DR. GALI ÁKOS (MDF): Köszönöm a szót. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Való igaz, hogy későn jövőknek már a csontok maradnak, mondja a latin mondás. A vitának ebben a szakaszában már sok újdonságot nem lehet mondani. Azért mégis szükségesnek tartom, hogy ebben a közben lerövidített időtartamban, erre vigyázva, elmondjak néhány gondolatot, véleményemet ezzel a törvényjavaslattal kapcsolatban. Nagyon nagy jóstehetséggel nem kellett rendelkezni ahhoz, hogy valaki megállapítsa a törvényjavaslat benyújtásakor, hogy ez alkalommal feltehetően még a szokásosnál is merevebben fognak elkülönülni egymástól az ellenzéki és a kormánypárti hadállások. Ezt mérlegelve igazság szerint én nem is szándékoztam hozzászólni ehhez a kérdéshez. Egyrészt nem vagyok civakodós ember, másrészt pedig ehhez a témához valószínűleg nálam jóval jobban értenek néhányan ebben a Parlamentben. Mindaddig így volt ez, amíg az általános vita megkezdése előtti héten nem kaptam egy meghívást a Bibó István Szakkollégiumba egy beszélgetésre, ahol tulajdonképpen a konkrét okon túlmenően, nevezetesen, hogy a szakkollégium épületét is visszaigényelte egy apácarend, tulajdonképpen ennek a törvényjavaslatnak egy politikai vitája zajlott. Akkor tapasztaltam ott személyesen azt a - maradjunk abban - vehemenciát, akkor és ott ellenzéki oldalon, ami ezt a törvényjavaslatot azóta is folyamatosan körülveszi. Nem értettem akkor sem, nem értem tulajdonképpen most sem. Lényegében azok alapján, amiket Isépy államtitkár úr is elmondott bevezetőjében - zárójelben legyünk igazságosak: érzelmektől nem kevésbé fűtött bevezetőjében. Hiszen lényegében mindnyájan emlékszünk arra, hogy a tavalyi választások előtt a pártok programjában igen markánsan jelent meg az egyházak lehetséges és kívánatos társadalmi szerepvállalása, senki nem jelentette ki azt komoly formában, hogy az egyházaknak a hitélet területére kellene visszaszorulniuk. Ennél jóval túlterjeszkedőbb szerepet szánt mindenki a programjában az egyházaknak. Számomra tulajdonképpen nem kérdéses, hogyha van olyan vagyontömeg, amelyről tudjuk azt, hogy jogszerűtlenül, nem egészen önkéntes alapon került ki az egyházak tulajdonából, rendelkezésre állt, akkor ennek visszaadásával elviekben orvosolható a sérelmek egy bizonyos része, illetve hozható olyan helyzetbe az egyház, hogy ezeket a működési feltételeit megkapja. Nem kívánok már a vitának ebben a szakaszában kitérni a törvényjavaslat olyan rendelkezésére, hogy nem a teljes egyházi vagyonról van szó, hogy van csereingatlan, kárpótlási lehetőség stb. Elhangzott azonban a vitában néhány olyan megjegyzés, amely nem primer tartalma a törvényjavaslatnak, nagyon hangsúlyosan jelent meg, s úgy gondolom, hogy talán nem árt egy másik véleményt is mellé tenni, jelen esetben az enyémet. Ilyen elsőként az a bírálat, hogy ez a törvényjavaslat nem rendezi az állam és az egyház viszonyát teljes egészében, nem foglalkozik az állam és az egyház szétválasztásának kérdéskörével teljes mértékben. Úgy gondolom, itt van egy fogalmi és egy súlyponti zavar. Az állam és az egyház szétválasztásának kérdése nem a vagyoni szeparációt jelenti csak. Kétségtelen, hogy leglényegesebb vagy egyik lehagyhatatlan eleme az állam és egyház szétválasztásának, de gondoljunk bele, hogy az újkor hajnala óta, a polgári gondolkodás kezdete óta sokkal fontosabbak voltak ennél az állam és egyház szétválasztásának más, egyéb elemei, a kötelező polgári házasság, az egyház oktatási monopóliumának a megtörése, az egyházi bíráskodás visszaszorítása a világi területről a belső ügyekre, közhitelű állami anyakönyvi nyilvántartás megteremtése. Ezek a dolgok pedig immáron száz év óta, 1894-95 óta, az egyházpolitikai törvények megalkotása óta rendezettek ebben az országban. Ha bejön valaki, és meghallgatja az általános vitát, akkor