DR. FEKETE GYULA (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Az eddig tárgyalt adótörvények koncepcióit nem vitattuk meg, mert hiszen ezeket az adókat örököltük, de a most tárgyalt adótörvények koncepcióit vállalnunk kell a jövőben, hiszen most alakítjuk ki, nem háríthatjuk az átkos múltra a felelősséget. Nekem a helyi adók bevezetésére vonatkozó törvényjavaslattal szemben alapvető koncepcionális gondjaim vannak. A legfájóbb koncepcionális kifogásom az, hogy a törvényjavaslat változatlanul erősen fenn kívánja tartani és érvényesíteni az eddig döntően szociálisnak, a jövőben majd államinak és önkormányzatinak mondott tulajdonadók alóli mentességet és különféle privilégiumait. Ez véleményem szerint súlyosan sérti a gazdálkodók közötti versenysemlegességet, csírájában fojtja meg a jelenlegi zsákutcából kivezető lakáspolitika megvalósulási esélyeit. Az elmúlt negyven év gazdálkodásának egyik alapvető koncepcionális hibája volt a tulajdonformák első-, másod- és harmadrangúságát hirdető sztálini gazdaságpolitikai tétel lényegében töretlen fennmaradása. Ennek jegyében volt adómentes az állami tulajdon, hiszen látszólag logikailag ésszerűtlennek tűnt, hogy egy birodalom önmagát megadóztassa, és ennek jegyében nehezedtek adók az alsóbbrendűnek tekintett, amúgy is elhalásra ítélt magánszektorra. Az elmúlt évtizedekben kezdett felsejleni több közgazdászban - sajnos nem elég sokban, ahogy azt az előttünk álló törvényjavaslat is bizonyítja - az a gondolat, hogy élesen szét kell választani az állam közhatalmi és gazdálkodói tevékenységének adóztatási konzekvenciáit. Ha az állam vagy az önkormányzat gazdálkodásra szánja rá magát, belép a piacra, akkor kell, hogy vállalja annak minden olyan adó- és járulékkonzekvenciáját, amit közhatalmi szereplőként a többi piaci szereplőre kötelező jelleggel rákényszerít - különben nem beszélhetünk szabad versenyről, és továbbra is fennmaradnak társadalmunkban az állami vagyonnál történő pocsékolás, annak hasznosulására vonatkozó nemtörődömség, illetve az egyenlőtlen verseny. E szétválasztás jegyében mondom, másként ítélem meg a városháza, a rendőrség épületének az adómentességét mint közhatalomét, és máshogy az olyan épületét, amelynek helyiségeivel a központi vagy a helyi költségvetés gazdálkodik. Nem tudom elfogadni, ha egy önkormányzati tulajdonú épületben kiadnak egy üzlethelyiséget, akkor annak a bére csak amortizációt és a fenntartási költségeket, továbbá az erre rakodó 15 százalékos általános forgalmi adót tartalmazza, de ha ugyanezt az üzlethelyiséget egy társasház adja ki, akkor az üzletbérnek tartalmaznia kell a fenntartási költségeken, az amortizáción kívül a lakókra a bérbeadás miatt kirótt személyi jövedelemadót, az új ingatlanadót és a magasabb önköltségre vetített nagyobb általános forgalmi adót. Sajnos más példákat is tudnék felsorolni, mennyire deformálja a gazdaságot a gazdálkodó állam vagy önkormányzat adómentessége vagy jelentős kedvezménye, ha erre közhatalmi szerepéből fakadóan feljogosítja önnönmagát a versenysemlegesnek titulált piacon. Vitapartnereim felvetették, hogy akkor a kórházakat és az oktatási intézményeket is meg kívánom adóztatni? Válaszom erre az, hogy ennek eldöntése nem az én egyszemélyes gondom, de ha az olyannyira várt magániskolák, egészségügyi szövetkezetek adómentességét nem biztosítja ez a törvényjavaslat - márpedig nem biztosítja -, akkor e területen is ellenzem a versenysemlegesség megsértését. Az állami és az önkormányzati tulajdon privilégiumának a koncepciójából közvetlenül fakad a magántulajdonosok tulajdonosi jogainak a korlátozása. Csak utalok arra, hogy másfél évtizede mekkora felzúdulást keltett Magyarországon és Erdélyben, amikor Ceausescu bevezette a vendégbejelentési kötelezettséget, majd a vendégfogadás tilalmát is. Ennek tükrében a törvénytervezetben nemcsak az összeg, hanem a hatóságilag előírt procedúra is - utánajárás