DR. GÁSPÁR MIKLÓS (KDNP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Az előttünk fekvő törvényjavaslat jelentőségét az adja, hogy a tulajdonviszonyok részleges átalakításával együtt először kísérel meg igazságot szolgáltatni az elmúlt despotikus rendszerben súlyos sérelmet szenvedett rétegek egy csoportjának. Felelősségünk óriási, hiszen nem kis-mértékben ettől a törvényjavaslattól függ, hogy milyen lesz és kikből fog állni a jövő magyar középosztályának vállalkozói rétege, kikből lesznek gazdák. A magyar történelmi fejlődés egyik sok problémát okozó hiányossága már a múlt században is éppen az volt, hogy nem alakult ki megfelelő időben megfelelő számú és minőségű polgári vállalkozó réteg. Nem kis mértékben ettől a törvényjavaslattól függ, hogy ennek az állami vagyonnak, amely részben úgy keletkezett, hogy az állam kirabolta védtelen állampolgárait, kik lesznek az új tulajdonosai. A törvényjavaslat egyik tétje az, hogy az új tulajdonosok, a piacgazdaság polgárai zömében az előző rendszer haszonélvezői lesznek-e, vagy pedig mások is, köztük a kiraboltak, kapnak-e e tekintetben komoly életlehetőséget. Igen nagymértékben ettől a törvényjavaslatól függ tehát, hogy milyen lesz az eljövendő Magyarország új tulajdonosi arculata. Századunk egyik kiváló magyar írója úgy fogalmazott, hogy "a paraszt szóban benne van a múltnak minden megfizetetlen adóssága, a jövőnek minden joga. Ez a szó mintegy magába tömöríti a magyar föld népének egész nagy tőkéjét. Ezzel a szóval bármely percben odaviheti hitelezőit a történelem ítéletéhez; de most már fizessetek! Mert ha van csodák csodája a világon, az a magyar paraszt megmaradása. Teljesen magára hagyatva, a rög és a vér irtózatos robotját végzi a századok folyamán. Mindig teremt, termése másé. Mindig harcol, győzelme másé." - Eddig az idézet. Ami ezután következett, közismert. A parasztság az úgynevezett Tanácsköztársaság előjátéka után az igazi ütést akkor kapta, amikor a második világháborút követően a hatalom valóban elvette mindenét, földönfutóvá tette, és parasztként való létezését is megszüntette annak kimondásával, hogy nincs paraszt, csak úgynevezett szocialista mezőgazdasági nagyüzemi dolgozó. Mi következik mindebből? Álláspontom szerint az, hogy a törvényjavaslatal szemben a termőföldigénylők ne átlagosan 70-800s mértékig, hanem a degressziós kulcsok megváltoztatásával a lehető legtöbb esetben 1000s mértékig kapják vissza természetben volt földtulajdonukat (kis taps), amenynyiben annak hasznosításáról gondoskodnak. Van azonban egy másik vonatkozása is a kérdésnek, mivel a tulajdonviszonyoknak a törvényjavaslattal történő rendezése önmagában még nem oldja meg sem a kárpótlásként földhöz jutottak, sem pedig a mezőgazdasággal vállalkozásszerűen foglalkozni kívánó más állampolgárok megfelelő földterülettel való ellátását. 1949-ben az átlagos birtoknagyság 3,3 hektár volt. Ebből következik, hogy az esetek többségében a kárpótlásként földhöz jutottak nem kapnak életképes, a főhivatásszerű, korszerű gazdálkodáshoz szükséges földterületet. Álláspontom szerint az lett volna a helyes megoldás, ha a parasztgazdaságok és általában a mezőgazdaság hatékonyságának mielőbbi megteremtése érdekében egyszerre, egyidejűleg születik meg a kárpótlásról szóló törvény; a szövetkezetek valódi szövetkezetekké történő átalakulását és a tagság megfelelő földterülethez jutását biztosító szövetkezeti törvény; a földtulajdoni, földhasználati, földbérleti és földvédelmi szabályokat magában foglaló földtörvény; az önkormányzatokat tulajdonnal ellátó törvény; az állam kizárólagos tulajdonában maradó, kincstári birtokokra vonatkozó törvény; valamint a parasztgadaságokat megfelelő hitellel ellátni képes mezőgazdasági banki szabályozás. E törvényeknek egymással összehangolt törvényegyüttest kell alkotniuk. E törvények elfogadása azért is rendkívül sürgős, mert a jelen időszakban a szabad, liberalizált földforgalom számomra elfogadhatatlan. Elfogadhatatlan azért, mert a szocializmus által eltörölt földpiac jelenleg reális földár nem állapítható