátozni, úgy
a hatóság jórészt tehetetlen az ilyen védekezés megdöntésében. Az ilyen
esetekben pedig a nyomozószerv a jármû önkényes elvételének
megállapítására kényszerül akkor is, ha az így védekezõt egyébként ab ovo
az eltulajdonítás szándéka vezérelte. A lopás bizonyításának kudarcát
pedig az sem háríthatja el, ha az így védekezõ akár huzamosabb idõtartamon
keresztül használja a jármûvet. A tényállás ti. nem tartalmaz olyan
tényállási elemeket, amelyek megállapíthatósága folytán vélelmezhetõ lenne
az elkövetõ eltulajdonítási szándéka, s a jogalkalmazó "közömbös"
maradhatna a terhelt védekezésének tatalma iránt. A bizonyítás esélyei
pedig jórészt azokban az esetekben a legkorlátozottabbak, amikor a
cselekmény elkövetése, illetve az elkövetõ elfogása között viszonylag
rövid idõ, legfeljebb egy-két óra telik el.
Ugyanakkor a szakmai kritikák a két büntetõjogi tényállásban
megfogalmazott elkövetési magatartások között sem látnak érdemi
különbséget.
A korábbi birtokos mind a lopás, mind pedig a jármû önkényes elvétele
következtében teljességgel elveszíti a dolog feletti tényleges hatalmát, s
a tolvaj avagy a jármûvet jogosulatlanul elvevõ - mások kizárásával -
azon tényleges hatalmat szerzett (aprehensio). Eltulajdonítás alatt pedig
a dolgon való végérvényes célzatú teljes uralom gyakorlása érthetõ,
függetlenül az önkényes, a jogellenes jogkorlátozás tényleges
idõtartamától. A két bûncselekmény közötti érdemi, jórészt a gyakorlati
vonatkozásokat érintõ különbségtétel alaposságát azért vitatják a
kritikák, mert a gépjármûvet önkényesen elvevõ cselekményének
megszûnésével, nevezetesen a jogtalan használat felhagyásával sem áll
vissza az eredeti állapot, így az eredeti birtokos jogait érintõ hatását
általában irreverzíbilisnek tekintik. Az eredeti birtokos ugyanis a dolog
feletti uralmát általában ugyanígy nem nyerheti vissza, akár a dolog
eltulajdonítása esetében.
Arra ti. példa nem volt, hogy a jármûvet önkényesen elvevõ, használó utóbb
bármit is tett volna az eredeti birtokos érdekében: az elkövetõnek ugyanis
inkább érdekében áll a jármû titkon elhagyása, mint a számára kockázatos
kapcsolatkeresés, a tett nyomait, egyéb bizonyítékait hordozó jármû
"kézbesítése", az ilyen jármûrõl való bármiféle híradás, tehát: a sértetti
jogok rehabilitációja.
Ugyanakkor illúzió, abban hinnünk, miszerint a jármû elhagyásával az
eredeti birtokosnak valóban reális lehetõsége nyílna a jármûhöz fûzõdõ
jogosultságai ismételt gyakorlására. Az eredeti birtokos helyzetét ti.
kedvezõen aligha érintheti az olyan, egyébként tipikus élethelyzet, amikor
a gépkocsiját a forgalomtól távol esõ, lakatlan területen, avagy jobbára a
jármûazonosítást lehetetlenné tévõ, illetve azt jócskán megnehezítõ
állapotban hagyja el a tettes; de igen kicsi az esélye a sértetti jogok
restituciójának az olyan esetekben is, amikor az eredeti birtokost joga
ismételt gyakorlásának esélyétõl éppen az fosztja meg, hogy az elhagyott
jármû nem kelt feltûnést a környezetében. Az pedig esetleges, amikor a
környéken lakók járnak a "dolog" után, s tesznek jelzést a rendõri
szerveknek.
Ugyanígy csekély az esélye annak, amikor a rendõr bukkan ilyen, jórészt a
parkoló gépkocsik között álló, gyanút nem vagy alig keltõ jármûre.
Ekként pedig az idõleges, s nem a végérvényes jogkorlátozásra,
jogkizárásra irányuló alanyi célzat jogi preferálása méltánytalan azokban
az esetekben, amikor a tettes csak az önkényes jármûhasználat puszta
felhagyásával cselekszik az eredeti birtokos "hasznára", ugyanakkor a
jármû puszta elhagyásával nem teremt olyan helyzetet, amely folytán a
jogosult ismét kiterjeszthetné uralmát a dolog felett, így megteremtve a
jármûhöz kapcsolódó alanyi jogosultságok gyakorlásának reális lehetõségét.
A leggyakoribb ti. az az eset, amikor a tettes a jármû önkényes elvétele
tárgyi bizonyítékául szolgáló gépkocsit - a feltûnést elkerülendõ -
elhagyott helyre viszi, a város más részén avagy más településen
szabályosan parkolja le, a lebukás veszélyétõl félve a továbbiakban
használni nem kívánt gépkocsit az azonosítást lehetetlenné tevõ vagy azt
megnehezítõ módon hagyja el stb.
