DR. PAP JÁNOS (FIDESZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Ahogy Kiss Róbert képviselőtársam említette, ez az országgyűlési határozati javaslat 1990. június eleje óta napirendünkön van, azóta több mint tíz hónap telt el. Úgy gondolom, már ez a tény is megérdemelne néhány szót, de nem erről kívánok beszélni. A bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer sokkal nagyobb figyelmet érdemelne, hisz a tavalyi évben mintegy napi 20 millió forintot költöttünk rá. Ami leginkább zavaró, hogy a Kormány úgy hajtott végre feladatokat - zárójelben: ha hajtott végre feladatokat -, hogy nem kapott felhatalmazást az Országgyűléstől. A vízlépcső kérdése annál sokkal bonyolultabb mintsemhogy a Kormány egy személyben vállalja a döntést és a végrehajtást. Több esetben előfordult, hogy a Kormány által vállalt megoldást vagy elképzeléseket a képviselők, illetve a környezetvédelmi bizottság egészen másképp látta, értelmezte. Engedjék meg, hogy néhányat megemlítsek. Bizottságunk 1990. májusi ülésén indítványozta a miniszter úrnak és a kormánybiztosnak a tárgyalások megkezdését a szlovák parlamenti partnerrel, mégpedig az erőmű elhagyását javasolta. Erre a következő magyarázatot kaptuk akkor a miniszter úrtól: "Jelen helyzetben magyar részről nem célszerű sürgetni a tárgyalásokat, hiszen az mindenképpen számunkra jelent lépést, illetve döntéskényszert. Abban a helyzetben, amikor magyar oldalon az építkezések leálltak - itt megszakítanám az idézést, mert tudjuk nagyon jól, hogy ez nem felel meg a valóságnak, nem álltak le az építkezéssel, a helyszíni utunkon később erről meggyőződhettünk, folytatom az idézetet - viszonylag kedvező pozícióban vagyunk, amíg nem történik semmi, amíg elkezdődhetnek esetleg a kutatások, addig legalább nem romlik tovább a helyzet." Eddig az idézet. Mi a valóság? Sajnos nem kezdtük meg a tárgyalásokat egészen 1990 végéig. Az más kérdés, hogy a helyzet addig sem változott, tehát korábban is kezdődhettek volna a tárgyalások. Esetleg annyi változás történt, amely egy lényeges változást, hogy a szlovákok csaknem befejezték Bőst, és ez számunkra hátrányos, érveik nőttek velünk szemben. A kutatások tudomásom szerint nem kezdődtek meg, helyette tanulmányok készültek, hasonlóan a korábbiakhoz. Így azok alapján is lehetett volna tárgyalni, illetve dönteni, ilyen alapon az új szakértői anyagok sem elégségesek. Most már szükség van komoly kutató és gyakorlati munkára, mert egy olyan folyamat közepén vagyunk, amelyből a helyes kiutat meg kell találnunk. A kutatások véleményem szerint csak a rekonstrukcióra vonatkozhatnak. Az erőmű megépítése vagy elhagyása - vélemény szerint - elvi kérdés. Ahhoz ugyanis elég adat és szakértői vélemény áll rendelkezésre hazánkban és a világon is, amely szerint síkvidéki erőművet ökológiai megfontolásból nem lehet építeni. Ez az a pont, ahol a tisztelt Ház segítségét kérem, végre merjük kimondani, hogy az erőmű nem kell az országnak, nem kell katasztrófát a nyakunkba venni. Ha viszont az Országgyűlés a rendelkezésre álló szakértői anyagok alapján úgy dönt, hogy mégis szükség van a vízlépcsőre - ami megjegyzem, nagyon hibás döntés lenne -, véleményünk szerint akkor tegyünk meg mindent ez irányban, de a felesleges időhúzásnak legyen végre vége. A következő probléma, ahol a Kormány helytelen döntését látom, az az OVIBER és az OKV-szerződés felbontása. Először is véleményem szerint a 2,65 milliárd schillinggel túlfizetést hajtottunk végre. Konkrét számítások nélkül logikai után kívánom ezt a kérdést a továbbiakban megközelíteni. Megjegyzem, a Kormány is ilyen logikai közelítéses módszert alkalmazott, hogy ez-e a helyes, az egy más kérdés. Miért nem teljesen tiszta ez a