DR. KISS GYULA munkaügyi miniszter: Elnök Úr! Tisztelt Ház! Önök előtt fekszik az új Munka Törvénykönyv tervezete, amellyel kapcsolatban, azt hiszem, elmondhatjuk, hogy e törvény talán soha nem volt oly fontos intézményrendszere a magyar jogrendszernek, mint éppen napjainkban. A gazdasági rendszerváltás folyamatában ugyanis ma már nem tűrhet halasztást, sőt - ha úgy tetszik - bizonyos fokig a gazdaság sikeres átalakíthatóságának egyik feltétele éppen a munkaerőpiac szabályozásának gyökeres átalakítása. A munkaerővel való gazdálkodás ugyanis napjainkban egyre inkább termelési és költségtényezővé válik, aminek következtében a munkaerőpiac is mindinkább az egységes gazdasági piac részévé kezd válni, amiből pedig az is következik, hogy ugyanazon alaptörvényszerűségek szerint kezd működni ez a piac - mint általában a gazdasági piac -, vagyis a kereslet-kínálat szabta törvényszerűségek szerint. Fontos ebben a folyamatban fölismerni azt, hogy a munkaviszony alanyainak kialakuló, egyre határozottabb érdekkülönbségét ne csak a gazdálkodás mindennapjaiban, hanem egyszersmind a jogi szabályozásban is tudomásul vegyük. A jelenleg hatályos Munka Törvénykönyve ma már nemcsak hogy nem segíti, hanem kifejezetten gátolja a gazdaságban a piaci viszonyok kialakulását. Ezért a munkajogi törvénykezésnek az eddigi szabályozási logikával gyökeresen szakítania kell, és meg kell teremteni az úgynevezett piackonform Munka Törvénykönyvét, ami praktikusan azt jelenti, hogy az eddigi közigazgatási jellegű szabályozást egy magánjogias, a felek autonómiájára építő jogi rendezésnek kell felváltania. A Munka Törvénykönyvével kapcsolatban természetesen le kell szögeznünk azt, hogy önmagában ez a törvény nem képes - és nem is törekszik - a munka világával összefüggő valamennyi kérdés rendezésére. Itt elsősorban a munkavállalók és a munkáltatók, valamint ezek szervezeteinek, kapcsolatrendszerének, együttműködésének a szabályozására kerül sor. Emellett külön törvénynek kell szabályoznia a munkavállalók foglalkoztatásának elősegítésével, a munkanélküliek ellátásával kapcsolatos kérdéseket, de külön törvényi szabályozást igényel a munkavédelem és a szakképzés is. Ezekben a kérdésekben egyébként az állami szerepvállalás is egészen más minőségben jelenik meg, mint a Munka Törvénykönyvében. A fentiek mellett nem kerülhet sor a Munka Törvénykönyvében olyan egyszerű ügyek szabályozására sem, mint például a szakszervezetek közötti választás vagy a szakszervezeti vagyon felosztása. A Munka Törvénykönyvének ugyanis - legalábbis reményeink szerint - viszonylagos hosszú távra kell szabályoznia a munka világának alapvető kérdéseit, ily módon nem vállalkozhat egyedi, akutális kérdések rendezésére. Az új munkajogi szabályozásnak alapelve tehát a munka világából való részleges állami visszavonulás. Ez a visszavonulás azonban távolról sem jelent kivonulást. Ugyanis az általános tapasztalat az, hogy az állami jelenlét a munkaviszonyok szabályozásában a fejlett piaci viszonyok mellett is megtalálható. Az állam szabályozási funkciója alapvetően két vonatkozásban jeleníthető meg egy ilyen alaptörvényben: egyrészt a jogi szabályozásnak bizonyos garanciákat kell a dolgozók számára a foglalkoztatásban biztosítani, másrészt pedig normatív módon garantálni kell a dolgozók kollektív fellépésének a lehetőségét. Ami az előbb említett két funkcióból az elsőt, vagyis az állami garanciákat illeti, a jogi szabályozásban ennek az eszközrendszere elsősorban és egyrészt kógens, vagyis kötelező normákban jeleníthető meg, másrészt pedig olyan relatíve diszpozitív rendelkezések formájában, amelyek azokat a minimális szinteket jelölik ki, amelyek alatt