SÜTŐ ANDRÁS író: Tisztelt Ház! Drága Barátaim! Testvéreim! Nem készültem arra, hogy gondolataimat tömören összefoglalva szóljak azokról az érzésekről, amelyek most eltöltenek e megható fogadtatás tapasztalásakor. Arra sem készültem, hogy arról a világról beszéljek, amely vár engem és amelyet Erdélynek is hívnak, a romániai magyarság mikrokozmoszának, annak a világnak, amelyet kényszerűleg hagytam el és amelyet kötelességszerűen fogok újból megkeresni, amelyet most úgy szeretnék viszontlátni, hogy a küzdelem, amelyből engem kiütöttek, most már keményebb és elszántabb, mint volt valaha. Köszönöm a meghívást, amelyet Amerikából nem fogadhattam el, és így üresen maradt a székem. Akkor próbálták tudós emberek megmenteni látásomnak azt a részét, amely örökre sötétségbe borult, amely mellett viszont megmaradt a másik fele látáslehetőségemnek, és ebbe a másik felébe az egészet fogom újra beengedni, az egészet fogom újra figyelni, most már olyan körülmények között, amelyek az eddigieknél biztatóbbak, ami a kisebbségi jogaink kiküzdését illeti. Boldog vagyok, hogy azt tapasztalom, hogy a régi, talán csak írói körökben hangoztatott szólás - "Népben és nemzetben gondolkodni" - ez most így bővült, és bővül talán tovább "Népben, nemzetben és kisebbségben", mert ezek a kisebbségek a nemzet szerves részei. Az, hogy nemzetben gondolkodik, már magát az egész gondolatot kifejezi. Egy darabig talán mégis szükséges lesz így fogalmazni: "Népben, nemzetben és kisebbségekben", és akkor én magam is benne leszek ebben a gondolatban annak a jó érzésnek a tudatával, hogy a szolidaritás, az összefogás - és most már minden tisztességes magyarnak az összefogása az egész világon, amely az új megtisztelő tisztségben a Világszövetség tiszteletbeli elnökeként, amely szövetség eddig is működött - talán új szakaszba érkezik. Nagyon messzi tájakon, Kanadában és az Egyesült Államokban is azt tapasztaltam, hogy erre az új összefogásra minden lehetőség megvan. Nem érdemeltem meg az Önök részéről ezt a nagyon megtisztelő fogadtatást. Talán nem túlzok, ha annyit hozzáteszek, hogy mint annyian mások, mi ott nem annyira megérdemeltük, mint inkább megszenvedtük, de lehet, hogy valahol ez a két fogalom majd összetársul, s így indokolttá teszi az én mostani újbóli és még egyszeri mélységes, meleg, szívból fakadó köszönetemet. (Hosszan tartó lelkes taps.)