DR. BALSAI ISTVÁN igazságügy-miniszter: Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Hogy mennyire súlyos korszak az elmúlt fél évszázad a magyar nemzet történelmében, azt hiszem, a mai napirend előtti felszólalások is érzékeltették, hiszen hárman is érintették ezt az 50 évet. Arra a pontra érkeztünk el a törvényhozás feszített menetrendjében, hogyha egy kicsit később is, mint terveztük, de a tisztelt Parlament döntését kérjük ezzel az utolsó félévszázaddal kapcsolatban azokban az ügyekben, amelyek nagyon súlyosan terhelik az egymást váltó önkényuralmi rendszerek ránk zúdította eseményei kapcsán mind az államot, mind önöket, a törvényhozás és a társadalom lelkiismeretét. Annak ellenére, hogy nem mi, nem önök vagyunk ennek okozói, igazságtételi szándékunk azt hiszem, nyilvánvaló. A kizárólagosságot követelő és kirekesztésen alapuló ideológiák jegyében az uralkodó rezsimek megsemmisítették mindazokat az emberi, polgári és politikai jogokat, amelyeket a civilizált emberiség, közöttük a magyar nemzet is több száz éven keresztül alapvetőnek és egyetemlegességnek tisztelt és amelyet erkölcseiben még a jogfosztottság állapotában is magáénak vallott. Ez az önkényuralom a civil társadalom ellenállásának megtörésekor a demokratikus intézmények megsemmisítésével egyidejűleg létrehozta az intézményesített terrort. A jogállam megteremtése parancsolóan tette szükségessé, hogy orvoslást találjanak a koncepciós perek útján jogaikban megsértettek a törvénytelen ítéletek megsemmisítésével, és hogy a lehetőségekhez képest kapjanak anyagi kárpótlást az intézményesített terror áldozatai. Ennek jegyében, ha megengedik, most együttesen két törvényjavaslattal kapcsolatos indokolást ajánlanék szíves figyelmükbe. Először a 3412-es számú törvényjavaslatot, tehát az 1963 és 1989 között elkövetett egyes állam és közrend elleni bűncselekmények miatt történt elítélések semmissé nyilvánításáról szólót. Ami az első törvényjavaslatot illeti, emlékeztetem önöket arra, hogy az elmúlt időszakban már két olyan javaslatot emelt törvényi szintre még a korábbi Parlament, amelyek részben azon politikai bűncselekmények miatti elítélések semmissé nyilvánításáról szóltak, ahol az elítélések koncepciósak voltak, tehát egyértelműen törvénysértőek. Időben előbb született meg az 1956-os, az akkori szóhasználattal - 1989-et írtunk - népfelkeléssel összefüggő elítélések orvoslásáról, majd később az 1990. évi XXVI. számú törvény, amely az 1945 és 1963 közötti törvénysértő elítélések semmissé nyilvánításáról rendelkezett. Már annak a két törvénynek a szándékaiból is következett az az igény, hogy természetesen az 1963. április 4-ét követő időszakra vonatkozóan is a büntető- ítélkezési gyakorlat vizsgálat alá kerüljön. A jelen törvényjavaslat meghatározott időbeni felső határa 1989. okóber 15- e, természetesen azért, mert ekkor lépett életbe a politikai egyeztető tárgyalások első jelentős eredményeként, konszenzuson alapuló Büntető Törvénykönyv-módosítás, amely a jelentős változtatásokat keresztülvezette az állam és a közrend elleni bűncselekményekről szóló fejezetek kapcsán, a ma is hatályos Btk-nak ez a része akkor alakult ki. Úgyhogy úgy gondoljuk és azt javasoljuk önöknek, hogy a napjaink hatályos Büntető Törvénykönyve legyen az a viszonyítási pont az időben ezt megelőző ítélkezési gyakorlat értékeléséhez. Ez a törvényjavaslat, tehát ez a bizonyos semmisségi törvény, bármennyire is hasonlít az előbb említett két másikhoz, lényeges vonásaiban mégis más, mint az előző két semmisségi törvény. A javaslatban felsorolt bűncselekmények tartalmukat, de legalábbis elnevezésüket tekintve a polgári demokráciákban is léteznek, ami miatt a semmissé nyilvánításnak mégis helye van, az az, hogy 1963 és 1989 október közepe között ezek miatt a bűncselekmények miatt tulajdonképpen