megállapodás? A bizottság egyik MDF-es tagja többször érdeklődött az erőmű készültségéről. Erre egyszer sem kaptunk kielégítő választ, ez pedig alapvető az egyezségi alkudozásnál. Többszöri rákérdezés után azt az ígéretet kaptuk, hogy a konkrét egyezség előtt a bizottságot tájékoztathatják mint a társadalmi ellenőrzőbizottsági funkciót is ellátó szervezetet. Ez sajnos csak utólag történt meg, miután az egyezség készítői tudomást szereztek a bizottság felháborodásáról. Erről a rendkívüli ülésszak jegyzőkönyve tanúskodik, bárki megtekintheti. Itt hangzott el, hogy közelítéses módszert választottak, ami nekünk talán ezért is nagyon kedvező, mert per esetén rosszabbul jártunk volna. Itt van a nagy probléma, a perrel. A kérdés ugyanis az, hogy ki félt jobban ettől a pertől. Mi, vagy az osztrákok? Ők ugyanis 4,1 milliárd schillinges kártérítést követeltek tőlünk, és elfogadták végül is a 2,65 milliárdot, míg mi 2,8 milliárdról indultunk. Az ajánlat komolyságát megkérdőjelezi, hogyha a 4,1 milliárd valós érték, akkor az osztrák fővállalkozó a 4,1 milliárd és a 2,65 milliárd különbözetét hogy magyarázta, illetve fizette meg a dolgozóinak. Miért engedte el a 1,45 milliárd schillinget, azt a bíróság úgyis megítélte volna neki, ha perre kerül a sor, hiszen mi is elismertük, hogy őrájuk lenne kedvezőbb a tárgyalás. Megítélésem szerint nekünk kellett volna kapni az alkalmon, ha vannak konkrét számításaink. Akkor tudjuk, mennyit ér az elvégzett munka, és az tényleg 4,1 milliárd schilling-e, mert akkor még nekünk is megéri, hogy 1,45 milliárddal kevesebbet kell fizetni. Hogy miért így cselekedtünk, és tettük azt, amit tettünk, aligha lehet megérteni, a hónapokig tartó időhúzást még úgysem. Kétségemet és félelmemet tovább táplálja az a tény, miszerint a Környezetvédelmi Minisztériumban már július elején - itt van előttem a dokumentum - reálisnak látták a 2,8 milliárd schillinget. Ha ez igaz, akkor miért kellett néhány hónapig húzni az időt, azt a látszatot kelteni, mintha ténylegesen húznánk az időt, mint tudjuk, ténylegesen is húztuk az időt. Itt két dolog merülhet fel: a miniszter úr állásfoglalása helyes és megalapozott volt, de tovább akarta srófolni lefelé az összeget, ami kevésbé valószínű. Mint látjuk, ez nem is sikerült, mert mégiscsak perrel fenyegettek bennünket az osztrákok. A második variáció, és ez a legvalószínűbb: hogy ebből már végképp nem engedtek az osztrákok, zárójelben megjegyezve: ennyi munkát sem végeztek el szakértői vélemények szerint. Azért húzták az időt, hogy a közvélemény támogatását megszerezze a Kormány, egy esetlegesen elvesztett tárgyalás esetén még a perköltség is növeli ezt az összeget. Gondolom, hogy a per nem minket sújtott volna. Nyilvánvaló, ha az OKV engedni tudott 1,45 milliárdot, akkor valószínűleg a per ránk nézve nem lett volna hátrányos. Egy következő dolgot is szeretnék megemlíteni, mint egy lényeges eltérést a bizottság korábbi véleményétől. Azt gondolom, hogy nem helyesen álltunk hozzá a szlovák rendezéshez. Véleményem szerint már június-júliusban a tárgyalásokat be kellett volna fejezni, hisz elég információ és tanulmány állt rendelkezésünkre. Augusztus elejétől már meghatározott lépéseket tehettünk volna annak függvényében, hogy sikerült-e megegyezni a szlovák partnerrel vagy sem. A jelenlegi tárgyalások nem támasztják alá a megegyezést. Ezért jutottunk oda, hogy a másik oldalon a legvadabb elképzelést is nyíltan hirdetik, ez az úgynevezet C változatnak emlegetett megoldás, amikor a Dunát kívánják önkényesen elterelni szlovák területen.Mint tudjuk, ez a párizsi békeszerződés, a Duna-egyezmény, a határfolyó-egyezmény, illetve az 1977-es államközi szerződéssel is összeütközik. Itt a nagy