DR. KISS GYULA munkaügyi miniszter: Köszönöm, Elnök Úr. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Engedjék meg mindenekelőtt, hogy néhány gondolat erejéig és néhány perc keretében foglalkozzam azokkal a kérdésekkel, amelyek a munka törvénykönyvének általános, illetőleg részletes vitájában fölmerültek. Amint az mindannyiunk előtt ismeretes, az új munkatörvénykönyv beterjesztésének egyik elsődleges célja az állami szerepvállalásnak a munkajogi szabályozásban való átértékelése, továbbá a piacgazdaság munkajogi feltételeinek kialakítása volt. Ez azzal járt együtt, hogy ebben a törvényjavaslatban alapvetően szakítani kellett a tulajdonosi jellegű jogi szabályozással, a szabályokat összhangba kellett hozni a piaci elvek szerint működő gazdaság követelményeivel. A vitában többször a törvényjavaslat egyik fő hibájaként rótták fel, hogy úgy kíván a piacgazdaság elveinek megfelelően szabályozni, hogy még nincs piacgazdaság, a gazdaság csak egy efelé tartó átmeneti állapotban van. Ezzel kapcsolatban mindenképpen ki kell emelnem, hogy a jogi szabályozás szerepe megítélésem szerint nem szorítkozhat a társadalmi életviszonyok követésére. A jog egyik nagyon fontos funkciója ugyanis az is, hogy a jogalkotó akaratának, szándékainak megfelelő társadalmi folyamatokat elősegítse, az ilyen irányú mozgásokat támogassa. Megítélésem szerint ugyanis tévedés azt hinni, hogy a piacgazdaság kialakulhat egy olyan jogi környezetben, amely alapvetően idegen tőle. A gazdaság ilyen jellegű átalakulása ugyanis csak fokozatosan megy végbe, és ennek szükséges és elengedhetetlen feltétele a megfelelő jogi szabályozás is. A jogi szabályozással szemben azonban ilyen körülmények között is támasztható az a követelmény, hogy a szükséges rugalmassággal feleljen meg az átmeneti korszaknak, és úgy érzem, a beterjesztett törvényjavaslat ennek eleget is tesz. A törvényjavaslatnak a munkajog hagyományos szabályozási elveit figyelembe vévő normarendszere ugyanis megfelelően biztosítja a felek autonómiáját a munkaviszony keretein belül, de ugyanakkor a relatív diszpozitív szabályozási technikával megfelelő védelmet is nyújt a dolgozó számára. Nem tagadható, hogy ez a szabályozási technika valóban valamelyest szűkíti a felek szerződési szabadságát, de ez a munkajogi szabályozás lényegéből fakad megítélésem szerint. Az állami szabályozásnak ugyanis ez a típusa a fejlett piaci viszonyok között is megtalálható, mert fontos közérdek fűződik ahhoz, hogy a dolgozók érdekében a foglalkoztatásukkal kapcsolatos minimális szinteket az állam meghatározza. Ezekkel a minimális szintekkel kapcsolatban azonban feltétlenül ki kell emelnem, hogy ezek tekintetében valamilyen mértékben társadalmi konszenzus szükségeltetik. Megjegyzem, hogy ez a konszenzus az érdekegyeztető tanácsi tárgyaláson a jelentős kérdésekben létre is jött. Ez valóban lényeges kérdés, hiszen ezek a mértékek amíg az egyik fél számára garanciákat, jogosultságokat jelentenek, addig a másik félre költségeket, terheket rónak. Éppen ezért ezeknek a minimális standardoknak a meghatározásakor a gazdaság általános teherbíró-képességére is figyelemmel kell lennünk. Ha ezt nem vesszük tekintetbe, és engedve a csábításnak e minimális mértékeket, a gazdaság állapotát figyelmen kívül hagyva túlzottan magasan határozzuk meg, a vállalkozások és így a munkahelyek sorát sodorhatjuk létüket veszélyeztető helyzetbe. Ezzel összefüggésben számos olyan módosító indítványt nyújtottak be, amelyek az említett mértékekeket a javaslathoz képest magasabb szinten kívánták meghatározni. Ezek az indítványok az esetek többségében valóban az optimális, kívánatos mértéket jelentenék, de ebben a szabályozási rendszerben nem szabad azt szem elől tévesztenünk, hogy a munka törvénykönyvében meghatározott mértékek túlnyomó többsége csak a jogszabály által megengedett legalacsonyabb mértéket jelenti, vagyis a vállalkozás teherbíróképességétől függően