DR. FODOR GÁBOR (FIDESZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Aggodalommal kezdem a beszédemet, mert néhány perccel ezelőtt a házelnök úr egyik ellenzéki képviselőtársamat megintette azért, mert minősítette a költségvetési előterjesztést. Megvallom, én is minősíteni fogom. (Szabad György, az Országgyűlés elnöke: Nem azért!) Kicsit tartok tőle, hogy majd kivívom az elnök úr rosszallását, de az az igazság, hogy ebben a kérdésben, azt hiszem, eltér az álláspontunk. Szerintem az a dolga a képviselőknek és a Parlamentnek, hogy minősítsék ezeket a tervezeteket. (Taps balról.) Most már a költségvetésre térve: "Ismét késő éjszakába nyúlik a Kormány ülése" - halljuk nap mint nap a tévéből és a rádióból. Mintha még egy kis aggódással vegyes büszkeség is lenne ilyenkor a szóvivő hangjában: a Kormány a helyén van, nem tétlenkedik, nem kíméli magát, dolgozik, ha kell látástól Mikulásig. Ha emlékeznek rá, képviselőtársaim, ezt a költségvetést a Mikulás hozta nekünk. Úgy véljük, ennél keresve sem találnánk fényesebb bizonyítékot arra nézvést, hogy micsoda káosz és fejetlenség uralkodik a Kormány háza táján, milyen előkészítetlenek az ülések, ha a miniszterek 12-16 órán keresztül birkóznak egymás kidolgozatlan és átgondolatlan koncepcióival. Nem hallgathatjuk el tehát azt a baljós sejtelmünket, hogy a most előttünk fekvő költségvetési törvény is egy vagy talán több ilyen rituálisan átvirrasztott éjszaka terméke. (Moraj.) Meg is látszik rajta. Ha abból az alapelvből indulunk ki, hogy az állami költségvetés lényegében az éppen hatalmon lévő párt vagy pártok gazdaságpolitikáról vallott nézeteinek tükre s egyben azok végső összegzése, akkor szomorúan kell tudomásul vennünk azt az ily módon ismét bebizonyosodott tényt, hogy az Antall-kormánynak enyhén szólva fésületlen elképzelései vannak arról, hogy itt és most mit kellene, mit kellett volna csinálni. Aki akárcsak fél szemmel figyelemmel kísérte az elmúlt két hónap eseményeit, az persze most nem csodálkozik. Mit várhatunk el egy olyan Kormánytól, melynek mind a mai napig nincs egy komolyan vehető gazdasági programja, s szinte minden eddigi lépése súlyos hozzá nem értésről tanúskodott? Hogyan is kerülhetne ki épkézláb előterjesztés egy olyan Kormány kezéből, amelyen belül még egy héttel a törvényjavaslat beterjesztése előtt is súlyos, az egész pénzügyi igazgatás és a még meg sem született pénzügypolitika szétzilálásával fenyegető belső viták zajlottak épp e témában? A liberalizmus tanmeséje szerint egyetlen láthatatlan kéz vezérli a szorgoskodó állampolgárokat, akik bár nem tudják, de teszik a közjót. Jelenlegi Kormányunk ezzel szemben nem tudja, de nem is teszi, amit kellene. Az előterjesztésből, illetve az azt kísérő különböző miniszteri sajtónyilatkozatokból számunkra egyértelművé vált, hogy ma is ugyanaz az ádáz verseny folyik a tárcák között a puha költségvetési forrásokért, mint amilyen vetélkedést az elmúlt években már megszokhattunk. Továbbra sincs olyan Kormányunk, melyben a miniszterek a kabinet akaratát képviselnék a hozzájuk tartozó területekkel s azok lobbystáival szemben. Éppen fordítva: az új s immár demokratikus minisztereink a régi jó szokás szerint tárcáik és apparátusaik elkülönült érdekeivel teljesen azonosulva védik ágazatukat egymással s így a költségvetéssel szemben is azokon az ominózus, hajnalig tartó kormányüléseken. Csakhogy ez nem nulla összegű játszma, a taktikával ugyanis - mint majd bőven lesz módunkban tapasztalni - a végén mindenki rosszul jár. Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Bejáratott parlamenti demokráciánkban működő szakapparátus mellett a költségvetési törvényjavaslat elkészítése és vitája fél-másfél év közötti időt is igényel, mivel e törvények jelentősége már önmagában indokolja a konszenzus hosszas keresését. Magyarországon ma az immár krónikus információhiánnyal, szakembergondokkal és saját apparátusán belül egymással is szöges ellentmondásban lévő koncepciókkal küzdő Kormány alig több mint egy hónap alatt állította össze a javaslatot. Megvitatására és elfogadására ugyancsak egy hónapot hagyott a Parlamentnek. A Kormány tehát nem adta meg az Országgyűlésnek az érdemi döntésnek még a lehetőségét sem, ezért a költségvetés megvalósításának felelősségében való osztozást sem kérheti komoly szándékkal. Az Országgyűlés költségvetési joga egy, a két világháború közötti közigazgatási enciklopédia szerint két jogosítványt is tartalmaz. Idézem: "Egyrészt a bevételek és a kiadások megállapításának jogát, másrészt felhatalmazást a Kormány részére a bevételek szerzésére és a kiadások teljesítésére. A teljesíthető kiadásoknak előre való részletes megállapítása egyúttal az állam feladatainak a megállapítását is jelenti. A költségvetés tárgyalásával az Országgyűlés tulajdonképpen a Kormány munkaprogramját teszi felülvizsgálat tárgyává, s dönt a Kormány által megjelölt feladatok megvalósíthatóságáról". Nos, a mostani előterjesztésekben a Kormány csak hivatkozik a hároméves programjára. Annak megismerésére, esetleges elfogadására a Parlamentnek nem adott igazi lehetőséget. A napokban kipostázott programot az idő hiányában részleteiben megvitathatatlan költségvetési törvényjavaslat mellett nehéz lenne most érdemben felülvizsgálni. Ha csak a Kormányon múlna, kiskorúsított képviselőkként nem élhetnénk azzal a jogunkkal, hogy megtagadjuk tőle pénzügyi eszközeit, nem nyilváníthatnánk ki ez ügyben bizalmatlanságunkat a kabinettel szemben. Miután hitelezőinkkel tárgyalni az esetleges exlex-állapot bekövetkezésének következményéről ugyancsak a Kormány feladata lett volna, s ezt vagy elmulsztotta, vagy csak nem hozta tudomásunkra, így nyilvánvaló, hogy az Antall-kormány működésének első évében gyakorlatilag megfosztotta az Országgyűlést annak lehetőségétől, hogy költségvetési jogát gyakorolhassa. E tényt mi végzetes felelőtlenségnek tartjuk. A beterjesztés módja és a törvényjavaslat tartalma miatt mi az előterjesztést úgy kezeljük, mint az 1991. év egyik költségvetési variánsát, melynek módosítására az év során akár többször is sor kerülhet. Ebből következik, hogy azt tartanánk célszerűnek, ha a Kormány mostani javaslatának törvényerőre emelkedése esetén sem fejezné be a költségvetési tervezést, hanem a gördülő tervezés módszerével folytatná a munkát. A ma még megoldatlan kérdések megválaszolására, a gazdaság és a társadalom különböző érdekcsoportjaival el nem végzett egyeztetésekre is fel kell készülni. Az évközi módosításokat tartalmazó pótköltségvetésnél ugyanis jó lenne elkerülni a nyáron lezajlott vitákat! Másrészt a jövő évi várható módosításoknak - a mostani előterjesztés hiányosságait pótolandó - legfeljebb csak a neve, de nem a tartalma lehet pótköltségvetés! A jelenlegi előterjesztést - függetlenül elfogadásának jogi formájától - valójában egy átmeneti finanszírozást biztosító jogszabálytervezetnek tekintjük. Hozzászólásaink ezen előterjesztéshez ezért a továbbiakban ehhez az alapelvhez igazodnak. Egyúttal bejelentem, hogy határozati javaslatot nyújtunk be a tisztelt Háznak, amelyben kérni fogjuk, hogy a Kormány 1991-ben negyedévente számoljon be a Parlamentnek a költségvetési előirányzatok aktuális állásáról. Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Bár az állam jövedelem-újraelosztó szerepe a magántulajdon által meghatározott piacgazdaságnak is szokásos alkotóeleme, mégis az 1980-as évek eleje óta a fejlett piacgazdaságokban minden életképes Kormány egyik legfontosabb célkitűzésévé vált az újraelosztás bővülésének visszafogása. Történt ez annak ellenére, hogy - miként nálunk is - minden országban népszerűbb dolog újabb és újabb költségvetési juttatásokat ígérni a különböző, többnyire jól beazonosítható állampolgári csoportoknak, mint bárkit is megfosztani olyan állami juttatásoktól, amelyekhez hozzászokott. Az előttünk fekvő törvényjavaslatból is hiányzik az a felismerés, hogy minél tovább halasztja a Kormány a költségvetési kiadások leépítését, annál nagyobb ellenállással fogja magát később szembetalálni! Enélkül egy év múlva továbbra is ugyanazon problémákkal fogunk szembesülni, mint ma, és ráadásul mindenki úgy fogja érezni, hogy az idei áldozatok hiábavalóak voltak. A Kormánynak persze van kifogása erre az érvre: a társadalom tűrőképessége korlátozott, az erőteljesebb kiadásleépítések az egyes területek működőképességét veszélyeztetik. Ez esetben azonban nem az a kérdés, hogy a költségvetésből fenntartott területek mikortól nem képesek feladataik ellátására, hanem az, hogy felismerve a források korlátozottságát, mely területekről vonul ki a Kormány annak érdekében, hogy más, általa fontosabbnak tartott állami feladatok maradéktalanul teljesülhessenek. Az Antall-kabinet e döntés felelősségét nem vállalja. A konfliktuskerülő és -halogató magatartás azonban az állami politika rangjára emelkedve azt eredményezi, hogy a tényleges válságkezelés lehetetlenné válik, és egyúttal a társadalomnak a Kormányba vetett bizalma is megrendül ezzel. A helyzet paradoxona az, hogy a Kormány úgy érzi, mindenkinek megértő partnere igyekszik lenni, senkit sem sújt a feltétlenül szükségesnél nagyobb mértékben, mégis szigorít annyit, hogy még a gyarapodó társadalmi csoportok tagjait is elégedetlenné tegye. Így a FIDESZ csak annyit tehet, hogy nem nehezíti a Kormány dolgát kiadáscsökkentő erőfeszítéseiben. Olyan javaslatokkal fogunk előállni, amelyek a költségvetés előirányzott deficitjét tovább csökkentik. Ezen alapállásunkból következően nem tudunk jelenleg támogatni olyan terveket, amelyek a bevételeknél alapvető változtatásokat akarnak elérni. Általában egyetértünk azzal a felfogással, mely a bevételek csökkentésére irányul, de jelenleg az adókulcsok jelentős mérséklése azzal a veszéllyel jár, hogy a kiadások finanszírozhatatlanná válnak. Az adókulcsok csökkentése, illetve átrendezése megfelelő modellezések, számítások alapján hamarosan napirendre kell, hogy kerüljön. Mielőtt részletesebb kritikai észrevételeinket megtenném, engedjenek meg két további, általános megjegyzést. 