TÓTH IMRE (FKgP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Csatlakozom az előttem ülő képviselőtársamhoz, az idő előrehaladta miatt elállok a felszólalásomtól. De egy mégis késztet, mégpedig az, és ezt szeretném a házbizottság felé is fölvetni, ha ideküldtek bennünköt, képviselőköt, akkor vannak emberek, akik telt Ház előtt beszélnek, és vannak képviselők, akik kérem már határozatképtelen képviselőház előtt kénytelenek beszélni. De mégis élek egy jogommal. Egy olyan jogommal, amit egy névtelen költő, valamikor a nehéz időben a nemzethez intézett. A részletes vitában meg fogom magyarázni, hogy mit jelent az, amit ez a költő intézett magához a nemzethez. Ez a költő Szathmáry István volt, egy névtelen költő, akinek minden további nélkül a költeményét indexre tették, és - kérem - nem tudatták a nemzettel+ A következőképpen szól. "Könnyű szeretni addig a hazát, míg az fényt, rangot, hatalmat ád. Lángelmének száz dicső teret, munkáskezeknek omlós kenyeret. Míg napja fönt tündökölt, nem zúzta szét azt roppant sorsököl. Míg hűséges, bőkezű anyád- képviselőtársaim - könnyű szeretni addig a hazád. De most szeresd, mikor a porba hull, meggyalázták irgalmatlanul. Mikor elomló testét megtiporta a sok cseléd, a sok csalfa, sunyi szolga, ki köntösén röhögve osztozott, amikor már nem adhatott, csak koldusbotot. Mikor elűzték onnét, hol születtél, ősi földed bújdosója lettél. Naponta új gyehennát szórva rád, magyar, most állj a viharok tengerének gátján, most szeresd és építsd a hazát!" (Taps.)