ettől a kollektív szerződésekben vagy a munkaszerződésekben a dolgozókra nézve kedvezőbb irányba mindig el lehet térni. A törvényjavaslat alapvetően új szabályokat tartalmaz a munkavállalók szervezetei tekintetében is. Szabályozza a munkavállalók participációs jogait és az ennek gyakorlására hivatott üzemi tanácsot. Az üzemi tanáccsal kapcsolatban számos olyan módosító indítvány érkezett, amely az előterjesztéstől lényegesen eltérő koncepción alapul. Megítélésem szerint azonban, figyelembe véve a szakszervezeti mozgalom aktuális magyarországi állapotát és sajátosságait, a javaslat szerinti üzemi tanácsra vonatkozó szabályozás mellett kell állást foglalnunk. Ez az üzemi tanács nem gyakorolhat munkáltatói jogokat, feladata alapvetően a klasszikus értelemben vett részvételi jogosultságokra szorítkozik. Ezzel szemben a szakszervezetek számára biztosítani kell a javaslatnak megfelelően az érdekvédelmi jogosítványokat. Ennek az érdekvédelmi jogosítványnak egyik fontos eleme a kollektív szerződés megkötése. Ebben a vonatkozásban a javaslat két változatot tartalmaz, és ezek közül az Érdekegyeztető Tanács, illetve a Kormány, majd a bizottságok is egyértelműen az A változat elfogadását támogatták. A vitában többen javasolták az Érdekegyeztető Tanáccsal, illetve a szakszervezetekkel kapcsolatban a részletesebb szabályozást. Ezek a jogi rendezésre irányuló igények az esetek jelentős részében általánosságban véve megalapozottak voltak ugyan, de egy ilyen jellegű, teljességre törekvő szabályozás már túlfeszítette volna a munka tövénykönyv kereteit. E törvényben ugyanis mind a szakszervezetek, mind pedig az Érdekegyeztető Tanács tekintetében csak a munkaviszonnyal összefüggő kérdések szabályozhatók, de ezek rendezése elengedhetetlen, és meg is történt. Az ezen túlmutató szabályokat vagy más törvényeknek, vagy az Érdekegyeztető Tanácsban a szociális partnerek megállapodásának kell meghatároznia. Szeretnék röviden szólni az MSZP képviselői néhány indítványáról. Az MSZP képviselői mind a plenáris ülésen, mind a bizottsági viták során kifogásolták a törvényjavaslatnak a szakszervezeti vétóra vonatkozó szabályait. Álláspontjuk szerint ezt a javaslatban foglaltakhoz képest lényegesen tágabban kellene megfogalmazni. Véleményem szerint azonban a vétó intézményét már nem a megszületéskori helyzetnek megfelelően kell megítélnünk. A mai helyzet ugyanis egy egészen más kapcsolatot feltételez a munkáltató és a szakszervezet között. A vétó megítélését alapvetően és elsődlegesen a hozzá fűződő felfüggesztő hatály befolyásolja. Ennek pedig lényege az, hogy a kifogásolt intézkedést mindaddig nem lehet végrehajtani, amíg a felek egyezségre nem jutottak, vagy tőlük független döntés nem született. Ezért lényegesen különbözik a helyzet a tekintetben, hogy jogellenesség vagy érdeksérelem miatt kerül-e sor a vétóra. A munkáltató és a tulajdonos alapvető jogainak sérelmét jelentené megítélésem szerint, ha a szakszervezet a megítélése szerint dolgozói érdeket sértő intézkedés ellen felfüggesztő hatályú vétót emelhetne. Az érdeksérelem tekintetében ugyanis lehetetlen olyan bírósági döntést előírni, mint ami a jogellenesség tekintetében a vitát egyértelműen föloldja. Márpedig ha ilyen döntés az érdeksérelem tekintetében nem születhet, és a vétó miatt az intézkedés nem hajtható végre, ez a tulajdonnal való rendelkezés alkotmányos sérelmét jelentené. Minderre tekintettel tehát a szakszervezeti vétójog fenntartását kizárólag a jogellenes munkáltatói intézkedés vonatkozásában tartom megengedhetőnek. Meg kell jegyeznem azt is, hogy a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet szakértői a tövényjavaslat véleményezésekor több ízben értetlenségüknek adtak hangot általában a vétó intézményével kapcsolatban. Ezt ugyanis a piacgazdaságtól idegen intézményként tartják számon. Az MSZP képviselői nehezményezték azt is, hogy a javaslat az egyéni jogsérelem esetén, ha