TARDOS MÁRTON, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselőcsoportjának vezérszónoka: Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! A három törvényjavaslat, amit most tárgyalunk, igen lényeges kérdés, és szomorú szívvel állapítom meg, hogy a vita pozitív és negatív tulajdonságokat vesz föl, nevezetesen azt a negatívat, hogy alig vannak jelen képviselőtársaim akkor, amikor a gazdasági átalakulás valóban legjelentősebb kérdéséről beszélünk. (Közbeszólások: Úgy van! A FIDESZ!) A Kormány képviselői sincsenek jelen, csak a legszigorúbban vett illetékesek. A másik dolog, amit pozitív állításként szeretnék mondani, hogy nagyon ritkán fordult elő, hogy a gazdasági bizotság mindkét szónoka, az előttem beszélő SZDSZ vezérszónoka+ (Közbeszólások: MDF!)+ Bocsánat. Az MDF vezérszónok+ (Közbeszólás: Micsoda különbség!)+ olyan kérdéseket vetett föl, amelyek nem voltak összhangban, és nincsenek összhangban a Kormány előterjesztésével. A kérdés lényegét jobban megközelítették, mint a Kormány előterjesztése tette, és a vita érdemben ezekről a problémákról kialakulhatna, ha képesek vagyunk odafigyelni, és képesek vagyunk ezeket a gondolatokat érvényesíteni. A kormánykoalíció pártjai és az ellenzék pártjai azt hiszem, egyetértenek abban, hogy a tulajdonviszonyok kezelése, és ezen belül a privatizáció ügyének a kezelése nélkül a gazdasági átalakulás nem hajtható végre. A helyzet mégis nagyon ellentmondásos, és a véleményünk is nagyon ellentmondásos azért, mert nagyon különböző, ellentmondásos tényezők hatnak ránk. Maga az előterjesztés a privatizációs kérdéskörben sok kérdést kezel, sok fontos kérdést kezel, de sok fontos részletet nem vesz figyelembe, amelyek nélkül a probléma nem megoldható, és nem kevés kérdésben hibás vonalat követ. Miért van ez így? Mi a probléma lényege, amiről beszélnünk kéne? Az egyik állítás, az egyik ellentmondás abból a tézisből következik, amit már az előbb kimondtam, és azt állítom, hogy itt a Házon belül tudomásom szerint mindenki egyetért vele, hogy sürgősen kell valamit tenni. A tulajdonviszonyok jelenlegi helyzete elviselhetetlen. Egy kommunista rendszerből öröklött tulajdonrendszer él egész más politikai hatalmi struktúra és viszonyok között, és ilyen módon az úgy sem tud működni, ahogy kommunista hatalmi viszonyok között működne. Az állam, a kommunista állam olyan erős, hogy erre a bonyolult vállalati szerkezetre ki tudja terjeszteni a hatalmát, jól-rosszul tudja kiterjeszteni a hatalmát. Rossz hatékonysággal működik a gazdaság, de működik. Egy liberális politikai fölfogás mellett kialakuló államstruktúra ezt a hatalmi erőt nem tudja gyakorolni, de megörökölte a kommunista tulajdonviszonyokat, és azon nem tud, nem akar gyorsan változtatni. A másik dolog, ami ugyanennek a kérdésnek egy fontos vetülete, de az ellenkező irányba mutat, amiről előttem szóló szónok már beszélt, hogy a magyar társadalom nem fogadja szimpátiával a privatizációt. Úgy ítéli meg, és ezt a közvéleménykutatási jelentések számos változata különböző módon mutatja, hogy a privatizációtól nem várja a hatékonyság növekedését, az ügyeskedők meggazdagodását tekinti a privatizáció legfontosabb jellemzőjének, és ezért indokoltan - ha ez a fölfogása, akkor a fölfogás alapján indokoltan - ellenérzései vannak. Ez egy olyan kérdés, amit tudomásul kell vennünk, hogy valamit meg kell tennünk, és a politikai