azért ítéltek el számos állampolgárt, mert alapvető emberi jogaikat gyakorolták, vagy valamilyen alapjog gyakorlásának a lehetetlensége ellen tiltakoztak. Ugyanakkor az is tény, hogy egy demokratikus társadalom nem képzelhető el a jogok korláta nélkül, esetlegesen szélsőséges módon történő joggyakorlás formájában. Éppen a demokratikus állam biztonságának, közrendjének és közerkölcsének, vagy mások állampolgári jogainak és szabadságának az érdekében igenis törvényi korlátok állanak a mindennemű joggyakorlás útjába. Ebből következik, hogy bár van egy jól körülhatárolt bűncselekményi kör, amely miatt ez a semmisségi javaslat életre hívható, a jelen esetben a bíróság mérlegelési tevékenységétől nem tudunk eltekinteni, tehát a gyakorlati alkalmazása nem nélkülözheti a jogalkalmazói vizsgálatot. A korábban létezett izgatás tényállásából például a hatályos Büntető Törvénykönyv a közösség elleni izgatás tényállását emelte át. Nyilvánvaló, hogy automatikusan, ipso iure nem kívánjuk azon elkövetők elítéléseit semmissé nyilvánítani, akiket 1963 és 1989 október 15-e között valóban valamely nép, felekezet, vagy faj elleni gyűlölet felkeltése miatt okkal vontak felelősségre. Az ilyen magatartás ma is bűncselekmény, hiszen semmiképpen nem jelentheti az alapjog gyakorlását más jogainak tiprása. Hasonló példát mondhatnék a javaslatban felsorolt hivatalos személy elleni erőszakkal kapcsolatos tényállás felülvizsgálati eseteire. Ezekből a példákból is kitűnik, hogy a törvényjavaslat által felölelt időszak már nem közelíthető meg pusztán az amorális normák létének oldaláról, sokkal inkább az ítélkezési gyakorlat volt olyan, amely ellentétben állt a nemzetközi és az akkor hatályos alkotmányban is megfogalmazott és rögzített jogelvekkel. A törvényjavaslatnak az a szándéka, hogy tisztességgel lezárja végérvényesen azt a történelmi és politikai vizsgálódást a büntető-ítélkezés területén, de ehhez nyilván már egy külső, magasabb és mindenki számára elvitathatatlan viszonyítási pontot hív segítségül, és ez nem lehet más véleményünk szerint, mint a polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya. Ezen, remélhetőleg utolsó szűrőn keresztül végezhető el az a szükségszerű elemzés, amelyről az imént szóltam. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Engedjék meg, hogy a rövid, de jelentős törvényjavaslatnak a főbb rendelkezéseit ismertessem. A javaslat azon állam, közrend, közbiztonság, köznyugalom elleni, valamint rendészeti bűncselekményeket tartalmazza, amelyek miatt elég nagy számban ítéltek el embereket, és így az egyéni felülvizsgálat lehetőségével szemben szükséges törvényi úton a semmissé nyilvánítást kezdeményezni. A halmazat és az összbüntetés vonatkozásában más elveket vall ez a javaslat, mint az előző két említett semmisségi törvény. Csak azokat a halmazati elítéléseket lehet teljes egészében semmissé nyilvánítani, ahol az alapcselekmény érdekében, annak előmozdítására, azzal szoros összefüggésben történt az elkövetés. Az alapcselekmény természetesen minden esetben az állam, a közrend, a közbiztonság elleni cselekmény, valamint a javaslat 1. §-ában felsorolt egyéb bűncselekmények. Ezen túlmenően, tehát az alap- és a kapcsolódó cselekmény szoros összefüggésén túl, további megszorítás még a javaslat szerint, hogy ne legyen a kapcsolódó bűncselekmény büntetési tétele magasabb, mint az alapbűncselekményé. Hangsúlyozni szeretnénk ugyanis, hogy csak azok a kapcsolódó bűncselekmények élvezhetnek semmisséget, amelyeknek az elkövetése szükségszerűen tapadt az alapbűncselekményhez. Méltányos lehet például, hogy egy írógép lopása, ha azon röplapokat fogalmaztak, természetesen a semmisséget eredményezze. De esetleg egy dolog elleni erőszakkal társtettesként több százezer forintos nyomdagépre elkövetett lopás, eltulajdonítás