probléma akkor keletkezett, amikor a tárgyaló delegáció azt a 7 pontot, amit a szlovákok átadtak, tárgyalási alapnak elfogadta. Kapásból viszsza kellett volna utasítani, ti. gazdasági, hajózási és energetikai szempontból a pótmegoldások egyike sem jobb, mint az eredeti megoldás, és az ökológiai kockázat egyiknél sem kisebb az eredeti megoldásnál. Nem lehetett volna szó arról, hogy bármelyik variációt, akár a B, C vagy a D-t, de sorolhatnám, egyáltalán vizsgálják a szlovákok. Mint tudjuk, a C variációt ők vizsgálják. Nagyon nagy hiba, erre is költenek, ez egy elvi döntés lehetett volna, és abban a pillanatban, amikor ezt tudomásunkra hozták, viszsza lehetett volna utasítani. Tisztelt Ház! Felszólalásom második részében a jelen helyzetről kívánok röviden szólni, elsősorban néhány javaslatot szeretnék tenni. A kormánybiztos úr tájékoztatója szerint pillanatnyilag egy év a lemaradás a vízlépcső ügyében, ez volt valamikor két hónappal ezelőtt, azóta már egy év és két hónap a lemaradás. A Kormány ebből másfél hónapot vállal. Véleményem szerint ez minimum annyi, amennyi a benyújtott országgyűlési határozat óta eltelt, ez pedig több mint 10 hónap. Az Országgyűlés a 24/1989.(X.31.) Ogy. határozatában kimondja: "Szükséges a szerződés módosítása, ezen belül egyszer és mindenkorra le kell mondni a nagymarosi rész megépítéséről." Dunakilitin is olyan garanciát kíván kiépíteni, amely mögött a szándék egyértelmű, szeretné a felsőkiliti Bős-részt is leállítani, amelynél a problémát a következő jelenti: nem Magyarországon van, és az a tény, hogy már majdnem kész, és egyre épül. Az erőmű már régen nem szakmai, hanem politikai ügy. Van egy tény, ami kiindulásként lényeges: senki sem kötelezheti az országot, hogy befejezze az építkezést, vagy lezárja a Dunát Kilitinél. A műszaki pótmegoldás mint szlovák zsarolás nem egészen világos és nem kivitelezhető. Két variáció lehetséges: A Duna sodrásirányába épített gáttal a fősodorból vizet terelni az üzemvízcsatornába. Ez egy nagy blöff, ugyanis nem vezethető elég víz az erőmű üzemeltetéséhez. Pozsony alatt egy gáttal elzárni a víz útját szlovák területen, egy kisebb tározó megépítése, amelyből a vizet át lehet vezetni a meghosszabbított üzemvíz-csatornába. Elméletileg járható, terepasztalon kivitelezhető, gyakorlatilag azonban nem, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy 6 milliárd plusz koronát jelent, amely, ha elfogyott, érvként szerepelhet, adjatok még pénzt hozzá, ha már benne vagyunk, és elkezdtük ezt a variációt megépíteni. Aki a Napzártát látta, tudhatja, Varga János levezette, különböző jégtrorlódások és árvizek levezetése is problémát jelenthet, hiszen egy zsilip nélkül ez plusz gondot jelent. Ezen túl gyakorlati akadálya is van - mint már említettem -, a szlovákok is tartanak a nemzetközi botránytól, ők sem akarhatják, hogy a párizsi, trianoni békeszerződést, valamint az 1976-os együttműködési egyezményt és magát az államközi szerződést is sértsék, ekkor ugyanis elúszna a kármegosztásra vonatkozó jogigényük. Műszakilag, hidrodinamikailag sem megoldható, ugyanis a megnövelt oldalcsatorna miatt nő az altalaj-szennyeződés, a gátszakadás, az elcsúszás és a földrengés veszélye. Ebből érzékelhető, hogy számukra is csak egy megoldás lehet, mégpedig a tárgyalás, amelyben lehetőség szerint mi diktáljuk a feltételeket. Ezért nem szabad halogatni a tiszta, egyenes beszédet, mert a stratégiai kezdeményezés a kezünkben van gazdasági, politikai, jogi oldalról egyaránt, ezen kívül az is az adunk, hogy ökológiai prioritást hirdetjük, amit az egységes Európa felé haladva nekik is vallani kell. Ezért érezzük aggályosnak, hogy a Kormány elodázza és halogatja a tárgyalásokat, belemegy