DR. EÖRSI MÁTYÁS, az alkotmányügyi törvény-előkészítő és igazságügyi bizottság előadója: Elnök Úr! Tisztelt Ház! Megkezdődött ugye az első résznek a vitája, és az alkotmányügyi bizottság még nem terjesztette a Ház elé a bizottsági vitával kapcsolatos jelentését. Most ezt szeretném megtenni, enélkül azt hiszem, nem is lehetne igazából ezt a vitát folytatni. Miután rendkívül szerteágazó vita folyt az alkotmányügyi bizottságban, rengeteg képviselői módosító indítvány érkezett, igazából nagyon nehéz ezeket a Háznak oly módon rendszerezni, hogy valamilyen gondolatfüzérhez kapcsolhatóak legyenek a módosító indítványok. Én bevezetőképpen hadd tájékoztassam a Házat arról, hogy a bizottság milyen típusú indítványokkal nem kívánt foglalkozni. A bizottság kizárólag olyan indítványokkal foglalkozott, amelyek bármilyen jogi, alkotmányos, vagy pedig törvényszerkesztési problémát magukban foglaltak, azonban a bizottság nem volt hajlandó arra, hogy számtanpéldákat oldjon meg. Tehát olyan indítványokkal, amelyek ugyan logikailag e törvényjavaslat szöveges részéhez tartoztak, valójában azonban csak egy máshova benyújtott indítványnak a következményeképpen csatlakoztak ugye ehhez a részhez, nem foglalkoztunk, hanem azoknak a bizottságoknak a jelentésére hagyatkoztunk, amelyek az adott indítványnak a főreferensei lehetnek. Most milyen csomópontok köré lehetne felfűzni ezeket az indítványokat, azért fontos kérdés, mert nem lenne jó, hogyha a mind a nem tudom, hány száz indítványt itt ismertetném, nyilvánvalóan a Háznak a türelmével visszaélnék. Ezért pár gondolatot szeretnék mondani és azokhoz kapcsolva említenék néhány indítványt, s elmesélem vagy elmondom, hogy mik voltak az érvek pro és kontra az indítványok mellett. Mindenekelőtt egy teljes csomagot képeznek Solt Ottíliának és Havas Gábornak az indítványai - szép számmal terjesztették őket elő - mégpedig azért, mert az indokolásukban ezek az indítványok rendkívül egységesek. Solt Ottília és Havas Gábor, anélkül, hogy elvenném tőlük az indokolásnak a jogát és módját, azt tették, hogy elővették az Állami Számvevőszéknek az 1992. évi költségvetéshez készített háttéranyagát, amelyet elég későn kaptak a képviselők kézhez, és az ott tett javaslatokat, az ott tett indítványokat annak érdekében, hogy a Ház ezeket tárgyalni tudja, megfogalmazták egy képviselői indítvány formájában és a Házhoz beterjesztették. A Számvevőszék anyaga tartalmazza azt, hogy ezek a javaslatok egyrészt szövegpontosító javaslatok, másrészt pedig elősegítik a törvényjavaslat alkalmazását és a végrehajtásának az ellenőrzését. Tehát szeretném hangsúlyozni, hogy itt nem Solt Ottília és Havas Gábor költségvetési szakképzettsége bontakozik ki ezekben a javaslatokban, hanem az erre a célra létrehozott legfőbb állami szervezetnek a szakképzettsége, és ők ezeket fogalmazták meg. Na most ezeket a javaslatokat az alkotmányügyi bizottság többségi szavazással, egy kivételével, leszavazta, nem támogatja őket. Hadd tegyem hozzá, hogy nem tudok beszámolni igazából érdemi vitáról, amely ezekkel kapcsolatban a bizottságban lezajlott volna. A Kormány képviselői mondtak egy- két szót, hogy ők ezt nem támogatják, majd szavazásra került sor, s anélkül, hogy igazából megtudtuk volna az érveket, leszavazta a bizottság ezeket a javaslatokat. A következő kör, amelyről beszélni szeretnék, az olyan típusú képviselői indítványok, amelyekben a képviselők le kívánták szűkíteni azt a felhasználási kört, amelyet a költségvetési törvényjavaslat szerint egy-egy címzett kapott volna. Egy-egy példát is mondok. Rózsa Edit például a szociálpolitikai