már szerintünk túlmutat azon, hogy mindezt pusztán a nyomtatás érdekében kellett megtenni. A cél és az eszköz viszonyának arányosságát a bíróságnak kell vizsgálnia, mégpedig olyan módon, hogy a szoros összefüggés hiányában vagy a kapcsolódó bűncselekmény büntetési tételének túlzott nagysága esetén részleges semmisséget állapítson meg új fogalomként a magyar jogalkalmazói gyakorlatban. A részleges semmisség nem pusztán matematikai viszonyítás és számítás eredménye, a bíróság nyilván figyelemmel lehet az ítéletek alapján a büntetés kiszabásakor jelentőséggel bíró egyéb körülményekre is, ilyenek az elkövető előélete, az elkövetés mikéntje és így tovább. Amennyiben a részleges semmisség feltételei valósulnak meg, és az elítélt még nem töltötte le a büntetését - kérem, emlékezzenek 1989. október 15-e az utolsó időpont, tehát gyakorlatilag előfordulhat ilyen eset -, akkor a semmissé nyilvánítás más elvek alapján történik, mint azoknál a személyeknél, akiknél a semmissé nyilvánítás csak a kárpótlás szempontjából bír jelentőséggel. Ezekben az esetekben, tehát amikor a végrehajtás alatt álló esetekről van szó, a bíróság az alapcselekmény miatti elítélést semmissé nyilvánítja, míg a semmissé nyilvánítással nem érintett maradék bűncselekmény tekintetében új büntetést szab ki tárgyaláson. Természetesen a tényállás, a minősítés, a bűnösségi körülmények érintetlenül hagyása mellett, hiszen az ítéletben már elbírálták ezeket a szempontokat. Ugyanez a helyzet összbüntetési ítélet esetén, ami folyamatban van mint végrehajtandó ítélet. Ami az eljárás rendjét illeti, a javaslat a semmissé nyilvánítási eljárás lefolytatására a büntetőeljárási törvényünk 356. §-ában foglalt és ún. különleges eljárásokra meghatározott szabályok alkalmazását rendeli el. Úgy gondoljuk, ez az eljárás ugyanis biztosítja a gyors és a felesleges formalizmusoktól mentes intézkedést ott, ahol az események és a cselekmény megítélése egyszerű, ahol csak az iratok alapján kell dönteni. Ugyanakkor ez az eljárás arra is lehetőséget ad, hogy azokban az esetekben, ahol a bíróság bizonyos körülményeket tisztázni kénytelen vagy mérlegelni kíván, akkor meghallgatást vagy éppen tárgyalást tartson. Az eljárás lényegének hangsúlyozásából szeretném érzékeltetni, tisztelt Országgyűlés, hogy a javaslatban tehát nem a törvény erejénél fogva áll be a semmisség, hanem a bíróság eljárásának az eredménye. Ezek után, tisztelt Országgyűlés, engedjék meg, hogy az életüktől és a szabadságuktól politikai okokból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló törvényjavaslat indokolására térjek át. Ebben a törvényjavaslatban a Kormány megbízásából és egyetértésével egy olyan javaslatot kívánok a tisztelt Országgyűlés előtt megindokolni, amely, mint említettem, régen várt igények remélhető beteljesülését jelenti, és én úgy remélem, hogy a tisztelt Országgyűlés majdani döntésével egy történelmi jelentőségű lépést tesz a társadalmi megbékélés felé. Ez a törvényjavaslat természetesen az igazságtétel jegyében fogalmazódott, ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált, már az előkészítő munka első fázisában, hogy az igazság és az igazságtétel kérdése nagyon is viszonylagos, és nagyon nehéz dolog, nagyon nehezen lehet egyes egyéni tragédiákat egymáshoz mérni, súlyozni közöttük és mindezt egy törvény szigorú keretei, egy norma keretei közé zsúfolni. Ami az előterjesztett törvényjavaslat jellegét illeti, természetesen szervesen kapcsolódik az imént indokolt semmisségi törvényhez és az azt megelőző, itt hivatkozott másik két semmisségi törvényhez is. Nagyon nagyszerű, de egyúttal természetesen hálátlan feladat is az a vállalkozás, amelynek során már másodszor kell itt kijelentenem a tisztelt Országgyűlés falai között, hogy tökéletes kárpótlást nyilván 50 év elteltével