a városházán, községházán, postai sorbanállás, esetleg utólagos hatósági ellenőrzés - mélységesen megalázó a lakosságra nézve, erősen korlátozza a tulajdonosi jogokat abban, hogy 3-4 napra rokonoknak, ismerősnek szállást adjanak. Az is súlyosan sérelmes egy-egy tulajdonosra nézve, hogy törvényi kényszerrel adószedői funkcióra köteleznek egyeseket, azaz a nagyobb tulajdoni hányaddal rendelkezőkön akarja a törvényjavaslat behajtani a kisebb tulajdonostársak adókötelezettségeit. Számomra szükséges koncepcionális tétel kell, hogy legyen a jogok és kötelezettségek egyensúlya. Nem tudom elfogadni, hogy úgy állapítsunk meg újabb és újabb vállalkozókat terhelő adóterheket - gondolok a vállalkozók kommunális adójára és a törvényjavaslatban szereplő, az általános forgalmi adó elvével véleményem szerint összeférhetetlen iparűzési adóra -, hogy nem gondoskodunk az ilyen terhekre kötelezettek adófizetéséből fakadó jogairól, arról, hogy beleszóljanak forintjuk leendő sorsába. A koncepció hiányában sajnos üdülő- és telektulajdonosok százezreit fenyegeti az a veszély, hogy fejőstehénnek tekinti őket az önkormányzat, amelynek gazdálkodásába - mivel nem bejelentett állandó lakosok - nem tudnak beleszólni. Utoljára, de rangsorban nem utolsóként említendő koncepcionális kifogásom a törvényjavaslattal szemben a szociális szemlélet teljes hiánya. A törvényjavaslat úgy kényszerít nagyobb adók vállalására fix jövedelemből élő nyugdíjasokat, nagycsaládosokat - és ezeket a fix jövedelmeket a várható infláció 1991-ben ugyancsak le fogja értékelni -, hogy nincs arra tekintettel, kibírja-e az adott család a terhelést vagy sem. Az esetleges helyi méltányosság ígérete számomra nem biztosíték. Ha én mint törvényhozó adókat szavazok meg, akkor biztosítékot kívánok a törvénybe beépíteni arra nézve is, hogy emiatt senki életnívója ne süllyedjen a létminimum szintje alá. A helyi adók különösen a nagyobb családok számára sérelmesek. Ma hallhattuk, hogy a családi pótlék 1991-ben csak feleannyira nő, mint ahogyan az árszínvonal nő. Azt is tudjuk, hogy a gyermeknevelési költségek gyors emelkedése ellenére nem szándékszik a kormányzat növelni a gyermekek eltartására szolgáló adóalap-levonási lehetőségeket. E két tényező már önmagában is elégséges arra, hogy a gyermekes családok reáljövedelme 5-6 százalékponttal jobban csökkenjen, mint a lakosságé általában. A méltánytalanul nagyobb terhelést tovább növeli, hogy a bevezetendő ingatlanadó nincs tekintettel az ott lakó családok nagyságára, azaz eleve bünteti a szükségszerűen nagyobb lakóterületen lakó családokat. Végső soron teljes határozottsággal állíthatom, hogy a törvényjavaslat ellentétes valamennyi kormánypárt családpártoló programjával, választási ígéreteivel. Arról a gondról már csak utalásszerűen szólok, hogy a törvényjavaslat a hajléktalan-problémát rendőri, adóhatósági problémává egyszerűsíti. Tudvalevő, hogy Magyarországon több mint százezer embernek nincs állandóan bejegyzett valódi lakása. Azoknak, akik több évtizede albérletben vagy ágybérletben élnek, és főbérlőjük nem járult hozzá állandó bejelentkezésükhöz, vagy azoknak, akik aluljárókban, pályaudvarokon éjszakáznak. Számomra nyilvánvaló, hogy nem lehet őket megadóztatni csupán azért, mert valamely önkormányzat területén mint nem állandó lakosok, több mint 48 órát tartózkodnak, de a törvényjavaslat megalkotói nem törődtek azzal, hogy a réteg helyzetét anyagilag és a hivataloknak való kiszolgáltatottság terén is tovább súlyosbítsák. Összefoglalva: a versenysemlegesség szektorok közötti nagymértékű megsértése, a magántulajdonosi jogok korlátozása, az adókötelezettségek és jogok aránytalansága, az antiszociális, azaz gyermek-, család- és hajléktalan- ellenes szemlélet: ezekben foglalhatom össze a helyi adókról szóló törvényjavaslat legfontosabb, koncepcionális gyengeségeit. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)