támogatás ahhoz, amit meg kell tennie valakinek, ahhoz gyönge. Murphynek van egy törvénye, hogy a fogódzkodót ne engedjük el, a kapaszkodónkat ne engedjük el, ameddig egy másik kapaszkodót nem találtunk. S azok közül, akik sziklamászással is foglalkoztak, azt még szigorúbban is tudják, mint Murphy, hogy egy sziklamászónak az a parancsa, az előírás, az a modell, ahogy el kell járnia, hogy három kapaszkodási helyet fixen meg kell tartani, hogy a negyediken keresse a lépést vagy a fogást. Mi nem ebben a helyzetben vagyunk. A tulajdonviszonyok a gazdaság alapja, a tulajdonviszonyok nem működnek úgy, ahogy vannak, a kapaszkodók nincsenek meg, és valamit tennünk kell. A másik ellentétprobléma, ami miatt nehéz evvel a kérdéssel foglalkozni, az, hogy különböző módon ítéljük meg a gazdasági eredményeinket. Ha abból indulunk ki, amit a kormányelőterjesztések tartalmazni szoktak, ami sok szempontból igaz, hogy Magyarország a környező államokhoz képest a legjobban működő gazdasággal rendelkező ország, hogy Magyarországon a veszteségek, a nemzeti jövedelem, a bruttó nemzeti termék csökkenése 1991-ben sem volt több, mint amennyit a KGST-piac, a szovjet piac összeomlása automatikusan létrehozott, ezért azt állíthatjuk, hogy viszonylag jól működik a gazdaság. A kérdés az, hogy ez az a fő állítás, amit a privatizációs ügyek tárgyalásánál el kell fogadnunk? Mert akkor elfogadhatjuk azt, hogy nem igaz, amit az előbb állítottam, nem kell gyorsan privatizálni, utat engedhetünk azoknak a követelményeknek, amik a privatizációval való elégedetlenségben és antipátiában fejeződnek ki, vagy egy egész másik dolog jellemző a magyar gazdaságra, nevezetesen az, hogy ugyan a nemzeti jövedelem csak annyi meg ennyi százalékkal csökkent 1991-ben, és ez nem elviselhetetlen az adott körülmények között, de a vállalatok zöme veszteséges, csőd szélén áll, és tőkefölélésből, a nemzeti vagyon föléléséből tartja fönn magát. Én azt hiszem, hogy a két állítás együtt igaz, és a privatizáció, a tulajdonviszonyok kérdésének a tárgyalásakor a második állításból kell kiindulnunk: nem lehet gyöngíteni az aktivitásunkat, hanem fokozni kell a tulajdonviszonyok átalakításában. Az alapkérdés ebben pedig egy olyan kérdés, amivel az előterjesztés nem is foglalkozik, hogy rengeteget, sok-sok milliárd forintnyi értéket kell privatizálnunk, és ehhez - ugyancsak elhangzott már - nincs kereslet, nincs fizetőképes kereslet. Valamit tennünk kell, önökkel együtt, az országnak kell tenni, az ország érdekében kell tenni, hogy ezen a nagyon nehéz helyzeten, hogy ezen a kapaszkodó elengedése után az új kapaszkodó megfogásáig tartó válságon túljussunk. Ennek a kérdéseivel ez az előterjesztés nem foglalkozik, holott azt állítja, hogy a három törvénytervezet összefoglalja a privatizáció ügyének lényegét. Nos, mit tesz a Kormány, és mi az, amit ebből nem tartok megfelelőnek? Ki akarja szélesíteni azt a fogalmat, hogy mi az, ami tartósan állami tulajdonban marad. Ha kevés a kereslet, akkor természetesen indokolt lehet a nem privatizálásra fölajánlott vállalatok, tőkék számát visszafogni, mert a keresletnek és a kínálatnak összhangban kell lenni, és ha nem tudjuk élénkíteni a keresletet, akkor a kínálatot vissza kell fogni. De a kérdés az, hogy a 4972-es számú törvényjavaslat, a tartósan állami tulajdonban maradó vállalkozói vagyon kezeléséről és hasznosításáról szóló