DR. VONA FERENC (MDF): Köszönöm szépen, Elnök Úr. Tisztelt Országgyűlés! Képviselőtársaim! Magyarországon ma forradalom zajlik. Nem a történelemkönyvekben olvasható klasszikus fajta, amelyet könnyen fölismerhetünk a barikádokról, lobogó zászlókról és gyújtó hangú beszédekről. A lényeg azonban itt is, ott is ugyanaz: a hatalom és a vagyon újrafölosztása. Ez történik itt is, immár két esztendeje egyfolytában, a magyar történelemben eddig soha nem tapasztalt módon és stílusban. Ha ez a békés, parlamentáris forradalom győzni fog, ha sikerül az újtípusú hatalmi rendszert megszilárdítani, és ennek keretei között a vagyon újrafelosztását is elvégezni, akkor ez a korszak örökké emlékezetes marad a jövő magyarsága számára, még akkor is, ha nem tudja majd ünnepnaphoz kötni az emlékezést, mert ennek a forradalomnak csak hétköznapjai vannak. Bonyolult, zűrös hétköznapjai, ahol az új törvény nem lángbetűkkel van az égre írva, hanem paragrafusok százaiban kígyózik elénk a jogászi nyelv borzalmas labirintusaiban. Képviselőtársaim! A forradalom metafórát két okból említettem. Részint azért, hogy rámutassak, a mélyben meztelen érdekek harca folyik, és iszonyatosan nagy a tét. Amikor az emberek megvetéssel fordulnak el a politikai közélet sokszor túl hangos, nemegyszer acsarkodó vitáitól, akkor nem gondolnak arra, hogy a késhegyig menő szópárbajokban sosem villan igazi kés; hogy a vádaskodások pergőtüzében sosem dördül el igazi fegyver. Ez nagyon nagy eredménye ennek a mi forradalmunknak, meg az is, hogy itt az igazi kérdés nem az, kié legyen a hatalom, hanem az, milyen formában működjön. Az igazi cél nem a hatalom, hanem a hatalmi szisztéma megszilárdítása. A forradalom nem egyik vagy másik párt győzelméért, hanem a parlamentáris demokrácia győzelméért folyik. Legalábbis így volna, ha megragadnánk azt a világtörténelmi esélyt, amely az ölünkbe hullott. Az ölünkbe hullott, mert lényegében nincs ellenség, akitől el kéne venni a hatalmat meg a javakat. Rajtunk áll, hogy a hatalom eltorzul-e vagy szolgáló hatalom marad. Tőlünk függ, hogy a javakból mi lesz az enyészeté, mit lehet átmenteni, és mit lehet ellopni belőle. Ha megengedjük, hogy erre a tisztán megjelenő nemzeti érdekre, mint élősködők rátelepedjenek egyéni, csoport- és pártérdekek, ha ezt a szimbolikus forradalmi harcot ellepik és kisajátítják a koncért marakodók maffiái és rohamcsapatai, akkor, képviselőtársaim, megérdemeljük a sorsunkat. Ugyanilyen, történelmileg újszerű helyzet áll fönn a vagyon újrafölosztásánál is. Itt sem az a fő kérdés most, hogy kié legyen a vagyon, hanem az, hogy hatékonyan működjön. A tulajdonreform a hatékony gazdaság kiépítésének nélkülözhetetlen feltétele. A privatizációs program abból indult ki, hogy egy világra nyitott piacgazdaságban a tulajdonnak valódi tulajdonos kell, továbbá abból, hogy az állam a legrosszabb gazda: pazarló, lassú és bürokratikus. A több évtizedes tapasztalat azt a stratégiát írja elő számunkra, hogy a gazdaságban minél kisebbre csökkentsük az állami tulajdon arányát. Azt azonban nem várhatjuk, hogy ez minden esetben gyors hatékonyságnövekedéssel is jár majd. Mert az biztos, hogy az állam rosszul gazdálkodik. De az nem biztos, hogy az új tulajdonos