DR. GALI ÁKOS (független): Tisztelt Országgyűlés! Erre a részletes vitára gyakorlatilag úgy kerül sor, hogy a bizottságok már megtárgyalták a módosító indítványok zömét. Úgyhogy a részletes vitának az a funkciója, hogy támogatást szerezzünk a plenáris ülésen módosító indítványokhoz, már elég csekély mértékben tud megvalósulni. Ennek pedig az a következménye, hogy óhatatlanul - mint ahogy az előző felszólalásokból is megnyilvánult - gyakorlatilag a részletes vitának bizonyos pontjait folytatjuk tovább, tét hiányában. Ennek ellenére mégis engedjék meg, hogy két módosító indítványunkkal, amit közösen Móré László barátommal tettünk, foglalkozzam nagyon röviden, mert a kiosztott anyagból azt tapasztaltam, hogy nem nyerte el egyik bizottság tetszését sem. Ez pedig az én tetszésemet nem nyerte el. Én szeretném mindannyiuk figyelmébe ajánlani. Az egyik az az eset, amikor az üzemi tanács elnevezést szerettük volna munkahelyi tanács elnevezésre megváltoztatni, illetőleg ezt javasoltuk. Számomra nehezen érthető, hogy a bizottságok miért nem támogatták ezt az indítványt, sőt a Kormány képviselője miért nem támogatta ezt az indítványt, hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy az első szférába nemcsak üzemek fognak tartozni, hanem tartozhatnak oda kereskedelmi vállalatok. Oda soroljuk például a magánbankokat, ahol nyilvánvalóan semmiféle üzemi háttér nincsen, az üzemi tanács elnevezésnek tehát semmiféle kötődése nincs ezekhez a cégekhez. Arról már nem is beszélek - mert nem akarok különösebben ragozni -, hogy az üzemi tanácsnak milyen reminiszcenciája van - szép magyar kifejezéssel élve - a korábbi, a negyvenes évek közepén ismert üzemi bizottsághoz. Nyilvánvaló, hogy senki nem kívánhatja azt, hogy ezt mi élesszük föl. De sokkal életszerűbbnek tartom ennél az előbb elmondott érvet, hogy ez messzemenően nem fedi le az első szféra szereplőit. A másik indítvány, aminek az elutasítása számomra meglepetést okozott, az az üzemi tanács elnökének kötelezően fizetett voltával szemben beadott módosító indítványunk. Nem arról van szó, hogy ne lehessen az üzemi tanács elnökének díjazást megállapítani az adott cégnél, hanem arról van szó, hogy ezt a törvényt ne tegye kötelezővé. Az üzemi tanács állapodjon meg a munkáltatóval, és annak megfelelően lehessen az üzemi tanács elnökét díjazni, vagy a díjazását megvonni, hiszen azok a nemzetközi rendelkezések, amelyek e tekintetben irányadók, azok ugye azt mondják - a 159-es ide vonatkozó konvenció -, hogy az üzemi tanács elnökének megfelelő munkaidő-kedvezményt kell biztosítani, illetőleg megfelelő kedvezményeket kell biztosítani. De ebbe nem egészen érti bele azt, hogy függetlenített és a munkáltató által fizetett tisztségviselő legyen kötelező jelleggel az üzemi tanács elnöke. Itt szeretném felhívni - immár egy meglehetősen késői stádiumban - a miniszter úr figyelmét, hogy talán még szakértőkkel konzultálva, ha előterjeszti az álláspontját, ezzel kapcsolatban változtassa meg. Az a helyzet, amit vázoltam a részletes vita jelen sorsával kapcsolatban, lehetőséget ad azonban arra, hogy néhány olyan dolgot elmondjak, amit az általános vitában nem sikerült elmondani, természetesen kitekintéssel az egyes módosító indítványokra. Először talán a munka törvénykönyvének a szükségességéről. Nem az a fő ok itt, hogy a munka törvénykönyve hiányban késik az európai szociális chartához való ratifikációs eljárás munkaügyi előkészítése. Mint bizonyára sokan tudják, ehhez egy előzetes tanulmányt kell készíteni a magyar helyzetről, a magyar szabályozásról, azután kerülhet sor a ratifikálásra. Nem az a lényeges