ORSZÁGGYÛLÉSI KÉPVISELÕ

INTERPELLÁCIÓ

I/816..

dr. Gál Zoltán úrnak,

az Országgyûlés elnöke

H e l y b e n

Tisztelt Elnök úr!

A nagy múltú IKARUS tönkremenetele megakadályozásának van-e más megoldása mint

1500 ember elbocsájtása? címmel interpellációt kívánok benyújtani dr. Pál

László ipari és kereskedelmi, valamint dr. Suchman Tamás privatizációs

miniszter urakhoz.

Tisztelt Miniszter Urak!

Az IKARUS székesfehérvári, budapesti, és különbözõ településeken lévõ

gyáregységei nem is olyan rég - az 1980-as évek végén - a magyar ipar

büszkeségének és stratégiai ágazat reprezentásainak számítottak. Európai

viszonylatban páratlanul 12-13 ezer darab autóbusz gördült le a

gáyrtósorairól, legalábbis csúcsidõszakban volt erre példa. 1991. augusztus

30-án Rt-vé alakult az IKARUS 11,5 milliárd alaptõkével, amelybõl több mint 60

% az államé és több mint 30 % - a további megrendelés reményében - a volt

Szovjetunió utódállamainak tulajdonába került. 1995-ben az eladott buszok

száma várhatóan alig haladja meg az 1500 darabot. Ennek egyenes következménye

- legalábbis egyesek szerint -, hogy az évtizedeken keresztül kiváló

teljesítményt nyújtó konstuktõröket, munkásokat, mérnököket, kereskedõket

ebben az évben bejelentettt módon, 1500 fõt az utcára tesznek. Ennyire vagyunk

képesek? Csak azt tudjuk kincepicóként az embereknek mondani, hogy átmenetileg

beszûkültek az értékesítés lehetõségei és ezért nem tudunk munkát adni nekik?

Ez nem megoldás. Különösen nem megoldás ez a székesfehérvári jelenségnél

abban a térségben, ahol a kormányzat (a korábbi is) a városi önkormányzat, a

hazai és külföldi befektetõk megtalálták a kilábalás lehetõségét a nagy állami

monopóliumok összeomlása és átalakulása után. MIért nincs mindenki számára

átlátható koncepció az állam több mint 60 %-os tulajdonában lévõ vállalat

számára? MIért nem eredményesek a legfelsõ szinten végzett tárgyalások

kooperációs partner keresésére, közepes és kistársaságok létrehozására és

bevonulására, helye-e, hogy két végermék-kibocsátó van, mit tart minimális

termékmennyiségnek, amely még önköltségében finanszírozható? Milyen sors vár

az IKARUS beszállítóira, hiszen ehhez az 1500 fõhöz további ezrek, tízezrek

kapcsolódnak. Magyar viszonylatban miért nem mûködik legalább a barter-

kereskedelem az energiahordozók importjának terehmentesítésére? És sorolhatnám

azokat a kérdéseket, amelyek egy interpellációben nemcsak fel sem tehetõk, de

meg sem válaszolhatók. A kérdés tehát kettõs: mi a jövõje az IKARUS-nak és az

ott dolgozóknak, és milyen privatizációs stratégiáõt tûzött maga elé a

többségi tulajdonos képviseletében a kormány? Vagy lássuk be csak ennyire

vagyunk képesek?

Budapest, 1995. április 5.

Balsay István

FIDESZ

Eleje Honlap