feladatokra adott pénzek felosztását szerette volna, nem korlátozni, hanem meghatározni, hogy életkori bontásban kerüljenek ezek felhasználásra. Nyilvánvaló, hogy a javaslat mögött szociálpolitikai megfontolások húzódtak. Vagy pedig Szili Sándor nevét szeretném itt példaként említeni, aki azt javasolta, hogy a belföldi gépjárművek után járó adó, a települési önkormányzatok számára járó adó felhasználását a törvény korlátozza, mégpedig oly módon, hogy ezt csak utak építésére és utak karbantartására lehessen felhasználni. A bizottság többségi álláspontja szerint, bár senki nem vonta kétségbe az ilyen típusú indítványoknak a jóhiszeműségét és a jószándékát, a bizottság többsége arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem lenne célszerű a törvényben eddig meghatározottaknál tovább korlátozni azt, hogy az egyes címzettek hogyan és miképpen tudják felhasználni ezeket az összegeket. Ezért ilyen megfontolásból nem támogatta a bizottság az ilyen típusú javaslatokat. A következő csoport, amelyről beszélni szeretnék, szintén egy típusú - hogy mondjam -, egy képviselőcsoport - nem pártról beszélek - előterjesztéséhez fűződik. Futaki Géza, Kádár Péter és Pelcsinszki Boleszláv nyújtottak be egy csomagot a költségvetési törvényhez, amelyek közül az egyik típusú indítványköteg akként foglalható össze, hogy miközben a törvény egy-egy feladatra egy főre kíván megállapítani költségvetési juttatásokat, addig a három szabaddemokrata képviselő azt javasolta, hogy minden települési önkormányzat, amely egyébként részesedne ezekből a költségvetési pénzekből, egy minimumot kapjon akkor is, ha egyébként az egy főre eső kvóta alapján kevesebb összeget kapna, mint amit ők javasolnak. Talán ez egy kicsit komplikált volt, egy példát hadd hozzak föl. Egy óvodai ellátásra a költségvetési törvényjavaslat 19 ezer forintot irányoz elő. Ők azt javasolják, hogy azok a települési önkormányzatok, amelyek óvodát tartanak fönn, mindenképpen kapjanak 950 ezer forintot, függetlenül attól, hogy hány fő jár azon települési önkormányzat illetékességi területén óvodába. Na most a Kormány képviselői, és ennek nyomán a bizottság többségi véleménye elismerte, hogy azokban az óvodákban - hogy maradjunk ennél a példánál -, ahol kevés óvodás gyermek van, ott a fajlagos költség, az egy főre eső költség nagyobb, mint más óvodákban, ahol több gyerek van. Azonban úgy gondolták, hogy ezek a költségvetési juttatások nem címzett pénzek, ezekkel az önkormányzat szabadon rendelkezik, ezért módjuk van az önkormányzatoknak arra, hogy belső erőforrásaikat átcsoportosítsák. Ezért ebből a megfontolásból többségi szavazással a bizottság ezeket az indítványokat szintén nem támogatta. A legnagyobb csoportot - amelyet szeretnék megemlíteni és amelyet a bizottság nem támogatott - abban szeretném összefoglalni vagy úgy foglalom össze, hogy szakszerűtlenség okán. És megint hadd mondjam azt, hogy itt nagyon sok jóindulatú és nyilvánvaló jószándékú indítvánnyal találkoztunk. Olyanokkal azonban, amelyeket egyszerűen az alkotmányügyi bizottság, amely végül is felelős azért, hogy egy törvény szakmailag hogyan néz ki, egyszerűen nem támogathatott. És gondolják meg képviselőtársaim, hogy ha az alkotmányügyi bizottság mindegyik ilyen javaslatra saját maga készít egy előterjesztést, akkor még mindig az első ötvennél tartanánk, és akkor nemhogy 1991. december 31-ére, de még +92. júniusára sem lenne költségvetés. Az alkotmányügyi bizottság nem egy kodifikációs bizottság. A kodifikációt a Kormány végzi el, illetőleg az a képviselőtársunk, aki indítványt terjeszt elő. Neki kutya kötelessége