TARDOS MÁRTON, az SZDSZ vezérszónoka: Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! Teljesen egyetértek Mádl miniszter úrral, professzor úrral abban, hogy jelentős kérdést tárgyalunk ma, és az a ritka eset, amikor a jelentős kérdésben állásfoglalás is van előttünk. Azt gondolom azonban, hogy mielőtt a 3067-es szám alatt előterjesztett irányelvekről beszélnék, meg kell említenem azt a furcsa esetet, amely a múlt hét keddjén itt történt, nevezetesen, hogy a Kormány előterjesztette a jelenleg vagy az elmúlt időszakban érvényben lévő vagyonpolitikai irányelveket, és azt gondolom, hogy a Ház történetében egyedülálló módon nemcsak nem szavazta meg a Ház, hanem lényegileg nem is volt szavazat a Kormány által előterjesztett vagyonpolitikai irányelvek meghosszabbítása mellett. Érdekes módon a sajtó és a közvélemény emellett a nagyon érdekes esemény mellett úgy elment, hogy észre sem vette, holott ha megnézik az Állami Vagyonügynökség megalapításáról szóló törvényt, akkor láthatják, hogy az Állami Vagyonügynökség csak érvényes vagyonpolitikai irányelvek alapján működhet, tehát az elmúlt napokban jogi értelemben nem is működhetett. Azt gondolom, hogy ez egy nagy sérelme a magyar privatizációs politikának, hogy ilyen bizonytalanságok előfordulhatnak. Ezután rátérek az előterjesztett vagyonpolitikai irányelveknek a bírálatára. Azt gondolom, hogy jogos azt állítani, hogy ha a magyar gazdaság hajója nem emelkedő, hanem süllyedő tendenciában tartózkodik jelenleg, az ok, amely miatt ez bekövetkezett, ez nem a privatizációs folyamat és nem a privatizációs folyamat gyengesége, és nem is a privatizációs irányelvekben meglevő gyengeségek, amelyeket én most bírálni szeretnék, de azért az átalakulásnak, a kiemelkedésnek egy nagyon fontos eleme, sőt ha lehet mondani, a döntő eleme a privatizáció, és ha itt nem hozunk mindent rendbe, vagy legalább is nem nagyságrendileg javítjuk a helyzetet, akkor nem nézhetünk optimizmussal a jövő elé. Egyetértek-e alapjában véve azzal, ami a vagyonpolitikai irányelvekben le van írva? Igen, azt gondolom, hogy a vagyonpolitikai irányelvek a legfontosabb célok szempontjából, nevezetesen hogy gyorsan kell privatizálni, és úgy kell privatizálni, hogy eközben a nemzeti vagyont védjük, teljesen egyetértek. Egy jelentős kérdés azonban a vagyonpolitikai irányelvekből kimarad, nevezetesen az, hogy az a nemzeti vagyon, amelynek a privatizálásáról szó van, az nagyon rossz állapotban van, és nem tisztázott megfelelően a vagyonpolitikai irányelvek egésze, hogy ennek a nemzeti vagyonnak, ennek a magánkézbe kerülő nemzeti vagyonnak a feljavítására hogyan fog sor kerülni. Természetesen a részletekben sok vita van, és én nem gondolom azt, hogy az az álláspont, amelyet az SZDSZ képvisel, vagy amelyet én képviselek, az egyedül üdvözítő álláspont. Azt gondolom, hogy ezekben a kérdésekben, hogy egy kommunista állam totálisan államosított vagyonát hogy kell magánkézbe adni, ebben nem lehet olyan vélemény ma, amely az igazság tulajdonságával bír, amely biztos, hogy jó. Nyitottak ezek a kérdések, nincsenek tapasztalatok, de azért mégis fontosnak tartok elmondani néhány kulcskérdést, amelyben úgy gondolom, hogy a vagyonpolitikai irányelvek nem megfelelően tisztázzák a feladatot. Az első ilyen kérdés annak a kimondása, hogy a vállalati tanács vagy más hasonló irányítás alatt lévő vállalatokat át kell alakítani társasági formára. Miért tartom ezt fontos kérdésnek, amelyet meg kell említeni? Azért, mert a jogi összefüggések tudomásom szerint nincsenek megfelelően tisztázva. A mai átalakulási törvény azt a típusú átalakulást, amely nem jár együtt privatizálással, nem ismeri, tehát a mai törvényes keretek között az itt javasolt eljárás nem megvalósítható. Azt a kérdést azonban az előterjesztés nem vetette fel, hogy meg kívánja változtatni az átalakulási törvényt. Az a kérdés is felmerül, hogy valóban ilyen adminisztratív módon kell-e a vállalati tanács által irányított vállalatokat átalakítani, nem lehet az állami vállalatok törvényének módosításával más módokat kialakítani, ahol a gazdasági hatások hozzák létre azt, hogy a fejlődni akaró vagy a csődbe kerülő vállalatok szükségszerűen átalakuljanak társasági formába anélkül, hogy ehhez egy közvetlen állami, minisztertanácsi vagy miniszteri beavatkozás szükséges lenne. A következő kérdés, amit fel szeretnék vetni, az talán a leglényegesebb kérdés. A múltkori fölszólalásomban azt állítottam - és azt hiszem, hogy jogosan állítottam -, hogy az állami vállalatok körében hallatlan mértékű vagyonvesztéssel, nemzeti vagyonvesztéssel van dolgunk. Helyesnek tartom azt, hogy az irányelvek fölvetik ezt a