meg, a termelőszövetkezeti és az állami tulajdonú földeknek pedig nincs valódi tulajdonosa. A szabad földforgalom esetén tehát nem elsősorban a parasztság fog még több földhöz jutni, hanem olyan agrárlobbik és érdekszövetségek, valamint a bankok egy része, amelyek a most áron alul megszerzett földtulajdonjog birtokában hosszabb távon egyre növekvő vagyonra fognak szert tenni, monopolizálva egyúttal a földhöz kötött gazdasági tevékenységet, illetve a bérbeadást. A földtulajdon rendezése körüli viták lényege tehát az, hogy a parasztság feje fölött megindult a harc a földvagyonért, azért, hogy ki legyen a haszonélvezője annak, hogy eddig a földnek nem volt elismert értéke. A földforgalom egyetlen fejlett nyugat-európai országban sem teljesen szabad, és a föld egyetlen fejlett nyugat-európai országban sem képez korlátlan magántulajdont, hanem a tulajdon egyéb tárgyaitól eltérően speciális törvények vonatkoznak rá. Hivatkozom itt például az olasz alkotmányra, amely úgy rendelkezik, hogy a föld ésszerű kihasználása és méltányos társadalmi körülmények kialakítása érdekében a törvény kötelezettségeket és korlátokat állapít meg a föld magántulajdonára, tartományonként és mezőgazdasági övezetenként megszabja a földterület nagyságának felső határát, előmozdítja és kötelezővé teszi a talajjavítást, a nagybirtok átalakítását és a termelőegységek rekonstrukcióját, segíti a kis- és középgazdaságokat. Az önkormányzatokat tulajdonnal ellátó törvény meghozatala pedig azért is rendkívül fontos, mert reális a veszélye annak, hogy a termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok egy része a kezelésükben lévő állami tulajdonú földeket különböző kft-kbe, vállalkozásokba csempészik be, megfosztva ezzel az önkormányzatokat a működésükhöz szükséges és részükre bevételt is biztosító földektől. Ugyanakkor az önkormányzati tulajdon megléte segítheti az önkormányzat területén lakó nem szövetkezeti tagok földhözjuttatását is. Például Kosd község 2300 lakosából csak 9 fő dolgozik a szövetkezetben. A Kereszténydemokrata Néppárt a már 1979-ben kiérlelt programjában azt az elvet követte, hogy a gazdaságtalanul működtetett állami tulajdonnak úgy teremtsünk valódi tulajdonost, hogy azt összekössük a sérelmet szenvedett rétegek és egyének anyagi és erkölcsi rehabilitálásával. Ezért a valódi rehabilitáció érdekében - egészen a lehetőségek végső határáig - megfontolandónak tartom a kárpótlásként kapott kárpótlási jegyek értékének növelését, többek között például a kamat emelésével, a kamatozás időtartamának meghosszabbításával, a kárpótlás felső határának megemelésével és a degresszió enyhítésével. Ez egyúttal az új polgári vállalkozói réteg kialakulását segítő hitelkonstrukciónak is felfogható. Megfontolandónak tartom továbbá, hogy azokban az esetekben, amikor az államosított vagyontárgy szinte eredeti állapotában föllelhető és jelenleg is állami tulajdonban van, akkor a sérelmet szenvedett jogosult - a termőföldhöz hasonlóan - természetben juthasson hozzá volt tulajdonához, esetleg ráfizetéssel. Ez nem kerül semmibe senkinek, mert csupán az történik, hogy az állam által államosított és gazdaságtalanul üzemeltetett - például egy - eszpresszóból az állam kivonul, a jogos tulajdonos pedig ezután nyereségesen fogja üzemeltetni, adót, tehát bevételt juttatva az államnak. Végül tudom, hogy bár jogfilozófiai értelemben a sérelmet szenvedettek teljes kárpótlásra tarthatnának igényt, a kárpótlás viszont a nemzeti közteherviselés elve alapján még megnövelt értékű kárpótlási jegyek esetén is csupán részleges lehet. Szeretném azonban elvi éllel leszögezni, hogy éppen a nemzeti közteherviselés elve megkövetelné és az lenne igazságos, ha az elmúlt rendszer kiváltságosai is hozzájárulnának a nemzet terheihez. (Közbekiáltás: Helyes!) Mivel ez nem történt meg, megállapítom, hogy a múlt károkozói és kiváltságosai helyett a nemzet terheiből most is nagyobb részt vállal a semmiről sem tehető lakosság és azok, akik egykor súlyos sérelmet szenvedtek. Köszönöm a figyelmet. (Taps a jobb oldalon és középen.)