SZALAY GÁBOR (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Most, hogy végre a gazdasági rendszerváltás leglényegesebb kérdésköréről, a privatizációról vitatkozunk s ennek következményeként nyilván majd törvényt is alkotunk, úgy gondolom, hogy bevezetésként legalább pár szó és gondolat erejéig nem érdemtelen a privatizáció külföldi előzményeire, külföldi tapasztalataira kitérni. Míg a 70-es évekig a világban elszórtan előforduló privatizáció esetleges és korlátozott mértékű volt, addig az utóbbi másfél évtizedben - mondhatni - kísértet járta be, vagy inkább söpörte végig a világ országait, a privatizáció kísértete. A legeltökéltebb privatizáló kétségkívül Margaret Thatcher Nagy-Britanniája és Jacques Chirac Franciaországa volt, de még Spanyolország, Ausztria és Svédország szocialista vezette kormányai is privatizációban találtak gazdasági problémáik legalábbis egyikére-másikára orvosságot, megoldást, és nem véletlenül, hiszen a privatizáció mellett nagyon sok érv szól: például gazdaságiak. Ugyanis a nagy állami monopóliumok feltörésével így lehet versenyhelyzetet teremteni a gazdasági szféra szereplői számára, s ennek társadalmilag jótékony hatása közismert, hisz a magánvállalatok az állami vállalatoknál olcsóbban, hatékonyabban termelnek az esetek többségében. Szólnak ezután ideológiai érvek is a privatizáció mellett, hisz így lehet visszaszorítani az állam túlsúlyát és vele együtt a túlsúlyos állami tulajdont, mely már önmagában is az ellenőrizhetetlen monopóliumok kialakulásával jár. Így lehet visszaszorítani a mindenható államot, ahogy ezt az egykori francia pénzügyminiszter, Eduard Balaguer említette: "Jobban hiszek az emberben, mint az államban". Körülbelül ez a privatizáció ideológiai vezérgondolata. Szólnak azután természetesen pénzügyi érvek is a privatizáció mellett, hisz míg egyrészt ritkulnak a költséges állami beruházások, addig ugyanakkor privatizációs többletbevételhez jut a költségvetés és ráadásul ezenközben könnyebben juthatnak hitelhez a flexibilisebb privátvállalatok a nemzetközi tőkepiacon. De menedzseri érvek is vannak a privatizáció mellett, hisz így csillapodhatnak az örökös kemény konfrontációk a miniszterek, minisztériumi főtisztviselők és a gazdaság állami szektorának vezetői között a bérszínvonal, beruházási terv, hitelfeltételek, s más egyéb hasonló kötöttségek tömege ügyében és tárgyában. S végül nem lehet elhallgatni azt a tényt sem, hogy vannak, voltak és lesznek is kormányok, amelyek politikai érveket is fel tudnak sorakoztatni, hisz kedvükre szolgál a privatizáció azon következménye is, miszerint az állami ipari nagyvállalatok egy részének felaprózódása vagy éppen megszűnése legtöbbször a szakszervezeteket és a baloldalt fosztja meg támogatottságuk egyik tradicionális bástyájától. A privatizációs törekvéseket tehát világszerte sokféle meggondolás motiválja, de leglényegesebb ok tán mégis az az általános csalódottság, amelyet az állami beavatkozások gyakori eredmnytelensége, az infláció és az adók magas szintje, a dirigizmus és a súlyos eladósodás jelent. Így hát a többi, egykor szocialistának mondott középkelet-európai országgal együtt nekünk is jó okunk van annak megállapítására, hogy a gazdasági rendszerváltás kulcskérdése a privatizáció sikere. Mert konszolidált országunk - olyan, amelyben kisemberként is jó és érdemes élni - akkor lesz, ha mindennek időszaka nem nagyrészt még előttünk, de inkább már messze mögöttünk lesz. Érdekünk tehát, hogy ne ráérősen kényelmeskedjünk, hanem igyekezzünk mielőbb és minél teljesebb mértékben privatizálni gazdaságunkat. Mégis a Kormány átlal benyújtott privatizációs csomagtervezet áttanulmányozása után az volt az érzésem, mintha a hangsúly nem azon volna, hogy miként tudnánk a gazdaság minél nagyobb szektorát privatizálni, hanem inkább azon, hogy miként tudnánk annak minél nagyobb részét megvédeni, megóvni az állam számára - miként tudnánk a piacgazdaság kiépülése helyett az államkapitalizmust erősíteni -, egy második, a Parlamentet kikerülő költségvetést megalkotni - a gazdasági hatalmat politikai meggondolásokból és