ORSZÁGGYÛLÉSI KÉPVISELÕ
interpelláció
DR. KOVÁCS PÁL népjóléti miniszterhez
az egészségügyrõl szóló 1972. évi II. törvény módosításának tárgyában
Tisztelt Miniszter Úr!
MInt az elme-, kedély- és szenvedélybetegek érdekében fáradözó orvos, aki
részt vett a magyarországi elmeosztályok börtönszerû, zárt rendszerének
megszûntetésében, az irodalomból jól ismert Aranyketrec és Kakukfészek
elborzasztó gyakorlatából a beteg emberi méltóságát figyelembe vevõ kezelési
módok és célok megvalósításában örömmel és nagyrabecsüléssel fogadtam azt a
tényt, hogy a kormány beterjesztette az egészségügyrõl szóló 1972. évi II.
törvény módosításának javaslatát.
Kétségtelenül szépséghibája a beterjesztésnek, hogy a büntetõeljárásról
szóló törvénymódosítások csomagjában került a Ház elé, s nem is a Népjóléti
Minisztérium gondozásában. Pedig az orvos-beteg viszony egyik legérzékenyebb
területét kívánja szabályozni: a betegségbelátásban korlátozott, vagy magát
gyógyításra szorulónak nem megélõ paciens kórházba való beutalását. Ebben a
vonatokozásban a pszichiátriai gyógykezelésbe vételnek három eljárási módja
van a törvénymódosító javaslat 35. §-a értelmében. Mégpedig: történhet a beteg
kérelmére, sürgõs szüksége esetén orvosi közvetlen beutalással, s a bíróság
kötelezõ intézeti gyógykezelést elõíró határozata alapján. Az elsõ és a
harmadik eljárást érzem olyannak, mely nem megfelelõen szabályozott a
javaslatban. A 35. § (3) bekezdése önmagának mond ellent, amikor azt kívánja
meg, hogy az elmemûködés zavarában szenvedõ személy kérelmezze saját
beutalását. Nem érthetõ, hogy miért szükséges feltétel a saját kérelemre
történõ beutaláshoz az elmezavar ténye.
A második betegbeutalási módszer, a b-variáns, vagyis a bírósági
elrendelés esetében fenntartásaim vannak az eljárás mûködõképességét illetõen.
Adva van az orvos, aki kórházi kezelésre szoruló betegét bíróhoz utalja be,
hogy az hozzon határozatot az intézeti gyógykezelés szükségességérõl. Ehhez a
betegnek fel kell vennie a kapcsolatot a bírósággal, ott nyilván elmeorvos
szakértõhöz irányítják, hiszen másképp hogyan lehetséges eldönteni a kórházi
kezelésre szorultságot. Mindez gyorsan mûködõ bírósági kapacitást, és igen
fegyelmezett, indulatmentes beteget feltételez - aki, ha ilyen, talán
járóbetegként is kezelhetõ.
Kérdésen: Hogyan látja Miniszter Ur, mûködõképes lesz ez a betegek érdekében
tervezett, de jóelõre diszfunkcionálisnak tünõ javaslat?
DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF)
Budapest, 1994. november 9.