kérdést, és a vagyonvédelmet egy fontos kérdésnek nevezik. A módszereket azonban - ahogy ezt a kérdést az irányelvek felvetik - nem tartom elfogadhatónak. Egy furcsa állítás van az előterjesztés 5. oldalán, hogy azokban az esetekben, ahol veszély áll fenn - ha jól emlékszem és idézni tudom -, a leértékelődésnek a veszélye áll fönn, ott a Vagyonügynökség magához vonhatja a vállalatot. Én azt gondolom, hogy ez a pontatlanul leírt mondat elegendő jogcímet ad arra, hogy minden magyar vállalatot - vagy lényegében minden magyar vállalatot - az Állami Vagyonügynökség magához vonjon, mert a gyakorlat azt mutatja, hogy a vállalatok alig hajtanak végre felújításokat, a beruházások az amortizációs alapok terhére jelentéktelenek a könyv szerinti értékhez képest, az eladások, amelyek a vállalati vagyontárgyakból történnek, az ezekből befolyt bevételek nem beruházási célra, nem fejlesztési célra lesznek zömmel fölhasználva, azaz tömegesen van vagyonvesztéssel dolgunk, és a vagyonvesztéssel szemben hogy fog föllépni az állam, hogy fogja ezt megakadályozni, erről nagyon keveset olvashatunk, lényegében egy konstruktív javaslatot sem olvashatunk az irányelvekben. Baj az is, hogy nem ritkaság, hogy az átalakult és a lényegében privatizált, vagy privatizáltnak tekinthető vállalatoknál is nagymértékben tovább folyik a vagyonvesztés, de nem ritkaság, hogy egy külföldi cég úgy jön be Magyarországra, hogy megvásárol egy szolgáltató egységet, egy kereskedelmi egységet, annak két-három épületét akarja értékesíteni és az egész, általa részlegesen vagy teljesen megvásárolt termelési vagy kereskedelmi folyamat rendbehozásával nem törődik. Itt pedig ugyancsak ingatlanok eladásából, tőkejavak eladásából, az amortizációs tevékenység nem megfelelő megszervezéséből és más, hasonló módszerekből adódik az a lehetőség, hogy ezek a vállalatok továbbéljenek. Ez ellen is fel kell lépni és a vagyonpolitikai irányelveknek választ kell adni arra, hogy hogyan készteti, hogyan biztosítja azt, hogy az új tulajdonosok megfelelően járjanak el a nemzeti jövedelem, a nemzeti termék növelése érdekében, és hogyan szankcionálja azokat az új tulajdonosokat, akik szerződéses ígéretet tettek arra, hogy így járnak el és a gyakorlatban nem ezt teszik. A harmadik vitatható kérdés az, hogy ki is készítsen el ilyen privatizációs fejlesztési programokat, és hogy a privatizációs fejlesztési programok mit tekintsenek fő feladatnak. Én úgy látom, annak ellenére, hogy Mádl professzor úr említette azokat a célokat, amelyeket én most alá akarok húzni, az előterjesztés mégis elsősorban bevételcentrikus. Azt tekinti a privatizáció fő céljának, hogy milyen érték, milyen forint érték fog befolyni a vállalatok és más tőkejavak eladásából - zárójelben: ebben a vonatkozásban hallatlanul optimista is az előterjesztés, azt gondolja, hogy a bevételek 85 át fogja tudni arra felhasználni, hogy az államadósságot csökkentse, egy olyan esetben, amikor tudjuk, hogy a privatizációs gyakorlat sok esetben negatív végeredményt teremt, de sohasem eredményezett még egy ország gyakorlatában sem olyan pozitív eredményt, hogy 85 0t lehetne felhasználni a bevételekből államadósság csökkentésre. Nem világos ebben a vonatkozásban az sem, hogy miért szerepel a privatizációs program végrehajtásában a minisztériumok szerepe aláhúzottan. Úgy gondolom, hogy a privatizációs programok megteremtésében a privatizáló cégek és az újonnan teremtett magáncégek lesznek a felelősek, nem állami elkészített tervek alapján kell a privatizációnak végbemenni. Nagyon lényeges kérdés, hogy ki lesz a privatizáció kedvezményezettje? Az előterjesztés azt mondja, hogy csak az 5. § 3. pontjában kimondott, megjelölt intézmények kaphatnak ingyen vagyont. Én nem vagyok benne biztos, és ezt nemzeti vita tárgyává lenne érdemes tenni, hogy valóban ilyen mértékben korlátoznunk kell azt, hogy ilyen típusú kedvezményt csak ezeknek az intézményeknek adjunk. Én nagymértékben híve vagyok, hogy ezeknek az intézményeknek adjunk ilyen vagyont, tehát nem ez ellen szólok. Van egy furcsa állítás a 4. § 1. pontjában ebben a vonatkozásban, amely nem azt mondja, hogy az adott vállalat dolgozóinak kell preferenciális jogokat adni a privatizációnál, hanem azt mondja, hogy minden munkavállalónak. Őszintén szólva, a dolgot nem értem, lehetségesnek tartom megvalósítani, de gondolják meg, hogy azok a tanárok, tanítók, közszolgáltatási üzemekben dolgozók hogy fognak részesülni a privatizációs vagyonból, márpedig a mondat azt jelenti, hogy minden munkavállalónak kapni kell belőle. A kérdés egyáltalán nincs kidolgozva, egyáltalában nem világos, hogy hogyan gondolja az előterjesztő.