ezt szakmailag korrektül előkészíteni. Engedjék meg, hogy egy-két példát mondjak. Olyan példákat választottam ki, ahol a jóhiszeműség nem is vonható kétségbe, ezért azt kérem képviselőtársaimtól, akinek a nevét mondom, ezt ne támadásnak vegye, hanem inkább annak, hogy vonja le a megfelelő konklúziót és legközelebb hasonló ötleteit jobban előkészítve nyújtsa be annak érdekében, hogy a bizottságok támogathassák. Nyerges Tibor képviselőtársam nyújtott be nagyon nagy számmal indítványokat, amelyeknek az a lényege, hogy míg a költségvetési törvényjavaslat egy-egy költségvetési pénzt egy főre megállapítva határozott volna meg, addig Nyerges Tibor ezeket általánosságban kívánta megfogalmazni. Hadd mondjak megint erre egy példát. A költségvetési törvényjavaslat a gyógypedagógiai intézeti ellátást egy főre állapította volna meg, képviselőtársunk csak azt mondta volna, hogy a gyógypedagógiai intézeti ellátásra en bloc nem is tudom hány tízezer forintot állapítson meg az Országgyűlés. Ugyanez vonatkozik a nemzetiségi ellátásra. A törvényjavaslat fejenként állapítaná meg, ami követhető, végrehajtható norma lett volna, képviselőtársunk csak általában nemzetiségi ellátás címen állapítana meg összegeket. De ugyanez vonatkozik szakmunkástanulók elméleti és gyakorlati oktatására - azt hiszem, megint ilyen tízezer forintokról van szó. Ez nem végrehajtható. Második példám ehhez a kérdéskörhöz Katona Kálmán képviselőtársunk, aki azt javasolta - hogyan mondjam, ilyen szépirodalmian kifejezve, azért mondom, hogy szépirodalmian, mert nem törvényszerűen fogalmazta meg -, hogy a privatizációs bevételkre és a privatizácós költségekre utaló szövegrészt a Parlament hagyja ki. Tehát nem mondta meg azt, hogy pontosan melyik szövegrészhez; nem tett le szövegszerű javaslatot. Az alkotmányügyi bizottságban az az egyhangú vélemény alakult ki, hogy a bizottsági és a képviselői munka nem egy ötletdömping, hogy ha valami eszünkbe jut, akkor leülünk és beterjesztjük, hanem ezeket törvényszerűen, szakszerűen meg kell tudni fogalmazni, és ha ezek érdemben megfelelőek, a bizottság szívesen támogatta volna őket. A következő témakört, amelyről szeretnék beszélni, Boros László képviselőtársunk terjesztette elő - nem látom, bocsánatot kérek, ott kerestem a képviselői helyén, itt van. Ennek az a lényege, hogy a költségvetési törvényjavaslat az önkormányzati hozzájárulásoknál megállapít térségi feladatokat, és itt javasolta a megyéket és a fővárosokat, mint címzetteket kiegészíteni a megyei városokkal. Na most a bizottságban nagy vita alakult ki arról, hogy mit kezdjünk ezzel a problémakörrel, hiszen több képviselőtársam is megfogalmazta azt az aggályát, hogy a "térségi feladat" egy jogilag nehezen meghatározható kifejezés, a megye, a főváros, sőt, a megyei város mellett is sok település ellát városi feladatokat, tehát nagyon nehéz ebből kiindulni. Ezért egy olyan kompromisszum született, amit a bizottság meg fog fogalmazni, amely kihagyja azt a terminus technicust, hogy térségi feladatok ellátására, hanem meg fogja nevezni, ha jól emlékszem, megye, megyei város és főváros, megyei jogú város, elnézést kérek. A következő témakör, amelyet az egyik legfontosabbnak ítélünk a bizottsági vita során, az állami garanciák kérdése. Itt A társadalombiztosítás és a költségvetés kapcsolata című fejezetről van szó. Nagyon sok módosító javaslat érkezett a képviselők részéről. Ebből a legradikálisabb, ha tetszik, a legszélsőségesebb Kis Gyula képviselőtársam javaslata volt, aki azt javasolta, hogy a költségvetés garantálja azt, hogy a társadalombiztosítás kiadásai teljesítésre