KIRÁLY ZOLTÁN (független): Tisztelt Ház! Azt mondják, hogy az okoskodás a tett halála. Valahogy ezt érzem én most egy kicsit ebben a mostani expo- vitában is, és hadd hivatkozzam egy reformkori példára, amikor Széchenyi javaslatát, indítványát a tudós társaság létrehozásáról bevitték a pozsonyi diétára, nem arról kezdtek vitatkozni a képviselők, hogy milyen épületben legyen helye ennek a tudós társaságnak, és nem arról, hogy azt milyen módon és hogyan tudják megvalósítani, létrehozni, hanem arról döntöttek, úgy döntöttek, hogy legyen. Aztán megtalálták a helyét, és természetesen Széchenyi ehhez felajánlotta a maga megfelelő jövedelemrészét is. (Az SZDSZ padsoraiban derültség.) Azt gondolom, hogy kicsit ugyanebben a helyzetben vagyunk. Sok összefüggésben elhangzott az a kitétel, hogy itt sokkal inkább politikai döntés kell szülessék, minthogy most belemenjen és elvegyüljön a Parlament a részletekben. Azt hiszem, hogy meg kellene hozni ezt a döntést, vagy a tekintetben, hogy legyen, vagy a tekintetben, hogy ne legyen. A magam véleménye ez ügyben nem kétséges. Hadd hivatkozzam még egy folyosói beszélgetésre. A tegnapelőtti napon valamelyik képviselőtársam azt mondta az időtényezőt, az idő szorítását jellemezve; a vizsgaidőszakban megkérdezi a professzor a nyelvszakos hallgatókat, vajon ki tudna és mennyi idő alatt megtanulni kínaiul. - Amikor az egyik hallgató visszakérdez: mikor van a vizsga? Az időtől is függ. Én úgy érzem, a látszat ellenére nem vagyunk nagyon az idő szorításában. Lehet, hogy csak magamból indulok ki, mert hiszen egyike vagyok azon jó néhány képviselőnek - ha jól emlékszem, 17 képviselőnek -, aki a rendpárti Parlamentben is jelen lehetett, jelen volt, és ha jól emlékszem már 1989 márciusában és 1989 decemberében is szó volt az akkori Parlamentben a világkiállításról. Mi, vagy legalább én magam is kellően úgy gondolom, kialakíthattam már az akkori viták során a véleményemet, és az a véleményem, amelyet akkor kialakítottam, ma sem változott meg, a körülmények változása ellenére sem, alapvetően. Én inkább azért vagyok szomorú, bár nyilvánvalóan a rendszerváltás sok mindennek az oka, de ez esetben negatívan oka annak, hogy megakadályozott bennünket abban, hogy kellően végiggondolhassuk a világkiállításnak már akkor felvetődött gondolatát, kellő megalapozottsággal tárgyalhasson róla mindenféle fórum, és most már abban a helyzetben lehessünk, amit 1989 szeptemberében Bécsben tapasztaltam, amikor ott a Duna partján széttekintettem az expo leendő területén: ők bizony már mennyivel előrébb járnak akkor is, és hogy mennyire képesek és hajlandók még kockázatot is vállalni azért, hogy ezt a világkiállítást megrendezhessék. A kockázati tényező bejött, a bécsi népszavazás úgy döntött, hogy nem kívánnak a polgárok világkiállítást, de én ebből csak a vállalkozó szellemet, a kockázattal való reális számolást szeretném a figyelmünkbe talán jobban beépíteni. Ha a vállalkozások útjára akarunk lépni országméretekben és nemcsak egyes emberi léptékekben, akkor ezekkel a kockázati tényezőkkel számolnunk kell. Nem vagyok közgazdász, itt nagyon sok közgazdasági megfontolás és érv hangzott el, természetesen a közgazdasági tényezőket magam is figyelembe kívánom venni, ezért független szakértők véleményét is megkaptam az új helyzetre vonatkozóan. Elég vaskos kötet, nem szeretnék a részleteibe belemenni, de azért a lényegét szeretném ismertetni. Ezen tanulmány szerint, amely a világkiállítás finanszírozhatóságát és megrendezhetőségét taglalja, a megrendezés össz költségvonzata nem is hogy 30, nem 60, nem is hogy 100 milliárd forint ezen szakvélemény alapján, hanem körülbelül 138 milliárd forint nagyságrendű. Mi van azonban ezzel szemben? Az állam, az önkormányzatok összes, világkiállításra visszavezethető bevételeinek, illetve felszabaduló kereteinek nagyságrendje 1995-ig - csak 1995-ig! - 220 miliárd forint. Lehet, hogy megmosolyognak - én nagyon laikus vagyok -, de ha egy ilyen nagyságrendű költségigénynek, a 138 milliárdnak és a 220 milliárd forintos várható, becsülhető bevételeknek vagy megtakarítható kereteknek a különbségét nézem, akkor azt mondom, ez közgazdaságilag is olyan tényező, amelyet figyelembe lehet venni, amelyre építeni lehet és szükséges. Ha mindehhez hozzátesszük - ugyancsak a szakvélemény alapján -, hogy infrastrukturális fejlesztésekre üzleti alapon 40-50 