munkaügyi jogvita indítható, nem engedi a vétó benyújtását. Megítélésünk szerint ez - mint ahogy erre az Alkotmánybíróság is rámutatott - alapvetően sértené a dolgozó rendelkezési jogát, és külső beavatkozást jelentene az individuális jogviszonyba. A jogvita kezdeményezése ugyanis kizárólag az érintett dolgozóra tartozik. Ez természetesen a szakszervezetet nem zárja el attól, hogy a jogvita során megfelelő jogvédelmet biztosítson a dolgozónak. Ugyancsak az MSZP képviselői kifogásolják a javaslatnak a szakszervezeti tisztségviselőkre vonatkozó szabályait. Itt fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy ez a védelem nem elsősorban a tisztségviselőknek, hanem a szakszervezeteknek, illetve pontosabban a szakszervezet alkotmányos funkcióinak szól. A jogalkotó feladata ugyanis az, hogy a szakszervezeti funkciók érvényesülését a lehetséges eszközökkel biztosítsa a közérdeknek megfelelően. Ebből következően nem általában a tisztségviselő számára kell a védelmet biztosítani. Ezért a javaslat csak azon szakszervezetek tisztségviselőit részesíti a kollektív munkajogi jogvédelemben, amelyek súlyuknál fogva képesek az említett funkciók megvalósítására. Ehhez a javaslat szerint a dolgozók 10%-ának támogatottsága szükséges. Szeretném továbbá fölhívni a figyelmet arra is, hogy e javaslat az egyéni jogvédelmet valamennyi tisztségviselő számára biztosítja. A javaslat ugyanis tilalmazza a szakszervezeti tevékenységen alapuló hátrányos diszkriminációt. Az ilyen eljárásban a védelem hatékonyságát növeli az is, hogy a bizonyítás - mármint hogy ilyen megkülönböztetés nem történt - a munkáltatót terheli. Engedjék meg, hogy röviden néhány képviselői észrevételre is reagáljak. Kátay Zoltán képviselő úr álláspontja szerint a javaslatnak a 15., illetőleg a 19. §-a vonatkozó szabályozása ellentétes a nemzetközi munkaügyi egyezményekkel. Véleménye szerint a 15. §-nak az a deklaratív szabálya, mely szerint az érdekképviseleti szervezetek létrehozására a külön törvényben meghatározott feltételek szerint kerülhet sor, sérti az ILO 87. számú egyezményében foglaltakat. A törvényjavaslat, amint az az indokolásból is egyértelműen kitűnik, az egyesülési jogról szóló törvényre utal. A képviselő úr álláspontja valószínűleg nem arra irányul, hogy e törvény alkotmányosságát - amelyek bizonyos feltételekhez kötik a társadalmi szervezetek létrehozását - kétségbe vonja. De fel kell hívnom a figyelmet arra is, hogy a hivatkozott ILO-egyezmény megengedi a belső jogi szabályozás számára, hogy az egyesülési szabadság tekintetében - feltéve, ha ezzel alapvető jogosultság nem sérül - szabályokat állapítson meg. A 19. § a szakszervezetet úgynevezett törvényes képviseleti joggal ruházza fel tagjai tekintetében. Ez a jogi képviseletet és nem az általános érdekképviseletet jelenti. Ez a rendelkezés a tagok tekintetében automatikusan biztosítja a szakszervezet jogi képviseleti jogát, de nem zárja el a szakszervezeten kívüli dolgozókat attól, hogy meghatalmazás alapján szakszervezeti jogi képviselethez jussanak, amely az általános szabályok szerint perbeli képviseletre is jogosít. Így tehát ebben az esetben sem látom sem az Alkotmány, sem pedig az ILO-egyezmény sérelmét. Mind a plenáris ülésen, mind pedig a bizottságokban nagy vita folyt a törvényjavaslat felmondási rendszerével kapcsolatban. Itt újra szeretném kiemelni, hogy a piacgazdaság és ezzel összhangban a magánjogias szabályozás követelményeinek a javaslatban foglalt megoldás felel meg. Tekintettel ugyanis a munkaviszony alapvetően bizalmi jellegére, valamint arra az általános jogelvre, mely szerint a szolgáltatásra irányuló jogviszonyoknál a feleket a bíróság nem kényszeríti, nem kényszerítheti a jogviszony fenntartására és a szolgáltatás vagy tevékenység kifejtésére, a munkaviszonynak a bíróság által történő helyreállítása hibás szabályozási megoldás lenne. Az ilyen jellegű jogviszonyok jogellenes megszüntetése