azok alapján koncentrálni. Mintha a Kormány kedve ellenére volna az állam pozícióinak a piac javára történő átengedése. A privatizációs csomagterv első törvényjavaslata a tartósan állami tulajdonban maradó vállalkozói vagyon kezeléséről és hasznosításáról, s ennek központi intézményéről, az állami vagyonkezelő részvénytársaságról szól. Ez a törvényjavaslat úgy rossz, ahogy van, mert privatizációellenes - mert korlátlan és ellenőrizetlen jogosítványokkal kívánja felruházni a Kormányt az állam tartós és széles körű tulajdonosi pozícióinak megtartása érdekében -, mert a politikai hatalom lehetséges elvesztésére már előre felkészülve a gazdasági területek mielőbbi és teljes kézben tartásával kívánja kompenzálni a vezető kormánypártot. Konstruktív ellenzéki létünkből eredően azonban túllépünk a teljes tagadás egyszerű alapképletén, és arra is felhívjuk a figyelmet, hogy a rossz egészen belül mik a legrosszabb részletek. Ezek közül párat említenék meg a következőkben. A törvény hatálya alá tartozó állami vagyon köréről egy teljesen megfoghatatlan "gumi-paragrafus" szól. Ez lépett a valaha ígért egyértelmű kritériumrendszer helyébe. A beterjesztett szövegváltozatból vagy az tűnik ki, hogy az előterjesztő még maga sem döntötte el világosan, hogy milyen szempontok szerint kívánja a tartós állami tulajdon körét kialakítani, vagy az, hogy a Kormány korlátlan hatáskört kíván magának fenntartani a privatizáció egyik legalapvetőbb kérdéskörében. A kritériumrendszer vagy a jelen törvényben, vagy a nagyon-nagyon hiányzó, innen - ebből a csomagból - rendkívüli módon hiányzó vagyonpolitikai irányelvekben meg kellene, hogy jelenjen. Ezen túlmenően a törvényjavaslat rendkívül felszínes az óriási vagyontömeg felett rendelkező ÁV Rt. létrehozását illetően. Nem tudni, mekkora készpénzhányaddal kerül megalapításra, mi lesz bevételeinek sorsa, milyen költséggazdálkodást kell hogy folytasson, milyen nagyságú eredménytartalékot kell, hogy felhalmozzon - hogy csak a leglényegesebb hiányokat említsem. Ilyen fajsúlyú kérdések nem kerülhetnek eldöntésre egy - az Országgyűlés megkerülésével hozott - alapító okiratban. Továbbá: illő, ésszerű és mindenképpen elvárható lenne, hogy az ÁV Rt. igazgatótanácsa és felügyelőbizottsága tagjainak kinevezését megelőzően a miniszterelnök úr egyeztető tárgyalásokat folytasson a parlamenti pártokkal e fontos kérdésben, hisz ezt mind a téma gazdasági súlya, mind az igazgatósági és felügyelőbizottsági mandátumok a következő kormány hivatali időszakába történő átnyúlása indokolja. Ezen egyeztetés elhagyását ugyanis csak politikai hátsó gondolat motiválhatja megítélésem szerint, és ki kell modanom, hogy ezt tulajdonképpen nem az ellenzéknek kellene kikövetelnie, hanem a törvény előterjesztőinek kellene felajánlaniuk. Ugyancsak nem érthető, hogy miért nincs egyértelműsítve, hogy az országos közszolgáltatási feladatokat ellátó gazdasági társaságok működőképessége fenntartásához esetlegesen szükséges költségvetési támogatás odaítéléséről csak az Országgyűlés határozhat-e. Úgy gondolom, ez jogos, és ha az, akkor meg kellene jelenjen a törvényjavaslatban. Nem érthető, hogy miért nincs egyértelműen rögzítve, hogy mi történik az eredménytelenül végződött vagyonkezelési pályázatok lezárását követően, hisz ennek tisztázása nélkül tág tere nyílhat a trükkös pályázati kiírásoknak, és a valamilyen szempont alapján esetlegesen előre kiválasztott vagyonkezelő kijelölésének. Mindezeken túlmenően még az is megállapítható, hogy a törvényjavaslat némileg önkormányzatellenes is, hisz szűkíti ezek - mármint az önkormányzatok - bevételi forrásait, mivel az önkormányzatok a belterületi föld ellenértékét csak a rajta álló ingatlan értékesítésével egyidejűleg kaphatják meg. Ez pedig a tartós állami tulajdon körénél legjobb esetben is hosszú idő lehet, ha egyáltalán - ugye sor kerül rá. Mi legyen hát a sorsa a tartós állami tulajdonban maradó vállalkozói vagyonról szóló törvényjavaslatnak? Javítható-e alapjaiban? Efelől erős kétségeink vannak, ezért egyetlen megoldást látnánk megfelelőnek: ha a Kormány azt visszavonná. Félek