DR. KIS GYULA, a szociális, családvédelmi és egészségügyi bizottság elnöke: Tisztelt Parlament! Tisztelt Képviselőtársaim! Amikor az előttünk fekvő téma általános vitája volt, akkor Lotz Károly képviselőtársam ugyancsak ilyen késői órán egy nagyon sikeres beszédet tartott, amivel sikerült ébren tartani a Házat. Hogy kapcsolódjak hozzá, idézte De Gaulle-t, aki azt mondta, hogy a politikust az különbözteti meg az államférfitól, hogy az egyik csak egy választási ciklusra, míg az államférfi több generációra gondol. Általában kevés államférfit tart nyilván a történelem, és ennek ellenére én azt mondom, hogy ebben az esetben a tábornoknak nem volt igaza. Biztosítási, társadalombiztosítási és egyáltalán az ember biztonságát érintő kérdésekben igen sok államférfi él - ebben az országban tízmillió - és élt előttünk az, aki családban élt, és családot alapított, hogy gondoskodjék öreg napjairól. Államférfiként bölcs volt az, aki földet, vagyont vagy olyan jószágot gyűjtött, ami a baj esetén kisegíthette. Ha erre sem volt módja, akkor igyekezett legalább nyugdíjas állásba menni. Ezek mind bölcsek voltak, mert gondoltak a jövőjükre. Ennyi bölcsességet egy politikustól is el lehet várni, azt hiszem, még ha nem államférfi, akkor is. Éppen ezért be kell látnunk, hogy a társadalom biztonságának, stabilitásának, jövőbe vetett hitének alapja az, hogy legyen egy olyan társadalmi gondoskodás, amely a megrokkantakról, betegekről, munkaképtelenekről, idősekről és a gyermekekről gondoskodni tud. Tehát annak a háromgenerációs családi modellnek egy nagy, az egész társadalomra kiterjesztett válfaja, ami nélkül nem maradhat fent egy ország, nem maradhat fent, csak állandó válságok, érdekütközések, harcok, csoportküzdelmek közepette. A mi feladatunk tehát, hogy ilyet teremtsünk. Ebből ered, hogy egy ilyen rendszert legalább 20-25 évre illik megalapozni, tekintve, hogy az első biztosítási összeg, amit tőlem levonnak járulékként vagy befizetek, már szerződést jelent, szerződést a társadalommal, hogy ennek fejében változatlan feltételekkel köteles gondoskodni rólam. Tehát a társadalombiztosítási rendelkezéseket nem lehet évente toldozni- foldozni, ahogy tettük negyven éven át, és jutottunk el az ezerhétszáz jogszabályig és rendeletig, ami áttekinthetetlenül szabályozza. Ugyanakkor nem lehet fenntartani ezt a rendszert. Azért nem lehet, mert csődbe jutott! Egyszerűen a befizetések, a magas elvonás ellenére nem fedezik a kiadásokat. A demográfiai trendeket nézve az tehát, hogy csökkenni fog az aktív korú lakosság létszáma, és növekedni fog a nyugdíjasok létszáma, azt jelenti, hogy ez a csőd csak fokozódik. Ebben a helyzetben tehát egyszerre kell működtetni a rendszert, mert erre már szerződést kötöttek az állampolgárok, és levontuk tőlük a járulékot, és most a nyugdíj az jár; és egyszerre kell meghirdetni egy olyan rendszert, ami jövőképet ad, és ami elhihető garanciát jelent az állampolgárnak, kiszámíthatóvá teszi a sorsát, a jövőjét, lehetővé teszi, hogy válasszon a különböző megoldások között. Egyszerre kell ezt a két feladatot megoldani, ráadásul olyankor, amikor a gazdaság állapotából nagyon nehéz prognózisokat készíteni. Hiszen végül is az, hogy mennyit tud a társadalom a jövőjére, tehát a gyerekekre és a múltjára, az idősekre fordítani, az alapvetően attól függ, mekkora az egy főre eső termelés értéke. Tehát ha én ezt tudnám prognosztizálni, hog 2000-re mennyi lesz, akkor kitűnő nyugdíjtörvényeket tudnék csinálni már most, és emögé fel tudnám sorakoztatni a társadalmat. Azonban itt nagyon sok a bizonytalansági tényező, és ezért nem csodálkozom azon, hogy a kormányelőterjesztés sem tudott ebben a kérdésben egyértelműen állást foglalni. Három alternatívát terjesztettek elénk. A három alternatíva különböző megoldásokat kínál, azonban mind tapasztaltuk, hogy a három alternatíva, mint egy-egy függőleges oszlop, nem egyedüli választási lehetőség, tehát nem az "A+, "B+ vagy a "C+ megoldás a lehető