törvényjavaslat 2. §-ának (2) pontja jól rendelkezne erről a kérdésről. Azt mondja, hogy a Kormány az állami vagyont vagy vagyonrészt az (1) bekezdésbe sorolt, tehát tartós állami tulajdonba sorolt vagyoni körbe sorolja, a) ha azt gazdasági stratégiai, nemzetgazdasági, vagy más fontos érdek indokolja, b) ha a vagyon vagy vagyonrészek országos közszolgáltatási célt szolgálnak - nem olvasom tovább, és c) ha a vagyon vagy vagyonrész értékesítésére való előkészítése különösen hosszú időt vesz igénybe. Itt két baj van. Az egyik, hogy ez a három pont olyan általános, hogy nem lehet belőle semmilyen következtetést levonni. A második baj az, hogy nem tudom, hogy miért kormányfeladat ez, a fontos gazdaság-stratégiai kérdésnek a rendezése, és egyetértek azzal, amit Szűcs úr pár perccel előbb, vagy egy órával előbb itt mondott, hogy ebben a kérdésben pontosítani kell és változtatni kell. De azt a mondatot is változtatni kell, vagy azt a mondatrészt, hogy ezt a Kormányt tegye: Úgy kell tenni, ahogy ő is javasolta, a parlamentnek kell erről a kérdésről tárgyalni. De azért kicsit vegyük ezt a három pontot részletesebben is. Azt az a) pontot nem akarom elemezni, hogy nemzetgazdasági érdek, mert ebbe minden beleférhet, és nem tudom, hogy mire gondolt. Én a gazdaságot már évtizedek óta két szférára osztom. Az egyik szférában vannak azok a termékek és szolgáltatások, amelyek piaci jellegűek, és az a véleményem, hogy tulajdonképpen ebben a körben gyakorlatilag semmit se kell ilyennek tekinteni, amit tartósan állami kézben akarunk tartani, ebben a szférában lévő összes vállalatot nyugodtan privatizálhatjuk. Ami miatt lassítani lehet a kínálatot, az, hogy a keresletet nem tudjuk megteremteni iránta. De nem azért, mert valamilyen gazdasági stratégiai célunk van ebben a körben. Itt a piacot kell érvényesíteni, a piachatásoknak kell érvényesülni, és akkor nyugodtan átadhatjuk magántulajdonba azt a tulajdonrészt az ország vagyonából, a nemzeti vagyonból, ami itt működik. A másik csoport a közszolgáltatási terület. Mindnyájan tudják, hogy ez sem egyértelmű, és a nyugati világban ma a közszolgáltatás privatizálása egy alapvető politikai cél, minden nyugati országban. Ha abból indulunk ki, hogy nálunk kicsi a kereslet, akkor tulajdonképpen, és ha öt évvel vagy tíz évvel ezelőtt megkérdeztek volna, hogy mi a véleményem, akkor azt mondtam volna, hogy az első időszakban, annak ellenére, hogy ez nem hosszú időhorizontban és tartósan állami tulajdonban kell hogy maradjon, azért az átalakulás első időszakában ezzel ne foglalkozzunk, mert a vasutakat meg lehet szervezni állami tulajdonban és hatékonyan, sőt még a villamos erőműveket is meg lehet szervezni, hiszen a francia, állami tulajdonban lévő erőművek nem működnek rosszabbul, egyesek szerint jobban működnek, mint az amerikaiak és a németek, ahol a magántulajdonnak ezen a területen is nagy szerepe van. Tehát akkor ezt mi is meg tudjuk csinálni. Ez nem olyan, mint a cipőipar. Cipőipart senki nem tudott még hatékonyan létrehozni, ha az nem volt magántulajdonban. Villamosenergia-ipart lehet hatékonyan működtetni állami kézben is. Ez az állítást sem teljes mértékben igaz. Azért nem igaz ma, mert például a villamos energiának olyan nagy beruházásokat kell végrehajtania, amelyekhez új tőkére van szükség, és ez a tőkés csak akkor szívható be az országba, ha a tulajdonviszonyokban is