DR. TORGYÁN JÓZSEF (FKgP): Köszönöm a szót, Elnök Úr! Tisztelt Ház! Képviselőtársaim az elmúlt percekben tanúi lehettek személyes megszólíttatásoknak és azzal kapcsolatos parádés riposztoknak. Úgy gondolom, hogy most, amikor én nem személyes megszólíttatás kapcsán, hanem egy közvetett megszólíttatás kapcsán - kevésbé parádésan és tudván előre, hogy sokak szemében kifogásolható témát felvetve - kértem szót, mégis legyen szabad arra utalnom, hogy ez a megszólíttatás - amelyet, úgy gondolom, nemcsak Torgyán József kapott, hanem valamennyien - itt, a Parlament előtti füves térségen tapasztalható, ahol 15 éhségsztrájkot folytató honfitársunk szólított meg minket, abban az értelemben, hogy a Parlament előtt folytatják az éhségsztrájkjukat és a Parlamenthez kívánnak szólni. Ezt szeretném aláhúzni akkor, amikor most szót kértem, hogy azzal, hogy az éhségsztrájkolók így választották meg a helyszínt, és azzal, hogy jelezték is, hogy a képviselőktől kérnek valamit, úgy gondolom, hogy magatartásukban a törvénytisztelet, a Parlament iránti tisztelet a domináló. Mielőtt konkrétan elmondanám mindazt, amiért szót kértem, hadd hasonlítsam össze ezt a kis jelenetet mindazzal, amit az elmúlt napokban valamenynyien óriási elismeréssel láttunk, tapasztaltunk, néztünk, nevezetesen a Szovjetunióban lezajló eseményekre, annak tagköztársaságaiban lezajló eseményekre gondolok, amikor is az emberek tömegei, százezrei a testükkel védték azt a Parlamentet, azt a parlamenti demokráciát, amelyben hittek. Úgy gondolom, hogy ezért nekünk is erről az oldalról kell megközelítenünk az éhségsztrájkolók kérdését, mert ők is bíznak a parlamenti demokráciában. Tehát én nem azért kértem szót, hogy bármiféle, erőszakkal való véleménykikényszerítést vagy döntéskényszert helyeselnék, hanem azért kértem szót, mert ebben a kis csoportosulásban és azok kétségbeesett küzdelmében a Parlament megszólítását látom. Külön szót kértem azért is, mert kimenvén közéjük, megdöbbenve szereztem tudomást arról, hogy négyen közülük szívbetegek, van közöttük egy 70 év körüli, pacemakerrel élő honfitársunk, van közöttük tízgyermekes anya, van közöttük 56-os hős, van közöttük volt politikai fogoly, van közöttük olyan, aki 25 évre lett elítélve Vorkutában, van olyan közöttük, aki 11 napot töltött a Gulág-szigeten éhségsztrájkban. Úgy gondolom, hogy ezeknek a honfitársainknak a szavára oda kell figyelnünk, és meg kell vizsgálnunk, hogy vajon a parlamentáris demokrácia intézményei és szabályai összeegyeztethetők-e azzal a kiáltásukkal, amelyet a Parlamenthez intéztek, mert én nem tekinthetem erőszaknak azt az eljárást, ahol idős, beteg emberek önmaguk egészségét, illetőleg életét ajánlják fel tétként, hogy higgyenek nekik. Konkrétan arról van szó, hogy ezek az emberek - úgy, mint igen sokan ebben az országban - nem tudják, nem akarják elfogadni a kárpótlási törvény rendelkezéseit (közbeszólás: Mondjon le!), nem lépnek fel ennek következtében semmiféle erőszakos igénnyel, hanem azt az elképzelést terjesztették elő, hogy a római emberjogi egyezmény - amely 1990. november 6- án került aláírásra - előrehozott ratifikálásával kerülhetnek abba a helyzetbe a magyar állampolgárok, hogy közvetlenül a strassburgi Nemzetközi Bírósághoz fordulhatnak. Ők úgy szövegezték meg a követeléseiket, hogy addig nem hagyják abba az éhségsztrájkot, amíg mi ezt az egyezményt nem ratifikáljuk. Úgy gondolom azonban, hogy kellő közvetítés mellett elérhető lenne az éhségsztrájkolók vonatkozásában az, ha a Parlament vállalná, hogy mondjuk az év végéig ratifikáljuk ezt az egyezményt, ebben az esetben abbahagyhatnák az éhségsztrájkjukat. Miután 1990. november 6-tól 1991. december 31-ig közel 14 hónap áll a Parlament rendelkezésére - amellett, hogy én akceptálom az Igazságügyi Minisztérium nemzetközi jogi főosztályának azt az álláspontját, hogy általában egy ilyen munka elvégzése akár 2 évet is igénybe vehet -, úgy gondolom, hogy kellően felgyorsítva ezt a folyamatot, ez a Parlament meg tudná menteni a szenvedésektől, esetleg tragédiáktól néhány honfitársunkat és talán ezen keresztül a parlamenti demokráciába vetett hitet. Nem mást kérek tehát, mint azt, hogy tudom, hogy a mérleg egyik serpenyőjében van egy olyan követelés, az éhségsztrájkkal alátámasztva, ami általában nem szokott szimpatikus lenni a parlamenti honatyák előtt, de kérdezem, hogy akkor, amikor ezek az emberek épp olyan hittel, mint a környező országokban élő állampolgárok, összetiporhatatlan hittel álltak ki a parlamenti demokrácia mellett, nem kellene-e nekünk a parlamenti demokráciába vetett hitet azzal erősíteni, hogy azt mondjuk, hogy többletmunkát, pluszmunkát fogunk végezni azért, hogy ezeknek az embereknek - és azoknak az embercsoportoknak, akik ezeknek az embereknek az éhségsztrájkjában hisznek - mi is nyújtsunk valamit az emberi humánum nevében. Kérem ezért az igen tisztelt parlamenti pártokat, hogy valamennyien üljünk össze egy-egy képviselőnkkel, biztosítsuk a lehetőségét annak, hogy az év végéig ezeket az emberi jogi egyezményeket ratifikálható állapotba hozzuk, és ezzel a nemzeti béke irányában tehetünk jelentős lépést. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)