1. Az Antall-kormánynak hét hónap nem volt elegendő idő arra, hogy eldöntse, mely tevékenységeket tekint a jövőben is állami feladatnak és melyeket nem. Így aztán nem csodálkozhatunk azon, hogy a törvényjavaslatban tucatjával szerepelnek az olyan tételek, amelyeknek semmi keresnivalójuk sincs egy piacgazdaság költségvetésében. El sem tudjuk képzelni, mivel indokolható például a Kormány törekvéseivel gyakran szembeálló állami nagyvállalati lobby legfőbb intézményének, a Magyar Gazdasági Kamarának, jól fizetett köztisztviselőként a közpénzekből bátran vállalkozó Világkiállítási Programirodának, a műszaki fejlesztést, illetve fejlődést hivatali irodáiból kézben tartani és irányítani szándékozó Országos Műszaki Fejlesztési Bizottságnak a támogatása! (Helyeslés több oldalról.) Ugyanígy elfogadhatatlan számunkra, hogy a sport helyett sportegyesületeket és az Országos Testnevelési és Sporthivatalban ülő bürokratákat támogat a tervezet százmilliós nagyságrendben! (További helyeslések.) De kérdezem én a Kormány és a kormánypártok igen tisztelt képviselőit: biztosak Önök abban, hogy az 1991. évi állami költségvetésben ugyanannyi támogatást kell adni a Magyar Állami Operaháznak, mint az összes országos jellegű könyvtárnak és levéltárnak együttvéve, vagy kétszer annyit, mint az Akadémia valamennyi társadalomtudományi kutatóintézetének? Tudják-e Önök, hogy egy operajegy ára mekkora támogatást tartalmaz, és kik veszik ezt igénybe? 2. A tervezet olyan nagy összevont tételekkel dolgozik, hogy teljességgel lehetetlen megítélni ezek jogosságát. Például az Egyesült Államokban a hadikiadások tárgyalása azon a szinten folyik, hogy milyen típusú fegyverből, harckocsiból, vadászrepülőből, rakétából hány darab kell. Ehhez képest a Magyar Honvédség címére a következő részletezést találjuk: béralap, társadalombiztosítási járulék, dologi kiadások és lakástámogatások. (Derültség.) Mindezt potom 35 milliárd forintért! Csak nem gondolja valaki a Kormányból azt, hogy a Házban ül olyan képviselő, aki e négy adat alapján képes felelősen dönteni az éves költségvetési deficit felét kitevő összeg megalapozottságáról? A honvédség azonban itt csak egy példa - ha nem is épp súlytalan -, de szó szerint ugyanez mondható el szinte valamennyi nagyobb intézményről, a Magyar Televíziótól kezdve a bíróságokon keresztül a rendőrségig. A részletezettségnek ezen foka önmagában is alkalmatlanná teszi a törvényjavaslatot az érdemi vitára. Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! A részletesebb megjegyzéseinket egy jellemző hibával kezdem. A Kormány késlekedése a szakapparátust olyan képtelen helyzetbe hozta, melynek eredményeként a benyújtott törvényjavaslat 5. és 6. §-ában található bevételek és a kiadások különbözeteként kiszámolt egyenleg több mint 12 milliárd forinttal tér el ugyanezen szakaszon belüli finanszírozási forrásoktól. Ha a költségvetési törvény ilyen fontosságú mutatójában ekkora hiba bent maradhatott, akkor még elképzelni sem tudjuk, milyen hibák csúszhattak a kisebb jelentőségű tételekbe! Azt ugyanis meg kell vallanunk őszintén, a több ezer oldalas anyag minden összeadását még nem tudtuk leellenőrizni. E hiba különben könnyen javítható, de jelzi, hogy a döntésképtelenséggel elvesztegetett hónapokat nem lehet még a szakapparátus agyonhajszolása árán sem pótolni! A törvényjavaslatnak az állami adóssággal foglalkozó részét komoly előrelépésnek tekintjük. Függetlenül ugyanis a szakirodalomban ezen adósság közgazdasági tartalmáról folyó elvi vitáktól, mindenképpen igaz az, hogy láthatóvá teszi az állam gazdálkodásának egyik, eleddig ismeretlen szerepét. Azért is nagy jelentőségű e szakasza a javaslatnak, mert ez önmagában is fegyelmező erővel bír az állami költekezésre. Az államadósság terheinek figyelembevétele a kiadások között mindenképpen zsugorítja a többi tételre fordítható összegeket, s mint ilyen, antiinflációs hatású. Az államadósság kezelése ugyanakkor felveti a Magyar Nemzeti Bank önállóságát biztosító jegybanktörvény