kerülnek akkor is, ha a bevételek erre nem nyújtanak fedezetet. Hangsúlyozom, több indítvány érkezett, ez volt - mondjuk - a legradikálisabb. Egy alapkérdést kellett eldöntenünk ebben a bizottságban, és nagyon nehéz volt a döntés felelősségét magunkra vennünk. Úgy éreztük, hogy a rendszerváltozásnak az egyik legalapvetőbb kérdésére kell választ adnunk, amikor abban a kérdésben döntünk, hogy egyre inkább a magánszférába, tehát a közjogi értelemben magánszférába átminősülő társadalombiztosításért a költségvetés adjon-e garanciát vagy pdig ne adjon garanciát. Nyilvánvaló, hogy a magánszemélyeknek a költségvetés nem fog adni garanciát, akkor milyen jogcímen és milyen megfontolásból adjon a társadalombiztosításnak. A Kormány elmondta a véleményét, amelyet röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy a Kormány egyelőre nem kíván kivonulni erről a területről, azonban garanciát sem kíván nyújtani a társadalombiztosítási kiadások fedezésére, hanem egy átmeneti megoldást nyújt a Parlament számára, amelynek az a lényege, amit a törvényjavaslat 19. §-a foglal magában, mégpedig az, hogy a társadalombiztosításnak módja van arra, hogy kamatmentes hitelt kapjon és ebből az átmeneti finanszírozást lefolytassa. Azonban nyilván azt sem zárja el a társadalombiztosítástól, hogy üzleti alapon vegyenek fel hitelt, itt nyilván kamatmentes megoldásról nem beszélhetünk. Tehát a Kormány ilyen észrevétele, ilyen érvelése alapján végül is a bizottság nem támogatta ezeket az indítványokat. A társadalmi szervek támogatásával kapcsolatban hadd említsek meg egy színfoltot ebben a viszonylag unalmasnak tűnő előadásban. Kis Gyula képviselőtársam azt javasolta, hogy a társadalmi szervezetek támogatására biztosított összegből ne részesüljön a Magyar Labdarúgók Szövetsége. Nem volt egészen világos számunkra, hogy képviselőtársunk obstruálni akarja-e ezzel a javaslattal a Ház működését vagy pedig ezt miért terjesztette elő. Itt hadd jegyezzem meg, és most Házszabályt szegek, mert ez végül is nem merült fel a bizottság ülésén, de amikor most felkészültem, láttam, hogy képviselőtársam indokolást sem terjesztett elő ehhez a javaslathoz, ezért szerintem a Háznak nem kellett volna elfogadnia ezt az indítványt. Ha jól emlékszem, a Házszabály szerint meg kell indokolni az indítványt. Ha ezt nem teszi meg, ez olyan formai hiba, hogy ezt nem kellene tárgyalnunk. De érdemben ezt a javaslatot úgy ítéltük meg, hogy igazából nem tárgyalható. Nemcsak azért, mert ilyen nevű szervezet nincsen, a focihoz értő képviselőtársaim felvilágosítottak, hogy másképp hívják őket. De ettől függetlenül ez egy olyan diszkriminatív szabály lenne, amelyet, ha a Parlament nem tud kellően megindokolni, akkor nyilvánvalóan alkotmányellenes javaslattal állunk szemben, ezért nem tudtuk támogatni. Ami a társadalmi szervezetek támogatását illeti, itt súlyosabb problémák is felmerültek. A törvényjavaslat 21. § (2) bekezdése a nemzetiségi szövetségek és a társadalmi szervezetek számára juttatandó pénzösszegeknél azt a megoldást javasolta, hogy egy Parlament által megbízott testület döntsön ezekről az összegekről. Ezt a bizottság nem tartotta elfogadhatónak és hosszas vita után, amelyhez Halász képviselőtársam, majd Horváth képviselőtársam is javaslatot tett, abban maradtunk, hogy bizottsági előterjesztésként fogják képviselőtársaim kézhez venni, hogy egyszerűen az Országgyűlés dönt ezekről az összegekről. Az Országgyűlésre pedig nyugodtan rábízhatjuk, hogy melyik bizottságára bízza rá ennek a döntésnek az előkészítését. Na most a probléma ennél valamivel komplikáltabb, ugyanis a következő