feltétlenül jól fog gazdálkodni. Ezért mondom, hogy ne a tulajdonviszonyokat fetisizáljuk, ez nem cél, hanem eszköz a korszerű, hatékony piacgazdaság kialakításában. Az államnak természetesen szüksége van vagyonra, hogy közfeladatait teljesíthesse. Ám ezeknek a közfeladatoknak a köre nincs egyszer s mindenkorra kőbe vésve. Gyakran föl kell tennünk majd a kérdést: biztos, hogy ezt vagy azt a közszolgálati funkciót csak az állam tudja garantálni? Sok mindenről hittük és hisszük, hogy gazdaságosan nem működtethető. Ha bedobnánk a piac mélyvizébe, akkor esetleg a lakossági ellátás kerülne veszélybe. Ezért kell fönntartani az állami tulajdont és működtetést. Csakhogy ez - bármennyire igyekszünk is kivonni a piaci viszonyokból - tökéletesen nem sikerülhet. Itt van például a közlekedés, amelynek minden körülmények között mennie kell. Azt tudjuk, hogy nem gazdaságos, tudjuk abból, hogy állandóan növekszenek díjai, ötszörös, tízszeres árakat fizetünk hovatovább, és még mindig nem gazdaságos. Még mindig a csőd szélén áll, még mindig nem képes érdemi fejlesztésekre, és milliárdos adósságai vannak csak a társadalombiztosítással szemben. Tudom, hogy ennek sok összetevője van. A fő probléma azonban az, hogy sosem fogjuk megtudni, voltaképpen mennyire gazdaságtalan ez a tevékenység. A fogyasztó számára piaci jellegű szolgáltatásként jelenik meg, őt magát azonban igazán nem méri meg a piac. Elvileg korlátlanul emelheti az árait, utazni ugyanis muszáj, de tulajdonképpen csökkentheti is, ha úgy dönt, hogy mostantól a pénzt nem a jobb, hanem a bal zsebünkből szedi ki. A lényeg az, hogy az ilyen típusú állami vállalatot egyelőre semmi sem kényszeríti hatékony, gazdaságos működésre. Ezt mindenesetre jó tudnunk, amikor a tartósan állami tulajdonban maradó vagyon vállalkozói részéről döntünk. Akkor is, ha a tervek szerint ezek is ki lesznek téve a piaci viszonyoknak. Azt mondja a törvénytervezet, az államnak vállalkoznia kell ott, ahol ehhez fontos közszolgálati, gazdaságstratégiai, nemzetgazdasági érdek fűződik. Ez olyan tág meghatározás, amelyben minden benne van. De a törvényjavaslat még két kiskaput is nyit. Az egyiket más fontos érdeknek hívják, ami tipikus gumifogalom - mint ahogy Szalay Gábor képviselőtársam mondta -, lényegében semmit nem jelent. A törvényjavaslat c) pontja hasonló, tulajdonképpen arról szól, hogy tartósan állami tulajdonban maradhat az a vagyon, amelyet semmilyen komoly érdek nem indokol, de az értékesítés előkészítése különösen sok időt igényel. Ilyen kategóriákkal a tartós állami tulajdon köre behatárolhatatlan. Elvileg is, gyakorlatilag is. Ha már úgy hozunk törvényt valaminek a kezeléséről és hasznosításáról, hogy magát a dolgot nem ismerjük, vagyis azt a vagyonlistát, amiről szó van, akkor legalább az elvek legyenek egyértelműek és a való életben használhatóak. Tudom, hogy a tartósan állami tulajdonban maradó vagyonegyüttes nem állandó, az a viszonyok változásától függően változhat. Pontos, előzetes lista nem is készíthető. Így a döntés lényegében a Kormány kezébe tétetik le, ami nem baj, ha az elvek világosak és egyértelműek. Garanciális jelentősége van annak, hogy a Kormánynak időről időre felül kell vizsgálnia ezt a vagyoni