DR. HORVÁTH TIVADAR (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Az előttünk fekvő törvényjavaslat arra vállalkozik, hogy a feladat- és hatásköröket, és ennek alapján a velük kapcsolatos ügyek eldöntését a közigazgatás két alappólusa, az állami szervek és az önkormányzati közigazgatás között ossza fel. Ezt a két pólust, ezt a kétféle szervtípust sokféle szempont és sajátosság választja el egymástól, de vannak együttes, közös szempontok is, például az eljárási rend egyöntetűsége, az apparátusok közös szabályozottsága; de a legfontosabb tényező, amiért a közigazgatásnak léteznie kell: az emberek és a közösségek. Az állampolgárok, a közigazgatás ügyfelei az alkotmányos különbségek ellenére egységben látják ezeket a szinteket, s amit ma kívánnak, az az, hogy kiszolgálja szükségleteiket, intézze el kérelmeiket, felvilágosítsa, megnyugtassa őket. Eközben pedig a közigazgatási szervekhez forduló állampolgárokat kevésbé a hatáskörgyakorlás miértje érdekli, hanem a közigazgatás teljesítményei és költségei, tehát a közigazgatás eredményessége. A különböző feladat- és hatáskörök telepítésénél az egyes ügyek típusai, keletkezésük helye döntő fontosságú abból a szempontból, hogy állami vagy önkormányzati ügynek tekintendők. Hiszen sem az önkormányzati törvény, sem ez a törvényjavaslat nem ad meghatározást az önkormányzati hatósági ügyek meghatározására, ahogyan az előttem szóló képviselőtársaim is rámutattak erre. Azt gondolom, hogy kemény és fáradságos munkák elé nézünk még pro és kontra az önkormányzati és a dekoncentrált szervek közti hatáskörgyakorlás telepítéséről. A törvényjavaslat előbbiekben és többek által ismertetett szerkesztési problémái helyett néhány tartalmi részletével szeretnék foglalkozni. A tegnapi vitában Sóvágó képviselőtársam azt mondta, hogy a különböző hatásköri telepítéseken és jogszabály-módosításokon túlmenően bizony érdemi változások is történtek a szervezeti struktúrában. Példaként említette erre a tűzoltóságot. Az én véleményem ezzel szemben az, hogy a tűzoltóság struktúráját és képét illetően túlságosan nagy változás nem történt, inkább csak homlokzatátfestésről lehet beszélni. Ennek ellenére azt látjuk, hogy a régi struktúra megmarad, annak ellenére, hogy önkormányzati hivatásos tűzoltóságról és állami tűzoltóságról van szó. De ennek a kétfajta megkülönböztetésnek az indokoltsága, az új funkciók elhatárolása világosan nem derül ki a törvénymódosítási szövegből. Változatlanul megmarad a Belügyminisztérium TOP, a Tűzoltóság Országos Parancsnoksága, továbbra is megmaradnak megyei szinten a megyei tűzoltó parancsnokságok, annak ellenére például, hogy a megyei területi hivatásos állami tűzoltóságok nem végeznek tűzoltást, nem végeznek mentő-kárelhárítást; és amennyiben az önkormányzatok fogják fenntartani a hivatásos tűzoltóságaikat, a pénzügyi és anyagi eszközök elosztását sem fogják végezni ezek a megyei tűzoltóságok. A tűzoltósági, tűzrendészeti szabványok és előírások meghatározásában sincs tulajdonképpen már most sem semmilyen szerepük és jelentőségük. Nem világos tehát, hogy megyei szinten, ahol szintén önkormányzatokat hoztunk létre, és ahol önkormányzati testületek működnek, miért kell állami tűzoltóságnak működni. Finn példát tudnék erre összehasonlításul hozni, hogy egy centrális hierarchia élén levő Belügyminisztérium TOP helyett ott a Belügyminisztérium egyik főosztálya végzi a tűzvédelem szakmai irányítását. A másik, ami