mielőbbi elfogadásának szükségességét. Az elkövetkezendőkben feltétlenül el kellene kerülni, hogy nem egyenrangú felek megállapodását kodifikáljuk! A pénzügyminiszternek és a Magyar Nemzeti Bank elnökének a forgóalap megteremtéséhez nyújtott hitel lejáratáról kötött szerződéseiről van tudniillik szó, amely a bank önállósága nélkül csak a megállapodás illúziója keltésére alkalmas. Végül elgondolkoztatónak tartjuk, lehetséges-e egy törvényszövegben a múltbéli adósságok összegét "várható"+-nak minősíteni. Ha még mindig nem ismertek a pontos adatok, akkor a vitás tételeket inkább el kellene különíteni! A költségvetési törvénynek az 1991. évi költségvetésre vonatkozó részei a korábbi évekéinél lényegesen részletezettebbek, amit csak üdvözölni lehet. Az ily módon felsorolt támogatási normatíváknál nem értjük azonban, mi indokolja az állami feladatokat ellátó intézmények megkülönböztetését, az állami megbízást teljesítő társadalmi szervezetek és alapítványok normatíváinak megfelezését! Az ilyen jellegű megkülönböztetéseket indokolatlannak, diszkriminatívnak tartjuk! Elfogadhatatlan volt számunkra az a korábbi kormányok idején az egyházakkal szemben alkalmazott megkülönböztetés, amit most a Kormány a társadalmi szervekkel, humán vállalkozásokkal szemben alkalmaz. Egyszerűen érthetetlen, miért támogatja a költségvetés például az idősek és fogyatékosok napközi otthoni ellátásának egyházi formáját 24 ezer, míg más formáját 12 ezer forinttal! Miközben a törvényjavaslat deklarálja, hogy a kiadási előirányzatokat növelni, túllépni, a fejezeteket a címek és kiemelt előirányzatok között átcsoportosítani a törvényben foglaltak kivételétől eltekintve nem lehet, a kivételek körének meghatározása túlságosan tág határok között mozog. Az úgynevezett általános tartalék felhasználásának kormányhatáskörbe utalásán túl a Kormány, nemzeti érdekből, a fejezetek között átcsoportosíthat; ugyancsak nemzeti érdekből a költségvetés terhére garanciát is vállalhat. Efféle nemzeti érdek lehet például, hogy elkerüljünk a jövő év során egy időközi parlamenti választást, amit a tartalékból kellene fedezni, noha a Kormány mostani törvénytervezetének benyújtásával kétségtelenül jelentős lépést tett ebbe az irányba. (Derültség.) Úgy véljük különben, a nemzeti érdek nem jogi kategória, inkább csak egyszerű kibúvó a Kormány hatáskörének bővítésére. Hasonlóképpen még a törvény tiltja a dologi és más kiadási előirányzatok béralapba történő átcsoportosítását, váratlan körülmény vagy feltételmódosulás esetén mégiscsak lehetséges az átcsoportosítás. Az említett és ezekhez hasonló kivételekre fenntartott engedmények esetére egy olyan garanciális szabályt tartunk szükségesnek, hogy a Kormány vagy az illetékes miniszter legalább a Parlament ellenőrző apparátusával, vagyis az Állami Számvevőszékkel véleményeztesse a Parlamentet megkerülő tervezett intézkedést. A költségvetés végrehajtásának szabályai jelen formájukban mindenesetre olyanok, amelyekben már nem világos, mi a kivétel, s mi a szabály. Szinte gyermeki kíváncsisággal gondolunk azon költségvetési szervek előirányzataira, melyek megállapítása nem tartozik az Országgyűlés, mi több, még a Kormány hatáskörébe sem. Ezt a titokzatos passzust olvashatjuk ugyanis az első kötet 21. oldalán. Ugyancsak értetlenül állunk azon tény előtt, hogy az általános szabályozottság és az Országgyűlés jelentőségének fokozása jegyében a Kormány az államháztartás jövő évi beszámolási és adott szolgáltatási rendszerét pénzügyminiszteri