ROCKENBAUER ZOLTÁN (FIDESZ): Köszönöm, Elnök Úr. Tisztelt Országgyűlés! Bizony, ahogy erre már képviselőtársaim is utaltak, nagy fába vágjuk a fejszénket, amikor az új Munka Törvénykönyvének megalkotásával megpróbáljuk új alapokra helyezni a munkajogi szabályozást Magyarországon. Elsőként felvetődik a kérdés: vajon szükséges-e egyáltalán generálisan megváltoztatni a munkajogi szabályozást? Erre bátran felelhetünk igennel, ebben - minden bizonnyal - egyetértés van közöttünk. A jelenleg érvényben lévő szabályozás - nyilvánvalóan - semmiképpen sem alkalmas arra, hogy a piacgazdaságba való átmenetet segíteni tudja, hiszen olyan viszonyok között született, amelyektől mindannyian szabadulni igyekszünk. A még hatályos Munka Törvénykönyve a tulajdonos állam alapvetően túlsúlyos szerepén alapszik, olyan aprólékos szabályozással, amelyet az idők folyamán mindenféle kampányokkal - mint például a munkafegyelem javítását célzó kampányokkal - alakítgattak, miközben betartása - munkaerőpiaci okokból - sohasem volt, nem is lehetett maradéktalan. Korábban a munkavállalóknak a munkaerőhiányból adódó előnyös pozíciója tette csaknem lehetetlenné a munkaadók számára a felmondásra, a fegyelemre vonatkozó szigorú szabályok betartását, majd a munkaerő-hiány megszűnése, a szervezett érdekvédelem kialakulását akadályozó viták hozták a munkaadókat olyan helyzetbe, hogy kedvük szerint betartsák vagy ne tartsák be a munkaviszonyra, szakszervezeti jogokra, a tisztségviselők védelmére vonatkozó előírásokat. A mai helyzetben nyilvánvalóan nem tarthatóak az államosított szakszervezetekre szabott jogosultságok sem. Az érdekvédelem intézményrendszerét most kell újradefiniálnunk, egyrészt a szakszervezeti pluralizmus követelményeinek megfelelően, másrészt tudatosan szétválasztva a szakszervezeti és a participációs jogokat. Új intézményeket kell alkotnunk, mint például az üzemi tanácsok, miközben ügyelnünk kell arra is, hogy megszüntessük azokat az intézményeket, amelyeket értelmetlen lenne párhuzamosan fenntartani, gondolok itt a vállalati tanácsokra. Meg kell szüntetni a felelősségek összecsúszását. Világosan külön kell választani az állami munkáltatói és munkavállalói feladatokat. Mindez, persze papíron, könnyen megy. Nem téveszthetjük szem elől azonban azt a tényt, hogy az átmenetből következően igen sajátos helyzetben vagyunk, hiszen az organikus fejlődéssel kialakult piacgazdaságokban először alkuk sorozatát kísérő megállapodások következtében szilárdultak meg azok a jogok, amelyeket később jogszabályban rögzítettek. Magyarországon most fordított a helyzet, importált modelleket próbálunk - tapasztalatok nélkül - az átmenet viszonyaihoz igazítani. Az új szabályozás szükségességét tehát mindannyian - munkaadók és munkavállalók, konzervatívok, liberálisok és szociáldemokraták - érezzük. Felvetődik ugyanakkor a kérdés, hogy mindezt egyetlen aktussal kell-e véghezvinni, vagy egymáshoz kapcsolódó törvények láncolata lenne a célszerűbb megoldás. Ebben már megoszlanak a vélemények. A nyár folyamán az a sajátos helyzet alakult ki, hogy a véleménykülönbség határa nem a különböző pártok szakértői között, hanem egyfelől a Kormány, másfelől a parlamenti pártok - ideértve a kormánypártokat is - szakértői között húzódott. Az előttünk fekvő dokumentum beterjesztői az előbbi utat választották. A javaslat abba az irányba mutat, hogy a munka világát érintő kérdésekről lehetőleg egyetlen átfogó törvény rendelkezzék. Ennek az igénynek azonban nyilvánvalóan nem felelhet meg, hiszen a foglalkoztatással, munkanélküliséggel, munkavédelemmel kapcsolatos kérdésekről külön törvények rendelkeznek. A jelen tervezet hatálya továbbá nem terjed ki a közalkalmazottakra és a köztisztviselőkre; a szakszervezetekre vonatkozó szabályozás sem csak ennek a törvénynek a tárgya. Tulajdonképpen