DR. VONA FERENC (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! Sokat gondolkodtam azon, hogyan tudnék én hozzájárulni ahhoz, hogy ez a törvény mihamarabb tető alá kerüljön. A vitát hallgatva sokáig úgy éreztem, hogy csak egy bölcset tehetek, ha nem szólok hozzá, így tíz perccel biztosan hamarabb tető alá kerül a törvény. Hogy mégsem ezt teszem, annak csak egy oka van. (Harsány derültség.) Bár tudom, hogy meggyőzzek bárkit is, ez már reménytelen, úgy sem sikerülhet, túlságosan merevek már ehhez a frontok, s egyre kevésbé figyelünk egymás szavára, pedig rengeteg okos gondolat, aggály hangzott már el eddig is kormánypártiaktól és ellenzékiektől egyaránt. Gondolatban én is végigjártam minden utat az elmúlt hónapokban. Meg kell mondanom őszintén, voltam fideszes, Kisgazda, sőt még Szabad Demokrata is, (Derültség.) Ez azt jelentené, hogy számomra ilyen sokféle az igazság, hogy ennyire sok megoldás létezik. Igen. Tulajdonképpen ezt jelenti. A jelenből nézve a jövő számos lehetőséget rejt, s minthogy mindig a jelenben vagyunk, vitatkozhatnánk akár ítéletnapig is. A jelenből ugyanis sohasem cáfolható meg a jövő, nekünk pedig most kell döntenünk, a sok lehetséges megoldásból egyet kell megragadnunk, csak egyetlen döntést hozhatunk, s ennek a döntésnek a jelen realitásaiból kell kiindulni, s a jövőt, csakis a jövőt szabad megcéloznia. Ha másban nem, hát ebben az egyben muszáj egyetértenünk. Ilyen alapon választható lett volna akár a FIDESZ álláspontja is. De ez ma már politikai képtelenség. Túl sok várakozást keltettünk az emberekben, amit teljesítenünk kell, s nem is feltétlenül a kárpótlásban, hanem abban, amit ez a törvény elindíthat a tulajdonviszonyok rendezése terén és a gazdasági életben egyaránt. A minap egy barátom megmutatta egy Párizsban élő, igen okos magyarnak a levelét. Ez állt benne: "Nem értem, hogy lehet egy valójában csődben lévő államtól kárpótlást kérni, várni. A legnagyobb kárt a szovjetek okozták, dehát ők is fizetésképtelenek - nem gondoljátok?" Az idézet Fejtő Ferenc, a kiváló történész és politológus leveléből való. Mély igazság van benne, az állam tényleg nem tud nagy kárpótlási terveket vállalni, viszont ott van a kezében egy nagy értékű holt tőke, amely ha valódi tulajdonosok kezébe kerülne, életre kelhetne. Már közhelyszámba megy, hogy mindnyájunk közül az állam a legrosszabb gazda. Meg kell csak nézni a közintézményeinket, az állami vállalatokat, a közterületeket. Néhány éve sorra zárták be a kis állami üzleteket a fővárosban. Mindenki arról panaszkodott, hogy nem lehet gazdaságosan működtetni őket. Azóta a 24 órát nyitva tartó apró boltok egész hálózata jött létre, és virágzik valamennyi. Igaz, rengeteg munkával és kiváló üzletpolitikával - és csak úgy. Lehet, hogy közgazdasági nonszensz a kis üzlet, mégis, a tulajdonos csodát tud tenni, ha muszáj. Higgyük el tehát, a holt tőke életre kel az értő gazda kezében! Azt mindenki elfogadja, hogy privatizálni kell a rosszul működő állami vagyont, el is lehet adni - de mi van, ha senkinek se kell? Mert nincs elég fizetőképes kereslet az országban? Márpedig nincs! Akkor pedig úgy kell mobilizálni ezt a félholt gazdaságot, ahogy lehet. A törvényben meghatározott módon és mértékben vissza kell adni, amit lehet, az eredeti tulajdonosoknak. Ne forgassuk a szemünket, ne beszéljünk történelmi igazságtevésről, kárpótlásról, rehabilitációról! Így félrevezetjük az embereket, akik teljes értékű igazságszolgáltatást várnak és minden sérelmük orvoslását. Mondjuk meg őszintén: nem a régi tulajdonosokat akarjuk kárpótolni, ehhez mindenható istennek kellene lennünk. Hogy a tulajdon ősi törvényét akarjuk rehabilitálni, azt is csak részlegesen, felemás módon, úgy, ahogy tudjuk. A