KÁNYA GÁBOR (MDF): Köszönöm, Elnök Úr. Tisztelt Ház! Akárhogyan nézzük, a privatizáció Magyarországon végül is egy modern polgári jogállam kívánatos tulajdonszerkezetének kialakítását célozza. Egy olyan hosszú folyamat jogalkotása van tehát napirenden ma, amelyben a későbbiek folyamán is minden bizonnyal olyan feladataink lesznek, amelyeket esetleg új törvényekkel kell megoldanunk, esetleg vissza kell térni a most napirenden lévő privatizációs törvényekre. De a feladat nehézségét nemcsak ez mutatja, hogy a cél, amit meg lehet fogalmazni, milyen bonyolult, és milyen hosszú idő alatt érhető el, hanem az is, hogy a rendelkezésünkre álló tapasztalatok, a gyakorlat rövid idejű, ennek a feldolgozhatósága és megítélése elég sok bizonytalanságot takar. Az is probléma, hogy azok a külföldi minták, amelyeket az állam vállalkozói vagyonának a lebontásakor figyelembe vehetünk, nehezen illeszthetők a magyar gazdaság szerkezetére, és lehetne sorolni ezeket a kérdéseket. Mégis úgy gondolom, a privatizáció gazdasági kérdés, sőt mi több, gazdaságpolitikai kérdés, és a Parlamentnek olyan alapvető döntéseket kell ebben hozni, ami nem kifejezetten a privatizációs jogalkotás tárgykörébe tartozik, hanem egy összefüggő rendszernek az irányait is bemutatja. Jelen esetben az állam vállalkozói vagyonával kapcsolatos jogszabályok megújítására irányuló három törvényjavaslatról elmondhatjuk, hogy egyrészt némi egyszerűsítéssel az eddig érvényben levő három alapvető privatizációsnak nevezhető törvény - az átalakulási törvény, a vagyonvédelmi törvény és az Állami Vagyonügynökségről szóló törvény - rendelkezéseinek új szerkezetbe foglalása, másrészt az időközben a köztársaság Kormánya által elfogadott tulajdonosi és privatizációs stratégiában rögzített alapok törvénybe emelése. A törvények tartalmát vizsgáló szempontból az állam vállalkozói vagyonának privatizálásáról van szó. Ezt az állami vállalkozói, mondhatnánk ma még nagyrészt állami vállalati vagyont számszerűen is szokás megjelölni; mintegy 1800 milliárd forintban nyilvántartott értékről van szó. Egyet lehet érteni azzal a szándékkal, hogy mindenki számára egyértelműen már most vagy most már végre fogalmazzuk meg, ebből a vagyontömegből mit nem akarunk magántulajdonba adni. A 4972-es számú, tartósan állami tulajdonban maradó vállalkozói vagyonkezelésről és hasznosításról szóló, törvényjavaslat erre az alapkérdésre tartalmaz szabályozást, mégpedig olyan módon, hogy az Országgyűlés e törvényben fogalmazza meg azokat az alapelveket, feltételeket, amelyek szerint a Kormány konkrétan dönteni tud a tartós állami tulajdon köréről. Bizonyára képviselőtársaim is úgy érzik, hogy a jó szabályozás, a jó törvényi rendelkezés megtalálása közös feladat is, ezért a módosításokat, javaslatokat mindnyájunknak gondosan kell mérlegelnünk már ennek a kérdésnek az eldöntésénél. Lotz Károly, a gazdasági bizottság kisebbségi véleményének előadója erre nagyon pontosan rámutatott. A 4972-es számú törvényjavaslat azon az eddig is törvényekben megjelenített és érvényesülő szabályozási elven halad tovább, hogy a privatizáció gyakorlati megvalósítása a Kormány, illetve a Kormány irányítása alatt álló szervezetek feladata. A tartósan állami tulajdonban maradó vállalkozások arányára a javaslat az Európában vagy ha tetszik, a világ más részein is meglévő 20-30 körüli nagyságrendet célozza meg. Mindenesetre azt biztosan kijelenthetjük, hogy Magyarországnak is fontos nemzeti érdekei vannak arra, hogy ez a vagyontömeg állami kezelésben és hasznosításban maradjon, természetesen a felülvizsgálat lehetőségét is meghagyva. A tartósan állami tulajdonban maradó vagyon körének szabályozása mellett a törvényjavaslat az állami vagyonkezelő részvénytársaság létesítésére, feladatkörére, szervezetére vonatkozó szabályozást