KATONA TAMÁS, a Külügyminisztérium politikai államtitkára: Tisztelt Országgyűlés! Azt hiszem, hogy ha oknyomozni óhajtunk ebben a kérdésben, akkor aligha ott kell kezdenünk, ahol Fekete Gyula kezdte. Végeredményben már a két háború között egy nagymarosi erőmű gondolatával kacérkodtak a magyar vízépítők, egy olyan időtájban, amikor öntözési ügyben megejtően szép, de a következményekkel még nem számoló elképzelések - Rohringer-terv, stb. - megszülettek. Az igazi története a bős-nagymarosi erőműnek alighanem az 1960-as évek hruscsovi időszakára tehető, arra az időre, amikor a szibériai folyókat óhajtották egy tökéletesen őrült tervvel megfordítani. Ez az az időpont, amikor a Szovjetunió részéről valamiféle presszió kezdett kialakulni, hogy mindenütt tessék vízierőműveket emelni, akár alkalmas a terep rá, akár nem. Tehát azt hiszem, hogy itt kezdődik a genezis, és egyben ez mutatja, hogy miért nem tartom én szükségesnek az egész oknyomozás előadását a preambulumban. Nem tartom szükségesnek azért sem, mert nyugodtan lehet azt mondani, hogy mindkét kormány, amelyik azt a bizonyos szerződést megkötötte, kényszerhelyzetben volt. A csehszlovák kormány is kényszerhelyzetben volt, annak sem volt több válogatni valója, mint a magyar kormánynak. Itt egy szomorú ténnyel állunk szemközt, kényszer hatása alatt született egy szerződés, és most az egyik fél, a magyar fél, nem óhajtja ezt az ökológiai katasztrófát megvalósítani, a másik fél azonban úgy gondolja, hogy már annyi munkát elvégzett, hogy számára lehetetlen azt a sok pénzt mind kidobni. Ez egy föloldhatatlan konfliktus, ha nem akarjuk közös erővel föloldani. Mindent el kell követni, hogy megpróbáljuk közösen föloldani, ezért tett a magyar Kormány még egy lépést, nem elszigetelt lépést, nem pusztán egy miniszterelnöki levelet, hanem egy diplomáciai körutat, hogy felhívjuk Európa figyelmét erre a nemzetközi együttműködést térségünkben nagyon károsan befolyásoló helyzetre. Egy orvosolni való helyzetről van szó. Azt hiszem azonban, hogy itt nekem ki kell mondanom azt is, hogy ugyanakkor a Kormánynak el kellene kezdeni Nagymarosnál a bontást és a helyreállítást. Kötelességünk megtenni ezt, hogy ténylegesen a magyar környezetvédők, akiknek a jó ügy iránti elkötelezettségét egy pillanatra kétségbe vonnunk nem szabad, megnyugvást találjanak abban, hogy nincs olyan kormányzati szándék, amely esetleg Bősnél valamilyen kölcsönösen mindenki számára elfogadható kompromisszumot - ha ugyan van ilyen - létrehozhat, de, hogy mi Nagymarost meg fogjuk építeni. Azt hiszem nagyon fontos, általában attól félek, hogy kevés az a műszaki bizonyító anyag, amit mi letettünk eddig az asztalra. Mindig hivatkoztunk, tökéletes joggal, a mi ökológiai érveinkre. Az érveink mindig szakmaiak, mindig ökológiaiak voltak, nem politikaiak, nem politikai presztízskérdést iparkodtunk csinálni ebből a dologból, de kevés bizonyító anyagot helyeztünk le a tárgyalóasztalra, és ez a magyar tárgyaló küldöttségnek a pozícióit nehezítette és nemzetközi fórumon is azzal a veszéllyel járt, hogy a szlovák kormány mint egy korszerű technokrata kormány állíthatta be magát ezekkel a maradi zöld magyarokkal szemben. Úgy érzem tehát, hogy a jelenlegi kormányelőterjesztés az, amelyik tiszta vizet óhajt önteni a pohárba, még egy kísérletet téve arra, hogy ezt a dolgot megállapodás útján nemzetközi ökológiai, pártatlan szakértők bevonásával próbáljuk rendezni. Ha hiszünk a magunk igazában, abban is bíznunk kell, hogy ezek a szakértők nem ellenünk fognak dönteni. Abban is bíznunk kell, hogy ezek a szakértők még ha vízépítők is, akkor is tisztában vannak azzal, hogy a szocializmus milyen jellegű betonerődöket emelt, hogy mennyi ezeknek a műszaki sebezhető volta. Tehát úgy gondolom, hogy nekünk mindenképp arra kell törekednünk, hogy ez a szakértő bizottság felálljon. Úgy gondolom, el lehet fogadnunk, hogy a végső döntéskor figyelembe vesszük a szakértő bizottságnak a véleményét, hogy annak alapján hozzuk meg a magunk döntését Bős kérdésében, de egyidejűleg neki kell állnunk Nagymarosnál a bontásnak és a helyreállításnak, mert mennél tovább fogy az idő, annál többe fog kerülni, annál jobban tönkremennek azok a létesítmények, amelyeknek az állagmegóvása rendkívül sokba kerül. Tehát itt az ideje, hogy végre egyszer ne csak Bősről, hanem egy nagyon picit Nagymarosról is beszéljünk. (Taps.)