aggasztó ebből a szempontból, hogy a törvényjavaslat szerint 1991. december 31-ig biztosítani kell a hivatásos önkormányzati tűzoltóságok létesítésével, fejlesztésével, fenntartásával, működtetésével kapcsolatos teendők átadását, költségek fedezését az önkormányzati szervek számára. Nos, a tűzoltóság műszaki ellátottsága, felszereltsége olyan súlyos problémákkal küszködik ma is, hogy ez a rövid határidő nagyon súlyos problémákat és következményeket hozhat az ország tűzvédelmének az ellátásában. Másik ilyen terület, amivel foglalkozni szeretnék, a szabálysértési jogterület. Itt is egy olyan szakmai szempontot szeretnék megvilágítani, amely a hatáskör-telepítés eldöntésénél szempont lehet. Az én véleményem szerint a szabálysértési ügyek túlnyomó többsége nem kimondottan helyi érdekű és önkormányzati szabályozás hatókörébe tartozó kérdés. A szabálysértési tényállások jelentős része például a Büntető Törvénykönyvben található meg, például a tulajdon elleni szabálysértések esetében. Ennek kisebb súlyú és a társadalomra csekély veszélyességgel járó alakzatait kodifikálják a szabálysértési kódex keretében. Itt az önkormányzat hivatalnokának, a jegyzőnek a hatáskörébe utalná a törvényjavaslat ezeknek az ügyeknek az eldöntését. Másodfokon viszont a jogorvoslat a dekoncentrált szervként működtetett köztársasági megbízottakhoz telepítené, és sajátságos módon egy harmadik hatáskört pedig teljesen az önkormányzatokhoz adna, ugyanis az önkormányzatok képviselő testületei döntenének a kiszabott pénzbírságnak méltányosságból történő elengedéséről. Nos, hogyha teljesen államigazgatási ügyként, közigazgatási ügyként fogom fel a szabálysértést, akkor az önkormányzati törvénnyel ellentétes ennek a hatáskörnek a delegálása a képviselő-testületekhez, másrészt pedig ellenérdekeltség mutatkozik abban, hogy például a letiltott bírságösszeg - amely jelenleg önkormányzati helyi bevételt képez - ennek a hatáskörnek a gyakorlásával összeférhetetlen volna. Több európai ország például azt mutatja, hogy az úgynevezett szabálysértési vagy kihágási ügyeket kihágási bíróságok intézik, és ítélkeznek ezekben az ügyekben. Még egy terület problémájáról szeretnék beszélni: ez a gyámügyi hatásköröknek a telepítése. A november 29-i kormányülést követően még arról volt szó, hogy a Kormány az árvaszékeknek a felállításáról dönt. Ez az új jogszabály azonban ezzel ellentétes koncepciót képvisel, mégpedig a korábbi gyakorlatnak megfelelően az önkormányzati hivatalokhoz telepíti a gyámügyi feladatok többségét. Ezzel kapcsolatban szeretnék rávilágítani ennek a szakterületnek olyan buktatóira, amelyek talán képviselőtársaim előtt sem teljesen ismertek. Ez a munka a családjogi törvény, a Polgári Törvénykönyv, a büntetőjog, az eljárási törvények és számos kapcsolódó jogszabály alapos ismeretét, értelmezését és alkalmazását kívánja meg. Akkor, amikor a gyámhatóságok a gyermekek családból való kiemeléséről, másnál történő ideiglenes elhelyezéséről, örökbefogadás engedélyezéséről, elmebeteg emberek gondnokság alá helyezésével kapcsolatos perek megindításáról döntenek, és bíróság előtti jogi képviseletet látnak el, nemcsak a lelkiismeretesség a legfőbb szempont, hanem legalább ilyen fontos a kellő hozzáértés, a szakértelem. Most a vállalkozások korát éljük, így szép számban akadnak olyan vagyonos kiskorúak, akik vagyonukat kívánják különböző vállalkozási formákba fektetni, és a szülőknek a kiskorúak nevében