tartalmazza. E helyen kiemelni azt szükséges, hogy az állam tulajdonosi funkcióinak gyakorlására mindenképpen célszerűnek látszik egy olyan szervezet, amely a Kormány felügyelete mellett hatékonyan tudja képviselni és érvényesíteni a tulajdonosi érdekeket. Az kétségtelenül vitaalap lehet, ez a szervezet hogy működjön, milyen feladatai és jogosítványai legyenek. A lényeg valahol az kell legyen, hogy a tartósan állami tulajdonú vállalkozói vagyon hatékonyan működjék, segítse elő az ország gazdasági céljainak elérését, akár stabilitást, sőt bizonyos mértékben húzóerőt is jelentsen a gazdaságban résztvevők számára is. Ha elég jó törvényt tudunk hozni a tartósan állami tulajdonban maradó vállalkozói vagyonra, ez önmagában is segítség a fennmaradó másik, nagyobbik állami vállalkozói vagyonrészre nézve, amely több mint 1000 milliárd forint nyilvántartási értékű, és amelyet privatizálni szeretnénk. De itt már sokkal nehezebb dolgunk van. Az időlegesen állami tulajdonban lévő vagyon értékesítéséről, hasznosításáról és védelméről szóló törvényjavaslat egyrészt - mint említettem - főként a meglévő törvényi szabályozást alkalmazza némileg új szerkezetben, másrészt - s ez a fontosabb - a privatizáció sajnos nem attól valósul meg, hogy milyen privatizációs törvényi kereteket, korlátokat határozunk meg, bár hatással van rá, hanem attól, hogy van-e kereslet arra a vagyonra, amit magántulajdonosoknak végül is el akarunk adni, s óhatatlan, hogy bármilyen privatizáció esetén elsőként ne a gazdasági összefüggésekkel fogalalkozzunk. Némileg leegyszerűsítve azt mondhatjuk, ha nincs elegendő kereslet, akkor a magántulajdon nem eladás, hanem csak elajándékozás útján jöhet létre. Gondolom, senki nem ezt szeretné. Ezért abban a két fontos célban, hogy 1. döntően magántulajdonon alapuló gazdaságot hozzunk létre, 2. a privatizációs bevételek feltétlenül kellenek az ország gazdaságának, államháztartásának, adósságállományának javítására, rendbehozására, csakis az utóbbinak adhatunk elsőrendűséget, azaz olyan privatizációnak, amely az ország jelenlegi, s még sajnos jónéhány évig meglévő terheit enyhíti. Ez azt is jelenti azonnal, hogy ezt az 1000 milliárd forintot meghaladó nyilvántartási értékű privatizálandó vagyont meg kell próbálni minél jobb áron értékesíteni. Persze nem az dönti el az eredményt, hogy mennyit szeretnénk érte kapni, hanem az, hogy mennyit kapunk érte, s itt tértem vissza a privatizációs kereslet kérdéséhez. Ez a kereslet a magyar privatizáció eddigi tapasztalatait összegezve tekinthető soknak is, kevésnek is. Az ÁVÜ jelentése szerint az 1991. évi bevétel 40 milliárd forintos realizált privatizációs bevétel, ez nem lebecsülendő. Vajon élénkül-e a kereslet vagy csökken? Ezt nemcsak gazdasági, hanem társadalmi, politikai feltételek is befolyásolják. Mindenesetre válasszuk szét ezért egy pillanatra a magyar privatizációs keresletet a külfölditől, tehát maradjunk 1991-nél. A 40 milliárd forintos bevétel 85a deviza, a maradék 15az a hazai kereslet. A számok jól mutatják, hogy a hazai fizetőképes kereslet bizony szerény, s ugyan mitől várható, hogy ez nőjön. Kétségtelenül szükség van a külföldiek magyarországi vásárlásaira, befektetéseire, de kérdés, hogy a privatizálandó állami vagyon összetétele - mert az adottság, amilyen vállalataink vannak - érdeklődésükre tart-e számot, s ha igen, milyen árat kínálnak érte, nem kerülnek-e a külföldi privatizációs kivásárlók monopolhelyzetbe? Ha a jó vállalkozásokat veszik meg, mit vesznek meg a hazai leendő magántuladonosok, s miből? Nem kívánom a kérdések számát szaporítani, sem ezeket megválaszolni. Azonban elkerülhetetlenül tenni kell az Országgyűlésnek is - a leendő magyar tulajdonosok érdekében - segítő lépéseket. A magam részéről olyan privatizációt, és remélem még többen is így