esetén természetesen a jogellenességet szenvedő fél számára a jognak védelmet kell nyújtania, de látni kell azt, hogy ez esetben nem a jogellenesség megváltásáról és ily módon az eljárás jogszerűvé tételéről van szó, hanem a jogellenesen eljáró fél kártérítésre való kötelezésével a másik fél számára okozott károk megtérítéséről. Ennek megfelelően a javaslat a jogellenes munkaviszony-megszüntetés esetére a munkavállalónak átalány-kártérítés formájában nyújt elégtételt. Fontos itt azt is kiemelnünk, hogy a jogvita esetleges elhúzódása szintén nem szolgálhatja a jogellenesen eljáró fél érdekét, hiszen a jogvita időtartalmára, ha a jogellenességet a bíróság megállapítja, a dolgozót teljes átlagkeresete megilleti. A munka törvénykönyve véleményem szerint igen sajátos helyet foglal el az egyes törvények között. E törvény ugyanis több mint 5 millió munkavállalót közvetlenül érint, és ugyancsak nagyszámú a munka törvénykönyvét közvetlenül használó jogalkalmazók köre is. Éppen ezért szükséges, hogy a törvény kihirdetése és hatálybalépése között megfelelő idő álljon rendelkezésre annak érdekében, hogy a törvény szabályai széles körben ismertté váljanak. Ezért kérem a tisztelt Házat, hogy fogadja el az alkotmányügyi bizottságnak a törvény hatálybalépésére irányuló azon javaslatát, miszerint e törvény 1992. július 1-jén lépne hatályba. Ez ugyanis megfelelően szolgálja azt a jogpolitikai igényt, hogy az érintettek kellő időben megismerhessék a rájuk vonatkozó törvényeket. Ezen túlmenően azonban így az is biztosítható, hogy a munkavégzéssel kapcsolatos törvények, a munka törvénykönyve, a közszolgálati és a közalkalmazotti törvény egyszerre, egy időben léphessenek hatályba. Engedjék meg, hogy nagyon röviden szóljak egy sajátos indítványról, nevezetesen az MDF Monopoly-csoportja által előterjesztett indítványról, amely az összeférhetetlenségi, illetőleg versenytilalmi szabályokat kívánja a munka törvénykönyvébe beépíteni. Anélkül, hogy én ezt az indítványt akár pozitív, akár negatív előjellel minősíteném, egy dolgot szeretnék nagyon határozottan és egyértelműen leszögezni. Megítélésem szerint ennek a kérdésnek a rendezése nem a munkatörvénykönyv feladata. Egész egyszerűen azért nem, mert ez bizonyos versenypozicionális helyzeteket kíván megváltoztatni, illetőleg szabályozni, amiből egyenesen az következik, hogy az erre hivatott törvény a versenytörvény, vagyis az 1990. évi LXXXVI. törvény, valamint a társasági törvény, vagyis az 1988. évi VI. törvény. Utalni szeretnék arra is, hogy természetesen e csoport által tett előterjesztésben foglalt érdemi szabályozás megtörténhet a munka törvénykönyve nélkül is, hiszen a felek előtt mindig nyitva áll a lehetőség, hogy a kétoldalú szerződésükbe ilyen vagy olyan összeférhetetlenségi szabályokat beépítsenek. Önmagában tehát az a tény, ha ez a munka törvénykönyvében szabályozásra nem kerül, a lényegen nem változtat. Még egy koncepcionális vonatkozásra hívnám föl a figyelmet, nevezetesen arra, hogy alapvetően a munkatörvénykönyv tervezete, amely önök előtt fekszik, egy diszpozitív jogszabályokat, normákat tartalmazó koncepcionális alapállású, ebbe tehát nehezen illeszthető egy ilyen kogens, kötelező jogszabály, mint amit a fent nevezett képviselők indítványoztak. Még egyszer hangsúlyozni kívánom, ez a megjegyzésem nem érdemi megítélése az indítványnak, csupán a fentebb említettek szerint nem a munka törvénykönyv dolga az, hogy ezt a kérdést szabályozza és helyre tegye. Végezetül engedjék meg, hogy mindazoknak a képviselőknek, akik érdemben használható és valóban a törvény javítását célzó javaslatot tettek, köszönetet mondjak, tekintettel arra, hogy ezeknek a képviselői indítványoknak egy része beépülhet a törvénybe, és mindezzel elősegítették egy jobb törvény megalkotását. Köszönöm a figyelmüket, és végezetül kérem, hogy a törvényt megszavazni szíveskedjenek. Köszönöm szépen. (Taps a jobb oldalon.)