kört. Minthogy a Kormány évente köteles beszámolni az Országgyűlésnek a vagyonkezelő részvénytársaság működéséről, célszerű lenne, ha erre a felülvizsgálatra is évente kerülne sor. Különös tekintettel arra, hogy egyes vagyonrészek értékesítésének előkészítése ugyebár különösen hosszú időt igényel. Helyes dolog, ha egy törvénybe megfelelő garanciákat és ellenőrzési pontokat építünk be, amelyek lehetővé teszik a törvény elindította folyamatok kontrollálását és szabályozását. De még annál is fontosabb, hogy magába a törvénybe legyenek beépítve a megfelelő garanciák. Nyilvánvalóan könynyebb lenne a dolgunk, hogy a kidolgozott, elfogadott vagyonpolitikai irányelvek állnának a hátunk mögött, ha megvolna az államháztartási törvény. Így sok minden a levegőben lóg, például a privatizációból befolyó bevételek felhasználása. Most erről egyedül a költségvetési törvény rendelkezik. Ami praktikusan megoldja a problémát, elvileg azonban nagyon is kétséges, hogy helyes-e egy folyton éhes kecskére bízni a jövő káposztáját. Hiszen a költségvetés nyilvánvalóan a maga rövid távú érdekeit helyezi előtérbe a nemzetgazdasági stratégia rovására. Márpedig az állami vagyont csak egyszer lehet elkótyavetyélni vagy fölélni. Képviselőtársaim! A felelősségünk óriási. Nagyon fontos volna tudnunk, milyen az állapota, mi a természete, a jellege annak a vagyonnak, amelynek a sorsáról döntenünk kell. Szabó Iván miniszter urat idézem, aki a napokban arról nyilatkozott, hogy teljesebb Magyarország-képet kell megmutatnunk a világnak, hogy fejlődjenek kapcsolataink, jöjjön a működő tőke meg a sok turista. Én azt tenném még hozzá, hogy teljesebb Magyarország-képre volna szükségünk nekünk magunknak is. Kiterjedtebb kutatásokra és elemzésekre kellene támaszkodnunk. Természetesen nem könnyű tisztán látni akkor, amikor a betegen egyszere több műtétet kellene végrehajtani; és a magyar gazdaság bizony nagyon beteg. Ezt bizonyítja a csődeljárások, felszámolások tömege, és erről szól sok szempontból maga a privatizáció is. Ám akár jogi, akár közgazdasági eszközökkel nyúlunk a lerobbant vállalatokhoz, az adósság adósság marad; a veszteség veszteség; az elavultság elavultság. Ezen önmagában a cégtábla átfestése nem segít. A privatizációt nagyban megnehezíti, hogy nem lehet pontosan tudni, valóságos és végleges vagy csak átmeneti csődben van-e az adott vállalat. Hogy immanens lényege, vagy csupán a többiek rántották magukkal a keresztbe tartozások hálójával. Vagy a keleti piacok összeomlása hozta-e őket ilyen nehéz helyzetbe. Persze a piac és a termékszerkezet szorosan összefügg egymással, miként minden mindennel összefügg. Ami azt jelenti, hogy nem lehet általában tönkremenni, hanem csak konkrétan. Akkor pedig mindegy, hogy miért ment tönkre és ki a hibás. Az embereket el kell bocsátani, a céget fölszámolni, eladni, illetve injekciózni. És mégse mindegy, éppen a privatizáció szempontjából ez. Hiszen a lényeg mindig a vállalkozás jövője. Képes lesz-e hatékonyabb működésre az új tulajdoni és piaci körülmények között a vállalat? Ha egy autó nem megy, nem mindegy, hogy azért nem megy, mert nincs benne benzin, vagy azért, mert nincs benne motor. És ez az árat is lényegesen befolyásolja. Sok vita van