bekezdés, mármint a törvényjavaslat 21. § (3) bekezdése, ami az egyházaknak jutatott költségvetési támogatások felosztásáról szól, az előzővel ellentétesen egy másfajta felosztást javasol. Azt javasolja, hogy ezt az összeget az egyházak magyarországi legfelsőbb szervezetei, illetőleg az egyházak által delegált, képviselőkből álló testület ossza fel ezeket az összegeket. A bizottságban nagyon hosszasan vitatkoztunk arról, hogy vajon ha a társadalmi szervezeteknél és a nemzetiségi szervezeteknél az Országgyűlés számára tartjuk fenn a jogot a döntésre, akkor az egyházaknál miért lenne indokolt ettől eltérni és miért döntenénk úgy, hogy az egyházakra bízzuk a pénzösszegek felosztását. Az az aggály is megfogalmazódott a bizottsági vita során, hogy ha az egyházak döntenek a saját maguk számára járó összegek felosztásáról, akkor ezzel az egyházakon belüli, egyházak közötti villongásokat, egyházak közötti marakodást segítenénk elő, úgyhogy a bizottság azt fogja előterjeszteni, hogy az ilyen összegek felosztásában is az Országgyűlés döntsön és ne az egyházak szervezete. Egy nagyon fontos kértés, amelyről a bizottság hosszasan vitát folytatott, a Parlament által nyújtandó, korlátozás nélküli kezességvállalás kérdése. A törvényjavaslat értelmében az Országgyűlés felhatalmazná a Kormányt arra, hogy a központi költségvetés terhére a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankkal, az Európai Beruházási Bankkal és más bankokkal, az Exportgarancia Részvénytársasággal kötendő hitelszerződéseknél összegszerű, korlátozás nélküli kezességet vállaljon. Volt olyan képviselőtársunk, aki az egésznek a törlését akarta, volt olyan, Ungár Klára képviselő asszony, aki csak indítványt fűzött ehhez. Röviden próbálom összefoglalni a bizottsági vitában összefoglalt legfontosabb aggályokat, melyek között az első az, hogy miért kellene felhatalmazást adni a Kormánynak arra, hogy összegszerű korlátozás nélkül nyújthasson kezességet hitelekre. Aki a polgári jog szabályaihoz ért, az tudja, hogy a kezességvállalással végül is+, a kezességvállalás egy főkötelezettséget biztosító mellékkötelezettség, tehát baj esetében arra az összegre, amelyre a Kormány kezességet vállal, a teljes pénzösszeg az ablakba kerülhet. Ezért nagyon aggályosnak tartottuk azt, hogy mindenfajta összegkorlátozás nélkül kapjon a Kormány kezességet. Ennek keretében hadd hívjam fel a Ház és a Kormány figyelmét arra, hogy a 23. § (1) bekezdése lehetővé teszi a Kormánynak, hogy kezességet nyújtson, két korláttal: Az egyik egy 3%-os korlát, a másik pedig a nemzeti érdekek képviselete, amelyeket egyébként feltételezzük, hogy a Kormány amúgy is követne. További súlyos aggály, ami a bizottsági vita során felmerült, az az volt, hogy az a kitétel, hogy ezen intézmények által megkívánt formában kell nyújtani a kezességvállalást. Úgy gondoljuk, hogy a Kormánynak azért meg kellene kísérelnie vitatkozni ezeken a feltételeken, hátha el tudna érni jobb feltételeket, mint amit ezek a bankok megkövetelnek tőle. Tehát ne kívánjuk meg a Kormánytól, hogy eleve feküdjenek le ezekben a szerződéses vitákban és fogadják el azt, amit a Kormány javasol. Ezért javasoljuk, hogy ezt gondolja meg a Kormány, hogy szüksége van-e erre a felhatalmazásra. Végül az utolsó komoly aggály, ami ehhez a ponthoz felmerült, az Exportgarancia Részvénytársaság, amelyre rákérdeztünk a bizottsági vita során. Azt a választ kaptuk, hogy egy döntés született, hogy ezt a részvénytársaságot a Kormány létrehozza. Kutrucz Katalin mutatja, hogy van már, de nem tudják, hogy be van-e még jegyezve. Kutrucz Katalin mutatja, hogy