KÓSÁNÉ DR. +KOVÁCS MAGDA (MSZP): Köszönöm, Elnök Úr. Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársaim! A Szocialista Párt számára a beterjesztett törvényjavaslat nem egy a tárgyalásra szánt törvények közül. És ha ezt mondjuk, akkor ezt azért mondjuk, mert a Szocialista Párt nem a munkaerőpiac igényeiből, nem is a tőkemozgás irányából, hanem a munkavállalók helyzetéből indul ki. Abból a helyzetből, amikor egyre több dolgozó válik veszélyeztetetté a munkahelyen belül, egyre többen néznek szembe a munkanélküliség rémével. Abból a helyzetből indulunk ki, amikor elindult az állami tulajdon privatizációja, amikor rövidesen eldől, hogy kik lesznek, és az is eldől, hogy kik nem lesznek tulajdonosok. Megítélésünk szerint a beterjesztett törvényen is múlik, hogy a privatizációba, a gazdálkodó szervezetek sorsába beleszólhatnak-e a dolgozók, vagy az új tulajdonosokat a fejük felett és a részvételük nélkül jelöli-e ki a politikai állam. A Szocialista Párt megítélése szerint tehát szükség van erre a törvényre, hiszen a kialakult helyzetben a dolgozók veszíthetnek a legtöbbet. Miniszter úr expozéjában elmondottakhoz a helyzet jellemzésére én magam két dolgot hadd tegyek hozzá. A kialakult helyzetben, amikor a jelenlegi, még hatályos Munka Törvénykönyve eróziója már megindult, szinte lehetetlenné vált a jogalkalmazás. Nekem is van a kezemben olyan munkaügyi döntőbizottsági határozat, amelyben a döntőbizottság az új Munka Törvénykönyvére hivatkozva utasítja el a munkavállaló keresetét. A kialakult helyzet alkotmányellenessé vált vagy válhat, hiszen például a munkaügyi perekben egyfokozatú eljárás van; ott, ahol nincsen már döntőbizottság - és nagyon sok helyen nincs -, az a bizonyos másfeledik fokozat is megszűnt, a munkaügyi bíróságok döntése ellen nem lehet fellebbezni. Szükség van tehát törvényre, és a mi meggyőződésünk szerint egy törvényre, amelyik a munkajogviszonnyal kapcsolatos kérdéseket egy jogforrásban szabályozza mind az egyéni, mind a kollektív jogok tekintetében. És engedjék meg, hogy a "minek nevezzelek+ kérdésében, amelyet Győriványi képviselő úr vetett fel, ne foglaljak állást, mert nemigen tudok megszabadulni attól az általa bizonyára sztálinistának minősített előítélettől, hogy egy törvényt nem a címe, nem is a paragrafusainak száma, hanem mindig a tartalma minősít. Amikor hangsúlyozzuk, hogy szükség van törvényre, és egy törvényre, ugyanakkor nem hallgathatjuk el, hogy ezt a törvényt ebben a változatlan formában nem tudjuk képviselőtársainknak elfogadásra ajánlani. Engedjék meg, hogy a munka világának és a munkaintézményeknek működése, elemzése helyett a Szocialista Párt nevében megpróbáljam csokorba kötni az aggályainkat, amelyeket a törvénnyel kapcsolatban megfogalmaztunk, illetve szeretném felsorolni azokat a kérdéseket, elvárásokat, amelyeket a jogalkotó számára figyelembevételre ajánlunk. A Szocialista Pártnak komoly aggályai vannak a törvénnyel kapcsolatban, és ezeket nem tudjuk elválasztani attól a ténytől, hogy az előkészítés időszakában tisztázó vitákra nem vagy nem elég mélységben került sor. Pártfrakciónk többször tett kísérletet - olykor már kétségbeesett kísérletet - arra, hogy alapot, szervezett keretet biztosítsunk egy lehetséges társadalmi konszenzuson alapuló törvényi vitához. Ajánlottuk állandó bizottság létrehozását, amely a munka világával foglalkozott volna. Legutóbb ad hoc bizottság létrehozását javasoltuk a plenáris ülésnek, amelyik a törvényi vita előtt szembesíthette volna a pártok, az érdekképviseletek és a szaktudomány véleményét. Ennek a bizottságnak a létrehozásától a kormánykoalíció pártjai elzárkóztak, a Szabad Demokraták Szövetsége támogatta csupán a