természetesen, hogy mindebben nem fogunk egyetérteni a patkó túloldalán ülő képviselőtársainkkal. Áttérve most már a privatizációs csomagterv második törvényjavaslatára, az időlegesen állami tulajdonban lévő vagyon értékesítéséről, hasznosításáról, védelméről, s ennek központi szereplőjéről, az Állami Vagyonügynökségről szóló törvényjavaslatra, azt kell modnanom, hogy ennek megítélése a szabad demokraták körében lényegesen kedvezőbb a tartós állami tulajdonban lévő vagyon értékesítéséről szóló törvényjavaslatnál. A javaslat leglényegesebb mondanivalója az, hogy 1993. július 1-ig minden állami vállalatnak az új számviteli törvénnyel összhangban gazdasági társasággá kell átalakulnia - ez év végéig önkéntesen, majd ahol ez nem következne be, úgy ott a jövő év kezdetétől kényszerátalakítással. A törvényjavaslatnak mind a Vagyonügynökségről, mind a vagyonvédelemről, mind az átalakulásról szóló fejezete lényegében az eddigi különféle jogforrások idevonatkozó előírásainak összesítését, egy törvény alá hozását jelenti, kevés új elemmel, említésre méltó újdonsággal. Mindenképp kiemelésre érdemes azonban az az új alapelv, miszerint rövid távú értékesítési lehetőség híján ne az ÁVÜ kezelje a vagyont, hanem azt gazdálkodó szervezeteknek adja ki vagyonkezelésre. Ezzel csak egyetérteni lehet. A törvényjavaslattal elviekben tehát egyetértünk, részleteiben viszont számos helyen vitatjuk azt. Ismét ezen vitapontok közül említenék föl egyet- kettőt. A Vagyonügynökség bevételeinek felhasználásában eddig meghatározó jelentőségű volt a külső államadósság törlesztésére fordítandó részarány. Ez most egyszerűen eltűnt az allokációs szempontok közül. Márpedig elfogadhatatlan különösképp mindez, hogy eltűnt a külföldi államadósság törlesztésére fordítandó részarány. Ennek eltűnése elfogadhatatlan, különösképpen azt látván, hogy az átcsoportosítás a gyakorlatban kevésbé a vállalatok feljavítását, a munkahelyteremtés céljait, hanem sokkal inkább a költségvetés folyó kiadásainak finanszírozását szolgálja. Továbbá nem világos, hogy mi célból kellene minden apró ingatlan eladását alsó értékhatár megkötése nélkül, pályázat kiírásával lebonyolítani, s mindezt ráadásul az eddigieknél szigorúbb feltételekkel, hisz most már a nyilvános pályázat kiírásához is az ÁVÜ engedélye szükséges. Így aztán tulajdonképpen nincs is érdemi különbség aközött, hogy a 30 millió forint értékhatár feletti szerződések megkötéséhez kérjük az ÁVÜ engedélyét, vagy a 30 millió forint alattiaknál a pályázati feltételek engedélyezését kérjük az ÁVÜ-től. Továbbá: nem hisszük, hogy a nyilvános pályázatok részleteit, az ajánlatok alapvető adatait az ajánlattevők beleegyezése nélkül nyilvánosságra lehetne hozni. Ez egyszerűen nem követett gyakorlat a nemzetközi szokásjogban. Ugyancsak megemlíteném, hogy a törvényjavaslat szerint az ÁVÜ igazgatótanácsa elrendelheti a vállalati tanács, illetve a küldöttgyűlés által vezetett állami vállalatok államigazgatási felügyelet alá vonását. Mindezt anélkül, hogy tisztázva lenne, milyen céllal és indokkal jogosult erre az ÁVÜ. Eddig ez rögzítve volt, s nem véletlenül. Vagyonvédelmi szempontok indokolják bizonyos értékhatár feletti szerződések létrehozásnak ÁVÜ-engedélyezéshez kötését. Az értékhatár esetleges túllépésének jogkövetkezményei vannak a törvénysértőre nézve. Azt azonban, hogy mik ezek a jogkövetkezmények, teljes homály fedi. Márpedig tudnivaló, hogy a garancia szankció nélkül csak üres fecsegés. Végül furcsa ellentmondás van, méghozzá egyetlen paragrafuson belül a Vagyonügynökséggel vagyonkezelésre szerződött szakértő jogosítványát illetően. Az egyik mondatból az tűnik ki, hogy az értékesítésre is felhatalmazást kap az, a másik mondatból pedig, hogy nem. Így azután nem tudni, hogy mihez tartsa magát ez a szegény szakértő. Mindent összefoglalva, azt mondhatom, hogy a tartós állami vagyonról szóló törvényjavaslat a szabaddemokraták részére elfogadhatatlan. Ugyanakkor az ideiglenes állami vagyonról szóló pedig javítandó, épp azért, hogy elfogadható legyen. Köszönöm a türelmüket. (Taps az ellenzék padsoraiban.)