MÉCS IMRE (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Barátaim! Nem elsősorban szabad demokrata mivoltomban - amire egyébként büszke vagyok -, hanem 56-os mivoltomban szeretnék megszólalni. Tegnap megrendítő, gyönyörű, meleg történelmi pillanatoknak lehettünk tanúi, amikor a jó fél évszázada rabságban és hányatott sorsban élt balti köztársaságok külügyminiszterei és Landsbergis elnök jelenlétében ünnepelhettük a diplomáciai kapcsolatok újrafelvételét. Azt hiszem, eljött az az idő, ami két évvel ezelőtt Nagy Imre és több száz társa temetésén a Hősök terén éppen az én számból hangzott el: itt az ideje, hogy a Szovjetunió magára találó, magára ébredő népei ítéljék el a Szovjetunió akkori beavatkozását. Tudjuk jól, hogy napjainkban megindult ez a folyamat, a Szovjetunió nagy részét kitevő orosz konföderáció - népies nyelven az oroszok - bejelentették, hogy elismerik: hibás volt, bűnös volt az 1956-os beavatkozás. A balti köztársaságokat meg se kell kérdeznünk, annyira evidens, hogy elítélik, és azt hiszem, hogy a Szovjetunió valamennyi népe el fogja ítélni. Ahhoz, hogy eljuthassunk a tegnapi gyönyörű eseményhez, a Szovjetunió népeinek a felszabadulásához, az első megrendítő hatalmas csapást 1956 jelentette (taps), az 1956-os magára talált nép mutatta meg az egész világnak ennek az egész hatalomnak az álnokságát. Akkor lépett ki több millió ember az olasz és a francia kommunista pártból, akkor dőlt össze egy mítosz, és akkor váltunk, vált a magyar nép, a magyar nemzet igazán világhírűvé. Miért mondom mindezeket? Azért, mert van a társadalomban egy olyan jelenség, mintha +56 emléke elhalványult volna, mintha +56 megbecsülése csökkent volna, mintha +56 tanítására nem figyelnénk oda, és a legfontosabbakat nem vennénk át, nem hasznosítanánk. Adósságaink vannak azokkal az emberekkel szemben, akik annak idején +56-ban az életüket áldozták, akik a megtorlás áldozatai voltak, akik évtizedekig hordták sárga csillagként büszkén az +56-osságot, amelyet nem lehetett kitörölni a lelkükből. Az +56-os érdekvédelmi szervezetek társadalmi bizottságot alakítottak a forradalom 35. évfordulójának méltó megünneplésére, és levelet intéztek egy sor képviselőtársamhoz, többek között hozzám is. Ebben elengedhetetlennek és szükségesnek tartják azt, hogy erkölcsi megbecsülésben részesítsük legmagasabb szinten konszenzusban mindazokat, akik 1956-ért az életüket áldozták, vagy egész életükben méltóak voltak +56 szellemiségéhez. Ezért egy érdemérem és egy emléklap megalapítását javasolják. Azt kérik, hogy ezt minél nagyobb számban támogassuk. A legegyszerűbb az lett volna, ha ezt a törvényjavaslatot néhány +56-os - Vásárhelyi Miklós barátom, Zimányi Tibor, Dénes János és még az a pár +56-os, aki itt van a Parlamentben - beterjeszti. Úgy gondoljuk azonban, hogy +56 szellemiségéhez, ahhoz a hatalmas nemzeti egységhez, ami +56-ban megnyilvánult, azokhoz a karizmatikus pillanatokhoz az lenne méltó, ha igen nagy számban pártok fölött, pártoktól függetlenül terjesztenénk be ezt a törvényjavaslatot, és kérnénk rá a Ház áldását. Ezért választottam ezt a formát, hogy napirend előtt kérem meg képviselőtársaimat, hogy gyűljünk össze és nagy számban terjesszük be ezt a javaslatot, amelyet az +56-os társadalmi szervezetek, a Pofosz, a TIB, az +56-os szövetség, a katonai tagozat, az +56- os tagozat és még sokan mások dolgoztak ki, amelynek az a lényege, hogy mindazok hozzátartozóinak, akiket kivégeztek vagy akik a harcok alatt meghaltak, valamint a börtönt és internálást szenvedettek számára emlékérmet, az +56-os forradalomban igazoltan részt vevők számára pedig emléklapot nyújtana át a köztársasági elnök, és ezt az emléklapot aláírná az ország három legmagasabb közjogi méltósága is. Nem részletezem, én ezt felhívásnak szántam. Kérem, hogy a mai napon keressenek meg mindazok a képviselőtársaim, akik társszerzőként, beadóként részt kívánnak ebben venni. A hét folyamán összejövünk, kicsiszoljuk és benyújtjuk a társadalmi szervezetek javaslatát. Köszönöm a türelmüket. (Lelkes taps.)