a 7 pontos variációba és esetleg még több pontba is, tudniillik Meciar úr a 7 pontról nem is akar hallani, mert azt mondta, hogy neki esetleg még 20 is van. Úgy érzem,az országban nagyon erős ellenerők dolgoznak, akik érdekeltek az építésben, illetve a régió településfejlesztésében. Ami az aggodalmat tovább növeli, és ezt már csak mint póthozzászólást szeretném megtenni, menet közben a következőkre is fény derült. Az államközi szerződéssel nem érintett területeken az akkori beavatkozók, az Oviber beavatkozása már nincs is összefüggésben a vízlépcsővel, gondolok itt a tejfalusi rétre, ahol egy agyagbányát azért nyitottak, mert a dunakiliti tározó töltését ezzel kívánták biztosítani, ott találtak agyagot. Úgy gondolom, ha a Kövizigben igazából érvényesült volna a környezetvédelem, akkor nem engedte volna meg, hogy egy vágásra nem érett erdőt azért kipusztítsanak olyan területen, ami nem függ össze az erőművel, hogy onnan termeljenek ki anyagot, és majd valamilyen hordalékkal betemessék azokat a bányákat. Egyébként megvan a videofelvétel, ha valaki kételkedne, szívesen rendelkezésére tudom bocsátani. Barbár munka, amit a természetben elkövettek, és az erőműhöz semmi köze, mert az államközi szerződéshez nem tartozik. A két hónappal ezelőtti bejáráson még ami a szemünk elé tárult, az a következő: azt mondom, hogy lehetetlen emberek dolgoztak ott, nem tudok mást mondani azokra az emberekre, akik a feleslegessé vált betont - persze kérdés, hogy miért vált fölöslegessé, tudtommal tervezték, hogy mennyi beton kell oda - tucatszámra szórták szét az ártéri részeken. Egy komoly helyreállítás esetén rendkívül nagy költségeket jelent majd annak eltávolítása. Azt hiszem, hogy ebben az időben is, amikor már országgyűlési határozat volt a felfüggesztésre, a Kormány tudott volna hatni arra, hogy ilyen dolgok ne történjenek. Természetesen a kősivatagból az áttöltéshez odahordott kövek okozta látványról nem is beszéltek. Azt a követ nyilván csak akkor lehet onnan elszállítani, ha egyértelműen tisztázzuk a duzzasztómű további sorsát. Még egy dolgot szeretnék mondani, ami a napi 20 millió forintos kiadáson túl van: Kilitinél nagyon sok házat, nagyon sok infrastrukturális beruházást végeztek. Azok a házak, amelyeket az ott dolgozóknak építettek, most már két- három éve ott állnak. A környékbeliek betörték az ablakokat, rongálják, az időjárás is rongálja ezeket az épületeket. Azt hiszem, ez nem szerencsés dolog. Ha magunkban tisztáznánk, hogy mit akarunk tenni a vízlépcsőrendszerrel, akkor legalább ezeket az értékeket valamilyen úton-módon meg kellene menteni. Tisztelt Ház! A felszólalásomat azzal fejezem be, hogy igazából ezt az indítványt, amit a környezetvédelmi bizottság mint bizottsági indítványt tett, a FIDESZ nevében én a bizottsági ülésen sem támogattam, és most sem támogatom. Indokom a következő: 1989. június 2-án született már egy olyan országgyűlési határozat, amely fölkérte a Kormányt, hogy intézkedjen a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer ügyében, lehetőség szerint annak elhagyására irányulóan. Azóta nem történt semmi. Most újabb felkérés történik. Azt gondolom, hogy nem táncról van szó, hogy itt állandó fölkérések vannak. Ennél sokkal komolyabb határozati javaslatot kívántam beterjeszteni. Amennyiben az általános vita még tart, akkor bejelentem az elnök úrnak, hogy az általános vita alatt valószínűleg módosító javaslatot fogunk benyújtani képviselőtársaimmal együtt, most már nem egyedül. Amennyiben ez nem történne meg, akkor a módosító javaslat természetesen nem szerepel a Ház előtt, de ezt a javaslatot a magam részéről nyugodt lelkiismerettel nem tudom támogatni. Köszönöm szépen. (Taps a FIDESZ soraiból.)