rendeleti szintre magasodó jogforrással kívánja megoldani. Az 1991. évi költségvetést olvasva, annak csak látszólagos részletezettsége miatt, nehéz a megtakarításokra javaslatot tenni. Egyetlen biztos pontot azonban nyugodtan ajánlhatunk a Kormánynak, hiszen érdekes mód e téren tett javaslata ugyanabba az irányba mutat, mint a miénk. A Műszaki Fejlesztési Alapról van szó. Eddigi rövid működése alatt immár másodszor vonja el a Kormány az Alap forrásainak jelentős részét, amit csak támogathatunk. Legfeljebb a módjával nem értünk maradéktalanul egyet. Ezen Alap megkurtítását nem eseti, de állandó jelleggel és az Alap teljes összegét felölelő mértékben javasoljuk a mögötte levő és a műszaki fejlődést inkább csak központosító, mintsem segítő szervezet teljes költségvetésével egyetemben. Egyúttal az államháztartás Kormány által igényelt szabályozottsága is erősödhet, hiszen a költségvetés közvetlenül jutva a bevételhez, ennek elköltéséről is beszámolhat a Parlamentnek. De hogy a dicséretből is kijusson a Kormánynak, van a költségvetésnek egy újabb, rendkívül pozitív eleme is. Úgy tetszik ebből, hogy a Kormány tényleg komolyan veszi, hogy a Világkiállítást vállalkozásból kell megvalósítani. Csak ez lehet ugyanis az oka annak, hogy a hetedhét országra szóló kiállítás megvalósításának költségvetési támogatása oly csekélyke. Ez ügyben a Kormány vélhetően biztos támogatókra fog találni a FIDESZ parlamenti frakciójának tagjaiban. Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! 1990 decemberében a Parlament költségvetési vitájában kísértetiesen ismétlődnek az előző év eseményei. A képviselőknek megint kényszer hatása alatt kell meghozniuk egyik legfontosabb döntésüket. Hangsúlyozzuk, számunkra ez az első, de egyben az utolsó alkalom is, amikor hajlandók vagyunk ilyen előzmények után egyáltalán részt venni egy ennyire előkészítetlen költségvetési törvénytervezet vitájában. A Kormány ugyan változott, az érvelés mégis ugyanaz: csak így lehet biztosítani az ország fizetőképességének fenntartását. Elfogadott költségvetés nélkül ugyanis nem számíthatunk a nemzetközi pénzintézetek nélkülözhetetlen támogatására. Ez olyan súlyos érv, mondhatni zsarolás, amivel nehéz szembehelyezkedni. E költségvetést és a hozzá csatlakozó törvényeket azonban kevesebb mint egy hónap alatt kellene felelősséggel megalkotnunk. E feladat azonban jószerivel lehetetlen. Ezért a törvénytervezetet jelen állapotában támogatni nem tudjuk. A kormányprogram irányelveinek május 22-i vitáján a szemközti padsorokban méltatlankodó moraj hallatszott, amikor vezérszónokunk azt mondta: ha legalább a stratégiai pontok alapos kifejtését nem teszi meg a Kormány, akkor ez nem a nemzeti megújhodás, hanem a semmitmondás Kormánya lesz. Legnagyobb sajnálatunkra a Kormány eddigi tevékenysége nemhogy okot adna arra, hogy ezt visszavonjuk, hanem éppen ellenkezőleg, a költségvetési törvénytervezet jelen állapota csak megerősíti a megfogalmazás jogosságát. De most már a feltételes módot kijelentő módra cserélve, valahogy így: az Antall-kormány - sajnos - a semmitmondás Kormánya. Végezetül felhívom a figyelmüket arra a pillanatra, amikor Antall József kormányalakításakor megköszönte a korábbi miniszterelnöknek azt, hogy működőképes országot hagyott maga mögött. A jelen törvénytervezet beterjesztése után erős kétségeink vannak, vajon a következő kormányfő olyan országot kap-e majd örökül, hogy ő is köszönetet mondhat ezért Antall Józsefnek. Köszönöm a figyelmüket. (Nagy taps a bal oldalon.)