DR. SALAMON LÁSZLÓ (MDF): Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Ház! A lakások és a nem lakás céljára szolgáló helyiségek önkormányzati tulajdonba adásával kapcsolatos kérdésekről kívánok szólni, és ennek keretében a 2515-ös szám alatt benyújtott módosító indítványom indokait szeretném előadni. A most tárgyalás alatt álló törvényjavaslat - több más mellett - a lakások és a nem lakás céljára szolgáló helyiségek önkormányzati tulajdonba adásáról intézkedik. Fontos eleme ez a törvényjavaslatnak, hiszen óriási vagyoni értéket juttat az önkormányzatok tulajdonába - ugyanankor természetes eleme is, mert a lakás- és helyiségvagyon önkormányzati tulajdonba adásával az állampolgárok százezreit, illetve a vállalkozók túlnyomó részét érintő lakás- és helyiséggazdálkodási tevékenységet közvetlenül a civil társadalomhoz, az állampolgárhoz, vagyis az érdekeltekhez legközelebb: helyi szintre viszi. Végül az önkormányzati működés egyik kulcseleme is ez, mivel céljaink szerint a lakás- és helyiségvagyon, a vele való gazdálkodás - vagyis hasznosítása és meghatározott mértékű értékesítése - jelentős szerepet fog betölteni az önkormányzatok gazdálkodásában. E hatalmas vagyonnal való gazdálkodás roppant felelősséget igényel. A felelősség súlyát nemcsak az adja meg, hogy az elhibázott sáfárkodás, az egyes önkormányzatok számára nagy anyagi hátrányokat eredményező - esetleg végzetes - gazdasági következményekkel járhat, hanem elsősorban az, hogy emberek százezreit, vállalkozók tömegeit létfeltételeiben közvetlenül érintő, sorsukat meghatározó gazdálkodásról van szó. Ezek a vagyontárgyak, melyek egyfelől, az önkormányzatok oldaláról nézve a gazdálkodás eszközei, hasznot, bevételt hajtó és eredményező tőketárgyak, a másik oldalról, az állampolgárok oldaláról nézve otthonok, a mindennapi élet keretei, a vállalkozó oldaláról nézve pedig műhelyek, irodák, a működés elemi eszközei. Ezen a ponton világosan szembe kell néznünk egy elvi érdekellentét, ellentmondás felmerülésének lehetőségével. Másban érdekeltek az önkormányzatok, és másban az állampolgár, a vállalkozó. Az önkormányzatok a magasabb bérbevételben, illetve a javak elidegenítésénél minél nagyobb ellenértékben; az állampolgár, a vállalkozó az alacsonyabb, elviselhető bérben, az általa lakott lakás vagy használt helyiség tulajdonának megszerzésében. Ugyanakkor az ellentmondás okos, mértéktartó és korrekt lakás- és helyiséggazdálkodási politika mellett látszólagossá és lényegében feloldhatóvá válik, hiszen közös érdekeltség, sőt szükséglet, hogy a lakás- és helyiséggazdálkodás működőképes maradjon, közös érdek továbbá a szociális gondok egyik szeleteként jelentkező problémának, a lakásigények folyamatos kielégítésének a biztosítása és a lakásállomány műszaki állapotának a feljavítása. Amikor világosan látjuk a fölvetett érdekellentét feloldásának irányát, le kell szögeznünk, hogy a közelmúlt fejleményei ezen a területen nem igazán biztatóak. Mindazok a sokféle megnyilvánulások, hírek, adatok, melyek közvetlenül tudomásunkra jutottak, vagy a sajtó jóvoltából ismertté lettek, óvatosságra intenek az e területen való derűlátás tekintetében. Tapasztalataink és híreink szerint úgy látszik, jó néhány önkormányzat nem mutat kellő érettséget az előtte álló feladat és felelősség kellő átérzésére. Olyan szemlélettel találkozunk, mely rövidlátó módon a lakás- és helyiségállományból való gyors feltöltekezést helyezi előtérbe, és a vagyontömegben nem lát mást, mint bevételképző és pénzfelhalmozó eszközt. Nyugtalankodva halljuk a helyiségek bérének irreálisan magas emelésére irányuló törekvésekről terjengő híreket. E törekvések nem kis fenyegetést jelentenek a vállalkozókra, elsősorban szolíd, kevésbé tehetős rétegeikre. Nyilvánvalóan nem veszíthetjük szem elől, hogy a mesterségesen felvert, égbe szökő helyiségbérek fojtogatóan hatnak a vállalkozásokra, és beépülve a szolgáltatások árába árfelhajtó szerepet játszanak, ugyanakkor alapvetően egzisztenciájában fenyegetik éppen azt a vállalkozói középréteget, mely elsősorban vár támogatást, és elsősorban erre a támogatásra rászorul. Csak ellenőrizhetetlen hírek, elképzelések szintjén, de találkozunk nyugtalanító lakbéremelési elképzelésekkel is. Ezek az elképzelések figyelmen kívül hagyják az érintett társadalmi rétegek nagy részének, a bérből, fizetésből élőknek, a többgyermekes családoknak, a kisnyugdíjasoknak a teherbíró képességét. Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy ezek a rétegek további jelentős anyagi tehertétel elé állíttassanak, különösen olyan szolgáltatások, mint a lakás - ami elemi életszükséglet - terén. Korszerű, differenciált lakbérrendszerre van szükség, melyben a lakásfenntartási költségeket nem lehet a mindennapos megélhetési gondokkal küszködő bérlőkre áthárítani addig, amíg a munkaerőpiac területén kialakuló viszonyok nem biztosítják a lakásfenntartási költségek megfelelő megjelenését a munkabérekben; olyan lakbérrendszerre, amely megfelelően figyelembe veszi a több terhet már vállani nem tudók teherbíró képességét a rászorulók támogatása és a szociális védőháló más eszközei mellett; olyan lakbérrendszerre, amely mellett lehetőség szerint indokolatlanul senki se kényszerüljön megszokott lakásától megválni és mostohább körülmények közé kényszerülni. Az alig néhány napja megszületett fővárosi önkormányzati rendelet az önkormányzati tulajdonú lakások elidegenítéséről hasonlóképpen aggodalommal kell, hogy eltöltsön minden felelősen gondolkodó tényezőt. Csak egy kérdést érintenék a rendeletből. Végig lett-e kellőképpen gondolva az a rendelkezés, mely a bérlők számára tendenciájában majdnem kétszeresére emeli a lakás vételárát. Nemcsak arról van itt szó - ez a kérdésnek ugyanis csupán politikai, jóllehet nagyon is lényeges oldala -, hogy ilyen árak megszabása a bérlők tömege számára valójában azt jelenti, hogy ki lesznek zárva a megvásárlás lehetőségéből, és nemcsak arról van itt szó, hogy ez a rendelkezés csak azt eredményezi, hogy egy olyan réteg fogja majd felvásárolni ezt az állományt, amely számára a lakás vásárlása puszta tőkebefektetés lesz, s majd minden bizonnyal a bentlakókkal szemben erkölcsileg is indokolatlanul és igazolhatatlanul különböző fellépéseket és felmondásokat fog sokasítani. Nemcsak erről van tehát szó, hanem olyan lépésről is, mely - legalábbis bizonyos, de nagyon is jelentős körben - jogilag is igazolhatatlan és vitatható. A lakások ilyen formában való vagyontárgyként kezelése figyelmen kívül hagyja azt, hogy az elmúlt közel fél évszázad következtében a lakásbérleti jog és az ehhez kapcsolódó használat nem kezelhető azonosan - mondjuk - egy személygépkocsi vagy egy színes televízió bérletével. A lakásbérlet és lakáshasználat igen jelentős mértékben dologi elemeket is magába olvasztó speciális bérletté vagy használattá vált. A lakásbérletek jelentős része mögött eltartási, életjáradéki szerződések állanak, amelyek során az eltartók sokszor évtizedeken keresztül mentesítették a társadalmat és az államot súlyos terhek alól, más része mögött lakáscserék kapcsán ingatlantulajdonok állanak. További sajátos kört képeznek azok a bérlakások, amelyek kisajátítási kártalanítás ellenértékeként kerültek a bérlők használatába. Ezeknél az eseteknél a kisajátított lakásingatlanokat - a cserelakásokra tekintettel - lakott állapotban, minimálisan 50kal csökkentett értékben vették figyelembe. Hogyan volna szabad az így adott bérlakásokért vételárként a forgalmi érték 70át kikötni? Ha már a lakáscserét említettem, hadd utaljak azokra a felröppentett elképzelésekre, mely szerint a lakáscsere lehetősége a jövőben megszűnne. Tisztelt Országgyűlés! Nem kívánom tovább részletezni a problémakört. Láthatjuk, hogy súlyos, bérlők és használók százezreit, helyiségbérlők tömegeit érintő kérdésekről van szó. Módosító javaslatom a felmerült kérdéskör megoldásában a bevezető elemet képezi. Hangsúlyozottan törvénybe építi, hogy a lakás- és helyiséggazdálkodás területén a korlátlan szabadpiaci viszonyok érvényesülésének feltételei még nem értek meg, s hogy gazdasági és társadalmi viszonyaink jelen helyzetében a törvényhozás még nem mondhat le arról a feladatáról, hogy az ide vonatkozó kérdéseket alapszinten maga szabályozza, amelynek során az önkormányzati tulajdonba kerülő lakások, illetve a nem lakás céljára szolgáló helyiségek bérlői érdekeinek védelme is megfelelő törvényi garanciában részesülne. Ezért módosító javaslatommal a törvényben utalni kívánok arra, hogy az érintett jogviszonyokat, amelyeket most a polgári törvénykönyvön kívül az 1/1971., az 1/1972., a 39/1969. és a 45/1982. számú kormányrendeletek és társaik szabályoznak, külön törvénnyel fogja az Országgyűlés rendezni; egyben módosítási indítványommal javaslom, hogy a törvény megszületéséig is a jelenleg hatályos jogszabályok szabályozzák az említett kérdéseket. Módosító javaslatom következtében a törvény kifejezetten is rögzítené, hogy az önkormányzatok a lakás- és helyiségállományt azzal a feltétellel és megkötéssel kapják meg, hogy tulajdonosi minőségükből folyó cselekvési szabadságukat a meghozandó törvények korlátai között gyakorolhatják. A belátás, hogy a lakások tekintetében a korlátlan szabadpiac érvényesülésének feltételei még nem értek meg, és hogy erre csak fokozatosan, az önkormányzati lakások bérlői teherbírásának figyelembevételével lehet áttérni, a Magyar Demokrata Fórum programjának lényeges részéhez tartozik. A Demokrata Fórum, elutasítva a gazdasági sokkterápiát, hangsúlyozva a szociális piacgazdaság fogalmában a szociális jelleget, az említett nem könnyű gazdasági és politikai kérdésekben nem állhat mások mellett, mint az állami, azaz majdani önkormányzati tulajdonú lakások bérlői és a nem könnyű helyzetben lévő vállalkozók oldalán. A fentiekre tekintettel kérem módosító javaslatom elfogadását. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)