nem lehet nyújtani, mert egész egyszerűen a megváltoztathatatlan dolgokat nem lehet megváltoztatni, ennek az erejével már számolni kell, a szenvedéseket meg nem történtté tenni nem lehet. A jog eszközei erre nem alkalmasak, a jog viszonylagos eszköz. Ezzel az üggyel kapcsolatban rá kellett jönnünk, de azt hiszem, hogy vizsgálódás nélkül ez mindenki számára nyilvánvaló. Ezen túlmenően számos elméleti és technikai probléma merült fel, szeretném, hogyha önök is átéreznék ennek a jogszabály-előkészítési munkának a nehézségét és látnák, hogy a javaslat nem pusztán egy gesztusértékű elhatározás jogszabályi megtestesülése, hanem egyúttal egy nagyon zilált, nagyon tragikus fordulatokkal teli félszáz év történelmi eseményeiről készített leltár is. Engedjék meg, hogy ezúttal is ismertessem a javaslat fontosabb rendelkezéseit. Öt évtizedet ölel fel a javaslat, és ezen időszak törvénytelenségeinek sokaságából abszolút bázis nem lévén, relatív viszonyítási pontok segítségével igyekeztünk megfogalmazni, hogy mely szabadságelvonások és halálesetek azok, amelyeket kárpótlási alapnak tekintünk. Ami a haláleseteket illeti, itt könnyebb dolgunk volt. Attól eltekintve természetesen, hogy ha egy törvény halál esetére járó kárpótlásról kíván rendelkezni, ez nyilvánvaló módon magában hordozza a kivitelezés tökéletlenségét. Emberéleteket bármilyen módon kárpótolni vagy akár csak azt megkísérelni is annyi, mint a lehetetlenre vállalkozni, és ha ezt így tekintjük, akkor már nem is kell ahhoz további indokolást fűzni - úgy gondolom -, hogy miért egy összegű, azonnali és nagyobb összegű, egymillió forintos kárpótlást javasolunk ezekre az esetekre. Számba vettük, hogy a javaslatban foglalt időhatáron belül az emberek milyen helyzetben, hány és hányféle módon veszthették el életüket a történelem és a politika eseményei kapcsán, és melyek azok a többé-kevésbé általánosítható, vagyis törvényben egyáltalán megragadható halálokok. Egyetlen, általunk lényegesnek tartott és felvállalt alapot szeretnék kiemelni, azt, hogy csak a magyar állam szándékos közreműködése lehet az, amely kárpótlásra jogosít. Az ilyen módon bekövetkezett halálesetek azok, amelyekért feltétlenül és szükségszerűen ennek a törvénynek a keretei között kell felelősséget vállalnia a szörnyűségek elkövetésében vétlen, új politikai rendszernek is. Nagyon nehéz és súlyos a halálokok tipizálása, de nem tehetünk mást, sem a Kormány mint a törvényjavaslat előkészítője, sem önök, mint törvényhozók, hogy a halálban megtestesülő tragédiákat jogszabályszöveggé formálja. Nos, a javaslat a halál esetén kárpótlásra jogosultak körét aszerint állapítja meg, hogy kik voltak azok a személyek, akik közvetlenül szenvedték el a sértett halálából adódó megpróbáltatásokat. Úgy gondoljuk, egyetértésre talál a javaslat, amely szerint a házastárs, a gyermek és - fiatal áldozatok esetén - a szülők azok, akiknek a szenvedéseit mindenképpen méltányolni kell. Az elősorolt sorrend gyakorlatilag egymás közötti sorrendet is jelent, tehát a házastárs mindenkit megelőz; házastárs hiányában a gyermek; gyermek hiányában lép a szülő előtérbe jogosultként. Ami a szabadságelvonásokat illeti, a javaslatban felsorolt szabadságelvonási formák kiválasztása mérhetetlenül nehéz volt. Ki tudja, tisztelt képviselőtársaim, ki képes azt eldönteni - hogy utaljak egy kicsit az iménti felszólalásokra is -, hogy vajon egy börtönbüntetés, amely kétségtelenül a külvilágtól elzártságot jelenti, ez a súlyosabb-e annál, mint azoknak a katonáknak a helyzete, akik az imént említett II. magyar hadseregben a legreménytelenebb helyzetben is parancsot teljesítettek, és ennek következményeivel mindenki akkor is tisztában volt, és tudjuk, mi volt a következménye. Tudjuk azt, hogy ennek a bizonyos említett hadseregnek a 70-80a életét