javaslatunkat. A törvénnyel kapcsolatos aggályainkat három fő kérdéskörben szeretném megfogalmazni. Az első: a törvény nem teszi világossá a szabályozás rendszerét. Miniszter úr az expozéjában elmondta, eddig szóló képviselőtársaim kivétel nélkül utaltak arra, hogy ez a törvény a munkajogviszonyra vonatkozóan egyszintű törvényi szabályozást valósít meg, és - nagyon helyesen - mellőzi a végrehajtási jogszabályok áttekinthetetlen rendszerét. A törvény a minimális feltételeket határozza meg, tehát a leghosszabb munkaidőt, a legrövidebb pihenőidőt, a szabadság vagy a végkielégítés minimumát. A törvény alá kollektív szerződések rendszerének kell épülni, amelyek érvényesíthetik az ágazati, munkahelyi sajátosságokat, és amelyek a munkavállalók számára a törvénynél mindig kedvezőbb pozíciókat érhetnek el. Azonban meggyőződésem, hogy a törvény jelenlegi formájában+ - ezt a törvényi szerkezetet érti Ön, miniszter úr, aki előterjesztette, értjük mi, képviselők, akik foglalkozunk a törvénnyel, akik áttanulmányoztuk. Ahhoz azonban, hogy az a bizonyos kétszintű szabályozás, amelyikben a törvény alá kollektív szerződések kell hogy épüljenek, meg is valósuljon, ahhoz 5 és fél millió munkavállalónak kellene megérteni a törvényi szándékot, és kellene a munkaadókkal együtt aktívan részt venni a különböző szintű kollektív szerződések létrehozásában - hiszen a munkaadók és a dolgozók aktív részvétele nélkül ezek a kollektív szerződések megszületni nem fognak. Azt hiszem, a dolgozók számára majdnem mindegy, hogy egy jelenlegi, bizonytalan jogi helyzet miatt kerülnek hátrányos helyzetbe, vagy azért, mert a törvényi minimumokat meghatározó Munka Törvénykönyve alá, mellé nem épülnek a számukra kedvező szerződések. A törvény - mint arról Ön is szólt - nem írja elő a kollektív szerződések kötelező megkötését, és ez valószínűleg így elfogadható. Elfogadható, de csupán akkor, hogyha maga a törvény határozottan ösztönöz arra, hogy a kollektív szerződések meg is szülessenek. A dolgozók érdekeltsége a kollektív szerződések megkötésében egyértelmű. A munkaadókat viszont a szabályozásnak magának kell ösztönöznie. És ha a törvény egy sereg esetben megengedi, hogy kollektív szerződés híján, anélkül, a munkaadó saját hatáskörében, önállóan szabályozzon, önállóan döntse el a munkaidő beosztását, vagy önállóan rendelje el a keretmunkaidőt, akkor nem is lesz kollektív szerződés. A munkaadó akkor lesz érdekelt a szerződések megkötésében, hogyha ezek nélkül szervezetten működő munkaszervezetre nem számíthat. A másik fenntartásunk: a jogalkotó nem teszi világossá, hogy milyen elveket és milyen értékeket vált valóra a törvény, és ezt így úgy érezzük, hogy mind a nemzetközi normákhoz, mind az Alkotmányhoz való viszonyában joggal hiányolhatjuk. A törvény nem határozza meg a nemzetközi munkaügyi egyezményekben kifejtett normákhoz való viszonyát - egyébként ez alkotmányos kötelessége -, és ezért azt hiszem, jogos az a kérdés, hogy alkalmuk volt-e az érdekegyeztetésben részt vevőknek ezeket az egyezményeket megismerni. Alkalmuk volt-e az érdekegyeztetés szereplőinek a nemzetközi munkaügyi normákhoz mérni, viszonyítani a saját álláspontjukat? Annál is inkább jogos ez a kérdésem, mert az említett egyezmények egy részét Magyarországon nem ratifikálták. A törvény nem mondja meg, hogy ezeknek a normáknak a teljesítésére kívánunk-e a jövőben törekedni, vagy ettől eltekintünk. Hogy a nem ratifikált egyezmények közül csak néhányat említsek, mutatván, hogy milyen fontos kérdésekről van szó: az éjszaka dolgozó munkavállalók konvenciója, 89-es számú, a 106-os számú - a heti szünnapi konvenció, a 154-es számú - a kollektív szerződésre vonatkozó konvenció, a 