DR. TORGYÁN JÓZSEF (FKgP): Köszönöm a szót, Elnök Úr! Igen tisztelt Képviselőtársaim! Lényegében nem beszédet kívánok tartani az egyházi vagyon rendezésének ügyében, hanem egy gondolatot szeretnék fölvetni. Nevezetesen, foglalkozni kívánok mindenekelőtt azzal a kérdéssel, hogy vajon akkor, amikor lényegében mind a hat párt szónokainak felszólalásaiból és a függetlenek képviselőinek felszólalásaiból is egyértelműen kitűnik, hogy mindenki kívánja a jelenlegi, tarthatatlan helyzet rendezését, akkor valójában van-e olyan határvonal, amely ebben a kérdésben a pártokat elválasztja egymástól, vagy csak egy felületes problémáról van szó. Hogy a tulajdonképpen különböző megítélésből lényegében mennyire egy irányba haladnak a gondolataink, legyen szabad arra hivatkoznom, volt, aki a vezérszónokok közül azt mondta, nagyon nagy baj, hogy ilyen hamar került előterjesztésre ez a törvényjavaslat, mert ezt sokkal jobban meg kellett volna fontolni; volt olyan, aki azt mondotta, ezt a kérdést nem szabad elhúzni - de valamennyien egyetértettek abban, hogy az egyházi vagyon rendezése ügyében valamit tenni kell. Ott van csupán a különbség, hogy mit kell tenni. Én ebből a szempontból kívánom megközelíteni ezt az egész kérdéskomplexumot. Én magamban úgy tettem fel a kérdést: vajon a társadalom számára a különböző kézben összpontosuló vagyonból melyik vagyonkoncentráció az, amely leginkább megfelel a társadalom érdekeinek? Nagyon sajnálom, hogy tulajdonképpen nincs ilyen statisztika, ami kiindulási alapul szolgálhatna egy ilyen kérdés eldöntéséhez. Mégis, azt kell mondanom, egyértelműen arra az álláspontra kellett jutnom, hogy az egyházi vagyon volt, amely az emberiség számára a kultúrát, a művelődést, a gyógyítást, a legkülönbözőbb humanitárius tudományokat évezredeken keresztül átmentette, létrehozta, megőrizte. Azt kell mondanom, az egyházi vagyon esetében a társadalom számára fontos rész szinte mintegy koncentrálódott, egy igen sűrű esszenciában nyilvánul meg. Számomra ez a kérdés döntötte el végül azt, hogy hová állok ebben a vitában. Abban tökéletesen egyetértek Tamás Gáspár Miklós okfejtésével, hogy miután mi a magántulajdon szentségén alapuló társadalmi rendet kívánunk felépíteni, az állami beavatkozást, az állami vagyont, az állami rendelkezést kell, hogy leszűkítsük, de amikor ezt tesszük, úgy gondolom, egyúttal nem lehet túlzottan határt szabnunk az egyházi vagyon újraéledésének, mert hiszen ez fogja biztosítani a társadalom számára azt a további fennmaradási lehetőséget és a beruházott vagyonhoz képest óriási mértékben jelentkező hasznot és eredményt, amely az egyháznak juttatott vagyonokból adódik. Ha mi csak arra gondolunk, hogy például az egyiptomi kultúra teljes egészében a papi vagyon létezésének tudható be, és ha arra gondolunk, hogy vajon Magyarországon például az egyházi kezelésben lévő iskolák milyen hírnevet szereztek hazánknak, akkor azt kell mondanom: a kérdés elbírálásánál, ahol valóban nagyon nehéz megtalálni a mércét, mi jusson az államnak, mi jusson az egyháznak, mi jusson az önkormányzatnak - és mindegyik fontos számomra, s gondolom, valamennyi képviselőtársam számára is -, mégis, az kell hogy legyen a választóvíz, hogy az egyház az a terület, az egyház az az intézmény, amely a számára jutott vagyont szinte majdnem hogy teljes egészében visszaszármaztatja a társadalomnak általában olyan óriási töblettel megtoldva, amelyet csak az egyházak tudnak biztosítani a társadalmak számára. És itt teljesen mindegy, hogy melyik egyházról beszélünk, mert az egyházak a maguk vonatkozásában mindenütt és mindenféle tekintetben az emberiség kincsének fenntartói, ápolói és megőrzői.