munkaerőt foglalkoztatni nem lehet. Ezen túlmenően a munkaviszonnyal kapcsolatos egyéb kérdéseket a munkaviszony alanyainak, vagyis a munkavállalóknak és a munkáltatóknak kell az adott viszonyok és sajátosságok figyelembevételével megállapodás útján rendezni. Az állami munkajogi szabályozás tehát ebben a megváltozott szituációban el kell, hogy veszítse az úgynevezett tulajdonosi jellegét. Nem tartható fenn, hogy akár törvény, akár alacsonyabb szintű jogi norma a tulajdonos és a munkavállaló rendelkezési szabadságát bármilyen módon is korlátozza. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a piaci viszonyok között az állam már nem viselkedhet és nem szabályozhat tulajdonosként, csak korlátozottan avatkozhat a munkáltató és a munkavállaló jogviszonyába, és ezért csak az egész nemzetgazdaságban szükségképpen érvényesülő és a közérdeket óvó minimális feltételeket biztosíthatja. Ebből következően a jogi szabályozást igénylő kérdések rendezése a törvényre kell, hogy tartozzék, a végrehajtási jogszabály kiadására pedig csak kivételesen, a törvény kifejezett és konkrét felhatalmazása alapján kerülhet sor. A törvényi szabályozás mellett tehát a kollektív szerződésekre vár az a feladat, hogy a törvényen túlmenő, a dolgozók számára kedvezőbb szabályokat megalkossák. Ebből következően a hangsúly a munkaviszonnyal kapcsolatos szabályozás rendszerében - a piaci viszonyoknak megfelelően - a jogi szabályozással alapvetően tehát a felek megállapodására helyeződik át. A megváltozott szabályozási rendszerben azonban feltétlenül tekintettel kell lennünk arra, hogy a felek magánjogi mellérendeltsége, illetve jogi autonómiája a munkaviszony keretében - a munkavállalók gazdasági kiszolgáltatottsága miatt - csak jogilag és csak elméletileg lehet igaz. Éppen ezért mindenképpen biztosítani kell a dolgozók számára azt, hogy esélyegyenlőtlenségüket kollektív fellépésekkel kompenzálhassák. Ebből kiindulva rendkívül fontos, hogy a törvény garanciákat adjon a munkavállalói érdekképviseleti szervezetek megalakulására nézve, illetve biztosítsa működésük reális feltételeit. Csak íly módon biztosítható ugyanis az, hogy a munkavállalók érdekeinek védelme érdekében felléphessenek, és ennek keretében kollektív alkut folytathassanak, majd megfelelő kollektív szerződést köthessenek. Jóllehet tisztában vagyunk azzal, hogy a hazai átmeneti viszonyok miatt a kollektív tárgyalásokat folytató - és az ennek alapján kollektív megállapodást kötő - felek nem minden területen alakultak még ki. De nem szabad elfelednünk, hogy a kollektív szerződés a dolgozók számára is egyfajta biztonságot jelent. Ugyanis a kollektív szerződés a munkáltatónak is hosszú távra kiszámíthatóvá teszi az üzemen belüli viszonyokat, de a munkáltató érdekeltsége a kollektív szerződés megkötése tekintetében megjelenik a kollektív szerződés piacreguláló, versenykorlátozó szerepében is. Ebből következően nincs okunk tehát arra, hogy a kollektív megállapodások elsődlegességének és az állami szabályozás visszavonulásának a szükségességét megkérdőjelezzük. Kétségkívül várható, hogy mind a helyi, mind pedig a középszintű kollektív megállapodások a jövőben is csak fokozatosan jönnek létre, ezért a törvénynek az ily módon keletkezett űrt - lehetőleg diszpozitív szabályozási technikával - be kell töltenie. Szükséges, hogy a már említett kötelező normák mellett a törvény megengedő szabályok sorával adjon rendezést az olyan esetekre, ha a kollektív megállapodások vagy még nem jöttek létre, vagy létrejöttek ugyan, de meghatározott kérdéseket nem szabályoznak. A munka törvénykönyvének - éppen a fentebb elmondottakra is tekintettel - rendkívüli figyelemmel kell a