DR. ZÉTÉNYI ZSOLT (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Sajnos, nem tudom megtenni azt, amit az előttem szólók, többek között azért sem, mert elhangzott a biztatás, hogy ne mondjunk le a szólás lehetőségéről. Mindenesetre ígérem, hogy a felét fogom elmondani annak, amit eredetileg szerettem volna. Figyelmesen hallgattam az elhangzott felszólalásokat, és tanulmányoztam a módosító indítványokat, valamint az Alkotmánybíróság idevágó döntését, s az irodalomban fellelhető különböző fejtegetéseket. Ezek után a hályogkovács helyzetében éreztem magam, annak a hályogkovácsnak a helyzetében, aki, miután a nagynevű professzor elmagyarázta neki, hogy hályogműtét elvégzése számtalan komplikációval, nehézséggel, veszéllyel, a beteg megvakulásával járhat, soha többet nem mert beteg emberhez nyúlni és műtétet végezni. A különbség csak annyi, hogy nem bírunk gyakorlattal a most tárgyalt 1020. törvényhez hasonló helyzetekben és ügyekben követendő célszerű eljárás tekintetében, tehát még csak a kedvező tapasztalatokra sem hivatkozhatunk. Mélységesen mély a múltnak kútja, mondja az írás. Mondhatjuk mi is, hogy mélységesen mély az igazságtalanságok és sérelmek kútja. Ebben az országban megbántott emberek milliói tekintenek egymásra, olyanok, akik körül a döntő többség a megbántott helyzetében, a kisebbség pedig a sérelemokozó helyzetében érezheti magát. Világosan látható, hogy nehéz gazdasági, pénzügyi viszonyok között a szegénység valóságával szembenézve igen nehéz valódi jóvátételt adni a sérelmet szenvedetteknek, tehát az egész országnak. Mégis, milyen elveken alapulhatna az ilyen jóvátétel? Legalább három alapelven: az igazságosság, a jogszerűség és a politikai célszerűség elvén. Az együttesen említett három elv közül - ez már jól látható - a törvény elsősorban a politikai szempontot veszi figyelembe. Játék lenne a szavakkal, ha azt állítanánk, hogy a törvény minden tekintetben megfelel az igazságosság igényének, ha pedig ezek után az a logikai következtetésünk, hogy a politikai ésszerűség és célszerűség szabja meg teendőinket, különös tekintettel a szűkös gazdasági viszonyokra és lehetőségekre, akkor a kétszer ad, ki gyorsan ad elvére helyezkedve kell meghatároznunk a leglényegesebb pontokat a kárpótlásban két tájékozódási pont figyelembevételével. Az egyik tájékozódási pont a parasztság termelőeszközhöz juttatása. Hangsúlyozom: termelőeszközhöz, nemcsak földhöz juttatása. A másik pedig a történelmi igazságtétel ügye. A két világháború között egyik jelentős szellemi irányzatunk nagy politikusa könyvcímben írta le: egyetlen út a magyar paraszt. Ma már szomorúan tudjuk, hogy ezt a magyar parasztot a történelem viharai olyannyira megrázták, megtépázták, sárba taposták, hogy az egykorú író nem ismerne rá. Mégis, az a véleményünk, hogy a parasztság, helyesebben a földművelők, az ország számára döntő fontosságú szerepet - mondhatjuk: hivatást - töltenek be. A vállalkozó-Magyarországnak a kert-Magyarország gondolatára is kell épülnie, és ennek a vállalkozó-Magyarországnak legerősebb oszlopát kell hogy adják a mezőgazdsági vállalkozók. Minden kárpótlási törvény első vizsgája, hogy eleget tesz-e annak a követelménynek, amely szerint a mezőgazdasági vállalkozót földhöz, termelőeszközhöz, megélhetéshez kell juttatni. Úgy látjuk, hogy ez a törvény a maga szabályozási körén belül, a módosításokat figyelembe véve alkalmas kiindulás lesz a földműves réteg számára reprivatizációt nyújtani, azaz a földtulajdon nagy hányadát visszaadni, oly módon, hogy a mezőgazdaságban dolgozó 900 ezer ember érdekeit össze kell hangolni az onnan kiszorítottakéval, azokéval, akik a volt tulajdonos vagy a leszármazás jogán követelnek életet a magyar földön. A föld, a mezőgazdaság nem válhat viszálykodások színterévé, nem verhet gyökeret benne az élősdi, a spekuláló, üzérkedő, árfelhajtó, munka nélkül pénzt kereső szellemiség. Reméljük, hogy a magyar földművesek józansága és valóságérzéke hamarosan bebizonyítja az ilyen törekvések alaptalanságát. Reméljük, hogy e törvény révén a magyar mezőgazdaság további