PAP ANDRÁS (MDF): Tisztelt Ház! Elnök Úr! Én is azok közé tartozom - mint a tegnap előttem szólott Bíró Ferenc képviselőtársam, aki szintén Baranyából jött; úgy látszik, ez vidéki ártalom -, tehát azok közé tartozom, akik kezdettől ellenezték a világkiállítás megrendezését, illetve döntési lehetőség híján inkább az aggályok voltak bennem túlsúlyban. Attól tartottam, és tartok most is, hogy túl sok az a szűrő, amelyen keresztül a világkiállítás hasznos, jótékony hatásai eljuthatnak a vidékre, a legtávolabbi pontokig is. Nincsenek kétségeim abban, hogy az a vállalkozói kör, akit Palotás János is képvisel, meg fogja találni a számítását a világkiállításban. Számításaik is megvannak. Időnként - ezt is meg kell mondjam, hogy - riaszt, ahogy a magyar vállalkozó ma a közvéleményben istenül. De biztos vagyok benne, hogy ez a kör nem fog rosszul kijönni a világkiállításból. Kételyeket támasztottak bennem az elejétől fogva azok a népszerűsítési módok is, aminek itt is látjuk a gyönyörű szép kötött, fűzött, fényezett, aktívan előadott indokait, és hogyha melléhelyezem a nemzeti felemelkedési program összeragasztott, rossz minőségű papíron előállított kormányprogramját, akkor bizony némi kontrasztot látok a kettő között. Én a vállalkozók zsonglőrködése nélkül is gyanítom, hogy az a szám, amely most 30 milliárd, az valóban nem fog változni, annyira nem fog változni, hogy akár egy nullát is oda írhatunk mellé a végén. Én abból indulok ki, hogy alkalmas-e ez az ország és az egész ország, s képes-e ez az ország vendégül látni egy olyan mennyiségű látogató tömeget, és képes-e igazságos feltételeket teremteni a kiállítás megteremtéséhez. Én arra számítok, hogy igen. Eddig se volt ez az ország az utolsó hely a világban, eddig is évente hárommillió ember idejött. Én arra számítok, hogy az ország legtávolabbi falvaiban is elindul valami olyan mozgás, ami a vendégvárásra alapul. Azt várom, hogy elkezdik a lakásokat felújítani, azt, hogy fürdőszobát építenek be, azt, hogy netán kimeszelik falun az ólakat, hogy virágos kerteket, vagy virágokat ültetnek esetleg az utak mellé, megoldják a szennyvizek tisztítását. Arra számítok, hogy azok az emberek, akik gondolják, hogy valaki betoppanhat, egy idegen, mondom a legtávolabbi zúgba is, azok reggel a borotválkozáskor a tükör előtt netán mostantól a mosolygást fogják gyakorolni, és idegen nyelvet fognak tanulni azért, hogy el tudják igazítani az oda érkezőket és beszélni tudjanak velük. Azt hiszem, hogy ezek nem túlzott várakozások. Mert én abban bízom leginkább, hogy nem lehet az, hogy az a szabadság, amit maholnap - ha igaz, akkor - elnyerünk, az ne szülje meg azt a rendet, ami - hogyha csak csíráiban is legalább, de - érdemes lesz arra, hogy megmutassuk, hogy felmutassuk. Felmerül az a filozófiai kérdés, hogy vajon a világ kezelhető-e úgy, mint kiállítás? - olvastam valahol. Ez nem a magamutogatásnak, hívságos csillogásnak a mi viszonyaink között nagyon erős kontrasztját fogja-e kiváltani? Én úgy fogom fel, hogy ez a kiállítás inkább olyan lehetőséget ad nekünk, amelyben a világ elé a magunk tükrét állíthatjuk, tehát a világ - aki idejön, azok az emberek - a mi törvényeink szerint a mi általunk eléjük állított tükörben láthatják magukat, és azt hiszem, arra az időre nem lesz szégyellni valónk. Azt hiszem, ebben a környezetben, ahol az ország legszebb házában nem vagyunk a magamutogatás vádjának híján - de nem kell indokolnunk, hogy a világ ilyen, szereti megmutatni