itt a görögtűz és a petárda láttán joggal hihetné azt, hogy a magyar Országgyűlés arra készül, hogy újraszabályozza a sexus sexum sequitur elvét, vagy netán azon gondolkodunk, hogy vezessük be újfent a pace te regiumot. Nem erről van szó, tehát hántsuk le a problémát önnön magára, mentsük meg ezt a törvényjavaslatot feleslegesen rárakódó egyéb kérdésekről. A mai nap már fölmerült, hogy nem hátrány, ha egy törvényjavaslat arról szól, ami a címe. Ez a törvényjavaslat arról szól, hála Istennek, ami a címe: volt egyházi ingatlanok tulajdonjogának a rendezéséről. Amikor nagyra becsült Fodor Gábor barátom az 1868. évi XXXVIII. törvénycikk egy rendelkezését, mint a törvényjavaslat súlyos fogyatékosságát hozta ide és hasonlította össze ezzel a törvényjavaslattal, akkor meg kell mondanom, hogy elfelejtette hozzátenni, hogy ez az eötvösi népiskolai oktatásról szóló törvény, amelynek nincs ekvivalenciája ezzel a törvényjavaslattal. Másról van abban a törvényjavaslatban szó, és másról van szó ebben a törvényjavaslatban. Közelítsük meg másik oldalról a dolgot. A modern jogi megközelítésben, amely nem olyan modern egyébként - a francia forradalomtól eredeztethető -, az egyházakat nem köztestületként ítéli meg, hanem az egyesülési szabadság általános szabályai között működő szervezetnek ítéli meg, azokkal a speciális sajátosságokkal, amelyek az állammal való több évszázados kapcsolat során erre a kapcsolatra rárakódtak. Ez azt jelenti, hogy az egyházi intézmények nevében ez az egyházi jelző sokat veszít egy modern társadalomban a különlegességéből, az egyházi iskola iskola, az egyházi szociális intézmény szociális intézmény, az egyházi könyvesbolt könyvesbolt, hiába árulnak benne Újszövetséget, vagy a Bethlen Gábor és a protestantizmus kapcsolatát taglaló tanulmánykötetet. Roppant egyszerű módon, természetes módon az egyház társadalmi megnyilvánulásainak jó része a társadalom politikailag nem színezett szféráiba kerül át egy természetes gondolkodás folytán. Ismétlem tehát, hogy nem nagyon értettem az itt megnyilvánuló indulatok jó részét ebben a kérdésben. Sokan hivatkoztak a vita során Deák Ferencre. Örömmel hallom ezt, mint a Magyar Demokrata Fórum maroknyi szabadelvű csoportjának tagja, akinek a sorsa az utóbbi időben meglehetősen hányatott, de hozzá kell tennem, hogy jobban örülnék, ha Deák Ferenc emberi, politikusi tartása is reneszánszát élné ebben a Házban. Egy biztos: Deák Ferenc álláspontjának, ami sommásan úgy szól, hogy lehetőleg minél kevesebb kapcsolódási pont legyen állam és egyház között, ez hatványozottabban igaz lehet ma, mint volt akkor. Azt is hozzátette, hogy ennek a kapcsolódási pontnak az állam részéről csak a mindenkori államérdek lehet az alapja. Ez igaz, elismerem, hozzá kell tenni, hogy nem tartom túlzónak azokat a megállapításokat, amelyek arra utalnak, hogy ma a magyar társadalomban működőképes egyház bátran közérdeknek tekinthető. Ebben a tekintetben összehozhatók ezek a dolgok. A következő érdekes kérdés a lelkiismereti szabadság megsértésének a kérdése, szintén fölvetődött. Debreceni képviselő vagyok, ahol a református oktatási intézmények iránt többszörös túljelentkezés mutatkozik. A lelkiismereti szabadság kérdése döntési szabadságban, a választás szabadságában van. Mindaddig tehát, amíg sokszoros az önként jelentkezés, addig nem kell azt a korbácsot fonogatni, amivel egyes rémképekben áltatják a rémképek kiagyalói a hallgatóságot, hogy majd ezzel fogják áthajtani az állami iskolákból az egyházi iskolákba a nebulókat. Szó sincs erről, kérem. S ha már az oktatásnál tartunk, hadd tegyek egy megjegyzést Iványi Gábornak. Természetesen egy szót nem pazarolva arra, hogy az egyház küldetésével kapcsolatban maximálisan tiszteletben tartom a véleményét - de tegyük mellé azért, hogy az egyház valóban foglalkozott