158-as számú - a munkaviszonynak a munkaadó kezdeményezésére történő megszüntetéséről szóló konvenció. Úgy gondolom, hogy jogos az a kérdés, hogy lehet-e ezeknek a nemzetközi egyezményeknek az ismerete nélkül felelős döntést hozni itt a Parlamentben. De nem fogalmazza meg a törvény az Alkotmányban rögzített alapelvekhez, alapvető jogosultságokhoz való viszonyát sem, nem beszél arról, hogy ezek hogyan határozzák meg a törvény tartalmát. Csak sorolom: a munkához való jog; a munka és a szabad foglalkoztatás megválasztásához való jog; az egyenlő bérezés joga; a pihenéshez, a szabad időhöz, a rendszeres fizetett szabadsághoz való jog; a nők és a fiatalok védelme a munkavégzés során; a szervezkedés szabadságát kifejező alkotmányos jogosultság. Úgy gondolom, hogy nem felesleges ezeket az elveket és követelményeket beemelni a törvénybe, hiszen ehhez kell viszonyítani a törvényben meghatározott minimumot, ezekhez az elvekhez viszonyítva tudjuk megmondani, hogy ez a minimum elegendő-e vagy sem, és ezekre az alkotmányos elvekre kell építkeznük a kollektív szerződést kötő feleknek is. Végül a harmadik fenntartásunk a törvénnyel kapcsolatban, hogy a törvény különbséget tesz munkajogviszony és munkajogviszony között akkor, amikor a munkaviszonyon kívül szabályozza a közszolgálatban dolgozók jogviszonyát, illetve felemás megoldást választ a közalkalmazotti területen. Meggyőződésünk szerint ez jogelméletileg védhetetlen, és az alkotmányosság szempontjából is aggályos. A munkaviszony fogalmának elemei megtalálhatók a törvényben. A törvényből kiemelve sorolom ezeket az elemeket: szerződő felek között jön létre; a munkavállaló személyesen kötelezett a munka végzésére; a munkáltató által meghatározott helyen, az ő eszközeivel végzi a munkát, a munkaadó rendszeres bérfizetési kötelezettsége mellett, végül a munkavállaló korlátozott anyagi felelősségével. Ezek az ismérvek valamennyi munkajogviszonyra érvényesek - a közszolgálatira és a közalkalmazottira is; és ezek az ismérvek alkalmasak arra, hogy a munkaviszonyt más - a polgári jogba tartozó - jogviszonytól elválasszák: a megbízástól, a vállalkozástól, a bedolgozástól vagy a tagsági viszonytól. Mindebből mi arra a következtetésre jutottunk, hogy minden munkaviszonyra alapvetően a Munka Törvénykönyve rendelkezését kell használni úgy, ahogy ebben az Érdekegyeztető Tanács megállapodott, és úgy, ahogy a köztisztviselők jogállásáról szóló eredeti változatú törvénytervezetben is szerepel. Úgy gondoljuk, hogy a sajátosságokat természetesen speciális törvények rögzíthetik, de ezek a törvények ne osztogassanak sem különleges előjogokat, és főleg egyetlen munkavállalói csoportot se hozzanak hátrányba azzal, hogy a Munka Törvénykönyvének a védőernyőjét őrájuk borulni nem engedik. Természetesen részben találgatásokra kell alapoznunk, hiszen sem a köztisztviselők jogállásáról szóló törvényhez a módosítás, sem a közalkalmazotti törvény benyújtva nincsen. Engedjék meg, hogy nagyon röviden megpróbáljam összefoglalni, hogy milyen elvárások figyelembevételét kéri a szocialista frakció. Egyetértünk azzal, hogy a tulajdoni szerkezet megváltozásának időszakában a gyámkodó állam megszűnik, vagy a gyámkodó szerepe gyengül. Hozzátenném, hogy meg kell szüntetni a gyámkodó államot, hiszen hosszú ideig még mindig a politikai állam lesz a legnagyobb tulajdonos, és az újabb centralizáció és az újabb paternalizmus jelei fel-fellelhetők társadalmunkban. Ezzel együtt meggyőződésünk, hogy nem szabad úgy tenni, mintha az állam kivonulása után a munkaadók és munkavállalók egyenlő esélyű felekként maradnának a munkaerőpiacon, erről képviselőtársaim is szóltak. Ezen a munkaerőpiacon a munkavállaló a gyengébb