engedményeket teszünk. A szót, hogy engedmény, nem is helyes használni, ha a tulajdonviszonyokban is engedünk annak a tőkének, amely hajlandó itt beruházni. A harmadik kör aztán teljesen zavaros. Mi az, hogy hosszú időt vesz igénybe? Már megkérdezték itt, hogy: mi az, hogy hosszú idő? De amit privatizálni akarunk, azt meg kell próbálni eladni, és természetesen gondoskodnunk kell arról, hogy érték alatt ne adjunk el, hogy jól adjunk el, hogy olyan befektetőt találjunk, aki ennek a tőkének nemcsak megfizeti az árát, hanem jól is tudja hasznosítani. Na most ennyit erről a kérdésről. Az állami vagyonkezelő részvénytársaságról azonban még szeretnék ezenkívül is valamit mondani. Szükség van-e arra, hogy mindaz az állami vagyon, amit az előbb úgy tekintetem, hogy nem jól definiált módon tartósan állami tulajdonban akarunk tartani, valóban egy kézben legyen, és az részvénytársasági formában legyen megszervezve. Ha azt gondoljuk, hogy ez a nemzeti vagyonnak egy fontos része, akkor nyilvánvalóan olyan szervezetet kívánunk érvényesíteni az ellenőrzés vonatkozásában, amely hatékonyan tud működni, míg ez állami tulajdon. És az állami tulajdon vonatkozásában a részvénytársasági forma nem hatékony forma. Az lehet egy szerencsés gazdálkodási, társasági megjelenés, de az ellenőrzés formájának nem egy hatékony formája, hiszen az állam ellenőrzi a menedzsmentet, a részvénytársaság vezetőjét, és az állam azért nem tudja a menedzsmentet hatékonyan ellenőrizni, mert rengeteg-féle szempontot akar egyszerre évvényesíteni. Ha ez a részvénytársaság még egy ilyen szuper részvénytársaság is, ami holdingok fölött rendelkezik, és a holdingok vállalatok fölött rendelkeznek, és ez a magyar nemzeti vagyonnak egy igen nagy részét képviseli - ez a vagyonrész -, akkor különösen gyönge dolog az, hogy részvénytársasági formában akarjuk ellenőrzését megvalósítani, s én indokoltnak tartom, hogyha az Állami Vagyonügynökség ellenőrzésének más módszerei vannak, akkor azokat a más módszereket, parlamenti ellenőrzési módszereket itt is érvényesíteni kell. Hibásnak tartom azt is, hogy ez az egykéz létrejön. Azért, mert ez zavarja a piacot. Én jogászokkal próbáltam erről a kérdésről tárgyalni. Az volt a meggyőződésem, hogy ellentétben van ennek a részvénytársaságnak a lérehozása a versenytörvénnyel, és kiderült, hogy formálisan nincs ellentétben, csak bizonyos, nem ritka esetben a Versenyhivataltól engedélyt kell kérni a vállalatoknak akkor minden komolyabb szervezeti lépés létrehozásakor. De én meg vagyok győződve róla és meg szeretném önöket is győzni arról, hogy ez mégis egy hibás javaslat, mert a versenytörvény szellemével ellentétes. Nem jó az, hogyha egymással versenyző vállalatokban domináló szerepe lehet egy központnak. Abból nem lesz igazán verseny! Hogyha több cipőgyárban lehet domináló szerepe ennek a részvénytársaságnak, mert úgy alakultak a részvények, akkor a cipőpiacon ezen vállalatok kartellja, monopolhelyzete fog kialakulni, és ez kedvezőtlen. Ennél nagyobb baj az, hogy a vállalatok vagyona fölött is rendelkezik, holott a vállalatok az elmúlt húsz év alatt már jogi kapcsolatokba kerültek egymással, érvényes szerződéseik vannak, és azok a szerződések valami olyan módon alakultak ki a pénzintézetek között is meg a pénzintézetek és a vállalatok között, valamint a vállalatoknál egymás között, hogy figyelembe vették azt, mi áll, milyen vagyon