munkaügyi érdekegyeztetés intézményrendszerét szabályozni. Ezen belül is külön hangsúlyt kell helyezni a konfliktust megelőző egyeztetési technikákra, azaz azokra az együttműködési formákra, amelyek a munkaügyi konfliktusok kialakulását megakadályozzák. Ebben a körben pedig igen jelentős szerepet kell juttatni a munkavállalók participációs fórumainak és érdekvédelmi szervezeteinek. Világosan látnunk kell ugyanis azt, hogy a vállalkozás ma már nem kizárólag a vállalkozás, a vállalkozók, hanem a vállalkozásban dolgozók kockázata is. Éppen ezért a törvénynek biztosítani kell a dolgozók, illetve szervezeteik számára, hogy a munkáltató működésével kapcsolatos alapvető információkhoz hozzájuthassanak, és a sorsukat alapvetően meghatározó munkáltatói döntésekre befolyással lehessenek. A fejlett piacgazdaságunk gyakorlatának megfelelően azonban indokolt e kétféle közreműködési módot következetesen szétválasztani. Szét kell tehát választanunk egyrészt a dolgozók részvételi jogosultságát és az egyesülési jogi alapon működő érdekképviseleti jogosultságokat. Ennek a szétválasztásnak azonban nem az elsődleges jogosítványok tekintetében, hanem azon jogosítványok vonatkozásában kell végbemennie, amelyek a két eltérő intézmény funkcióját határozzák meg. Így tehát mind az üzemi tanácsnak, mind pedig a szakszervezeteknek rendelkezniük kell az információhoz való jutás jogával, a tájékozódás lehetőségével, illetve a munkáltatót mindkettő tekintetében meghatározott információszolgáltatási kötelezettség kell, hogy terhelje. De rendkívül lényeges ebből a szempontból, hogy a szakszervezetek számára biztosítani kell azon jogosítványokat, amelyek az érdekvédelem lehetőségét garantálják. Ezzel összhangban mind a kollektív tárgyalások folytatásának, mind pedig a munkáltatóval szemben való fellépésnek a lehetősége - például a vétó vagy a sztrájkjog - a szakszervezetek számára biztosítottak kell, hogy legyenek. A fenti kérdéskörrel kapcsolatban és összefüggésben a javaslat két változatot tartalmaz. Az A változat szerint a helyi kollektív megállapodás megkötésére a szakszervezet lenne jogosult, míg a B változat szerint a helyi kollektív szerződés megkötésére nem kerülhet sor, ehelyett az üzemi tanács lenne jogosult úgynevezett üzemi megállapodást kötni. A változatok tekintetében szeretném kiemelni, hogy az Érdekegyeztető Tanácsban mind a munkaadói, mind a munkavállalói oldal az A változat mellett voksolt. Ugyanakkor azt is hangsúlyozni szeretném, hogy a B változatnak kétségtelen előnye, hogy egyértelműen meghatározza a munkáltatói szinten a szerződéskötő partnert, de figyelembe véve a munkavállalói érdekvédelem terén kialakult realitásokat és a hazai szakszervezeti szerveződési viszonyokat, bizonyos vonatkozásban előnyösebbnek tűnik az A változat, de végül is az alternatívákat önöknek kell végiggondolni, és hitük szerint választani közülük. Összegezve tehát a fentebb említett kérdéskört, itt egyértelműen le kell szögeznünk azt, hogy az üzemi tanács elsősorban a részvételi jogok gyakorlását kell, hogy kezében tartsa, míg a szakszervezetek elsősorban az érdekvédelmi jogosítványokat kell, hogy érvényesíteni tudják. Hangsúlyozni szeretném azt is, hogy a részvételi, illetőleg az érdekvédelmi jogosítványok nem valamiféle egymást kizáró alternatívák, lehetőségek, hanem talán éppen együttes hatásukban érhetik el a sikeres érdekegyeztetést és a munkavállalói érdekérvényesítés hatékonyságát. Kérem tehát, hogy akkor, amikor a fentebb említett változatokat végiggondolják, ezt is tartsák szem előtt. Minden jogszabály esetében, így a Munka Törvénykönyvénél is nagyon lényeges kérdés a törvény hatályával kapcsolatos kérdéskör. A