MÉCS IMRE (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház és - örülök neki, hogy itt van miniszterelnök úr - tisztelt Miniszterelnök Úr! Nézze el a tisztelt Ház nekem azt a gyarlóságot, és ne vádoljon nepotizmussal, hogy saját nagybátyámtól, Mécs László költőtől fogok idézni, aki 1947-ben írta az alábbi sorokat: "Megszépül minden, ha valakié: be szép egy kis kert, ha valakié, be szép egy asszony, ha valakié! Be szép egy ország, ha szeretik: megszépül minden, hogyha szeretik, megszépül minden, ha valakié." 1947-ben írta ezeket a sorokat, amelyeket kevesen ismernek, 1947-ben, amikor sok százezer parasztember örült annak, hogy évszázados álma megvalósult, és végre földhöz jutott. De 1947-ben írta ezeket a sorokat akkor, amikor már működött a bolsevista gépezet: egyik kezével földet adott, másik kezével már azon rendeleteket fogalmazta, amelyekkel vissza fogja venni a földet. Már akkor megkezdődött a tulajdonnak az államosítása, az az esztelen, barbár cselekedet, aminek mai napig nyögjük a hátrányait. Nem volt politikus ember az én nagybátyám -, meg is kapta a maga tíz évét izgatásért Rákosi börtöneiben. De ez jutott eszembe akkor, amikor a kárpótlási törvényről van szó, akkor, amikor a magyar társadalom előtt egy hallatlanul nagy, úttörő feladat áll: vissza kell fordítani e botorul és rosszul államosított vagyont, a Csáki szalmáját; vissza kell fordítani az államosítást, olyan nagy mértékben, amilyen még soha nem volt a gazdaságtörténetben vagy a világtörténelemben. Rendkívül fontos dolog ez, az egész népet foglalkoztatja. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, először rendezni kell a régi tulajdonjog kérdését, rendezni kell a kárpótlásokat, hogy tabula rasát teremtsünk, hogy tiszta lappal indulhasson az egész társadalom az új gazdaság felé. Ahhoz, hogy a nyugati tőke bejöjjön, ahhoz, hogy vállalkozások induljanak, rendezni kell a tulajdoni viszonyokat, és rendezni kell a kárpótlásnak a kérdését. A tulajdonlás az embernek ősi, atavisztikus tulajdonsága. Erre épül a modern társadalom, amely egyik oldalról, fölhasználva az embernek ezt a tulajdonságát, megengedi, hogy magántulajdonosok legyenek, hogy az emberek szinte belebújjanak a tulajdonba, a lehető legtöbbet hozzák ki abból, a legjobban hasznosítsák, ugyanakkor pedig a közösség a parlamentarizmuson keresztül, a demokrácián keresztül ezt korlátozni tudja, illetve osztozik a hasznokban. Egyik oldalon a tulajdonos teljes rendelkezést kap, a másik oldalon a társadalom nagyobb mértékben osztozik a javakban, a hozadékokban, mint maga a tulajdonos. Úgy gondolom, hogy rendkívül fontos kérdés ez, és - noha ez a törvény nem kétharmados, hanem csak "sima" feles törvény - én úgy gondolom, ennek 90 0s törvénynek kell lennie: teljes konszenzusra kell törekednünk, és a társadalom minden rétegének, minden érdekcsoportjának a józan alkuját kell, hogy tükrözze. Nem mindegy a magyar társadalomnak, hogy kik lesznek az új tulajdonosok, és mi lesz a régi tulajdonosokkal. Sok százezer, milliónyi, munkavállalónak nem mindegy, hogy kik lesznek az új tulajdonosok, milyen munkahelyük lesz. Az is világos, hogy ehhez rendezni kell a régi dolgokat, rendezni kell valamennyi kárpótlási kérdést. Hangsúlyozom: józan igazságtételre van szükség. Józanul, megfontoltan és egységesen kell ebben részt vennünk. Figyelembe kell venni társadalmunknak a fáradtságát, túlterheltségét, elkedvetlenedését, és az emberi tudatokban az évtizedek alatt lerakódott vagy lerakott passzivitást. Józan, higgadt közalkura van szükségünk, amelyben a társadalom minden rétege részt vesz. A régi rendszer összeomlott, és egy csődtömeget hagyott maga után. Úgy