fellendülése, öntudatos vállalkozói réteg megerősödése, az egészséges vidéki Magyarország jelentkezése lesz tapasztalható, s nem lesz igazuk a vészharangot kongatóknak. A másik nagy tájékozódási pont a történelmi igazságtétel: ezen tág értelemben minden olyan sérelem reparálását, illetve annak jelképes kísérletét kell értenünk, amely az elmúlt rendszer kártékony, jogellenes, társadalomellenes intézkedései miatt sújtotta népünk széles tömegeit. Amikor kárpótlási törvényt csinálunk - és tesszük ezt, kényszerűen, nem szigorú jogi alapokon, hanem a politikum primátusának elismerésével -, és nem terjesztünk elő egy időben a történelmi igazságtétel anyagi vonatkozásait érintő törvénytervezetet, nem csodálkozhat a törvényalkotó, ha megjelenik az igény, a követelés: miért nem adtok kárpótlást - ha nem is teljes mértékűt - a megtiportaknak, a megalázottaknak, a derékba tört életűeknek? Ezt a kérdést fel kell tennünk és fenn kell tartanunk mindaddig - ismerve a többször elhangzott ígéretet is -, amíg nem helyezik el arra illetékesek a megtiportaknak kárpótlást nyújtó törvénytervezetet a Ház asztalára. Ezért támogatom az ebben a tárgyban benyújtott módosító javaslatot. Végül engedjenek meg néhány megjegyzést! Bizonyos vagyok abban, hogy vannak még olyan helyzetek, olyan személyek, olyan életviszonyok, amelyek megkövetelik az anyagi kárpótlást. Ezért a törvény 1. §-át csak úgy tudom értelmezni, hogy a törvény részleges kárpótlást nyújt a felsoroltaknak, akik az 1. számú mellékletben meghatározott jogszabályok alkalmazása által szenvedtek sérelmet, de nyitva hagyja a lehetőséget - ismétlem: nagyon fontosnak tartom azt, hogy nyitva hagyja a lehetőséget - a későbbi jogalkotás számára, nyugodtabb, gazdaságilag kiegyensúlyozottabb, társadalmilag alkalmasabb viszonyok közepette az újabb, a teljesebb, az igazibb kárpótlásra - figyelemmel a jogbiztonság elvére. Csak kiragadható kérdés, hogy mennyiben érte kár a magyar állam polgárait nemzetközi szerződések folytán. Mire gondolok? E törvény 2. § (5) bekezdése szerint nem illeti meg kárpótlás azt, akinek igényét nemzetközi szerződés már rendezte. Remélem, hogy megtörténik az összes nemzetközi szerződés rendszeres, módszeres áttekintése abból a szempontból, hogy ezek a szerződések megfelelnek-e a jogállamiság követelményeinek, és nem tartalmaznak-e olyan kitételeket, amelyek magyar állampolgárokat méltánytalanul sújtanak, jogaiktól megfosztanak. Egy példát mondanék csak, az 1946-os magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezményt. Az 1946. évi XV. törvényt remélem, hogy a becikkelyezés időpontjával veszik figyelembe, és nem az 1949-es Csorba-tói jegyzőkönyv alapján, mert ez a jegyzőkönyv azt a szégyenletes kitételt tartalmazza, hogy a magyar állam lemond a lakosságcsere-egyezményben a magyar állampolgárokat megillető valamennyi igényről. Nyilvánvaló, hogy ezek a kérdések rendezendők, és azért említettem meg, mert ezt a Csorba-tói jegyzőkönyvet 1949. július 25-én, tehát a törvény hatálya alá eső időben írták alá. Ez a törvény nem tartalmaz nemzetközi szerződésekre vonatkozó kikötést, és nem kívánom a jogalkotók helyzetét nehezíteni azzal, hogy ilyen indítványt tegyek. Továbbá, nem akarom az időveszteséget sem előidézni. Végül meg kell jegyeznünk, hogy az igazságtalanságok tömege kimeríthetetlen, a megsértett emberek igazságért kiáltanak, és tartozunk nekik azzal, hogy kimondjuk az igazságot, és elmondjuk e kárpótlási törvény vitája során is: nem azért maradtak ki a kárpótlás köréből, mert az ő sérelmük kisebb, mint a törvényben megjelölteké és jogszabályok által érintetteké, hanem azért, mert ez a törvény szűkös gazdasági helyzetben, egy bizonyos időszak kárvallottainak szeretne részben valóságosan, részben jelképesen kárpótlást nyújtani. Remélem, hogy ezt a törvényt további jogalkotás, sürgősen előterjesztendő törvények követik. Ez a legkevesebb+ (Az elnök csenget.) +, ami megilleti a történelmi igazságtalanság valamennyi kárvallottját 1949. június 8-a előtt ugyanúgy, mint 8-a után. Köszönöm szépen. (Taps a jobb oldalon.)