munkaviszonyok szabályozásának megváltozott rendszerében elkülönül ugyanis egyfelől a gazdaságban, másfelől pedig az állami, illetve önkormányzati szférában történő alkalmazás jogi rendezése. A Munka Törvénykönyve mellett az európai gyakorlattal összhangban önálló törvénynek kell meghatároznia a közigazgatási köztisztviselők, illetve a költségvetési szervekkel és intézményekkel munkaviszonyban álló közalkalmazottak jogállását. E három törvény - figyelemmel a viszonyok sajátosságára -, megítélésünk szerint csak együttesen képes rendezni a munkavégzéssel kapcsolatos kérdéseket. Amíg a gazdaságban a munkaviszonyok szabályozása alapvetően szerződéses jellegű, addig a közszolgálati, illetve közalkalmazotti jogállás kialakításában - a törvény eltérő rendelkezése hiányában - a részletes törvényi rendezésnek kell meghatározónak lennie, hiszen mind a munkáltató, mind a köztisztviselő, illetve közalkalmazott jogállását elsősorban költségvetéstől történő függés határozza meg, tehát itt elsősorban a munkáltatónak a pozicionális helyzete az, ami az alapvető különbséget megteremti, nem pedig a funkcióbeli szerepe. Hiszen egészen más a munkáltató pozicionális helyzete a gazdasági versenyszférában, és egészen más a költségvetési szférában, amely nyilván döntő hatást kell hogy gyakoroljon az adott szférára irányuló jogi szabályozásra is. Egyetlen mondattal szeretnék utalni a három törvény viszonylatában a Munka Törvénykönyve és az egyéb két törvény egymásra való hatására. A köztisztviselők tekintetében ugyanis a Munka Törvénykönyve a törvény eltérő rendelkezése hiányában nem alkalmazható, csak ha a törvény kifejezetten rendezi, ezzel szemben a költségvetési, illetve önkormányzati intézmények alkalmazottai tekintetében az alapvető szabályokat a Munka Törvénykönyve állapítja meg, és csak a specialitásokat rendezi az e szféra sajátosságait szem előtt tartó közalkalmazotti törvény. Végezetül szeretnék néhány gondolat erejéig szólni a törvényjavaslat előkészítése során szem előtt tartott, az európai szabályozottsággal való összhang megteremtéséről. Fontos, lényeges kérdésnek tartottuk ugyanis a törvény előkészítése során, hogy ez az összhang biztosított legyen a fejlett piacgazdaságokban uralkodó munkajogi normákkal. A nemzetközi gazdasági, kereskedelmi folyamatokban való integrálódásunknak ugyanis elengedhetetlen feltétele az, hogy belső jogi normáink e téren is álljanak összhangban a piaci viszonyok alapvető követelményeivel. Ez az igény azonban nem jelentheti az egyes megoldási modellek mechanikus átvételét. Alapvető tévedés lenne ugyanis az adott környezetben bármily jól működő modell átvétele, ha az a magyar sajátosságokkal, a hazai viszonyokkal nincs összhangban. Igyekeztünk tehát az összhang szem előtt tartása mellett is mindazokat a specialitásokat, specifikumokat bevinni a törvénybe, amelyek azt igazolják, hogy ezt ebben az országban kell végrehajtani és érvényre juttatni. A törvény nemzetközi megítélése szempontjából nem megkerülhető kérdés a nemzetközi egyezményekkel való összhang kérdése sem. A munkajogi jogalkotásra már az elmúlt években is jellemző volt, hogy törekedett szabályainak a nemzetközi konvenciókkal való összhangba hozatalára. A törvényjavaslat előkészítése, megszövegezése során azonban kifejezetten ügyeltünk arra is, hogy ne csak a már ratifikált, hanem a ratifikálás előtt álló konvenciók szövegét, rendelkezéseit is beépítsük a törvénytervezetbe. Így különös tekintettel voltunk az európai szociális chartára is, amelyhez való csatlakozásról nemrégiben döntött a Kormány. A Munka Törvénykönyvének különös jelentőségére, valamint a munkaügyi kapcsolatok sajátos elveire tekintettel, a