TÓTH IMRE LÁSZLÓ (MDF): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Olyan eseményről kell megemlékeznem a mai napon, mely ugyan 750 esztendeje történt, ám a hozzá vezető folyamatok és az azt követő szigorú történelmi időszak eseményei igen alkalmasak arra, hogy a kézenfekvő párhuzamokra figyelmeztessünk, illetve a nemzet megmaradásáért folytatott küzdelmeknek jeles példáira rámutassunk. A muhi csatával betetőzött országromlásról van szó, az azt több mint fél évszázaddal követő reményteli felvirágzásról, de legfőképpen pedig annak az útnak a tanulságairól, amely a magyar nemzet szempontjából további 500-600 esztendőre, tulajdonképpen a XIX. század közepéig meghatározónak bizonyult. Amikor a Sajó torkolatánál Ónod és Muhi térségében a folyó két partján tábort foglalt seregek 1241. április 11-én megütköztek, többé-kevésbé világos volt, hogy maga a csata szükségszerű magyar vereséggel betetőzése annak a folyamatnak, mely az újítók és a hagyományvédők között zajlott végig a XIII. századi Magyarországban, s amely előbb végeláthatatlan lázadások, felkelések, országfelosztási kísérletek formájában, majd később pedig a központi hatalom megerősítésére tett lépésekkel konszolidáltan, de kérlelhetetlenül az európai fejlődés fő áramába állította a magyarságot. A 750 évvel ezelőtti esemény világosan mutatja azt, hogy politikai, világnézeti harcokon, pártviszályokon és személyes torzsalkodásokon csak olyan hatalom emelkedhet fölül, csak olyan hatalom fordíthatja ezeket az indulatokat az ország javára, mely a nemzet történeti hagyományaira támaszkodik, s szilárd tekintélyt szerez magának. Olyan konzervatív személyiségnek kellett ezt a reformot végrehajtania, mint amilyen IV. Béla király volt, aki vérbeli autokrataként, szívós energiával és merész elszántsággal az ország gazdasági, politikai, katonai hatalmát és tekintélyét helyreállította. A királyság régi hatalmának restaurációját kezdetben azonban sokféle politikai érdek keresztezte. Ezek az erők akkor látták elérkezettnek az időt a fellépésre, amikor Magyarországot egy, az odáig elképzelhetetlen erejű és az első keleti veszedelem fenyegette. A Muhi melletti síkon szekértáborba zárt magyar sereget a király elleni elégedetlenség indulatai mérgezték. Sokan szinte kívánták a vereséget, csakhogy később rámutathassanak arra, hogy ők már a kezdetekkor figyelmeztettek az alkalmatlanságra, a tehetségtelenségre, a népszerűtlenségre. Természetesen a gyors magyar vereséget követő menekülés során az ellenfeleket, illetve a királyi hatalmat is egyaránt lebecsülő főurakat a tatárok éppen úgy kaszabolták le, mint a királyhoz hű katonákat. A tatárok egyesztendős uralmuk után teljesen lerombolt országot hagytak hátra. Megszűnt a közhatalom, nem működött a gazdaság. A kifosztott és szétzilált ország helyreállítása IV. Béla királyra várt, aki türelmes volt minden hajdani politikai ellenfelével szemben, hiszen oly kevesen voltak magyarok. A legnagyobb szigorral és eréllyel, de keresztényi szeretettel és igazságossággal látott munkához. Szilárd közhatalmat teremtett, stabilitást és állandóságot vitt a politikai életbe. Nem más nemzetektől másolva, kizárólag saját történelmünk bevált intézményeiből merítette a példákat. Megerősítette Magyarországot a védelemben és a gazdaságban, élete végén pedig óvó kezét századokon át a nemzet fölé tartva a magyar királyi házat összekötötte a középkori magyar nagyhatalmat majdan teljesen kiépítő Anjou-házzal. IV. Bélát sokan tisztelték, de kevesen szerették, mert a korlátlan hatalom elvén alapuló kormányrendszere és a királyi méltóságot és tekintélyt biztosító külsőségek a szívet nem vonzották, csak az értelmet. Legnagyobb alkotó és szervező királyaink sorába tartozott, tevékenységével alapozódott meg a XIV-XV. századi magyar nagyhatalom, sőt, lényegében a XIX. század közepéig élő magyar államszervezet is. Muhi üzenete 750 év után sem lehet egyéb tehát, mint minden viszály és veszély közepette az erős, a határozott és tekintélyes hatalom szerepvállalása a magyar hagyományoknak megfelelő intézmények által, az európai fejlődés áramába való csatlakozás érdekében. Ezért fontos az, hogy Muhi emléke ne feledésből álljon előttünk, mint megannyi sorstragédiája ennek a politikai harcokba immár belefáradt magyar népnek. Köszönöm. (Taps.)