RAJ TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az előttünk fekvő vaskos papíranyag is mutatja, hogy ez a törvényjavaslat milyen sok vitát vált ki, milyen sok törvénymódosítás csatlakozik hozzá, és ahhoz még csatlakozó módosítványokkal is elleptek bennünket. Persze, ez nem a törvényjavaslat szakszerű voltát minősíti, de mindenképpen megmagyarázza talán azt a különös helyzetet, hogy a részletes vita megkezdése előtt már a bizottságok igyekeztek túl lenni ezeken a módosítványokon, és véleményem szerint kissé hevenyészve elintézték ezeket a kérdéseket, talán meg sem fontolták olykor a tartalmát. Sajnálatos módon a módosítványok odavonatkozó része sem került például az emberi jogi bizottság elé tárgyalásra, holott a munka törvénykönyvének kétségtelenül nagyon sok olyan vonatkozása van, amely emberi jogi szempontból netán Alkotmányba ütköző is lehet. Szeretnék ebben a részletes vitában néhány kérdést megmagyarázni, elsősorban természetesen azokat, amelyekkel kapcsolatban jómagam módosító indítványt nyújtottam be. Nem beszélek arról a néhány apróbb javításról, amelyek megkapták a támogatást, azokról szeretnék beszélni, amelyek sajnálatos módon nem kapták meg a bizottságok kellő támogatását. Bízom benne azonban, hogy miniszter úr, aki jelen van, esetleg meggyőzhető még ezen a téren. Három ilyen kérdéskört szeretnék számára és önök számára, kedves képviselőtársaim, vázolni. Az első egy olyan kérdéskör, amely jó fél évvel ezelőtt egy interpellációval elhangzott, sőt már azelőtt is hónapokkal napirendre került egy interpelláció kapcsán, amelyet én nyújtottam be. Ez pedig a kártérítési járadék kérdése, amellyel kapcsolatban annak idején miniszter úr ígéretet tett - mármint az interpelláció elhangzása idején -, hogy beépíti a munka törvénykönyvének új változatába. Ez meg is történt. Köszönet érte. Azonban úgy érzem, még mindig van mit módosítani rajta. A probléma onnan ered, hogy nagyon sokan hazánkban, és így elsősorban annak idején a hozzám forduló MÁV-nyugdíjasok körében vannak olyan emberek, akik régebben baleset következtében alacsonyabb munkakörbe kerültek vagy nyugdíjba kerültek, és ezért mintegy kárpótlásképpen kártérítési járadékban részesülnek. Ez a kártérítési járadéköszszeg egy meghatározott bizonyos összeg, általában 1000-2000 forint körüli összegekről van szó, és mivel annak idején, amikor az eredeti munka törvénykönyv döntésre került, megfogalmazódott, még az infláció nem volt olyan mindennapos kérdés, mint manapság, ezt nem építették be a törvénykönyvbe, úgy merült föl a kérdés, mint ami egyszer s mindenkorra meghatározott összegként kerülhet folyósításra. Sajnálatos módon azok az emberek, akik - mondjuk - tíz évvel ezelőtt kerültek ilyen helyzetbe, ilyen rokkantsági helyzetbe, mindmáig ugyanazon öszeget kapják, amelyet annak idején meghatároztak, függetlenül attól, hogy időközben a nyugdíjak és a keresetek, a jövedelmek is, ha szerényebben is, mint az infláció, de mégiscsak emelkednek. Ezen változtat az új törvény, az új munka törvénykönyv, de én úgy érzem, hogy nem eléggé, nem kellő módon. Ugyanis azt fogalmazza meg, azt iktatja törvénybe, hogy a kártérítési járadékot az előző év hasonló helyzetben volt nyugdíjasainak, illetve keresőképes munkavállalóinak a keresete alapján kell meghatározni a következő évre vonatkozólag. Márpedig jól tudjuk, hogy egy év alatt is jelentős mértékben emelkednek a jövedelmek, ha nem is elég, kellő mértékben, de mégiscsak emelkednek. Tehát mindig hátrányos helyzetbe kerülhetnek a kártérítési járadékban részesülők. Ugyanez vonatkozik a nyugdíjasokra is. Módosítványomban azt kívántam kifejteni, hogy ne az előző év alapján fizessék a következő év kártérítési járadékát, hanem próbálják folyamatosan azonos szinten tartani a keresőknek a kiegészítését, kártérítési járadékát, és ugyanez vonatkozzék a nyugdíjasokra is. Sajnálatos módon nem kapta meg a bizottság kellő többségét. Egyszerűen nem tudom megérteni, miért. Arra gondolok, hogy talán átsiklott a bizottság, nem fordított kellő figyelmet arra, hogy bizony ez a nem jelentős összeg mégis milyen jelentősen befolyásolhatja a szegény rokkantaknak a helyzetét. Erre tekintettel kell lennünk. Ez nem emeli meg jelentősen az állam költségkiadását. Nagyon fontos azonban, hogy ezekre az emberekre mindenképpen tekintettel legyünk, képviselőtársaim. A másik kérdés egy apróság tulajdonképpen, a törvényjavaslat 115. § (4) bekezdése arról szól, hogy a munkában lévő egyetemi hallgatók, tehát akik munkájuk mellett egyetemi tanulmányokat folytatnak, év-folyamdolgozat és diploma elvégzése, elkészítése céljából szabadságot kaphatnak. Ez így volt mindig, de egy nagyon furcsa dologgal találkozunk a jelen törvényjavaslatban. Mégpedig ez a törvényjavaslat, nem tudom, miért, nem tett