magát -, nekünk nyilvánvalóan az lehet csak a célunk, hogy ennek mértéket szabjunk, és a magunk mértéke szerint mutassuk meg a világnak önmagát. Nem esik sok szó arról a hozadékról - és nem hordalékról! -, amely abban nyilvánul meg, hogy mit tanulhatunk abból, amit itt látunk, amit idehoznak abból a nyilván fejlett technikából, azokból a megoldásokból, azokból a - nyilván - szépségekből, amik itt felhalmozódnak majd a világkiállítás területén is. Ezekből óriási tanulságokat tudunk levonni. Hadd mondjak egy-két szót arról is, hogyan vélekedem például a budapesti, elsősorban SZDSZ-es ellenzéki önkormányzat megítéléséről. (Közbeszólás: Nem ellenzékben van Budapest.) Bocsánat, a Parlamenthez képest mondom csak. Én nem feltételezem, hogy szűkös - hogy mondják - pártpolitikai megfontolásból döntenének úgy, hogy pillanatnyilag ellenzik a világkiállítást. Két okból nem. Először azért, mert nagyon jól felfogott érdeke ennek az önkormányzatnak, hogy ebből a Kormányból a lehető legtöbbet kihozza a maga számára és ezt nagyon jól csinálják. A másik okom pedig az, hogy irigylem egyik-másik kiváló, valóban hozzáértő szakértőjét, akik nagyon szellemesen - és a ténylegesen lehetséges, bennem is korábban nyilván nem ilyen precízen megfogalmazódott - okokat hozzák fel. Ezek az okok azonban - vigyáznunk kell arra, hogyha a Parlament megszavazza, és véleményem szerint talán meg fogja szavazni - akkor ne úgy működjenek immár, mint akadékoskodások, hanem ezek a megfogalmazott kételyek valóban megoldandó problémákká váljanak. Tehát az ellenzéknek se jó, ha abba a hitbe lovallja bele magát, hogy nem lehet megoldani ezt a kérdést. Száműzni kell valahogyan magunk közül az akadékoskodást, és amit úgy nevezek, hogy "üzletszerű kételygés" is. Végezetül hadd bújjon ki belőlem a kisördög, a vidéki képviselő. Amikor a Kormány mellett tulajdonképpen bizalmat szavazok és igenlő szavazatomról biztosítom a világkiállítás megrendezésének szándékában, a szavazatomnak bizonyos ára is van. Nagyon egyszerű feltételek, amelyek azért nem kevés pénzzel is járnak: át kell gondolni azokat az elsősorban útépítési, vasútépítési, és telefonvonal - tehát kommunikációépítési - terveket, amelyek a vidék bekapcsolását segíthetik elő. Én Pécsett például elvárom azt, hogy a világkiállítás idejére épüljön meg az a négysávosra kifejleszthető 6-os országút, amely bekapcsolja a régiót, a várost, a megyét addigra. Elvárom azt, hogy a Pécsre közlekedő és másutt is megálló gyorsvonat kocsijai, szerelvényei addigra felcserélődjenek európai színvonalú, tiszta - akár ha bérelt - vonatokra. Elvárom azt, hogy addigra telefonvonalak épüljenek, és amit leginkább elvárok az, hogy minden módon igyekezzék a Kormány fenntartani az igazságosságot a pályázatok kiírásakor, tehát a teljes nyíltságot és a társadalmi ellenőrzés lehetőségét fenntartani, hogy legalább azt a kis előnyt, amit a vidéki alacsonyabb bérszínvonal jelent, a vidéki vállalkozások érvényesíthessék, és ne valamiféle protekcionizmus érvényesüljön itt esetleg, ahol osztják a kártyát! A másik dolog pedig, ami a Parlament felelősségét illeti: azt szeretném kérni, hogy ha ebbe belemegyünk, akkor rendkívüli figyelemmel kísérjük mindvégig, és mindvégig a személyi felelősségre utaljunk és arra alapozzunk. Baráth Etelétől az utolsó kifutófiúig állandóan számon kell kérni az utolsó fillérig azt, hogy mire mennek el azok a pénzek, amelyek a köz pénzei! Köszönöm szépen a hozzászólási lehetőséget. (Taps.)