törvény tervezetéről igen kiterjedt és alapos érdekegyeztetési eljárást folytattunk az Érdekegyeztető Tanácson belül, mind a plenáris ülésen, mind pedig az egyes szakmai, szakértői bizottságok körében. El kell mondanom, hogy a törvény számos rendelkezése tekintetében alakult ki az Érdekegyeztető Tanács partnerei között összhang, megállapodás, és a kormány sok esetben tudomásul vette a munkavállalók és a munkáltatók megállapodását, és ennek megfelelő tartalmú normaszöveget épített be a törvénytervezetbe, és terjesztett az Országgyűlés elé. Nem kívánom azonban elhallgatni azt sem, hogy néhány jelentősebb esetben az Érdekegyeztető Tanácson belül sem alakult ki egyetértés. A véleményeltérés azonban sokszor nem az érdekképviseleti szervek és a Kormány között alakult ki, hanem - mint a dolgok logikájából következik - nagyon sok esetben a munkaadók és a munkavállalók között, illetőleg nagyon gyakori volt az a fajta nézetkülönbség, amely az egyes oldalakon belül alakult ki alapvető kérdésekben. Engedjék meg, hogy az Érdekegyeztető Tanácscsal született megállapodásoknak megfelelően - önök elé tárjam nagyon röviden és vázlatosan azokat a lényegi kérdéseket, amelyekben az Érdekegyeztető Tanácson belül nem született megállapodás. A szakszervezetek nem értenek egyet a javaslat 23. §-ának a szabályaival, amely szerint a kifogás benyújtására csak a jogszabályt sértő munkáltatói intézkedés ellen van lehetőség. Javaslatuk szerint ezt az érdeksérelem tekintetében is meg kellene engedni. Amíg a szakszervezeti oldal elfogadta, addig a munkáltatói érdekképviseleti szervezetek nem értettek egyet a 29. §-ban foglaltakkal, ugyanis álláspontjuk szerint a szakszervezeti reprezentativitás szintjének meghatározása túl alacsony. Ezt a javasolt 10% helyett legalább 25%-os mértékben kívánták meghatározni. Ugyancsak nézetkülönbség volt az Érdekegyeztető Tanácsban - a fentebb említett kérdéseken túl - a 34. § vonatkozásában, ahol a kollektív szerződés hatályának kiterjesztésére vonatkozóan nem alakult ki nézetazonosság. Ebben a kérdésben az egyetértés megszületését elsősorban az egyes oldalak belső megosztottsága akadályozta. Ebben a kérdésben egyik oldal sem tudott egyhangú véleményt megfogalmazni. A legjelentősebb véleményeltérés végül is az üzemi tanács, illetve a jogosultságai tekintetében volt. A munkáltatói oldal elfogadta a javaslat szabályait, a szakszervezeti oldal azonban megosztott volt ebben a kérdésben is. A szakszervezetek javaslata szerint már 15 főtől indokolt lenne üzemi tanácsot választani, az üzemi megbízott választása tekintetében pedig ne legyen alsó határ meghatározva - mondták. Ezzel összefüggésben néhány szakszervezeti konföderáció annak szükségességét is fölvetette, hogy üzemi tanács választására csak ott kerülhessen sor, ahol a szakszervezeti szervezettség az 50 százalékot nem éri el, és a dolgozók így döntenek. Egyébként álláspontjuk szerint az üzemi tanácsi jogosítványokat a szakszervezetnek kellene gyakorolni. Félreértés ne essék: én csak és kizárólag a korrektség kedvéért utaltam ezekre az ütközőpontokra, amelyekben végül is nem alakult ki egyetértés az Érdekegyeztető Tanácson belül. Tettem ezt elsősorban azért, hogy súlypontozzam kicsit az önök figyelmét, illetőleg a vitát ezekre a kérdésekre. A munka törvénykönyvének rendkívüli jelentőségét talán ez a hosszas és mind fő, mind részletkérdésekben ki nem alakult egyetértés, illetőleg a kialakult konszenzusok sora is igazolja. Mindezek előrebocsátásával kérem önöket, hogy a törvényt általános vitában megvitatni, ezt követően részletes vitára bocsátani, majd ezt követően elfogadni szíveskedjenek. Köszönöm a figyelmüket. (Gyér taps.)