veszítette. Tudjuk azt, hogyha valakinek olyan szerencséje volt, hogy az ellenség golyója nem terítette le, hogy nem fagyott meg a 30-40 fokos hidegben, hogy a visszavonulás során a szövetséges golyók sem terítették le, és ha még véletlenül a hadifogságot is elkerülte, akkor már "csak" egy életen keresztül kellett cipelnie félemberként azt a megbélyegzést, hogy ennek a hadseregnek volt a katonája. Nos, ez csak egyetlenegy példa arra, hogy milyen tények, érvek és ellenérvek kereszttüzében tudtuk eldönteni azt a javaslatban - és javasoljuk önöknek is jóváhagyásra -, hogy melyek azok a szabadságelvonási formák, amelyeket egyformán méltányolni kell. Tisztában vagyunk azzal, hogy így is lesznek olyanok, akiknek a személyes tragédiája ennek a törvénynek az alapján nem nyerhet orvoslást. A szabadságelvonások körének megállapításánál a börtönbüntetés végrehajtási módját, formáját és sajátosságait vettük viszonyítási alapnak, és nem voltunk arra figyelemmel - szemben az élettel kapcsolatos javaslattételnél -, hogy azt magyar vagy nem magyar hatóság rendelte el, illetőleg hogy annak foganatosítása melyik országban történt. Az elhatárolás egyetlen és fő szempontjának a személyes szabadság korlátozásának a mértékét tekintettük. A javaslatnak ebben a részében a középpontban a sértett, az áldozat áll. A célunk természetesen az, hogy elsősorban a még élő, sérelmeket szenvedetteket támogassuk. Ha pedig rajtuk már nem segíthetünk, úgy azokat igyekeztünk felkarolni, akik velük együtt vállalták a kirekesztettséget és a megbélyegzést. A kárpótlás módjának kialakításánál számtalan szempontot kellett egyeztetni. Nagyon nehezen volt meghatározható a sértettek száma és a sérelmek mértéke egyaránt, de ennek ellenére több mint tízmillió szabadságelvonásban töltött hónappal kellett számolni. Ezért - a realitásokat is figyelembe véve - ez a döbbenetes szám azt is jelentette, tekintve a nemzetgazdaság teherbírását is, hogy komolytalan lett volna egy olyan ígéret, amely minden sérelmet szenvedettnek azonnali, egyösszegű kárpótlást kívánna nyújtani. Csakis az életjáradéki konstrukció lehet az, amelyben szemléletesen kifejezésre jut, hogy a sérelmet szenvedett mennyi időt töltött el a szabadságelvonásban, és előtérbe kerül egy méltányos differenciálást is lehetővé tevő, a jelenlegi szociális helyzetet is tükröző olyan körülmény, amely igyekszik igazságosan elosztani a rendelkezésre álló összeget. Nyilván az a sérelmet szenvedett, aki idős, és hosszú tartamú szabadságelvonást viselt el, egy tisztességes és viszonylag magas havi juttatásban fog részesülni. Ebben a körben a sérelmekért kárpótlásra jogosult az is, aki jelenleg már nem magyar állampolgár, de a sérelem elszenvedésekor az volt. Ebben a javaslatban tehát a jogosulti kör megállapításánál nem teszünk különbséget, azonban a jogosultság egyformasága mellett a kárpótlás módját illetően különbséget kellett tennünk. Látni kell ugyanis azt, hogyha a jelenleg Magyarországon élő áldozatok esetében sem tudunk azonnali és egyösszegű kárpótlást nyújtani, ez még kevésbé lehetséges a külföldiek esetében. Különösképpen azért is, mert - mint említettem - az életjáradék szociálpolitikai elemet is magában foglal, és nyilvánvaló, hogy külföldön élő személyek esetében ennek a szempontnak a rendeltetése nem érvényesülhetne. Ezért a külföldön élő egykori magyar állampolgárok jogosultsága esetén a kárpótlás módja a már ismert, másik törvényben szabályozott kárpótlási jegy. Az a személy azonban, aki ma már nem magyar állampolgár, de Magyarországon életvitelszerűen él, választási jogosultsággal bír, tehát az ő választásától függően vagy havi életjáradékot, vagy az említett kárpótlási jegyet fogja a személyi szabadsággal kapcsolatos kárpótlási kompenzálásként kérelmezni. A 30 napot meghaladó és a 6 hónapot el nem érő