legjobb - vagy legalábbis optimális -, hanem mindegyik oszlopon belül vannak olyan elemek, mintegy építőkövek, amikből egy új oszlop rendezhető össze. Éppen ezért a bizottságunk igen hosszas tárgyalás után az előterjesztés szakértőit - PM, OTF, minisztérium - összeültetve a saját szakértőinkkel is és a bizottság képviselő tagjait, majd a külső képviselőket bevonva megkísérelt egy olyan társadalombiztosítási modellt fölvázolni, amely nagyjából három idősíkra és a populáció három rétegére terjed. A három idősík: a közvetlenül +92 januárjában bevezethető rendelkezések; a körülbelül tíz év múlva bevezetésre kerülő, de már most meghirdetendő intézkedések; a harmadik az átmenet rendelkezéseit tartalmazza. Ebből a felsorolásból következik, hogy az első a legrészletesebb és a 2000-re szóló a legáltalánosabb elveket fogalmazhatja csak meg. Mérlegelnünk kellett azt, hogy mennyit tudunk erre a célra fordítani, és hogy a kiadásokat mi módon tudjuk csökkenteni. Ez ügyben születtek itt olyan módosító javaslatok, amelyek csupa szép és dicséretes elemet tartalmaztak, egyszerre ígérték a járulékok majdnem felére csökkentését és a mai nyugdíjasok és a jövő nyugdíjasok nyugdíjának a mindenkori inflációval való párhuzamos együttfutását; egyszerre ígérték a nyugdíjkorhatár változatlanságát; azt, hogy mindezt +96-ra be lehet vezetni, tehát öt év alatt. Ezzel kapcsolatban nagyon sok szép és dicséretes dolog vagyon - az orvostudományban még a plusz is "bonum et laudabile+ -, azonban egymásnak ellentmondó elemeket nem tartottunk megvalósíthatónak. Ugyancsak sokat foglalkoztunk Fekete Gyula képviselőtársunk indítványaival, aki ezt az egész rendszert megpróbálta a talpánál indítani, tehát a családbiztosításnál, illetve a gyerekkori, a gyerekekről való gondoskodást is valami módon megpróbálta bevonni a társadalombiztosítás rendszerébe. Mélységesen egyetértve indítékaival és tudomásul véve, hogy erre szükség van, mégis úgy kellett a bizottságnak dönteni, hogy a társadalombiztosításból, tehát amit a befizetésekből, a polgárok e célra tett befizetéseiből kifizetünk nyugdíjra és egészségügyre, ebből az összegből nem telik mára harmadik vagy a negyedik biztosítási ágra - az ő megfogalmazásában -, éppen ezért ezt mindenképpen a közteherviselés egy másik formájából, a költségvetésből kell megoldani. Hiszen végül is az is a közteherviselésnek egy olyan formája, amit majd a mindenkori Kormány kezel, és ha ezeket a juttatásokat törvények írják elő, akkor nem teheti meg, hogy a költségvetés megfeledkezik róluk. A másik két rész, a nyugdíj- és az egészségbiztosítás változó, azt tehát inkább rá lehet bízni a társadalomra, a majdan felállítandó társadalombiztosítási önkormányzatokra. Ezért tartottunk ki az úgynevezett profiltisztításnál, tehát annál, hogy biztosítási összegből, járulékból csak olyan célra lehessen járadékot fizetni, amire a befizető befizette azt. A három idősíkon kívül három csoportot kell megállapítanunk. Az egyik a mai nyugdíjasok, a másik a leendő nyugdíjasok csoportja, a harmadik az egészségbiztosítás területe. Nyilvánvaló, hogy az egészség- és a nyugdíjbiztosítást célszerű kettéválasztani, mert így nem érzi a társadalom azt, hogy az egyik terhére finanszírozzuk a másikat, illetve fordítva, mindenki úgy érezte, hogy az ő pénzével a másik jár jól. Ha tehát van az egészség- és egy nyugdíjbiztosítás, akkor a nyugdíjbiztosításon belül is a mai nyugdíjasokat úgy kell kezelni, mint egy érvényes szerződés kedvezményezettjeit; az ő járadékuk már megdolgozott és befizetett összegeken alapszik, ezért kötelességünk ezt tovább folyósítani, mégpedig oly módon, hogy az értékvesztést kompenzálni tudjuk. Tehát a mindenkori nettó bérkiáramlásnak megfelelő módon kell a mai nyugdíjakat emelni. Azért a nettó bérkiáramlás alapján, mert ez azt jelenti, hogy a társadalom két része, az aktívak meg a passzívak együtt sírnak, együtt nevetnek, egyforma terheket viselnek, nem differenciálunkaz egyik réteg javára