fél, és mindannyiunknak tisztában kell lennünk azzal, hogy a piacgazdaság magától nem lesz sem szociális, sem humánus, azzá kell tenni, és hogy azzá tegyük, ehhez a törvény is eszköz lehet. Megítélésünk szerint három feltételnek kell a törvénynek megfelelnie ahhoz, hogy szociális és legalábbis részben humánus piacgazdaságot teremthessünk. Először is feltétel az, hogy a dolgozónak legyen tényleges beleszólása a gazdálkodó szervezet működésébe, legyen jól működő üzemi tanács. Ebben az üzemi tanácsban - a magam értékelését is hadd tegyem hozzá az elhangzottakhoz - a vállalkozásról a két fő tulajdonos, a tőke tulajdonosa: a vállalkozó és a munkaerő tulajdonosa: a dolgozó együtt fog dönteni. Ehhez azonban az kell, hogy a privatizációban, a foglalkoztatásban a törvény által ajánlottnál sokkal erősebb jogosultságai legyenek a munkavállalónak. Olyannyira fontosnak tartjuk ezt a kérdést, hogy a Szocialista Párt részéről az általános vitában az üzemi tanácsról külön kívánunk szólni. A második feltétel: legyenek erős érdekvédelmi szervezetei a dolgozóknak, legyenek erős szakszervezeteik. A szakszervezetek ereje - eltérően az üzemi tanácstól - nem a törvényből származik, de a törvény gyengítheti őket. Gyengítheti őket, ha visszaél azzal, hogy Magyarországon versengő szakszervezetek vannak. A versengő szakszervezetek között nem a politikai államnak kell igazságot tenni, és a törvényhozás nem törekedhet arra, hogy a munka világa - az idézet nem Öntöl származik, miniszter úr - a torzsalkodó szakszervezetek nélkül is működőképes legyen. De ezt a törekvést látjuk továbbélni abban a B változatban, amelyet tárgyalási alapnak sem fogadott el az Érdekegyeztető Tanács. Megítélésünk szerint a törvény jogot vesz el a szakszervezetektől akkor, amikor felpuhítja, meggyengíti a szakszervezetek régóta adott és hagyományos jogát: a vétójogot. Az 1989-ben elfogadott Munka Törvénykönyvében a vétójogot a törvény így definiálja: "A szakszervezetnek joga van kifogást emelni a munkáltatónak a munkaviszonyra vonatkozó szabályt vagy a munkaviszonnyal kapcsolatban a dolgozók érdekeit sértő intézkedésével szemben.+ Aligha szorul magyarázatra, hogy az új Munka Törvénykönyvében az a szűkítés, amelyik a vétójogot csak jogellenes intézkedés esetén ismeri el, de ebből is kiveszi azt az intézkedést, hogyha az ellen a munkavállaló jogvitát kezdeményezhet, rendkívüli szűkítés. Meggyőződésünk, hogy a halasztó hatályú vétójog összhangban van az európai szokásokkal. Hogy csak egy svéd példát említsek, Svédországban a munkavállalóknak értelmezési elsőbbségük van érdekvitáik során, de mi ennél is fontosabb, az az érvük, hogyha nincs vétójog, vagy gyenge a vétójog, akkor a szakszervezeteknek nincs más eszközük, csak a sztrájk. Nem hiszem, hogy ez lenne a cél. Végül a harmadik feltétel: a munkaadók és a munkavállalók közötti egyeztetésnek és alkunak kiépített rendszere legyen a munkahelytől egészen a törvényhozásig, tehát Tellér Gyula képviselőtársammal szemben mi úgy ítéljük meg, hogy az érdekegyeztetés egész rendszerének a szabályozására ebben a törvényben kell sort keríteni. Miután ezt is rendkívül fontosnak tartjuk, az általános vita során mind a szakszervezeti jogosultságokról, mint az érdekegyeztetés rendszeréről, a kollektív szerződésekről, a kollektív munkaügyi és jogvitáról - a szocialista frakció képviseletében - képviselőtársaink szólni fognak. Befejezésül hadd mondjam azt, hogy a Munka Törvénykönyvének ez évi elfogadása fontos társadalmi érdek, de nem mindegy, hogy milyen Munka Törvénykönyvét fogadunk el, ezért meggyőződésem, hogy a tisztázó és egyeztető vitákra még most sincsen késő. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)