szabadságelvonás esetén a kárpótlás átalány jellegű, mert úgy gondoltuk, hogy az ilyen kisebb tartamú szabadságelvonások esetén, ha az életjáradéki formát alkalmaznánk, olyan alacsony és névleges összeget kapnánk, amely egyáltalán nem felelne meg a jogosultnak, és nyilván a jogalkotó szándékával sem lenne összhangban. Egyébként is célszerű, hogy ezen sértetteknél az amúgy is csekély összeg ne aprózódjék szét. Ismételten szeretném hangsúlyozni, hogy a kárpótlás középpontjában természetesen a sértett, áldozat személye áll, de az életjáradék számításánál itt is ki kellett egészíteni egy másik szemponttal, annak a személynek a szempontjaival, akik vele együtt vállalták a megpróbáltatást. Ez pedig a házastárs. Így a házastárs kárpótlására a már nem élő sértett esetén mód és lehetőség van, mégpedig olyan kedvező módon, hogy a javaslat szerint a ténylegesen sérelmet szenvedett szerint kell a számítást elvégezni, és ezután az egyébként folyósítandó összeg fele összege erejére tarthat igényt a túlélő házastárs. A törvényjavaslatban nevesített jogfosztásokhoz kapcsolódó tulajdoni sérelmek jóvátételére - összhangban az önök által jól ismert, többször is megtárgyalt és az Alkotmánybíróság által is helyesnek ítélt jogszabállyal és azzal az igénnyel, hogy a vagyoni kárpótlásokat, tulajdonban esett sérelmek kárpótlását lehetőleg egységes elvek szerint kezeljük - azt javasoljuk, hogy az úgynevezett kárpótlási törvény rendelkezéseinek figyelembevételével, az ott írt módon kapjanak kárpótlást azok, akik a személyi szabadságuk korlátozása mellett a vagyonukban is sérelmet szenvedtek. Természetesen a javaslat alapján járó kárpótlás adómentes. Szeretném végül felhívni a figyelmet arra, hogy a javaslat szándéka szerint a kárpótlás 1992. január 1-jétől mindenképpen jár, függetlenül attól, hogy önök mikor döntenek; függetlenül attól, hogy a jogosult az igényét a törvényi határidő mely szakaszában nyújtja be, s azt mikor bírálják el, és esetleg jogorvoslati eljárásnak is le kell folynia. Úgy gondoljuk, hogy ez is természetes következménye annak a törekvésnek, amelyet igazságtételnek nevezünk. Én azért szeretném ezt a részét hangsúlyozni a javaslatnak - remélhetőleg utoljára -, mert időről időre, nem tudom, hogy szándékos félremagyarázáson vagy egyszerű felületes ismereteken alapulóan-e, de mindig megkapjuk azt a vádat, hogy a Kormánynak talán az áll érdekében, hogy ennek a törvényjavaslatnak a minél későbbi meghozatalával az arra jogosultakat később hozza olyan helyzetbe, amelyet szeretnénk. Nos, a beterjesztést időben, a vállalt határidőben meg tudtuk tenni, és a január 1-jével történő visszamenőleges folyósítás, azt hiszem, egyértelműen cáfolja ezeket az állításokat. Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztában vagyok azzal a felfokozott várakozással, amely a törvényjavaslat benyújtását megelőzte, annál is inkább, mert az előkészítő munkálatok első pillanatától kezdve a javaslat által érintett érdekképviseleti szervek teljes körű bevonásával folyt a politikai érdekegyeztetés is, és ennek során igyekeztünk kellő alapossággal, felelősségérzettel és körültekintéssel eljárni, és ennek során azt is tapasztaltuk természetesen, hogy sem az indulatoktól nem volt mentes a közvéleményre is hatást gyakorló állásfoglalások némelyike, és természetesen tudomásul kellett azt is venni, hogy az érzelmek időnként magasra csaptak a téma körül. Most, amikor arra kérem önöket, hogy mindkét törvényjavaslatot szíveskedjenek elfogadni és a Magyar Köztársaság törvényei közé iktatni, egyúttal azt remélem, hogy ennek a Háznak a falai között soha többet nem kell igazságügy-miniszternek olyan törvényjavaslatot indokolnia, amely életben és személyi szabadságban okozott károk kárpótlására vonatkozik. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)