és a másik kárára. Az új nyugdíjasoknál, tehát akik ezután lépnek be, meg kell hirdetni azt, hogy mi lesz a várható nyugdíjrendszer. De nyilván, hogy az ezredforduló előtt ennek bevezetésére nem kerülhet sor, mert tíz év legalább kell, hogy most már arra felkészüljenek, illetve hogy az a nyugdíjrendszer ki tudjon épülni. Ugyanis ez egy háromelemes nyugdíjrendszer lenne, amiben egy nemzeti alapnyugdíj járna mindenkinek, mégpedig a nyugdíjminimum szintjére kiegészítve, ha a járulékokból ezt nem tudta biztosítani, nem volt elég a jövedelme. Ezt a kiegészítést szintén a költségvetésnek kellene állni, hiszen a nyugdíjbiztosítás erre nem rendelkezik elegendő forrással. A másik elem a munkanyugdíj, az az egész élet keresetéből számított, biztosításmatematikai alapon számított tulajdonképpeni kamat - tulajdonképpen visszakapja azt, amit ő, mint egy bankba, befizetett. Ebből eredően ez lineáris befizetésekkel, illetve ezzel arányos kifizetésekkel jár. Ahhoz, hogy ez finanszírozható legyen, azért egy lépést meg kell tennünk: maximálni kell a kifizethető nyugdíjakat: ehhez viszont maximálni kell az elvonható járulékot. Hogy ez mennyi legyen, hol legyen ez a maximum, az átlagkereset hányszorosánál, ezen lehet vitatkozni, mert a határmeghúzás a harmadik elem súlyát határozza meg. A harmadik elem ugyanis az önkéntes nyugdíjbiztosítás, tehát akinek a nemzeti nyugdíj és a munkanyugdíj becslése szerint nem lesz elegendő, vagy módja van plusz fizetni járulékot, önként tehesse meg. Ha tehát most a kötelező biztosításban magas a plafon, akkor kevesen kötnek kiegészítő biztosítást, ha alacsonyabb, többen. Ennek az eldöntése - a fogalmazásunk szerint - a mindenkori gazdasági helyzetnek és az életszínvonal alakulásának függvénye, de először viszonylag magasan, ötszörös értékben, majd fokozatosan csökkenthetően kellene megállapítani. Eddig tehát nagyjából a biztosítási elv látszott tisztán érvényesülni. Az egészségbiztosításban - ami a másik ág - viszont alapvetően a szolidaritási elvet kell érvényesíteni, ami azt jelenti, hogy akármennyit fizet be keresetarányosan az állampolgár, azonos joga legyen az egészségi ellátásokra. Tehát ne legyen első- és másodosztályú beteg a mai ellátások szintjén. Akinek nincs jövedelme, amiből fizetni tudná ezt a járulékot, mert munkanélküli, tartósan csökkent munkaképességű stb., ahelyett szintén a költségvetésnek kell vállalni a biztosítási díj befizetését, de mindenkinek azonos jogokat nyújtó biztosítási kártyát kell adni. Ha valaki még plusz juttatásokat, ellátásokat akar igénybe venni, itt is legyen lehetőség különböző önkéntes magánbiztosítókban való részvételre. Tizennégy és fél perce beszélek, és még a rendszernek tényleg csak a pilléreit tudtam elmondani. Tudom, hogy 15 percem van, ezért engedjék meg, hogy az összes további módosító javaslatról annyit mondjak, hogy nagy részük beépült a bizottság indítványába, a forgatókönyvből ki fognak derülni, hogy melyek ezek. Ezeket nem sorolom fel. A két nagyobb csomagot, amit nem építettünk be, indokoltam. Végezetül egyetlenegy gondolatot, visszatérve a kiinduláshoz. Ugye azt mondtam, hogy a társadalmi biztonság alapja a társadalombiztosítási rendszer. Azt is tudni kell, hogy ennek fedezetét két dolog határozza meg. Az egyik az, hogy mennyi a munkaképes korú lakosság, amihez azt kell most elkezdeni, hogy több gyerek szülessék. A másik, hogy mennyi a gazdaság termelőképessége, ehhez meg azt kell elérni, hogy minél több vállalkozás szülessék. Tehát egyszerűen nem jótékonyságról van szó, hanem a gazdaság állapotáról. A több gyerek és a több vállalkozás viszont csak akkor születik, hogyha hisznek az állampolgárok a jövőjükben, mert e nélkül a hit nélkül sem gyereket, sem vállalkozást nem vállalhat senki. Ennek a hitnek a megteremtéséhez viszont mindenképpen kell egy olyan biztosítási rendszer képét felvázolni, amely megmutatja, hogy mire számíthatnak az állampolgáraink a következő évezredben. Köszönöm. (Taps.)