ebben, hogy más ILO-egyezmények ratifikálása késhet a munka törvénykönyvének elfogadása függvényében. Még csak az sem érdekes ebben a tekintetben, hogy van tudomásom olyan külföldi befektetőről, aki nem köt addig munkaszerződést Magyarországon, amíg az idevonatkozó stabil, biztos magyar szabályozást nem ismeri. Hanem sokkal fontosabb ennél az - amit már az általános vitában is említettem -, hogy ez a törvényjavaslat megújult szemlélettel kezelje a munkaszerződést és annak közvetlen környékét, a lehető legminimálisabb kötelezéseket tartalmazza törvényi szinten, és közvetett megállapodások, amelyek a munkáltatók és a munkavállalók között jönnek létre, ezek legyenek bővebbek, ezek legyenek életszagúbbak. S itt állnék meg egy pillanatra. Rockenbauer Zoltán képviselőtársam néhány módosító indítványában felvetette azt a kérdést, ami röviden úgy fogalmazható meg, hogy abszolút diszpozitivitás vagy relatív diszpozitivitás. Egy szabadelvű ember számára első nekifutásra teljesen jogos felvetés és teljesen természetes felvetés. Érvényesül az abszolút diszpozitivitás, a teljes megengedés, hogy állapodjanak meg az érintett felek egymás között közvetlenül, és abba harmadik személy vagy külső körülmény ne szóljon bele alakítólag. Azonban hogyha ezt a rendkívül szimpatikus elvet megvizsgáljuk közelről, a gyakorlat gyertyafényénél nézzük meg, akkor azért nem mutat ilyen előnyös arcot, hiszen akkor - a gyakorlat nyelvére lefordítva - ez jelentheti az önmagába visszatérő vonalat, a saját farkába harapó kígyót vagy - nagyon túlozva már - a lovak közé dobott gyeplőt. Az idősebbik testvért, a nagyobbik testvért, a polgárjogi szabályozást hívom segítségül ahhoz, hogy megérthessem. Ha valahol, akkor a polgárjogban a szabad megállapodás a kiindulási alap, ezt gondolom, mindenki elfogadja. De nem légüres térben! A polgárjog is tartalmaz kapaszkodókat, tartalmaz terelővonalakat, fogódzókat a felek számára; enélkül például a felek jogegyenlősége, formális jogegyenlősége is megszűnne. De nem beszélhetünk jogérvényesítési lehetőségről sem, a viták egységes szemléletű feloldásáról sem. Nyilvánvaló tehát, hogy kellenek sarokkövek, kellenek feltételek, kellenek sorrendiségek, kellenek minimumszabályok olyan esetekre is például, amikor azt a megállapodás vagy mulasztásból nem rendezi, vagy a felek között abban a részletkérdésben éppen nincsen konszenzus, de emiatt egyébként az egész megállapodást nem kívánják felbontani. Nyilvánvaló tehát, hogy a relatív diszpozitivitás elve lehet arra alkalmas, hogy ezeket a viszonyokat terelje anélkül, hogy természetesen rájuk telepedne. Nagyon érdekes ebből a szempontból az a gondolkodás, amely sok módosító indítványban megjelenik, és ennek éppen az ellenkezője; vegyük be ezt is a törvénybe, vegyük be azt is törvénybe, nehogy kimaradjon. Én ezeket a módosító indítványokat megnézve azt látom, hogy gyakorta köszönnek vissza bennük olyan szabályozások, amelyek korábban a munka törvénykönyvében vagy pedig kiegészítő végrehajtási rendeletekben fordultak elő. Zavarban vagyok, mert fölteszem az egyik oldalra Tellér Gyulának azt a megfogalmazását, hogy ez a munkatörvénykönyvi javaslat sokat markol és keveset fog, és mellé teszem azt a sok-sok módosító indítványban megnyilvánuló szándékot, amit - remélem, nem sértően - úgy tudok jellemezni, hogy "visszaszuszakolási szándék", tegyük mégis vissza a munka törvénykönyvének szabályozásába ezeket az elemeket. Én úgy gondolom, hogy Tellér Gyulának erre a megjegyzésére megtettem a magamét, amikor az általános vitában utaltam arra, hogy véleményem szerint azért ez a javaslat meglehetősen jól