gondolkodunk, nem tudok támogatni, ahol esetleg a végén kiderül, hogy az egész magyar állami vállalkozói vagyon mindössze 100-200 milliárd forintért privatizálható, ahol a magyar tulajdonosok aránya 15 Mindezekért tekinthető úgy az időlegesen állami tulajdonban lévő vagyon értékesítéséről, hasznosításáról és védelméről szóló törvényjavaslat, hogy az olyan jogszabályi keret, amely egyrészt töltse be maradéktalanul az állami vagyon védelméből fakadó kötelezettségeket, másrészt szabályozza egyértelműen az állami vállalatok gazdasági társasággá történő átalakulását, harmadrészt tartalmazza a legfontosabb szabályokat - jogállás, szervezet, stb. - a fő privatizátorra: az Állami Vagyonügynökségre. Az első két követelményt e törvény képes teljesíteni, a harmadikból pedig olyan további teendők fakadnak, amelyekre vagy országgyűlési szabályozás vagy más jogalkotás szükséges, s ami az érdemi gazdaságpolitikai követelményeknek eleget tesz. Úgy is fogalmazhatunk, hogy mi az, amiben eligazításra, előremutatásra van szükség? Először: az első fontos dolog, amit ki kell emelnünk, hogy olyan pénzügyi megoldások kidolgozására kerüljön sor, majd ennek alkalmazására, amelyek maximalizálják a privatizációból keletkező bevételek értékét az egész magyar nép számára. Másodszor: részletes program nyújtása arról, hogyan lehet a magyar embereket bevonni a privatizációs folyamatba. Harmadszor: olyan pénzügyi finanszírozási és bankrendszer elősegítése, amely megfelel az új követelményeknek. Az Állami Vagyonügynökségre olyan számú, s főleg olyan súlyú döntések várnak, aminek további segítség nélkül képtelen lesz eleget tenni vagy sok lesz a rossz döntés. Egy 140 fős szervezettől nem szabad lehetetlent követelni. Tény, hogy Németországban 3000 fő az ottani vagyonügynökség létszáma, s a feladat, a keletnémet tartományokban megvalósítandó privatizáció, hasonló nagyságrendű a magyarhoz. Hozhatjuk azt a példát is, hogy Portugáliában vagy Brazíliában évente néhány 10 privatizációt végeznek csupán. Ezért meg kell fontolni, hogy az úgynevezett gyors privatizációt szabad-e egyáltalán vállalni ilyen feltételekkel? Néhány év alatt eljutni egy olyan állapotba, ahol a magántulajdon aránya meghatározó, a jelenlegi - hangsúlyozom: a jelenlegi - magyar gazdasági, társadalmi privatizációs feltétel mellett sem lehet. Frappáns megoldásokat, persze, más országokban sem találtak - mert nincsenek. Tudomásul kell venni, hogy a tulajdonviszonyok megváltoztatása, majd ezáltal a gazdasági szerkezet átalakítása hosszú folyamat lesz hazánkban is. Ha pedig ezt elfogadjuk, és ebből indulunk ki, kell hogy legyen módunk egy rendezettebb privatizáció feltételrendszerének a kidolgozására. Míg Németországban a vállalatok gyors átadására helyezik a hangsúlyt, s így kevésbé van jelentősége a bevételnek, Magyarországon, megítélésünk szerint, ezt egyszerűen nem vállalhatjuk. A Cseh és Szlovák Köztársaságban sajátos útját választották az állami tulajdon lebontásának, az úgynevezett kuponos rendszerrel. Érdekességképpen jegyzem meg, hogy szlovák állampolgároktól hallottam: ezt sokan úgy fogják fel, hogy annak idején volt tizenegynéhány millió össznépi tulajdonos, most pedig lesz nyolcmillió kuponos tulajdonos - s más változást nemigen éreznek. Természetesen ettől még lehet egy jól működő rendszer. A privatizációs feltételrendszer és követelmények kialakításánál, amit gyorsan meg is tudna hozni a tisztelt Ház, s aminek alkalmazását a benyújtott törvényjavaslat is tartalmazza, az a vagyonpolitikai irányelvek. A gazdasági bizottság ajánlása szerint is a privatizációs jogszabályok logikájához és szerkezetéhez igazodó, már ez évben is alkalmazandó irányelvre szükség van - azaz, mihamarabb nyújtsa be a Kormány a Parlamenthez annak érdekében, hogy minden szervezetnek, akik e