az elemi ismeretek oktatásával. Ez a megállapítás nem annullálhatja azt a sűrű évszázados tényt, hogy valóban foglalkozott elemi ismeretek oktatásával, később oktatták a biológiát, matematikát, Mengyelejevet is, de foglalkozott mással, például tehetséggondozással, ma úgy mondanánk. Számtalan ember indult el akár egyházon belüli pályára, akár egyházon kívüli pályára, aki eredeti társadalmi környezetében megmaradva, csak a hitében megmaradva soha nem tudta volna kibontakoztatni a képességeit, mindannyiunk, a társadalom, az emberiség közös hasznára. Tegyük ezt is mellé. Legyen ez is a mérleg serpenyőjében, amikor erről gondolkodunk. Elhangzott egy rövid megjegyzés erejéig, bár némileg vihart kavart az, hogy kultúrharc folyik ennek a törvényjavaslatnak a kapcsán. Szomorúan jegyzem meg, tisztelt Országgyűlés, hogy egy olyan országban, ahol dühöng a funkcionális analfabétizmus, ahol egy európailag elfogadottnak tekinthető minimális standard ismeretanyag nem tekinthető társadalmi méretekben általánosnak, vajon beszélhetünk-e kultúrharcról? Maliciózusan azt jegyezhetném meg, hogy bárcsak már ott tartanánk. Nem hiszem, hogy olyan széles vevőkör van erre ma a magyar társadalomban. Persze tudom, hogy nemcsak erről van szó, arról van itt szó, hogy a Magyarországon működő egyházak döntő többsége keresztény, keresztyén indíttatású, és aszerint végzi természetesen majd a tevékenységét. Nem akarok itt puskaporos hordóba kanócot dobni, megkérdezném, hogy miért olyan nagy baj ez. Azt azért megkérdezem, hogy miért nem figyelünk oda ennek az evidenciajellegére. Hát a "földabrosznak" ezen a féltenyérnyi kis részén vajon milyen egyházak jöhetnének történelmi távlatot vizsgálva szóba? Nyilvánvaló, hogy ezek az egyházak. Ha pár ezer kilométerrel arrébb lennénk, akkor feltehetően más életszemléletű, más vallási gondokkal kellene megküzdenünk. Így teljesen természetes, hogy a keresztény életszemlélet fog a tevékenységben egy ilyen esetben meghatározóvá válni. Kicsit túlléptem az időt. Nagyon röviden még egy megjegyzést hadd tegyek. Nem kívánom - bár nem tudtam erről a szűkítésről - a kedélyeket magam ellen hangolni. Utolsó megjegyzés: elhangzott vádként a Kormány tekintetében, hogy a szavazóbázisát kívánja ezzel a törvényjavaslattal növelni. Ezen nagyon meglepődtem. Nem ennek a Kormánynak, a világ bármelyik normális kormányának törekednie kell arra, hogy lehetőségei határain belül hozzon olyan intézkedéseket is, amelyekkel a társadalmi elfogadottságát növelheti. Ez a Kormány hozott - kérem - zömmel - és engedjék meg nekem, ugyanis kormánypárti képviselő vagyok -, zömmel kényszerűségből közérzetborzoló intézkedéseket. Ha tud olyan intézkedéseket is hozni, ismétlem: lehetőségei határain belül, amelyek a társadalmi elfogadottságát növelik, ez a politika teljesen természetes velejárója, a kormányzás teljesen természetes velejárója! "A fű zöld, az ég kék" természetességével, különösebben nem magyarázható természetességével azonos törekvés! Tehát meg kell védenem - akármilyen is - kormányomat, amikor egy ilyen, remélem nem fogalmazok durván, megalapozatlan, téves, önmagának ellentmondó értékítélettel kell ennek a törvényjavaslatnak a kapcsán - ezt hangsúlyozom - megküzdenie! Summázva a dolgot: én mint Debrecen város egyik országgyűlési képviselője támogatom ezt a törvényjavaslatot. Nagyjelentőségűnek tartom, s ezt a támogatásomat akkor is fenn fogom tartani, senki ne tekintse ezt sanda oldalvágásnak, ha netán ez a törvényjavaslat is a Váci úton fog kikötni! Tisztelt Képviselőtársaim! Manapság nem sok mindenben lehet biztos az ember. Én egyben biztos lehetek: hogy általános sikert nem arat a felszólalásom, de ez a tény még megtisztelőbbé teszi, hogy végighallgatták ezt a néhány gondolatot. Megköszönöm figyelmüket. (Nagy taps a jobb oldalon. Közbekiáltás: Bravó!)