be van jegyezve, ott nem kaptunk ilyen választ a bizottság során. Mindenesetre az akkori álláspontot képviselve aggályosnak találtuk, hogy egy be nem jegyzett cég szerepeljen egy törvényjavaslatban. A következő kérdéscsoport a privatizációs bevételek. Elég jelentős kérdés. Ungár Klára azt javasolta, hogy maradjon ki a privatizációs bevételeknél a +91-92-es vagyonpolitikai irányelvekre való hivatkozás. Annál is inkább megalapozott indítványnak tűnt, mert a Kormány is elfogadta és a bizottság is támogatja, hogy nincsenek ilyen irányelvek. Túl azon, hogy a bizottság támogattta ezt az indítványt, egyben ez ráirányította a figyelmet arra az alkotmányos aggályra, hogy a Vagyonügynökség jelenleg még a +91-92-es vagyonpolitikai irányelvek nélkül működik. Ez nagyon jelentős kérdéskör, amelyet Wachsler Tamás egy egészen kiterjedt csomagban nyújtott be a Parlamentnek, amelynek a lényege abban foglalható össze, hogy Wachsler Tamás korlátozni kívánja a Kormányt abban, hogy a költségvetésnek a maradványait hogyan használja fel, illetőleg abban, hogy átcsoportosíthat-e különböző költségvetési fejezetek között. A Kormánynak a gondolatmenete azt volt, és végül a bizottság többségi szavazással ezt tette magáévá, hogy ha korlátozzuk a Kormány jogát arra, hogy hogyan használja fel a költségvetési pénzeket, akkor ezzel visszamegyünk egy régi felfogáshoz, amely pazarlásra ösztönözte a költségvetési szerveket, hiszen abban voltak érdekeltek - mondá a bizottság -, hogy felhasználjanak minden összeget, és nem voltak abban érdekeltek, hogy takarékoskodjanak, ezen kívül nem tette érdekeltté a költségvetési szerveket hosszú távú stratégia kialakítására. Ezzel szemben kisebbségi véleményként az hangzott el, hogy a Kormány ellenőrzése szempontjából alapvető jelentőségű lenne, hogyha a Kormány nem kapna szabad kezet abban, hogy hogyan csoportosít át különböző költségvetési fejezetek között. Végezetül Tölgyessy Péter képviselő úr hívta fel a figyelmet a bizottsági vita során egy nagyon fontos alkotmányjogi problémára. Ennek a lényege az, hogy az Alkotmány értelmében az Országgyűlésnek kell döntenie az államháztartás mérlegéről is, és nemcsak a költségvetés mérlegéről, azt a Kormány képviselői is elismerték, hogy a kettő nem egy és ugyanaz. Az államháztartás mérlegét a költségvetési anyagok tartalmazzák, de nem a törvényszöveg, hanem az indokolás. Ezért azt javasolta Tölgyessy Péter, hogy az alkotmányos helyzet helyreállítása érdekében kerüljön be az államháztartás mérlege a törvénybe. A Kormány azt az álláspontot fejtette ki a bizottsági vita folyamán, hogy egyelőre még nem hajtható végre ez az alkotmányos rendelkezés, hogy az Országgyűlés az államháztartás mérlegét is hagyja jóvá. Mégpedig azért nem, mert a pénzügyi törvény végrehajtásáról szólva, amely pénzügyminisztériumi rendelkezés, még nem nyújt olyan pénzügyi infrastruktúrát, amelynek keretében ezt a döntést meg lehetne hozni. Salamon László képviselőtársam azt az álláspontot fejtette ki, hogy az Alkotmány nem határozza meg azt, hogy ebben a törvényben kell az államháztartás mérlegét meghozni, ezért így, ez érvek alapján a bizottság végül is leszavazta Tölgyessy Péter indítványát, mármint azt, hogy ez ügyben valamit tenni kellene, azonban ezzel azt az alkotmányjogi aggályt nem szüntette meg. Ezt javaslom a Kormány jelenlévő tisztségviselőinek a figyelmébe: törekedjen arra, hogy a következő évben az az alkotmányos helyzet álljon elő, hogy a Parlament ne csak a költségvetésről, hanem az államháztartás mérlegéről is döntést tudjon hozni. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)