törvények alkalmazása folytán döntési helyzetbe kerülnek, egyértelmű eligazítást nyújtson, az Országgyűlésnek pedig lehetőséget teremtsen megfogalmazni az irányelvek kereteiben azokat a szempontokat, amelyeket csak a Parlament fogalmazhat meg. Privatizációs folyamatot ugyan lehet lebonyolítani irányelvek nélkül is - hiszen most is így van -, de úgy gondolom, nem engedhetjük meg magunknak, hogy irányelvek nélkül történjék ez. Az átalakulással kapcsolatos szabályozás vonatkozásában megítélésem szerint egyáltalán nem arról van szó - vagy volna szó -, hogy egy adott gazdasági szerkezetű vállalat ezentúl gazdasági társaság formájában működjön-e tovább, és ezzel sok minden megoldódik - mert az irányítás, a tőkehatékonyság követelményében jobb gazdaságszervezési forma a gazdasági társaság -, hanem az átalakulás olyan gazdaságszervezési lehetőség is, amelynek tartalommal való kitöltése lényeges feladat. Miről van szó? Legfőképpen abból kell kiindulni, hogy Magyarországon még mindig hiányzik a kis- és középvállalkozások megfelelő súlya. Ezek megteremtését elősegíteni: vissza nem térő alkalom a vállalatok gazdasági társaságokká történő átalakításával, törvényi szabályozás lehetősége mellett olyan kis- és középkategóriájú, működőképes egységek létrehozása, amelyek a monopóliumok és mamutvállalatok lebontásából hozhatók létre. Ez a fajta gazdaságszervezés elavult termelési szerkezet mellett is tartalmaz olyan előnyöket, amelyeket vadonatúj technológián építkező kisvállalkozásoknak is biztosítani kell - például az infrastruktúra, ingatlanok, energiarendszer. Ezért volna értelme nemcsak jogi szabályozásszerű, hanem a folyamatokat tartalmilag befolyásoló gazdasági jogalkotásnak. Az átalakulás, a gazdasági társaság jellegénél fogva, természetesen, olyan kezelendő problémát is magában hordoz, mint például a vagyonértékelés. Ennek pontos szabályozása, alkalmazásának ellenőrzése elengedhetetlen feladat. A konfliktusok forrása nyilvánvalóan abban van, hogy az átalakuló vállalat vagyonértéke milyen arányban és hogyan épül össze a magántulajdonnal. Jelenkorunk társadalmi-politikai konfliktusainak jó része - megítélésem szerint - ebből fakad - vagyonátmentés -, amire részletesebben azért nem térek ki, hogy egyrészt jó teret hagyjak mások ilyen vonatkozású véleménykifejtésére, másrészt mert éppen az a dolgunk, hogy ennek a szabályozására is megfelelő törvényi kereteket találjunk. Tisztelt Országgyűlés! Az átalakulással kapcsolatos, benyújtott törvényjavaslat egy vonatkozásában - nevezetesen a normativitást illetően - szeretném még abbéli véleményemet kifejteni röviden, hogy ennek a megfontolására a törvényalkotás során minden bizonnyal szükség lesz. Induljunk ki egyszerűen abból, hogy az a normatív szabály, amely minden magyar vállalatot gazdasági társasággá átalakítani kötelez - előbb vagy utóbb - vajon hogyan illeszthető a működő európai gazdasági rendszerekbe. A Közös Piacban létezik egy agrártámogatási rendszer. Ez az agrártámogatási rendszer gyakorlatilag nem tűri a társasági formát, tehát itt az élelmiszer-gazdaság - ami nem kis szektor Magyarországon - vonatkozásában a normativitás átgondolására van szükség: azon állami vállalatok, állami gazdaságok - ha tetszik - gazdasági társasággá kényszerátalakítással történő bevonása meggondolandó, hogy milyen, esetleg eltérő szabályokat adjon. Tudniillik, nemcsak hazai viszonyaink közepette kell ezeknek a működő gazdasági szervezeteknek majd megjelenni, hanem Európában mindenütt, és ehhez illeszteni kell - előre kell nézni. A másik kérdés, ami még mindig az átalakulással kapcsolatos, az az, hogy a vállalatok helye mi lehet ebben a folyamatban: sem átalakulás, sem pedig privatizáció, a gazdasági szervezetek közreműködése - vagy aktív közreműködése - nélkül nem valósítható meg. Éppen ezért