is fölfoghatjuk, hogy most egy csődeljárás folyik. A csődeljárásban a mai magyar állam és vezetése kénytelen ellátni a csődgondnoki feladatot - és jelentkeznek a hitelezők, a hitelezők, akiktől az elmúlt rendszerben elvettek, akiknek a csődtömegből jár. Azt hiszem, senkit nem lehet a csődtömegből teljesen kárpótolni, egyforma mértékben kell kárpótolni, de mindenkinek joga van, hogy megfelelő arányban a kárpótlásban részesüljön. E virtuális csődeljárásnak kiegyezéssel kell zárulnia. Kérem a kormánypártokat - és Elek István szavaira is utalnék -, hogy valóban, ezt a kérdést csak úgy tudjuk megoldani, ha nem a durva számarányoknak a játékára hagyatkozunk, hanem a konszenzusoknak a számtalan kis vékony szálával szőjük meg azt a megállapodást, amit rengeteg ember vár - noha sokan, fásultan, nem mutatják ezt ki. Azt szeretném, hogyha ezzel a csődtömeggel szemben felállított károkat rangsorolnánk. Csatlakozom Zimányi Tibor képviselőtársam felfogásához, aki a kormánypártok padsoraiban foglal helyet: rangsorolni kell, és ebben a rangsorban a legsúlyosabb injúria azokat érte, akiknek az életét elvették. Sok száz embert végeztek ki 1945 óta igazságtalanul, politikai, aljas manipulációknak a következtében. Úgy vélem, ha kárpótlásról van szó, elsősorban az ő személyükhöz tapadóan, az ő hozzátartozóikat kell kárpótolni. Utána jön a szabadságnak az elvétele. Élet után a szabadság következik - azt hiszem, ezt elég sokan megírták már. Utána kellene következni a szabadságuktól megfosztottak kárpótlásának. Sajnálom, hogy Balsai úr most jelentette be azt, amit mondott. Én a miniszterelnök úr 1991. január 31-ei átiratában, amelyben fölsorolta az e félévi és a jövő félévi törvénykezési teendőket, és a benyújtandó, tervezett törvényjavaslatokat, egyetlenegyet sem találtam, amelyik erre a két kategóriára vonatkozott volna. Ezért csatlakoztam Zimányi Tibor MDF-es képviselő alapgondolatához, hogy ezt a kárpótlást most kell, ennek a törvénynek a keretében elintézni. Ez tisztesség és becsület kérdése - alapvető becsület kérdése. Ezt követően lehet - ha valami sorrendet állítunk föl - az anyagi javakért kárpótlást adni. Hiszen ez egy összecsomózott halmaz, hiszen hányan voltak azok, akiktől elvették a javaikat, börtönbe csukták, majd kivégezték őket! Hány és hány ilyen ember volt! Azt hiszem, hogy a tisztelt Ház tagjainak nagy része ott volt 1989. június 16-án, amikor temettük a forradalom halottait. Látták az első sorokban ott ülő öreg nénikéket, hozzátartozókat, akik fiaikat, gyermekeiket, kivégzett férjüket, társukat gyászolták. Ott hangzott el, hogy "Nemzeti gyászt ülünk ma, amikor emlékezünk, és együttérzünk a hozzátartozókkal, akik évtizedekig lopva és könnyeket befelé nyelve gyászoltak, s akiknek kései elégtételt kell adni." Azóta majdnem két év telt el, és késik ez a kései elégtétel. Még tovább késik. Hát meddig késik? Szeretném elmondani, hogy 1989-ben tárgyalásokat folytattunk a Németh- kormánnyal. És Németh Miklós kormánya hajlandó volt, kapható volt erre a kártérítésre. Föl is ajánlott kivégzettenként félmillió forintot. Ez később nem perfektualizálódott. Most javaslatot, módosító javaslatot terjesztettem be, amiben azt javasoltam, hogy ennek a törvénynek a keretében a kivégzettek hozzátartozóinak félmillió forint készpénzt és félmillió forint vagyonjegyet adjunk kivégzettenként. Természetesen arra is gondoltam, hogy lesznek ellenvélemények, és ezért kizárni javasoltam a kedvezményezettek köréből azokat, akik a régi rendszerben bűnöket követtek el, akik az ÁVH, a nyomozószervek tagjai voltak, politikai ügyészek, politikai bírák vagy a nomenklatúra tagjai, hacsak később maguk is+