DR. GREZSA FERENC (MDF): Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársak! Modellértékűnek érzem a vita eddigi menetét. Úgy vélem, mint cseppben a tenger tükröződnek, leképeződnek benne olyan általános folyamatok, amelyek a Parlament működését egyébként is jellemzik. Ennek egyik szempontja a szakmaiságra való folyamatos hivatkozás, többnyire valódi szakmai érvek helyett, illetve nélkül. Ez a trend még a választási kampányidőszakból származik, ugyanis a kampánystratégiák ABC-jéhez tartozik, hogy a közvélemény befolyásolhatóságának a hitelesség mellett a szakmaiság vagy az arra való hivatkozás a másik előfeltétele. Mostanára, hogy a kampányoknak vége, igazán búcsút mondhatna a Parlament az úgynevezett szakmai felsőbbrendűségi érzésnek, és mi, politikusok ráhagyhatnánk a csupa nagybetűs valódi szakmát azokra, akikre az elsősorban tartozik. Ellenkező esetben arról kellene vitanapot tartani, hogy például Ungár Klára a jobb közgazdász, vagy Szabó Iván, vagy Arató doktor jobb pszichiáter-e mint én. Bár meggyőződésem, hogy az ilyen értelmű összehasonlításokból a koalíció képviselői nem kerülnének ki rosszul, mégis értelmetlenek és megválaszolhatatlanok ezek a kérdések. Természetesen innen, a Parlament politikai erőteréből egyáltalán nem száműzhetőek a szakmai megfontolások, azokra nagy szükség van. Különösen olyan országban, ahol a diktatúra hatalombitorlóit olyan nagymértékű dilettantizmus jellemezte, mint a volt kommunista országokban. Csak ne keverjük össze a szakmai érveket a szakmára való politikai indíttatású hivatkozásokkal, amint ebben a Házban már oly sokszor történt. És ha már itt tartunk, hangsúlyozottan nem gazdasági szakemberként, a magam részéről óvnék mindenkit azoktól az elvárásoktól, hogy egy, a mainál egyébként szükségesen részletesebb, alaposabb tájékozódás után úgymond szakmailag megalapozott döntést tudunk hozni a világkiállításról. Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy belássuk: szinte elképzelhetetlen olyan probléma, amelyben az illetékes szakemberek mindegyike egyetértene. Hiszen a szakmai kérdések is a valóság társadalmi kontextusában jelennek meg. Az adatok, a tények mellett a szakembert ugyancsak befolyásolja, mely iskolához, érdekcsoporthoz tartozónak vallja magát; nem beszélve arról, hogy a modern gondolkodás döntéseit egyre inkább meghatározza az emberi tényező szempontja, amely meglehetősen kiszámíthatatlan. A perdöntő szakmai érvek iránti elvárások illúziójától tehát óvnám a Parlamentet. Modellértékűnek érzem a közvélemény-kutatásokra történő hivatkozásokat is, mintha egyik-másik hozzászólás előkészítése lenne egy-egy majdani közvélemény-kutatásnak. Jól tudjuk, hogy e felmérések mennyire befolyásolhatóak. Elég egy-két egyoldalúan tájékoztató magazinműsor, és a világkiállítás támogatottsága máris csökken néhány százalékponttal; újabb egy- két megnyilatkozás arról, hogy a nyugdíjasoktól venné el a Kormány a megrendezéshez szükséges forrásokat, végezetül egy-két ügyesen megfogalmazott közvélemény-kutatói kérdés - tudjuk, hogy az eredmények elsősorban a kérdésektől függenek -, és a 800s támogatottság 10-15 százalékponttal hetek alatt csökkenthető. Végezetül már elég csupán a csökkenés trendjére hivatkozni ahhoz, hogy elhitessük: a társadalom bizony egyáltalán nem támogatja a megrendezést. Nem kell ahhoz feltétlenül rossz szándék, hogy így alakuljanak az események. A különböző megnyilatkozások természetes módon hathatnak így. Legfőképpen azért modellértékű ez a vita, mert a szakmaiságra és a közvéleményre való hivatkozás mimikrije mögött véleményem szerint ugyanaz a probléma húzódik meg, ami a legtöbb parlamenti vitában többé-kevésbé rejtetten megjelenik. Amiről véleményem szerint igazán szó van most, az: milyen jövőképünk van erről az országról; milyen érdekkülönbözőségek húzódnak meg közöttünk; mi az, amiben bízunk, amiben hiszünk. Inkább hiszünk és bizakodunk vagy inkább vagyunk aggodalmasok. A mi világkiállítással kapcsolatos állásfoglalásunkat a szakmai és közvélemény-kutatói megalapozottság, de nem kizárólagosság mellett az a mély hit határozza meg, hogy bízunk a magyarság alkotóerejében, vállalkozókedvében; abban a történelmi tapasztalatban, hogy nemzetünk a legkritikusabb időkben is képes volt talpra állni, olykor csodaszámba menő tetteket végrehajtani. És ha már végképp normává vált a Házban, hogy a hitet is racionalizáljuk, akkor úgy is kifejezhetném magam, hogy a Magyar Demokrata Fórum világkiállítással kapcsolatos állásfoglalása kialakításakor számol az emberi tényezővel. Éppen ennek figyelembevételével érzem aggályosnak a FIDESZ és az SZDSZ eddigi állásfoglalásait. Mert azok mindenképpen csökkenthetik az önbizalmat és optimizmust, amely nélkül valóban nem lehet világkiállítást rendezni. Ez már részben az önmagát teljesítő jóslat lélektani problémáját veti föl. A fentiek értelmében javaslom, hogy jusson a Ház gyorsan határozott döntésre. Van már annyira fejlett politikai intézményrendszerünk, hogy minden egyes képviselő vállalni tudja, és vállalni fogja mostani döntésének ódiumát. Tisztelt Ház! Határozott és gyors döntésre kérem önöket. A javaslat támogatásának legfőbb indokaként pedig a magyar társadalomba vetett hitet jelölöm meg. Szeretném jelezni, hogy ez a hit nem valamilyen felelőtlen vakhit. Nem valaminő millenniumi hurráoptimizmus motiválja. Nagyon is elevenen élnek bennem Ady keserűen ironikus szavai Buda filoxérátlan hegyeiről, a vármegyei bánokról, ahol piros borával megitatott jókedvű alispán. Nem ez az életérzés, ami vonzana, sokkal inkább Németh László víziója az emelkedő nemzetről vagy Adyé a magyarság - és ez képszerűen is ideillik, a magyarság -, a nemzet épülő templomáról. Köszönöm szíves figyelmüket. (Taps.)