DR. VITÁNYI IVÁN (MSZP): Igen tisztelt Országgyűlés! Régi jó mondás, hogy háborúban hallgatnak a múzsák. Most azt is tapasztalhatjuk, hogy nemcsak a fegyveres háborúban, hanem a politikai és gazdsági átalakulás, a politikai és gazdasági harc idején is sokszor hallgatásra kényszerülnek. Képes beszéd nélkül: a politikai rendszerváltás és a gazdasági átalakulás közepette a kultúra könnyen szorul háttérbe! Ez veszedelmes helyzetet teremt vagy teremthet. A kultúra ebben az átmeneti időben nehezen gyógyuló sérüléseket szerezhet. Most például abban a helyzetben van, amikor az állami támogatás már bedugult, de a piaci rendszer előnyei - hogy úgy mondjam - még nem dugulnak ki. Ebben az időben a senki földjén maradhat a kultúra! Éppen ezért azt hiszem, hogy szimbolikus jelentősége van annak, hogy ezt az interpellációt ketten nyújtottuk be. Két olyan képviselő, aki a Ház elrendezése szerint az ellentétes oldalon, egymással szemben ül, de egyazon aggodalom, egyazon szív és egyazon hit vezet bennünket. Azt hiszem, a kultúra olyan dolog lehet ebben a társadalomban, amelyben egy párthoz tartozhatunk, a magyar kultúra pártjához. A művelődési otthonok helyzete és problémái ebből a szempontból csak egy kis kérdés, de nem jelentéktelen kérdés. Ez a hálózat a művelődési otthonok, kultúrházak, művelődési házak, faluházak, közösségi házak, klubok, szabadidőközpontok, gazdakörök, olvasókörök, klubkönyvtárak és még sok más néven működnek. Ezek egyrészt az ország legszélesebb értelemben vett lakosságának mindennapi művelődését szolgálják, másrészt az elmúlt évek nagyon bizonyították azt, hogy a civil társadalom működésének, az állampolgárok mindennapi kultúrájának, politikai kultúrájának is fontos intézményei. Ezek az intézmények is veszélyhelyzetbe kerültek ebben a szituációban. Már némely kultúrházat ebben a helyzetben eladtak, és ezért olyan városok kerülnek nehéz helyzetbe, mint például Székesfehérvár. Mások eladásra kerülhetnek. Ismét másoknál olyan helyzet állt be, mint a gazdasági helyzet változása során, csak éppen a működésük bénul meg. Még nem tartunk ott, hogy itt a vészharangot kellene kongatni, de ott tartunk, hogy már jó kinézni, hogy ne legyünk nagyon messze a vészharangtól, hogy el ne mulasszuk a pillanatot, amikor kezünkbe kell venni a harangkötelet. Azt szeretnénk interpellációnkkal elérni, hogy a kongatásra már ne kerüljön sor! Ennél a pontnál adom át a szót képviselőtársamnak, Tóth Sándornak.