A hatályos jogi megoldás tehát többnyire indokolatlanul preferálja az
elkövetõ szándékát, az idõleges, kizárólag a jogtalan használatra, s nem
az eltulajdonításra irányuló célzatát azáltal, hogy közömbösséget mutat
a lopás és a jármû önkényes elvétele következményei, a károsult dologi
jogait érintõ anyagi-jogi hatások közötti hasonlóság iránt.
Az érvelés az ilyen helyzetet a lopásokat követõ olyan élethelyzetekkel
rokonítja, amikor a dolgot korábban eltulajdonító, s a tulajdonosi
jogosultságokat jogellenesen gyakorló tolvaj elhagyja a megunt jármûvet,
felhagy a korábbi, a tulajdonost megilletõ alanyi jogosultságok
gyakorlásának szándékával (delerictio).
A felhozott kritikákat illetõen pro és contra érvek is felsorakoztathatók.
Kétségtelenek a problematikában vázolt anomáliák, ugyankkor kétséges, hogy
a jármû önkényes elvétele tényállásának kiiktatása megnyugtató helyzetet
teremtene, s jogelméleti szempontból aggálytalan megoldást nyújtana.
A tényállás negligálásával ugyanis lopásként értékelnénk az olyan
cselekményváltozatokat is, amikor az elkövetõ szándéka kizárólag az
idõleges jármûhasználatra irányul, s a dolog feletti, másokat kizáró
uralmát nem kívánja végérvényesen gyakorolni.
Úgy gondoljuk, hogy a dolog eltulajdonítására, illetve annak pusztán
idõleges használatára irányuló célzatok közötti érdemi különbözõség felett
a kodifikátorok továbbra sem hunyhatnak szemet, s jórészt praktikus
okokból nem tekinthetnek valamit másnak akkor, ha e "más" jogi ismérvei
érdemben különböznek.
E gondolat helyességét az sem erõtlenítheti, ha e logikát más dolgok
tekintetében ugyanúgy alkalmazná a büntetõjog, noha ezt - furcsa módon -
valóban nem teszi; lopásként minõsíti ui. azt is, amit gépjármû vagy nem
gépi meghajtású jármû esetén elkerülhetetlenül más cselekménykategóriába
sorol.
Ugyankkor tarthatatlan, hogy az elkövetõ sikerrel menekülhet a csekélyebb
súlyú jármû önkényes elvétele tényállása mögé akkor is, ha ab ovo az
eltulajdonítás szándéka vezérelte, azonban objektív, az eltulajdonítást
kétségtelenné tevõ, a külvilág által érzékelhetõ tények hiányában a
jármûhasználat idõtartama sem nyújthat alapot az eltulajdonítási szándék
vélelmezésére. Itt analóg példaként a - kétségkívül más képet mutató,
ugyanakkor a vizsgált problémakörrel végül is rokonítható - jogtalan
elsajátítás tényállását hozhatnánk fel. E hivatkozott tényállás elkövetési
magatartásai között i. a talált vagy a tévedésbõl az elkövetõhöz került
idegen dolognak nyolc napon belüli vissza nem adása is büntetendõ
cselekményként szerepel. A jogalkotó ugyanis azt a vélelmet támasztja,
hogy nyolc nap elteltével a dolgot birtokló egyén eltulajdonítási szándéka
kétségtelennek tekinthetõ; a határidõt mulasztó birtokos eltulajdonítási
szándékát így más tényekkel bizonyítani nem kell!
Kétségtelen azonban, hogy a hivatkozott anomáliákat nem pusztán a
jogszabály hiányosságai eredményezhetik, hanem a jogalkalmazás, az
egymással "konkuráló" jogszabályok értelmezésének gyakorlatában is zavar
mutatkozik.
A hatóságok ugyanis inkább a jármû önkényes elvételének bizonyítására
törekszenek, s a lopás bizonyítását jórészt akkor tûzik ki célul, ha az
ilyen eljárás eleve sikerrel kecsegtet. Ha az eltulajdonítási szándékot
cáfolhatatlanul alátámasztó, fõként objektív tények hiányában éppen az
enyhébb megítélésû cselekmény megállapításában érdekelt elkövetõ
nyilatkozata szolgálhat alapul, a cselekmény minõsítésekor a hatóságok -
félve a bizonyítás kilátástalanságától - inkább a jármû önkényes
elvételét vélelmezik elsõként, függetlenül attól, hogy pl. a jármûvet
huzamosabb ideje önkényesen használó cselekménye tökéletesen azonos képet
mutat a lopáshoz képest.
A gond fõként azzal összefüggésben merül fel - s a probléma lényege éppen
ez -, amikor a nyomozószerv vélelmezi ugyan a lopást az ismert tettessel
szemben, azonban a jármûvet használó, a jármû elvételét követõ akár rövid
idõn belül elfogott terhelt akként nyilatkozik, hogy a jármûvet nem
kívánta eltulajdonítani, s a szándéka pusztán jármû idõleges használatára
irányult, függetlenül attól, hogy a külvilág - cselekményét illetõen - a
lopással azonosította mindazt, amit tett.