kivehetően a munkaszerződésre és közvetlen környékére vonatkozik, az ezzel kapcsolatos érdekképviselettől a munkaügyi vitáig bezárólag. Tehát erre ezt tudom mondani. A másik típusú, "visszaszuszakolónak" nevezett módosító indítványok csoportjára két megjegyzésem van. Itt nem említek képviselőket: ezek a pótszabadsággal, felmondási tilalommal, munkaszüneti napokkal, díjazással foglalkoznak zömmel. Az egyik az, hogy diszpozitív szabályokhoz módosító indítványt benyújtani nem sok értelme van, hiszen önmaga a törvény engedi meg az ettől való eltérést. A másik dolog pedig az, hogyha törvényben szabályozzuk, akkor az mindenkire kötelező erővel mindenkire egyformán, minden termelő egységre egyformán kell, hogy érvényesüljön, nem teszi lehetővé azt a játékot, ami a szabad megállapodásból következne, hogy sokkal testhez-állóbban születhetnek meg ezek a dolgok az érintettek közvetlen megállapodása alapján. Azzal a törekvéssel kapcsolatban, hogy a törvényjavaslatban igyekezzünk minél szélesebb jogosultságot biztosítani a munkavállalóknak, hadd hívjam fel a figyelmet egy dologra. A gazdaság nyelvére lefordítva, szinte minden olyan jogosultság, amelyet a munkavállalói oldalra telepítünk, az a munkáltatói oldalon költség. Tehát nagyon csínján kell ezzel bánnunk, hogyha valóban működő gazdaságban gondolkozunk, hiszen ezek a törvényben megfogalmazott, diktált költségek a vállalkozási kedvet, a munkáltatási kedvet szoríthatják sarokba. Felmerült már ez a szempont itt az Országgyűlésben, a betegszabadságról szóló törvény vitájában, de megfontolandó ez munkavállalói oldalról is, hiszen a jelenlegi foglalkoztatási helyzet függvényében egyáltalán nem biztos, hogy minden munkahelyen, minden munkavállalói csoport falhoz akarná állítani a munkáltatóját. Tehát ezek nagyon érdekes összefüggések, nem biztos, hogy az a megoldás, hogyha mi a törvényben diktáljuk ezeket a kedvezményeket; ezt is bízzuk nagyrészt oda, a minimálisan biztosí-tandó kedvezményeken kívül, a közvetlen megállapodás szférájára. Ugyanez a helyzet a munkaszüneti napokkal kapcsolatos javaslatokkal is. Az én tudomásom szerint az Érdekegyeztető Tanács elutasította az ilyen felvetéseket annak idején, egyrészt a gazdasági helyzetre hivatkozva, másrészt pedig figyelemmel arra, hogy a javaslatban a fizetett szabadság mértéke egyébként is igen jelentősen növekszik és a rendszere is átalakul. Az idő előrehaladott voltára tekintettel, néhány jelzésszerű megjegyzést szeretnék még tenni néhány módosító indítványhoz. Többek kívánják bővíteni az üzemi tanács jogkörét a javaslatban foglaltakhoz képest. Én is elfogadom: nyilvánvaló, hogy a dolgozói participációnak egy sarokköve az, hogy az üzemi tanács megfelelő, életszerű jogosítványokkal rendelkezzen, de itt azért úgyszintén ne galoppírozzuk el magunkat! Vigyázzunk arra, hogy árnyaltan és gondosan fogalmazzunk, mert máshol, irányadó jogokban is általános elv az, hogy nem az üzemi tanács gyakorolja a munkáltatói jogosítványokat. Máshol is, irányadó jogokban is érvényesül az, hogy a vétójog nem mehet a munkáltatás rovására, sőt, ha jól emlékszem, a német alkotmánybíróság olyat is kimondott például, hogy a tulajdonjog súlyos sérelmét jelenti a vétójog a társaságba való belépés tekintetében, mert az mégis a tulajdonhoz kötődő elsőrendű jogosítvány. Én úgy gondolom, hogy amikor az üzemi tanács jogosítványait bővíteni akarjuk, akkor ezeket figyelembe kell venni. Figyelembe kell vennünk a tulajdon szentségét, figyelembe kell vennünk a tulajdonnal való rendelkezésnek valamiféle szabad mozgását, hiszen egyébként akkor a tulajdon megszűnik létezni, azt az állapotot