különbséget az évfolyamdolgozat és a szakdolgozat, tehát az egyetemi diploma el-nyerését szolgáló szakdolgozat között, holott ez a Parlament tudomásom szerint Magyarország történetében az a Parlament, amelyben történelmünk során a legtöbb egyetemet végzett ember van jelen. Tehát ha visszaemlékszünk hajdan volt úrfi korunkra, akkor mindannyian tudjuk azt szinte, hogy mit jelentett egy szakdolgozat, mit jelentett egy évfolyamdolgozat. Egyszerűen nem tudom felfogni, miért nem teszünk különbséget e kettő között. Ez nem okozna jelentős problémát, noha természetesen honorálni tudom azt, hogy a törvényjavaslat szabadságot tud - fizetett sza-badságot tud - meghatározni az évfolyamdolgozatukat készítő egyetemi hallgatók számára is. Tehát nagyon kérem, miniszter úr és kedves képviselőtársaim, hogy a szavazásnál erre tekintettel legyenek. A harmadik témakör talán a legfontosabb valamennyi között. Jól tudjuk, hogy a heti pihenőnapokat különböző állami ünnepek érdekében ide-oda tologatták a régi rendszerben. Ez hozzátartozott a kommunista rendszer egyik vívmányához, hogy ide-oda lehetett tologatni a hétvégi napokat, nem tudtuk, mikor van hétfő, mikor van vasárnap, mikor van szombat. Ez persze a munkavállalók érdekében történt, ez kétségtelen, de olykor beleütközhetett a dolgozó vallási meggyőződésébe. Annak érdekében, hogy ilyesmi ne történhessék meg, különböző javaslatokkal éltünk, nemcsak jómagam, hanem Tóth Albert MDF-es képviselőtársam és lelkésztársam, valamint Kádár Péter református lelkész barátom, aki itt ül mellettem az SZDSZ soraiban. Ezek a javaslatok arról szóltak, hogy lehessen a dolgozónak a vallási ünnepek, nagyobb ünnepek mellett kivenni még egy olyan napot, amelyen lelkiismerete és vallásos meggyőződése szerint ünnepet tarthasson, ez legyen akár fizetetlen nap is a munkanapok sorában. Erre meg kell adni a lehetőséget - úgy vélték Tóth Albert és Kádár Péter kollégáim. Jómagam azzal egészítettem ki mindezt, hogy benyújtottam két- három módosítványt. Az egyik arról szól - a 126. §-hoz szóló módosítvány -, hogy a munkavállaló olyan időszakban, amikor munkavégzését vallási meggyőződése tiltja - és ez lehet a legkülönfélébb eset, ezt persze zárójelben mondom -, rendkívüli munkaidőre se lehessen kényszeríteni őt. Természetesen megvan a mód ennek az elhárítására, de semmiképp se lehessen kényszeríteni a vallási meggyőződése ellenére egy ilyen munkavégzésre. Ugyanez vonatkozik arra a módosítványomra, amelyet a 130. §-hoz nyújtottam be, és így hangzik: "A munkáltató ezen túlmenően is köteles a munkavállaló által gyakorolt szabadság kiadását biztosítani". Nem hiszem, hogy bárki is visszaélne ezzel a helyzetével. Természetesen ez nem kötelező, ez csak egy lehetőség olyan emberek számára, akik a vallásos meggyőződésüket gyakorolni is akarják, meg akarják ülni az ünnepeket. Gondoljanak a zsidó jom kippurra, az engesztelés napjára vagy katolikus testvéreim esetében a halottak napjára, mindenszentekre, protestánsok esetében, mondjuk, a nagypéntekre, hogy legyen lehetősége például egy fizetetlen munkanapot kivenni. Nem fog összeomlani egyetlen munkahely sem ennek következtében. Javasoltam továbbá - és ez az utolsó megjegyzésem ehhez - a 125. § eredeti (4) bekezdésének az eltörlését. Ez arról szól, hogy a továbbiakban a vasárnapot ne lehessen ide-oda tologatni, de nincsen benne az, hogy mi légyen a szombattal. Elvégre zsidókon kívül ebben az országban számosan élnek szombattartó keresztények is, rájuk nem lehet diszkriminációt alkalmazni, és különösen nem olyan téren, amely vallásos meggyőződést érint ebben az országban. Azt hiszem, ezzel mindannyian egyetértünk. Megemlítem még azt is, hogy ugyanez a pa-ragrafus tartalmaz egy megjegyzést, mely szerint "A munkaidő beosztásának a munkaszüneti napok miatt indokolt változtatását a munkaügyi miniszter évenként szabályozza". Nagyon tisztelem a munkaügyi miniszter személyét és általában minden munkaügyi minisztert, természetesen, de hozzá kell tennem, hogy nem tartom helyesnek azt, hogy a régi rendszernek azt a módszerét ismételjük meg, amikor mechanikusan ide-oda lehetett tologatni, éppen egy miniszteri rendelkezéssel, a többség, a Parlament vagy akár az egész Kormány megkérdezése nélkül - nem beszélve az egész ország lakosságáról. Tehát úgy gondolom, hogy ezt inkább törvényben kellene szabályozni, minden tiszteletem ellenére, amely miniszter úrnak természetesen kijár. Nagyon kérem a miniszter urat és képviselőtársaimat, hogy ezeket a módosítványokat támogassák; valamint nagyon remélem, hogy e héten még mód lesz arra, hogy az emberi jogi bizottság - esetleg a minisztérium tisztelt képviselőjének a jelenlétében - megtárgyalhassa ezeket és az ehhez hasonló idevágó javaslatokat. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)