arról, hogy lassú vagy gyors a magyar privatizáció. Erről Csépe Béla képviselőtársam is szólt. Ez így önmagában egy értelmetlen kérdés. Gyorsnak mondható, ha más országok gyakorlatához hasonlítjuk. Lassú, ha abból a szempontból nézzük, hogy a magyar gazdaság teljesítménye még mindig csökken, és csak nem akar fölpörögni a mi várakozásainknak megfelelően. Ám ezek nem érdemi szempontok akkor se, ha nincs semmi fontosabb, minthogy a vágyaink megvalósuljanak. Egyetlen összevetés a lényeges, hogy ami létrejön, az hatékony, életképes alakzat-e vagy sem. Ezen belül persze számos részletkérdés van, például az, hogy milyen áron jött létre az új konstrukció. Jó pénzért privatizáltuk-e vagy áron alul. Gyakori vád az is, hogy elkótyavetyélünk valamely nagy értékű vagyont, és az is, hogy elmulasztottuk a kínálkozó jó alkalmat, lehetőséget. Van példa mindkettőre. Általános recept azonban nincs. Hiszen attól függ a privatizáció üteme, hogy van-e kereslet. Ha nincs vevő, se gyorsan, se lassan nem lehet privatizálni. Segíthetnek majd a külföldi tőkét vonzó szabályozások, egzisztenciahitel kiterjesztése, amely minden bizonnyal előmozdítja az oly fontos hazai tulajdonosi réteg izmosodását. És mindeközben ügyelni kell arra is, hogy a régiek helyett ne alakulhassanak ki új monopóliumok. Végül - mint már említettem - nagy veszély az is, hogy a költségvetés rövid távú érdekei elébe tolakszanak a nemzetgazdaság hosszú távú érdekeinek. Természetesen jelenleg a költségvetés nem tud meglenni a privatizációból befolyt összegek egy részének fölhasználása nélkül. Az azonban elgondolkoztató, hogy január-februárban a befolyt 15 milliárdból 10 milliárd a költségvetés finanszírozására ment el. A privatizáció nem rendelhető alá a tűzoltásnak, a költségvetés napi érdekei nem lehetnek elsődleges szempontok, mert ez tovább kuszálná az amúgy is kényszerpályán mozgó átalakulási folyamatot. Mindebből következően azt szeretném hangsúlyozni, hogy az állami tulajdont nemcsak privatizálni kell, hanem védeni is. Nem azzal, hogy állami tulajdonban tartjuk, szó sincs róla. Már céloztam rá, hosszú távon csak azt szabad állami tulajdonban tartani, ami közgazdaságilag is ésszerű. Ha túl sok állami tulajdonú vagyon marad, amely lényegében nincs kitéve a piaci viszonyok szigorú törvényeinek, az szükségképpen hatással lesz az egész magyar gazdaságra, mégpedig kedvezőtlen hatással. Kialakulhat egy gazdaság a gazdaságban, amelyre nem lesznek érvényesek a maguk nyers valóságukban a takarékosság, a minőség, a hatékonyság követelményei. Ez nem vagyonvédelem, hanem a kiváltságok védelme, a régi rossz gyakorlat védelme lenne. Én a privatizációs folyamatban érvényesítendő vagyonvédelemre gondolok. Az elmúlt években az ipari vállalatok rohamos vagyonvesztése figyelhető meg. Ennek oka az általános piacvesztés mellet az is, hogy a privatizáció során előadódó számos hiba és visszaélés ellen a vállalatokat szinte nem védi semmi. Nagyon sok a kétes elem ezen a területen, mert sokszor nem kérnek róluk céginformációt, banki igazolást - lásd Pestvidéki Gépgyár, Csepel Autógyár esete. Ha ezt szigorúbban vennénk, nem fordulhatnának elő olyan esetek, amelyeket említettem. És a privatizációs botrányt a Pestvidéki