áll a vállalat mögött. Ha ebbe most mesterségesen belépünk és centralizáljuk az ezekkel a részvényekkel való rendelkezési jogot, akkor ez azt jelenti, hogy ezeknek a szerződéseknek, ezeknek az érvényben lévő szerződéseknek a hatása, szankcionálhatósága nagyon meggyöngül, és ez nagyon rossz. Az utolsó előtti kérdés, amit itt fölvetek, az az, hogy jogot adunk annak a részvénytársaságnak, hogy alapítványokat tegyen ilyen ellenőrzési viszonyok mellett. Azt gondolom, hogy ez nagyon veszélyes. Gondolják meg, hogy mennyiféle politikai célú alapítványt is lehet így mozgósítani; és mit szólnának önök, MDF-es képviselők, ha mondjuk, egy SZDSZ-es kormány tenne arra javaslatot, hogy alapítványokat akarna tenni az állami vagyonból+ Ez az alapítványtevésnek nem a politikailag legjobban ellenőrizhető és társadalmilag kontrollálható módszere. És akkor nagyon szerényen, enyhe szavakkal bíráltam a javaslatot. Végül föllépek azzal a kérdéssel is, hogy itt az önkormányzati jogok csorbításáról is szó van, és erre kétszeresen térek vissza. Egyszer van egy kérdéskör, hogy az önkormányzat hogyan juthat ahhoz a pénzhez, amely őt elvileg megilleti, tehát ehhez a vagyonkezelő részvénytársaság tulajdonában lévő vagyonhoz. És akkor kiderül, hogy gyakorlatilag nem juthat hozzá. De van ennél egy még nagyobb probléma, hogy a közszolgáltatási célokat szolgáló vállalatok, amelyek nem fognak közvetlenül privatizálásra kerülni valószínűleg tömegével, azok jó lenne, ha önkormányzati vállalatokká válnának, önkormányzati tulajdonba is kerülnének - és erről a kérdésről ebben a törvénytervezetben egyáltalában nincsen szó. Tehát mindezeknek az alapján úgy gondolom, indokoltam azt, hogy a szabad demokraták azokat a javaslatokat, amik itt a vagyonkezelő részvénytársaságra vonatkoznak, ellenzik, nem fogják támogatni, más javaslatot tesznek. A kérdés, ami miatt ez a probléma azért napirendre került, egy olyan probléma, ami bennünket is foglalkoztat. Amikor én azt mondtam pár perccel ezelőtt, hogy az állami vállalatok fölélik a vagyonukat és ez nemzeti kár, akkor tudtam azt, hogy kell egy javaslatot tennem arra, hogy mi történjen ez ellen a vagyonfölélés ellen. A kincstárnak meg kell követelnie a vállalatoktól, hogy amortizáljanak, hogy az eladott tőkerészek utáni befolyó jövedelmeket ne forgassák be a termelésbe, és hogy maguk ne adósodjanak el! És mindazokkal a vállalatokkal szemben a kincstárnak föl kell lépnie, amelyek ezeknek a kritériumoknak az alapján passzívak, veszteségesek, tőkeeredményük negatív. Ilyen követelményrendszerre kell azonban kialakítani törvényeket, nem pedig az általános gazdálkodási tevékenységek részletekbe menő ellenőrzésére. Mert olyan mértékben, ahogy nálunk el vannak terjedve - és még pár évig el lesznek terjedve - az állami vállalatok, ezt a másodikat nem tudjuk hatékonyan megcsinálni, ezt azonban igen. Végül majd az állami vállalatok is olyanok lesznek, hogy meg lehet tőlük követelni, tudják, hogy mennyit érnek, mennyiért lehetne őket a piacon eladni, és ez után a tőkeérték után kellene a kincstárnak azt elvárnia, hogy az állami vállalatok hozadékot is biztosítsanak. Az előbbi javaslatom ennél szerényebb volt, mert egyszerre ezt a nagy lépést nem tudjuk megtenni, hiszen nagyon bizonytalanok vagyunk abban, hogy ezek a nem piacra dobott állami vállalatok mennyit érnek. A kérdés, amit még föl akarok vetni, az a privatizáció fölgyorsításának problémája. A miniszteri beszámolóban az szerepelt, hogy az átalakulást akarjuk fölgyorsítani vagy akarja a Kormány fölgyorsítani. Tömegével születnek nagyon gyors ütemben a részvénytársaságok és a kft.