a kérdés abban van, hogy ezeknek az aktivitását milyen módon, milyen mértékben lehet jól kihasználni. Sajnos, van egy olyan társadalmi felfogás, hogy Magyarországon a vállalatok átalakulásából csak rossz következhet, vagy sok esetben rossz következhet - pedig ez nem mindig van így. Nem mindig van így azért, mert a vállalatok maguk ismerik - vagy ha tetszik, egy kicsit személyesítsük, konkretizáljuk -, a vállalati értelmiség ismeri azt a piacot, azt a termékszerkezetet, rendelkezik kapcsolatokkal, amelyeknek a magántulajdonba vagy társaságokba történő szervezését meg kell oldani. Nem biztos, hogy ezt egy központosított szervezet jobban el tudja látni - legyen az Állami Vagyonügynökség, vagy legyen valaki más. Éppen ezért, ennek a megtalálására ez a törvényjavaslat nem tartalmaz elegendő rendelkezést. Nemcsak ebben a törvényjavaslatban kell majd erre gondot fordítanunk, hanem máshol is. Ehhez a kérdéskörhöz mindjárt ide kapcsolódik az úgynevezett átértékelés kérdése. Mert ha gazdasági társaság egyik formájából a másikba megy át, vagy akár állami vállalat alakul át gazdasági társasággá, az abban meglévő vagyont mindenképpen értékelni kell. Az átértékelés akkor jó, ha közelít egy piaci értékhez. De nem várhatunk soha sem egy átértékeléstől - ami végül is a számviteli nyilvántartási rendszerben megjelenik - egy olyan végleges állapotot, hogy azt minden körülmények között vezérelvként lehessen elfogadni a privatizációban. Nem lehet ezt sem elfogadni, de lehet olyan védelmet és olyan összefüggést beletenni, belehelyezni a törvénybe, amiben ezt a vagyonértéket más gazdasági társaságokba történő vitele, vállalkozásokba kapcsolása folytán megfelelő értéken lehet szerepeltetni. Erről van itt szó, nem pedig csupán egy nyilvántartás létrehozásáról. Az átalakulás kapcsán nemcsak azok a vállalatok adják a fő célt és a fő problémát, amelyeknek a privatizációjára hosszú távon vagy rövid távon lehetőség van, hanem a nagyobb feladatot, megítélésem szerint, azok a vállalatok, gazdasági szervezetek fogják adni - és adják - a magyar gazdaságban, amelyeknek az értékesítése nem oldható meg rövid úton. Itt a vagyonkezelést kell minden körülmények között olyan törvényi szabályozással segíteni, amelyik ezeknek a gazdasági szervezeteknek a működőképességét tartja jól fenn - tudniillik, a működőképesség: érték. Ezt a működőképességet, ami a gazdasági teljesítményben jelenik meg - mondjuk, abban, hogy nyereséget termel egy vállalat, és ezt a költségvetésbe nyereségadó formájában is befizeti - nem fenntartani vagy nem megfelelő feltételrendszerbe helyezni, úgy gondolom, gondatlanság. Itt, a törvényalkotás során nem lehet kifejezetten az a cél - ennek a felülvizsgálása vagy korrekciója szükséges lesz -, hogy szakértő cégek kapják meg a vagyonkezelést, vagy szakértő cégek alakítsák át ezeket a vállalatokat. Nem tudom, egyszerűen ma még nem érzékelem, hogy kik ezek a szakértő cégek, vagy honnan szakértők ezek, akik szakértenek. Egy kicsit szélesebb körre kellene itt támaszkodnunk, mert lehet, hogy ez a két pólus, amikor azt mondjuk, hogy a régi, begyepesedett gondolkodású - nevezzük így - gazdasági vezetők vagy gazdasági felfogás helyett jól jön egy új, egy menedzser típusú gondolkodás, lehet, hogy a két pólus között van a többség. Erre szerettem volna még a figyelmet ráirányítani, mert a vagyonkezelés önmagában, hogy azt a védelmi kritériumrendszert tartalmazza, hogy ne értékelődjön le egy ilyen vagyonrész, ez önmagában még nem jelent értéket. Ez csak védelmet jelent. Itt sokkal többről van szó. Ennek a törvényi kifejtésére is tágabb lehetőséget kell találnunk. Tisztelt Országgyűlés! A közös feladatok sokasága és nagyságrendje az én szememben előrevetíti még a közös munkát, a közös gondolkodást ebben a Házban. Köszönöm szépen. (Taps.)