Gépgyárnál még komikusnak is mondhatnánk, ha nem lenne ez anynyira elkeserítő. Nagyobb vagyonvesztéssel járhat az is, amikor a befektető minden anyagi konzekvencia nélkül bármeddig elhúzhatja a tárgyalásokat. A mai rendkívül bizonytalan piaci helyzetben a vállalatok pozíciója az időhúzás következtében egyre romlik. És így a kivérzésre játszó befektető végül sokkal olcsóbban juthat tulajdonhoz, és a bánatpénzt végül a magyar gazdaság és az adófizető állampolgár fizeti meg. Nagy hiba az is, hogy az adott vállalat privatizációjába nem vonják be az ott dolgozó szakembereket és az adott terület szakértőit. Könnyű azt mondanunk, hogy ezek az emberek csak a saját szűk érdekeiket látják, és különben is, az ő szakértelmük mellett került kilátástalan helyzetbe a vállalat. Mégis, az ő tudásuk, tapasztalatuk nélkülözhetetlen, az elfogultság ellenére is. Ha valóban nem egyszerűen a fölszámolás, a tulajdonszerzés vagy a költségvetési lyukak betömése a cél, hanem a termelés újraszervezése, akkor a konkrétumok, az iparpolitikai összefüggések, az adott szakmai kultúra továbbélésének feltételei nem hagyhatók figyelmen kívül. Ki van zárva, hogy két olyan nagyvállalat, mint az Ikarus és a Csepel Autógyár nemzetközi privatizációs tenderének elbírálásához elegendő egy jogász meg egy vagyonértékelő cég - gondolok a szanáló szervezetre, a mai Reorg Rt- re. Itt nem elég egy gyárat vizsgálni, a jó döntéshez a járműipar egészében kellene gondolkodni, és a kapacitás optimális csökkentésére törekedni. És nem az egyik céget a másik rovására szanálni. Az előkészítetlen, kétes szereplőkkel folyó privatizáció sok bírósági esettel jár majd együtt. Ezek sokszor évekig eltarthatnak, ami ugyancsak a vagyon leértékelődéséhez vezet. Képviselőtársaim! Az elején azt mondtam, hogy itt bizonyos értelemben forradalom zajlik, amelyben bizony elkerülhetetlen, hogy ne legyenek visszaélések, hogy minden erkölcsösen történjen, méghozzá közösségi, a nemzeti érdekek primátusával. A klaszszikus forradalmakban rövid ideig ölnek, gyújtogatnak és fosztogatnak. És minthogy ilyenkor már nem érvényesek a régi törvények, újak meg még nincsenek, az egészet egy forradalmi romantikával szokás leönteni, mondván, hogy minden a nép nevében és valami gyönyörű eszme jegyében történik. Minden meg van bocsátva, sőt nem is kell megbocsátani, ami történt, nem bűn, hanem erény. A mi békés, hosszú, fiskális forradalmunkban nincs ölés, nincs gyújtogatás, de fosztogatás az van bőven. Nekünk vannak törvényeink. Tegyünk érte, nehogy ezek a visszaélések is erénnyé stilizálódjanak. Nagyon nagy figyelmet kell fordítani az összeférhetetlenségi kritériumok meghatározására is és a személyi összefonódások kiszűrésére. A privatizáció folyamatában is, meg a vagyonkezelő rt. és a gazdasági társaságok igazgatótanácsaiban, felügyelőbizottságaiban is. Képviselőtársaim! A felelősségünk óriási. Nemcsak azért, mert privatizálni csak egyszer lehet, és nekünk ezt úgy kell végrehajtani, hogy még sosem próbáltuk. Most kell egyszerre csinálni és megtanulni. A felelősségünk azért is nagy, mert minden tanulópénzt, kárt és veszteséget már a fiainknak és az unokáinknak kell majd megfizetni. Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)