tett ilyen jognyilatkozatához is a gyámhatósági jóváhagyás szükséges. Azt hiszem, hogy nem szorul különösebb magyarázatra, hogy az ilyen döntéseket nem lehet szakértelem nélküli emberekre bízni. Amit azonban ezen a területen évtizedek óta látunk, az az, hogy a terület évek óta fokozott túlterheltséggel és állandó fluktuációval küzd. A legjobb és a legfelkészültebb szakemberek egy idő után sorozatban hagyják ott a gyámügyi munkát, és jelenleg az a helyzet, hogy az ügyintézők alig egyharmada rendelkezik a megfelelő szakképzettséggel. Győr városban csak 30 darab környezettanulmány, tehát úgynevezett dömpingügy-típusnak az intézése hárul egy ügyintézőre a napi munkáján keresztül, és tessék elképzelni, hogy az előbb említett nagy fontosságú ügyeknek a feldolgozásához, elintézéséhez mennyi energiája, kedve marad ezek után! Természetesen nem vonom kétségbe azt, hogy a védő-óvó intézkedések nagy száma és a segélyezés továbbra is önkormányzati feladat maradna, hiszen pont az önkormányzat tud segíteni lakásügyekben, szociális problémák megoldásában, legjobban ott ismerik a helyi lehetőségeket, és ott áll rendelkezésre az az anyagi erőforrás, amivel rászoruló embereken és családokon segíteni tudnak. A gyámügyi munka szükséges szakmai színvonalának emeléséhez azonban véleményem szerint a jelenlegi és a hatáskört módosító jogszabályok szerint is változatlan struktúrának átgondolását tartanám szükségesnek. Említést tennék még a kisajátítási ügyintézéssel kapcsolatban. A korábbi, már tavaly márciusban hozott deregulációs törvény nagyon helyesen a kisajátítás érdemi tárgyában hozott határozat bírósági megtámadását lehetővé tette az állampolgárok számára. Ez a törvényjavaslat - a hatáskör-telepítési törvényjavaslat is - megadja ezt a jogorvoslati lehetőséget a tulajdonelvonás tekintetében, én azonban itt zavart látok: ugyanis a kártalanítási összeg mértékével kapcsolatos pert egybemossa ezzel a tulajdonelvonás elleni döntés kapcsán indított perrel. Ez az ügyeknek az elhúzódását, késedelmes befejezését eredményezné és nagy károkat is, hiszen ezek a kisajátítási, kártalanítási perek több évig is elhúzódnak a gyakorlat szerint. Ennek az ügynek a tisztázására a magam részéről módosító indítványt is benyújtottam. A másik, amit nem tartok megnyugtatónak: az, hogy bár a törvényjavaslat 50. §-ának (3) bekezdése a PTK módosításánál, a kisajátítás részletes szabályainál külön törvény rendelkezését írja elő, de - sajnos - a tárgyalt törvény más fejezetei még mindig csak arra vállalkoznak, hogy a jelenleg is hatályos törvényerejű rendelet módosítását végezzék el. A tulajdoni biztonság megteremtése és az állampolgári jogok garantálása érdekében minél előbb szükség volna egységes, törvényi szintű szabályozásra ezen a területen. Hiányolom, hogy a lakás- és helyiséggazdálkodással a hatásköri szabályok egyáltalán nem foglalkoznak. Bár a Kormánynak április 30-ig be kell nyújtania a lakástörvény ügyében egy törvényjavaslatot, de addig is mindenképpen szükségesnek tartom, hogy az ezen a területen keletkező hatásköri és hatósági ügyek eldöntésére, a jogorvoslatokra tisztázzuk a fórumrendszer egyes fokozatait. Úgy érzem, hogy az általam elmondott kérdéseket előbb vagy utóbb mindenképpen tisztázni kell, akár sor kerül ennek a törvényjavaslatnak a részletes vitájára, akár egy későbbi törvényalkotás menetében kerülnek ezek a problémák terítékre. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)