-k. Ezzel szemben is van rengeteg indokolt, sok indokolatlan kritikai megjegyzés - ezeket most nem akarom érinteni -, de a dolog előrehalad. Egyre több részvénytársaság van, egyre több kft. van, és ha a statisztikákat nézzük, ezek csodálatos számok, hogy egy tízezres nagyságrendű vállalatszámról egy ötvenezres nagyságrendű vállalatszámra ugrott föl ez a statisztika két év alatt. Meg kell-e ezt úgy gyorsítani, hogy kimondjuk, aki valamilyen határidőig, úgy, +92. december 31- éig nem kezdte el ezt az átalakulást, ott már saját kezdeményezésre nem kezdheti, annak az ÁVÜ lesz a megszervezője. Azt hiszem, hogy ez nem jó javaslat. Egyrészt azért, mert ez magától jobban megy; sokkal magasabb követelményekkel vagyunk azokkal a vállalatokkal szemben, ahol nem állami kezdeményezésű ez az átalakulás, és ez a követelményrendszer gazdaságilag hatékony; másodsorban amikor magától megy, akkor az a kialakítás, hogy hogyan lesz ennek az új struktúrának, új üzemnek a vezetése, annak van valami belső logikája, amelyet lehet nem szeretni, és lehet kritizálni, és célszerű lenne befolyásolni is, hogy jobban menjen, de én óvnék mindenkit attól, hogy azt a - kommunista terminológiával élve - "kádermunkát" vállalja, hogy egyszerre 1993- ban kinevezze az összes igazgatót, az összes részvénytársasághoz és kft.-hez szükséges személyiséget, akik ott a különböző ellenőrzési és döntési funkciókban részt vesznek. Aki ezt meg akarja tenni, egy olyan politikai válságot vállal, amely elviselhetetlen! Én a kérdést ismerve - már korábban is ismerve - Szabó Iván miniszter úrtól kaptam egy levelet - mint sokan mások a teremben -, hogy ebben nyújtsunk majd nekik segítséget. És én természetesen nem beszélném le a szabad demokrata képviselőimet sem, hogy ilyen ügyekben, ha megkérdezik őket, akkor beszéljenek azokal az illetékesekkel, akiknek döntést kell hozni. De mi, mint szervezet, nem állhatunk, nem vehetünk részt ebben a folyamatban. Mi, mint szervezet, vissza kell - sajnos - utasítsuk ezt az ügyet, mert az egész káderkinevezési dzsungelt áttekinthetetlennek, megszervezhetetlennek tartjuk. De egy olyan dologban nem is tudunk részt venni, ahol a részvétel felelősséget jelent, de a döntési jogok nincsenek a felelősséghez kapcsolva. Kedves Képviselőtársaim! Mindezek után azt javaslom, hogy a három törvényjavaslat alapján vitában próbáljunk egy tényleges privatizációs stratégiát kialakítani. És úgy, ahogy ebben a kérdésben már volt együttműködés a Kormány és az ellenzék között, volt olyan mértékű együttműködés is, hogy még az Állami Vagyonügynökség vezető testületének kinevezésében is figyelembe vették azt, hogy a mi szakértőinket is bevonják ebbe az együttműködésbe, de ez az együttműködés leépült - azt gondolom, hogy a vita alapján ilyen együttműködést ki lehetne alakítani. Nem szétbontani kell az országot egy ilyen nehéz ügyben, hanem integrálni kell az országot egy ilyen nehéz ügyben. És abban a kérdésben, hogy kell privatizálni, és gyorsan kell privatizálni, remélem, hogy egyetértünk, és akkor megvan az alapja annak, hogy ilyen együttműködés kialakulhasson. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)