semmi sem indokolja, hogy mindezen kérdéseket egy törvényben szabályozzuk. A világ nyugati felén nem is nagyon szokásos ez: tudomásom szerint csak Franciaországban létezik egy egységes törvénykönyv, egy olyan országban, ahol az államhatalom erősen centralizált. Csak zárójelben jegyzem meg: a talán még centralizáltabb Svédországban azonban már nincsen egységes munkajog. Ki tudja miért, de a Kormányban nagy az affinitás a centralizált megoldásokra. Ami minket illet, mi szívesebben látnánk jól kezelhető, emészthetőbb, önálló törvények füzéréből összeálló munkajogi kódexet -, amelynek célszerűségéről egyébként még a szeptemberben megkötött pártközi megállapodáskor is meg volt győződve mind a hat parlamenti párt. A Kormánynak ugyanakkor, úgy látszik, nem volt ínyére ez a nagy egyetértés. A magunk részéről, persze, megértjük azt az igényt, hogy ezeket a törvényeket mielőbb el kell fogadni. Kérdés azonban, hogy a Kormány által választott megoldás nem pont az ellenkező eredménnyel jár-e. Egy monstrum megvitatása ugyanis - ha alaposan és lelkiismeretesen végigrágjuk - együttesen rengeteg időt vesz igénybe, és pont a január 1-jei hatálybalépés válik kétségessé, az, amit a kormányzat el szeretne érni a törvénykönyv ilyetén beterjesztésével. Ha pedig megspóroljuk a vitákat, az együttgondolkodást, akkor feltehetőleg rossz és életidegen szabályozással fogjuk "megajándékozni+ mind a munkaadókat, mind a munkavállalókat - ráadásul a gyakorlatban felmerülő ezernyi buktató miatt a törvény állandó módosítgatásra fog szorulni, hasonlóképpen más, eléggé át nem beszélt, sebtiben elfogadtatott törvényhez. Mikor azt javasoltuk, hogy a legsürgősebben szabályozandó témaköröket emeljük ki, és próbáljuk meg először azokat - lehetőleg konszenzussal - elfogadni, majd szép sorjában a többit is, pont ezt a kapkodást szerettük volna elkerülni. Sajnálatosnak tartjuk, hogy a Munkaügyi Minisztérium nem volt hajlandó megfontolni a hat parlamenti párt szakértőinek közös javaslatát. Világos most már, hogy a beterjesztők az elavult Munka Törvénykönyve helyett, szerkezetében nagyon hasonló, tartalmában azonban a piacgazdaság követelményeit figyelembe vevő törvényt igyekeztek alkotni. Eme álláspont második része megelégedéssel tölthet el bennünket. Teljes mértékben egyetértünk a törvény általános indoklásában megfogalmazott törvényalkotói szándékkal, miszerint az állam jogi beavatkozásának erőteljesen vissza kell vonulni a munka világából, azaz a törvényi szabályozás csak az úgynevezett minimál-standardok kijelölésére szorítkozhat. A munkaviszonnyal kapcsolatos egyéb kérdéseket egyéni munkaszerződésekre és kollektív megállapodásokra kell bízni. Ezt a gondolatot már csak azért is üdvözölhetjük, mert ha ebben a kérdésben konszenzus van közöttünk, akkor a munkajogi szabályozás remélhetőleg nem fogja a Parlamentet újra terméketlen, ideologikus vitába keverni. A törvényt végigolvasva azonban az az érzésünk támad, mintha a beterjesztők mégsem bíznának eléggé a szerződő felek között szabadon kialakított jogviszonyban. Valójában nem mondható el, hogy a javaslat csak a minimál- standardokat érinti: igen gyakran túlmutat ezen. Éppen ebből a bizonytalanságból származik a törvénytervezet hossza, bonyolult, sokszor túlbonyolított paragrafusorgiája. Bár a tervezet kétségkívül jóval kevesebb részletet szabályoz, mint a még érvényben lévő Munka Törvénykönyve és annak végrehajtási utasításai, de valószínűleg még mindig sokkal többet, mint az a piacgazdaságokban szükséges. A javaslat gyakran alapesetként kezel olyasmit, amit épp ellenkezőleg, kikötésnek kellene tartanunk; másutt - szerencsére senkire nem kötelező, inkább ajánló jellegű - felpuhításokkal teletűzdelt korlátozásokat csempész a törvénybe. Olykor viszont - furcsa kompenzációképpen - definiálatlan vagy csak tautologikusan