pedig ismerjük, amikor a tulajdon nem működik a rendeltetésének megfelelően. Ez alkotmányossági aggályokat is fölvethet egyébként. Ha már az alkotmányosságnál tartunk, itt említem meg a szocialista párti képviselők javaslatai közül azt, amely a második részhez beadott alternatíva részeként törvénykezdeményezési jogot biztosítana a munkáltatók és a munkavállalók országos érdekképviseleti szervei számára, és ezeket a Kormány köteles lenne az Országgyűlés elé terjeszteni. Az egy dolog, hogy ez ellenkezik a hatályos Alkotmánnyal - ott szűkebb ennél a törvénykezdeményezésre jogosultak köre. Emellett én megfontolásra érdemesnek tartanám azt a gyakorlatot is, amelyet az Alkotmánybíróság el-járásai során tapasztalhatunk: a széles kezdeményezési jog, az ügyek nagy száma gyakorlatilag az Alkotmánybíróságot ellehetetleníti, a működésképtelenség határára szorítja ezt a testületet. Harmadrészt pedig, éppen a szocialista párti módosító indítványok gerincét al-kotó, január 20-i keltezésű módosító indítványok mö-gött meglévő MSZP-MSZOSZ együttműködés mu- tatja azt, hogy semmi akadálya nincs annak, hogy ér-dekképviseleti szervezetek a hozzájuk közelálló, nekik szimpatikus pártot felhasználva próbálják azt a törvényhozási munkában befolyásolni; és ebben nincs egyébként semmi szégyen. Aki ismeri ezeket a dolgokat, az tudja, hogy nagy szakszervezetek - a CGT vagy az AFL-CIO - milyen politikai színezettséggel bírnak, vagy ismert az is, hogy az angol bányászszakszervezeteket képviselő egyenesen átsétál a pártpolitika mezejére, tehát nincs ebben az égadta világon semmi bűn, de ezt használni kell, és ahhoz nem feltétlenül kell a törvénykezdeményezési jogot kiszélesíteni. Én ezt nem látom időszerűnek, megmondom őszintén, úgyhogy az alkotmánymódosításra sem látok - kétharmados alkotmánymódosításra - túl sok esélyt. Végezetül engedjenek meg egy-két mondatot a Büky Dorottya-Matyi László által jegyzett javaslatról, a munkahelyi szexuális zaklatásról. Nem akarom ezt hosszasan boncolgatni, a sajtóban elég tág teret kapott, és azt hiszem, hogy most már az indítványtevők is beláthatják, hogy éppen beleestek a nemi diszkrimináció alkalmazásának a csapdájába a megfogalmazás során. Nem is ezzel kívánok foglalkozni, hanem azzal, hogy ezt talán jobban elő kellene készíteni, meg kellene nézni azt, hogy a szóba jöhető magatartások közül melyek azok, amelyeket a büntetőjog eszközei tudnak lefedni - és itt nem elsősorban a nemi erkölcsök elleni bűncselekményekre gondolok. Meg kellene nézni, hogy melyek azok a magatartások, amelyeket a munkajog jelenlegi szemléletében a hátrányos megkülönböztetés tilalma, a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményével lehet lefednünk. Úgyhogy azt kell mondanom, hogy bár a magyar jogképződés - eltérően az angolszász típusú jogoktól - nem kötődik az igazságszolgáltatáshoz annyira, én azt hiszem, hogy meg kellene hagyni itt a lehetőséget a bírói jogértelmezés számára, törje meg a bírói jogértelmezés a jeget ebben a tekintetben. Legalábbis nem a munkajogot érzem arra elsősorban alkalmasnak, hogy itt a kezdő lépéseket, a kezdő kinyilatkoztatásokat megtegye ebben az ügyben. Egyébként az említett példákban is a bírói gyakorlat alakította ki azt, amit aztán később a jogi szabályozás alapul vett. Mielőtt megköszönném a figyelmüket, képviselőtársaim, kötelességszerűen egyetlen jelzés még: egy csatlakozó módosító indítványt még a részletes vita lezárása előtt be kívánok nyújtani. Ennek száma még nincs, úgyhogy azt nem tudom közölni elnök úrral, de kérem, hogy ezt vegye figyelembe. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)