milliárd forint számítható, egyéb, nem üzleti alapú infrastrukturális fejlesztésre - amely éppen a kormányzati költségvetést is terheli - 30-40 milliárd; és ha emellett mindazokat a számomra a tanulmányból származó végkövetkeztetéseket is figyelembe veszem, amelyeket a tanulmány közread, akkor úgy tűnik, hogy ez a világkiállítás gyakorlatilag a költségvetést is sok tekintetben finanszírozni képes. Nem szeretnék ebbe belebonyolódni, mert ehhez nem értek. Van azonban néhány politikai megfontolás, és talán, amit Csépe Béla mondott: az elhivatottság érzet, a hit, hinni valamiben - amire szeretnék kitérni. Az egyik hetilapunkban nyilatkozó képviselőtársunk - akit én nagyon tisztelek és becsülök - arról beszélt, hogy a Szabad Demokraták gondolkodását expo-ügyben mi jellemzi, és akkor itt idézném is: "A gondolkodásuk az lehet, hogy egy fellendülő gazdasági életben rosszabbak az ellenzék választási esélyei, viszont egy tönkrement gazdaságú országban elsöprik az addigi kormányzatot és az ellenzék juthat hatalomra." (Juhász Pál közbeszól.) Bocsánat! Én nem értek egyet ezzel a nyilatkozóval. Egyszerűen azért nem, mert hitem és meggyőződésem, hogy egyetlen olyan társadalmi erő - különösen parlamenti erő - nincs, amely egy válságos gazdasági helyzetre építené a maga politikáját. Sokkal inkább elfogadom ugyanakkor azt, hogy miután itt van egy tehetetlen Kormány, baklövéseket baklövésekre halmozó Kormány, a társadalom bizalmát elveszített Kormány, elfogadom, hogy ez a Kormány a világkiállítás idején nem lesz. Egészen újfajta kormány lesz, mert a választópolgárok nem felejtenek+ (Zaj. - Józsa Fábián közbekiáltása: hú, de kemény.) +, és nem fognak erre a kormányra szavazni. (Felzúdulás a jobb oldalon.) Az a gyanúm, úgy gondolom, hogy a Szabad Demokratákat vagy az ellenzéket talán éppen az a felelősségtudat készteti a "nem" kimondására, mert hiszen várhatóan jelenleg ellenzéki kormányzat lesz a világkiállítás idején, és akkor nemcsak a nyereségeit kell számba vennie egy potenciális kormányzati erőnek, hanem a terheit is. Én ezt szeretném a legtisztességesebb módon felelősségvállalásként érezni és értékelni, és a "nem"-et ebből a megközelítésből is vizsgálni. Ugyanakkor meg kell mondanom, hogy természetesen nem értek egyet a Szabad Demokrata állásponttal: én expo-párti vagyok, mert meggyőződésem, hogy olyan erőket szabadít fel az expo - nemcsak költségvetési, közgazdasági megfontolásokból, hanem szellemi erőket -, olyan energiákat, amelyek mindenféle szempontból csakis az ország javára szolgálhatnak. A hit tekintetében hadd idézzem Kerényi Imre barátom szép szavait, aki a Népszabadságban egy olyan nyilvános levélfélét intézett Demszky Gáborhoz és Konrád Györgyhöz, és aki többek között így fogalmaz: "Ez a Konrád György, a magisztersapkás, okosan, szellemesen érvel a világkiállítás ellen, minden gondolata megfontolt, igaz - csak éppen e mondatok ma érvénytelenek. Ez a Konrád most nem cselekvésre buzdít. A világkiállítás elbukva is többet ér, mint a reménytelenség passzív rezisztenciája, melyre jobbjaink évtizedek óta kényszerítve voltak." (Haraszti Miklós közbekiáltása: Kerényinek igen.) Úgy gondolom, hogy valóban cselekedni kell, mert a lehetőség is megadatott ehhez - például éppen a világkiállítással összefüggésben. Végezetül annyit hadd tegyek mindehhez: volt, aki az expót a demokrácia Bős-Nagymarosának titulálta. Megint csak azt tudom mondani, részem volt abban a parlamenti vitában - még az elmúlt rendszerben -, amikor Bős-Nagymarosról vitatkoztunk. Akkor azt mondtam felszólalásomban, hogy számomra Bős-Nagymaros egy jelkép: egy önmagát meghaladott politikai kurzus jelképe. Jelképe egy olyan gazdaságpolitikának, amely maga is túlhaladott, és amely nemhogy fölemelné, sokkal inkább konzerválja az elmaradott gazdaságszerkezetet Magyarországon. Ezzel szemben úgy gondolom most - éppen pozitív előjellel -, hogy a világkiállítás a holtpontról való elmozdulás lehetőségének, a vállalkozókedv élénkülésének, a polgárosodás és az egyéni gyarapodás reményének lehetőségével kecsegtet. Számomra tehát jelkép ez is: a hitünk szerinti jövő Magyarországának a jelképe. Én tehát azt tudom mondani, hogy állampolgárként is, parlamenti képviselőként is, a világkiállítást mint jelképet és mint megvalósítandó programot támogatni tudom. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a jobb oldalon és középen.)