lehetőségekhez képest vissza kell adnunk a törvénytelenül elvett javakat, részint, hogy a jó gazda kezében új értéket termeljenek mindannyiunk javára, részint, hogy a határon toporgó tőketulajdonosok számára egyértelmű legyen végre: a tulajdon szent ebben az országban. És igaz, hogy most csak részben visszaadható, de az is igaz, hogy többé már részlegesen sem lesz elvehető. Számomra erről szól a törvény, mely a maga korlátozott eszközeivel egyszerre ad némi kárpótlást a tulajdonosnak, s egyszerre ad igazi tulajdonost a negyven éve állami gondozásba vett elárvult tulajdonnak, méghozzá a régi tulajdonost demonstrálva ezzel, hogy itt a tulajdon ezután teljes biztonságban lesz. Az emberek meg fogják érteni, hogy most nem a mindenkire egyformán kiterjedő igazságtevés folyik itt, hanem a jövő előkészítése, múltbeli sérelmek részleges orvoslásával. Felelőtlenség ennél többet ígérni. Van még, amit vissza lehet adni, de több van, amit nem lehet. Félbetört életért, elvesztett szabadságért, meg nem szerzett javakért, a sok-sok megaláztatásért nem lehet kárpótlást adni. Csak ha egy jól lakható, jó országot csinálunk végre itt, minden magyar állampolgárnak. És akkor másodlagos lesz, mindenki mindenét visszakapta-e, hisz úgyis tudjuk, ez lehetetlen. A törvénynek elsősorban arra az állami vagyonra kell koncentrálnia, amelyik a jó gazda kezében új értéket képes létrehozni. Az országnak ma erre van szüksége. A szegénység nem mérsékelhető, ha csak a javak új meg új vagy toldozott- foldozott elosztási módjával kísérletezünk. Több eladható terméket kell előállítanunk, más megoldás úgysincs. Ezért kell és lehet a földet állítani a kárpótlási törvény középpontjába. Mert nem az elérhetetlen igazság, hanem az elérhető jövő a cél. Tisztelt Képviselőtársaim! Ne tetszelegjünk az igazságosztó bajnokok szerepében! Ez nem jótékonykodás. Mi egy történelmi és gazdasági kényszer hatása alatt cselekszünk. Amit a törvény juttat, nem ajándék. Jó esetben új életesély, és örüljünk, ha elfogadják ezt az emberek. Nem egyszerű tréfa Esterházy Péternek, a jeles írónak szállóigévé lett mondata: "Földet vissza nem veszünk!" A dolog nem ott fejeződik be, hogy meghatározzuk, mekkora földet milyen körülmények között lehet visszaadni és viszszavenni. A dolog itt kezdődik! A parasztember már régen nem azt számolgatja, mennyi földet vettek el az apjától, hanem azt, hogy mit kezdhet az újjal. Hasznosítási kötelezettséget írunk elő - ez helyes. De ebből ő még nem tudja, mi a jó neki ebben. Megéri? És hogyan? És meddig? Nemcsak a tulajdonban kellenek átlátható viszonyok és stabilitás, hanem majd a hasznosításban is. Az emberek azt kérdezik: mennyi lesz a földem adója? Tudok-e gazdaságosan termelni? S el tudom-e adni, amit megtermeltem? Amíg ezt nem tudja, addig semmit sem tud. Én a parasztok között élek, higgyék el, ők nagyon jó közgazdászok! Ha mi helyzetbe hozzuk őket, a többit nyugodtan rájuk bízhatjuk. Nem kell attól félni, hogy szétverik a jól működő nagygazdaságokat. Miért tennék? Miért képzeli ilyen ostobának őket bárki is? Higgyék el, ha úgy éri meg, hogy bent hagyják a földet, akkor bent hagyják; ha úgy éri meg, akkor kiveszik; vagy egy részét kiveszik, a többit meg bent hagyják. (Derültség.) Vagy kisszövetkezetet alakítanak, amely nemcsak termel, hanem kereskedik is. És én azt hiszem, az utóbbi a jövő egyik nagy lehetősége. A lényeg az, hogy a földtulajdonosokra kell bízni, mit kezdenek vele, mert kénytelenek okosan cselekedni. Nem marad parlagon a föld akkor sem, ha kiveszik, akkor sem, ha bent hagyják. Ne gondolkodjunk mi itt helyettük, képviselőtársaim, legyen elég nekünk a magunk gondja, nem lesz kevés az se, csak azzal megbírkózzunk! Összefoglalásképpen azt mondhatnám: a kárpótlási törvény felgyorsítja a privatizációt, mert tulajdonost, illetve váráslóerőt teremt a működésképtelen vagy rosszul működő állami vagyonnak. Ha gyorsan törvényt hozunk, megakadályozhatjuk a gazdaságunkban szemérmetlenül folyó spontán privatizációt, vagyonfelélést, vagyonátmentést. Az emberek most ezeket látják, és semmit sem érzékelnek a gazdasági rendszerváltásból. Ez a törvény indíthatja el a gazdasági törvénykezést, hisz mihamarább követnie kell a szövetkezeti törvénynek és a földtörvénynek, koncessziós törvénynek, mint arról sokat szóltak már előttem. Csak így állítható meg a gazdasági romlás, mely a Kormány egyik legfontosabb feladata is. Legnagyobb segítőtársa ebben az új magyar tulajdonosi, vállalkozói, kereskedői réteg lehet, melynek rehabilitációjához, gyarapodásához nagy lökést adhat ez a törvénytervezet. A kárpótlás az államnak nem kerül sokba, mert létező állami vagyontárgyak tulajdonosának megváltozásáról van szó. Az állam olyat ad vissza, amiről már bebizonyította, hogy nem tudja jól használni. A pénzre váltott kárpótlási jegy pedig olyképpen működik, mint az egzisztenciaalap vagy vállalkozási kölcsön, vagyis jó helyre megy, hisz a privatizációt és a gazdaság élénkítését szolgálja. Hogy ez a törvény valóban a jövőt szolgálja, garanciákat kell beépítenünk arra, hogy nemcsak politikai hókuszpókusz a kárpótlás, hanem valóban értékteremtő érték is. Ehhez az kell, hogy 50 hektárig 1000g viszszakapható legyen a föld, utána a törvénytervezetben megadott módon degresszíve csökkenhet. Nagyon fontos, hogy a kárpótlási jegy valódi értékpapírként működjön. Ezért azt javaslom, hogy a mindenkori jegybanki kamatra kamatozzon, s legalább öt évig. A jogosultságnál a helybenlakás kritériumát törölni kell. Az égvilágon semmi nem indokolja ezt. Olcsó dolog lenne azt mondanom, hogy a gazdák földjeit bitorló, gazdaként, de sokszor nagyon sokan orgazdaként fellépő téeszelnökök jó része nem volt helybeli. Akik pedig gazdálkodni akarnak, azok kapjanak kedvezményes kamatú kölcsönöket. Ők biztosan visszafizetik, nem úgy, mint a téeszek a hatalmas állami hitelekkel tették. És még valami: a téeszekben 800 ezer ember dolgozik most, köztük jókora hányadnak sose volt földje. A mezőgazdaság mai vagyonában azonban az ő munkájuk is benne van. Fiskális szemlélettel talán nem illik a törvénybe, hogy a kárpótlási törvényben rájuk is gondoljunk. Mégis azt mondom, másfél hektárnyi földre ők is tarthassanak igényt. Súlyos operációnál ugyanis kell a fájdalomcsillapító. Egy ilyen járulékos paragrafus növelhetné a tulajdon nélküli földből élők biztonságérzetét. (Az elnök csenget.) Befejezem mindjárt, köszönöm, elnök úr! De nem is ez a lényeg! (Derültség.) Miközben a tulajdon szentségét helyreállítjuk, nem szabad megsértenünk a munka szentségét. A cél a magyar mezőgazdaság, majd végső soron az egész gazdaság talpraállítása. Úgy nem indulhat neki egy új tulajdonosi réteg a gazdálkodásnak, hogy itt se tejet, se húst, se zöldséget, se gyümölcsöt nem lehet eladni. De ez már tényleg nem tartozik ide. A külkereskedőket, az élelmiszer-maffiákat tényleg nem vehetjük bele a kárpótlási törvénybe, bár együtt okoztak annyi kárt, hogy a jég, az aszály, a járványok és az összes belvizek elbújhatnának mögöttük. Tisztelt Képviselőtársaim! Ne késlekedjünk tovább! Ezt a törvényt már úgysem tudjuk elkapkodni. (Derültség.) Már fél évvel ezelőtt is késő lett volna. Igazán jó törvényt úgysem tudunk csinálni; csináljunk mihamarább olyat, amilyet lehet! Így a tényleges kárpótlást fölszorozhatjuk kettővel, mert Zétényi Zsolt szavaival élve: bis dat, qui cito dat, kétszer ad, ki gyorsan ad jelszót magunkévá tehetjük. Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)