A bizonyítás problémája pedig jórészt abból adódik, hogy a szervezett
bûnözés mindent megtesz annak érdekében, hogy e védekezés cáfolhatatlan
legyen. Így hiába bátor a nyomozó a lopás vélelmezésével akkor, ha az ügy
- a késõbbi eljárási szakaszban - éppen a lopási célzat
bizonyíthatatlansága folytán jármû önkényes elvételévé szürkül. Ekként
pedig a kérdésnek nem csupán a gyakorlati anomáliái, hanem annak jogi
problémái is hangsúlyozandók. Ti. a jogszabály nem állíthatja a nyomozót
olyan helyzet elé, amely szerint két - tökéletesen azonos képet mutató -
tényállás közötti "választás" során kizárólag a döntés eredményében
érdekelt terhelt nyilatkozatára hagyatkozhasson a nyomozó. Illúziót
táplálunk pedig akkor, ha azt hisszük, hogy a házkutatások, a
kihallgatások tökéletes eszközei az ilyen védekezések cáfolatainak.
A javaslat tehát a jogalkalmazó számára nyilvánvalóvá kívánja tenni a
lopás és a jármû önkényes elvétele tényállásainak egymáshoz fûzõdõ
viszonyát.
A javaslat valójában érintetlenül hagyná a jármû önkényes elvétele
tényállásának törvényi ismérveit, ugyanakkor a büntetési tételek nagyságát
az önkényesen elvett, használt jármû értéke is befolyásolná.
A lopás tényállása mellett tehát a jármû önkényes elvételét továbbra is
indokolt szabályozni, így kifejezve változatlanul a lopást, illetve a
jármû önkényes elvételét elkövetõk alanyi célzatai közötti különbözõséget.
E megoldás szerint törvényi vélelem állítódna a tekintetben, miszerint az
idegen gépi meghajtású jármûvet az eltulajdonítás szándékával vette el
vagy használta az elkövetõ akkor, ha a jármû birtokban tartása az elvételt
követõ két napon túli. A legfeljebb két napnyi idõtartam meghatározását az
indokolhatja, hogy az eltulajdonítás szándékát nélkülözõ jármûelvétel vagy
-használat manifesztálódására - az élet realitásait ismerve - ezen
idõtartam elegendõ.
Természetesen irrevelánssá válik az idõtartam vizsgálata akkor, ha az
eltulajdonítási szándék ezen idõtartamon belül is kétségtelenné válik (pl.
az elkövetõ a tulajdonost megilletõ rendelkezési jogát gyakorolva még
aznap árusítja a gépkocsit).
Ugyanakkor két napon túl is megdönthetõ lenne a törvényi vélelem
akkor, ha az elkövetõt a jármû birtoklásának (s nem annak
használatának) felhagyásában rajta kívül álló okok gátolnák (pl.
kórházba kerülése folytán nem képes a háza udvarán hagyó gépkocsit
máshol, az eredeti birtokos által fellelhetõ helyen elhagyni).
A javaslat ugyan nem oldaná fel maradéktalanul a két tényállást illetõ
elméleti aggályokat, ugyanakkor a joggyakorlatnak e jogi anomáliákból
eredõ visszásságainak jó-részt elejét venné azzal, hogy a jog megszüntetné
a jármû önkényes elvétele tényállásába "menekülés" méltánytalan elõnyeit;
így az ilyen bûncselekmény kényszerû elismerése sem lenne kifizetõdõ az
elkövetõ (a védelem) számára. E mellett a javasolt törvényszöveg
kifejezhetné a két tényállás közötti, jórészt a hatásában megmutatkozó
hasonlóságot is.
Emellett pedig a jármû értékét is differenciált módon értékelné a
tényállás, de a legsúlyosabban minõsítené a bûnszervezet tagjaként történõ
elkövetés tényét is.
A javaslat (6) bekezdésében írt rendelkezés életszerû eseteket kíván
szabályozni. A speciális sértetti körnek az elkövetõ megbüntetésére
irányuló akaratnyilatkozata megkövetelését éppen a házközösségben élés
ténye indokolja.
A privát szféra belsõ viszonyait ismerõ közeli hozzátartozók belátására
célszerû bízni annak megítélését, hogy a cselekményt valóban olyan fokúnak
tekintik-e, amely folytán kívánják az elkövetõ megbüntetését. A
magánindítvány intézményét mellõzõ büntetõigény érvényesítése ugyanis
esetenként a speciális sértetti kör érdekeit alapvetõen sértõ
következményekkel is járhatna. Ez jogpolitikai szempontból nem kívánatos.
Budapest, 1997. május 13.
Halda Alíz dr. Hankó Faragó Miklós
SZDSZ SZDSZ