definiált funkciók - mint a vezető vagy a döntőbíró - szerepelnek a törvény szövegében. Az, hogy például egy munkavállaló milyen magatartást tanúsít, milyen funkciókban mennyi munkaidő-kedvezmény jár, munkáját, úgymond, elvárható szakértelemmel és gondossággal végzi-e - véleményünk szerint célszerűbb lenne a szerződő felekre bízni. Ugyancsak nem szerencsés, hogy törvény írja elő, hogy a munkavállaló jelentse be munkáltatójának, hogy mivel tölti szabadidejét. Jellegzetes példája a fordított gondolkodásból következő felpuhított korlátozásnak is, amikor a törvény, eltérő megállapodás híján, az egyébként is nehezen értelmezhető "munkáltató vezetőjét+ eltanácsolja attól, hogy további munkaviszonyt, illetve munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyt létesítsen. Megítélésünk szerint az ilyen, az alaphelyzettel szembeni szűkítésnek nem a törvényben, hanem a létrejövő megállapodásban a helye. Más szavakkal: ne a törvény döntse el a munkáltató helyett, hogy akarja-e korlátozni munkavállalóit; és hagyjuk meg a munkavállalónak is azt a jogát, hogy eldöntse, akar-e ilyen szűkítéssel munkát vállalni az adott munkahelyen - hogy csak ezt az egy példát említsem. A javaslat a túlszabályozottsággal, sajátos módon, az ellenkező hatást válthatja ki, mint ami a célja. Előfordulhat, hogy a munkáltatók - főleg a kis munkáltatók -, éppen azért, hogy ne kelljen betartaniuk a nehezen áttekinthető, számukra gyakran hátrányos jogszabályokat, "feketén+ vagy három- négynapos eseti jogviszony-sorozattal alkalmazzák majd a munkavállalóikat. A világosabb, áttekinthetőbb és szabadabb szabályozás kevésbé buzdítana a törvények alóli kibújás lehetőségeinek keresésére. Külön problémának látjuk az Érdekegyeztető Tanács oldalainak szerepzavarát. A mai magyar helyzetre sajnálatosan jellemző az a szereptévesztés, hogy az állam nem a többi munkaadóval egyenlő jogú munkaadói, hanem közhatalmi mivoltában jelenik meg az érdekegyeztetésben, azaz a Kormány a béralkuban való kezdeményező szerepével, majd pedig azzal, hogy a munkaügyi miniszter jogszabályban hirdeti ki a megállapodást, a bértárgyalás egészségtelen centralizációját mozdítja elő. Az Érdekegyeztető Tanács oldalainak a javaslat szerinti meghatározása másfelől állandósítja azokat az áldatlan állapotokat, amelyek az érdekegyeztetés hatékonyságát eddig is csökkentették. A későbbiekben javaslatot fogunk tenni rá, hogy az Érdekegyeztető Tanácsnak mind a munkavállalói, mind pedig a munkáltatói oldalán jelenjék meg a reprezentativitás, elkerülendő a kaotikus állapotok fokozódását. Ami a részvételi jogokat illeti és az üzemi tanács intézményére vonatkozik, a pártközi tárgyalás eredményeként a nézetek a koncepcionális kérdésben közeledtek egymáshoz. Ezt a tényt a javaslat is többé-kevésbé tükrözi. A nyári, közös munkának remélhetőleg meglesz az az eredménye, hogy az üzemi tanácsok kérdéskörében közös módosítóindítvány-csomagot tudunk benyújtani. Nagy a tétje a mostani munkajogi törvényhozásnak. Fontos, hogy minél előbb bevezessük az átmenetet segítő, a centralizált viszonyokat lebontó, minél kevesebb megkötéssel rendelkező és minél kevésbé paternalista szabályozást. Sürget az idő, fontos a sietség - de nem minden áron. Nagy a felelősségünk, nehogy átgondolatlan szabályokkal olyan alapot készítsünk, amelyet nehéz lesz később újjáépíteni, ha a gyakorlatban mégsem bizonyulna életképesnek. Nézetkülönbségeink ellenére meg kell kísérelnünk minél stabilabb rendszert létrehozni. Közös célunk, hogy a paragrafusokat a javaslat általános indoklásában lefektetett elvekhez közelítsük, és kigyomláljunk minden felesleges korlátozást, amely a piaci viszonyok ellen hat. A szükséges módosítások végiggondolása együttműködéssel talán kevésbé időigényes, mint anélkül. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)